A sors oly kiszámíthatatlan, akár az időjárás. Sosem tudjuk mi következik. Számítunk rá, talán rá is készülünk, ha tudunk, de végsősoron mindig váratlanul csap le, s nem mindig pozitívumként. Mi , a szoba lakói, tudtuk jól, hogy egy nap végül bekövetkezik az elkerülhetetlen. Bekebelez a legnagyobb rémálmunk és akkor... akkor szembesülünk majd igazán a valóság sötét oldalával.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, ahogy megsokasodtunk, s lassan minden széken ült valaki, a rend és fegyelem érdekében volt egy rendszerünk. Egy rendszer, ami behatárolta ki, mikor és meddig lehet a "fényben". A "fény" a mi tünékeny életünk. Alkalomadtán mindenki szépen sorjába helyet foglalhatott alatta és egy kicsikét élhetett. Számomra is kész örökké valóság volt, mire rám került a sor, de mikor a felszínre léphettem mindig átjárt az izgalom és az öröm. Még annak ellenére is, hogy tudatában voltam annak, hogy egy harmincas éveiben járó férfi testbe zárt huszon éves lány vagyok. Oké, hát senki sem tökéletes, s tény, ez némileg megakadályozott pár dologban, de ahogy egy végtag hiányával is meg lehet tanulni együtt élni, úgy a külsőmhöz is igyekeztem hozzászokni. Nem mindig ment, olykor piszkosul nehéz volt, de azért mindig képes vagyok túllépni mindezen. Apró dolgokban találtam meg az örömöm, mikkel tudom, hogy senkinek sem ártok. Kevéske kis időmben tini magazinokat olvasgattam teázás közben vagy ráztam rackás, vörös hajkoronám a tévében üvöltő AC/DC-re. Esetleg, ha elhagytam a lakást, elmentem shoppingolni, titkon pedig mindig megnézegetem a női ruhákat. S noha mindezzel csak áltattam magam, olykor-olykor elmentem és leültem a hozzánk legközelebb eső konditerem előtti padra és egy újság mögé bújva figyeltem a ki-be járkáló, korban hozzám illő fiúkat. Sőt még arra is rávettem magam, hogy Thaddeusnak kiadva magam, eljárjak  mindenféle személyiség fejlesztő, izgalmas tanfolyamra, programokra, ahol mondhatni játékosan fejlesztették a bennünk lévő lelket - a mi esetünkben pedig lelkeket. Eleinte ugyan ódzkodva nyitottam, de szerettem volna barátkozni. Így esett meg, hogy megismerkedtem Dradennel. Az első néhány alkalom után pedig mondhatni barátok lettünk, noha én több akartam volna lenni, ám annyi bátorságom nem volt, hogy elmondjam neki az igazat. Távoli - pontosabban elérhetetlen - célnak tűnt még egy csók is, de hittem, hogy semmi sem lehetetlen. Mindent összevetve remek volt így élni. Bár éreztem, s láttam, hogy nem mindegyikünk érzi így. Voltak, akik ennél többre vagy változásokra vágytak. Mindannyiunk közül talán Teddy fordult leginkább el a külvilágtól. Sokszor napokig nem lépett a "fénybe". Su ugyanis egyszerűen derékba törte az álmait. S nem sokkal később iszonyú háborúskodások vették kezdetét, mivel egyre jobban kitűntek a különbségek.
Kialakultak hát a csapatok. Én, Theron és Teddy továbbra is ragaszkodtunk a rendszerhez, hogy a "fény" egyformán lehessen mindenkié. Minket neveztek a pártatlanok "Jóknak". És ott voltak a "Rosszak". Dahlia, Susan és Darius. Bár nem titok, hogy hármójuk közül Susan valójában csak viszályt akart szítani és szórakozni, míg Dahlia és Darius megbontva a rendet és megelégelve a szigorú szabályokat, szabadságot akartak. Persze valahol őket is meg lehetett érteni, hisz csak élni akartak, de általuk teljesen elszabadult a Pokol. A korábbi rendszerünkbe az is beletartozott, hogy megóvva egymást s magunk a külső támadásoktól úgy tettünk, mintha egy személyek lennénk. Ám a hármas kivált ebből az egységből és a maguk életét kezdték élni, közben pedig mérgező hitegetéssel próbálták maguk mellé állítani a többieket. Ezt nem hagyhattuk tétlenül. Így elkezdtünk szervezkedni s bármennyire is nehéz volt meghozni a döntést, úgy gondoltuk mindenki érdekében felkeressünk egy orvost és segítséget kérünk tőle. Tudtuk jól, hogyha Susanék igazán kibontakoznak, hamar egy gumiszobában találjuk magunk, de így még volt esély. Felkerestünk egy speciális, magán orvost  és diszkréciót kértünk tőle, amit ő meg is ígért. Kaptunk időpontot, így megtettük az első lépéseket a gyógyulás felé. Bár Theronnal továbbra is féltünk, mert tudtuk, hogyha igaz a diagnózis s valóban csak egy személyiség letört darabkái vagyunk, akkor a gyógymód a mi halálos ítéletünk. Iszonyatosan féltem, de nem akartam Dahliaék hatalma alá szorulni örökrabságra kárhozatva. S ezzel nem csak én voltam így. Ethan , a legfiatalabb köztünk annyira félt Dariustól, hogy se szó, se beszéd egy korábbi napon elindult a másik városba, hogy felkeresse a doktort, Dr. Darick L. Kerrigant. Azt hitte ő lesz majd, aki elűzzi közülünk a szörnyet. Titokban akartunk elmenni az orvoshoz, akkor, mikor Darius figyelme csökken, mert csak ő volt képes gyakorlatilag bárkit kirángatni a "fényből". De Ethan kapkodása miatt gyanút fogott és hogy eltántorítsa a 7 éves kisfiút, fájdalmat okozott neki, melynek nyomait azóta is tenyerünkön viseljük kisebb hegek által. Ethan annyira bepánikolt az idegen városban, hogy elfelejtette miért is ment oda, s hogy ő valójában csak legbelül kisfiú. Elrohant a legközelebbi manhattan-i kórház gyermekrészlegére és érzelmi labilisságában egyszerűen odadobta a "fényt" Thaddeusnak. Mondanom sem kell kellemetlen élmény volt, ahogy egy zavart és vérző kezű férfi a gyermekrendelőben áll és fogalma sincs semmiről. Mivel Teddy ritkán szokott a felszínen lenni és akkor sem ilyen pillanatokban, úrrá lett rajta a pánik, mikor a doktor nő vért akart tőle venni. Tudniillik nem jártunk el az előírt terápiákra és nem szedtük be a gyógyszereket - antidepresszánsokat és nyugtatókat -, ezért számolnunk kell azzal, hogy veszélyes emberként vagyunk számontartva. Így tehát kisebb bonyodalom alakult ki, mely végül Teddy kiesésével és Theron belépésével lépett szintet. Theronnak sem volt könnyebb dolga, de ő dörzsöltebb volt az improvizálásokban, így megpróbálta menteni a menthetőt. Hellyel-közzel sikerült is. Annyira, hogy Theron azt mondta nekem, már akkor tudta, hogy Mirabell egy igen különleges nő. A nyugalmat azonban egy pszichológus zavarta meg, kit még Theron közbe lépése előtt hívhattak, s ki végül kiugrasztotta a nyulat a bokorból. Pontosabban Dariust a "fénybe". Szerencsére azonban nem fulladt vérbe a dolog, s ezért örökké hálásak leszünk Dr. Wagnernek, mert ha ő ott akkor nem hívja vissza a felszínre Theront, bizonyosan súlyos harc alakult volna ki, s mi vesztesen kerültünk volna ki belőle. A végén annyira lenyugodtak a kedélyek, hogy elhívta a doktornőt teázni. Bár ha engem kérdeznek, azt kell mondjam, randi volt az a javából. Hogy pontosan mi történt aznap a randin, nem igazán tudom, mert Theron állítja, hogy Mirabell különleges képességével valahogy mindvégig a "fényben" tartotta. Ilyesmire eddig egyébként sosem volt példa. Főleg, hogy Darius bárkit kilökött a helyéről, de Dr. Wagner még őt is visszakényszerítette a sötétségbe. Mondanom sem kell, Theronnal azóta madarat lehet fogattni. Annyira élőnek érzi magát azóta, hogy egyszerűen már hallani sem akar a "gyógymódról". Viszont Teddy ettől még el volt keseredve. Ketten maradtunk, de folytattuk a "küzdelmet". Nagy nehézségek árán, de elcibáltam Thaddeust az orvoshoz, ám az erőteljes félelmei miatt az sem sikerült túl jól. Darius pedig ismét közbe lépett. Megígértük az orvosnak, hogy visszatérünk, de Dariusék úgy döntöttek bekeményítenek. S ezúttal valóban messzire mentek.
Dahlia arra kérte Dariust, hogy raboljon el valakit. Talán így elsőre logikátlannak tűnt az egész, de valójában sokkal komplikáltabb volt mindez. Ugyanis azzal, hogy Darius fogvatartott egy fiatal lányt, lényegében meggátolta, hogy eljárhassunk Dr. Kerriganhez. Ha elmentünk volna, megkockáztattuk volna, hogy kiderüljön az emberrablás. Nem akartunk bűnösök lenni, ezért lemondtunk a terápiáról. Ám valójában... el sem jutottunk odáig. Ugyanis a lány egy alkalommal megszökött és feljelentett minket. Esélyünk sem volt...
Iszonyatos pánik tört ki köztünk, s mire egyáltalán feleszmélhettünk volna betörték az ajtót és a földre taszítottak.
Borzalmas volt megélni, ahogy mindenki próbált megbújni a sötét szoba sarkában és egymást tuszkoltuk a "fényre". Talán, ha egy napot vagy kettőt töltöttünk el a rendőrségen, mivel a vallatásunk, finoman szólva is bonyolult volt. Ez gyanút keltett az ottaniakban és miután a problémát egy ottani pszichológus is megerősítette, nem is volt kérdés, hogy nem a börtön lesz a megfelelő hely a számunkra. És a rémálom itt vált valósággá.

