Egész délelőtt nagy volt a csend a boltban. Egyedül Mojo a csivavám horkolása meg az előttem lévő könyv lapjai voltak az egyedüli zajforrások ahogy lapozgattam. Szerencsére a vastag üveg jól hangszigetelt, és a kinti zajok alig szűrődtek be. Mikor kinéztem kicsit olyan volt mint ha egy némafilmet néztem volna. Ritkán tévedtek ide emberek, ezért volt, hogy olvastam, vagy épp a hegedűmön játszottam, de volt már, hogy a bakelit lejátszót használtam, hisz rengeteg lemezünk volt. Most is miután az El Camino zarándok útvonalakról befejeztem egy úti könyvet, amit már legalább negyedjére olvastam el, majd magamhoz vettem az Alice csodaországban című szerzeményt. Ez sem volt ismeretlen, hisz jó párszor kiolvastam, de szerettem. Mondjuk lehet csak a Bolond Kalapos karaktere miatt. Hisz mindenben meglátta a tréfát. Ahogy olvastam és egyik kezemmel megtámasztottam a fejemet, Mojo feltápászkodott, a kis kutyaágyról, amit a azon részére volt téve amit egy szekrénysor takart. Külön kis rámpája volt amin föl le tudott közlekedni. Nem szeretett egyedül lenni, és Mistyvel az idős fekete macskámmal is jól kijött. Bár ő már jobb szerette, ha békén hagyom. Sose szeretett itt lenni a boltban. Nem emberbarát. Majd miközben olvastam a kutya oda baktatott hozzám a pulton végig, majd a két karom közt újra összegömbölyödve elkezdte a farmerkabátom ujját rágcsálni. Biztos kezdte úgy érezni, hogy elhanyagolom. Ezért letettem magam elé a könyvet és elkezdem a kutyus fülét vakargatni. Majd a mellettem lévő táskából, elő vettem egy kutyakefét és elkezdtem fésülgetni. Ahogy felült és a plafon felé emelte az orrát, jelezte, hogy azt akarja a nyakát fésülgessem jót mosolyogtam rajta. Olyan volt mint egy kis királyfi. De nem bántam imádtam ezt a kis vakarcsot. És akik betértek ide mind szeretettel fogadták. És rájöttem, ha Mosjo elbűvöli őket, akkor bizony nagyobb a valószínűsége, hogy vásárolni fognak.
- Te kis csibész az a szerencséd, hogy mindenki imád. - mondtam mosolyogva de ő a füle botját sem mozdította. Továbbra is a plafon fele volt emelve az orra én meg a nyakát és a mellkasát fésülgettem. Ha jól láttam még a szeme is csukva volt, mert minden bizonnyal élvezte a törődést. Majd hirtelen eszembe jutott, hogy egy ideje nem beszéltem Breevel ezért letettem a fésűt, majd magamhoz vettem a mobilom, és a kamera felé fordítottam, a kutyust is majd lőttem egy közös szelfit. Amit persze át is küldtem Szöszinek had örüljön, hogy hall rólam. Meg kell hagyni hiányzott ő is, meg a családom is de ez volt a legjobb módja, hogy magam álljak talpra. Imádom, és szeretem a családom, de már nekem volt frusztráló, hogy a széltől is óvni akartak. Mindent elterveztek, hogy minél hamarabb kilábaljak ebből az egészből, de arra már nem figyeltek, hogy vajon én mit is akarok. Sőt talán jövőre lesz elég bátorságom, és jelentkezek az egyetemre. Igaz nem állatorvosnak, hanem talán történelmi szakra. De az is jó lesz. Vagy esetleg ott a zenei suli az sincs kizárva. Valamelyik a kettő közül. Majd még kiderül, addig még van bőven időm.

