Vannak pillanatok, mikor a köztünk lévő host - tehát az a valaki, aki a felszínen van - egy adott helyzetben visszavonulót fúj, s ha épp nem belső késztetés miatt teszi, akkor véletlenszerűen esik valaki a helyére. Ez olykor viszont kellemetlen pillanatokat szül, mivel a "kiválasztott" egy teljesen ismeretlen szituációban találja magát, melynek egyből meg kell felelnie - ha csak nem akar teljesen őrültnek tűnni mások előtt. Kivételes, ritka alkalmak egyike, hogy ez a legkevésbé sem szerethető felszínre jutási lehetőség pont engem ért el.
Mintha egy álomból ébredtem volna, felnyitom szemeim és zavartan tudatosul bennem, hogy mikor legutóbb én voltam jelen, az étkező asztalnál elmélkedtem valamin, sűrűn a whisky-s üveg aljára nézve. Most pedig egy névvel és orvosi címmel ellátott ajtó előtt állok. Ahogy lassan tudatosul bennem, hogy ez most épp nem álom, megérzem a váróban terjengő fertőtlenítő szagát, és azoknak az üveges babapüréknek jellegzetes aromáját. Te jó ég, mibe keveredtem? Szemöldökeim összerántva sandítok el magam mellé, ahol a falmentén gyerek rajzok díszelegnek, és a plafonról papírból készült formák keringenek komótosan a nyitott ablakoknak köszönhetően. Magam mögött hallom a gyerekek zsivaját, a felnőttek, szülők eszmecseréit a manapság egyre nagyobb divattá vált gyerekpórázról. Az már kétségtelen, hogy egy kórházban vagyok, s ahogy visszapillantok az ajtón lévő doktor neve alá, az is tudatosul bennem, hogy nem éppen az ideális részen. Újszülött- és gyermekorvos? Ethan... Időm sincs hátat fordítani, mert közben már szólítanak is egy "Következő!" kikiáltással. Persze mindezek ellenére, még megfordulhatnék és világgá futhatnék, de akkor ott, abban a pillanatban ilyesmi eszembe sem jut, mint inkább azon agyaltam miért is jöhetett ide a gyerek. Az megint más kérdés, hogy ismerem a Brooklyn-i kórházak többségét - bár nem a gyermekosztályt - de ez a hely egy kicsit sem ismerős. Minden mindegy alapon inkább a kilincsre helyezem jobb kezem, de szinte egyből fel is szisszenek és elkapom onnan tenyerem magam felé fordítva. Vérzek... Csak most tűnik fel, hogy a padlóra is lecsöpögött már és a tenyerem nagy részét is beteríti a vérem. A vérzés oka pedig egy 4-5 centi hosszú, nem túl mély vágás a bőrömön. Hát ezért jött...? Ezt odahaza is megoldhattuk volna. Bár tény, hogy elég csúnya a vágás alakja, biztosan nem papír okozta. Lehet szégyellte. Talán egy recés kés, esetleg szöges drót. Szöges drót?! Ugyan... Ráadásul Ethan balkezes.
Mindenesetre nem állt szándékomban megváratni a doktornőt, így ezúttal bal kézzel fogtam rá a már véres kilincsre és nyitottam be. Néha én sem értem mit miért csinálok, de mielőbb leakartam tudni a dolgot.
- Öh... Helló...! - léptem be magam mögött aztán becsukva az ajtót. Hirtelen egy frappáns válasz sem jutott eszembe, mit mondjak, miért egyedül jöttem, miért nincs velem a gyerek. De még arra sem, hogy pontosan mi történt a kezemmel. De pánikba sem akartam esni, mert tartottam tőle, hogyha én kikerülök a "fényből" belép helyettem Darius vagy Su, és az senkinek sem volna jó.
- Én öh... a kezem... Azt hiszem... elvágtam... - emeltem fel a sérült kezem, igyekezvén nem túl félkegyelműnek tűnve, bár ez a helyzet már önmagában is megadta rá az alapot. Azt hiszem...? Elvágtam...? Te jó ég... Ennél még talán az is jobb, ha csendben maradok.

Teddy & Mira

Sietnem kellett, mert a helyettesítések miatt már így is késésben voltam a saját rendelési időmről. A nyár vége és még az ősz első hónapjai is így teltek. Ilyenkor és persze a karácsonyi és a július 4-i ünnepek alatt volt a legtöbb munkám. Mióta a fiúk felnőttek szívesebben vettem át ügyeletet vagy éppen segítettem be a rendelésbe olyanoknál akiknek még kicsi volt a gyerek, vagy hosszabb útra kellett menniük a nagyobbakkal is. Nosztalgikusan gondolok vissza azokra az időkre, amikor még mi is így tettünk, a zajos reggelekre amikor lélekszakadva pakoljuk az autót, nevetünk, hogy a fél háztartás megpróbáljuk magunkkal vinni, holott csak egy kisebb családi kiruccanásra készülünk a rokonokhoz. Anya halála mérföldkő volt az életünkben. Nem csak azért, mert egy erős és a családot abszolút mértékben összetartó védőbástyát veszítettünk el, hanem a szeretet és a törődés kimeríthetetlen forrását is.Apához azóta is hazajárunk San Diegoba az ünnepekre, de már hiányzik a hangulat ami egykor megvolt. Tulajdonképpen sok minden hiányzik, ami régen volt. Persze az ember hajlamos arra, hogy az évek előrehaladtával valamiféle csodanosztalgiával vágyakozik vissza a múlt olyan részeibe, miknek emlékét barátságosan lággyá andalította az elmúlás. Nem hajlandó tudomást venni a változásról, vagy éppen arról, hogy mindaz amire ő olyan gyönyörködve gondol vissza nem volt tökéletes.
Rózsák vártak reggel az ágy mellett tegnap, amikor felébredtem. Vörös rózsák. Egy tucat lehetett vagy több. Gyűlölöm a rózsákat. A hazugság és a képmutatás virágai.Mintha egy férfi bocsánatot akarna kérni velük. Az első randevúkon azokért a hibákért amiket később majd elkövet, évek múltán pedig azokért, amiket tényleg el is követett. Jobb szeretem a bolondos, bohém, illatos szegfűket, a maguk hetyke tarkaságában, a hívogató bongyor szirmaikkal.Őszinteségükhöz kétség sem férhet. Rod azonban mindig és kitartóan rózsákkal igyekszik a kedvemben járni, ha tudja, hogy napokig nem jön majd haza. A megállapodásunk értelmében én nem faggatom hova megy, ő pedig csak akkor beszél róla, ha akar.Ő pedig szavak helyett a virágokkal beszél. Vörös szirmuk közé zárja a bocsánatkérést, amit soha nem fogok megadni. De magamnak sem azért, hogy belementem ebbe a képtelenségbe. Elengedtem. Annyi év után elengedtem, mert azt gondoltam, hogy ha elmegy, ha hagyom elmenni, akkor mindig visszatér. A nyitott ajtó vonzóbb mint az ahonnan kirúgják az embert.
Hiányzott a férjem. Nő vagyok az ég szerelmére, még akkor is ha elmúltam már negyven!Az évek csupán a testből sajtolják ki az erőt, a lélek érintetlen és vágyakozó marad. Jobb híjján a munka maradt, meg néha közös program a fiúkkal, noha mostanság már egyre kevesebb az is. A saját életüket élik, a saját világukban próbálnak érvényesülni, én pedig sem korábban nem tettem és most sem teszek semmi olyat amivel akadályoznám bármelyiküket is.
Ma este Jeff előadása volt, a Godot díszbemutatója, én pedig azért könyörögtem magamban, hogy a férjem emlékezzen arra, hogy megígértük mindannyian ott leszünk. Egy emlékeztető üzenetet küldtem neki erről, amint elcsíptem a liftet és a sztetoszkópot megigazítottam a nyakamon.A fáradtság látható volt rajtam, és még az sem segített, hogy amíg a felvonó a célhoz ért velem, sietve dörzsöltem át az orrnyergem. Ma már négy kávét ittam, és az utolsó kardiológiai vizsgálatok szerint csökkentenem kellene az adagot, ahogyan a dohányzást sem ártana abbahagyni. Egyszer már leszoktam...aztán két éve újra vissza. Mondanám, hogy a stressz az oka, de valójában csak azok a pillanatok kellenek, amikor egyedül lehetek a füstben. A könnyeimet ha vannak legalább arra foghatom.
A folyosón érezni a fertőtlenítő, a klór és a jód jellegzetes keverékét, tompa, gumi talpú cipők csuszzanását nyelik el a zöldre festett falak. Alig lehet valakit látni a folyosón, noha az ajtók mögött komoly munka folyik. Igaz ma a beteg is kevesebb. Az influenza szezon még messze és száraz időben nem annyira jellemző a megfázás. A gyerekek túlvannak a nyári szünetben szerzett sérüléseken, és a kötelező védőoltásokat többnyire meghatározott napokon adjuk, ami nem ma van. Nyugalmasabb nap ígérkezik, remélhetőleg. Ahogyan nem számítok sürgős vagy akkut betegre sem. Esetleg a szülészetről hívhatnak, ha valahol az újszülöttnél komplikációk lépnek fel, de hálisten ilyenből is kevés van mostanság. Maradjon is így.
Lorna, az asszisztensem mosolyogva fogad, és szinte ugyanazzal a lendülettel nyom a kezembe egy porcelán bögrét, benne hívogatóan gőzölgő karamell színben örvénylő tejeskávé. Halkan nyögök, amely egyrészt az aromás illatnak, másrészt annak szól, hogy nekem ezt ma már nem szabadna. Ettől függetlenül magammal viszem az asztalig. Lekanyarítom a vállamról a táskámat, leteszem a bögrét és felcsippentek egy apró mackó figurát a sztetoszkópomra.Meg egy pici katicabogarat is a másik oldalra.Még a rezidensi éveim alatt vált szokásommá, hogy a sztetoszkópon hintázó állatokkal igyekszem a gyerekek figyelmét elterelni. Van amelyik az injekciónál sem nyikkan meg, van amelyik már attól megrémül ha ránézek. A gyermekek érzékenysége éppen olyan kiszámíthatatlan mint a felnőtteké, azzal a különbséggel, hogy ők nem minden esetben tudják pontosan meghatározni mitől is félnek, vagy mi az amit még kibírnak.
Miközben kezet mostam, a vállam felett hátrasandítottam Lornára. Szép nő volt. Vidáman csillogó nagy őzike szemekkel, miket kecsesen fogtak közre az idő múlását jelző nevetőráncok. Haja már elég korán megőszült, gyakorlatilag hóezüst színűre, ő pedig büszkén viselte, eszébe sem jutott befesteni. Óriási nagy fonatba rendezte és úgy lógott le egészen a derekáig mint egy hintázó, fehér mézeskalács. Ha nem tudtam volna, hogy öt évvel idősebb nálam, simán rávágtam volna, hogy még tőlem is fiatalabb. Kellemes benyomást tett az emberre csendes, visszafogottan csengő hangjával, és lágy, sima érintésével. Gyengéden fogta meg mindig a gyerekeket amikor vizsgáltam, és próbálta a hangjával elterelni a figyelmüket.
Az első óra végére, köszönhetően a kávénak és Lorna kedves humorának a gyerekek felé, lassan eltűnt belőlem a fáradtság, és miközben ittam egy keveset, kértem, hogy szólítsa be a következő beteget.
A belépő, középkorú férfira rámosolyogtam, és mint minden esetben ilyenkor automatikus mozdulattal vezettem a tekintetem lejjebb keresve a gyereket akivel érkezett. Legnagyobb meglepetésemre azonban becsukta maga mögött az ajtót és a mögötte álldogáló tanácstalan Lorna arcát nézve azt kellett levonnom következtetés gyanánt, hogy ő sem ért semmit.Álltunk ott mindhárman, ebből ketten a férfit figyeltük.
- Üdvözlöm…- a hangsúlyomból kérdés, meglepettség, tanácstalanság tükröződött, kicsit fenn is maradt a hangsúly, mintha azt várnám, hogy másodperceken belül magyarázatot kapok arra mit keres itt….láthatóan sérülten. Megemelve a kezét a zavarodottságot rajta is észreveszem. A mondata pedig megerősít abban, hogy fogalma sincs mi történt a kezével, de talán még arról sem, hogy hol van pontosan.
- A felnőtt sürgősségi szakambulancia a másik szárnyban van, az összekötő folyosó végén…- magyaráznám, hogy útbaigazítsam, de ekkor látom meg, hogy a vér szivárogva gyűlik tócsában a lába előtt. A kezéből apró rubintcseppek hullanak alá.
- Ó te jó ég! Na jöjjön mielőtt elvérzik itt nekem! Lorna segíts! Jódot és egy kis alkoholos pálcikát kérek majd- miközben beszéltem közelebb léptem a láthatóan zavarodott férfihoz és segítettem neki beljebb jönni. Rémesen bután festett a gyerekek számára készült kis betegágyon amikor segítettem neki felülni. Azok szoktak így viselkedni akik valamilyen drog hatása alatt állnak, és a tisztulás folyamatában megtalálják a kapcsolatot újra a valósággal. Bár talán ezt cáfolja az a tény, a pupillák nem tágultak ki, és ezt a zavartságot leszámítva a férfinak egyébiránt semmi baja.Ettől függetlenül a megérzésemre hallgatva egy vérvizsgálatot is fogok kérni. Óvatosan fogtam meg a kezét, és a tenyerembe fektettem, majd elvettem az asszisztensemtől a jódot.
- Ez egy picit csípni fog, de ki kell tisztítanom, hogy lássam a sérülést.- azzal finoman, körkörös mozdulatokkal ecseteltem át a sérülések környékét. Apró kis bemetszések voltak, de semmi esetre sem vágások.
- Ez nem vágás, ez inkább...valamiféle szúrás nyoma, vagy kutya fogak. Mélyek és eléggé roncsolta a bőr alatti felületet. Mi történt magával?- Lornára néztem aki már készítette is a két darab apró kémcsövet a vérvételhez. Egyre gondoltunk.
- Jól van, most ellátom a sebét, és leveszünk egy kis vért, hogy megnézzük nincs esetleg más gond is.- nem teszem hozzá, hogy pontosan mire is gondolok, helyette azzal vagyok elfoglalva, hogy ellássam a sérülését.
- Elárulja nekem, pontosan mi is történt magával és miért egy gyermekek számára fenntartott rendelésre jött a felnőtt sürgősségi helyett?- pillantottam fel rá két mozdulat között és hosszan figyeltem az arcát. Valami jelét akartam felkutatni annak, hogy mégis mi történhetett.