- Várjanak, várjanak! Állj! - próbáltam ellenkezni, mikor másnap reggel arra ébredtem a cella sarkában, hogy nyikorogva nyílik a cella ajtaja és néhány fehérköpenyes lép be rajta, majd mindenféle megbánás nélkül nyúlnak a karom alá, hogy felhúzzanak. - E-ehz itt valami kurva nagy félreértés! Én nem tettem semmit! NEM TETTEM SEMMIT! - ordítottam hátra idegesen, rémülten az őrnek, aki becsukta a cellám ajtaját, míg az orvosok vonszolni kezdtek kifele. Írtózatosan gáz volt, ahogy én ott, mint egy elmebeteg mindenbe belekapaszkodtam, csak hogy, megfékezzem őket és ezt a rendőrségen mindenki lefagyva nézte. Jól van, Lucas, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Csitítgattam magam, de a nagy ricsajtól a fejemben, alig hallottam saját magam. A zokogás szélén estem ki a "fényből".
[...]
- Nein! Nein! Nein!(Nem! Nem! Nem!) - dacoltam velük anyanyelvemen, de mit sem értem vele, ahogy előző nap sem. - Das kannst du mir nicht antun!(Ezt nem tehetik velem!) - rugdalóztam hangoskodva, mire megjelent két ápoló és lefogták a lábaim. Láttam, ahogy az üveg ajtón kívül ott villog a mentő autó szirénája az esőtől homályossá vált üvegen keresztül és ahogy kicsapva amazt betolnak egy hordágyat. Még kétszer elismételtem az eddigieket, miközben hevesen ellenkeztem az ellen, hogy az ágyra szorítsanak, de ezen a ponton feladtam.
[...]
- M-mi? Miért szíjjaznak le? V-várjanak egy pillanatot! Kérem...! Nem vagyunk szörnyetegek, állj! - tiltakoztam, de mozgásomban már erőteljesen lekorlátoztak a szíjjak, amiket utoljára a mellkasomon kapcsoltak össze és feszítettek meg. - Hibát követtünk el, de nem vagyunk szörnyetegek! - ziháltam és akárhogy is próbáltam erős maradni, a tudattól, hogy ez nem álom, könnyek gyűltek a szemembe. - B-Beszélhetnék do-dok... Mirabellel, kérem?! - hebegtem és túlzás nélkül mondhatom, most bármit megadtam volna érte, hogy ne nekem kelljen a "fényben" lennem. Nem azért akartam beszélni Mirabellel, hogy kijuttasson, hisz ilyesmit nem várok el s nem is volna lehetséges. De elakartam neki mondani, hogy ez az egész nem a romlottságunk jelképezi, hogy ne ítéljen el minket Darius tettéért. Még őt sem! Halálfélelem töltött el, legbelül sikolyok kaparták a falainkat, zokogások visszhangja csapódott vissza róluk, a pánik a levegőben is kézzel fogható volt. Csupán egy apró tű szúrást éreztem a karomon, s a könnyektől homályos világ még inkább elmosódott, görcsbe rándult izmaim pedig egyszeriben elernyedtek és a valóság apró darabokra hullt, én pedig a zűrös szobában találtam magam.
Felpillantottam magam fölé, ahogy a villanykörte mi eddig a mindent jelentette most heves pislákolásba kezdett, ám végül nem aludt ki. A szoba váratlanul halkult el, sarkaiban gyermeki és rémült felnőttek szipogását, halk sírását lehetett hallani. A székek most üresek voltak. Épp úgy rettegtem, mint ők, de tudtam, hogy vannak, akik nálam is elveszettebbek. Ám hiába hívtam, kerestem, Ethan nem csak a világ elől, de előlünk is elbújt. A sötétben kutatva aztán megálltam, térdre rogytam és zokogni kezdtem a földre zuhanva. Miközben pedig lassan teljesen feladtam a küzdelmet a valósággal, meghallottam Esther hangját. Elhalkultam, s ahogy hallgattam, akkor tűnt fel, hogy énekel, s hogy nem csupán én hallgatom, mert a lassanként bátorodó dallamos hangja visszhangzott a szobában.

...They hung a sign up in our town
"if you live it up, you won't
live it down"
So, she left Monte Rio, son
Just like a bullet leaves a gun...

Különös érzés volt, mert bár a baj nem múlt el, a dal és Esther kellemes hangszíne, mintha a lelkemig nyúlt volna, vígaszt nyújtva, mintha bizonygatná, hogy nem lesz semmi baj. És én elhittem neki. Behunyva szemeim, szipogva egy nagyot lassan mély álomba szenderültem.
...
Nem arról van szó, hogy nem féltem a haláltól vagy azt gondoltam volna, hogy minden rendbe jön, de tudtam, hogy bár ezen aggályok sosem hagynak majd nyugodni, én azért megpróbálhatok megbékélni vele. A halálos beteg sem tehet többet, mint hogy egyszerűen elfogadja azt, ami van. De ettől függetlenül kihozhatja a legjobbat utolsó napjaiból. Lényegében számunkra is halálos kór ez az egész, melynek sötét fellegei most értek csak a fejünk fölé, s miket elhesegetni nem tudunk.
Az erőltetett alvásnak mindig szédülés a vége. Ezt éreztem mikor lassacskán kezdtem ébredezni. Ezt, és hogy a szám kiszáradt, én pedig szomjas vagyok. Ahogy pedig oldalt akartam fordulni, hogy még legalább 5 percig tiltakozhassak a valósággal való szembesüléssel, valami meggátolt e mozdulatban. Behunyt szemmel is éreztem, hogy csuklóimon szíjak feszülnek, ahogy megrántom őket finoman. S nem csak ott, de a bokáimon is. Remeknek épp nem nevezhető kezdet, hogy mielőbb beletörődjek abba, hogy itt leszünk egy ideig. Hamar felhagytam az oldalt fordulással és visszafeküdtem a hátamra. Egyenlőre elfogadásnak nyoma sem volt. Bús voltam és bevallom, kissé tanácstalan is. Bús, mert a helyzetünk finoman szólva is kilátástalan és tanácstalannak, mert jelenleg fogalma sincs, hogy miképp is tudnám mindezt elfogadni. Nem lesz többé konditerem előtti ücsörgés és tesztek izgalmas töltögetése a magazinokban. Viszlát szabadság! Helló pszichiátria!
A plafont bámulva lebiggyesztem ajkaim. Vajon eszébe jutunk majd még valakinek?

