Hétfő, 2019. október 14 05:50

"Szia Joseph!
Remélem jól vagy, tudom, hogy váratlanul ér a levelem, de nagyon hiányzol és képzeld, sikerült kiharcolnom magamnak néhány nap szabadságot. Tudom, hogy nem beszéltük meg előre, de vettem egy repülő jegyet New Yorkba, október 13.án indulok. Kicsit félek a több, mint 16 órás repülő úttól, de az a gondolat vigasztal, hogy a végállomáson várni fogsz rám. Legalábbis nagyon remélem, hogy addig megkapod a levelem és ott leszel a reptéren.
Nemsokára látjuk egymást!
Szeretlek, Nia. ”

A levelet olvasva a naptárra és a faliórára vándorol a tekintetem felváltva. A gép mikor érkezhet? Leszállhatott már? Vagy késni fog?  Vagy még sok időm van, hogy megérkezzen? Azt nem írta, hogy az utolsó induló géppel érkezik…az olyan délután 5 után van… Mindenesetre a kocsikulcsomat felkapva az asztalról a zsebembe tuszkolom azt, majd összehajtva a papírt össze készülődőm. Pénztárca, iratok és táska. Nem tudom, hogy aggódnom kellene-e… vajon mi történt, hogy ilyen hirtelen utazásra adta a fejét? Történt valami rossz? Vagy személyesen akart jó hírt közölni? Bármelyik is legyen, nagyon örülök, hogy láthatom őt. Aztán együtt bánkódunk a rossz híren, vagy együtt örömködünk a jón. Meg az oda úton agyalhatok azon is, hogy meddig akar maradni… hogyan beszéljük meg majd a kialakuló dolgokat. Hogy egyáltalán képes lesz-e az itt maradásra, s együtt működésre. Mi lesz ha nem tudom marasztalni majd és mindketten visszatérünk Afrikába? Jó, nem mintha probléma lenne vele, imádom azt a földrészt… 12 éve ott dolgozom, élek és szeretek. Szeretem a nőt, szeretem az ottani embereket, az állatokat, a kudu vadászatot. Mi lesz ha itt nem lesz ugyanolyan jó a hangulat, mint odahaza? Haza. Nekünk az az otthonunk igen… de kicsit jó ha az ember kimozdul a mókuskerékből. Most is ez történik mindkettőnkkel. A családom most először fog találkozni személyesen Niával. A húgomnak ugyan írtam már sokszor róla, de a többiek még semmit sem tudnak a létezéséről. S ha a bőrszín nem tetszik nekik? Menjenek a picsába… ha nem tetszik nekik, akkor ne nézzenek rá, ne szóljanak hozzá, s hagyják békén. No a leányt se kell félteni ez ügyben, s ez azért nagyobb örömhír, mint bármi más. A piros lámpa megállásra késztet, ez által a gondolataimból is kimar. Meg dörgölőm a szemem, majd pislogva párat a pirosat figyelem. Igen, az időeltolódás kicsit betesz, még meg kell szokni a dolgokat. Itt reggel hat lesz mindjárt. Afrikában már dél lesz lassacskán. A postát megkaptam tegnap este, ott várt a ládában, a húgom még nem nézte. Nia megkapta a címet, ha szeretne valamit, hát tessék, mindenre számítottam csak erre nem. De jó ez így. Még pár perces kocsikázás állt ellőttem, szóval a gondolataimban újra Nia járt, hogy vajon mi a jó ég történhetett, hogy a legutolsó gépre felszállva ide érkezik.
Az autóval parkolóhelyet könnyedén találok, kora reggel van, hétfő, ilyenkor nem sokan akarnak elutazni, max a taxik figyelnek erősen. Meg azok a sofőrök kiknek rokonaik bent vannak, hogy az érkezőket haza vigyék.
A repülőtér zsong a beérkező járatoktól, s mindent félre téve haladtam befelé, hogy a szerelmem elé érkezzem. Bent nem volt túl nagy nyüzsgés, tisztán látható volt kik jönnek, s kik szállnak már felfelé a gépekre. A nagy kijelzőre téved a teintetem, az afrikából érkező gép után kutatok, s időben érkeztem. Most szállt le, percek múlva megjelenik majd a leszálló tömeg. Vajon mennyien érkeznek majd? Vagy csak egy-két ember lesz és Nia? A hangosbemondó megszólal és a mosolyom is kiszélesedik, ahogy hallom. A gép utasai leszállnak, hamarosan megjelennek a várakozókhoz. Tekintetem ide - oda ugrál, hogy előbb észre vegyem őt. S hallom is ahogy nyilik a kapu és kitódul az a sok ember. Nem számítottam ennyi emberre...

