It's time for you to pay your own bills, honey

Ha van egy lányod és egy fiad, nem is kérdés, kit fogsz jobban félteni, kinek a tökeit fogod letépni, ha a virágocskáját leszakítják - nem, nem a fiad húzza a rövidebbet, és ezt elhiheted nekem. Dr. Landry Cruz hívására tértem magamhoz nagyjából két és fél órával korábban, reggel 5:37-kor, mert akkor volt ideje arra, hogy felhívjon a kocogása során, mondván később túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy értesítsen, ma kellene megkapnom azt az új dokumentumot, amiben az ingatlan is szerepel. Egyetlen szava sem volt soha, hogy folytonos módosításokat kell végrehajtania a papírjaimmal, de tulajdonképpen azért fizettem, hogy végezze el a dolgát. Az már más kérdés, hogy a fizetsége egy részét valahogy (teljesen véletlenül) mindig visszanyertem a játszmáink során. Rá kellett volna jönnie a turpisságra, mert felettébb boldogan szoktam távozni az irodájából, de néha rettentően egyszerű ember tudott lenni.
Az ásításomat megirigyelte volna egy kígyó is, mert az állkapcsom kattanása jelezte azt, amit a térdeim kattogása is a lépteimnél hónapok óta, utána kellett volna járnom annak, hogy miért ment nehezebben a mozgás. Hogy előbb mentem el a reggeli hugyozásaimat elintézni, mintsem merevedésem legyen, és ezt a kornak tudtam már be, bizony. Megdörzsöltem az államat fedő borostát - ráfért volna már egy nyírás a képemre, de mint mondtam, túl elfoglalt voltam. Legalábbis szerettem ezt hinni és nem pedig csak mindig kifogásokat keresni arra, amikor magammal kellett volna foglalkoznom. Tíz perccel ezelőtt a kávét lötyögtettem meg a számban és nyúltam a második espresso adagomért is, hogy életet leheljek magamba. Ha volt is itthon tápióka bogyó, chia mag, zabpehely és mindenféle egészséges kaja is, sosem azért nyúltam, hanem a baconért. Az orosz konyha merőben más volt, mint az itteni, és ha valamiben elkezdtem asszimilálódni, az a szalonna-imádatom volt. Képes lettem volna azt elrakni a zsebemben és tárgyalásokon, hivatalos megjelenéseken és vezetés közben is azon nyammogni, kiélvezni az enyhén sós és borzasztóan zsíros ízeket. Csak két szelet bacon lógott ki a számból, amire Tommy betoppant a konyhába, és mintha mi sem történt volna vigyorgott rám.
- Nehéz volt az éjjel, apa? - tudta, hogy nem vízen élek szabad akaratomból és olykor-olykor legurul pár korty gin, konyak, whiskey vagy épp bor - sosem voltam válogatós.
- Dehogy. Anyáddal nem beszéltem mostanában - múló mosoly jelezte, hogy komolyan gondoltam a szavaim. Csak Irina volt képes kihozni a sodromból és előtérbe helyezte a jelenléte az ironizáló pöcs énemet.
- Én két napja. Azt mondja, hogy Timmy szuperül fejlődik, nagyon jó baba és imádja, ha anya énekel neki esténként - forgatta meg a szemeit. Az anyja vernyákolása felért egy alapos kínzással is, amiről hál'istennek sikerült lebeszélnem akkor, amikor még közöm volt hozzá. Most is volt, mert a házasságunk két legjobb bizonyítéka itt élt velem.
- Szóval Timothy lett a neve. Meglep, hogy elfelejti a gyökereit. De legalább nem valami fekete kimondhatatlan nevű puccos kölyök lesz - vontam meg a vállaimat nem törődöm stílusban és engedtem, hogy a volt feleségemet ennyivel elrendezzem mára. - A nővéredet nem láttad? Beszédem van vele, már napok óta húzzuk-halasztjuk. Mondjuk ő nem tud róla, hogy le kell üljünk - ha már bacon, akkor az amerikai palacsinta tésztáját is rácsorgattam korábban, a végterméket pedig nyakon öntöttem juharsziruppal. Undorítónak tűnhet a laikusoknak, de én mondom, ennél nincs jobb kaja a világon. Reggeli, ha már reggel 8:09-nél villogott az óra digitális kijelzője. Meg a telefonom, Tommy telefonja, az az antik kakukkos óra, ami a nappaliban lett kihelyezve.
- Megint a suli? Vagy mivel akasztott ki? - vett el egy palacsintát a tányéromról a fiam, de a válaszadás lehetősége elmaradt, mert egy falat után megszólalt. - Tasha! Apu beszélni akar veled! Told ide a segged, de most! - üvöltött bele a lakás minden zugába a konyha bejáratától, amire lemondóan tettem le a villámat a pultra és haraptam le a fél palacsintát eltüntetve a számban azt. Üvölteni én is tudtam volna, csak gondoltam kulturáltabb megoldás felé visszük el a reggelt. Bár, ha jobban belegondolok, ez talán még mindig családibb hangulatú, mintha felhívta volna Tommy a nővérét, vagy ami még rosszabb, ráírt volna Messengeren, Whatsappon, Viberen, Instagramon vagy isten tudja mint. Már nem tudok kiigazodni, milyen platformok is vannak a mai világban. - Szóval? - vizslató szemei engem fixíroztak, mert rájött, hogy nem válaszoltam, miért is van beszédem Miss KerülömÉsKiAkarokIratkozniAzEgyetemről lányommal, aki még hallgatott a KülönAkarokKöltözniTőletek Tashara is mostanában.
- Nem értem, miből gondolod, hogy megint ideges vagyok miatta - hárítottam el. Tényleg nem voltam ideges.
- Mert te mindig morogsz valami miatt. Ha nem köszön a postás, ha a harmadikról Mrs. Meyer szóba akar veled állni a liftben. Látom, hogy néz rád. A, és megvan, a legutóbb min is akadtál ki? A benzinszinten, ha jól emlékszem. Vagy hogy kifogy a tusfürdőd. Hogy vizes a szappanod. Vagy hogy el kell mosni az edényeket. De a legjobb, amikor azon akadsz ki, hogy megint kell venned egy üveg... - oda sem figyeltem, és már a negyedik palacsintát tüntette el beszéd közben. Olyan volt, mint egy ámbrás cet a százezer plankton zabálásával. Sose volt vége az étvágyának, és fogalmam sincs, kitől örökölte ezt a nagyfokú zabálást.
- Elég legyen! Nem morgok mindenért, kisfiam.
- Tommy - helyesbített, mire megvontam a vállaimat. Felőlem aztán mindegy minek hívja magát, a fiam volt. - Tasha! - üvöltött még egyszer, mert a nővére még mindig sehol, viszont a felhangzó halk léptek előrevetítették azt, ami beigazolódott. Az alig kócos, még a nagyon reggelt megélő lányom felbukkant, mint Vénus a ciprusi partokon - szerencsére talpig pizsamában, ruha-fedte testtel. Láttam őt pucéran, úgy egészen pontosan húsz évvel ezelőtt utoljára és a lelki békémnek ez teljesen és tökéletesen megfelelt.
- Jó reggelt! - toltam neki oda a pulton a kedvenc bögréjében elkészített kávéját, mert nálunk a szimpla adagok sosem voltak elegek. - Hogy aludtál?