Behunyom szemem, elszámolok 10-ig, majd egyik szemem kinyitva sandítok körbe a szobába. Eljátszom a gondolattal - a lehetetlennel -, hogy mindez csupán rémkép, egy lidérces álom, s hogy valójában csak felkéne ébrednem. Jó volna. Jó volna, ha az egész egy rémálom volna, egy olyasmi, amiből ha felriadok és félvakon a reggeli napfénytől a fésülködő tükörhöz lépek egy álmatag, kócos vöröst látok, tele szeplővel és csalódottsággal, hogy bárányok helyett a mumus szállta meg elméjét az álmok tengerén. De mindhiába. Próbálkozásaim kudarcot vallottak, a szíjak sem válnak semmivé, hiába is húzok rajta olykor. Be vagyok takarva, de ígyis pontosan tudom, hogy nem ebben a ruában voltam még tegnap. Mintha minden tényleg csak is azért volna, hogy elhitesse velem, ez bizony a valóság kislány. Olykor sírásra görbülnek ajkaim, s hiába akarok a sötétbe kúszni a székről, senki sincs, aki most a helyembe léphetne. Egy bátor jelentkező sincs. De magam sem állítanám erős idegzetűnek, főként a pánikrohamjaim végett. Az új hely, ha kissé elüt attól az elképzeléstől, miről sokan beszéltek nekünk, nem érzem barátságosnak. Akármennyi virág is ül a párkányon, vagy mosolyog vissza rám egy-egy bolyhos macska a falról kép gyanánt, a tudat, hogy miért vagyok itt, s hogy egyáltalán itt vagyok megrémíszt, s olyasfajta gondolatokat szül, melyektől nem tudok megszabadulni. A szíjak félelmet keltenek, s azt búgják, hogy szörnyetegek vagyunk, akit láncra kell verni. Tán csak idő kell, s a bús gondolatok egyszeriben eltűnnek, a kedvem pedig közömbössé válik minden iránt, ha jobbá nem is. Szipogok egyet, mert most még bizony piszkosul nehéz. Tudtam, hogy egy nap tán ez is eljöhet, de tudni, hogy van valami az ágyad alatt és szembesülni a vérengző szörnnyel egészen más. Újabb szipogás. Furcsa ez a csend, itt és odabent is. Félelmetes. Mély sóhaj szökik fel torkomból, egy amolyan oké, oké, mostmár ideje beletörődni sóhaj, mikor ismerős és számomra nagyon is kedves hang csendül meg mellettem.
Bizonytalan és megszeppent, halvány mosollyal kapom oda fejem, követve tekintetemmel, ahogy közelebb ér. Egy pillanatnyi öröm fészkeli be magát a tudatomba, ahogy felismerem az arcát. De csak azt.
- Draden? - pillogtam rá, mint aki már most szabad, de legalábbis tudja, hogy a hőse hamarosan azzá teszi. A születendő mosolyom aztán halványulni látszott, ahogy tekintetem a pohárra, majd a fehér köpenyére tévedt. Hirtelen mintha a hős lovag alól hamuvá válna a paripája, kezében a kard kaszává, alakja pedig magáé a Halálévá válna. Nem is a csalódottság köszöntbe elsőnek szívemben vagy elmémben, hanem a mérhetetlen félelem, egy csipetnyi paranoiával, hogy én ezzel az emberrel barátkoztam. Mintha csupán tudta volna kit kell tőrbe csalnia. S ezáltal elért a pofára esés csúfos érzése is. Sírásra görbült ajkakkal néztem a névtáblájára, amint közelebb ért. Sosem támadtak még így hátha, és igyekeztem odafigyelni rá, hogy lehetőséget se adjak nekik. Lelkem mélyén most azt kívántam, bár olyan lennék, mint Darius. Szikla kemény, mindenkivel örökké bizalmatlan, megkeseredett és érzéketlen, hogy csalódás soha többé ne érjen. Hiába kiáltottuk ki szörnynek, mégis csak ő csinálta jól. Meg volt a maga kis élete, ahová senkit sem akart beengedni. Elkapom a tekintetem róla, s nem sokkal később a fejem is eltekerem gyermeteg ellenállást mutatva felé és a pohár felé. Pedig piszkosul szomjas vagyok és 2 perccel ezelőtt bárki társaságáért ölni tudtam volna, akit ismerem. S most itt áll mellettem az, akit a legközelebb engedtem - mégha ez kívülről nem is így látszott - és hagytam, hogy beszélgessünk, hogy ismerkedjünk. Most azonban rá kellett döbbennem, hogy idegen a számomra. Idegentől elfogadni pedig semmit sem szabad. Gyomrom görcsbe rándul, legszívesebben hazafutnék tele sírni a párnám, de nem tehetem.
- Hazudtál. - bár ez nem volt teljesen így, csupán nem mondta el az igazat. Még akkor sem, mikor elmondtam neki miként állok az efajta foglalkozásokhoz.
Nem tagadom épp úgy vágytam az első szerelmi bánatomra is, mint magára a szerelemre, hiszen az is egy jele lett volna, hogy előtte olyasminek is részese lehettem, amit el se akartam hinni, mint lehetséges lehetőség. De azért... nem hittem volna, hogy majd pont így fog alakulni.
- Bárcsak... sose találkoztunk volna... - hüppögtem halkan, erőt véve magamon, hogy legalább krokodil könnyeket ne hullajtsak. Mert ezt így szokás, nem? Egy fiú sem érdemli meg, hogy sírjunk utána.

Meglep a megjelenése, s először végtelen boldogsággal tölt el, mert túlzás nélkül mondhatom, ő az első - kézzel fogható - férfi, akiben bìzok, szeretek - barátilag és talán azon túl is kicsit jobban - és akiről tudom, sosem fordítana hátat. S ez mind egyszeriben semmivé válik, ahogy tudatosul bennem, az, amit a fehér köpenyén a mellkasa egyik oldalán vélek látni, kis névjegyet. Pszichológus?!
Nem is szüntelen ürességet, mint inkább mérhetetlen fájdalmat érzek iránta. Csalódottl szomorú és mérges is vagyok. Átvert. Át, mert pontosan tudta ki ő. Nevető maszkot húzott, egy barátságos srácét, akinek van fogalma a világról, de nem terheli már magát a súlyaival. Elmondtam neki mennyire gyűlölöm ezt a tudományt és a benne dolgozó szakembereket. Hogy mennyire ostobák, hogy csak azt vésik kőbe, amit gondolnak, mert megtapasztalni bármit is, mi nem az ő fejükben zajlik le, nehéz is volna megérteni. Gyógyszerként címkézett lassan ölő méreggel pusztítják egy a szépség hibákat, minket, hogy aztán mellkasuk verve kijelenthessék: Ez egy újabb áttörés. A pénzéhes orvosok keze pedig messze ér. Aki gyanúsan viselkedik, kicsit másként látja azt, amit ők, már diliházba zárják. Nekik egyesítés, személyiségek összeolvasztása, nekem a kivégzésem, a léte megszünése. Nem egyoldalon dolgozunk, és Darius is ez ellen harcolt mindvégig. Most azonban elbukott. Bukása miatt pedig elbújt előlünk. Csendben ver a falba a fejét, mert életünk homokórája megrepedt a hibája által és a homok szemek immáron nem csupán az aljába folynak, de a repedéseken keresztül is szöknek még inkább megrövidítve a létünk. Félek. És már nincs, akiben bízhatnék. Keresem a szavakat, amelyeket a fejéhez vághatnék, amiért úgy érzem elárult.
- Egy szörnyeteg vagy! - pillantok rá duzzogó és a könnyektől kissé kipirosodó szemhéjakkal. De a kijelentés nem változtat semmin. S ami azt illet tán mi sem vagyunk többek egy kudarcnál, egy szörnynél, akitől fél a világ, mert nem ismeri. Mert nem akarja megismerni.
- Mi tudjuk, amit ők! De mit is várok... a túloldalról mindig könnyebb beszélni. - s ez így van. Mondhatja az orvos, hogy csak egy kis szúrás, a kisgyermeknek attól még rettentően fáj. Az áldozat sem nyugodna meg, ha a gyilkosa a torkának elvágása előtt közölné, kissé kellemetlen lesz. Tudja jól, hogy pokoli kínokat kell kiállnia a másiknak, míg bele nem fullad a szerencsétlen a saját vérébe.
Megható kijelentése nyomán elkerekednek szemeim. Okkal ér a meglepetés, mert ilyet még egy embertől sem hallottam. A csalódottság és a keserűség mellett a bűntudat is marni kezd belülről. Miért csinálja ezt velem?
Mintha minden szavával újabb szúrást ejtenek az ígyis megtépázott szívemben. Nem tetszésem kifejezvén - s mert fáj ezt hallani, mert szeretném, ha igaz volna - mérges nyüszögéssel fordíttom el fejem tőle, miközben ajkaim ismét legörbülnek és szipogok párat. Finoman megpróbálom megmozdítani kezeim, de azok még mindig a szíjak fogságában. Voltam már kiszolgáltatott helyzetben, de soha sem ennyire.
A nevem hallatán ismét döbbenet üli meg arcom. A vélhetőleges kinézetem miatt nem szoktam elárulni valódi nevem, sőt jobbára igyekszem férfiként viselkedni, noha tény Dradennél gyakran megzavarodtam a valós és játszott szerepeimben, de hogy a nevemen szólít meglep. Vajon Thaddeusén kívül kiét tudja még. Nem találkozott mindenkivel, de lehet, hogy egyesek kicsit cserfesebbek voltak nagy felszabadultságukban. Ha akartam volna sem tudtam ellenkezni a zsebkendő iránt, de azért elgondolkodtam. Na nem az ajánlaton - mit még fel sem tett -, hogy kedvük szerint kísérletezzenek rajtunk, mert köszönöm szépen, abból nem kérek.
Ami az idehozatalunk okát illeti, nem láttam okát, miért ne mondhatnám el neki, főképp, hogy amúgyis csak vele szándékoztam megosztani, ám az, hogy kiderült, teljesen más oldalon állunk kissé nehezen visz rá, hogy szavakba öntsem ezeket. Ráadásul, ha nem muszáj nem fedném fel a többeiket, hogy az utolsó pillanatig védhessem őket.
- Hát... - kezdtem bele a fehér lepedőt fikszírozva - Elraboltunk valakit. De... nem bántottuk. És aztán valahogy elszökött és feljelentett. Nem öltük meg, pedig... megtehettük volna. Életben hagytuk és mégis... elárult minket... - motyogtam magam elé halkan. Nem azt mondom, hogy szájon kellett volna csókolnia a lánynak, de... ennél azt hiszem jobbat érdemeltünk volna. Kétségbeesett próbálkozásokra késztet az itt létem gondolata. Rá kapom hirtelen tekintetem.
- Oldozz el, Draden, kérlek. Senki sem fogja megtudni. Oldozz el és elhagyom a várost. Kérlek. - kérlelem, mint egy kétségbesett függő a dílerét egy utolsó adagért, amibe még kapaszkodhat.