Vegyes érzelmek kíséretében utazom, még mindig elevenen él bennem a napokkal ezelőtti halál fájdalma, olyan sebeket szakított fel bennem, amikkel nagyon nehéz megbirkóznom. Hiányzik Joseph, az elmúlt napokban hatalmas szükségem lett volna rá, félek az utazástól és mindezek mellett még abban sem vagyok biztos, hogy időben megkapta a levelem és várni fog rám a reptéren. Bár nagyon sokszor terveztük, hogy elutazunk együtt pihenni, de valahogy sosem jött még össze a dolog, a munka, a sok kis beteg, akinek szüksége volt ránk mindig keresztbe húzta a számításainkat. Bár szülőhazámon belül rendszeresen utazgattam, főleg az egyetemi éveim alatt, Afrikát még sosem hagytam el. Új tapasztalat ez nekem és mint olyan, az izgalom mellett félelemmel is eltölt. Természetesen gondolataim akaratlanul is vissza térnek az Afrikában hagyott, árva csecsemőre, elhatároztam, hogy tennünk kell valamit azért, hogy neki jobb élete legyen és tudom, hogyha elmesélem majd neked a terveimet teljes mellszélességgel állsz majd mellettem és az ügy mellett. Legalábbis őszintén bízom benne.
Több mint tizenhat óra utazás után, csak arra vágyom, hogy végre kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat, végre friss levegőt juttassak a tüdőmbe és természetesen, hogy megpillantsam az arcod végre, magamhoz öleljek, belélegezzem az illatod és a karjaidban legalább egy rövid időre megfeledkezzek a gondjaimról.
Mivel csak néhány nap szabadságot sikerült kiharcolnom magammal, egyetlen kis bőrönddel utazom, mondhatni csak a legszükségesebbeket pakoltam össze magamnak.
Egyre nagyobb izgalommal, a mellkasomban szaporán dobogó szívemmel megyek végig a folyosón az ellenőrző pontig, hogy aztán a hosszadalmas irat csekkolás után végre a kijárat illetve váró felé vegyem az irányt. Fáradt vagyok, nem sikerült túl sokat pihennem a repülőn, a mellettem ülő férfi horkolása folyamatosan felébresztett, amikor pedig nem aludt tapintatlanul, max hangerőn bőgött a zene a fülébe. Csak azért nem szóltam rá, mert az elmúlt napok eseményei túlságosan kiszívták belőlem az energiát. Helyette kértem egy füldugót a légiutas-kísérő hölgytől és minden jól van alapon megpróbáltam legalább egy keveset pihenni.
Kócosan, fáradtan és meggyötörten lépek át a kapun, tekintetemmel a szerelmem keresve. Látott már ennél sokkal rosszabb állapotban is, mégis zavar a tudat, hogy így kell találkoznunk itt. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálják azok a nők, akik minden pillanatban úgy néznek ki, mintha egy magazin címlapjáról másztak volna le.
Széles mosoly terül szét az arcomon, ahogy megpillantom Őt, az előbbi érzelmek sokasága egy pillanatra tűnnek el belőlem és megnyugszom. Mindig megnyugszom, ha a közelemben van. Utat török magamnak a mozgólépcsőn, nem bírok már egy helyben állni, minél előbb szeretném átölelni. Mosolyogva intek felé, hogy biztosan észrevegyen és bőröndömet hurcolva magam után, talán kissé tapintatlanul vágok át a tömegen. Csak akkor lassítok le egy kicsit, amikor már elég közel vagyok hozzá és végre a nyakába vethetem magam. Mindkét kezem átfonom a nyaka körül, lábaimat átkulcsolom a derekán és egyáltalán nem érdekel, hogy bámulnak, csak ölelni akarom.
- Szia! suttogom a szavakat ajkaira mielőtt megcsókolom. El sem tudja képzelni, hogy mennyire hiányzott. A nélkül töltött napok hatása talán csak ütközik ki rajtam igazán, de könnyeimmel küszködve ölelem magamhoz. Annyit mindent kell elmesélnem, de előtte szeretném tudni, hogy Ő hogyan érzi magát. Nem felejtettem el, hogy miért van itt.
- Hogy vagy? bontakozom ki az öleléséből és hátrálok el tőle egy kicsit, hogy láthassam arcvonásait miközben beszél. Egy anyát elveszíteni sosem könnyű és bár nem találkoztak napi rendszerességgel azért mégiscsak az anyja volt, és biztos nem könnyű most neki.

Amikor megláttam Nia-t, teljesen megnyugodtam. Minden rendben volt vele. Mosolyát meglátva az én képemen is jól látható derült vigyor terült szét. Boldogságom most teljesedett ki, hogy eme nő egy légtérben tartózkodik velem. Sietős léptekkel indult meg felém, szinte majd fellökte az útban lévőket, na nem mintha Afrikában ez módi lenne, de a sietség most nagy úr. Egy lendülettel már rajtam is csimpaszkodott. Egyből a hátsó részéhez nyúltam, hogy tartani tudjam. Csókját csókommal viszonoztam, finom vad mézédes csókja nem ér fel semmivel. A ránk szegeződő tekinteteket félre sepregetem, nem törődők most velük.
- Szia. - mormogom ajkaira, majd röpke idő elteltével leteszem a földre, ahogy távolódásra készteti magát. Kérdésére csak röpke válasz futja.
- Hát... Túlélem. - igaz, ami igaz, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni. Tavaly láttam utoljára. A húgom szülinapján nem találkoztunk bizonyos okok miatt, amit cseppet bánok is. Idén nem is beszéltünk. Hiányzik. Nem tudom, hogyha másképp csináltam volna az életem, ugyanígy megtörténik-e a halála. Mondjuk most már késő bánat, ahogy mondani szokás, nem igaz? Végig néztem rajta, s tetszett amit láttam.