Emlékszem két évvel ezelőtt megcsípte egy darázs Hubertet mikor hazafelé tartott, de nem szólt róla, mert, mint később kiderült semmiségnek találta. Persze borogatta, hiszen fájt neki és duzzadt volt, de különösebben nem foglalkozott vele. Néhány órával utána Lucas került a "fénybe", aki allergiás a csípésre. Mondanom sem kell, majd hogy nem tragédiába torkollott a dolog, ami előtte semmiségnek indult. Nem volt ez olyan túl régen, s most mégis, mintha mindez megismétlődne. Ethan egy szót sem szólt, megválaszolatlan kérdések közt hagyott. Bár még gyerek, 7 évesen már lehetne annyi gógyija, hogy hagy valami üzenetet a történésekről, mert baromira nem mindegy, hogy kapok-e tetanuszt vagy sem, hogy aggódjak-e a vérmérgezést illetően vagy ne.
Belépve az ajtón s becsukva magam után, még lopva hátra tekintettem az idősebb hölgyre, majd még mindig zavarodottan és kissé szégyellve ezt az egész nevetséges szituációt, a doktornőre pillantottam leengedve a vérző karom. Csupán apró bólintásokkal válaszoltam, hogy megértettem finom utalását a nem kívánatos itt létemre, bár úgy igazándiból eldönteni sem volt időm, hogy akkor most mindezt azért mondta, hogy lerázzon, amiért bunkó mód a kicsik elé tolakodtam - bár merem remélni, hogy Ethan helyesen kivárta a sorát - vagy, mert valójában a túlsó szárnyban a pszichiátria van és úgy gondolja onnan jöhettem el, vagy ha nem, hát oda kell vennem az irányt. Akárhogy is végül kezelésbe vett. Némán indultam az ágy felé, aminek huzatán ott mosolyogtak a kis mackók, s aminek tisztaságának én vetettem végett, mikor ráültemben elfeledkezve a vértől mocskos kezem rá tenyereltem. Éppen csak egy pillanatra, s már szisszenve kaptam is el onnan, de késő bánat, majdhogy nem egy teljes tenyér lenyomatott hagytam ott. Remek. A következő kis krapek, aki majd belép, lefagyva gondolja majd, hogy itt bizony komoly mészárlások folytak előtte. Azt hittem ennyiben is maradt a dolog és megkímélem őket a további kellemetlenségektől, de ahogy elpillantottam a nekem háttal lévő, kotorászó hölgy felé, nem volt nehéz kiszúrni a padlón lévő vörös vércseppeket. Remek...
 - Ehm... Én... elnézést... - keresgéltem az erre megfelelő szavakat, de még ígyis csekélynek éreztem, amekkora gondot okoztam, pedig jó, ha kettő perce vagyok idebent.
Engedelmesen hagytam, hogy kézbe vegye a kézfejem, s jómagam is némi kíváncsisággal figyeltem, mennyire lehet komoly. Mert, hogy rondának ronda volt, vágtam is egy enyhe fintort, de azért férfiasság ide vagy oda, imádkoztam, hogy varrni ne kelljen. Bár érthető okokból volt némi aggályom az orvosokat illetően, az mindig is tetszett, hogy bármilyen kezelésen is vettem részt, mindig mindenről tájékoztattak az elvégzése közben s előtte, így nem csupán a meglepetés ereje került el, de olykor tök fontosnak érezhettem tőle magam. Újabb apró bólintás követte figyelmeztetését, s bár nem volt olyan borzalmasan fájdalmas, azért megengedtem magamnak egy grimaszt, abba a hitben, hogy úgysem látja senki... Talán még az ujjaim is megrezzentek olykor a körkörös mozdulatok közben, de férfiasan tűrtem. Már kezdtem egészen elviselhetőnek vélni a jód által okozott égető érzést, mikor jött az ominózus kérdés, így a közben kémcsövekkel zörgő kis hölgyre fel sem figyeltem. Szerencsére a találgatásokban remek választási lehetőségeket kínált fel, így kapva az alkalmon, most először megpróbáltam elfogadható választ adni.
 - Ó, igen, hát tudja a kutyám, Fiffy... Rossz napja volt... - pillantottam fel rá, valamivel összeszedettebben, bár tudtam, messze nem volt ez sem egy Oscar díjas színjáték, de az előzőkhöz képest talán megér egy hármas alát. Talán az időzítés sem lett volna megfelelő, de ha már így szóba elegyedtünk, gondoltam megérdeklődöm, melyik városban vagyok, mert hogy számomra idegen a terep. Komolyan érdekelt volna, de a tisztogatás közbeni kijelentésével hamar kiverte a fejemből.
 - V-vért venni? Jaj nem, ne, ne... erre igazán semmi szükség... Jól vagyok, de tényleg. - ellenkezdtem csöppet izgágábban, ahogy ép kezemmel keresztbe nyúlva tiltakoztam a felénk közeledő kis üvegcsék ellen. Nem tudom pontosan hogyan működnek ezek a vér általi azonosítások, de szó sem lehet semmi olyasmiről, amivel felvehetik az adataim vagy ilyesmi. A diagnózis óta - ami már jó pár éve - talán ha egyszer mentem el a kötelező terápiára. Haszontalannak tartottam és a felírt antidepresszánsokat és szorongásoldókat sem szedtem be. Ezt rossz néven vették, az mindegy volt, hogy én mit gondolok, így feltételeznem kell, hogy jelenleg egy orvosok által körözött közveszélyes alak vagyok, akire ha rábukkannak, bezárják. Hiába a klikkesedés, vagy a megoszló vélemények, senki sem akarja gumiszobában végezni, így e témában még Dariusék is együttműködőek. Ezeknek gondolatától aztán enyhe pánik tört rám. Idegesen kaptam arcomhoz tiltakozó kezem. A nő kellemes hangszíne eljutott az elmémig, de a kérdést már nem tudtam feldolgozni. Arra törekedtem, hogy senki se vegye át a helyem, mert ha a szobánkban is kitör a pánik, elszabadul a pokol.
 - H-hol vagyok? Ez itt még B-brooklyn? Én-én nem tudom, hogy m-mi történik! - hebegtem idegesen, már a lüktető tenyerem sem zavart, kétségbeesve húztam el a doktornő kezéből és kaptam volna arcomhoz, de még időben álltam meg - vagy ha ő gyorsabb volt - a mozdulatban, mielőtt belekentem volna a szemeimbe a fertőtlenítőszert. Elég volt annyival rontatnom a helyzeten, hogy belegondoltam abba, hogy eme "apró" kizökennéssel aztán igazán ráijeszthettem a két dokira, így már csak ennek tudatától is elkezdett leverni a víz. Mozdulataim akadozották, remegővé váltak, légzésem egyenletlenné, a sírás kerülgetett. Egyszerre okoltam magam és a helyzetet. Kicsit olyan érzés volt, mint mikor felkeltenek egy kellemes álomból és minden irányból hirtelen, intenzív, erős ingerek érnek, amikre azonnal kéne reagálnod, de igazándiból fel sem fogod az egészet. Nem akartam rájuk ijeszteni azzal, hogy ordítani kezdek, bár nagyon kikívánkozott belőlem egy hangos "ááá", de mindig is az a csendben szenvedős típus voltam.

Teddy & Mira

Szeretném azt gondolni, hogy bár az élet számos területén maradtak utánam kudarcok, és bár az élet számos területén nem sikerült az a bizonyítás amit én annyira akartam, a munkámban mindig is kifogástalan minőséget tudtam nyújtani.Szeretném azt gondolni, hogy ez elég kell legyen arra, hogy a rosszat jóval kompenzáljuk, hogy a tökéletesség megközelítése már a teljességhez vezető út első lépcsője. Szeretném azt gondolni, hogy bár az évek egyre inkább már kifelé visznek az önmegvalósításból, azért még helyrehozhatóak azok amelyeket nagyon akarok.Valahogyan soha nem volt kérdés nálam, hogy az orvoslás melyik területét fogom választani. Soha nem volt kérdés, amikor még az éveim száma két tizednyi volt, hogy a jövő nem bennem van, hanem a most születőkben.Éppen ezért a gyógyításukra, az egészségük megőrzésére tettem fel az életem.Nem csak akkor volt a munka számomra központi helyen amikor  a magánéletem mélyponton volt, vagy most, amikor úgy tűnik végleg zátonyra futott. Valahogyan mindig is ott volt a legfontosabbak között.Tudtam, hogy a családom büszke rám, a szeretetüket mindig is éreztem, ugyanakkor valami különös és megmagyarázhatatlan üresség töltötte ki a napjaimat, amit az sem kompenzált, hogy egyre többet dolgoztam, hogy újra dohányoztam. Időnként kiültem a télikertbe, a félig fedett terasz alá, ahol a vadszőlő évről évre egyre jobban birtokba vette kis fából ácsolt áttriumot, ahol a virágok a kezem munkáját dícsérték, a színes rózsatenger egyre inkább gyarapodott. Mosolyogva gondoltam vissza arra az első anyáknapjára, amikor Rodtól egy apró tearózsa tövet kaptam ajándékba. Ez volt az első, és évről évre egyre több lett, végül hobbivá, szinte kihívássá nőtte ki magát, hogy minden évben egyre szebbé varázsoljam a gyermekeim ajándékait.Ma már nem adnak ilyesmit nekem, ma már legtöbbször vacsorázni visznek, vagy színházba, esetleg egy wellness hétvége, amikor kikapcsolhatok, amikor velük lehetek. Élvezem a gyermekeim társaságát, de vágyakozom arra, hogy Brad is figyeljen rám. Újra.Mint rég. Hiába való küzdelem. Vajon mikor múlt el? Hogyan nem vettem észre? Nem éreztem, hogy hibáztam volna, nem éreztem, hogy csak én lettem volna az oka.Szinte szépen lassan fogytunk el egymás számára, és egy nap már éreztem, hogy idegenként ébredünk a másik mellett. Ismertem őt, az összes gondolatát, a mozdulatait, a reggeli rutinját, de soha nem untam meg. Még mindig boldogsággal töltött el látnom őt. Mert az ember egy bizonyos kor felett hálát ad az új napokért, amikor érzi a társa jelenlétét.Ő vajon hogy gondol erre? Vagy eszébe sem jut? Esetleg tipikus női gondolkodásként én vagyok csak aki ennyire túlkombinálja? Másnak miért megy a nyitott házasság, én miért nem vagyok rá képes? Bár a lehetőség adott lenne nekem is, hiszen így állapodtunk meg, de sosem éltem vele, és nem is állt szándékomban. Én komolyan vettem a hűségesküt, én komolyan vettem az együtt töltött időt, a két gyermeket akit felneveltünk, a biztonságot, az otthonunkat, mindent amit ketten építettünk fel.Nem tudom, hogy ezt most árulásként élem meg tőle vagy sem...igazából nem is nagyon merek erre gondolni, mert amit a felszínre hoz az sokkal rosszabb.
A munka nem hoz feledést, talán csak egy időre nyomja el a gondolatokat, amik majd egy kávé és cigi mellett a tetőkertben szépen felszínre ömlenek, és a sírás kerülget. Nem vagyok depressziós, csak elkeseredett. Hogyan tudjak most másképp élni? Én nem tudom magam cserélgetni, nem tudok ma ez lenni, holnap pedig más. Ehhez én már öreg vagyok.
Az érkező férfi látványa egyszerre zökkent ki az örökkön elkalandozó gondolataimból, hökkent meg és okoz tökéletes tanácstalanságot bennem. Szívem szerint elküldeném, hiszen odakint kisgyermekek várakoznak, én pedig őket akarom meggyógyítani, a felnőtteknek megvan a maguk rendelési helye és ideje. Kicsit talán dühös is vagyok, hogy Lorna beengedte anélkül, hogy ő maga magyarázta volna el, rossz helyen jár, és most nekem kell ezt megtennem. De ahogyan megpillantom a vérző kezét már nem arra gondolok, hogy az orvoslás melyik területén dolgozom, nem arra, hogy gyerekeket kellene segítenem a gyógyulásban, hanem felébred bennem az orvos, aki legyen bármely életkorba tartozó a beteg az ellátására tette fel az életét.
A zavarodottság már akkor feltűnik amikor még csak az ajtóban toporog.Az is feltűnik, hogy nem csupán a hely lepi meg, ahol van, hanem az is, ami történt vele. Kicsit különös módon még azt is meg merném kockáztatni, hogy a sérülése éppen olyan meglepetésszerűen hat rá, ahogyan rám. Mindezt pedig megerősítik a szavai, amely szerint nem nagyon tudja mi történt. Mikor felvetem a lehetőséget, hogy ez nem szúrás, mintha mazsolázgatna a szavaimban, és onnan próbálna választ adni olyasmire amivel még ő sem nagyon van tisztában. Elkapom a tekintetét amikor Fiffy-ről beszél, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy őszinte.Nem vagyok benne biztos, egyszerűen csak megérzés. Túl régóta dolgozom gyerekekkel, akikben még benne van az úgynevezett hős-komplexus. Amikor felnagyítják, megszépítik a cselekedeteiket, akár még kívülálló nézőként is tekintenek a helyzetre, ami akár egy rajzfilm játszódik le a szemük előtt, de igazából nem akarják felvállalni a tevékeny részüket a történésekben.Nekik a tekintetében látom ugyanezt, amit az övében, amikor keresik a szavakat, a megfelelő kifejezést az egész helyzetre.Próbálnak menekülni belőle mint központi szereplől...nem ők azok, valaki más.
Bólintok, és úgy tűnik némán fogadom el a választ, helyette azzal foglalkozom, hogy a sebet ellássam, és vért vegyek tőle, kiszűrve elsősorban annak a lehetőség, hogy drogot fogyasztott.Rutin eljárás, többnyire nem is szokott belőle gond lenni, most azonban úgy tűnik, hogy amint megemlítem a vérvétel lehetőségét a férfi azonnal idegesen fészkelődni kezd, próbálja a kezével hárítani, melynek nyomán az apró üvegcsék össze is zörrennek.Nem tudom eldönteni, hogy a tűtől fél ennyire, a vérvételtől vagy attól, hogy esetleg kiderül: megalapozott a gyanúm.Reménykedem abban, hogy a legelső verzió vagy netán a második a helyes, semmint a harmadik. Lorna tanácstalanul áll a beteg mögött, nem tudja, hogy mit csináljon, én pedig a férfi válla felett pillantok rá, és határozottan bólintok, majd kinyújtom a kezem a gumiszalagért, amivel a felkarját akarom elszorítani.
- Ne aggódjon, nem először veszek vért. Ha nem akarja oda sem kell néznie, ha ennyire retteg a tűtől.Általában kicsi gyerekekhez szoktam, és ha az ő vékony kis karocskájukra tudok vigyázni, a magáéra is tudok, higyje el!- biztatóan igyekszem elmosolyodni, a hangom is nyugtató. Kezd egyre furcsább lenni a helyzet, és ezt látom Lorna szemében is, aki már azon gondolkodik,hogy esetleg hívja a biztonságiakat. Fegyvert ugyan nem láttunk a férfinél, de tulajdonképp egy orvosi szobában szinte minden fegyver.Szinte. Már éppen nyúlnék a karja után, óvatosan meg is érintem, lágyan és lassan, hogy ne zökkentsem ki őt abból az apatikus helyzetből amiben a zavarodottság ellenére is van.Ekkor érkezik a kérdés, a határozatlan, kicsit reszkető hang, akár egy kisgyerek, amelyik felébred reggel és nem a saját szobájában van.
- Brooklyn? Uram, ön nem Brooklynban van hanem Manhattan-ben. A Presbiter gyermek és csecsemő sürgősségi részlegén….én pedig…- a mondat úgy szakad el mint a selejtes cérna a gondatlan varrónő keze alatt mert a férfi elkapja a kezét a kezemből és az arca felé nyúl vele. Az utolsó pillanatban még sikerül a csuklóját elrántani az arca elől, hogy a frissen jóddal és alkohollal felitatott sebes tenyerét a szemébe dörzsölje, de erősebb nálam. Így a keze az orcáján húzódik végig, én pedig hagyom, hogy a saját kezem visszahulljon. Nem akarok erőszakoskodni vele. Nem vagyok tisztában azzal, hogy ki ő, hogy milyen szer hatása alatt áll, egyáltalán azzal sem, hogy szedett e valamit. Nem tudom, hogy áll e pszichiátriai kezelés alatt vagy esetleg most fog. Éppen ezért a lehető legóvatosabban kell megközelítenem. A gyerekeknél mindig a bizalom kiépítése az első. Ezt el lehet érni kedvenc mesék felidézésével, vagy, hogy amikor annyi idős voltam én is királylány szerettem volna lenni, vagy a leggyorsabb autót vezetni a világon, esetleg megszámolni hány csillag van az égen egy tiszta éjszakán.
Rendezetlenné válik a testtartása, a mozdulatai, a hangja nyekergő, és látom, hogy ha nem zökkentjük ki, akkor másodperceken belül összerogyva fog zokogni, tehetetlenül kapkodva a levegőt. Szinte hiperventillál úgy kapkodja az oxigént, talán attól fél, hogy nem jut elég.Lornával összenézünk és az ajkaival egy kérdést mormol: biztonságiak? Csak megrázom a fejem. Ha most ideállítanak a kék egyenruhájukban, lehet, hogy a férfi olyan dührohamot kap, amivel még inkább rosszat teszünk neki. Az már biztos, hogy valamit csinálnom kell.
- Adam.- mondom halkan, szinte csak hasonlóan formálva a szavakat ahogyan ő. Adam Tropowsky, a pszichiátirai osztály vezetője és remek szakember.Valószínű két civil ruhás ápolóval fog érkezni és segítségemre lesz abban, hogy ezt a helyzetet kezeljük. Addig is, talán negyed óra vagy húsz perc ha sietnek, nekem kell ezt az egészet kézben tartani, és elérni, hogy a nyugalmi állapot megmaradjon a sérült betegnél. Lorna átmegy a másik helyiségbe, hogy a belső vonalon szóljon az orvosnak, én pedig ott maradok a férfival.
- Figyeljen rám! Nézze! Azért jött ide, hogy segítsek magának, mert megsérült. Manhattan-ben vagyunk, én pedig Dr Wagner vagyok. Én segítek, de ehhez szükségem van magára, mert egyedül nem fog menni.Nézzen rám, kérem nézzen rám!Megértette amit mondok?- keresem vele szemkontaktust, bármi apró jelét annak, hogy értett engem és együtt is fog működni.
- Bármit is fogok csinálni, mindent elmondok és csak akkor kezdek hozzá ha maga azt mondja mehet. Ez lesz a mi varázsszavunk.Nem akarok magának fájdalmat okozni, és nem akarok semmit tenni amivel árthatok. Bármi is történik az azért van, hogy segítsek. Most pedig jöjjön szépen ide vissza, vegye egyenletesen a levegőt, próbáljon megnyugodni. A kezén a sérülést el kell látni. Két öltést igényel két mélyebb seb, azt el kell látnom, különben elfertőződik és annak beláthatatlan következményei lesznek.A vérvétel pedig kötelező jellegű és anonim. Csak akkor kell kiadnom az eredményt ha olyan anyagot találnak a szervezetében ami káros.Mondja, hogy megértette amit mondtam, és jöjjön ide vissza a vizsgálóasztalhoz. Kérem!- tettem hozzá. Próbáltam vele úgy beszélni mint ahogyan a gyerekekkel,varázsszót keresni, ahogyan velük, de félig mint egy felnőttel, hisz mégiscsak az volt.
Közben Lorna visszatért a másik szobából, egyetlen szemlehunyással és apró bólintással jelezve, hogy elintézte amit kértem.Reméltem, hogy addig ura maradok a helyzetnek.
-A keresztnevét elárulja még nekem?- érdeklődtem óvatosan miközben vártam, hogy visszajöjjön a vizsgálóasztalhoz.