Ez az egész olyan volt, mint egy végeláthatatlan rémálom. Előbb Dariusék és a lány elrablása, aztán a rendőrség és most ez. Az egészben mégis az a legrosszabb, hogy az egyetlen és legjobb barátom veszett el Dradennel, mert bár még vele is kissé zárkózott voltam, mégsem annyira, mint másokkal. Egyedül benne láttam lehetőséget arra, hogy egyszer talán meg is nyíljak. Talán túl naiv voltam, talán nem is volt rá esély, csak én akartam, hogy legyen. De mint, tudjuk, hinni a templomban kell, akarni pedig a... Na igen.
Nem látom okát a küzdésnek, de nem is szeretném feladni.
- Ti tesztek azzá. Ti fehér köpenyes szörnyetegek! Megbélyegeztek, átvertek és bezártok. Hát hol itt az igazság vagy az emberség? Nem állatok vagyunk, hogy kiláncoljanak. - csattantam fel abból az apró szikrából táplálkozva, amit a dühöm csiholt, de nem is tart sokáig. Hiába a tudat, hogy látom, amit látok, a jelen, amiben most vagyok, a múltba visszatekintve egy rossz szavam sem lehetne rá, mert sosem bántott. A bűntudat könnyei pedig hamar elmossák azt a pislákoló kis szikrát, mely igazán ki sem törthetet. Azt hiszem az nem is én volnék. Darius... na ő kész tűztornádót képes kelteni, ha háborgatja valami a lelkét. Most mégis néma csendbe burkolózva ül a helyén. Szégyent érzek tőle, csalódást önmaga iránt. A szabadságért küzdött, bárkivel szembe szállt volna, hogy elkerülje mindezt. Most mégis itt vagyunk.
- Ítélkező szemekkel könnyebb elviselni, ahogy a másik tehetetlenül küzd a hazug és hamis hitegetésekkel teli megoldás ellen. - pillantok rá, bár vádlóan hathat a hangsúly és a mondadó, sokkalta fájdalmasabb kimondani, egyrészt, mert ezzel is csak jobban tudatosul bennem, hogy ez ellen mit sem tudunk tenni, másrészt azért, mert ezt neki kell mondanom. - Nem leszünk senki kísérleti alanya. És nem tudomis én hányas számú páciensnek vagy betegnek hívnak, és nem is egy törött személyiség darabkának. Van nevem, korom és életem, amihez igenis jogom van. És nem ilyen keretek között. Nem ítélhetnek el, azért, amit el sem követtem. - hüppögtem párat, de sírásra már nem futotta. Erős lánynak akartam mutatni magam, akit egy helyes fiú sem törthet meg, egy orvos sem kezelhet betegként.
- Ahj... - nyüszögöm halkan a sikertelen próbálkozások felhagyásával. Még csak meg sem lazulnak. Pedig a filmekben olyan egyszerűnek tűnt. Már bánom, hogy mikor alkalmam volt rá, nem kiszabadulós trükköket néztem a neten, hanem vicces cicás videókat. De őszintén, nem gondoltam volna, hogy tényleg szükség lesz rá. Sejtettem ugyan, hogy egy nap, ha nem is ilyenbe, de hasonló helyzetbe kerülünk, bíztam benne, hogy Darius a szokásához híven orvosolja a helyzetet erejével. Hát most nem így lett.
Nehezen megy a vallomás, noha az én kezem tényleg tiszta, és igazából Dariust sem hibáztatom. Hülyék voltunk, hogy eljártunk dokihoz. Bár egy köztes út se ártott volna, mert amit Susan csinált néha, katasztrófa volt.
- Csak... túl akartunk élni. - rajzoltam láthatatlan köröket ujjammal a lepedőbe, még a csuklóm sem mozdult. - Néhányunk hitt a gyógyulásban. De voltak, akik csak... élni akartak. Szabadon, boldogan. Elakartuk kerülni ezt, de végül pontosan ez jutatott ide minket. Hiába hibáztunk, akár mint más, a büntetés súlyosabb nem is lehetne. - sóhajtottam, nem is elfogadással, mint inkább szomorúsággal, ahogy lelkem lassan teljesen elnyeli a depresszió vaksötétje. Ennyit a személyiség fejlesztő túrákról és játékokról. A "Légy önmagad" mondattal. Jaj, Draden, ennek nem így kellett volna lennie. Most a Central Parkban kéne sétálgatnunk és bolondságokról beszélgetnünk, sült gesztenyével dobálóznunk és hóangyalokat hagyva magunk után, mint a gyerekek.
Elfog a honvágy, ami talán soha nem is volt igazán. A meleg nyári napokon lévő túrák, az ügyetlenkedéseink, a hülye próbálkozásaim, hogy felhuzassam a felsőjét. Ezek sarkallnak a szökésre, mellyel elő is állok, de tiltakozásába botlom.
- Talán még egy börtön cella is jobb, mint itt, ahova általában csak hoznak embereket, de ki már nem engedik őket. - motyogom őt figyelve. Őszintének látom és még mindig tisztának a lelkét, de nem engedhetek az érzéseimnek. Biztosan csak játszik.
- Nem akarok meghalni. - kaptam el róla tekintetem összeszorítva szemeim, de csak mert nem akartam megint bőgni. Soha többé.