- Szia! Apunak beszéde van veled. Mindjárt készítek popcornt és akkor kezdhetitek is. Csak még kicsit kajálok - vigyorgott Tommy, volt egy sanda gyanúm, hogy tényleg egy nagy tál kukoricával ülne be egy vitánkat végighallgatni. A kis seggfej! Gondolom Tasha nem ilyen fogadtatásra számított, ezért egy sóhajtás után megadtam magam.
- Ne aggódj. Most nem foglak leszúrni semmiért sem. És ha beszélgetünk, az öcséd szépen elmegy vissza a szobájába, mert ha jól hallottam, a World of Warcraft nem ért még véget mára neki - jelentőségteljesen néztem el a kisebbik utódom felé, aki egyikünkről a másikunkra nézett, nem tudta hova tenni mindezt. Egyrészt azt, hogy nem egy gladiátor arénában voltunk, hogy ő cézárként eldöntse, ki marad alul a viadalunkban, másrészt hogy képes voltam emlékezni arra, hogy a sok órát beleölt játékának mi a neve. Nekem csak gyilkos orkos játék marad.
- Ne már! - még egy palacsinta befért a szájába. Egészben.

Örökbe fogadhatjuk őt, apu?
Annabeth már az ötödik üzenetet küldi el és abból az első és a harmadik szövege ellentéte a másiknak, az utolsó pedig elüt a többitől. Lerendezem őt egy rendben van, Anna szöveggel, majd átgörgetek Chris üzenetére is, aki a tegnapi viselkedéséért mentegetőzik. Őt szimplán figyelmen kívül hagyva teszem vissza a telefont a kis szekrényemre és beledünnyögve a párnába húzom vissza a takarómat a fejemre, hiszen ilyen indítás után nem érzek magamban egyáltalán késztetést a mai nap folytatásához. Chrissel tegnap volt egy veszekedésünk és bár nem az első volt (ha így folytatja nem is az utolsó), de kezdek vele abba a fázisba kerülni, ahol több problémát hoz az életembe, mint kikapcsolódást. Azt a macska-egér játékot meg annyira nem szeretem. Mármint persze, én tökre megértő tudok lenni sok mindennel kapcsolatban. Talán már túl sokszor is esek ugyanabba a hibába, de mikor Chris azt állította, hogy Michelle Hastings hibája az, hogy kikezdett vele, az úgy már az én együtt érző felfogásomat is alapjaiban rengette meg. Ismertem Michellet, nem kellett kétszer bemutatni, hiszen szinte a fél suli átment rajta, de Chris meg volt annyira idióta, hogy nem állította le. Azért pedig senki mást nem hibáztathat csak saját magát. Kedvem támad neki visszaírni, hogy tudja hova helyezheti fel a sajnálkozását, de akkor kihívásnak venné, hogy hívást kezdeményezzen. És ha valamire nincs szükségem jelenleg, az Chrisnek a hangja és a számomra már semmit nem érő szövege.
Ha valami sosem jelentett jót az az, ahogy az öcsém kiabálta a nevemet. Volt a hangjában valami kárörvendés, ami az elkerülhetetlen sorsomra hívta fel a figyelmemet. Habár nem tudtam hova tenni, hogy ez figyelmeztetés a részéről vagy csak jót szórakozik az előre megírt szenvedéseimen, de bármelyik is legyen, még csak az első felvonást kaptam tőle. Általában háromszor hallatja a hangját mire személyesen jelenik meg a szobámba és osztja úgy az észt, mintha neki egyáltalán lenne. Ez nála egy plusz tíz perces folyamat, amíg felméri a környezetét és keresi a potenciális változásokat, amiket ő nem helyesel és amikbe beleköthet. Majd tart még egy öt perces kiselőadást és amikor úgy döntök, hogy megelégelem, akkor magára veszi és sértetten kivonul. Mintha ő lenne az egyetlen elszenvedett áldozat abban a helyzetben, amit eredetileg ő kezdett.
Magamba szívom a párnám illatát és Tommy második jelzése már engem is arra késztet, hogy a harmadikat ne várjam meg. Szerettem az öcsémet a maga züllöttségével együtt, de néha esküszöm az agyamra ment. Mintha ne lenne nekem ott még Annabeth, Chris, Michelle és tudja még kik állnak sorban azért, hogy ne tegyenek a kedvemre, de még neki is sokszor be kell kapcsolódnia ebbe. Testvérekhez képest elég jól kijöttünk még úgy is, hogy lényegében egy egészen más világot éltünk, más érdeklődési körrel. Akadtak jó beszélgetéseink meg olyan is, amikor valami kis butaságon összekapva azt terveztük melyik módszerrel fogjuk megfojtani egymást, de Tommy a testvérem volt és amíg érzéseket váltott ki belőlem – legyen öröm vagy bánat – addig nem volt probléma. Nem úgy, mint drágalátos szülőanyámmal, akit látni sem akartam. Lehet egy ilyen fontosságúnak leírt személyt ennyire idegenként kezelni? Mert én minden nap megteszem és lehet emiatt valami rosszul van bekötve odafent a fejemben, de nekem jó így. Elszigetelten a vele történtektől és létezésbe sem venni őt. Volt példa amikor próbált meggyőzni arról, hogy jobb helyem lenne nála, az új gyerekével meg a szánalmas életével, amit magának okozott. De nekem ez volt a bizonyíték arra, hogy teljesen elment a maradék esze. Ennyi idős fejjel talán nem ártana már meggondolni, hogy az esetek többségében, ha szétteszed valakinek a lábaidat, azok az alkalmak vissza nem fordíthatatlan következményekkel is járnak.
Emberi formám alakját felöltve haladok most már én is a hang irányába. Apa éppen az öcsémmel próbálja megértetni a tipli van, de gyorsan elméletet, ő viszont szokásához híven még mindig az azt csinálok amit akarok fejezetet olvassa el újra és újra.
- Jó reggelt. - hálásan nyúlok el a kávéval töltött bögrémért és megköszönve azt iszok egy keveset is belőle. Szinte kiélvezek minden másodpercet mielőtt kimondásra kerülne az ítéletem. Életem végéig tartó szobafogság? Tommy szobájának kitakarítása büntetésemként? Belegondolni is rossz! Inkább a börtön, mint elveszni a teljes reménytelenségbe, amit egy fiú szobája rejt.
- Amióta Anna leszokott arról, hogy hajnal kettőkor küldözget Youtube linkeket, azóta egészen jól. Mint kiderült még mindig remekelek a meggyőzőerőmmel. - mosolyodok el a bögrém pereme felett, majd kényelmem érdekében feltáncolom magamat az egyik székre. Közben pedig arról sem feledkezem el, amiért eredetileg itt megjelentem. Pedig már kezdtem megtalálni azt a kényelmes pozíciót az ágyamba, ami csak akkor jön általában létre, ha korán kell kelned.
- Ha a félig üres whiskys üvegről van szó, az Tommy műve. - tartom fel két kezemet védekezően, mire öcsém köhögésbe kezd mellettem a beszaladt palacsintától. Párszor megveregetem a hátát, hogy nehogy itt érje szegénykémet a vég a konyha közepén, de az előbbi szórakozott állapotához képest most túl sietőssé kezd válni neki az egész helyzet.