Miközben erősödő nyugtalanságom már-már egészen elképesztő méreteket öltött, igyekeztem a doktornő hangjára koncentrálni, hogy legalább abba kapaszkodva a "fényben" maradhassak. De mikor megláttam, hogy mindezek ellenére sem hajlandó felhagyni a vér levételével, eltört a mécses.
- Nem, nem, ezt nem érti! Én ezt nem akarom! - emeltem fel hangom, de a harag legkisebb jele nélkül, inkább rettegőn próbálva nyomatékosítani, hogy tiltakozom mindez ellen és tessék ezt figyelembe venni. Az egész szituáció igazi káoszt okozott elmémben és éreztem, hogy kezdek nagyon távol esni a valóságtól, s ezáltal akármibe belekapaszkodtam volna, ami még ott tart. Mindehhez képest már elenyésző sokként ért, hogy egy másik városban vagyok, mégha nem is olyan messze Brooklyntól.
- Manhattan?! - kérdeztem vissza, mert a heves zakatolástól a fejemben, nem tudtam ráeszmélni, mit is kereshetek itt. Miért jött ide Ethan? Nem olyan fiúnak ismerem, aki egymaga indul el ekkora útra, mégha célja is van. Ezen a ponton már nem bírom tartani magam, s csak a szerencsének, illetve a doktornő gyors reflexének köszönhetem, hogy nem vakítottam meg magam a véletlenek folytán. Fel sem tűnt, hogy közben kettesben maradtunk, noha egy percnél tovább sem bírtam volna ülve, így hamar felpattantam. Ám ahelyett, hogy kiszaladtam volna az ajtón - nem is értem, miért nem tettem - inkább a kis helyiségben jártam föl-alá, mint valami mérgezett egér, miközben már hajam tépve hallgattam a nőt.
- N-nem... Vagyis meg! - tépelődtem, hiszen értettem mit mond, de képtelen voltam engedelmeskedni. Pedig Isten lássa lelkem, szófogadó vagyok a legtöbb helyzetben.
Nem mertem felé fordulni, erős migrén kezdett gyötörni, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy nálam maradjon az irányítás. Hátat fordítva hallgattam. De igaza van. Meg kell nyugodnom. Mindketten tudjuk, hogy csak ő tud segíteni. Nincs más dolgom, mint, hogy higgadtan visszaüljek és elviseljem azt a kis fájdalmat, ami a lekezeléssel jár, egy gyors vérvétel és mehetek is. Ennyi. Esélyesen soha többé nem látjuk egymást, és ha hihetünk neki, bujkálnom sem kell. Nem hagyhatom, hogy elfertőződjön a kezem, hiszen ezzel mindannyiunknak problémát okoznék. És ezen a ponton ki is estem a nyeregből.
Felriadva vettem tudomásul, hogy nem otthon vagyok és a testem reszketése is azonnal alább hagy, ahogy a migrén is múlni látszik. Lassan kiegyenesedve húzom ki ujjaim alaposan összekócolt tincseim közül és pillantok el a helyiség felé, hogy gyors terepszemlével rájöhessek, miféle helyzetbe hozhattak már megint. Csupán az ismeretlen női hangtól rándultam össze egy pillanatra, s ezzel tudatosítva, hogy nincs idő a bámészkodásra, gyorsan kell cselekedni. Amit így elsőre láttam, hogy egy gyerekorvosnál lehetek, a kezem bűzlik az erős alkohol és jód egyvelegétől, ami egyébként csíp is, illetve, hogy egy kisebb pánikroham által kerültem a felszínre, aminek egy orvos is szemtanúja volt. Halvány, bizonytalan mosoly kúszik arcomra, miközben felé fordulok.
- Theron vagyok. - mutatkoztam be, lehetőleg mielőbb feloldva ezt a feszült helyzetet. Közelebb is sétáltam, bár csak óvatosan, nehogy feszélyezve érezze magát tőlem.
- Elnézést az előbbi... kirohanásomért, csak tudja... Mostanság nem sokat pihenek és hát ez nem tesz jót az egészségemnek. Egyedül nevelek három gyereket és nehéz, nagyon nehéz. Megérti, ugye? - léptem oda és ha csak nem volt ellenére leültem az ágyra, ügyelve, hogy ne kenjek össze semmit a kezemmel, ezzel megkímélve magam is egy szisszenéstől.
- Szeretem őket, de nem sok nyugtom van tőlük. - nevettem fel zavartan. Nem szívesen hazudok senkinek sem, de kényszer helyzet hozza, ráadásul annyira talán nem is hazugság, hiszen mondhatni kiveszem a részem a gyerekek neveléséből.
- Magának vannak gyerekei? - kezdeményeztem a beszélgetést, hátha elfeledtetem vele az előzőket egy könnyed témával, amibe aztán majd jól elmerülhetünk.

Teddy & Mira

Amikor a rezidensi években szakosodni kezdtem több választási lehetőségem is volt, magán a gyermekorvosláson belül is. Foglalkozhattam volna gyermeklélektannal, vagy a kutatás területén is tevékenykedhettem volna.Én azonban úgy gondoltam, hogy a lélek, bár önmagában is nagyon fontos, sőt talán mindennél fontosabb nem teljesedhet ki egészséges test és szervezet nélkül. A kutatás, a türelmes várakozás azonban nem nekem való, így aztán szinte egyenes út vezetett magához a tevékeny és mások számára is látható gyógyításhoz. Noha szakmailag nagyon sokat fejlődtem az évtizedek alatt,még mindig volt olyan terület ami tökéletesen homályos maradt a számomra. Igyekeztem azonban képezni magam, orvosi konferenciákra elmenni, egyetemi szimpóziumok hallgatójaként akár külföldre is utazni. Én az az orvos vagyok, aki igyekszik haladni a korral, és az újdonságokkal lépést tartva gyógyítani. A legnehezebb időszakom az volt, amikor a fiúk még kicsik voltak, és a karrierem tökéletesen a pelenkák, babakrém illatú szobák, lebüfizett blúzok és tengernyi elintéznivaló mögé húzódott. Nem tudtam megtalálni az egyensúlyt abban, hogy a munkámban is helyt álljak és a gyermekeim életében is.Valahogyan mindig úgy éreztem, hogy a srácok fontosabbak, mert az idő amit tőlük vennék el nem pótolható. Jócskán elmúlt már öt éves Jeff, amikor újra próbáltam visszarázódni a munkába. Mintha egy másik ember tért volna vissza. A szülés, a gyerekekkel töltött évek mintha megváltoztatták volna a gondolkodásom, azt ahogyan másokhoz viszonyulok. Türelmet tanítottak nekem és alázatot. Odafigyelést és a gondoskodás magas fokra emelését.Persze azóta a fiúk felnőttek, már nincs úgy szükségük rám mint egykor, az élet természetes rendje, az évek múlása tökéletesen nyomot hagyott rajtam minden értelemben.
Akkoriban kezdtem foglalkozni érintőlegesen a gyermeklélektannal és bár nem akartam mélyebb ismereteket szerezni a témában, arra mindenképp hasznos volt, hogy egy zavarodott, vagy személyiségében bizonytalan gyereket felismerjek. Egy gyereket és nem egy felnőttet.Nagy különbség van, hiszen ami egy kicsinél elfogadott, a felnőtteknél már furcsán, szinte oda nem illő módon hat. A gyógyításban mindenképpen hasznát vettem. Kiskorúakhoz voltam tehát szokva, leszámítva azt a pár alkalmat, amikor beugrottam helyettesíteni a sürgősségire, kivált a nyári időszakokban, vagy az ünnepek alkalmával.Meg mostanság egyre többször. Fojtogató volt az otthoni légkör, hovatovább elviselhetetlen az a távolság, amit a két évvel ezelőtti döntésünk nyomán ékeltünk magunk közé Brad meg én.
Az egészben a legviccesebb talán, hogy az itt kialakult helyzetet elvileg nem is nekem kellett volna ma kezelnem. Ma ugyanis nem én lettem volna a beosztott gyerekorvos, az utolsó pillanatban vállaltam el a szintén helyettesített ügyelet után. Aztán két nap szünetet engedélyezek magamnak, amikor azt hiszem bepótolom azt az egy hete halogatott nagy alvást.Talán ez a kialvatlanság is az oka, hogy kevésbé vagyok a helyzet magaslatán, habár minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az érkező betegek a legjobb ellátást kapják.A férfi azonban, aki alig negyed órája lépett be az ajtón a vérző kezével még az álmosságból is sikeresen felrázott.Bár nem tudtam hogyan kezeljem a kialakult helyzetet, vagy mégis hogyan magyarázzam el neki attól érthetőbben, ahogyan azt már megtettem, hogy továbbra is egy gyermek rendelésre jött, és arra választ sem adott miért.
A vérvételtől való félelmét még értem. Megszoktam már, az évek alatt számos alkalommal találkoztam azzal, hogy igyekeznek a gyerekek menekülni, alkudozni, vagy egyszerűen időt húzni azért, hogy ne kelljen tűvel megszúrni őket.De amit a férfi produkál az már kicsit érthetetlen számomra. Felnőtt ember, nem először vennének tőle vért minden bizonnyal.Csak a fejem rázom. Nem valóban nem értem, de magyarázatot valószínű most sem fogok kapni, ahogyan arra sem kaptam, hogy mit keres itt. Meglepi amikor Manhattan-t említem, és meg mernék esküdni, hogy a mai nap folyamán először tudatosul benne, hogy New York melyik részén van. Mint akit egy végzetesen hosszú kómából ébresztettek volna fel, és próbálja összerakni az utolsó emlékfoszlányokat, ami még benne él az ébrenlét utolsó perceiről. Meg sem merném tippelni, hogy milyen szer hatása alatt állhat, vagy ha nincs semmi amit fogyasztott volna, akkor végképp tanácstalan vagyok.Talán ezért döntök inkább úgy, hogy a biztonságiak helyett Adam segítségét kérem, amíg még képes vagyok a helyzetet uralni, noha nem tudom meddig.Azt sem tudom, hogy melyik szavam vagy mozdulatom, kérésem, vagy éppen ahogyan ránézek vált ki belőle olyan jellegű reakciót, ami kiszámíthatatlan.
Kicsit felnőttként kezelem, kicsit gyerekként. A bizalom által próbálok vele szót érteni, meg a tiszta és egyszerű mondatokkal, a visszajelzés kérésével.Mikor egyedül maradunk, fel sem fogom, hogy akár váratlan és oda nem illő dolog is történhet, egyszerűen azt érzem fontosnak, hogy a kezén a sebet ellássam, és igyekezzek megnyugtatni a vérvétel fontosságáról. Úgy tűnik az némiképp megnyugtatja, hogy anonim az egész dolog, amivel még inkább felkelti a gyanúmat, de aztán el is hessegetem. Számos oka lehet annak, hogy valaki nem járul hozzá az adatai kiadásához. Ez az a pont, ahol azt a következtetést vonom le, hogy a férfi itt a rendelőben valamiféle paranoiában szenved, amit minden bizonnyal valami droggal is megtámogatott, vagy az erősítheti fel benne.Én legalábbis ennek látom. Mindezt erősíti vagy cáfolja aztán a tény, hogy szinte másodpercek alatt tűnik el a kétségbeesett, szinte nyüszíteni vágyódó ember, aki a sarokig menekülne, és ott bújna el az utolsó repedésben előlem.Kiegyenesedik, mély lélegzetet vesz, és megtalálja a hangját. Meglepetten veszem észre, hogy ez a hang összeszedettebb, bársonyosabb, bizalomgerjesztőbb és kedvesebb, mint a korábbi paranoid. Hajába beletúró keze rendezi az összekuszálódott tincseket, én pedig felvont szemöldökkel ülök a vizsgáló asztal mellett várva őt vissza.Egy lépést tesz felém, nyoma sincs a korábbi bizalmatlan távolságtartásnak, vagy annak, aki félelemtől reszketve könyörgött, hogy ne vegyek tőle vért. Ettől még nem tudom elfelejteni azt a kifejezést, amit akkor láttam az arcán, amikor megtudta: Manhattan-ben van. Épp csak a miért és hogyan kérdések nem hangzottak el, noha egyikre sem tudtam volna neki választ adni.
- Köszönöm…- közel két másodperces hatásszünet egy biztató és gyengéd mosollyal megtoldva, amin végigmérem a már nyugodtabb alakot.
-Theron. Így egy kicsit mindjárt más. Ugye?- nézem végig amint leül az ágyra, és még arra is figyel, hogy a kezét a megfelelő módon tartsa, ügyelve a tisztaságra és a seb szellőzésére. Ha lehet még jobban zavarban vagyok. És ugyanezt a döbbenetet olvasom le Lorna arcáról is, aki nem érti mi ment itt végbe az elmúlt pár percben amíg távol volt. Gondolatban vállat vonok, és a kis gurulós állványt a fertőtlenítővel, a varráshoz szükséges eszközökkel közelebb húzom. Visszasandítok Theronra, épp a jódos üveggel bíbelődöm.
- Három gyerek? Nem irigylem. Megértem, főleg ha egész nap egyedül vigyáz rájuk. Az édesanyjuk gondolom sokat dolgozik, és a maga nyakába marad a háztartás….- kockáztatom meg óvatosan, mert elvégre közöm nincs ahhoz, hogy milyen a magánélete, de mégis...ez talán minimális magyarázatot ad a különös viselkedésre. Bár annyit még én is tudok, hogy a depressziónak, vagy a bezártságnak, a beszűkült tudatnak, amit az egyedülálló szülők elszenvednek nem nagyon van köze ahhoz, amit itt az előbb produkált. Sok dologra még mindig nem adott magyarázatot.
- Igen van. Két fiam. Bár lassan már el is felejtem milyen nehéz volt velük amikor még kicsik voltak. Eleinte a pelenkák, a babakaják, később a homokozó, a széthagyott kisautók, a szétdobált könyvek, aztán a kamaszkorban a parfümös üvegek, a szennyes mellé dobott zoknik, az első táncórák, és most már mindkettő a saját útját járja. Ez az anyák sorsa. És persze az apáké.- szabad kezemmel apró, teátrális mozdulatot teszek felé bizalomgerjesztően és kedvesen mosolyogva. Könnyebb így dolgozni, ebben a nyugalomban.
- Jól van Theron. Most nyújtsa ki erre a kis asztalkára a kezét. Itt erre ami zöld kendővel van letakarva. Tenyérre felfelé. Rendbe teszem és egy vagy kettő öltéssel összevarrom. A kötést amit ráteszek egy hétig ne vegye le, ha cseréli akkor a sebet ne érje víz szintén egy hétig. A varrat tíz nap után felszívódik, nem marad nyoma.Mehet?- néztem rá, és ha bólintott vagy bármi jelét adta a beleegyezésnek, akkor hozzákezdtem. Reméltem, hogy nem kell megint valamiféle tortúrának nekikezdeni. Szépen lefertőtlenítettem még egyszer a seb környékét, és lidocainos vattával körbetöröltem azt a részt ahol majd varrni fogom. Miközben a cérnát készítettem elő a gyárilag steril tűvel egyetemben, folytattam a beszélgetést vele.
- Hány évesek a gyerkőcök?Melyiküké a kutya, akinek köszönhető ez a sérülés?- és miközben a seb rendbetételén dolgoztam nyílt az ajtó és egy apró fuvallatot kavarva megérkezett Adam. Nem szerettem volna ha a frissen kialakult nyugalmi állapotot megzavarja, noha kimondhatatlan hálás voltam neki, hogy a vizsgálóba nem az ápolókkal jött, ők valószínű kint várnak.
- Hello Mira...jöttem a..- a hangján hallottam, hogy valami kifogást keres miért is jött le, és anélkül, hogy elfordulnék a betegtől fejemmel az asztal felé bökök.
- Igen a kis Tony Malbana kartonjáért. Ott van az asztalomon, vetnél majd rá egy pillantást ha ráérsz. Úgy érzem valami nem stimmel a kisfiúval.- a metakommunikáció az orvosok között mindig is működött. És miközben Theron sebét varrtam immáron a második öltéssel hallottam ahogyan Adam papírokkal szöszmötöl mögöttem, a csípőjét a pultnak vetve olvasást mímel, de a figyelme teljes egészében Theronra irányul.Próbálja felmérni a helyzetet és azt, hogy miért is hívtam én őt ide. Bár nem nehéz kitalálni: egy felnőtt, immáron nyugalomban lévő férfi a gyermekügyeleten kissé szokatlan látvány.
- A betegedet megharapta az egyik gyerkőc, vagy hogyhogy te látod el? Elhúzódott a trauma ügyeleted?- kérdezte Adam kedélyesnek tűnő, könnyed hangon.
- Nem. Egy kutya kissé túlzásba vitte a játékot, igaz Mr Theron? Bár azt még nem mondta el miért idejött.Minden bizonnyal a megszokás. Három gyermeket nevel egyedül. Mesélne nekünk róluk?- néztem fel kedvesen a férfira, miközben elcsíptem a cérnát, és már a kötéshez készítettem elő a holmikat.