Elveszettnek érzem magam. Elveszettebbnek, mint valaha. A talaj a lábam alól egyszeriben nem csak, hogy kicsúszott, de meg is szűnt és én most zuhanok és zuhanok egy végeláthatatlan szakadékba. Nem áltatom magam szebb reményekkel, szabadsággal vagy jobb élettel, mert túl mélyre esem, hogy kimásszak. Vagy ha találok is kapaszkodot, egy gödröcskét a falakban, vajon meddig tart? Meddig mászhatok? Reményekbe meddig kapaszkodjak, hogy majd aztán visszaessek? Elhittem, hogy van gyógyír, lehetőség a boldogságra. Elhittem, hogy egy kényszer álarc mögül is képes lehetek olyasmikre, amikre hit nélkül képtelen lennék. Képes voltam szerelembe esni, szeretni, de mint sok szép dolog, ebben is ott lapult a keserű vég. Hogy ami szépnek hatott, csalódásba torkollott. Túl tudok lépni ezen valaha is? Az erős szíj fogságában lévő csuklómra nézek. Körbe öleli még valami, egy fehér karszalag, melyen számok és fontosabb adatok szerepelnek. Név, kor... Meg sem kell fordítanom a kéz fejem, hogy tudjam, nem az én nevem áll rajta, de még csak a korom sem helyes. Hogy is beszélhetnek gyógymódról, ha még ezen általános dolgokat sem képesek megérteni? Hogy is érthetnék meg, hiszen még én sem értem.
- Te is. - bólintok aprót, válaszom halkan és fájdalmasan cseng. - Némaságba burkolóztál és hagytad, hogy azt lássam, amit mindketten akarunk. De az nem az igazság volt. Nem... ez... - rándulnak össze ajkaim, mert a jelen és a múlt is épp úgy fáj, ahogy erről kell beszélnem. Ártatlannak nyúlnak hittem, talán egy kellemes tavaszi fuvallatnak, ami megzörgette a bokrot, ám valójában egy vérszomjas farkas volt és most itt áll és vicsorog rám, mert naív voltam. Eddig leszegődött tekintetem most felkapom rá.
- Nem mi, ti. Az embereknek meg van az a joga, hogy szabadok lehessenek, hogy dönthessenek a saját életük felett. Igen, hibáztunk. Igen, tettünk olyat, amit talán nem kellett volna, de a jogaink akkor sem vesztek el. Miért büntetnek meg olyanért egy lányt, egy gyereket, egy kutyát, azért amit el sem követett? - nézek rá, s előre tudom, hogy a válasza hitegetésből fog állni. Ha őszinte is volna, szavai akkor sem lesznek igazak. Mert a fejünk felett nem én, de még csak nem is ő dönt, hanem azok, akik egy percet sem beszéltek velünk, soha nem is láttak, ha csak egy fotóról nem. És az sem azt mutatja akik vagyunk. Darius sem szörnyeteg, csupán kétségbeesett, mint egy élve eltemetett ember, aki fuldokolva próbálja kiásni magát a földből. Mi is ilyenek vagyunk, csak benne... erősebbek az ösztönök. Ő - sokunkkal ellentétben - nem csak azért kaparja a földet maga felett, hogy levegőhöz jusson, hanem, hogy utána a segítségünkre siessen és minket is kihúzzon a gödrökből. Igen, mostmár értem.
- N-nem tudom, talán... - görbülnek sírásra ajkaim, mert szavai mögött elbizonytalanít, akit ismerek. Átvert. Miért ne tenné máskor is? De miért hitegetne? Miért csak engem?
- Nem, Draden, tévedsz. Az élet egy kaland, ahol a jó és a rossz is mérlegre kerül, ahol van lehetőséged karbatett kézzel várni vagy vért izzadva küzdeni. A kísérletek legfőbb célja, hogy egy ember vagy állat áldozatot hozzon mindenki másért. De az életedben csak is magadért felelsz. - magyaráztam el az ē szemszögemből. Talán neki is igaza van. Talán azért látjuk másképp mindezt, mert mások vagyunk, másképp létezünk, élünk. - Em-emlékszel még a sedona-i túrára? Amikor egymás mellé csapódtunk és közösen átküzdöttük magunk az akadályokon, végig jártuk a kiszabott utat, kalandorkodtunk, pont, mint a valós életben. De nem... kísérleteztünk azzal, milyen volna, ha... vagy teszteltük a határaink, egymást. Egyszerűen élveztük. - mosolyodtam el haloványan, mert eszembe jutott, hogy zavarba tudott hozni, s hogy én magam is mennyire zavarba tudtam hozni magam. Nem sok idő telt el azóta, de ma már elég gyerekes megoldásnak látom ezt a konditermes trükköt.
- N-nem, csak... - pillogtam rá megszeppenve, mert mindez tény, talán csak ügyesen odafigyelt, de nem, valóban másképp viszonyul hozzám, mint orvos a beteghez.
- Ebben egyet kell értsek. - bólogattam szomorkásan, mert tény, ami tény, ez bizony tagadhatatlan. Újabb kijelentése nyomán, melyben nem értünk egyet, számat húzva nézek fel rá.
- Draden, ki vagyok kötözve. Ez a hely... semmivel sem jobb a többinél. Lemerem fogadni, hogyha kiabálni kezdenék, előbb vagy utóbb megunnák és jobb esetben pár órára kiütnének. Egyik opcióban sem vélem felfedezni a pozitívat. Mármint a számunkra pozitívat. - motyogtam  mert lássuk be, ha vendéget fogadunk, nem puskával teszük. Tény, hogy Darius ereje teljében lebirkózna jó pár gorilla ápolót, illetve, hogy kissé feszült volt a helyzet a rendőrségen, de azt hiszem azzal mindenki egyetért, hogy más is épp így viselkedett volna a helyünkben, mikor diliházba hurcolják.
- Ugyan... onnan még egy tömeg gyilkost is kiengednek, ha úgy van. De itt még az öngyilkosságra sincs lehetőség. Nem mintha... ilyesmit terveznék, de ki tudja mit hoz a holnap. - vontam vállat oldalra biccentve felé egyet fejemmel.
Kijelentése nyomán morcos ábrázattal pillantottam felé, de reagálni inkább nem reagáltam szavakkal. Aztán kisimult vonásokkal a pohárra néztem. Bár beszéd közben kicsit elterelődött róla a figyelmem, tényleg pokolian szomjas voltam. De úgy éreztem, ha ezt most hagyom neki, megindulok a behódolás útján. Féltem, hogy ez megtörténhet.
- Vedd le a szíjakat és akkor iszom. Egyedül is tudok inni, nem vagyok kisbaba. - jelentettem ki dacosan, s hogy lássa mennyire komolyan gondolom, csücsörítve emeltem magasba fejem, mint aki kemény duzzogásba kezdene.

Hangja, mintha számonkérő volna, mégis ott lapul a keserűség az itt létem miatt és a megértés. De a kérdése hangsúlyosabb, s elnyomja mindezt. Támadásnak érzem, noha biztosan nem annak szánja. Azt a Dradent, akit én ismerek nem vádolna meg, megértené, megakarná érteni. Noha a neve alatti foglalkozásába sem avatott be. Dehát mindenkinek vannak titkai, nem? Vagy ne legyek már ennyire hülye? Ennyire vak? Legalább magamhoz legyek őszinte. Nem tudom, hogy tartózkodjak-e tőle vagy fogadjam el mindezt és legyek hálás, amiért segít. Az eszem és a szívem is mást diktál, s ez alkalommal nem tudom biztosan mi volna helyes. Mi volna helyes nekünk.
- Hogy képzeled?! - emel fel hangom felháborodottságomba, még a szíj is megfeszűl a csuklómon, ahogy megpróbálom megemelni, de meggátol benne. Nem megütni akartam, csak egy jó nagyot az ágyra csapni. - Semmi közöd a többiekhez! Nincs jogod őket firtatni, se késégbe vonni a létezésük! Nem ismered őket, hogy ítélkezhess, és nem is kell megismerned őket! Ők is épp olyan egyenrangúak, mint te vagy én! A szentségit! - csattantam fel a végére, pedig nem szokásom a káromkodás, de ez most bizony ki kívánkozott. Ki tudja már mióta. Mégis, hogy jön ő ehhez? Igazi arcok? Miről beszél? Köztünk mindenki valós, de attól még... nem kell mindenkit ismernie. Egy buszon sem ismerünk mindenkit, és nem háborodunk fel rajta. A szobatársakról sem kell beszámolni, ha nem akarunk.
Az elrablás sem volt könnyebb téma, noha a fel-fel csapó haragos lángok visszább húzódtak bennem. Nem akartam letámadni, az előbb se. És éreztem, hogy a pulzusom is szaporább, a levegőt is hangosabban szuszogva veszem. Nem akartam még egy pánikrohammal is megnehezíteni a dolgunk.
- M-mégis mit tehettünk volna? Darius mindegyikünknél erősebb. Ha akarja napokra kizár a "fényből", átveszi az irányítást. Ethant is bántotta. Hozzá képest én egy eltiporható hóvirág vagyok! Hogy vádolhatsz meg egy kisfiút azzal, hogy bűnös? Próbált tenni ellene, de Darius megtámadta, Ethan pedig retteg tőle. Őszintén szólva én is félek tőle, bár értem, hogy a maga módján védeni akarta magát és azt hiszem minket is. Ettől. - pillantottam magam elé elszomorodva. Kompromisszumokat kellett volna találni, hogy ne jussunk idáig. Helyette mindenki a maga igazát erősítgette.
- A felelősség vállalása a bátrak győzelme. Szorult a hurok a nyakunkon, persze, hogy félelemből cselekvésbe torkollott a dolog. De a lányt egyikünk sem bántotta, ezt biztosan tudom. A szabadságában korlátozták Dariusék, de bántani nem bántották. Hiszen ez is ér valamit, nem? - kérdem halkan. Hibásnak érze  magam, s nem csak, mert Draden is ezt érezteti velem, s hiába tudom azt is, hogy semmit sem tehettem volna, attól még megtörtént. De Lolita szabadon távozhatott... pontosabban szökött meg, ha gyanús körülmények közt is. Darius nem szokott hibát véteni, ekkorát meg pláne nem. Konkrétan elengedte a lányt, megkockáztatva, ami most meg is történt. Nem voltam szemtanúja, nem láttam mi történt pontosan, de azt tudom, hogy Darius sokszor tétovázott. Éreztem felőle. Azt már el sem merem mondani Dradennek, hogy megakarták ölni a lányt. Ha ki tudódna, minden eddigi szavam semmivé válna. Így inkább hallgatok róla. A saját érdekünkben.
- Szeretném hinni, hogy te más vagy, de hogy tehetném? Vakon elhittem azt, akit láttam benned. Vakon elhinném most is, amit a szemeidből kiolvasok. Ha hazudnál is csak erősítgetném, hogy neked van igazad, hiába tudnám, hogy nem így van. - motyogom újfent a lepedő gyűrődéseit pásztázva.
- Nem tudom. Talán... talán mert a bizalomnál jóval többet veszíthetünk. Sokan vannak köztünk, akik vakon hisznek, akik követik a rendszert, de vannak konokok, aki meg sem hallják a többieket. Olykor piszkosul nehéz megérteni mindenkit, nem is nagyon megy. Nem kérheted, hogy akkor értessem meg veled őket. - sóhajtom, bár magam sem tudom eldönteni, hogy mindezt most egy apró jellel akartam igazolni, hogy én hajlandó vagyok az együttműködésre. Bizonytalan vagyok és félek, hogy megbánom.
- Nem tudom... - vallom be, bár az igazság sokkalta jobban húz az igen felé, bármilyen fájdalmas is bevallani. Tartok tőle, hogyha igennel felelnék a szíjaknál is rosszabb várna ránk. Mert biztos van nála rosszabb is.
Bevallom a reményeim ellenére nem hittem volna, hogy tényleg elereszt. A pohárra pillantok. Ha most az eszemre hallgatnék, megpróbálva kihasználni azt az erőt, ami ezt a férfi testet jellemzi, félrelökhetném és megpróbálhatnék kiszökni, hátha nincs zárva az ajtó. Esélyt adhatnék a szabadságnak. De, ha menni is akarok, ha világgá is futnék, még mindig az a bolond lány vagyok, aki zavarba jött, mikor először meghallotta nevetni őt, aki sokszor elképzelte, amiként megteszi azt, amitől jómaga is fél, mégis vágyik rá. Ezidáig.
Mit sem törődve a szomjúságommal, a kezében lévő pohárral, erőt véve az altató utóhatásaként vett fáradságon, felülve és elkapva a nyakkendőjét, ingjét, karját, bármit, közelebb húztam, pontosabban le hozzám és megcsókoltam. Oké... attól talán távol állt, hiszen gyakorolni sem volt kin. Inkább csak rányomtam ajkaim az övéire, aprón csücsörítve, úgy, ahogy a tévében is láttam. Ha nem húzódott el, pár másodpercig nem is eresztettem, hogy legalább az érzete meg legyen az egésznek, ha már itt ügyetlenkedem. Csak aztán eresztettem el.