- A temetése azt hittem rendben lezajlik majd… nem úgy történt… - elmesélhetném neki, hogy ki rendezett jelenetet és miért, de azt hiszem ezt nem egy reptéren kellee, hogy olyan is hallja, kinek semmi köze se lenne hozzá. Amúgy meg nem is ismernek, szóval ez felől már nyugodt is vagyok. Mondjuk csak a nevemet kellene kiejtenem és mindenki körül dongana. Ezt kerüljük el.
- Kint kicsit hűvösebb az időjárás, ez nem Afrika, kedvesem. Az autóig kibírod, ugye? - dorgálom kicsit meg, hangomban jókedv csendül, kicsit tereljük a témát anyámról. Kényes és kellemetlen a téma, ugyanis semmit nem tettem felé, mióta leléptem a városból, s országból. A bőröndért lépek, hogy átvegyem a súlyt, kecsit nehezebbre számítottam, szóval tényleg csak pár napra érkezik? Az üres kezemmel az ő kezéért nyúlok, hogy összekulcsoljuk. Hogy szeretem-e? Igen, nagyon imádom őt. Feleségül fogom venni, az eljegyzést a napokban terveztem megejteni... senki sem tud róla. Úgy gondoltam, hogy mindenkinek jelen kellene lennie. Úgy is, hogy az első nagy bemutatás lenne. Zűrös egy dolog lesz, de nekem megéri.
- És milyen utad volt? - kezdem ezzel, de aztán hirtelen más felé is rákérdezek.
- Van itt egy kajálda, nem szeretnél enni valamit, mielőtt haza indulunk? - lehet éhes, meg szomjas is. Van olyan őrült, hogy nem eszik semmit, míg a célját el nem éri, remélem most nem ez a helyzet és evett rendesen. Válaszától függően indulok meg a helyszínekre. Ha igennel válaszol, akkor beülhetünk a kis étkezőfélébe. Ha nemmel, akkor mehetünk kifele az autómhoz. Elliot lakása felé megyünk majd, beakarom őket mutatni egymásnak. Szerencsére a hugom sz elfogadóbb, így persze, hogy neki mutatom be először életem nagy szerelmét. A többiek ráérnek később. Tekintetem a nő arcát fürkészi, megfáradt a hosszú úttól, frissitőért vágyakozik. Vajon az egész teste?
- Nagyon örülök az érkezésednek. A leveledet nemrég olvastam. Kész szerencse, hogy időben olvastam. - mert ezt még fontos megemlítenem, csak hogyha később is ilyenen töri az agyát, akkor három nappal előbb adja fel a levelet. Legalább én is fel tudnék rá készülni.

Az elmúlt években sokkal több időt töltöttünk együtt, mint külön. A munkában, otthon, huszonnégyből majdnem huszonnégyet együtt voltunk, nem csoda hát, hogy ez a néhány nap távollét tőle is megvisel. Hiányzott a mindennapi rutinomból, reggel az ébredésnél, a kávé mellett, a reggelinél, a hosszú, izzasztó vizsgálatok során a táborban, a hazafelé úton és lefekvésnél. Összeszoktunk, szeretem és nem viselem jól, hogy távol kell lennem tőle. Tudom, hogy gyászol és minden bizonnyal még nagyon sok elintézni valója van itt, de azért mélyen legbelül remélem, hogy néhány nap múlva vissza tér velem Afrikába. Nekünk ott van az otthonunk, én pedig önző módon nem akarok elszakadni tőle.
Egyszerűen most nem érdekel az illem, ha kell mindenkit félre lökök az útból, csak minél hamarabb átölelhessem és érezzem derekam körül védő ölelését. Nem tartozunk azon párok táborába, akik naponta elmondják, hogy mennyire szeretik egymást, de tettekkel, gesztusokkal minden percben kimutatjuk az érzéseinket. Azt hiszem ez többet jelent bármilyen szónál, hiszen kimondani bárki tudja, de őszintén kimutatni már csak nagyon kevesen.
Gondterhelt pillantásokkal nézek végig arcvonásain, látom rajta, hogy mennyire meggyötört, hogy a gyász még ott motoszkál benne. Szeretnék segíteni neki, levenni ezt a terhet a válláról, osztozni a szomorúságában, de nem akarom kérdésekkel bombázni, ha szeretné úgyis elmeséli majd, hogy min megy keresztül. Én szeretek sírni, kiadni magamból a fájdalmat és haragot, megkönnyebbülök, ha beszélhetek róla, de pontosan tudom, hogy nem vagyunk egyformák és mindenki másképp éli meg a gyászt. Ez így is van rendben.
- Elmeséled majd? járatom végig ujjaimat arcvonásain. Nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ilyesmiről beszéljünk, de szeretném ha tudná, hogyha végre kettesben leszünk, akkor nekem elmondhat mindent, meghallgatom és támogatom amennyire csak képes vagyok rá.
Elmosolyodom szavait hallva, számítottam arra, hogy itt sokkal hidegebb lesz, mint otthon, de ha még egy ruha darabot magamra kellett volna vennem, akkor szétolvadtam volna a hosszú út során.