~ Öltözet ~ Szószám: 458 ~ ✩ ~

Mióta Dahliáék felülkerekedtek kicsivel nagyobb a mozgásterünk, igaz instabilabb is. Nem azt mondom, hogy nem kedvelem Teddyéket, se azt, hogy egyetértek Dariusék erőszakos fellépéseivel, de én az a típus vagyok, aki inkább meghúzódik, ha a nagy okosok összecsapnak és kivárom. Hogy mit? Azt még én sem tudom biztosan.
Ma azonban egészen más küldetésen vagyok. Mivel egy nyüzsgő városban élünk, nem sok lehetőségem van a hobbimnak élni, legalábbis úgy, ahogy leginkább szeretnék nincs. Azonban nem teszek le róla, s addigis könyveket olvasgatok a "fényben" lévő napjaimon. Nem csupán a vadászatról, de a vadonról, puskákról. Jó is volna egy, de a biztonságkedvéért nem tehetem. Engedélyem sincs rá - bár Teddynek mintha lett volna - és tekintve, hogy van egy 7 éves mindenre kíváncsi fiú, egy punk, nagyon lázadó lány és egy olykor dühkitörésektől szenvedő férfi, aki nem különben ért a fegyverekhez, van okom aggódni, hogy rossz kezekbe kerül a dolog. A minket is veszélybe sodró öngyilkos hajlamú srácról nem is beszélve. Szóval maradnak a könyvek, abból pedig most nekem egy igen régi vadász kézikönyv kellene. Korábban már volt alkalmam hozzá, ám nem saját volt, így vissza kellett adnom tulajdonosának, aki azóta ki tudja merre jár. Boltokban pedig már nem kapni. Tudom, mert megkérdeztem. Ez a könyv azonban minden idők legjobb vadászatról szóló kézikönyve. Olyan, mint egy vadakról és a természetről szóló pszichológiai könyv, mely utat nyit, hogy egy egészen más szemszögből is megközelíthesd a vadászatot. Na meg a prédát. De a könyv ritkasága miatt nehéz hozzájutni. Akárhol nem is lehet. Brooklynban pedig már majdnem mindegyik valamirevaló kereskedésben voltam, de mindhiába, így most átugrottam Manhattanbe. Mivel erre felé nem járogatok, ezért kellett némi útbaigazítás, de végülis rábukkantam egy régiség boltra, így be is mentem.
A belépésem az ajtónyitáskor csilingelő kis csengő jelezte a bent lévőknek, ami nagyjából ki is merült az eladóéban és bennem. Becsukva magam után az ajtót, - s ezzel kizárva - a őszi hideget, lassan indultam csak el a pult felé, miközben azért folyamatosan nézelődtem is erre-arra. Egy ilyen bolt mindig a régi dolgokat juttatja az eszembe, emlékeket, amikor még vadásztam, amikor még volt faházam és amikor még a mindennapit nem egy bolt fagyasztójából szereztem be, hanem hajnalok hajnalán a fűben lapulva egy réten a vadat lesve. A mai generáció már nem is tudja, mi különbség akad a bolti és az igazi vadhús közt. Bár itt igazán nem is beszélhetünk különbségről, mivel sanszos, hogy ezekben a címkézett, ehetetlen dolgokban még 1%-ban sem található hús.
- Jó napot kisasszony! Érdeklődni szeretnék, hogy vannak-e itt vadász könyvek? - érdeklődtem a pulthoz érve, szokásomhoz híven ha volt rajta szabad hely, rá is támaszkodva alkarommal, miközben a kis hölgyre néztem, és egy futó pillantással a nem túl távol lévő ebre.
- Tudja nekem is volt kutyám, egy vadászkutyám. Akkoriban az ember azért tartotta magam mellett leginkább, mert haszna volt. De azt hiszem manapság ez már nem így megy. A maga kutyája tud valamit? - kérdeztem, egy kis beszélgetést kezdeményezve, addigis míg keresgél vagy körbenézünk majd a nagyobb siker érdekében.

Miközben Mojoval foglalkoztam, halkan dudolásztam, ami addig terjedt, hogy a kutyám egyszerűen csak eldőlt a kezeim közt, mert elaludt. Ezen persze jót kacagtam majd a táskámba dobtam a fésűt. 
- Látod túlzottan el vagy kényelmesedve. - támasztottam meg fejem ahogy a pultra könyököltem. Persze Mojo egyből hanyatt vágta magát, hogy hízelegjen nekem amin jót mosolyogtam. Majd az ajtócsengő térített vissza a valósághoz. 
- Üdvözlöm miben segíthetek? - kérdeztem mosolyogva, ahogy felkeltem a székemről, majd elmondta mit szeretne.
- Egy pillanat és utána nézek ha megmondja a címét.  - mondtam neki ahogy egy kicsit közelebb húztam a laptotpot, majd elkezdtem pötyögni. Miközben keresgéltem elmondta, hogy volt neki is egy kutyája. Mikor a kutyámra pillantottam kicsit elmosolyodtam, hisz nem messze a férfitől ült és őt figyelte.
- Nos, Mojo hamar észre vesz bármit, egy egér se képes elsurranni mellette. Meg legalább nem érzem magam egyedül.  - mondtam tovább keresgélve. - Szóval maga vadász? - kérdeztem ahogy a férfira pillantottam. Közben a kutya mindig egy kicsit közelebb próbált menni hozzá. Közben végig a farkát csóválta és a fülét hegyezte. Úgy láttam szimpatikus neki az idegen amin jót mosolyogtam. Közben megtaláltam néhány könyvet a témában, remélhetőleg, köztük lesz az amit keres. Nem szerettem, csalódottnak látni az embereket. 