Csalódott vagyok és mellette rengeteg sok érzés kavarog most bennem. Jók és rosszak egyaránt. Becsapva érzem magam, de már nem tudom ki is az, aki hazugsággal álltatott. Talán pont én magam.
- Nem tudom. Talán mert... mindenki ítélkezik. Akarva... akaratlan, de a semmi láttán is következtetéseket von le. Valaki ránk néz és őrültnek lát minket. Szósincs megértésről. Pedig épp olyanok vagyunk, mint ők, mint te. Csak egy szűkös helyen. - motyogom kissé elkámpicsorodva, ahogy tekintetem a fehér ágyneműhuzatra vándorol. Csupán a következőkre mosolyodom el, ám ez sem jókedvből, mint inkább megismertségből adódik, ahogy folytatódik általa az eszmecsere.
- De hiszen mindenki ilyen. Mindenki csupán annyit és azt mutatja, amit és amennyit akar. Egy pénz szűkében lévő ember, dolgosnak adja ki magát a főnöke előtt, ha lusta, akkor is. Egy hormontúltengéses fiú megértést színlel, jófiút játszik, hogy a lány bugyijába jusson. - példálozok, végül még vele is. - A barát is eltitkolja, azt, amiről tudja, hogy nem volna szívlelendő a másik számára. De vajon barát az ilyen? - pillantok fel rá a kérdés nyomán.
- Persze... Ettől még lehet igazad.Talán csak ez az egész homályosítja el a gondolataim vagy tesz depresszióssá. Hm, ki érti ezt. Pedig a diliházak köztudottan mókás helyek, nem? - szúrtam oda szarkasztikusan, de azt én is belátom, hogy kissé túlságosan is lehangolt és pesszimista vagyok. Dehát otthon, az ismerős illatok és ingerek mellett, valóban könnyebb volna mindenről beszélni.
- Nem, ez nem így van. - tiltakozom valamivel hevesebb hangnemben. - Látod? Pontosan erről beszéltem. Mert a szakkönyveitek ezt mondják, még nincs így. Nem vagyunk egyek. Teljesen különbözőek vagyunk. Éppen csak... összefogva próbálunk túlélni. Azt hogy egy testbe élünk, nem mi választottuk. - rázom a fejem. - A buszon sem válik mindenki eggyé, de ha egy fenyegető alak lép a buszra, összefoghatnak ellene. - persze nem fognak, hisz megannyi ilyen hírrel találkozni. Mindenki a saját bőrét menti. Minden bizonnyal sokan közülünk is így tenne, ám mivel egy testen osztozunk kénytelen kelletlen óvatos lenni. Bár hozzá teszem, nem mindannyian gondolkodunk így. Míg Dwain kondiban tartja a testet, Darius pedig ügyel az étrendre, Susan dohányzik és szerintem kábítószerezik is, Irish pedig... nos el sem akarom képzelni miket művel, ha a "fényben" van.
- De épp olyan befolyásolhatóak is. - mármint a gyerekek. Ethan pedig elzárva a külvilágtól csak olyan következtetéseket tud levonni, amit tőlünk lát és megfogalmazódik a fejében, pontosan azért, mert gyerek. Ha Draden azt hazudná neki, hogy a kezelések varázslattal teliek és segít neki abban, hogy végre szabad kisfiú lehessen, hiába volna másik markában fájdalmas kísérlet nyoma, Ethan gyermeteg lelkesedéssel fogná meg másik kezét és míg tart naivitása, biztosan eltűrné a dolgokat. Lényegében ezért sem engedtük soha ki, nem hagytuk, hogy másokkal létesítsen kapcsolatot. Talán valóban az őrület egy képződménye vagyok, de nem akarom elfogadni azt, amit mond. Még, hogy mi ruházzuk fel Dariust. Hogy tehetnék én bármit is ellene? S ha én képes vagyok erősebbé tenni, ő is képes lehet engem legyőzni, puszta hittel. Hogy is van ez? Ki az erősebb? Ki a valódibb? De nem bántani akarom, csak ahogy Draden minket, én megérteni őt. Büntetés vagy védelmezés okán tette, amit tett? A lányt sem bántotta és tudom, éreztem, hogy sokszor elbizonytalanodik. Egy romlott lelkű gazember sosem bizonytalanodna el ilyen helyzetben. Ő mégis félt.
- Azt, hogy csak olyan merné felvállalni tettét, aki nem fél. Aki nem fél a következményektől. Igen, mi félünk, nem is ok nélkül, hiszen elég ránk és a helyre nézni. Ezek után mit érne, ha vállalnánk a tettünkért a felelősséget? Én miért vállaljam mások hibáit? És más az enyém? - vontam vállat kérdőn. A válasz pedig, hogy senki. A saját hibáink rabjai vagyunk, ha felvállaljuk, ha nem. Ha vér tapad a kezünkhöz, mindegy, hogy mit mondunk vagy teszünk, a vér akkor is ott marad, a halott pedig nem támad fel, s bocsájt meg.
- Én gyógyulni akartam, Draden. Változtatni ezen az egészen. Ahogy Teddy és Theron is. De Dariusék felnyitották a szemeink, hogy nincs nekünk semmi bajunk. Hogy egészségesek vagyunk, csak kicsit... mások. És nem csak ők. Theron szerelmes lett és nem olyas valakibe, aki a tükörből néz vissza ránk. Egy doktornőbe. És ez azt hiszem kölcsönös. A doktornő nem hiszi, hogy egyek vagyunk, hogy Theronnak bármi köze is volna a többiekhez, hozzánk. Külön személyként bánt vele. Ahogy Ethannel is. Dariusra sem haragudott, és nem azérr, mert Theront látta maga előtt, hanem mert tudta, hogy Darius minket véd. - magyaráztam egészen megnyílva, észre sem véve, hogy dobálom be a többiek neveit, történeteik. De Draden mindif is ilyen hatással volt rám. Ha zavarba is voltam, ha féltem is, egy idő után mindig megtudott nyugatatni. Vagy egyszerűen a kisugárzása ilyen, nem tudom. Nem véletlenül tetszett. Bár ezt sosem kötném az orrára.
Nem mernék kiállni a gondolataim mellett Draden szavai ellen, már ami a lányt illeti. Mondanám, hogy hívja ide, kérdezzük meg, de félek. Félek, hogy Dradennek igaza lehet. Ez volna talán a legfájdalmasabb.
Magamra veszem a megjegyzését, pedig talán nem kéne, mégis úgy érzem, hogy nem hisz nekem. Érti, hogy miről beszélek, talán ő a világon a második, aki megérti, de nem hiszi el. Kérlek Draden, tudnom kell, hogy mellettem állsz.
- Nem ezzel van a hiba. Csupán az orvosi éned nem engedi elhinni, amit nem látsz. Hiába is mondogatod az ellenkezőjét. - csóválom a fejem szomorúan.