- Rendben leszek. Nem fázom. Legalábbis még nem. De a bőröndben van egy dzseki, ha nagyon szükségem lesz rá felveszem. mosolygok rá. Gondolom, hogy az autóig sétálva nem fogok megfagyni, viszont azt hiszem mindenképp be kell szereznem néhány melegebb ruha darabot, az én készletem erre az időjárásra nincs felkészülve. Össze kulcsolom ujjainkat és követem őt a kijárat irányába, kérdését hallva apró sóhaj szakad fel mellkasomból.
- Hosszú. Nagyon hosszú és iszonyatosan fárasztó. A mellettem ülő fickó borzalmas volt. nem szeretnék részletekbe belemenni, azt hiszem ennyi is elég ahhoz, hogy nagyjából el tudja képzelni milyen volt az utam és hogy mennyire fáradt vagyok.
- Haza? magasba szalad a szemöldököm egy pillanatra. Nekünk itt nincs otthonunk, mi egy másik kontinensen élünk, legalábbis nekem biztosan nincs otthonom ebben a városban. Furcsa hallani, hogy ő már így beszél erről a helyről, hogy esetleg már otthonának tekinti. - Jól esne valami kaja és egy finom kávé, a repülőn nem igazán tudtam enni. ismerem be végül és minden további gondolkodás nélkül követem az előbb említett kajálda irányába.
- Ne haragudj. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem meg a jegyet és már nem volt időm a levelet hamarabb elküldeni, csak reménykedtem abban, hogy megkapod és itt leszel, különben most kóvályognék egyedül ebben a hatalmas városban. ha jobban át gondolt terv végeredménye lett volna az utazás, akkor mindenképpen úgy időzítettem volna, hogy biztosan legyen ideje felkészülni az érkezésemre, de a történtekre való tekintettel sajnos ez a mostani utazás most így sikerült.
- Tudom, hogy a húgodnál laksz, viszont én nem szeretnék a terhetekre lenni, úgyhogy arra gondoltam, hogy valahol a közelben foglalhatnánk egy szobát erre a néhány napra. nem vagyok biztos abban, hogy a gyász óráiban hiányzik még egy plusz ember a lakásból és nem akarok sem Josephnek sem pedig a testvérének útban lenni.
- Itt jó lesz? mutatok az egyik két személyes asztal irányába a sarokban, majd ha belegyezik el is foglalom az egyik széket.
- Van valami amit szeretnék megbeszélni veled, nagyon fontos.

Kérdésére egy apró mosoly futja csak. Mesélni a gyászomról, az érzéseimről, hogy mit érzek most, hogy anyám nincs többé? Lehet róla szó persze, de nem most. Most csak kettőnkről kéne szólnia e pillanat, szóval csak a nőre fókuszálok. Az hogy itt milyen az időjárás és nálunk Kartúmban… nos nálunk olyan 35-36 fokos meleg van. Itt jelenleg ha 16 fok van. Nehezen szokja meg az ember a változásokat. Amikor évente kétszer jövök, nehezen váltok. De talán egy kis változás egyikünknek sem fog ártani. A pihenés címszó pedig nagy szó két munkamániásnak. Mikor az útról beszél, hogy pihenni sem tudott, hát felszöknek szemöldökeim. Szóval a pihenés elmaradt… nah majd pihenünk egyet ketten.
- Nyelvbotlás. - igen, az. Azt hiszem. Hiszen elég rég volt már, hogy Manhattent az otthonomként kezeljem. Sose vagyok itt. A munkám egy másik országba csábított, távol a nemtörődöm apámtól. Távol a családomtól, távol a nyüzsitől és távol a gazdagságtól. De én amúgy is a leggazdagabb ember vagyok eme földön. Nia igazán remek nő és más nem is nagyon kell az életembe. No ez így igazságtalan, hiszen a húgom is remek ember, őt is szeretem. Már miatta is megéri visszatérni ide. Mert ő nem teheti meg, hogy kilépjen az életéből… majd egyszer megmutatom neki Afrikát. De nem most lesz. az meg hogy Nia éhes, csak bólintok, hiszen ha ilyen útja volt, amit megemlített, akkor ráfér egy kis evés. Meg egy jó fekete, ami a kávét illeti persze.
Megindulunk a kajálda irányába, s közben megemlítem neki a hirtelen ötletét, s ő csak sajnálkozott és magyarázott. Nem haragszom érte, dehogyis, csak váratlanul ért, s össze se tudtam rendesen kapni magam. De talán így is elviselhető leszek.
- Nem leszel teher, ugyan! - amúgy is nekem is mesélnem kell valamit… de nem tudom mikor kellene mondanom, talán most lenne rá alkalmam. De akad nála valami, ami még ennél is fontosabb lehet. De mégis mi? Hallani akarom. Ez a lakás téma és költözés meg ráér. Legalábbis nem itt kellene megbeszélnünk.
- Meg van egy B tervem is. De nem vágok a szavadba, mond csak. - húzom ki számára az egyik széket, hogy leülhessen, majd én is helyet foglalok az asztalnál. Egy hölgy érkezik is, hogy a leadott rendelésünket felvegye.
- Két kávé lesz az biztos, egy Cola. Egy halas szendvics és … Nia? - talán már választott, hogy mit enne, a kávét neki kértem, de ha mást kér a kávé helyett, akkor dupla kávét iszok, ezen nem veszünk össze. A rendelést a hölgy összeírta, majd távozik, így a szemben ülő hölgyre tekintek.