- Én ezt talán most bent folytatnám. - kapja fel a tányérját és már oson is ki a konyhából, amin én azért jót mosolygok a még meg nem kezdett reggelim felett.
- Ééés így lehet takaródó üzemmódra állítani az öcsémet. - a bögrémben lévő kanalammal babrálok közben, majd felnézek apára. - De pontosan miről is akartál beszélni? Ne kímélj, csak essünk túl rajta, vágjunk bele. Több ilyet már nem tudok. - mosolyodok el félszegen, de ha tényleg nem én vagyok most a probléma, akkor nem akarom éppen most kihúzni azt a bizonyos gyufát nála. A reggeli üzenetek után úgy érzem ma már bármit elviselek.  

It's time for you to pay your own bills, honey

A házasság legnehezebb része az elválás vagy a másik elvesztése, végleg. Nekem mindkettő megadatott és nem csak annyi volt az indok, hogy elhidegültünk mi ketten Irinával évekkel ezelőtt. Nem hittem volna, hogy én leszek az, akit megcsalnak, mert látszólag boldog volt. Látszólag rendben voltunk, de amikor ez a hír hurrikánként söpört végig az életemen, eleinte nem is akartam elhinni, hogy a nejem ilyenre képes lenne. Múltak a napok és rá kellett jönnöm, hogy a családanya szerep csak egy álca, a szerető feleség képe pedig csak egy hamis illúzió. Az, hogy a frigyből született két csodás lüke gyerekem, a legjobb dolog volt, ami történhetett az életemben. A Fyodorovich-ok voltak annyi szerencsések, hogy alapvetően csakis az XY kromoszóma öröklődött, így a bátyám mellé én jöttem a képbe, a nagybátyáim közt sem bújt meg egy nagynéni, ezért is rökönyödtem meg akkor, amikor a lány hírével érkezett vissza huszonhat évvel ezelőtt a nőgyógyász. Eleinte azt sem hittem el és rá kellett jönnöm, hogy mindig is tagadó ember voltam, olyan, akinek meg kellett tapasztalnia mindent, amiben hitt, hogy az valóban úgy is van, nem lehettek véletlenek sem pedig buktatók sem a munkáimban, sem a házasságomban. Az arculcsapás viszont olyan erősen égett még a mai napig, hogy a gyűlöletem azzal egyenes arányban nőtt nap-napot követve az exem irányában. Oroszként sosem fogom neki megbocsájtani az árulását, és itt, ebben a felsorolásban a férfi, a családapa, a férj csak másodrangú szerepben tetszelgett.
Egy lánnyal sokkal nehezebb az élet, főleg, ha olyan kis hebrencs tudott lenni, mint az én lányom. Nem tudott róla, de már az oviban volt egy komoly beszélgetésem az egyik pajtásával. Nem tehettem róla, hogy aztán a négy éves kis forma bőgve rohant el előlem aztán, mikor közöltem vele, hogy csak ne húzgálja a lányom haját, mert be találom vezetni a sünt és jól meghempergetem benne. Az óvónők értetlenül néztek felém, nekem pedig életem legnagyobb alakításaként el kellett játszanom az ártatlan apát, akinek fogalma nem volt róla, mi történt. Az alsó tagozatok idején ugyanezzel a sráccal, ugyanilyen beszélgetésem volt, hogy a felső tagozatban már csak a gimnázium folyosóján meglátva is egy másik kanyart választott, előre is bocsánatot kérve minden halálos vétekért, amit el sem követett. Az évek múltával egyedül csakis a lányom tudott kenyérre kenni és elérni azt, hogy a tenyeremből zabáljon mindent, amire csak vágyott. Mert ismertem, milyen jellemmel rendelkezett, de bármit is tegyen, a lányom volt, az elsőszülött gyerekem, és ha bárki is kérdezi, Tommyval ugyanezt tettem. Éppen ezért is volt szórakoztató, amikor egymást piszkálták célozgatásokkal és fenyegetésekkel érveltek. Néha azon kaptam, hogy a bajszom alatti mosollyal figyeltem őket, egyáltalán közbe sem avatkozva, azon agyalva, hogy több évtizede ugyanilyen kapcsolatom volt a bátyámmal.
A gondolatból a kisebb gyerekem üvöltése zökkent ki és taszít a jelenetbe, a palacsinta-eltüntető hadművelethez, és ha idegbeteg lennék, akkor Tommy elérné azt, amit akarna: az idegességemet. De nem, fiam, nem jársz túl az eszemen. Tasha épp időben jelenik meg, mielőtt Tommy rákezdene az értelmetlen kiabálásra, a köszönésemre pedig a torzonborz lány nem okoz túl nagy meglepetést, legalábbis a kialvatlanság egyből lerí róla. Az a fajta, ahol még húsz óra henyélés sem lenne elég neki. Nem csesztetem érte, ha tudnék valaha annyit aludni, valószínűleg már elföldelnélek. Az érdeklődésemre adott válaszra biccentettem, Anna nevének említésére pedig borsózni kezdett a hátam. Ments meg Uram minket! Nem volt rossz ember, csak túl sokat, túl feleslegesen és túlságosan is érdektelen témákról volt képes 0-24-ben beszélni. Másik generáció - jutok a végkövetkeztetéshez.
- Remélem nem az következik, hogy az ajtónkban jelenik meg és elénekli az amerikai himnuszt éjjel kettőkor, csak mert te annyira meggyőzted - szarkasztikus félmosollyal jeleztem, hogy nem gondoltam komolyan, de azt hiszem, hogy az lenne Annabeth utolsó napja ebben a házban, ha ilyen vad ötletei lennének. Tommy üvöltözése és károgása a nővérénél félbevágja a reggeli csevejt, a szemeimet megforgatva nézek hol az egyik, hol a másik gyerekem felé. Tasha helyezkedése utáni magyarázatára felvontam a szemöldököm, de a fiam köhögése egyértelműsítette a helyzetet. A whisky másik fele, lehet hogy bennem kötött ki - tűnődtem el. Nem kellene kiakadnom, ha alkoholért nyúlna, és amúgy is, az vesse rá az első követ, aki életében nem ivott. Én, aki ráadásul még alkoholt párolgok is néha, biztosan nem fogom lekapni a tíz körméről. Persze Tommy ezt nem tudhatja, ezért is pakolta át a kaja hetven százalékát magának és húzott úgy el, hogy a hátát se láttam szinte. Még akkor is utána nézve álltam a saját kávémmal, amikor Tasha az öccsével kapcsolatban megállapítást tett, amire csak bólogatni tudtam. Az alkohol egy idő után elhallgattat, legalábbis engem.
- Pár héttel ezelőtt volt egy nem túl boldog beszélgetésünk, hogy te abba akarod hagyni az egyetemet, én meg azt mondtam rá, hogy rohadtul nem fogod. Emlékszel, Tasha, ugye? - néztem el a lányomra, de igazán megerősítést nem vártam. Nem voltam szenilis - még. - Azóta nem tudom, hogy mit és hogy gondolkodtál a témában, az én álláspontom a mai napig nem változott. Tanulnod kell - léptem egyet hátra, a seggemmel nekidőlve a mosogató szélének. - Mindamellett azt is hozzám vágtad, hogy el akarsz költözni. Gondolom.. az a projekt sem megy még úgy, ahogy szeretnéd, de azzal már nem is kell foglalkoznod. Pár napja voltam. Dr. Cruznál - direkt nem a keresztnevét mondtam a fickónak, Tasha nem volt annyira jóban vele. - A lakás a Wall Streeten van, az én nevemen, de te fogsz odaköltözni - néztem a szemeibe komolyan, mert ismerve őt, csak hatszor fogja megkérdeni, hogy ez komoly-e, nem hazudok-e neki, hogy csak húzom az agyát, és a többi.