[...]

Nem tudom ellépni a lehetőség mellől, mely minden bizonnyal többször nem adatik meg. Borzalmasan gyáva vagyok, kapkodó és nem kevésbé ügyetlen. Az sem biztos, hogy amivel megajándékozom tényleg csók-e. De jól esik és azt hiszem csak ez számít igazán. De az örömködés helyett, hogy végtére is csak megléptem, amit akartam, hamar mély zavarodottságba torkollik, ahogy ő is és én is elpirulva nézünk egymásra, mint két meztelen és szégyenlős ember, s mindennek tetejében még közli is a "jó hírt".
- Uhm... - hát igen, nagyjából ennyit sikerül kipréselnem magamból percekkel később is. Fogalmam sincs miként tudnám elhesegetni a zavarom, a zavarunk és nem tagadom mind e közben alaposan csavart egyet a lelkemen őszinte vallomása, ami egyrészt valahol jólmis esett, másrészt viszont... hát igen, nagyon gáz. Örülök, hogy nem látja a valódi arcom, a korom, mert azt hiszem egy igazi kis perverz fruskának könyvelne el. Nem kicsit vörös fejjel tűröm el egy tincsem a fülem mögé, miközben elpillogok mindenfelé, csak rá ne kelljen nénem ilyen égő fejjel. Szabad kezemmel veszem át a poharat, de még így is a kellemetlen helyzettől kissé remegve. Mikor azonban kijelenti, hogy elmegy, elszáll belőlem a rám települő gátlásosság és utána nyúlok.
- V-várj! Én... én... - hogy emlékszem-e, az előző beszélfetésünkre Ethannél? - én... hajlandó vagyok együtt működni. - igen. A befolyásolhatóság. Ez még a tiniknél is komoly probléma. Náluk azonban kevés a csoki és a varázslat. Elég egy csók, egy zavart vallomás, egy egyértelmű kijelentés, és máris az ujja köré csavarta őket az ember.

Van az az érzés, amikor megismersz valakit, időt töltesz vele, jól érzed magad a közelébe, biztonságban vagy mellette és annyira, de annyira tökéletesnek tűnik, hogy a szerelem, mint fogalom, úgy érzed nem fejezi ki azt, amit igazán érzel iránta. Szentül hiszed, hogyha tökéletes nincs, ő bizony a kivételt képezi. Nem csal meg, nem hazudik és őszintén viszonozza mindazt, amit te nyújtassz neki. Azzal sem törődsz, amit mások mondanak neked. Nem hallgatsz se a barátaidra, se a szüleidre, mégcsak a megérzéseidre sem, mik valahol legbelül, ott is igazán mélyen, halkan sikítanak, mert tudod, hogy nem létezik tökéletes. Aztán elkövet egy hibát és a lepel lehullik róla. Nem mások által, hanem teljesen magától, holott mindvégig figyelmeztettek rá, hogy a bárány csupán jelmez, a farkas lakik odabent. Az a sok negatív érzés, ami akkor ott rád zúdul, tudod, hogy soha sem fogod ezt elfelejteni. És akkor ott megígéred magadnak, hogy elfordulsz tőle, hogy némasággal bünteted, hogy nem is nézel rá többet. De mielőtt levennéd róla a pillantásod, belenézel azokba a még mindig őszinte szempárokba, az igaz vallomások színterébe, a szenvedő esdeklés tükrébe és egyszerűen... képtelen vagy elszakadni tőle. Tudod, hogy hibás, hogy messze nem a legtökéletesebb ezen a világon, de... de neked az marad.
Mikor először találkoztam Dradennel, félénk voltam, és emlékszem, az első nap néma csendben ültem, szégyenlősen ismerkedve az arcokkal. Zavartan fészkelődtem, mert rettentően új és félelmetes volt az egész. Nekem az volt. Tudtam, hogy szerepet kell játszanom, de ahányszor ütközött tekintetem valaki máséval, félénk kislányként kaptam el tekintetem, egészen addig, míg össze nem pillantottam Vele. Már akkor fogságba ejtette figyelmem, mi onnantól végig csak ráirányult. Minden egyes alkalommal, mikor összeült a kis csoport. Szinte reszketve vártam, hogy eljöjjön az a nap, és hjaj, de durcás voltam, mikor más ment helyettem. Mikor azonban már ott voltunk, sosem mertem megszólítani és bevallom, gyáván mindig találtam egérutat, hogy neki se adjak alkalmat a közeledésre. Naivan azt hittem, hogy ezt csak én képzelem be, de jó érzés volt róla fantáziálni. Aztán az egyik túra alkalmával sarokba szorított és Ő annyira... kedves volt. Őszinte, vicces, nos igen, tulajdonképpen tökéletes. Fenéket, még mindig az. Képesnek kell látnom őt a fehér köpenyen túl, az orvosi diploma mögött.
tulajdonképpen tökéletes. Fenéket, még mindig az. Képesnek kell látnom őt a fehér köpenyen túl, az orvosi diploma mögött.
Olyan kérdésekkel támad, mire igennel kellene felelnem, de az ő esetében erősen bizonytalanná tesz, ezt pedig remekül vissza tükrözi arcom.
 - N-nem tudom, talán hülyeség, de a világban eddig nem sok jót tapasztaltunkm az orvosok pedig egyenesen csalódások halma. - hebegtem tanácstalanul, mert a gondolataimban még most is Draden az, és közben egy fehér köpenyes is. És ez a két dolog számomra most is összeegyezhetetlen, hiába látom saját szememmel. - Ha bekerülünk a hírekbe, oda is biztosan úgy, mint egy... hét fejű sárkány, aki elrabolta a királylányt. - a hasonlat talán kissé torz, de a sárkány hét feje a mi mások által látott jellemzőinkre, "személyiség darabkáinkra" vonatkozott. Ahány fej, annyiféle személy. Mégis teljesen negatívba burkolja az esetünk, pedig a lány él, és csak elraboltuk, nem bántottuk. Tudom, hogy ez a "csak" most nagyon csúnyán hangzott, de a lényeg akkor is ezen van.
 - Hát én... Lehet, hogy tévedek, de... nagyobb rá az esély, hogy nem. Nem tudom. Elbizonytalanítassz... - vallom be nyűgösen, hogy így összezavar, pontosabban az eddig rendíthetetlen állításaim, az ő logikus és hihető magyarázataival. De nem lehet mindkettőnknek igaza. Egyikünknek tévednie kell.
Aztán jött a jól ismert és sokak által használt fordított pszichológia, csak épp elméleti, szavak szintjén. Felém fordítja a tükröt, mit eddig én tartottam fordítva magam előtt. Jogosan teszi fel a kérdést, de én sem érzem jogtalannak az érzéseim ezzel szemben. Megtagadtuk tőle magunk, sokunkat legalábbis, mert féltünk és bizalmatlanok voltunk. Nem várhatta el, hogy elmeséljem milyen is ez, mikor alig ismertem. S mert őszintén... vele más dolgokról szerettem volna beszélni. Olyasmikről, amikről mással nem tudok. Nem, nem az őrültségekre gondolok, hanem azokra, amik engem érdekelnek vagy tükröznek. A divatos holmikról, az esti, hűvös sétákról, hogy a morgós csoporttársunk mi a fenéért csatlakozott hozzánk. Ezekről. Nem pedig arról, hogy azt sem tudom ki vagyok és hogy miért büntet a sors azzal, hogy nem azt látják mások, amit én, vagy épp fordítva. Szavaira, de legfőképpen a végére meghatottságtól könnybelábadt szemekkel, lebiggyesztett remegő ajkakkal, de valami alig látható mosoly-félével tekintek rá. Olyan furcsa bárki más szájából, ilyen őszinte hangszínen hallani azt, hogy elfogadás. Annyira valótlan és valós egyszerre.
Vicce is mosolyra sarkall, de a nevetéshez még nincs elég lelki erőm, viszont kezdem azt érezni, hogy hálás vagyok neki. Azért, mert még mindig itt van, mert őszinte és nem gonoszságokra akar rávenni. Ám a labilisságom nyomán és a még fel nem dolgozott trauma végett úgy ingadozik a hangulatom, hogyha hullámvasút volna, már rég elhánytam volna magam. Bár kifakadásom nem tart sokáig, a hasonlata megint könnyekig hat. Nem azért, mert ovis szinten elmagyarázta nekem meglátásait, amivel most egészen másik oldalról világította meg a dolgot, hanem mert szebb hasonlattal be sem mutathatta volna ezt. Nem érzem, de tudom, hogy a mi kis művész hajlamú Leslienk lelkét is megmelengette vele. Azt hiszem lassan... de nagyon lassan kezdenek visszatalálni a helyükre a többiek. Hallgatják Dradent, és ezáltal kapcsolatban vannak vele, ha ő ezt nem is tudja most.
Aztán Ethanre terelődött a szó, arra, hogy ő nem vonható vád alá, hiszen azt sem tudja mi történik körülötte. Illetve Draden szerint nagyon is tudja, mégsem vádolja meg azzal, hogy valamilyen szinten ő is támogatta - hiszen megfékezni semmiképp sem fékezte - Dariust. Ahogy pedig felhozta Mirabellt, eltöpremgtem rajta és a Theronnal való kapcsolatukról. Vajon, ha én is úgy tettem volna, mint Theron, én is ott tartanék, mint ő? Ki tudja. Hiszen azt sem tudom ő mit csinált, vagy én miféle hibát követtem el. Theron nagyot kockáztatott azzal, hogy elárulta a kilétünk, ugyanakkor a kórházi incidens végett talán mindez elkerülhetetlen volt. Ami biztos, hogy kezdem magam hibáztatni lassan, amiért itt vagyunk, amiért nem bízok Dradenben, s amiért ő is kételkedik bennem. Mert biztosan így van. A kijelentésére azonban szemöldök ráncolva nézek rá. Azt hiszem ismét elvesztettem a fonalat, nem tudom mire céloz. Vagy csak túl hihetetlennek hangzik megemészteni.
Szeretem mikor mosolyog és egyre többet mosolyog, ami akaratlan is a lelkem simogatja megnyugtatásul. Ha nem bizonytalanított volna el az egyik túrán elsütött öngyilkosos viccével, biztos volnék benne, hogy vele semmi rossz nem történt idáig, örökké optimista fickó. Ajkaim szavakra nyílnak, de a megformálásig sem jutok, mert nem találom őket, s inkább duzzogva elpillantok. Olyan, mint egy imádnivaló testvér, akivel a vita is csupa szeretett és mosolygás, vagy mint egy örökbarát, aki akkor is jó, ha rossz és ha a kedvenc pulcsidat is hordja, akkor is bízol benne és a kútba is utána ugrassz.

