- Ne aggódjon Mrs. Alvaro, nagyon vigyázni fogok rá. – Bizonygatom a néninek mosolyogva, miközben mosolyogva simogatom a lelkesen ugráló kutyát, aki már alig várja, hogy végre kiszabaduljon a kis lakásból, és sétára indulhasson. - Jól van aranyom, érezzétek jól magatokat. – Enged utunkra végül, miután már vagy tíz percig a lelkemre kötötte, hogy amíg a parkba nem érünk, addig nagyon vigyázzak a kutyájára, mert most még a szokottnál is nagyobb a forgalom az utakon. Lucky-t már nem először sétáltatom, azt hiszem ez a harmadik alkalom, de még mindig meglep, hogy mekkora erővel képes húzni maga után. Nagyon okos kutya, így pontosan tudja, hogy amíg a forgalmas út mellett sétálunk, akkor vissza kell fognia magát, és így csak ritkán kell visszahúznom, ha épp meg akarna indulni. Gyönyörű idő van most, sok ember gondolta azt, hogy jó ötlet lenne kicsit kiszakadni a nagyváros forgatagából és a legközelebbi parkban keresni menedéket.
Lassan a távolban már észreveszem a park kezdetét, és abban reménykedem, hogy talán Neelával is összefuthatok. Sokkal jobb lenne, ha nem egyedül kéne kutyát sétáltatnom, és ha jól emlékszem, ő is hasonló időpontokban szokott a kutyusával erre járni. Beérünk a parkba, és egyből őt kezdem keresni a tekintetemmel, arra nem számítva, hogy Lucky, amint beér, a zöld területre nekiindul, és úgy magával ránt, hogy nem bírok mást tenni, mint hogy utána megyek… pontosabban repülök. - Lucky! – Szólok rá kétségbeesetten, de ő, mint aki se lát, se hall, rohan tovább, teljesen belelkesedve, amiért végre a szabadban lehet. Emiatt nem tudom őt hibáztatni, de hiába próbálom megvetni valahogy a lábamat, a nem túl nagy termetem, nem segít abban, hogy megállítsam, így megállíthatatlanul rohanunk egy másik kutya felé. Végre megtorpan, hogy ismerkedjen, én pedig bocsánatkérően mosolygok a másik kutyatulajdonosra. Újra körbenézek, hátha felfedezem Neelát, és nem is csalódok, hamarosan észreveszem, amire nagy mosoly kúszik az arcomra és egyből integetni is kezdek neki. - Neela! Szia! – Köszöntöm vidáman, és már épp el akarnék indulni felé, amikor Lucky úgy dönt, hogy megunta az ismerkedést és az ellenkező irányba indul. Ez annyira váratlanul ér, hogy elvesztem az egyensúlyomat és hason csúszva követem őt. Némi küzdelem és egy fa segítségével végül sikerül újra talpra kecmeregnem, majd némi erőkifejtést követően Neela közelébe jutnom. - Ma nem bír magával. – Csóválom a fejem, miközben igyekszem a hajamból kiszedegetni a beleragadt fűszálakat.
A laptopom fölött ülve sóhajtva támaszkodom ökleimre. Valahogy nem jönnek a szavak. Régen éreztem már ennyire tehetetlennek magam. Írni akarok, de nem megy. Képtelen vagyok továbbvinni a saját gondolatmenetemet, pedig annyi ötletem lett volna. A legújabb regényem egy amnéziás lányról szól, akit a családja mindenben támogatja, legalábbis látszólag. Semmire nem emlékszik, még a saját nevét sem tudta felidézni, amikor magához tért. Csodával határos módon élte csak túl az autóbalesetet, amit elszenvedett. De vajon tényleg baleset volt? És meddig nem térnek vajon vissza az emlékei? Már annál a résznél tartok, amikor szépen lassan kezd derengeni neki, mi is történhetett, de egyszerűen nem találják az ujjaim a billentyűket. A kiadóm sürget, de így nem tudok dolgozni. Azon gondolkodom, hogyan folytassam az írást, esetleg egy kávé után, aludjak egyet, vagy csak foglalkozzak mással, mikor Duffy feje egyszer csak az ölemben landol. - Szevasz, kislány – simogatom meg a fejét és az arcát. Kéjenc kutyához hűen lecsukja a szemeit és jólesően morogni kezd. Nem tudok nem nevetni rajta. Minden egyes alkalommal ezt csinálja, amikor simogatom vagy vakargatom a fejét. Hirtelen hátat fordít és az ajtó felé szalad. Tekintete ide-oda cikázik köztem és a kijárat között. Értem a célzást. Annyira elvesztem a gondolataimban, vagy éppen azok hiányában, hogy teljesen elfelejtettem az órára pillantani. Duffynak, mint általában, most is igaza van, itt az ideje egy kis sétának. A fogashoz lépve leakasztom a pórázát, amit a nyakörvére akasztok. Az orvos szerint, akihez elvittem, miután találtam, nagyjából 4-5 hónapos lehetett, úgyhogy most fél év körül van. Fiatal kutya lévén izgága, ezért amint csattan a krarbíner, mert rohanna is az ajtóhoz. Szeretem a kutyámat, de nem szeretném, ha neveletlen lenne, ezért ahogy megkapta az oltásait, elkezdtünk vele iskolába járni. Szerencsére rengeteg dolog ragadt rá ilyen rövid idő alatt is. - Duffy, lábhoz – szólok rá a kisasszonyra, aki a farkát csóválva kerül meg és ül le a bal lábam