Emlékszem mikor először vittem el vidámparkba a fiam, Patricket. 8 éves volt és borzalmasan imádnivaló, azt hiszem bátran mondhatom, hogy a tökéletes gyermek. Hangos volt, de csak éppen annyira, mint más gyerekek, folyton vidám és mindenre kíváncsi. A feleségem Patrick születése után egy évvel ott hagyott, se szó, se beszéd lelépett. Elszomorított, de tudtam, hogy nem zuhanhatok a mélybe, mert ez a kis kakis itt van és világra éhes tekintettel mered rám, ahogy trotyogtatt a gumipelusba. Így hát hivatalosan is egyedülálló apaként neveltem Pattet, aki bevallom nem könnyítette meg a dolgom. Persze, melyik kis apróság tenné, tudván, hogy angyali pofival és markolnivaló kis husis combokkal áldotta meg az ég. Mint első gyermekes, magára hagyott apuci, természetesen én is vétettem hibákat a nevelésben, mint például a kakis popsi látványától való elájulás vagy az eszeveszett pánikolás, ha a picinek hőemelkedése volt. De ahogy ment az idő, mindketten rengeteget fejlődtünk, ő talán még kicsit többet is, hiszen neki még bekellett hoznia a hozzámvetőleges lemaradásait növés, súly és gyorsaság terén is. Ha az előbbi kettőben nem is sikerült neki, az iramot illetően azért nem ártott volna neki valami sebességkorlátozás. Kíváncsi fiúcska lévén pedig ahová befért - vagy sem -, bemászott,felmászott, átfutott. Együtt sírtunk az Oroszlánkirályon, együtt nevettünk az állatkerti majmokon. Minden titkát megosztotta velem s valaogy úgy éreztem, hogy mi kettecskén vagyunk jól. Nem tudhatom biztosan, talán már előtte is szerethettem a gyerekeket, de vele az életemben legszívesebben minden magára maradt kicsit és nagyot magamhoz vettem volna, hogyha pótolni az elveszett éveiket nem is tudtam volna, de biztosítani a továbbiakat már igen. Bár kettecskén is remek párost alkottunk. A vidámpark vált a kedvenc játszóterévé, félelem nélkül felült mindenhová, ette meg azén vattacukrom is, sőt még a célbadobálózásnál is lekörözött. Boldogan indultunk haza, míg nem aztán váratlan pillanatban át nem jött a szemben lévő sávból egy kamion. Csupán a pillanatnyi fájdalom és egy nagy villanás volt, mi mindent romba döntött. Furcsa, hogy elvileg nem létező személyként, mindezekre ilyen tisztán emlékszem, ahogy az ezáltal okozott fájdalmakra is.
 - Tényleg... nagyon sajnálom. Eh...ez roppant kellemetlen... - vallom be zavartan mosolyogva, talán még enyhén alsó ajkamba is bele harapva, ahogy szépen helyet foglalok. S közben megjelenik egy újabb hölgy, aki felé elpillantva, csak egy barátságos mosolyt küldök, amolyan köszönésképp, majd vissza is fordítom tekintetem az idő közben közelebb húzott asztalkára, amin férfiasan bevallom volt néhány nem épp bizalom gerjesztő orvosi eszköz, ám a doktornő hála égnek könnyebben eltereli minderről a figyelmem, így a tűről a fertőtlenített, és friss vértől megszínezett tenyeremre nézek. Szerencsére nem vérzik olyan nagyon, s biztos vagyok benne,  hogy a remek ellátást követően minden rendben is lesz. Kérdésére mosolyogva és büszkén bólogatok, noha tudom, mindennek éppen ha csak fele igaz.
 - Mindegyik egy angyal a maga módján. - somolyogtam a három kölyökre gondolva, noha a lányok már inkább fiatal nők, ám most kénytelen leszek megfiatalítani őket. Mindenki érdekében. - Hát... nem igazán... A feleségem mondjuk úgy, hogy nagy kalandor, mint, inkább anya, de nincs ezzel semmi baj. Úgy értem, most mennyivel lehetne jobb, ha velünk maradt volna, de boldogtalan lenne? Szerettem őt annyira, hogy mérlegeljek, s ne kényszerítsem semmi olyasmire, amiből csak feszültségek születtek volna. Olykor áldozatot kell hoznunk, és ez néha abban nyilvánul meg, hogy elengedjük azt, akit szeretünk. Igazából egy szavam sem lehet, végtére is ő hordozta hónapokig a gyermekeinket a szive alatt, s hiába is igyekeztem volna, a rosszulléteit nem enyhíthettem, a fájdalmait nem csillapíthattam. Egymaga küzdött meg ezekkel a kihívásokkal, lehet ebbe fáradt bele. Ki tudja, ha rajtam múlt volna, talán nem állunk meg három gyermek után sem. - válaszoltam keserédes mosollyal, mert persze vígasztalhatom magam akárhogy, azért fájt, hogy ilyen mód váltunk el a nejemmel. Bár Patrick olyan kicsi volt még, hogy igazából fel sem fogta, de attól még felelőtlen volt. Noha úgy van, ahogy mondtam, tényleg nem haragszom.
 - Egyébként otthon dolgozom, adminisztrációs munka. - vontam meg vállam finoman. Nem egy bonyolult dolog, de három gyerkőc mellett az ember nem engedheti meg a 8 órás távollétett. Mégha... nincs is neki valójában egyik sem.
Ezek után nem is volt kérdéses, hogy megérdeklődjem, neki van-e. Persze el sem tudtam volna képzelni, hogy ne lenne neki. Két fiú? Az már majdnem egy foci csapat. Hű, most igazán fellelkesített gondolatban, milyen lenne az élet fiúkkal. Több közös téma, sport, autó versenyzés. Talán még egy közös apa-fia sörözésre is elhívnának felnőtt korukban. Micsoda élmény volna! Bár így sem panaszkodom. Ethant ígyis nevelgetem, noha ebben az a legszörnyűbb, hogyha apaként is tekintene rám, sosem érinthetném meg, nem olvashatok neki mesét és nem adhatok puszit a buksijára, ha elesik. Így maradnak az apró meglepetések, a cipőjébe rejtett kinder tojás, a hűtőn hagyott jó kívánságok és a legújabb rész a Vasember képregényekben. Az arcát ugyan sosem láthatom, mikor mindezeket észreveszi, de mindig örömmel tölt el, ha a szobában porszívózva látom az ágyon a felcsapott képregényt, vagy egy-egy alkalommal mikor a lakásban közelkedem, belerúgok az egyik kis autójába.
Mosolyogva hallgatom, teljesen átérezve, és magam elé képzelve, miféle fejfájást is tudnak okozni ezek a folyton lassan fejünk fölé növő rosszaságok. Végére pedig összeszorítva ajkaim, egy szomorú mosollyal értek egyet mindennek végével. Sajnos semmi sem tart örökké. Mind felnőnek egy nap. Bár... Talán eme érzést Ethannel sosem fogom átélni, ahogy a kamaszodásának előnyeit és hátrányait sem, lévén, hogy már évek óta a 7. születésnapját ünnepeljük, hisz sosem fog felnőni, ő örökké gyerek marad, noha talán értelmileg még érlelődhet, bár az iskolai élet nélkül ez sem egyszerű feladat.
 - Na és a fiai mivel foglalkoznak? Azért tartják még a kapcsolatot magukkal, nem? Mármint persze az élet célokat tűz ki eléjük, de nem felejtik el, kiknek is köszönhetik mindezt. - néztem fel rá, mert jó volna azt hallani - mégha csöppet irigységgel is hallgatnám - hogy az életük remek és a gyerekek sem hanyagolják el őket.
Ám a beszélgetések alatt azért hagytunk figyelmet a sérülés ellátására is, ami kissé bonyolultabb volt egy sima vágásnál, akárki is okozta. Kissé félve figyeltem kezének minden mozdulatát, a benne lévő eszközök nem túl szimpatikus kinézetét, tudván, hogy ezek bizony fájdalmat fognak okozni, de végtére is csak két öltés, nemde? Az semmiségnek hangzik. Olykor a doktornőre is felpillantottam, ahogy részletesen elmagyarázta mifog következni, s hogy a továbbiakban mire kell majd odafigyelnem.
 - Köszönöm, nagyon hálás vagyok, hogy segít... és, hogy nem üldözött át a felnőtt szakambulanciára, ahol minden bizonnyal elmaradtak volna a bátorító szavak és talán még az érzéstelenítő is... - kezdtem bele őszintén, majd a második felét elhumorizálva, hogy azért érintőlegesen is, de jelezzem, tényleg hálás vagyok, amiért nem csináltak ebből ügyet. M-mert nem csináltak, ugye?
Nagyot nyelve bólintottam, miközben alsó szám harapdálva figyeltem, mikor mélyed belém a tű és a cérna, ami most még számomra is kész horrornak hatott, pedig néha napján, ha csak Darius nem előz be, én szoktam megvarrni Ethan holmijait. De a kedves doktornő most sem hagyott cserben, így a hangját hallva, ismét felpillantottam rá, s inkább csokoládé barna íriszeiben kerestem a nyugalmat, semmint a varrás folyamatának figyelésében.
 - Kutya? - kérdeztem vissza hirtelen a jelenlegi ellátás okozta stressz miatt kissé figyelmetlenül. De szerencsére gyorsan kapcsoltam.  - Oh, ja hogy aaz... - tettem, hogy némi fázis késéssel, de azért csak leesett.  - Közös. Így a legpraktikusabb. Nem szeretnék mellé még egy cápát és egy pónit is... - viccelődtem el egy zavart mosoly kíséretében, mert itt létem óta talán most először éreztem magam közel a tűzhöz, minek után úgy érzem, sikerült kibeszélnem az előző felszínen lévő személy bukdácsolásait.
 -  - Ethan 7, Esther 15 és Susan 17. Hozzáteszem imádom őket, és  tudnia kell, hogy sosem kötnék bele abba, hogy mindenféle különös divattal fejezzék ki magukat, de Susan punk stílusa azt hiszem nem épp szülő-baráti trend. - csóváltam fejem, bár csak finoman jellemezve a kisasszonyt, nehogy meghalljon és nagy hevességében az ép kezemmel adjon egy barackot. Az nagyon kellemetlen lenne. Még talán éppen sikerül befejeznem Su-t érintő panaszom, mikor egy negyedik személy is csatlakozik hozzánk. Hátra nézni nem tudok rá, de azt hallom, hogy férfi, és nem szülő, aki gyerekkel érkezett. Aprón összevonom szemöldökeim, oldalra sandítva, noha csupán akkor veszem észre, mikor az asztalhoz lép és magához veszi a kartont. Felnézni nem merek - pedig voltaképp nem is én érzek félelmet -, de valamivel megkomolyodva, az eddigiekhez képest visszább húzódva a nyitottságból fikszírozom a lábbelijét. Nem tulajdonítanék neki különösebben nagyobb figyelmet, de kizökkentett Darius, aki a férfi belépésekor szinte befeszülve állt fel mögöttem harcra készen. A kizökkenés pedig súlyos dolog, főleg, ha ezáltal a legközelebb székbe kerülhető személy a már most fújtató Darius. De ha higgadt maradok, nem érhet baj. A köztük lezajló rövidke beszélgetés azonban nem segített. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy medve állnak a takarásomban - bár ez elég nevetséges hasonlat - és csak arra vár, hogy félrelökjön és támadásba lendülhessen, ám míg én nyugodt maradok, ők nem veszik észre a mögöttem nyál csorgató szörnyet, míg amaz így nem érzi okát annak, hogy kilépjen az árnyékomból. Csendben bólintottam a doktornőnek a kérdésre, de már csupán a padló négyzeteinek vonalát követve, semmint a szemébe nézve. Egy röpke pillantással azért a sérült kezemre is ránéztem, csakhogy tudjam, hány percig kell még maradnom, mert huzamosabb ideig nem tudok nyugodt maradni, s nem azért mert nem akarok, hanem mert Darius kiakar szorítani a helyemről a puszta orvosok iránti gyűlöletével. Ritka pillanatok egyike - jómagamn még nem is voltam részese - mikor egyszerre ketten vagyunk a "fényben", de azoknak a pillanatoknak általában nem szokott jó vége lenni. Két alkalomról tudok eddig, az egyik ilyen, mikor Teddy vizsgázott és már csak a pszichológiai teszt volt hátra, mikor képbe került Su és Ted kemény munkáját egy intéssel haza vágta. A másik ilyen, mikor Alex öngyilkos akart lenni, és Dwain állította meg, hogy szanaszét vágja magát késsel.
Hiába a sok évnyi tapasztalat, a gyerekekről alkotott mókás kép, hirtelen semmi sem jutott az eszembe, csak azt éreztem, hogy nem érzem magam itt biztonságban, szomorú vagyok és mennék már. Nem akartam kizökkeni, de ez a váratlan letargia ügy rám telepedett, hogy már képtelen voltam olyan fesztelenül csevegni a hamis gyerekeimről. Csak ismételni tudtam magam.
 - Ethan 7, Esther 15 és Susan 17. - válaszoltam a végét lassan elhalkulva, miközben elmerengve ismét a földet kezdtem figyelni.