És ha a kutya mellé adják ajándékba?
Hasznosnak érezni magamat mindig is jó ötletnek tűnt. Tudni, hogy valaki fontossági sorrendjében benne vagyok a top5-ben, segítségére lehetek anélkül, hogy külön kérvényt nyújtana be és mikor aznap lefekszek, úgy érzem tettem valamit másokért és nem csak az önző érdekeim vezéreltek. De nem reggelről. Ébredésem utáni két órában még önmagam társaságára sem vágyom sokszor, nemhogy másokéra, csak a fájó különbség az, hogy bármennyire is akarok, ilyen alkalmakkor nem tudok kibújni a bőrömből. Nem lehetek Lindsay Lohan, majd cserélhetek testet a számomra nem létező anyámmal csak mert miután kinyitom a szemeimet, még önmagam elviselése is megerőltető. Anna és Chris azonban tesznek róla, hogy most az egyszer ne én vigyem el a balhét és a legnagyobb problémának járó díjat, ahogyan üzeneteikkel az egész napra megalapozzák a hangulatomat. Legalább találtak volna ki valami engem boldogító frappáns sms-t, (még jövőhéten is a szöveg felett malmoznának gondolataikkal küszködve) ami miatt úgy érezhettem volna, hogy két órás szenvedésemből pillangó módjára kivetkőzve szakíthatnék hagyományaimmal megünnepelve az évente egyszer előforduló különleges napot. Ez viszont bármennyire is fáj nem egy Hallmark csatornán vetített film, én pedig nem fogok sem ellentmondani eddig is jól megvoltunk egymással önmagamnak, sem pedig tökéletes sminkkel-hajjal ébredni, ahogyan azt a mozivásznon szoktak. Egy valami viszont ahogyan ezekből a remekművekből sem hiányzik, úgy az én életemből sem: az pedig a bonyodalom. Az a veszekedések és félreértések sorozatát elindító problémaforrás, amelyet most az öcsém félreismerhetetlen kiáltásából hallok vissza. Ha fele ennyi kakaót vinne bele az elszántságába, mint amennyi energiát tesz a nevem kiáltásának baljós hangzásába, akkor most egy készülő tudóssal ülnénk reggelente egy asztalnál és nem a fejfájás két lábon járó definíciójával.
Nem tehetek egyszerűen róla, de minden lefelé megtett lépcsőfokkal újabb és újabb fokozatát élem meg a konyhában bekövetkezhető események gondolatának. Az elsőre még félve lépek, a következő kettőnél viszont már emlékeztetem magamat arra ki vagyok és mit akarok. Vagy ki lennék és mi akarnék lenni, ami még nem vagyok és apám ellenállásából itélve talán soha nem is leszek. Az azt követő fokoknál már ott jár a fejemben a szakításaim után rongyosra hallgatott Rachel Platten féle Fight Song, amit sokszor öblítettem le egy akkortájt kiadott Dua Lipa számmal csakhogy kedvezzek a fiatalságomnak meg a mai trendeknek is egyben, nehogy a végén kitagadjanak. Így mire elérem az utolsó lépcsőfokot meg a csigatempóm legvégső drámai fokozatát úgy érzem magamat, mint Xena: A harcos hercegnő, csak kevesebb vadsággal és többet takaró textillel magamon, de mindenek felett tagadhatatlan harcmodorral.
Apa és Tommy a konyhában töltik el idilli reggelizésüket, amit látszólag öcsémnek a harmóniára való allergiája próbál minden erejével elszúrni. Mint jó testvér teszek arról, hogy ez ne sokáig tartson és minél előbb a lényegre is térhessünk, vagyis rám.
- Abban a minutumban érzékeny búcsút is veszünk egymástól mindörökre. Van az a szenvedés, amit az én türelmem sem bír már el. - Anna az énekhangjával pedig bármelyik párosodó macskát is simán szinkronizálhatná. Szerencsére ő maga is tud róla mekkora tömegpusztítást is rejtenek hangszálai, ahogyan azt is, hogy nem bevallottan, de a megfelelő alkalomra várva titkos fegyverként tartom őt talonba.
Legyen bármilyen súlyos is a vád, a lépcsőfokok olyan védőbeszéddel vérteztek fel, hogy az oktatóim egytől-egyig büszkék lennének rám. Még jó, hogy érdektelenségben tart az ő boldogságuk. Így a bögrémet szorongatva és apát figyelve készülök fel családunk bölcs tagjának még kijózanítóbb szavaira, de a felvezetés hallatára feldúltan sóhajtok egyet.
- Hogyan is felejthetném el? Mintha csak tegnap lett volna. - válaszolok elgondolkozóan, de ez a téma akár a jövőből érkezve is ugyanezzel a tartalommal bírna. Hosszútávú terveim voltak a jövőmmel kapcsolatban, amit a tanterem állandó jelleggel magába zsúfol, nyomorgat és addig szorongatja, amíg végül ki nem passzírozza belőle az összes reményeimet. Ez a kép pedig rémálomként köszön vissza minden alkalommal, amit nem hagyhatok, hogy valósággá váljon.
- Ahogyan tanulok is! - szólok közbe gyorsan, mintha egy műsorba ragadva kellett volna gyorsan lenyomnom a válaszadás miatt a piros gombot. - Tommy például a napokban megtanította hogyan szokta magához csalogatni a parkban lévő mókusokat. El sem hinnéd, de tényleg beválik. Igazi zseni az a gyerek én azt mondom. - mosolyodok el kislányokra jellemző ártatlansággal, majd hagyom apát érvényesülni. Lehet, hogy elképzeléseinkkel nem ugyanahhoz a csatornához szerződtünk le és kellene egy év az átálláshoz, míg a konkurens csatorna felkarolna, de attól még tisztelem és szeretem őt. Kedvem változásának függvényében pedig az is megesett, hogy egyetértően végig is hallgattam.
Hitetlenkedve pislogok párat és visszajátszásra kapcsolom a fejemben a szavait. Lakás. Költözés. Én. Elmosolyodok egyet, majd beleiszok a kávémba is, mielőtt haláli nyugalommal letehetném a bögrét a pultra. Ehhez pedig úgy érzem jár még a bónusz képszakadás.
- Ahhh, ez tényleg jó volt, Apa! Igazi DiCaprio féle alakítás. És hogy még kora reggel is ennyire jól megy? Le vagyok teljesen sokkolódva. - tényleg büszkén beszélek, mert a másik verzió a röhögés lett volna a részemről. Ha meg valóban ezt akarta mutatni, én pedig kinevetem őt. Ahjajj.
- Ezt a komoly nézést a tükör előtt gyakoroltad be? Totálisan elhittem minden szavadat. - az államat megtámasztva tenyerembe nézek fel rá, mint aki próbál rájönni a szándékaira. Az is lehet, hogy ez valami pszichológiai hadviselés akar lenni a részéről. Magam sem tudom eldönteni.