- Hallgatlak. Valami baj van? - remélem nem nagy gond, vagy nem vészes. Vagy katasztrófális.

Tudom milyen elveszíteni valakit, akit szeretünk és aki fontos számunkra, Tudom, hogy mit érezhet most, a gyász mellé talán még egy kis bűntudat is keveredik, hiszen hosszú ideje nem találkozott az édesanyjával és nehéz elengedni úgy valakit, hogy el sem tudsz köszönni tőle. Én még egészen fiatal koromban tapasztaltam meg az anya elvesztésével járó fájdalmat úgyhogy tisztában vagyok azzal, bármennyire is szeretnék segíteni neki, ebben nem tudok. Csak annyit tehetek, hogy meghallgatom ha szüksége van rá, de egyedül kell megbirkóznia a gyász sötét és néha félelmetes érzéseivel.
- Tudom, hogy számodra nem leszek, de a húgodnak sem akarok útban lenni, nem várom el, hogy megosszak velem az otthonát. Jó lesz a szálloda, legalább több időnk jut kettesben lenni. az időnk véges, mert nekem vissza kell utazni Afrikába és bár nagyon szeretném, hogy velem tartson, valami azt súgja, hogy neki még elintézetlen ügyei vannak itt. Nekem viszont mennem kell, ott van az életem, a munkám és egy nemrég született kisbaba, akinek talán csak én vagyok az egyetlen lehetősége, hogy jobb élete legyen majd, mint az anyukájának. Az anyjának, akit soha nem ismerhet már meg.
- B terv? Nocsak, mesélj! Mi jár a fejedben? pillantok rá kíváncsian. Joseph az az ember, akinek mindig van valami ötlete, aki folyamatosan gondolkodik és azon van, hogy a terveit megvalósítsa. Nagyon kíváncsi lettem, érdekel, hogy vajon most mire gondolhat. Ujjaimmal idegesen dobolok az asztal lapján, erőt kell vennem magamon, mert nem akarom elsírni magam, de Adama halála még megvisel. Egy kicsit minden beteg elvesztése után meghal a lelkem egy darabja, Adama nagyon a szívemhez nőtt és nehéz elfogadni, hogy nincs többé.
Halvány mosolyt erőltetek az arcomra amikor megjelenik a fiatal pincérlány.
- Egy halas szendvics nekem is tökéletes lesz. hagyatkozom Joseph ízlésére, mert jelen pillanatban arra sem volt még időm, hogy az asztalon heverő étlapra pillantsak. Bármi jó lesz. Ismét Josephre pillantok ahogyan ismét egyedül maradunk. Nyelek egy nagyot, hogy meggátoljam a feltörni vágyó könnyek útját. Nem akarok elérzékenyülni, bár tudom, hogy nehéz lesz úgy beszélni az esetről, hogy pityeredjem el magam. Tekintetemmel néhány másodpercig Joseph ingének mintáját bámulom, csak akkor nézek rá ismét, amikor megszólalok.
- Adamánál két héttel a várt időpont előtt beindult a szülés. Egy darabig minden rendben volt, nagyon bátor volt és erős, aztán hirtelen komplikáció lépett fel. tartok szünetet a mondandómban, lelki szemeim előtt ismét megjelenik a lány falfehér arca.
- Elvérzett. Bármennyire is szerettem volna megmenteni nem tehettem semmit. A kislány egészségesen született. hangom elhalkul a mondat végére, némán fürkészem a férfi arcvonásait, tudom, hogy Ő is nagyon megkedvelte a lányt. - Az Aina nevet választottam a kislánynak. Jelenleg is a táborban van még, megfigyelik és vigyáznak rá amíg vissza megyek. gyönyörű kislány, az édesanyja sötét szemszínét örökölte, és hatalmas sötét hajjal született.
- Otthont kell találnunk neki Joseph! hangom már szinte kétségbeesett, tudom, hogy talán nem erre a beszélgetésre számított és talán ez egyszerre túl sok információ neki.
A pincérlány időközben visszatér az asztalhoz a rendeléssel, némán bámulom a fehér csészét a kávéval.
- Arra gondoltam, hogy te talán segíthetnél itt otthonra találni neki. ezzel tulajdonképpen arra kérem, hogy maradjon, a szívem belefájdul a gondolatba, de ha sikerül szerető családot találni a csöppségnek minden vissza állhat a régi kerékvágásba.

Nem akar teher lenni sem most, sem a későbbiekben, amit meg tudok érteni. Nia nem az az ember, aki elvárja másoktól, hogy elfogadják hosszútávon jelenlétét. Szavaira pedig bólintok, s mosolyra is kúsznak ajkaim.
- Rendben, nem erőltetem, akkor a szálloda. De előtte szeretnélek bemutatni a húgomnak. - ám igen, van itt más téma is, s kíváncsian várja, hogy mikor bököm ki, hogy miféle tervem van az ittlétét illetően. Nem tudom egyelőre hogy miképp vezesem fel, de jobb előbb, mint utóbb elv tulajdonosa vagyok.