[...]

Innentől azonban egy pillanatra felpörögtek az események, leginkább a döntéseim által. Bár a szabadság édesen csábítgatott, vágyaim előrébb tolakodtak, és nem tudtam megállni. Ha megtettem volna, ha másként alakítom mindezt, talán - de szinte biztos - sosem lett volna még egy ilyen lehetőségem. Talán felkészületlen voltam, s abba bele sem gondoltam igazán, hogy hát... mindezt egy férfitól kapja, de megtörtént. És nem bántam meg, sőt! Újra, meg újra megtenném. Bár a vallomása könyörtelenül szívfacsaró, és biztos, hogy egy magányosan töltött napomba még tele fogom sírni a párnám miatta, de nem most. Mert most minden apróságba úgy kapaszkodom, mint kis katica egy kezével a levél szélébe, nehogy a tengernek tűnő pocsolyába essen. A testvéreként tekint rám, és ez nem rossz, csak épp nem olyan formában jó, ahogy arra én vágynék. De mit lehetne tenni ellene? Mindezek ellenére is ragaszkodom hozzá, s így hogy legalább az egyik karom szabad, nem félek utána kapni, hogy visszatartsam. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem is feltétlen magam miatt, vagy mert egyedül maradok, hanem mert hiányzott, s mert most, hogy már lehullt a lepel rólunk, nem kell megjátszanom magam vagy neki úgy tennie, mintha nem tudná. Legalább ez az ördögi kör megtört és valahol bevallom felszabadult érzés. Ahogy az is, amiként állítja, nem kell a végzetünkbe rohannia. Kezdem azt hinni, hogy tényleg tartogat még pozitív meglepetéseket a tarsolyában. Nem is vár velük sokáig. Elkerekedett szemekkel pillogok rá, mikor utalást tesz rá. Nem vagyunk egyedül?
 - H-hogy csinálod? - bukik kibelőlem a talán nem is feltétlenül érthető kérdés. De arra akartam vele utalni, hogy ő is érti, érzi, vele is vannak, és mégis, ő az, aki köpenyben van. Hogy képes rá, hogy képesek az együttműködésre?

A félelmeink szabnak gátat a szabad gondolkodásnak. Frusztráltak vagyunk, mert a gyávaság fala nem enged átlátni a túloldalra, mi pedig nem merünk lépni. Darius mert volna, ám ő most valahol a veszteség és csalódottság magányos szigetén szenved tetteinek következményei súlya alatt.
 - Tapasztalat. Talán. - vonok vállat kérdésére bizonytalanul, mert magam sem tudom rá a választ, csak úgy érzem így van. - Őszinte elfogadást. Egy kis megértést. A néma bólogatás helyett mondjuk. Na meg az üres hitegetés helyett. A kényelmetlen bőr székben ülve, már akkor tudtuk, hogy a velük szemben ülő valójában nem a mi "Biztonságban leszünk?" kérdésünkre bólogatott, hanem a magában feltett "Egyértelműen be kell zárnunk." meglátására. - motyogtam, s tudom, hogy nem szép általánosítani, de ezek a dolgok mindenesetben így történtek velünk. Mégis mi okom volna hinni, hogy most másképp lesz? Ők is a bizalmunkba akartak férkőzni. A kedvünkbe járni, a mézes madzaggal játszani, de a végén mindnek ott volt a kezében a pszichiátriára való önkéntes bejelentkezés. "Ne kelljen durvább módszerekhez folyamodnunk" mondták, s a törékeny bizalmunkba, mintha baltával csapták volna szét, ezernyi darabra tört, a könnyek pedig elsodorták, hogy sose lehessen összerakni.
 - Áldozatként. - válaszolom már-már magabiztosan, majd elpillantok róla. - Bűnös áldozatként. De a piroson nem mentünk volnak át, ha a tömeg nem lök rajtunk. Így viszont vagy hagyjuk, hogy elcsapjon minket egy autó, vagy átfutunk a másik oldalra. - talán tagadásnak tűnhet, miről éppen beszélek, de szósincs róla, hogy ne látnám be a tévedésünk. Pusztán azt akarom mondani, hogy éppen olyan normálisan viselkednénk mi is a kirekesztés és bélyegek nélkül, mint a szomszéd öreg hölgy, vagy a húspultos jókedvű férfi, esetleg a parkban rohangáló gyerekek.
 -  Bekorlátozza a szabadságunk, az életterünk. A létezésünk. Ha valaki nem tud rólunk, nem bánt, de ha a város felismer, sőt mi több az ítéleteken túl nem csak szavakkal bántanak, de vadásznak is ránk, akkor bújkálnunk kell. Sokszor ezt csináltuk, s csináljuk most is. Fárasztó és nem is igazán örömteli, de... legalább kimehettünk az utcára... - motyogtam, mert bár akkor azt is keveseltem, most már hiányzik.
Bár a csók szituáció még kellemetlenebbé tette az egészet, úgy éreztem nincs senki más, aki olyan fontossá vált nekem, mint ő. Hiszek benne, bízom benne és nem utolsó sorban ragaszkodom hozzá. Féltem a "gyógymódtól" és hogy miken kell keresztül mennünk, de nem akartam, hogy magamra hagyjon.
- A fájdalommentes és rám se káros része. - gyermeteg dolgok ezek, tudom, de én sem vagyok teljesen felnőtt. Nekem is fáj, érzek. És szeretnék még érezni, de nem csak szenvedni, de nevetni és örülni.
A "fényünk" azonban illékonnyá vált, pislákol és ezért könnyen esünk ki a helyünkről. A sötétben tapogatózva pedig megesik, hogy rossz helyre ülsz, míg más a te helyedre. Különös átváltás. Csupán lehunytam a szemeim pár pillanatra, mert még mindig zavarban voltam, de úgy tűnt, ez is elég volt ahhoz, hogy más kerüljön a "fénybe".

[...]

Nagyon rossz volt már a sötétben, félelmetes. Én is féltem, és sírtam is, de már jobban vagyok, és kicsikét elakartam onnan szabadulni.
 - Héé, ez most miii? - fordítottam tekintetem a még kiszabadítatlan kezemre. El is nyúltam oda a szabaddal és elkezdtem szétszedni. Nem tudom hol vagyunk, mikor van és miért. De a pánik ellenére, én úgy érzem nincs olyan nagy baj. Az ágy kényelmes volt, a szoba világos és tiszta. Miután leszedtem a szíjat, akkor vettem észre, hogy áll mellettem valaki. Akkor, vagy ha előtte tett valamit, akkor azzal is felkelthette a figyelmem.
 - Hol van Vasember? - kérdeztem lebigyesztett ajkakkal, mert én bárhol eltudok aludni, még a földön is ám, de csak Vasemberrel.