- Vagy tényleg komolyan gondoltad? - abból ítélve, hogy még mindig nem ugrott elő öcsém a kamerával egyre nagyobb az esélye az itt elhangzottak igazságtartalmának. Akkor viszont nagy a valószínűsége, hogy még mindig odafent alszok, ez pedig csak egy teljesen nem reális, ámde gyönyörű álom, aminek a részese vagyok. 

It's time for you to pay your own bills, honey

Fiatalon, úgy értem egészen a húszas éveim közepéig úgy gondoltam, hogy nekem egyetlen életcélom van: kiemelkedő állatorvosnak lenni. Nem akartam családot, otthon pelenkát cserélni, végighallgatni, ahogy a megszületett fiam vagy lányom rajtam csüng és közben a karrieremet pedig sutba vághatom. Asszisztáltam állatok vemhességénél. Végigvezettem pár nehéz ellést is, ahol oda kellett figyelnem arra, hogy az állatok a születésükkor ne veszítsék el az anyjukat. Felelősségteljes munka volt, ahol nem volt arra nekem akkoriban szükségem, hogy a magánéletemben is efféle őrültségekre legyek képes. Utazhattam volna, mert akkoriban nagy pénzek voltak az orvoslásban, kevesebben végezték el az egyetemet, de nem vertem a pénzemet és a seggemet sem a földhöz. Minden egyes fémnek és papírnak megvolt a maga helye egészen addig, ameddig Irina elém nem állt azzal a nagyszerű hírrel, hogy bekapta a legyet. Hetekig civakodtunk, én a gyerek ellen voltam, nem tartottam még magam készen arra, hogy egy gyereket istápoljak, de a nő eldöntötte, hogy nem veteti el a gyereket, vagy velem, vagy nélkülem, de akkor is fel fogja nevelni - a kislányt, mint ahogy később megtudtam az ultrahang felvételeket látva. A bizonytalanságom, hogy meg akarnám ölni a saját lányom akkor foszlott semmissé, amikor meghallottam az erős szívének dobbanásait. Újabb veszekedések: milyen nevet adjunk a gyereknek? Olyat, ami nem azt hirdette, hogy orosz vagyok, gyűlöljél,és ne is úgy, hogy aki meghallotta azt, az fejvesztve meneküljön. Nem tagadom, úgy bőgtem, mint egy szerencsétlen nyomorult, amikor először foghattam a kezembe ŐT. Natasha másfél órás kis gyűröttképű hajasbaba volt, akinek az ordító, éhes-sírásától majd' megsüketültem. De az enyém volt. Az én lányom volt. A születésétől fogva voltak hullámvölgyeink is, voltak nem-beszélek-veled időszakaink, de sosem tartottak sokáig. Az ember lakva ismerszik meg és őrületes huszonöt év állt mögöttünk. A lányomról szinte mindent tudtam, de csak azért szinte, mert hál'istennek nem kellett végighallgatnom azt, hogy az aktuális barátaival mit művelt zárt ajtók mögött. Szerencsére ebben Tommy is a nővérére hasonlított. Szerencsére. Kiegészülve a lányommal az immár hármas családi összejövetelben Anna kerül említésre, ahol nem átallok kifejezni a véleményem erről a barátságról, de Tashát sem kell félteni, ha arról volt szó, hogy elmondja, mit gondol. Gondolatban nagyon is egyet tudtam érteni vele, de persze ne adjunk már neki igazat, egyetlen bólintással reagáltam le a barátnőjét érintő kérdést. Ennyi elég is volt a lányról, aki néha úgy gondolja, az apja voltam. Mindig túlságosan is közvetlen volt, nekem meg futkosott a hideg a hátamon tőle.
Tommy elpárolgott, mint általában az alkohol a poharamban, nekem pedig nem volt más hátra, mint hogy felvezessem Tasha jöttének célját: az új lakást, amit olyan nagyon akart. Előtte persze újra emlékeztetnem kellett arra, hogy még mindig voltak témák, amikben nem értettünk egyet, csak hogy lássa, nem felejtek. Az oroszok sosem! A lányom nem bírta ki persze szó nélkül, ezért olyankor, amikor beszélt, elhallgattam. A pillantásom viszont egész beszédes volt: hitetlenség - te most komolyan gondolod? - hiszem, ha látom, lányom - nagyjából ezt üzentem, ám amikor a Tommyval kapcsolatos tudásra tért ki, bólintással nyugtáztam.
- Ezzel aztán elég jó nyugdíj alapotok lesz, nem is értem, miért nem váltotok szakmát és vagytok mókus-szelídítők - forgattam meg a szemeimet, lezárva a témát a részemről. Tasha és Tommy is tudta, ha nem tanulnak, ha nem bizonyítanak, szíjat hasítok a hátukból. Voltak elveim, voltak elvárásaim és szeressem őket bármennyire, muszáj volt elérniük valamit az életben, muszáj volt, hogy vigyék valamire, ha már a bolygó másik felén léteztünk. Inkább áttértem a fő témánkra, fel is vezetve mindazt, és ha számítottam is valamire, az pont ez. A tetteim a korábbi szavaimmal ellentétben álltak és ha kategorikusan ki is jelentettem, hogy majd ő egyedül költözik, megesett rajta az apai szívem. Vagy csak mert ebben is ÉN akartam lenni az, aki biztosít és biztonságot ad. Tasha a nyugodt kijelentésemre hitetlenkedve reagált, próbálva elütni ezt az egészet viccel. A szemeim a bögréjét figyelték ami a pulton végezte, aztán meg a szemeit figyeltem, a gesztusait, miközben beszélt. Felsóhajtottam. Hát hogy legyek így komoly, ha kifiguráznak a gyerekeim? Sőt, Tasha még a cinikussággal is élne, legalábbis annak lenyomatát vélem felfedezni a szavaiban, de nem éri el azt, amit akart volna: hogy viccelek és át akarom őt ejteni a palánkon - a kávémba kortyolva engedtem azt le a hasam elé, miközben a bokáimat keresztezve álltam előtte. Nem idegesített fel. De szórakoztató volt az, ahogy kóstolgatott kicsit.
- Nem igazán tartom magam vicces figurának, pénzzel pedig főleg nem fogok viccelni, sem pedig hülyeségekre kiadni. Te is tudhatnád - még egy korty kávé, mert ha az ember koffeinfüggő, muszáj kiaknáznia a lehetőségeit. - Komolyan gondoltam és mondtam mindazt, amit hallottál. Tényleg vettem egy lakást neked a Wall Streeten és tényleg voltam az ügyvédnél elvégezni a módosításokat. Ha meghalok, az ingatlan téged fog illetni, a közüzemi számlák pedig már most a te neveden vannak - elléptem a pulttól, hogy még egy korty feketét eltüntessek a számban. - Natasha, el akartál költözni, függetlenedni akartál és a magad útját járni ott, ahol én nem vagyok - tettem le a konyhaszigetre a bögrémet, csak hogy rátenyereljek a kemény szigetlapra. - Gyűlölöm ezt az egészet, de azt még inkább, hogy anyátok tudja, hol kell kilincselnie nálad - mert ez is egy indok volt. Irinát a pokolba kívántam már jó ideje, főleg azok után, hogy a gyerekeinktől akart alamizsnát kicsikarni. Vártam, hogy elhiggye. Vártam, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mondtam. És vártam, hogy végre közölhessem vele: negyed óra múlva indulunk. De minél tovább húzta az időt, annál kevesebb perce volt elkészülni. Részemről akár pizsamában is jöhetne, nem izgatott.