- Tudod… évekkel ezelőtt vettem itt egy házat. Mehetnénk oda is… de még be kellene bútorozni… - tekintek rá, hogy szerinte ez jó ötlet-e, de amúgy is meg akarok több mindent beszélni vele ezzel az egy apró dologgal kapcsolatban. De nem most. Most őrá vagyok kíváncsi, hogy miért szánta el magát, hogy ide érkezzen. A hosszú távollétem is és még valami más is akad ebben a fránya levegőben. Két halas szendvics, s erre is csak bólintok, hiszen még ráérni sincs ideje, annyira el van foglalva a gondolataival. Azokkal amik a lelkét nyomják, s itt már tudom, hogy valami baj van, ami őt kissé megviseli. Kíváncsian várom mikor szólal meg, időt is hagyok neki erre, nem vagyok türelmetlen, nem húzom ki belőle fogóval. Az nem én lennék. De mikor megszólal… nem erre számítottam. szemöldököm magasra csúszik, s csak hallgatom őt, ahogy magyarázni kezd Adamával történtekről.
- Komplikáció? - kérdezek vissza, s ekkor már tudom, hogy valamelyikükkel nagyobb baj is történt, mint azt gondoltam elsőre. S úgy is van. A nő meghalt. Nem igaz. A hajamba túrok, s hátra dőlök a székbe, nem hibáztatom Nia-t. De nem is tudom azt elképzelni, hogy mi történhetett, mikor mielőtt eljöttem, akkor megvizsgáltam és egészséges volt. Összeszedett valamit időközben? Vírus döntötte le a lábáról? Ezer meg egy gondolat cikázik bennem, hogy miért történt mindez, de mikor a nő tovább magyaráz, a figyelmem ismét ráirányul.
- Gyönyörű neve van. - mosolyodok el, majd visszaülök egyenesbe, hogy csodáljam a lány szavait, hogy értelmezni tudjam, mit is akar kihozni ebből. Otthont találni. Igen, Adama egyedüli asszony volt, a gyermeke apja lelépett, a családja többi tagja isten tudja hol van. A kislány, Aina elárvult pillanatok alatt. De ahogy kimondja a többit, erre megint nem számítok.
- Én? - hökkenek meg. S egy pillanatra elvarázsol a tudat, hogy ilyenbe kell bele kezdenem.
- Persze. Sokkal jobb életet kell neki biztosítanunk, mint amit odahaza megkaphat. - vágom is rá egyből, amúgy azt sem tudom, hogy hogyan álljak majd ennek neki. Egy újszülött Afrikai kislánynak Manhattanbe kell új otthont találnom. Nehéz lesz, mert nem lesz egyszerű. Ezer meg egy papírmunka fog rám várni, de Nia nem csalódhat bennem. Most nem… nem lehet. Afrikában is jó helye lehet, nem értem amúgy Nia ezen döntését, de mostanában egyre több a szegénység arra, s senki sem fogadna örökbe egy újabb éhező szájat. Igen, Afrika ilyen.
- Megteszek minden tőlem telhetőt. Csak lehet hogy ez hosszadalmas út lesz mindőnk számára. - vallom be, de ettől nem félek, s őt sem kell félteni a dolgoktól, hiszen idáig eljött hozzám. A szendvicseket kihozták, s a többi rendelés is megérkezett, szóval ehetünk.
- Jó étvágyat. - harapok bele, s felhümmögök, mennyei itt is ez a szendvics, talán kicsivel jobb is mint amit én készitek odahaza.
- Igyekszem elrendezni az itteni dolgaimat, aztán neki állok a kislány papírjaival is kezdeni valamit, körüljárok pár helyet... nem igérek semmit se, nem hiszem, hogy pár nap alatt el lesz intézve. De... - ingatok fejet, majd leteszem a szendvicset vissza a tányérba.
- Most ne beszéljünk kérlek Aina dolgairól. Őt később. Most csak te, meg én... - mosolyodok el szélesen, miközben őt nézem. A gondolataim messze járnak jelenleg is, de őrajta, nem máson, most Nia van minden gondolatomban. Meg kell tennem a következő lépéseimet felé, s új útra terelgetni kettőnk kapcsolatát.
De ezt később, erre még van egy két napom.

- Szívesen találkoznék a húgoddal. Az együtt töltött évek alatt rengeteget beszélt a húgáról, az összes családtagja közül talán róla tudtam meg a legtöbb információt és azok alapján amit hallottam róla szerintem bírni fogjuk egymást. Legalábbis nagyon remélem. Bízom abban, hogy kedvelni fog, hiszen fontos, hogy a családja is elfogadjon. Ebből a szempontból Joseph előnyösebb helyzetben van, hiszen ő már régóta ismeri az én családomat, sőt az egyik bátyámat hamarabb megismerte, mint engem. Emlékszem, hogy mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy kinek vagyok a kishúga. Az emlékkép miatt halvány mosoly kúszik az arcomra. Szeretek vissza emlékezni, szeretem a közösen megélt emlékeket feleleveníteni. Bár mindkettőnknek a munka teszi ki az időnk nagy részét, mégis nagyon sok dolgot megéltünk együtt és remélem, hogy ez a jövőben is így marad.