Teddy & Mira

Az egyetemen megadja az embernek a tudást, megadja a szakmai kihívást, a motivációt. De nem adja meg az efféle helyzetek kezelésének gyakorlati voltát.Amikor érzem, hogy a beteggel nem stimmel valami, érzem a nyugodttá váló helyzet ellenére is, hogy van ott még valami. Olyan mint a nyugodt vízfelszín alatt lassan életre kelő hullám, mi a megfelelő pillanatban a felszínre törhet. Elég egy aprócska fuvallat, vagy egy kéz ártatlan simítása a kristály víztükrön….egyetlen meggondolatlan másodperc és a világba zúdul az áradat. Ilyen érzésem van attól a pillanattól, hogy valamiféle transzformáció zajlott le  a szemeim előtt. Annyival még én is tisztában vagyok, hogy ha valaki pillanatokkal korábban még azt sem tudja hol van, a másikban kedélyesen cseveg családról, és próbál ebben a nyugalomban, amely talán még számára is rejtély honnan jön, megkapaszkodni, szóval azzal az emberrel nagyon nem stimmel valami. Egy ilyen helyzetben én valószínű még jobban kétségbeesnék, és próbálnék valami ésszerű magyarázatot keresni arra, hogyan kerültem ide, és miért.Mégsem adom jelét a meglepettségemnek, és az óvatosságom jeleként inkább csendes beletörődéssel veszek részt a beszélgetésben. Konfliktuskerülő vagyok természetemnél fogva, melyre a kritikát gyakorlatilag a házasságunk elejétől megkapom a férjemtől.Inkább elfogadok egy helyzetet, és nem harcolok ellene mindenáron.Kivéve ha a gyerekeimről van szó. Brad gyakorta a szememre is veti, hogy ha miattuk képes vagyok rá, akkor magam miatt, vagy kettőnk miatt miért nem.Megfogalmazni azonban nem tudnám. Minden bizonnyal a dolgokat felülíró anyai ösztön dolgozik bennem.Pontosan olyan ragaszkodás, amelyet Theron hangjából is érzek. Mintha belengené valami különös szomorúság ahogyan arról beszél mennyi idejét is veszi el a gyereknevelés, egyedülálló apaként próbál helyt állni. Mindezért pedig roppant mód tisztelem. A férfiaknak ez mindig nehezebb. Számukra nem adatott meg a várakozás kilenc hónapnyi gyönyörűsége, nem tartozik hozzájuk a testükben őrizve és védve a világtól, nincs meg az érzés amikor az első mozgások szinte a szívünkig érnek, megsimogatnak az apró kis kezek. Nincs meg nekik az érzés, hogy éjjelente a legnagyobb csendben hallani vélik az apróság szívdobbanásait, feleletül az övékre.Nekünk anyáknak ez mevan. Mégis valami csodálatos óvatossággal és ösztönszerűen kezdik a kezükbe venni az apák a gyermekeiket, a tekintetükben olyasmit látunk ami több mint szerelem.Egy életre szól és nem múlik el. Az apák is tudnak úgy érezni mint mi, csak ők másképp mutatják ki.
A magam óvatos módján igyekszem mégis faggatózni, mert érdekel. Érdekel, hogy mi okoza ezt a zavart nála, hogy mi történt az életében, ami esetleg ehhez a kissé paranoid viselkedéshez vezetett. Vajon mennyit aludhatott mostanság? Lehet nem túl sokat, és ettől a kimerítő fáradtságtól ilyen. Temérdek oka lehet ennek.Én pedig ítélkezni nem akarok a teljes kép ismerete nélkül, melynek megismerésére sem a hely, sem az idő nem alkalmas. És az sem biztos, hogy feltétlen én lennék a megfelelő személy akire ez tartozna.Ugyanakkor pontosan ez az ismeretlenség az oka, hogy valamiféle minimális bizalmatlanság ébred bennem annak okán, hogy bizonyos reakciók váratlan felbukkanására számítok. Pontosan ezért szeretném, hoy Adam itt legyen. Ő minden bizonnyal könnyebben meglátja, hogy mi okozza a betegnél ezt a viselkedést, semmint én felismerném. Ő a szakember, én csupán a testet gyógyítom.Nem akarok én kórismét felállítani, csak egyszerűen biztonságosabbnak érezném, ha nem csupán én és Lorna lennénk itt a kissé kiszámíthatatlannak tűnő beteggel.
Miközben ellátom a sérülést, előkészítem a varrást, és minden erőmmel azon vagyok, hogy neki is a legkevesebb fájdalmat okozzam, ahogyan a gyermekeknél. Igaz nála nem vethetem be az éneklő maci játékot, amikor arra kérem a gyerekeket, hogy próbálják kitalálni milyen dalt énekelne a sztetoszkópon függő medvebocs ha lenne hangja. Az apróságok pedig a legváratlanabb gyerekdalokba kezdenek bele, és miközben velük dúdolgatom a Kiscsillagot, vagy a körbeforgó kerekű buszt, ami a városon át robog, szinte észrevétlen látom el a sérüléseiket, adom be az oltást, vagy vizsgálom meg őket.Theront pedig szóval tartom olyan témában ami minden bizonnyal érdekli, és szívesen beszél róla. Néha odapillant, hogy éppen mit csinálok. Látom a vonásait elhomályosulni, amikor egy apró csípést érezhet a lidokaintól.
- Igen, így, hogy otthon van picit egyszerűbb, meg nehezebb is. Mert ha már ott vannak a gyerekek nehéz a munkára koncentrálni.- nálam is felvettődött, hogy Jeff születése után áttérek magánpraxisra, de hiányzott volna a kórház, az a fajta pezsgés, ami csak itt volt jellemző.És őszintén szólva nem éreztem volna azt, amit olyankor érzek, amikor egy sürgős ellátásra szoruló kisgyermek életét megmenthetem. Igaz a fájdalom sem volt meg, amit az esetleges elvesztése okozna.A sok év alatt volt ilyenben is részem. Elveszíteni egy felnőtt beteget, órákon át küzdeni érte és feladni fájó.Mindenkinek. De ugyanezt végigcsinálni, megélni egy négy hónapos, egy két éves, egy hat éves egy tíz éves esetében is megcsavarja a lelket és sokáig fel sem lehet állni belőle. Nekem rengeteg erőt adott a családom, de tudom, hogy vannak olyan kollégák akiket ez idegileg teljesen felőrölt. Kevesen tudják, hogy a gyerekorvosok és a szívsebészek között a legmagasabb az orvosok öngyilkossága.
- A fiaim a büszkeségeim. A bizonyíték, amiért érdemes az embernek élnie. Mindkettő otthon él még. Az egyik huszonöt, a másik húsz éves. Különbözőek. Az idősebb igazi központi figura, társaság szíve, minden buli lelke, és mellette szeret tanulni, képezni magát. Még egyetemre jár. A kisebbik művészlélek. Érzékeny és nagyon empatikus jellem. Ő színpadon érzi otthon magát, és ez is érdekli. Büszke vagyok mindkettőre.- magyarázom, majd hümmentek egy aprót az utolsó kijelentésére és megrázom a fejem. Megállok egy kis időre a seb ellátásával, és finoman rajta tartom a kezem, eltakarva a levegőtől.
- Én ezt másképp látom. A gyerek nem tartozik hálával. A gyerek úgy születik, hogy nem kéri, hogy a világra jöjjön. Két ember döntése nyomán születik, két ember elhatározásának, szerelmének, összetartozásának a jelképe. A gyerek felelősség, amely egy életre szól, Mindegy, hogy az a gyerek egészséges, beteg, vagy éppen lélekben sérült. Mindegy, hogy milyen, hogy milyenné formálódik, vagy hogyan érkezik a világba.Ő a miénk. Mindig is az volt és mindig is az lesz.Nem tartoznak nekünk köszönettel, mert amit mi adunk az természetes. Egy valamivel tartoznak, hogy élnek az eséllyel, mindegyikkel amit az élettől kapnak.Tudja, semmit nem akarok jobban, mint boldognak látni őket. Mindegy mi okozza ezt.- kicsit talán elragadtattam magam a végére érzelmileg, de anyaként mindig is nehéz volt elfogultság nélkül beszélnem a fiaimról.Noha nem hiszem, hogy bármelyik szülő tudna objektíven mesélni a gyermekéről. Érzem Theron felől is, hogy a gyermekei fontosak számára...szinte érzem, hogy bár velük él, de mintha sokkal közelebb lennének hozzá, sokkal erősebb a kötelék, és emiatt kicsit csodáltam is. Kevés apa tud így beszélni az érzéseiről.Tovább foglalatoskodom a sérülésével és legközelebb akkor nézek fel egy bátorítóan elnéző mosollyal amikor köszönetet mond.
- Ó pedig az volt a szándékom!Mármint, hogy útba igazítom a másik irányba, hiszen ez mégiscsak a gyerekek részére van fenntartva, de látva a zavarodottságát és a kezének az állapotát meggondoltam magam.Néha egy beteg ellátása sürgetőbb semmint a protokoll betartása.- magyaráztam neki, hiszen ez volt az igazság. Valóban más volt az eredeti elképzelésem, igaz még dühös is voltam, hogy Lorna miért hívta be egyáltalán, de valószínű azt hitte, hogy gyerekkel érkezett és vele együtt ő is megsérülhetett.
- Érzéstelenítőt pedig kapott volna. De ilyen menő törpés vizsgáló takarót, meg mindent elmagyarázó doktornőt nem. Ez a gyerekek kiváltsága, tudja.- nevettem el halkan magam, remélve, hogy ő is oldódik még jobban kicsit, és ha túl vagyunk mindenen akkor biztonságban, és nyugalomban hagyja el a kezelőt.A közöttünk lassan épülő furcsa és kissé bizarr bizalmat egy pici kizökkenti az érkező Adam. Érzem ahogyan Theron kezén az izmok megfeszülnek, arccsontján a bőr megrezzen és feszessé válik, az egész eddigi tartása olyan lesz, mint egy menekülésre kész vadállaté. Nem tudom hirtelen hova tenni ezt a fajta viselkedést, hiszen ez egy kórház ahol az orvosok jönnek-mennek egymás rendelőjében.Innentől pedig valamiféle furcsa változás áll be ismételten a viselkedésében. Kicsit bezárkózik, kicsit elcsendesedik, noha korábban olyan örömmel és egy csipetnyi humorral beszélt a punk divatot előnyben részesítő nagylányáról.
Különös szomorúság és egy leheletnyi düh keveréke rajzolódott ki az arcára ahogyan Adammel beszélgetni kezdek, és most már teljes meggyőződésem, hogy ezzel a férfival lélekben nagyon nincs rendben valami. Olyan hangulatingadozásai vannak, hogy szinte követhetetlen. Azonban én a továbbiakban is a konfliktuskerülést választom. Próbálom a beszélgetés lehetőségét átadni Adam-nek én pedig a kezének kötözésével vagyok elfoglalva.
Mindenki emlékszik még minden bizonnyal azokra a zenélő gyerekjátékokra, amiket kézzel kellett felhúzni és egy kezdetleges kis dallamot játszottak. Ha elromlott az apró szerkezet, akkor előfordulhatott, hogy egyetlen taktust ismételt rendületlen. Ugyanez az érzés kerít hatalmába, amikor arra kérem, hogy meséljen kicsit a gyerekeiről, ő pedig ugyanazt mondja, amit már korábban is.A neveiket és az életkorukat. Felvont szemöldökkel, kíváncsi döbbenettel nézek rá, majd a pillantásom átvezetem róla Adamre, és lélektükreimben a teljes tanácstalanság tükröződik.Adam feje félrebillen, és Theron hangja is elhalkul, én pedig ott ülök kettejük között, az utolsó kis kötést igazgatva a tenyerén.
- Igen ezt már elmondta. De úgy gondoltam szívesen mesélne még róluk. Hallottam a hangján, hogy nagyon büszke rájuk. Még Susan-ra is, aki szereti a punk divatot, amit maga nem….- kockáztattam meg kissé ösztönből keresni hozzá újra az utat, igyekezve visszahozni, kinyitni az elefántcsonttornyot ahova bezárkózott. Adam kíváncsian figyel minket majd megszólal. A hangja könnyed, mintha csak véletlen akarna bekapcsolódni a beszélgetésbe. Sokat nem adnék, ha tudnám mire gondol jelenleg.
- Közel állnak magához a gyerekei, ugye? Az életének elválaszthatatlan részei.Ne aggódjon majdnem minden apa így szokott érezni. Néha csak egyszerűen nehéz beszélnünk róluk. Mert akkor úgy érezzük, hogy ha a világ tudomására hozzuk, akkor több embertől kell megvédeni őket. Főleg a lányainkat.- fogalmam sincs róla, hogy Adam hova akart ezzel kilyukadni, de nem szóltam közbe. Én magam a kémcsövek után nyúltam, hogy levegyem a vért a vizsgálathoz. Az ellátott kezet óvatosan vettem le a tálcáról és igazgattam Theron mellé, majd az ép kar felé nyúltam, hogy a felkarján megszorítsam a gumiszalaggal a vérvételhez.
- Tudja, mondtam, hogy anonim.Ha semmi probléma, úgy az eredmények holnap a megsemmisítőbe kerülnek.- magyaráztam, és reméltem, hogy meg tudom győzni, hogy engedje levenni a vért. Bár azt hiszem magamban már megállapítottam, hogy nem fogok találni semmint. A lélekben végbemenő különös folyamatokat ugyanis jelen állás szerint egyetlen vizsgálat sem képes kimutatni.

Külső szemlélőként talán felfoghatatlan a mi nagyon is valós helyzetünk. Sokaknak fogalma sincs milyen elviselhetetlen pillanatokat tud okozni, ha egyikünk nem enged a makacsságából vagy egyszerűen nem akar közösségünk együttműködő tagja lenni. Hogy mennyire idegőrlő, mikor összemarakszunk - mert sajnos ezen környezetben nem igaz, hogy az ellentétek vonzanák egymást - s egyszerűen nem tudunk megszabadulni a másiktól. Más, ha összekap a testvérével, párjával vagy lakótársával, csak fogja magát és faképnél hagyja, míg mindketten le nem nyugszanak. Ezzel szemben nálunk szó sem lehet ilyesmiről. A vitákat is gyakorta közönség előtt vívjuk, ki-ki túl kiabálva a másikat. Többségünk hamar megtanulta, hogy lenyelje olykor a békát, míg más igenis a végsőkig küzd. A legrosszabb, mikor egy külső szituáció által megoszlik a társaság véleménye és mindenki cselekedni akar a maga helyesnek vélt módján és akkor tör ki a káosz. A "beugrós" pillanatok ezekhez képest semmik, ahogy szinte másodpercek töredéke alatt jutunk egymás után a felszínre, hogy torkunk szakadtából üvöltsünk a tükörképünkkel, hogy a támadt fél is jól lássa mennyire komolyan beszélünk. Mindezeknek általában nincs is értelmes végkifejlete, ám sokszor mindig a gyerekek isszák meg a levét. Ethan füleit befogva húzza össze magát ilyenkor, ahogy összecsapnak feje felett a harag hullámai. Ő a legfiatalabb, a legsérülékenyebb köztünk. Mint a legtöbb korabeli kisgyermek, sokszor magát okolja, stresszel is miattuk. Ilyenkor sajnálom, hogyha ő kerül a "fénybe" és a sarokba kuporodva zokog, nem tudom simogatással vagy ölelésekkel vígasztalni, maximum szavakkal, de egy gyermek megtört lelkéhez az oly kevés. Nem könnyű az élete - persze nekünk sem -, Dariusék terrorja különösen rettegésben tartja. De nem csak ez. Sokszor téma - és vita - köztünk az elmegyógyintézet. Bár a közösség darabjaira hullt, abban egyetértünk, hogy senki sem szeretné gumiszobában végezni. A veszekedések hevében, gyakran elhintődik egy-két elkeserítő, de nagyon is valóságon alapuló tény ezekről az intézetekről, melyek Ethanhez is eljutnak. Bár még sosem látott igazi pszichiátriát, retteg még a gondolatától is. Gyermeki szemeivel pedig talán még borzalmasabbnak láthatja, mint mi felnőttek, pedig éppenséggel én sem vagyok oda ezekért a helyekért. Éppen ezért nem hagyhatom, hogy hibát vétve bezárassuk magunk. Már az kész elmebaj, hogy egy gyereket zárjanak diliházba. Ez nem lehet törvényes, még a mi esetünkben sem.