Néha mikor önismereti órákat tartottam a szobám négy fala között egy gyengébb pillanatomban ráeszméltem, hogy allergiás vagyok ha egyet kell értenem valakivel. Szinte irritált, ha nem az enyém lehetett az utolsó szó, ahogyan az is, ha nem az én kedvem szerint mentek körülöttem a dolgok. Meg is lehet nézni az egy kezemen megszámolható baráti társaságomat, amiből jó ha kettőt mondhatok igazi kapcsolatnak, míg a többi csak egy felszínes ismerős, akit elviselek magam körül. Nem voltam egyszerű természet, de nem is akartam más kedvéért önmagam kifordított mása lenni és úgy tenni, mintha szerepet játszani annyira kiválóan izgalmas volna, én pedig élvezném, ha mélyre elbújt megfelelési kényszeremet pátyolgathatom. A saját fejem után mentem, a saját igazamat hajtottam és amikor valaki ezzel szembement, azt csak nehezen tudtam elviselni. Apával az elmúlt időszakok épp emiatt eléggé harciasak voltak. Ő neki volt egy véleménye, ami a szöges ellentétét jelentette az én kis világképemről alkotott elképzelésemnek. Neki az egyetemi tanulmányaim voltak azok, amik az első helyre kerültek, nekem pedig valami más. Valami, amit nem fogok megtalálni abban a ronda és ízléstelen épületben és erről a véleményem töretlenül nem változott. Voltak apával békésebb napjaink, amikor félretettük a jó ügy érdekében nézeteltéréseinket, amik csak unalmukban dobolgatva a fejünk felett arra vártak, hogy újra akcióba léphessenek majd és idővel helyet is hagytunk nekik a tombolásra. Minden nap úgy keltem fel, hogy egy részem az ilyen beszélgetésekre volt felkészítve és Tommy hangját hallva mintha egyből el is indulnának bennem ezek a belső figyelmeztetések. A ring jobb sarkában a békésebb megoldás lapul, a bal sarokban viszont a makacs kitartásom, ami alig várja, hogy bevihesse az első ütést mit sem sejtő társának. Hölgyeim és uraim, kesztyűk már a magasba, de vajon ki lesz a mai győztes?
A konyhába érve egy érdekes jelenet közepére csöppenek, ami úgy válik semmivé másodpercek leforgása alatt, mint Annabeth érdekességként felcímkézett gondolatai, amiket oly annyira lelkesen próbál állandóan a tudtomra hozni.
'Tasha, tudod mi jutott eszembe?' Aztán Anna elhallgat majd megadóan felsóhajtva csak annyit mond: elfelejtettem. Pont ilyen elillanó pillanatnak tűnik a családtagjaim között zajló szituáció is, ami végül csak két szereplős komédiává válik, az élen apával és velem. Vagy drámává - attól függ pontosan milyen irányt is vesz majd ez a beszélgetésünk.
Nem az a személy voltam, akinek a reggeli kávéja befolyásolta volna a hangulatát, mert a tündöklő személyiségem a nap további részében is ugyanilyen intenzíven mutogatta magát és egyetlen ital sem tudta volna legyűrni a bennem élő szörnyeteget. A kávé szimplán ahhoz kellett, hogy a fejfájást elkerüljem, ami csak még nehezebbé tette volna az életét a körülöttem élőknek. Nem sokkal jobb így, morcos hangulat helyett egy nagy adag empátiával köszönteni a napot? És jelen pillanatban csakis ebbe az egybe kapaszkodhatok, amíg legalább a negyedik forgatókönyvet dobja félre az agyam azzal kapcsolatban, ami rám vár majd. Amit viszont kapok eléggé tanácstalanná változtatja az eddig biztosra ismert változókat. Ha most egy animációs filmben lennénk, az én figurám azt se tudná hova kapjon, milyen fiókokat forgasson fel hirtelenjében. Ebből kiindulva pedig én sem tudok másra gondolni csak arra, hogy drága édesapám ma reggel egy kicsit meglódíthatta a cukrot a kávéjába. Nem mintha jellemző lett volna rá.
- Tudom, de... - elhallgatok, mert a belső ösztöneim azt sugallják ez itt és most a leghelyesebb döntésem, amit tehetek. Apa pedig ennek apropójára tovább folytatja mondanivalóját. Kifejezetten tisztán él az emlékezetemben a lakásról szóló beszélgetésünk, de az olyan volt, mint egy álom-fújta és hatalmasra nőtt buborék, amiben jó lebegni egy darabig, de jön a valóság és ez a kis menedék azon nyomban kidurran. Mint amikor elképzeled magad milyen jól mutatnátok együtt a kedvenc sorozatod szereplőjével. Szépnek szép, de hogy valós sosem lesz, az is biztos. Ezért is vagyok ennyire makacsul szkeptikus a szavaival kapcsolatban és könyvelem el magamban valami poénnak, amin röhögnöm kellene, de nem tudok. Helyette inkább büszke vagyok apámra, amiért megpróbált humorizálni már ilyen korán, mégis a folytatás csak még jobban összezavar.
- Nem..hiszem..el.. - alig tudnak kijutni ajkaim közül a szavak, ahogyan régóta elavult memóriám lassan feldolgozza a hallottakat. - Csípjen meg valaki. - arcom két felére helyezem tenyeremet és bár nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de a mosolyt képtelen vagyok levakarni az arcomról. Elmondhatatlanul boldog vagyok most!
- Ó te jó ég, ez annyira jó. Komolyan lett egy saját lakásom. - lepattanok a székemről, majd odaszökkenek apához és egy szorosabb ölelés közben legalább háromszor is kiejtem a köszönöm szót.
- Mikor láthatom? Tudod mit? Egy tíz perc múlva készen is vagyok. - a bögrét gyorsan a kezembe kapom és miután gyorsan kiiszom annak tartalmát már az ajtó felé is rohanok. - Nem tíz. Tíz az sok. Öt perc alatt megleszek. - mutatom a kezemmel is, hogy nem várakoztatnám ennyi ideig. Még a végén meggondolja magát vagy nem tudom. Eléggé fura kapcsolatom van a boldogsággal, hisz ha jó kedvem van, akkor már várom a következő fordulóban a problémát is. Mielőtt azonban elindulhatnék a lépcső irányába, a konyhaajtófélfába kapaszkodva kukkantok be a konyhába.
- És apa? Úgy fogom őrizni anyám előtt a lakásom pontos koordinátáit, mint egy hétpecsétes titkot. - bájosan elmosolyodok és már rohanok is fel a szobámba, hogy abból a 4 és negyed percemből kihozzam a maximumot.