~ Öltözet ~ Szószám: 204 ~ ✩ ~

Miután elmondtam mit keresek, látva, hogy a kis laptopja segítségét veszi, útban éreztem magam a pulton, így ellöktem magam onnan finoman, majd zsebre dugott kezekkel kezdtem el nézelődni.
 - Igen, öhm, Russell Graham: A természet szemével. Elég régi, de azért csak kapható valahol. Brooklynban már mindent végigjártam, de semmi. - válaszoltam közben az egyik polchoz érve, amin apró porcelán figurák sorakoztak. Akadt köztük ilyen-olyan, de szemet szúrt az egyik. Egy tenyérben is kényelmesen elférő, fenekét az égbe meresztő, realisztikusabb macska. Dahlia jutott az eszembe, imádja a macskákat, nő szimbólumna tekinti őket, a gondoskodás és vadság megtestesítője. De Darius tisztaságmániája miatt nem tarthatunk állatokat, így jobbára Dahlia is kis porcelánokban éli ki magát. A plüssöketnem szereti, csak a porcelán cicákat vagy a macskákat ábrázoló tányérokat, de olyat én még életemben nem láttam. Nem szokásom figyelemmel kísérni a többiek életét, de a napokban elcsíptem Therontól, hogy hamarosan itt van Dahlia szülinapja.
De a figyelmem hamar a kis törpe négylábúra terelődött, s nem tudtam megállni, hogy ne tegyem szóvá, manapság mennyire elkényeztetik az ebeket. Egyik szemöldököm magasra vonom, ahogy az egerészésről beszél. Pontosabban csak az egér észrevételéről. A kutya méretét tekintve már rá sem merek kérdezni, hogy miféle vérremenő harcokat vívhat azokkal a kis egerekkel.
 - Dehát arra ott vannak a macskák. - jegyzem meg kissé értetlenkedve. A macska is társas lény, és ami azt illeti nekik valahogy jobban áll az egerek üldözése.
 - Az. - bólintottam, lassan visszasétálva a pulthoz. - Vagyis voltam. De itt a városban ez most nem opció. - tettem hozzá egy fél biccentés közben, ahogy odaérve ezúttal csak egyik kézfejemmel támasztom meg magam a pulton, lepillantva a közeledő denevérre hajazó ebre. Egy kutatás szerint a kutyák megérzik, ha valaki gonosz, szóval... örülök, hogy nem Dariussal futott össze, mert őt biztosan torkon harapná.
 - Érdekli a vadászat? - kérdeztem a fiatal lánytól, de a szemem végig a kíváncsi eben volt. Minden bizonnyal szobatiszta és nem is harap, de jobb résen lenni. - Szóval egyedül él? Nem túl fiatal hozzá?

Elkezdtem keresni a amit kért, majd megadta a címét is. Közben Mojora terelődött a sző miközben ő a polcokon elhelyezett porcelán figurákat nézegette. Kicsit értetlenül pillantott rám mikor az egeres hasonlatot mondtam.
- Oh, csak egy hasonlat volt. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy mindent észre vesz. - mondtam, ahogy a kutyára pillantottam. - Nála még a macskám is nagyobb. De Mojo az én hivatalos segítő kísérőm. - mondtam ahogy a táskám mellől felvettem egy apró kis hámot ami piros és fehér volt, és a segítő felirat volt rajta. Majd a mellényt eltéve folytattam a keresést. Néha kicsit frusztráló volt, hogy ennyi mindent árultunk, mert nem volt egyszerű megkeresni bármit is. És még mindig nem végeztem a katalogizálással. Majd rátértünk, hogy vadász volt.
- Igen a városi lét hátrányai. Ha tehetem, mondjuk én imádok túrázni. A jövő nyárra tervezem, az El Camino zarándok utat. - biztos nehéz lehet az ha a természethez közel él valaki aztán hirtelen életmódot vált, és egy ekkora városba kerül.
- Nos, olvastam pár könyvet de engem nem is inkább maga a vadászat az ami érdekel. Hanem inkább a természet, a vadak megfigyelése. Meg nem igazán bírom a fegyvereket. - mondtam vállat vonva. - Mikor a bátyám kivitt a lőtérre ahol gyakorolt, szabályos csuklás roham jött rám mikor a kezembe vettem a pisztolyt. - vakartam meg a tarkóm vigyorogva az emlék hatására. Az egy igazán felejthetetlen nap volt. Mindenki azt mondta a lőtéren, hogy ilyet még soha nem láttak. Közben fél szemmel a kutyámon tartottam a szememet, mert néha elég meggondolatlan volt, de úgy láttam, nagyon szimpatizált a férfival. Mondjuk a kutyák megérzik ha valakinek lelki problémái vannak, és segítségre szorul. Majd mind két szemöldököm a magasba szaladt mikor azt mondta, túl fiatal vagyok ahhoz hogy egyedül éljek.
- Az lehet, de valamikor talpra kell állnia az embernek nem? És az a legjobb módszer, ha külön költözünk a szülőktől. - mosolyodtam el, majd egy kis pötyögés után meg is találtam amit kerestem.
- Szerencséje van. - mondtam - Lehet, hogy régi de nálunk megtalálható. - mosolyogtam rá, miközben kijöttem a pult mögül. Persze Mojo érzékelte, a távozásomat, így gyorsan felpattanva a rámpához szaladt, hogy követni tudjon. Én meg az egyik hátrébb lévő könyves polchoz sétáltam.
- Amúgy sokan járnak ide a város többi részéről, hisz szinte mindenki aki ide jön megtalálja itt amit annyira keres. - magyaráztam ahogy a polchoz húztam egy széket. Sajnos az 155 centimmel nem igazán értem el a könyvet.