- Vettél egy házat? értetlenül nézek rá. Ezt az információt soha nem említette nekem, azt hittem, hogy nincsenek titkaink egymás előtt. - Mikor? És mégis minek? akaratom ellenére eszembe jut, hogy talán tervezte vagy még a mai napig tervezi, hogy vissza költözik ide és az, hogy erről soha nem beszélt talán azt jelenti, hogy nélkülem. Talán ez a lakás a menekülő terve, ha már úgy érzi nem megy tovább.
- Csak néhány napot maradok, szerinted megéri bebútorozni? Vagy... veszek egy mély levegőt. - Te már nem akarsz vissza jönni igaz? ez az egyetlen lehetőség amire gondolni tudok és a szívem hangosan zakatol a mellkasomban, félek a válaszától. Könnyen lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat, és semmi hátsó gondolat nincs a mögött, hogy van egy üres lakása New Yorkban.
Gondolataim ismét visszakanyarodnak az Afrikában történt eseményekhez, mint mindig, most is felzaklat a gondolat. Bárcsak képes lennék arra, hogy kitöröljem az elmémből azokat az eseményeket. Mivel azonban képtelen vagyok ilyesmire erőt veszek magamon és a lehető legpontosabban próbálom elmondani Josephnek a történteket. Nehéz róla beszélni, de tudom, hogy meg fogok könnyebbülni, ha végre őt is beavatom a dolgokba.
- A köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett. Fel kellett vágjuk az anyát, hogy megmentsük a kicsi életét. Azonban túl sok vért vesztett és a szíve feladta a harcot. Talán azért érint ennyire rosszul, mert hibásnak érzem magam amiatt, hogy az én kezeim között halt meg egy fiatal lány és maradt árván egy kisbaba. Miközben beszélek szórok két kis tasaknyi cukrot a kávéba és szótlanul kavargatom a fekete italt.
- Tudom, hogy nem lesz könnyű feladat, nekem ott kell intézni a papírmunkát és engedélyeket, neked pedig itt. Lehet, hogy sokáig távol kell lennünk egymástól. sóhajtok fel mielőtt kortyolok egyet az italomból. Fogalmam sincs, hogy a távolság milyen hatással lenne a kapcsolatunkra, de bízom kettőnkben, bízom abban, hogy kibírjuk, megcsináljuk, és jobb életet biztosítunk egy kisgyereknek.
- Jó étvágyat! harapok bele én is a saját szendvicsembe. Nem rossz, de azért kóstoltam már ennél ízletesebb falatokat is. Kifejezetten szeretem például, amit otthon készít Joseph.
- Rendben. Akkor később megbeszéljük. Igaza van, olyan régen nem töltöttünk már együtt időt, hogy jobb lenne egymással foglalkozni majd. Aina dolgait megbeszéljük majd holnap, vagy utána.
- Szerinted lesz idő arra, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek mielőtt elmegyünk a húgodhoz? Hosszú volt az elmúlt tizenhat óra. érintem meg kézfejét. - Van a húgod lakásának közelében szálloda?

A hangjában apró felháborodás és félelem ült ki, mikor említettem a házat, melybe beköltözni kell már csak. A szemeibe néztem, s csak másodpercekkel később válaszoltam.
- Már régen. Talán 4 éve is van már. Mikor a húgom szülinapjára érkeztem. - válaszoltam, s mivel nem mindenre, így folytattam.
- Ha elegünk van és elakarunk bújni minden elől, hogy kettesben lehessünk, akkor ez egy remek hely lenne… - vagy tetszik neki, vagy sem, ez már rajta áll, bár kétlem, hogy itt maradna velem évekig. Az ő otthona Afrika, s ugyanúgy már az enyém is. Nem mondhatok le egyikről sem. De a további terveimet tényleg csak később tudom elmondani, csak ha négyszemközt leszünk. Talán ha a szállodában lesz alkalmam rá, akkor ott.
- Nem foglak magadra hagyni Nia Kahina! Ezt verd ki a fejedből. Megoldjuk a dolgokat, rendben? - nyúlok kezéért, hogy kézfejét simítsam, hogy megfogjam kacsóját két tenyerem közé. Soha nem hagyom el, nem is értem miért feltételezne ilyesmit. A ház ezért is áll üresen, mert nem akartam itt maradni egymagam. Hiszen vele akarom eltölteni az életem hátra levő részét. Vagy Afrikában, vagy itt a beton dzsungelben. Oly mindegy. De az is egy verzió, hogyha jövünk évente többször, akkor ott táborozunk le és nem a húgom nyakán és nem is egy szállodában.
Csak hallgatni tudok, miközben hallom a baba születésének körülményeit. Így már teljesen érthető minden, meg az is hogy miért is ennyire lelkiismeretes a baba dolgaival. Itt akar neki helyet találni, rendes családot. Talán menni fog, talán akad olyan ember, aki szívesen örökbe fogad egy ilyen pici messziről jött bébit.
- Igen, kicsit hosszadalmas lesz. De figyelj csak. amint itt elintézek mindent, hazautazok hozzád és ha még nem végeztél mindennel, akkor segítek és együtt visszatérünk a babával… utána nem tudom, egyáltalán megéri ennyire előre gondolkodni? - nevetek fel, hiszen tiszta lelkes lettem ettől és tuti ő is az lett. De ezt majd csak később kellene letárgyalni, meg leírni a fontos dolgokat, hogy miket kell elintézni elsősorban. Majd utána nézek és annak is, hogy Afrikába mikor is tudok visszamenni értük.