It's time for you to pay your own bills, honey

Ha bármelyik férfi is azt meri állítani, hogy teljesen felkészült a lánya szexuális életére, hazudik. Akkor is, ha a nővé érés, vérzés, menstruációs ciklus, ovuláció vonalról beszélgetünk. Ezek olyan témák, amikről én magam sem szívesen ejtettem szót, még akkor sem, ha a lányom látott néhány kutyát elszaladni a rendelőmből úgy, hogy pelenkát szerkesztettem a kis seggecskéjükre. Mondjuk az állatokon keresztül azért jóval könnyebb volt bemutatnom neki a horrort, a kiskutya születést, ezért is adtam a kezébe ultrahang fóliákat egy husky vemhességről, a hat kisgombóc meg tett arról, hogy a lányomat lefoglalja. Elég érdekes művelet volt mondjuk virágnyelven beszélni a vérről, ciklusokról, természet-genetika-adta lehetőségekről, de úgy tűnt, a lányom igen fogékony volt erre az egészre. Tommyval persze más volt a helyzet, ő kapott két nyaklevest, amikor a pornó magazinok felbukkantak a szobájában, megkérdőjelezhető zsebkendőkkel a földön és az ágyneműjében. Ha van egy fiad meg egy lányod, az élet minden kihívásával szembe kell nézned, miközben a saját életedet is egyengetned kell. Imádtam apa lenni, de a gyerekeim hülyeségei akkor is kiborítottak, ha éppen nem is mondtam nekik, nem reagáltam le előttük. Mert minden szülő életcélja az, hogy a saját porontya sikeres legyen az életben, többre vigye, mint ő maga és ehhez azért elkél a szigor, hogy a helyesebb útra tereljük őket. Ehhez elegendő lenne az a recept, hogy a világbéke érlelődik és dagad itthon, a négy fal között, minden helyiségben, de nagyon nem volt így. A gyerekeim felnőttek és mégis mindkettő itt lakott velem még, ami nem feltétlenül volt baj, de a súrlódások emiatt elkerülhetetlenek voltak, különösen Tashaval, aki egy pillanat alatt képes volt felforralni az agyvizemet és néha elengedtem magam, felemeltem vele szemben a hangom. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném, sőt! De attól még akkor is én vagyok a felnőttebb felnőtt, a tapasztaltabb, elkövettem olyan hibákat az életben, amit nekik nem kellett volna.
A reggeli idill azt hiszem, már nagyon régóta nem létezett ebben a házban, mindig volt mindenkinek valami nyűgje - talán én voltam a legnagyobb drama queen itt, kezdve a masszív, de nem bevallott és színlelt alkoholizmusommal, a válásommal, az időnként fellépő én most meghalok elképzelésemmel, ami kéz a kézben járt az állandó végrendelet körmölésemmel és már nem tudtam mivel lefizetni az ügyvédemet és a közjegyzőt a folytonos végrendelet átírások miatt. Kezdtem gyanakodni arra, hogy biztos hülyének néztek, de nem is hibáztattam őket ezért. Szerencsére hipochonder még nem voltam, mert akkor önmagamat se tudtam volna elviselni, másokat meg nem kérhettem meg, hogy helyettem is tegyék meg. A konyha adott volt, a kávé meg valószínűleg kettőnk ereiben is már inkább az csörgedezett, mint a vér, de ezzel sem volt gond.
Tasha-Tommy páros cirkuszt is nyithatna akár, a komédia, a tragédia és ezek keveréke mindennapos volt a házunkban, amit sikerült megspékelnem az előállt tervemmel - Tashát kirakom a házból, de nem az utcára, hanem valóra váltva az álmait. Egy pillanat alatt váltott át hitetlenkedőből még hitetlenebbé, nekem pedig csak az volt a dolgom, hogy türelmesen végigkávézzam a saját kérdéseit, amire persze nem óhajtottam válaszolni. Elmondtam, mit akartam és nincs karácsony, mégis szélesedő mosollyal konstatáltam végig azt, ahogy a lányom viselkedett, megvárva, hogy Bambiként szökkenve odajöjjön hozzám, egy karral ölelve őt át a miheztartás végett.
- Lett. Tudom, hogy egyedül nem ment volna most egyelőre még, nekem meg volt miből segítenem neked. Ha kotlósként a pénzemen ülök se lesz jobb - tettem hozzá a köszönömáradat kellős közepén.  Épp mondtam volna neki, hogy hamarosan indulhatnánk, mert dolgom volt még mára - muszáj voltam pókerezni ma (is) a fiúkkal, de beelőzve tette fel a kérdéseit. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, de jobbnak láttam becsukni. Inkább a bögrét felemelve szürcsöltem ki annak tartalmát, miközben a felvillanyozódott lányom izgatottságát néztem.
- Tasha! - már az ajtó felé rohant, mikor megállt, az alkudozására pedig elnevettem magam. - Miből gondolod, hogy láthatod is? Akár megadhatom a koordinátáit is és rávehetnélek arra, hogy a szomszédéktól lopott biciklivel tekerj oda - mielőtt még elszidott volna, felsóhajtottam. Vajon eltévedne? Nem volt szívem ezt végignézni. - Viccelek. Öltözz fel, aztán eldoblak. Nekem tetszik a lakás, remélhetőleg neked is fog. - Tasha eltűnt egy időre, én pedig ebben a pillanatban néztem le a padlóra, azon gondolkodva, ha meghalok, ez biztosan hiányozni fog. Nem a padló. A gyerekeim. Az önsajnálat és a halálvárás kellős közepén bukkant fel a semmiből Tasha megint, amire odakaptam a fejem.
- Oké. Ez egy jó terv - egyeztem bele abba, hogy azt az áspiskígyót kihagyjuk a buliból, de el is tűnt megint, felrobogott a lépcsőn. Elpakoltam a konyhába, a poharakba vizet öntöttem, mert utáltam a rászáradt étel- és italmaradékot, végül lassan, ráérősen sétáltam át a nappalin, hogy megnézzem, hol is tartottunk a naptárban. Tizenkilencezer-háromszázhetvennégy napos voltam. A húszezret mindenképp meg akartam élni. Az egy jó szám volt. Dollárban sem elhanyagolható persze. Hátam mögött fűztem össze az ujjaimat, miközben a lányomra vártam, és ha megjelent, akkor a kezembe fogtam a kocsim kulcsait, kitárva a házunk ajtaját is.
- Bőröndöt nem hoztál? - érdeklődtem tőle, mert igazán bepakolhatta volna már azt is akár, de persze csak lódítottam, nem vártam el tőle. Így is szűk négy perc alatt félig-hajléktalanul nézett ki, mert a szokásos tip-top öltözet most elmaradt és valahogy nekem még mindig pizsama-szettnek tűnt a kinézete. Igaz, én sem foglalkoztam azzal, hogy nézek ki, mert csak Manhattan kellős közepére készültünk, jó volt a farmer-melegítő felső, kihagyva az öltönyt mára. Bezártam magunk mögött az ajtót, a riasztókulccsal pedig kinyitva a kocsit szálltam be a kormány mögé, be is csatolva magam, és ha Tasha is megvolt, kicsorogtunk a forgalomba, hogy eljussunk az álom lakásáig.
- Egyet kérek csak: ne haljon meg senki abban a lakásban. Nincs kedvem rendőrségre járni amiatt is - néztem el Tasha irányába az egyik pirosnál jelzésértékűen. Nem rég kellett kihoznom a fogdából.