Igyekesztem mindent megtenni annak érdekében, hogy békés úton, mindenkit megnyugtatva épelméjűségemről tudjuk le eme kelletmetlennek indult pillanatott. Nem kell ide idegeskedés vagy agresszió. Már csak azért is jó, ha nyugalommal kezeljük a helyzetet, mert ezzel még akár példát is mutathatunk azoknak, akik úgy hiszik nem lehet megúszni egy ilyen bonyodalmas szituáció.
 - Hát tény, hogy nagyobb csendben könnyebb volna odafigyelni, de ha volna is lehetőségem sem változtatnék. Hiába nagyok a lányok is, hiába van szemük, ha én nem mutatnám meg nekik, hogy ott van a szemük előtt a tejes doboz vagy a szekrényben a kedvenc pulóver, kitörne a káosz. Az ilyeneket csak a szülői szemek látják, a gyerekeké valahogy szelektálja, hiába nézik végig polcról polcra a hűtőt. - mosolyogtam, mert jól emlékszem rá, mikor Esther kétségbeesett üzenetet hagyva a hűtőn kereste a kötött, cica mintás pulóverét, amit én végül ott találtam meg, ahol Darius hagyta, kiteregetve a nappaliban, pontosan az ablak alatti radiátoron, ahová máskor is került. Gyerekek...
Teljesen átérezve szülői lelkesedését a gyermekeiről való mesélésről, szélesen mosolyogva hallgattam. Azért sokszor eljátszottam a gondolattal közben, hogy én mit kezdenénk két huszonéves fiúval. Fuh, hát azt hiszem ők már elég érettek, azon felül viszont mégis csak a gyerekeim lennének, szóval biztosan sok közös programunk lehetne. Jöhetnének hozzám tanácsokért, kibeszélhetnénk a politikát, amihez egyikünk sem értene...
 - Azta! Hát magát sem kell irigyelni két fiatal férfivel a szárnyai alatt. Hát még, hogy az idősebbik is hasonlóan társasági az én lányomhoz képest. Kész yin-yang. El is hiszem, hogy az rájuk. Ilyen célorientált fiatalokra én is az volnék. Meg persze vagyok is a gyerekeimre. De lássuk be, manapság sok fiatal felnőtt keveredik el az életbe, nem találva a céljait. - szándékosan fogalmaztam kicsit szebben, de igen, itt legfőképp a csellengő, kábítószeres és alkoholista fiatalokra gondolok, akik kicsit túlzásba estek az elején és már nem tudnak visszakapaszkodni.
Bár szavaival némileg egyet nem értését fejezte ki eztán, én ittam minden szavát. Teljesen igazat kell adjak neki. Nem tartoznak hálával. Én csupán... nem is tudom... Csak jó érzés volna tudni, hogy nem hiába volt mind az, amit feláldoztam értük, hogy ne kelljen abban kételkednem, hogy talán valamit elronthattam, hogy tudják, bármit is tesznek, én mindig ott leszek nekik.
 - Ezzel csak egyet tudok érteni, teljesen. - vallottam be őszintén, még mindig mosolyogva és egyre szimpatikusabbnak érezve a doktor nőt. Nem nagyon volt alkalmam ezekről ilyen formán beszélni senkivel sem, hiszen a gyerekek és az irántuk érzett szeretet valahogy nem téma ebben a modern világban. Mintha ritkaságba menne, hogy valaki szeretné a saját gyerekeit. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kezelés végeztével, ha volna rá ideje, elhívnám egy kávéra vagy süteményre, hogy tovább folytathassuk eme eszmecserénk. Úgy érzem most először remekül tudnám tartani a frontot, anélkül, hogy belekontárkodna valaki.
 - Ó, akkor márcsak emiatt is köszönöm. Tudja megesett már, hogy egyszer a felnőtt orvoshoz rohantunk a nagyobbik lányommal. Bolond voltam, mert női problémái voltak és azt hittem az oda tartozik. Ott aztán felvilágosítottak róla, hogy van erre gyerekorvos is, szóval spuriztunk is a másikba. - meséltem eme akár még valóságosnak ható történetet is, bár Su-t ismerve ez több szempontból sem történhetett volna meg. És ami azt illeti, én sem bánom.
Vele együtt nevettem én is hasonló visszafogottsággal, bár lássuk be, ez nem is olyan őrültség. A felnőttekkel köztudottan keményebben bánnak, ami persze valahol érthető is, de attól még az nem változik, hogy léteznek köztük is nyúlszívüek, akiknek jót tenne pár kedves szó.
 - És az imádnivaló kis macit se felejtsük el a sztetoszkópján, aki már-már meditációs állapotban tartja az embert. - pillantottam le az orvosi eszközt szorosan ölelő kis macira. Patrick is imádta a macikat, volt is pár neki, és a Micimackót is mindig együtt néztük. Ethan szerintem fel sem ismerné a kis csekélyértelmű medvebocsot, ő már a szuperhősökön nőtt fel. Miket beszélek... dehogy nőtt, még mindig ott tart... Akárhogy is, úgy érzem a doktornővel folytatott beszélgetésünk alapján, hogy ez egy remek barátság kezdete lehet. Így éreztem, egészen addig míg be nem lépett egy újabb személy a képbe, miből én jobbára semmi különöset nem szűrtem volna le, ha Darius nem ólálkodott volna a hátam mögé, mint egy vér szagott fogó vadászkutya és nem duruzsolna a fülembe olyanokat, hogy: Vigyázz vele, vagy hogy, menj, hagyd el a helyiséget. Hamar bogarat ültett vele a fülembe, s bár megígértem magamnak, hogy nem zökkenek ki senki és semmi által, Dariusnak van egyfajta sötét aurája, mely körbelengi, s mely ha elér, valahogy életkedvem szegi. Hasonlóan az előttem lévő akárkihez is, kezdem én is elveszíteni a kontrollt, gondolataim megfertőzi Darius vészmadárkodása és az a mélyről jövő gyűlölet, amit nem is tudok hová tenni. Olyannyira fojtogat az érzés, hogy már menekülnék mindebből. Fogalmam sincs mi ez az utálat az ismeretlen felé, és nem tudom miképp kéne viszonyulnom hozzá így. Talán ismeri? Talán tud valamit, mit én nem? Minden bizonnyal, de nem árulja el. Talán nem akar kétségbeejteni. Valahogy mégis, mintha követelné helyét a "fénybe", mintha kezeivel vállamra fogna, s ahogy tellik az idő, türelméből veszítve lassan teljesen belemélyeszti bőrömbe körmeit. Nem tudom léteznek-e különleges képességei néhányunknak azon felül, hogy egy testbe lettünk zárva, de ha igen, Dariusnak van. Nem voltam még szemtanúja, s eddig áldozata sem, de a pártatlanjaink pletykálják, hogy ő képes megfertőzni az elmét annyira, hogy azzal az olthatatlan méreggel egyszerűen kitaszítson a "fényből", miközben már ringbe szállva irányítása alá kezdi vonni az egész testet. Elhatároztam a halk ismétlő válaszom után, hogy összeszedem magam és nyitott leszek, ahogy eddig, mert az jól bevált módszernek tűnt, de mikor a doktornő barna íriszei odébb vándorolnak az ismeretlen orvosra, Darius pillant fel a hölgyre megszigorodott, barátságtalan, már-már fenyegető tekintettel. Éreztem, ahogy a pillanatnyi irányítatlanság kellemetlen szorító érzést kelt a mellkasomban, de nem adom fel. Ráveszem magam, hogy elkapjam rosszat sugalló tekintetét s lehunyva szemeim egy röpke pillanatra, ismét én uralhassam a "fényt".
 - Igen... - vallom be zavartan egy pillanatnyi, halovány mosollyal, mert tudom, hogy a kizökkenésemmel esélyt adtam rá, hogy mostantól mindenki hallhassa miről beszélek. A kellemetlen, de vicces kamu sztorikat pedig rossz néven vehetik. Susan biztosan. És ha elkezdenek nyüzsögni, megnehezítik a dolgom, s nem biztos, hogy menne a higgadság megtartása. Az idegen bekapcsolódására odakaptam fejem valamivel kíváncsibban, s bár a nem létező gyerekeimről beszélt, valahogy úgy éreztem, ez még akár a többiekre is igaz lehet. Teljes mértékben. Aprót bólintottam, immár nem a három szellem gyermekre, hanem saját magunkra célozva, mégis, mintha Darius mondatta volna ki velem ezeket a szavakat, ahogy hangom kissé elmélyült, mint amilyen az övé.
 - A védelmüknél nincs fontosabb a számomra. - választam/tuk, s mostmár kezdett számomra is szürreális lenni ez az egész. Éreztem, hogy a "fény" még az enyém, de Darius egyre jobban kiszorított. Ép kezem ökölbe szorult lassan a lábamon, pulzusom kicsit megemelkedett. Aggódni kezdtem, mert úgy sejtettem, Darius támadásra készül, azért ez a gyülemlő feszültség és adrenalin. Mint, amikor egy kutya hátra csapja füleit és befeszülnek izmai. Elég legyen Darius! Fékezd magad!
El is feledkeztem a vérvételről, s ez megint okot adott a nyugtalanságra, bár megígértem, hogy megvárom, s tartanám is magam, a bökkenő az, hogy Darius viszont nem. Fejem csóválva figyeltem, ahogy ép karom után nyúl a doktornő, de sikerült annyira ellazítanom abban a pillanatban, hogy legalább magához húzhassa.
 - É-én nem is tudom... Biztosan szükséges ez? Úgy értem... elég sok vért vesztettem, nem? Lehet vérszegény is vagyok. Nem lehetne... nem lehetne, hogy ezt későbbre halasszuk, kérem? - kerestem mindenféle kibúvót, miközben hol a doktornőt, hol a közben felkaromra szorított gumiszalagot figyeltem. Ha sikerült lebeszélnem róla, óriási kő esett le a szívemről és hálát adtam az égnek, hogy ezt megúsztuk pedig milyen közel voltunk.
Ha viszont nem, és közben már kezébe vette a tűt, én lelkiekben elfogadva, hogy ez ellen már mit sem tehetek, hagyom, Darius pedig ezt kihasználva lép a "fénybe" és szinte fújtatva kapja el a doktornő csuklóját frissen varrt kezével, úgy megszorítva, hogy első próbálkozásokra biztosan ki sem húzhatta volna karját Darius karmaiból.
 - Azt mondtam NEM! - mordult mély hangon az ártatlan nőre, mit én akaratlan is páholyból figyelhettem, de tenni ellene nem tudtam. Ép kezét is elhúzta, s bár nem létező izmai nem nőttek, mintha felfújta volna magát e téren. Itt-ott kitüremkedett egy-egy ér, állkapcsát úgy mozdította olykor előre, mint aki mentem felfalná a doktornőt. Lassan, kimérten vett nagy levegőket, szemeiben csakúgy lángolt a düh.

Teddy & Mira

A bizalom törékeny. Minden esetben. Elég egy meggondolatlan szó, vagy félresikerült mozdulat, egy tekintet amelyben a bizonytalanság apró árnyéka suhan át, és mindaz amit annyi ideig próbáltunk, amely majdnem már sikerült, hirtelen semmivé foszlik. Mi pedig nem tudjuk hogyan szerezzük vissza.Pedig az orvosok munkájában, túl a szaktudáson vagy a helyzetben való helytálláson sok dolog éppen ezen múlik.Nem elég nekem akarni a gyógyulást, akarnia kell a betegnek is, ehhez pedig meg kell bennem bíznia. Ha ez nincs meg, ha nem hisz bennem, akkor félig már el is buktam. Vannak megmagyarázhatatlan esetek, amikor hiába a megfelelő terápia, hiába a helyzet magaslatán stabilan álló és minden tudását bevető orvos, a megfelelő személyzet, a hozzátartozók támogatása, mégsem sikerül, mégis meghal a beteg, vagy nem épül fel maradandó károsodás nélkül. Egyszerűen mert ő nem akarja.
Különös dolog a lélek. Nem kézzel fogható, mégis hiszünk benne. Hisszük, hogy bizonyos esetekben ez kell ahhoz, hogy célt érjünk. Mintha a lélek nélkül a test képtelen lenne megfelelően funkcionálni. Mondhatjuk, hogy a lélek valójában az élet mozgatórugója, a szív csupán ennek fizikai kivetülése.
Miközben ellátom Theron sérülését valamiféle hidat kezdek építeni a szavak, a kedves mozdulatok, a lassú mosolyok, időnként rajta felejtett biztató pillantások által a lelkéhez. Nem vagyok azzal tisztában, hogy mit találok ott, hiszen nem ismerem, csak abban bízom, hogy ha eljutok oda, ha a törékeny bizalmát megszerzem, akkor tulajdonképpen bármit elérhetek. Egy a lényeg, hogy ne éljek vissza vele. Én azonban még ki sem vívtam magamnak ezt, máris sutba dobom, és ide hívom Adam-et, egyszerűen mert félek. Igazságtalan vagyok. Ha azt akarom, hogy ő bízzon bennem, én miért nem adom meg neki ugyanezt? Talán a kezdeti viselkedés, talán az a furcsa, korábban általam máson nem tapasztalt zavar, amely a tekintetében volt, és aki most rám néz, mintha egy egészen más ember lenne. Szó szerint más ember, ezt pedig nem tudom hova tenni. Ez a félelem, amely arra késztet, hogy segítséget hívjak, de reménykedem is benne, hogy nem lesz szükség semmiféle erőszakos beavatkozásra, meg tudom oldani. Persze ettől még nem vagyok benne biztos, hogy a sérülés ellátása után csak úgy szélnek kellene eresztenem őt.Ugyanakkor indokot sem látok arra, hogy maradásra bírjam. Marad tehát ez a kis idő, az egyetlen esélyem, hogy többet tudjak meg róla. Nem tudom, talán mert ott van a szemében az a furcsa, kicsit talán meggyötört szomorúság és valami félelem is egyszerre. Mintha félne valakitől, aki itt sincs de a jelenléte érezhető a számára. És a szomorúság, amely kicsit annak is szól, hogy kellemetlen helyzetben csíptem el, holott neki erősnek kellene lennie. A gyerekei miatt. Nem beszél róluk sokat, de közel állnak hozzá. Hogy miért gondolom ezt? Mert nem az eredményeiket helyezi előtérbe, nem azt, hogy éppen hol tartanak az életben, hanem az apróságokat, a finom kis különlegességeket, hogy ki mit szeret, hogy a kutya mindenkié, hogy olyan munkát vállalt, hogy minden nap ott lehessen nekik, ha fejben nem is állandóan, de fizikálisan mindenképp. Úgy tűnik ez a téma az, a gondoskodás, amivel sikerül utat találnom a lelkéhez, és ezen az ösvényen próbálok tovább haladni. Mesélni a saját fiaimról, akikre én is roppant büszke vagyok, akik mindent jelentenek számomra. Viccesen mindig azt mondogattam, hogy már nem is emlékszem tisztán azokra az évekre, amelyekben ők nem voltak. Az időszámítás Rod születésével kezdődik. Mintha örökkön ott lettek volna az életemben, mintha mindig is a részeim lettek volna. Valószínű így érezheti Theron is. Szívesen hallgatom az apró kis történetet is, amikor eltévedt a lányával és rossz rendelésre mentek be, még el is mosolyodom, és ez a különös derültség szépen lassan körbeölel bennünket, mint egy puha takaró.Jó benne elrejtőzni, és szívem szerint kizárnám, hogy éppen egy rendelés kellős közepén vagyunk, kizárnám az érkezésének különös módját, mert aki itt ül előttem, és tartja a kezét, hogy megfelelően ellássam már szinte nyomokban sem tartalmazza azt aki belépett az ajtón. Én pedig igyekszem erre minél kevésbé emlékezni.Azonban képtelen vagyok odább seperni ezt a különös, zavaró gondolatot. Valahogyan ott marad, ott motoszkál, és ennek valóságtartalmára Adam is emlékezet, aki immáron csatlakozva hozzánk, valamiféle megmagyarázhatatlan sötét zavart is magával vonszolt. Theron csendessé válik, szinte visszamenekül a világába. Nem látom azt a mosolyt, amelyet a sztetoszkópon hintázó maci kiváltott belőle, nem látok mást, csak egy erőteljes küzdelmet. Önmagával.Adam jelenléte zavarta meg ennyire? Nem látom, hogy felismerte volna, ahogyan Adam arcáról sem tudok semmit leolvasni.Még akkor is ez a furcsa titokzatosság lengi körül az orvost, amikor a kérdés, és az a furcsa monológ elhangzik. Theron kiegyenesedik, az izmai megfeszülnek, és az az érzésem, hogy pillanatokon beül felugrik a vizsgálóágyról, és rettenetes fellegként fölénk magasodik. Ijesztő a jelenet és az azt kísérő, szinte soha nem hallott mély dörmögés. Mintha egy kiképzőparancsnok ellentmondást nem tűrő parancsát hallanánk, egy régi bánya visszhangos tárnáinak egyikében. Ijesztő és rémülettel tölt el. Egy másodpercre csak döbbenten és bénultan figyelem, a tű a kezemben megáll, a gumiszalag vége hevenyészve hintázik a fuvallatban amelyet Theron hirtelen mozdulata okozott. Adam vonásai megkeményednek, a  homlokán a ráncok sűrűbbé, gondterheltebbé válnak. Mintha ő már tudna valamit, amit én nem, és kicsit talán az az érzésem, hogy provokálta a beteget, mintha ugyanerre a reakcióra számított volna, de talán mégsem. Nem értem az egészet, de jelen pillanatban úgy döntök, hogy túlesünk a vérvételen, amely bizonyosan nem mutat majd ki semmit, ugyanakkor nem szeretném itt tartani a férfit a szükségesnél hosszabb ideig.A korábbi nyugalomnak már nyoma sem marad, és az előbbi jelenet utóhatásai még ott rezegnek körülöttünk. Elveszett az illúzió, amit lassan felépítettünk.
- Kérem...üljön ide vissza! Theron, nem lesz semmi baj. Hiszen megígértem magának. Emlékszik? Miért nem hisz nekem?- úgy néz rám, olyan riadtan, mintha a tekintete bízni szeretne de az agya, az ellenállása visszatartja. Küzdelmet folytat önmagával. Hogy milyen formában azt én nem tudhatom. A pultnál álldogáló Adam azonban abban a pillanatban mozdul közelebb, hogy Theron a maga félénk módján tiltakozni kezd, én pedig ettől függetlenül minharabb túl szeretném őt ejteni az egész procedúrán, és sietősebbre veszem a folyamatot. Lehet ezt nem kellett volna. És a korábban emlegetett oly törékeny bizalom darabjaira hullik. Cserepei hangtalan koppannak közöttünk, mintha soha nem is létezett volna.
- Két apró csővel veszek csak le, fél perc annyi sem.- fújtam rá a könyökhajlat vékony bőrére az érzéstelenítőt, majd a tűvel úgy mozdultam, hogy valóban ne legyen hosszabb idő az egész, mint ahogyan ígértem neki. Ebben a pillanatban, mintha felszínre szabadult volna az a tiltakozó, korábban háttérben meghúzódó racionálisan sötét akarata. Amely a bizonytalanságában is megbújt érkezésétől, amely a zavarodottsága mögött is ott rejtőzött, ott volt a szomorúan örvénylő szempárban, amely oly segélykérően nézett rám, hogy higgyek neki.Én pedig hittem. Lehet nem igazán, lehet voltak bennem fenntartások, de miatta hinni akartam.Most oly erővel ragadja meg a csuklóm, mégpedig azzal a kezével amelyen már ott volt a friss kötés, alatta a varrat, amelyet még nem volt szerencsés ilyen erőhatásnak kitenni. A tű egy halk koppanással hullik ki a kezemből, a felkarjáról pedig az erőhatás lepattintja a gumiszalagot.A mélyen morduló hangban a kegyetlen sötétség köszön vissza, csordultig telve valamiféle nyomorúságos félelemmel, amelyet bennem generál.A tekintete vörös dühtől örvénylik, akár a kitörni kész vulkán kíméletlen lávatömege.Elakadok, a hangomat elhagyva riadtan sóhajtom el a kiáltást, mely úgy hal el, hogy meg sem született. Csak bennem, legbelül.
- Theron ne csinálja!- könyörgöm, megpróbálva kihúzni a kezem, de reménytelen próbálkozás. Adam úgy ugrik felénk, miközben figyelmeztetni próbál, de én megállítom. A mozdulatot és a mondanivalót is.Szinte egybecseng az ő kiáltása, és az én csitításom.
- Mira, ő nem The….
- Adam, kérlek!
Nem akarom, hogy még inkább elszabaduljanak az indulatok, noha a helyzetet nem könnyíti meg, hogy az ajtót szinte ebben a pillanatban szakítja fel két hatalmas termetű ápoló, akik egymás után rontanak be rajta, de beljebb nem jutnak.Megtorpannak és úgy figyelik a kialakuló jelenetet.Nem sikerült még felmérniük, hogy a mozdulatuk hatására milyen orvosi eszköz juthatna Theron birtokába, amivel akár engem is megsebesíthet, de nem akarnak kockáztatni.
A kezemet fogó kéz szorítása egyre erősebb én pedig nem arra gondolok, hogy fáj, hogy nekem fáj, hanem arra, hogy neki mennyire fájhat most. Foglalkozik ezzel talán, Mi történik? Hiszen az előbb még a tűtől is félt, most meg saját magát sem kíméli, egy friss sérüléssel?
- Theron ne csinálja ezt! Ha nem akarja, csak szóljon, emlékszik? Hiszen megbeszéltük.Hiszen friss a sérülése, fájni fog magának.- próbálkozom kétségbeesett vonásokkal és a hangom is rezgősebb, szinte könyörgő. Nem akarom, hogy fájjon neki, ahogyan azt sem, hogy nekem.
- Mira az istenért, ő nem Theron!- Adam hangja szinte átszántja a dühtől és erőszaktól remegő csendet, én pedig mint aki mély álomból kelt fel, hol Theronra, hol Adamre nézek. Hol pedig a lassan azért közelebb araszoló ápolókra.
- Theron…- sóhajtom kétségbeesetten lassan, de folytatni már nem tudom. Fogalmam sincs mi lenne a helyes jelen pillanatban.