mellett. Tekintetünk találkozik, várja, hogy végre induljunk. Amint kinyitom az ajtót, teljesen elkezd zizegni, rohanna, de tudja, hogy nem szabad. Néha egészen megsajnálom ilyenkor, hiszen még csak kölyök. A lift felé igyekezve az egyik saroknál elénk ugrik egy kislány. Már jól ismerem: Dorothy a neve, kilenc éves, ő is író szeretne majd lenni egyszer. - Szia Neela! – köszön hatalmas vigyorral az arcán. – Szia Duffy! – guggol le a kutyához, akit agyon dögönyöz. - Ma mit hoztál? – kérdezem kíváncsiskodva. Annyira cuki, amikor meghallotta, hogy író vagyok, elhatározta, hogy az összes könyvemet megveteti a szüleivel és aláíratja velem. Mondván: „később még sokat érhet.” Megzabálom, olyan aranyos. Szőke loknijait a füle mögé tűzve adja át nekem a könyvet és a tollat. A szokásos módon aláírom az első oldalon és visszaadom neki. - Elkezdtem olvasni, de nem igazán értem. Anya azt mondta, hogy majd pár év múlva próbáljam meg megint – panaszkodik a vállait vonogatva. – Szerinte még kicsi vagyok az ilyenekhez. - Gondoltál már arra, hogy esetleg igaza van? – kérdezem leguggolva hozzá. - Nem – vágja rá szinte azonnal. - Pedig nem ártana – borzolom össze mosolyogva a haját. Az utcára leérve Duffy minden egyes fához, bokorhoz, oszlophoz és kukához kényszeresen odamegy szaglászni. A szokásos időt megháromszorozva érünk a parkba, ahol szoktunk sétálni. A legtöbb ember el szokott olvadni tőle, hogy milyen aranyos, ő pedig nagy büszkén ringatja a fenekét jobbra-balra egész séta alatt. Hamar megpillantok egy ismerős arcot. Desiree-vel nem egyszer sétáltattunk együtt kutyát már ebben a parkban, így egészen jó barátok lettünk. Lelkesen integetek a lánynak, aki a következő pillanatban már a póráz végébe kapaszkodva csúszik a kutya után. Nem tudok nem nevetni rajta. Egészen komikus a helyzet. A legtöbbször ilyet csak filmekben láthat az ember. Láthatóan másoknak is feltűnt a felettébb érdekes produkció. - Azt látom – válaszolok nevetgélve és segítek a maradék füvet kiszedni a lány hajából. – Szerintem gyorsan engedjük be őket a kutyafuttatóba, mielőtt Duffy is teljesen megőrül – javasolom, közben a kutyafuttató irányába mutogatok. Érzem, ahogy a kutyám már mindkét lábamat alaposan összeugrálta, hogy odaférjen a másik kutyához. Olyan mint egy energiabomba, szinte lehetetlen lelőni. – Egy kávé közben? – bökök a büfékocsi irányába. Talán még lenne is erőm utána írni otthon.
Önkéntelenül is nevetek, amikor látom a körülöttem lévők arcát az előbbi kis produkció után. - Köszi. – Mosolygok hálásan Neelára, amikor segít megszabadulni a fűszálaktól, közben pedig hagyom, hogy Lucky üdvözölhesse a szintén energikusnak tűnő Duffy-t. - Hát szia, kislány, engem már nem is üdvözölsz? – Szólítom meg a másik kutyát és mosolyogva és megvakargatom a füle mögötti kellemes pontot, mintegy köszönésképpen. - Ez jó ötlet. – Pillantok újra mosolyogva a mellettem álló lányra, majd miután a kutyák kellően kiörömködték magukat annak kapcsán, hogy újra találkoztak, el is indulok a büfé kocsi irányába, hogy beszerezzük azt az éltető kávét, mielőtt a drágaságokat szabadjára engednénk. - Mesélj, mi újság veled? – Kérdezem közben. - Mennyit haladtál a könyveddel a legutóbbi találkozásunk óta? – Kérdezem kíváncsian. Amióta megtudtam, hogy író, nagyon érdekel az egész folyamat, meg persze az óta el is olvastam egy-kettő könyvét és kifejezetten tetszettek. Nem egyszer átsegítettek már egy-egy sötétebb időszakomon, mikor éjszaka nem akartam elaludni, kellően lekötöttek annyira, hogy ne kelljen újra belépnem az álmok birodalmába.
Lassan közben odaérünk a büfé kocsihoz. - Mit kérsz, Neela? Legutóbb te hívtál meg, most én jövök. – Vigyorgok rá, aztán az árus felé fordulok. - Helló! Egy latte macchiatot szeretnék kérni. – Adom le közben a saját rendelésemet is. - Amúgy képzeld, egyre jobb munkahelyeket sikerül találnom. Nem mintha az eddigiek rosszak lettek volna, de ezeknél már sokkal egyszerűbben tudom egyeztetni a többit. A főnökeim is sokkal rendesebbek, mint amik az elején voltak. Volt egy fazon, aki állandóan azt akarta, hogy hagyjam, hogy a vendégek tapizzanak, csak aztán hamar rájött, hogy az ő vendégei bánják a dolgot egy-két törött ujjal. – Mesélem fejcsóválva mit sem törődve azzal, hogy szerencsétlen srác, aki a kávénkat készíti éppen, tökéletesen hallhat mindent. - Aztán volt az, aki azt képzelte, hogy ha felvesz engem, akkor közelebb kerülhet a bátyámhoz. Érdekes, hogy mennyire vonzom a meleg férfiakat, valahogy mindig megtalálnak. – Magyarázom tovább fesztelenül.
Kezdőlap