Eléggé vicces lehet végignézni most egy kívülálló számára azt a jelenetet, amihez én biztosítom a műsorszámot. Azt ahogyan az aggodalomból és a kíváncsiságból áttérek a teljes hitetlenségbe azzal párhuzamosan, ahogyan apám szavai is elhangzanak. Persze nem kellene meglepődnöm vagy kikészülnöm, mert korábban tényleg ezt kértem. Egy saját lakást, kis önállóságot és bármit amivel megmutathatom apának, hogy igenis felnőttem a saját döntéseim meghozatalához. Bizonyítékkal akartam szolgálni felé azzal kapcsolatban, hogy amire készülök az nem csak egy pillanatnyi elmezavar vagy tini lázadás eredménye, hanem valami nagyobb cél első lépcsőfoka, ami egyszerűen nem kisebb szereppel bír, mint magával az elengedhetetlennel. Nem akartam apa szemében egy meggondolatlan, hisztis kislánynak tűnni, de eddig valahogy minden bennem kialakult, majd a tudtára hozott véleményem ezt sugallta felé. Mintha a kimondott szavak felesküdtek volna ellenem és amikor általuk kiöntöttem a lelkemet, akkor ők a célvonal előtt elhasaltak volna. Idővel rájöttem, hogy a felesleges szájkoptatás nem lesz itt elég és tettekben kell valamit letennem az asztalra, de ennek előkészítése még váratott magára. Ma azonban úgy éreztem lehetőségem van közelebb kerülni hozzá. Talán épp ezért nem vagyok képes elsőre komolyan venni őt és elfogadni, hogy igenis lesz saját lakásom, mert az egész olyan szürreális. Meglehet egy kicsit félek is, hogy kettőt pislogok, aztán huss, annyi is lesz ennek a valósághű képnek, én meg ott fekszem a kényelmes pihe-puha ágyamban és csak morcosan befészkelem magamat a takaróm alá, mert baromi jó volt ameddig tartott.
Most viszont nem ez történik. Apa arcán nem látom a viccelődés egyetlen nyomát sem - na nem mintha ügyeletes bohócként viselkedne máskor -, ennek komolysága pedig a másodpercek rohamos elteltével hozzám is végül eljut. Még ha kicsit szakaszosan is, de attól még befogadom az információkat és amit az agyam még nem dolgozott fel, azt a szavak mellé párosult boldogságérzet, a szívem izgatottságtól heves dobogása és a sejtjeimben végigfutó rajongás már képes volt elfogadni. Aztán végül minden a helyére ugrik, én pedig boldogságtól ittasan felzárkózom.
- Ez komolyan abszurd. De olyan jó módon abszurd. - gondolatban pörgök, lépteimmel meg futólag felé sietek, majd az ajtó felé, hogy ezzel is jelezzem: nem akarok több időt elvesztegetni. Aztán megállok amikor utánam szól, mert ha valakivel, hát apával szemben biztos nem leszek tiszteletlen. Megesett, hogy kisétáltam már olyan beszélgetésből ami nem érdekelt? Nem túl emberbarát személyiségjegy, de igen. Itt és most azonban ez nem fog megtörténni.
Az ajtófélfába kapaszkodok, félig már az emelet felé kilövésre kész, de még lent tartom magamat apa szavain csüggve. Egy kicsit magasba szökik a szemöldököm az ötletét illetően és ennek nem sokkal később hangot is adok.
- Te most komolyan biciklilopásra bátorítottál? - kissé furcsállva a dolgot kérdezek vissza, de egyből folytatom ezzel kapcsolatos megjegyzésemet. - Akkor inkább már elvinném Mrs. Grant őskövület autóját. Múltkor mintha elhintette volna, hogy nem szokása zárni az ajtóit és bár eléggé régimódi és kacifántos elindítást igényel, de nem megoldhatatlan.. - teszek úgy, mintha eljátszanék a koordinátás-bűnözős-kincskeresős ötlettel, majd végül legédesebb mosolyomat villantom apára. - Én is csak vicceltem. - mert persze, én egy áldott jó kislány vagyok, aki nem veszi el szó nélkül más tulajdonát. Csak ha igazságtalanságba botlik és több pontból álló komoly indoklistája van hozzá. Ez meg maradjon meg az apró betűs résznek.
Abban egyetérthetünk, hogyha valakivel nem osztoznék meg életem egyik legcsodálatosabb történésének információiról, az az anyám lenne. Anya - meredek szó ránézve és eltúlzott is. Sok más egyéb jelző jobban passzolna rá - mint amit például apa is mondott - de abban biztos vagyok, hogy az összes létező áruló énjét távol fogom tartani a lakásomtól. Ha valamire az egyetem megtanított az az, hogy a lehető leggyorsabban kell kivágnom az életemből a mérgező személyeket. Nem csak a léleknek, de hosszabb távon a bőrnek is jót tesz, ha megkíméljük magunkat a felesleges stresszhatásoktól.
Soha életembe nem öltöztem még fel és pakoltam be egy táskába ennyire gyorsan, mint most, így mire elérek dúdolgatásom közben a Girl on fire című szám utolsó, kirobbanó refrénjéhez, már lefelé is szedem a lábaimat a lépcsősorokon. Apa kérdése viszont majdnem arra késztet, hogy átütemezzem a jelenlegi tartozékaimat.
- Lehoztam volna azt is, de először vizualizálnom kell a helyet, hogy mikor következőleg megyek, akkor tudjam mit és hova akarok majd pakolni. Ezt úgy hívják begyakorlott praktikusság. - kezdek bele bőrönd-nélküli magyarázatomba, miközben a kocsi felé indulunk. Tuti nem létezik ilyen, de majd én szabadalmaztatom.
- Meg persze ne gondold, hogy nem foglak majd meglátogatni és biztos te is örülnél, ha több részletbe jönnék vissza a cuccaimért annak érdekében, hogy többször láthass. Bármennyire is őrültség és logikátlan is lenne, de én úgy gondolom a mögöttes szándék a fontos. - mosolyodok el, majd kapkodásom miatti ügyetlenkedésem miatt harmadik nekifutásra végül be is csatolom magamat.
- Oké, most már kezdek aggódni egy kicsit, miután másodszor is bűntettel gyanúsítottál meg. Ilyen lenne a kisugárzásom? - kérdezek vissza, de nincs semmilyen neheztelés a hangomban. Igazából szórakoztat ez az egész. - De csak hogy nyugodtan tudj aludni, nem fogok a jövőben senkit sem eltenni láb alól. A gondolat, hogy mit tenne a berendezéssel az ilyen.. - rázkódok meg egy kicsit undoromban, viszont ez még mindig nem hangzik túl biztatóan az ártatlanságomat nézve. - Meg amúgy se tennék ilyet, nem lenne gyomrom hozzá. És tudod, hogy milyen ellenséges viszonyban állok a narancssárga színnel. Szóval ez több szempontból is kizárt kategória. - jutok végleges elhatározásra, de van egy olyan érzésem, hogy az: apa, nem fogok bántani senkit mondat bőven elegendő lett volna.
- Messze van még amúgy a lakás? - kérdezek rá a témát elterelve. - És a két szabály mellett van még amit be kell tartanom? Nem akarok hálátlannak tűnni vagy csalódást okozni neked. - a táskám pántjával babrálok, közben pedig az utat figyelem, ha nem éppen apára vándorol a tekintetem. Túlzás lenne az ajtómra kiírni, hogy Tommy-mentes zóna? Szeretem az öcsémet, de ő olyan rendetlen tud lenni, mintha egy kollégiumi csoport lenne egy személyben.