Mikor egy ember pánikba esik, eszeveszetten száguldanak a negatív gondolatok elméjében. A szíve már-már kiutat keress bordái közt, az egyenetlen légzés szinte fojtogatja, a víz leveri, miközben végtagjai jéghideggé válnak, s a magas vérnyomás miatt remegővé. Nehéz a valóságra koncentrálnia, a hangokba kapaszkodnia, amelyek folyamatosan próbálják visszarántani a realitás talajára. Ha nem sikerül, a fokozott hiperventiláció könnyen ájuláshoz vezethet, így az agy megnyugodhat, ha azonban sikeres, a beteg egy hosszabb, rövid idő elteltével akár ismét régi önmaga lehet. Ha nem is egyszerű, de semmiképp sem képtelenség. Ám ha a pánik egy tömeget érint, főleg egy kis helyen, azt káosznak nevezzük, s ennek kezelését már szinte lehetetlen véghez vinni. Itt még arra sincs lehetőség igazán, hogy egy elájuljon, hisz a hangzavar, a lökdösödés, a levegőben terjengő rettegés észheztéríti. Ez történt most velünk is. A helyünkön maradtunk - már aki, ugye - de az apró helyiségben szinte tapintani lehetett a félelmet, miszerint ebből márnincs menekvés. Ez a szemet csípő félelem pedig könnyen kizökkentet, így Dariussal megosztottan kezdtünk irányítani. Bíznom kellett abban, hogy vagyok olyan erős, mint ő - pedig nem, a legkevésbé sem -, mert ha gyengeség jeleit mutatom, kíméletlenül kilök a fényből, ezzel át is húzva annak lehetőségét, hogy komolyabb összetűzés nélkül megússzuk. Darius, kérlek! Hagyd abba!
 - Igen, igen, jó, rendben, igaza van. Igaza van. Oké, rendben. - válaszoltam egyáltalán nem magabiztosan, kissé kétségbeesve. Hagytam neki, de a szóbeli egyetértés közben, hol bólogattam, hol keservesen ráztam a fejem. Egyáltalán nincs rendben, egyáltalán nem oké. De bíztam a doktornőben és hittem benne, hogy a kedvessége nem méz volt a madzagon, hogy türelmmel kivárjuk a nekem szánt véget. Most sem neheztelek rá a legkevésbé sem. Csak is emiatt szállok most szembe Dariussal, mégha gyáván is. Miatta és Ethan miatt.
De a harc kétoldalú, és a másik félről sokkal erőszakosabb. Ide-oda lökdössük egymást a székben, ez nem olyan, mint a zenére leülős játék, kicsit sem egyszerű, nem határolják szabályok, ami által átadjuk egymásnak a terepet. Ha pedig valaki azt hiszi, olyan egyszerű veszekedve megülni egy rozoga széket, hát próbálja ki. Darius felszínre kerülésekor maga volt a megtestesült gonosz és a démoni védelmező is egyben. Nem saját szórakoztatására vagy örömére vált ilyenkor erőszakossá, hanem, hogy védjen minket. Az állatvilágban sem természetellenes vagy ritka, hogy a szülő állat épségét nem féltve védelmezi kölykeit, falkáját, társait. Remek példa erre az a videó, ahol az anya nyúl, tudván, hogy kicsinyeit mérges kígyó fojtogatja, s hogy harapása rá is halálos, nem kímélve esett neki a dögnek és a maga harcias módján alaposan elagyabugyálta. Hogy végső soron túl élte-e a közben elszenvedett marásokat, s hogy kölykeiből mennyi maradt meg, nem tudni, de a mondanivaló ott volt. Az egyetlen baj Dariussal, hogy nem látja át, hogy fékezhetetlen dühével olykor nagyobb kárt okoz, mint nélküle. De tény, hogy mindig is lobbanékony volt. Hangja azt sugallta, gyilkolásra kész, akár vért is ont az érdekünkben, de tudni kell róla hogy noha talán a világ legijesztőbb bestiája is, ritkán támad bárkire is, a nők megütése pedig kifejezetten távol áll tőle. Bár szorítása erős és határozott volt, nem a doktornő ellen, mint inkább a férfinek szólt, hogy általa fenyegesse, ha próbálkozna valamivel. Ez nem megoldás, Darius! Kérlek engedd el!
A nevem hallatán különös érzés fogott el, mialatt Darius egyre jobban letaszított a "fényből". Még sosem éreztem ilyet. Olyan volt, mintha erőtlenségem ellenére is valami energia húzna vissza a felszínre, bár mindez elég halovány volt, de érezhető. Darius felszínen lévő léte pedig egy röpke pillanatra, mintha egy csöppet megingott volna, ám csak addig, míg az említett férfi, Adam, közeledésével s félbe szakított kijelentésével nem adott okot a marasztalására. A káosz lassan teljesen felül kerekedett a szobába, a pártatlanok, de még Esther, Thaddeus és Dahliáék is kétségbeesve jártak föl alá, hogy mi lesz most velük. A pszichiátria számunkra a véget jelentené, így érthető a rettegés, amin az sem segített, mikor belépett két nagyobb alak. Istenem, ezek ápolók? Az meg ott egy pszichiáter?! M-most akkor tényleg elfognak hurcolni? Darius a belépők felé sandított, majd róluk Adamre, onnan pedig lassan a kis gurulós asztalkán lévő egyáltalán nem veszélytelen eszközökre. Tudtam jól, hogy innen már igen csak kevés eséllyel jutunk ki épségben, de ha ígyis lesz nem kell, hogy bántsunk másokat. Darius ne, ezzel nem javítasz a lehetőségeken! Ne bántsd a doktornő, könyörgöm! Kérleltem akárhogy, de nem akart engedni abból, amit akart, bár hittem benne, hogy pusztán csak rá akar ijeszteni a bent lévőkre, vagy távol tartani őket tőlünk. Hallgass!! Ha egy percre is kizökkenek, a földre taszítanak és a legapróbb esélyt is elvesztjük! Én nem rohadok meg egy gumiszobában!! Harcolni fogunk és ez meg lehet áldozatokkal fog járni! A mi érdekünkben!! Hogy kétségbe voltam-e esve az nem kifejezés. Ám a nevem hallatán, mely most nem is veszett olyan gyorsan a homályba, mintha ismét löketet adott volna. Hiszen megbeszéltük. Visszhangzott a szobában és erőt véve magamon ismét ringbe szálltam Dariussal, kapva az alkalmon, hogy a nevem hatására újfent sikerült kissé kizökkenteni.
Már láttam magam előtt a doktornő kétségbesett arcát, hallottam rémült hangját. Tudtam, hogy csupán egy kis lökés kell még és visszajutok a "fénybe", ha csak annyi időre is, hogy eleresszem a hölgyet. Gyerünk Theron! Menni fog! De valójában nem az én erőm volt az, mi ismét kaput nyitott a valóságba, nem, a doktornő különleges képessége ébresztett fel. Annyira váratlan volt és annyira hirtelen jött, hogy az első két másodpercben csupán mély döbbenet ült az arcomra, hogy itt vagyok, a "fényben". Hogy lehetséges ez? Megőrültem? Hogy sikerült kilöknöm Dariust? Én voltam egyáltalán? Ezernyi kérdésem lett volna, de ahogy megtaláltam a doktornő tekintetét, észbekapva engedtem el a csuklóját, nagyon-nagyon remélve, hogy nem okoztam neki túl nagy fájdalmat vagy sérülést. Talán még nem is vált igazán tisztává a helyzetem, hogy veszélyes alakok állnak körbe, csak az keringett mindvégig fejemben, hogy Istenem, istenem, bántottam! Megsérült? Most megutált? Elvesztettem? A legrosszabb talán még is az volna, ha ezekután is rettegne tőlem. A sírás kerülgetett és bármire hajlandó lettem volna most, hogy jóvá tegyem Darius bűnét. Talán túl gyermeteg lépés volt, de most először éreztem volna, hogy valakit ténylegesen megvígasztalhatok az érintésemmel. Így hát ha közben nem estek nekem, s ő sem húzta el az eddig szorongatott kezét, úgy magamhoz húzva, két kezemmel fogva, mindkét hüvelykujjammal simogatni kezdtem a csuklója felső részét, miközben megállás nélkül ugyanazokat a szavakat hajtogattam, fejem csóválva, még mindig hitetlenkedve és csuklóját figyelve.
 - Sajnálom, úgy sajnálom... nem akarta bántani... Annyira sajnálom... - hüppögtem mélyen bánva mindent, még amit én magam el sem követtem.
Amennyiben nem hagyta, hogy hozzá nyúljak - ami lássuk be, érthető is volna Dariusnak köszönhetően - úgy csak a bocsánatáért esedeztem lehajtva a fejem szégyenemre. Ha pedig a túlsó szárnyból érkezők egyike rontott nekem, úgy maximum a fogságuk alatt kértem a doktornőt, hogy ne ítéljen el minket.