Kérdésére az evés közben felpillantok, s elgondolkoztat egy pillanatra mindez. Szálloda? Először nem tudok mit válaszolni, hisz sose néztem még annyira körül a húgom lakása táján…
- Nem tudom. - kicsit kínos, hogy nem tudom, de talán biztosan akad egy. - Ha nem is a közelében, de valamerre biztos akad a környékén. - majd megnézzük és akkor becuccolhat oda, lezuhanyozhat, megnézzük a testvéremet, majd éjszakára a szállodára visszatérünk… pihenünk. Nos elgondolásnak mindez szép és jó, csak mindig máshogyan alakulnak a dolgok…
A szendvicset megettem, mindent elpusztítottam, amit rendeltem, így fizetni is indultam. Ezután ragadtam csak meg Nia bőröndjét, hogy együtt kilépjünk ebből az egészből. A nő kezét fogva lépkedtem, s büszke voltam rá, olyannyira, hogy azt el sem tudtam mondani.
Kiérve az épületből a kocsimhoz sétáltam, hogy betessékeljem a bőröndöt és Niát is besegítsem az autóba, majd indulásra készen menetelhettünk tovább a szállodába. A GPS és az internet remek segítség volt, mutatott pár közelben lévőt is, mindegyik jó árban volt és a kinézet is megfelelt. Már csak Niának kellett kiválasztania melyikbe is menjünk.

Nem érint jól annak a gondolata, hogy vett itt egy lakást, talán nem véletlen, talán ő már egy ideje azt érzi, hogy itt szeretné folytatni az életét. Miközben figyelem és hallgatom őt még az is megfordul a fejemben, hogy lehet már csak miattam maradt Afrikába. Erre a gondolatra elszomorodom, tekintete helyett a poharat bámulom az asztalon, nem akarom, hogy bármiről is lemondjon az életében miattam.
- Ha szeretnéd holnap vigyél el a lakáshoz. Nézzük meg együtt és varázsoljunk otthont belőle. azt akarom, hogy boldog legyen és minden bizonnyal számára fontos az az üres lakás különben meg sem említette volna. Arcomra mosoly kúszik, de tekintetem szomorú marad. Összekulcsolom ujjainkat az asztal lapján és néhány másodpercnyi gondolkodási idő után pillantok rá ismét.
- Nem akarom, hogy miattam bármiben is korlátozd magad. Nem azt mondom, hogy kevésbé tekints az életed részének, csak...ne mondj le miattam az álmaidról. Nem mondta ki konkrétan, hogy szeretne itt maradni, mégis van bennem egy keserű érzés, hogy talán megfordult már ez a gondolat a fejében. Mindegy hány éve él már egy másik kontinensen mellettem, itt van a családja, az otthona, soha nem lennék annyira önző, hogy megfosszam ettől az érzéstől. Még akkor sem, ha lelkem egy darabja már a gondolatba is belehal.
Gondolataim ismét visszakanyarodnak az otthon maradt kis életre, talán azért akarok ennyire görcsösen családot szerezni neki, mert felelősnek érzem magam az anyja haláláért. Azt akarom, hogy rendes, szerető családba kerüljön és jobb élete legyen, mint az anyukájának. Mindezt talán elérhetném Afrikában is, rengeteg szülő szeretné és viselné gondját...de...itt több lenne a lehetőség számára és ezt szeretném megadni neki.
- Rendben van. bólintok apró mosollyal a szám szegletében. Máris azon kattog az agyam, hogy milyen papírok és engedélyek lesznek szükségesek ahhoz, hogy repülőre ülhessek a kicsivel. - Az első dolgom az lesz, ha vissza utaztam, hogy elindítom a folyamatot. Köszönöm Joseph! őszintén hálás vagyok a támogatásáért, szeretetéért és azért, hogy egyáltalán az életem része. Szerencsés vagyok.
Csendben, gondolataimba merülve tüntetem el a szendvics utolsó darabját is a tányéromról, kiiszom a kávé maradékát a csészéből.
- Akkor menjünk! Rám férne már egy zuhany...remélem te is piszkosnak érzed magad. csúszik pajkos mosoly ajkaimra. Tekintetemmel követem útját a pultig, majd kezemben a kis táskámmal lépkedek mellette az autó irányába. Hihetetlen módon sikerül megnyugodnom a jelenlétében, ilyenkor valahogy mindig azt érzem, hogy minden rendben lesz.
Viszonylag gyorsan sikerül találnunk egy szállodát, valahol félúton a reptér és húgának lakása között. Nem vágyom nagy luxusra, úgyhogy egy olcsóbb, két csillagos hotel is megteszi, a lényeg, hogy legyen ahol álomra hajtanom a fejem és ahol kettesben lehetünk egy kicsit.
Néhány óra autózás után leparkolunk a szálló előtt, átvesszük a kulcsokat és már robogunk is a második emeleti szoba irányába. Beérve az ajtón ajkaimat ismét az övére tapasztom, majd elfoglalom a fürdőszobát, hogy megfelelően elkészüljek a találkozásara a testvérével. Pihenni ráérek később is.