~ öltözet ~ Szószám: 407 ~ ✩ ~

Egy rövid ideig csendesen vártam, míg keresgél, de mivel szeretek beszélgetni, a csend pedig frusztrál, már ha épp nem vadászok, ezért találtam okot a fecsegésre. Azzal persze még most sem vagyok megbékülve, hogy így elkényeztetik a háziállatokat, de végtére is nem az én dolgom.
- De abba szerintem az összes többi állat is jó. De persze nem vitatkozni akarok, csak nem értettem, miért pont egy ilyen kis apró jószága van. Egy rablótól aligha tudná megvédeni. - magyaráztam még a porcelán macskát figyelve, végül úgy döntöttem, hogy nem veszem meg. Majd nézek valami mást.
- Segítő kísérő? - pillantottam rá értetlenkedve, mert ilyesmivel még sosem találkoztam. Olyat hallottam, hogy egy testőr féle kíséri az embert, ha fél vagy futja rá, de, hogy egy ilyen egér formájú kis eb, mint kísérő. Ám odapillantva hamar tisztázódott, hogy ő valamiféle terápiás kutya, amiknek manapság nagy divatja van. Azt még így sem tudtam megállapítani, miben tudna segítségére lenni egy ilyen kis törpe, de feltételezem, ha komoly lenne, valami nagyobb testű kutyát kapott volna.
- Valóban? - kérdeztem vissza, lassan közelebb sétálva a pulthoz. - Na ott még nem voltam. De biztosan szép hely. - jegyzem meg, immáron a pulton támasztva magam és várva, hátha ezúttal szerencsésen alakulnak a dolgok és meglelem, amiért ide jöttem.
Ami a fegyver fóbiáját illeti, megértem, nem mindenki olyan erős, hogy elviselje. Ezzel pedig nincs is semmi baj. Az mondjuk viccesen hangzott, hogy csuklani kezdett a fegyverrel a kezében. Bár belegondolva, hogy akár el is sülhetett volna...
- Ez rendben is van, de nem tizenévesen egy boltot vezetve. Finomabban is meg lehet ezt csinálni. Ez kicsit olyan, mintha konkrétan elmenekülnél tőlük, hol ott biztosan szereted őket. - válaszoltam, derekam a pultnak döntve oldalasan, míg kezeim karba tettem. Nagy öröm volt hallani, hogy meg van a könyv, bár egy apróbb mosolynál többet nem ejtettem. Ellenben mentem utána, hátha kell a segítségem. - Miért van szüksége a terápiás kutyára? - kérdeztem meg, csak nem bírtam ki. Közben ahogy odaértünk, figyeltem, merre keresi. Nem akartam, hogy még emiatt is külön fáradozzon, így élve a magasságommal, leemeltem a könyvet, mielőtt a székre állhatott volna. - Hagyja csak... - mondtam kezemben a régi, kopott, de igazi kincsnek számító könyvvel.
- És maga mégis elmegy... Talán nem találtam meg, amit keresett? - vontam fel egyik szemöldököm rá nézve, bár én is tudom, hogy a nyaralás más, az emberek többsége szeret utazni, én mégis úgy érzem, hogy ő menekül. Nem csak a szülei elől.