Josh & Desiree

A mai napom maga a tökély. De tényleg. Melyik lány ne örülne annak, ha egy egész napot a vásárlásnak szentelhet? Na, jó, ennyire nem vagyok mániákus, de azon ritka alkalmakkor, mikor éppen szabadnapom van, és nem kell mennem sehova, igenis jól jön egy kis ruhavásárlás a lelkemnek. Igaz, hogy már így is alig férnek el a ruháim a szekrényben, de mit számít, ha éppen egy újabb aranyos, tökéletesen passzoló ruhát látok a kirakatban? Már ki tudja, hogy hányadik üzletben nézelődök és habár pontosan tudom, hogy mit fogok megvenni és mit fogok otthagyni, azért jól eltelik az idő azzal, hogy olyan ruhákat is felpróbálok, amik nagyon tetszenek, de annyira mégsem állnak jól. Reménykedni viszont szabad, nem igaz? Éppen az utolsó üzletben teszem vissza sóhajtva az egyik csodaszép darabot, ami viszont rajtam már nem mutatott olyan jól, így megelégedek azzal, amit eddig találtam, majd szatyrokkal megrakodva elhagyom az üzletet.

Ez pedig tökéletes időpont arra, hogy egy kis teázást követően elinduljak hazafelé. Elégedett vagyok a megvásárolt ruhadarabokkal és már alig várom, hogy hazaérjek és megmutassam a bátyámnak is, ő ugyanis értékelni szokta a stílusomat. Igaz, biztos lesz egy-két rosszmájú megjegyzésre arra, hogy semmi szükségem új ruhákra, de ebben amúgy is sajnos igazat kell adnom neki, mert tényleg nincs. De ez a kevés szenvedélyeim egyike. Nem dohányzom, ritkán iszok alkoholt és a kortársaimhoz képest olyan gyakran nem is járok el bulizni. Szóval, megérdemlem! Ezzel a gondolatmenettel boldogan vigyorogva szállok be a liftbe, egy srác mellé, majd megnyomom a földszintnek a gombját és bele-belelesve a szatyrokba várom, hogy hamarosan leérjünk.

Aztán ahelyett, hogy szépen rendben leérne ahogy mindig,hirtelen rándul egyet és megáll két emelet között. Na jó. Ez nagyon nem jó. Ez nagyon nagyon nem jó. A klausztrofóbiám ellenére igazából olyan nagy bajom nincs a liftekkel, mert mozognak, hamar leérnek, és minden, ismétlem minden esetben kinyílik az ajtaja. De most nem. Most zárva marad, ami egyből borzasztó emlékek sorát idézi fel bennem, és érzem, az enyhe pánikroham kezdeményeit magamban. Leteszem a szatyrokat, és mély levegőt veszek, majd hogy eltereljem a figyelmem, a fiúhoz fordulok egy barátságos mosollyal, amin egyelőre még nem látszik az idegesség. De kétségtelen, hogy fog, ha még sokáig itt ragadunk.
- Hát ez nem túl szerencsés, igaz? – Közben megnyomom a segélyhívó gombot és igyekszem higgadtnak látszani. Egyre nehezebben megy.
- Amúgy szia, Desiree vagyok, téged, hogy hívnak? – Érdeklődöm, főleg ezt is azért, hogy alaposan eltereljem a figyelmem a kialakult szituációról. Kezdek egyre rosszabbul lenni. Miért nem válaszolnak már a segélyhívásra?!