Teddy & Mira

Néha úgy ér véget valami, hogy gyakorlatilag el sem kezdődött.Néha elég csak egy helyzetben benne lennünk kevés ideig, hogy az hatással legyen ránk, anélkül, hogy a folytatás reményét magában hordozná.Néha csak az az idő létezik, az a kevés, amiben mégis történik valami, ami megváltoztat, ami meghatározza a jövő egy szeletét.Nem kell mindig nagy dolgokban gondolkodni, nem kell világmegváltó agyszüleményekre fókuszálni, és abban keresni a változást. Mindezt elhozhatja egy téves ajtónyitás, egy kedves, marasztaló gesztus, egy bizalomgerjesztő mosoly. A segíteni akarás, a tolerancia hegyeket mozdít meg, és eljut az emberek lelkéig. Mindig ebben reménykedünk. Hogy valaki számára akkor és adott pillanatban fontosakká válunk, még ha ez nem is fog kitartani hosszú távon.
Nem állt szándékomban fájdalmat okozni Theronnak, és nem állt szándékomban visszaélni a bizalmával. Nem akartam, hogy úgy végződjön az egész ahova végül eljutottunk. De magamnak köszönhetem. Néha téves döntéseket hozunk, néha adott helyzetet rosszul látjuk, és nem bízunk eléggé magunkban ahhoz, hogy mi majd meg tudjuk oldani. Pusztán az emberségünk elegendő hozzá. Mindig is önbizalomhiányban szenvedtem, noha bárkinek is mesélnék erről, túl a negyvenen már közelebb az ötvenhez, valószínű mosolyogna rajtam, el sem hinné talán.Pedig így volt. Gyereknek szégyellős, kissé talán visszahúzódó lányka voltam. Kamaszként is gyakran bújtam el édesanyám szoknyája mögé, és nem hittem el ha azt mondták szép vagyok.Nem annak láttam magam.Bár talán ezzel minden fiatal kislány így van amikor a tükörbe néz. Később sem voltam az a fajta fiatal nő, akinek minden héten randevúja van, és fontosabbnak éreztem, hogy a céljaim felé törekedjek, semmint, hogy melyik egyetemi buliba legyek ott.Érzelmes és minden szempontból szenzitív ember voltam, mely vonásokat gyakorta veszem észre a legkisebb fiamban. Rod inkább az apjára hasonlít ebben is. A férjem pontosan az ellentétem volt. Könyvtárba sem azért járt, hogy művelődjön,  hanem azért, hogy felszedje a végzős vagy már rezidens orvostanhallgató lányokat. Egészen addig a pillanatig amíg össze nem akadt velem, és bele nem tört a bicskája a meghódításomba.Valami szelíd derültséggel szoktam visszagondolni azokra az időkre, amikor minden meghívását csípőből elutasítottam, és eleinte azért mert nem tetszett a rámenős stílusa, később pedig azért mert bevallom piszkálta a kíváncsiságomat, hogy mennyire kitartó.Az volt. Annyira, hogy kivárta mikor mondok az első együttlétre igent, és bár meg voltam róla győződve, hogy mindez az egész csak erre ment ki, legnagyobb meglepetésemre ott volt másnap, és harmadnap és azután is.Hiába mondta ezerszer is, hogy gyönyörűnek lát, én nem tudtam elhinni. Fogalmam sincs miből alakult ki nálam ez az egész. Később azon aggódtam, hogy vajon egészséges gyermeket tudok e szülni, aztán azon, hogy elég jó anya vagyok, később azon, hogy elég jó feleség és elég jó nő még mindig a férjemnek? Úgy tűnik nem voltam az.Hiszen miért nem beszéltük meg ha gondok voltak, miért nem mondta el, ha bántja valami, ha másképp szeretné, vagy csak egyszerűen nem boldog már mellettem? Rá kellett volna kérdeznem, hogy ha máshol szeretné keresni az öröm forrását akkor miért nem válunk el, miért van még rám szüksége?De talán magam is tudtam a választ. Ennyi év után az ember már a biztonságot keresi egy kapcsolatban, de szüksége van arra az izgalomra, amit ifjonti korában érzett, amelyet egy ideje már nem tudhat a magáénak. Én is érezni akartam. De nem mással, hanem vele. Neki viszont más tervei voltak. Ez pedig még tovább mélyítette azt a komplexust bennem, hogy nem vagyok elég jó. Feleségnek és nőnek. Mindez megtépázta a világomat, és úgy szedett darabjaira, hogy fáradtan és rezignáltan dobott vissza az életbe. Onnan merítettem erőt azonban ahonnan mások  fásultan térnek vissza.A betegeim gyógyításában, segíteni akartam másoknak, kedves és mosolygós voltam, mert ez valahogyan megerősített, hogy ha másban nem is vagyok elég jó, orvosnak még az vagyok. És embernek is.
Soha nem hittem abban, hogy az erőszak bármire is megoldás lehet, és ezt most sem hiszem. Az utolsó pillanatig hiszek a szavaim erejében, hiszek az együttérzésem és az őszinteségem erejében, még ha egy apró kis füllentés, jobban mondva elhallgatás árnyékát rá is veti.Hiszen félek, és óvatos vagyok.Mindamellett, hogy szeretnék őszintén segíteni, még akkor is ha érzem, hogy a férfinak itt nem pusztán a keze bekötözésére, hanem pár jó szóra, és mérhetetlen mennyiségű kedvességre is van szüksége, félek. Egy kicsit mindenképp.
Az ahogyan nézi miként látom el a sebet, ahogyan néha találkozik a tekintetünk, ahogyan beszélgetünk, a szavak által, az apró kis mosolyok által különleges aurát teremt. Átjárót tőlem, hozzá. De kapuk magasodnak előttem, valami furcsa titok, amitől rezonál a kép, összemosódnak a színek, és nem látok túl a néha felvett álarcon. A hadakozása a bensőjében zajlik, felém csak annyi nyoma látszik ha egy kissé talán különös módon változik a mimikája és mintha két arcát mutatná. Janus a kegyes, Janus a kegyetlen. Végletek között hintázik, és nem tudom eldönteni merre fog billenni a mérleg nyelve. Érzem én a felszínre kitörni kész erőt, amelyet elsősorban Adam jelenléte vált ki, és a szavai még jobban erősítenek.Én hívtam ide, én vagyok felelős a kialakult helyzetért.Magamat hibáztatom abban a pillanatban is, amikor Theron a hirtelen haragtól szinte démonikus változáson megy át, és olyan lesz mint egy dimenziók világát őrző lángoszlop: képes lenne felperzselni az egész világot, csakhogy a sajátját védje. Tőlem. Adamtől. Mindenkitől. A helyzetet nem könnyíti meg az ápolók érkezése sem, ami még inkább görcsbe rántja a félelemtől már így is remegő gyomrom. Kapkodva veszem a levegőt, mégis mepróbálok úrrá lenni az engem bekebelezni kész pánikon.Theron valamiféle furcsa változáson megy át, és én tudom, hogy ha valahol mélyen is, de ott kell lennie annak a férfinak, akivel az előbb beszélgettem, aki csodálattal beszélt az egyszerű életéről, aki a hétköznapok forgatagában is próbálja meglátni az apró dolgokban a jót. Akinek kétségbeesett tekintetében a kapaszkodást láttam. Belém.Most nincs itt. Nem látom a haragtól lángoló tekintetben, nem érzem a csuklómra szoruló kéz erejében, amely szinte kifehéredő ujjakkal vezeti át rajtam a dühét.Érzem,hogy egy eszköz vagyok, akivel megpróbálja távol tartani magától Adam-et, az ápolókat, az egész kialakult helyzetet. Különös, de ugyanúgy bástyának használ, ahogyan annak használt korábban, amikor még könyörgött az utolsó szempilla rezdülésével is, hogy ne okozzak fájdalmat, hogy ne haragudjak, hogy itt van és hálás a segítségért.Nem értem hogyan mehet át ekkora változáson valaki, mert ez most nem csupán egy kirohanás, nem egy dühös felcsattanás. Ez az egész mintha kifordította volna magából az előbbi férfit, és más valakivé formálta volna.
Adam szavai döbbenten csapnak mellkason. Nem Theron. Mi az, hogy nem Theron? Ha lassan, de eljut a tudatomig, hogy mire is gondolt pontosan a doktor.Ez itt most, aminek a tanúja voltam egy személyiségcsere...meghasadt tudat, amelyben két jellem hadakozik egymással. Én legalábbis ezt gondolom. Nem akarom elhinni. Nem tudom elhinni.Még ha igaza is van, olyan kétségbeesetten akarom megmenteni, hogy szinte ostoba hittel hallgattatom el Adamet.Theront hívom, az ő nevét mondom következetesen, mert ha úgy is van minden ahogyan az orvos állítja, akkor is itt kell még lennie annak a férfinak akivel beszéltem. Itt kell lennie, vissza kell találnom hozzá. Át a kapukon, végig a lelkéig vezető ösvényen, legyőzve a dimenziót őrző lángoszlopot, meg kell hallania.A nevét súgom. Kétségbeesett rekedtséggel, mintha eltévedtem volna abban az erdőben, amit ő gyerekkora óta ismer.Aminek minden fája egyetlen történet, a virágokban régi, poros emlékek lapulnak.
-Theron ez...fáj. Nekem is és magának is. Theron én tudom, hogy figyel rám, hogy még tudja, annyi mindent meg kell beszélnünk. Ha én…- szisszentem egyet, mert a szavaim közben a szorítás egyre erősödött. Mintha azt hinné, hogy miközben szóval tartom, megpróbálnék kiszabadulni.Pedig nem így volt. Azt akartam, hogy magától lássa be, mindez nem vezet sehová, és magának árt vele a legtöbbet.Most még visszafordítható, mindaddig amíg engem fizikálisan nem bánt vissza tudom fordítani, onnantól viszont tudtam, hogy kiesik az én kezemből az irányítás.
-...ha én megbántottam, ne haragudjon. Adam sem bántani akarja.Kérem, higgye el nekem, hogy senki nem akarja bántani.Csak próbáljuk meg ezt sérülés nélkül megoldani.Nem fogom bántani magát. Azt sem aki itt van és azt sem akit elrejt.Tudja, hogy igazat mondok. Tudnia kell.- elcsuklott a hangom.Nem tudom hogy csináltam, nem tudtam honnan jönnek a szavak, a fáradtság ellenére is honnan merítek erőt, azt sem, hogy mennyire érem el a célom vele.
- Ha ezt szépen meg tudjuk oldani a szavamat adom, hogy hazamehet.- jelentettem ki végül, mire Adam mozdult egyet és szinte idegenül hatott a hangja abban a közegben amiben együtt mozogtam, vagy próbáltam mozogni a kezemet szorító férfival.Akárki is volt ő, merthogy nem Theron, abban biztos voltam. Ez a tekintet túl sok haragot hordozott, Theronéban mérhetetlen szeretet volt. Ennek pedig most nyoma sincs
- Mira ezt nem tehe…
-Adam! Azt mondtam, hogy a szavamat adom!- benne volt ebben az is, hogy majd megbeszéljük utána, hogy hálás vagyok, hogy idejött, de ez a helyzet most más. Nem fogok egy ember erőszakkal elvezettetni, csak mert félelmében megszorította a csuklómat. Feltéve ha csak eddig jutunk.Az orvos maga elég emelte a megadás jeleként a két kezét, de még nem ment ki, ahogyan az ápolók is ott maradtak. Szabad kezet kaptam abban, hogy megoldjam a helyzetet saját felelősségre.
Hirtelen történt újra a változás, és nem tudom, hogy mi okozta. Bármi is volt, a harag szépen lassan, mint a téli kéményekből tekergő füstfelhő szállt fel magasra, és a helyét átvette a kétségbeesett félelemtől átitatott tekintet, amely abban reménykedett, hogy nem okozott fájdalmat.Mintha tüzes parazsat szorongatna úgy engedte el a csuklóm. Lüktetett minden izmom, nem gondoltam, hogy ilyen erő van benne. Olya volt mint egy mélyen megbántott kisgyerek, akit kizavartak az esőbe, és zokogva kér ezerszer is bocsánatot, csak engedjék vissza. Egy másodpercre megrémülök amikor megragadja a csuklóm megint, de ez a mozdulat finomabb és nincs benne az a mérhetetlen erő, ami az előbb volt.Az ápolók is mozdulnak, de amikor feléjük pillantok, megállnak.Nem akarom a lassan helyrebillenő nyugalmat megzavarni.
Theron hüvelykujja azon a ponton simítja végig a csuklóm ahol az előbb megszorította. Másik szabad kezemmel vonom magamhoz közelebb és ölelem át a zokogó férfit. Már nincs bennem félelem, már hiszem azt, hogy ura tudok lenni a helyzetnek, még akkor is ha esetleg mégis másképp alakulna. Meg vagyok róla győződve, hogy ugyanaz a bizalmatlan félelem munkálkodik benne, ami alapvetően amúgy bennem is megvan.
- Cssssss...semmi baj.Rendben leszünk, jó? Mindketten megnyugszunk. Maga hazamegy a gyerekeihez.- bár már abban sem voltam biztos, hogy vannak neki, de az ő kedvéért elhittem.Gyanítom bántja őt az élet eleget, nem kell még tőlem vagy Adamtől is. Már ha igaz, a diagnózis amelyet az orvos felállított róla.Az pedig nem olyan betegség amit kórházban, gyógyszerekkel lehetne kezelni. Jelen állás szerint legalábbis inkább árt, semmint használ.
Ha elengedte végre a kezem akkor átöleltem mindkét kezemmel, és visszaültem vele a vizsgálóágyra Miközben a fejét simogattam, ahogyan egy gyereket szokás, a válla felett Adamre pillantottam és az ápolókra. Intettem, hogy menjenek ki. Persze tudtam, hogy ha Adam el is megy, az ápolókat itt hagyja vész esetére a vizsgáló előtt.Mikor kattant mögöttük az ajtó, óvatosan toltam el a mellkasomról Theron fejét és finoman helyeztem az álla alá a mutatóujjam, úgy emelve meg, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Látja? Ketten maradtunk. Nincs se Lorna, se Adam, se az ápolók. Nem fogom levenni a vért és hazaengedem magát.Sajnálom, ha magára ijesztettem.Ha magukra ijesztettünk. Nem akartam én sem, őszintén.- én azt hittem csak egy valaki van ott hátul, és ez a hitem végig megmaradt ha ő nem cáfolt meg.
- Ígérje meg, hogy vigyáz magára!- engedtem el végül az állát és ha nem tartott vissza, az asztalomhoz indultam, hogy a szükséges papírokat kitöltsem neki.
- Van valamilyen fájdalomcsillapítóra szüksége? Vagy bármire amiben segíthetek?- e pillanatban mérhetetelen sajnálatot éreztem iránta, és nem akartam úgy elengedni, hogy ne kérdezem meg miben tudok még segíteni neki.

A bizalom a legnagyobb ajándék, amit egy ember kaphat. Nem terem minden fán, igazi kincs. A megszerzése pedig oly nehéz, hogy felér egy hosszas háborúnak győzedelmes végével. Mégis olyan könnyen elveszíthető, mint ahogy a szél belekap a pitypang bolyhos magjaiba, s szerte fújja őket. Egy pillanat az egész, s már nincs is. Egy van belőle, nem több. Aki szerint nem így van, az hazudik. Nem létezik olyan ember, aki ha egyszer csalódik egy személyben, újabb esélyt adva, ismét száz százalékosan megadja neki a bizalmat. Lehetetlen, hiszen mindvégig ott lesz benne a kétely, hogy mi van, ha megint csalódik? Nem is emlékszem, mikor bíztam meg bárkiben is utoljára. De az bizonyára elég tanulságos volt, ha másodszorra már nem adok mind erre lehetőséget. A heg mindenkinek ott van a szívén emlékeztetőül mit tettek vele, ám valahogy mindenki bele esik abba a hibába, hogy ugyanúgy elkövesse azt. A bizalom egy résnyire nyitott ajtó, amit átszakít a rossz. De ha az ajtót becsukod, lakatot teszel rá, sőt még be is falazod, senki és semmi nem jut be rajta, nincs több csalódást. Nem lesz fogásuk rajtad, nem fognak tudni a lelkedbe tiporni. Elég volt az elnyomásból, a semmibevevésből. De hall minket valaki? Hisznek nekünk egyáltalán?
Mikor Theron elment az első - és egyben utolsó - beszélgetésre, hamar nyilvánvalóvá vált - de talán csak számomra -, hogy még a lélekgyógyászai sem tudnak mindent. Kétségbevonják a lehetségest, megtagadják a valóságot, csak mert a könyvek ezt mondják. A pszichiáter mindvégig azt erősítgette, hogy mi csupán tünetek vagyunk, egy betegség jelei, melyet kezelni kell, gyógyítani. Azt ecsetelte, hogy jellemek vagyunk, egy darabokra hullott személyiség. Nem jósolt nekünk derűs jövőt, nem bátorított arra, hogy mutassuk meg a világnak, léteznek igazán különleges dolgok. Theron feszülten vonta kétségbe az orvost, hogy akkor mégis mivel magyarázza, hogy az egyikünk bal, míg a másikunk jobb kezes. Hogy vagyok én, ki kényszeresen tart rendet és tisztaságot, míg Susan arra nem képes, hogy összeszedje a koszos papírzsebkendőit. Hogy Ruben több nyelvet is remekül beszél, míg Ethan  a betűket is összekeveri. Hogy Hubert allergiás a méhcsípésre, Nolan az eperre, a többiek viszont egyáltalán nem. Köztünk lévő nagy kontrasztokat hozott fel, amire válaszképp semmit mondó, üres bólogatásokat és antidepresszánsokat kapott. Csalódott a világban, ám ahelyett, hogy elfogadta volna, hogy mi attól még vagyunk, inkább elakarta felejteni, hogy létezünk. Az életéről való lebeszélése miatt, elutasította magát, minket, s inkább elfogadta az ítéletet. A halálos ítéletet. Ez az egyetlen megoldás. Már nem akarom többé ezt csinálni. Mondta ő, de míg megpróbáltak a helyes útra térni Estherrel és Thaddeussal, tartotta magát, együttműködően kivette részét mindenből.
Nem kenyerem az erőszak, de félelmet kellett keltenem, ez volt az egyetlen kiút, s az egyetlen ok, amivel távol tarthattam a túlerőben lévőket. Nem eshettem a veszteségtől való rettegés csapdájába, mert azonnal lecsaptak volna az alkalomra. Erősen és határozottan tartottam a nő vékony csuklóját, hiába is kezdett belezsibbadni és csípni a frissen lekezelt tenyerem. Az lebegett lelkiszemeim előtt, hogyha egy pillanatra is engedek ebből a haragból, végünk van. Nem kockáztatnám meg. Csak ritkán, ha el is sandítottam az ápolók felé, mert jelenleg a nő közelsége volt a legveszélyesebb. Ha fegyver után nyúlt volna, azonnal kellett reagálnom, míg az ápolókat féken tarthattam a tudattal, hogyha egy lépést is tesznek szilánkosra töröm a nő csontját. De nem tettem volna, azt hiszem idáig nem hagytam volna fajulni a dolgokat. Annyira éber voltam, hogy nem csupán a "fényben" tartottam mindenkit kontroll alatt, de "odabent" is. Theron harmat gyenge próbálkozásai mit sem értek. Ez nem megoldás, Darius! Kérlek engedd el! Könyörgött a földre taszítva is, jobban aggódva a nő testiépségéért, mint a mi életünkért. Gyenge volt, mégis... elkezdett felülkerekedni rajtam. Érthetetlenül álltam a dolog előtt, ahogy a szék a győzelmem ellenére is megpróbált letaszítani magáról. Olykor meginogtam, amiként villanásszerűen egyszer itt egyszer ott voltam.
Próbáltam nem kizökkeni, s ez nem is tudatosan történt, nem a figyelmem vonták el, egyszerűn pislákolni kezdett fejem felett a lámpa, mintha csupán arra kötelezne a szoba, hogy adjam át a helyem. Theron a neve hallatán pedig elkezdett erősödni, de láttam, hogy ő sem érti, ám kétségbeesése ellenére lassan a "fényhez" kúszott. Sosem láttam még ilyet. Sose tapasztaltam még ilyen váltást. De a többiek sem. Döbbenten, összezavarodottan néztem, ahogy kiránt az a különös erő a "fényből", ami általuk jött létre. Ő és a nő által. Mintha a doktor nő kézen ragadta volna a fuldokló Theront és az én mélybe taszításom ellenére is, könnyen a felszínre húzta volna. Rákényszerítve húzódtam vissza a sötétbe, még mindig érthetetlenül állva a dolgok előtt. Theroné volt ismét a terep.
Rengeteg érzés kavargott akkor ott bennem. Borzalmas és egyszerre hihetetlen érzés volt. Úgy éreztem mindez nem lehetett véletlen, hogy oka volt, hogy gyengeségem ellenére mégis visszatértem. Annyira meggyötört ez az egész és a tudat, hogy Darius bántotta az egyetlen személyt, akiben régóta most először látok reményt arra, hogy akár még barátok is lehessünk, hogy akaratlan is elpityeredtem. Szégyelltem magam, azért ami történt, ami hagytam, hogy megtörténjen. Szemeim összeszorítva próbáltam magam nyugalomra inteni, de ígyis lepergett néhány forró könnycsepp az arcomon. Talán őrültség, de úgy éreztem, ha kisírhatnám magam, kicsit könnyebb volna. De mintha közben a sötétben is csillapodott volna a pánik, a riadalom. Mély csend lepte el a helyiséget és ez is egy fajta nyugalmat árasztott. Ám a váratlan cselekedetével alaposan meglepett.
Nem kissé megszeppenve, halk szipogások közepette, engedelmesen dőltem közelebb, fejem oldalt fordítva a vállára hajtva. Nem gyűltek már újabb könnyek a szemeimbe, s az arcom sem égett már a sírástól. Különös béke ülte meg a tudatom és a testem is. Percekig a friss varratokat sem éreztem a kezemben, se a zsibbadást a szerektől. Nem mardosott belülről a kétségbessés, helyette valami egészen kellemes érzés töltött el. A falat bámulva csillapodott légzésem, s talán egy csöppet el is pilledtem a meleg ölelésben. Nem tudom ezek után honnan szereztem a bátorságot, de úgy éreztem, ha ezt most elszalasztom, talán soha többé nem lesz ehhez hasonló alkalmam, így nagyon lassú mozdulatokkal, eleresztve kezét, óvatosan - mintha csupán egy bármikor elmúló délibáb volna ez az egész - átölelem karjai alatt mindkét kezemmel. Eztán tesz ő is így, mely valahogy még mélyebbé teszi az egészet. Félek, hogy hamar elillan e pillanat, s mintha újabb könnyek gyűlnének a szemeimbe, ám ezúttal az örömé, a terhektől való pillanatnyi megszabadulásának jeléül. Behunyom a szemem és kiélvezem minden pillanatát. Ez biztosan egy álom. Búgom magamban, de mindvégig ellenkezőjében reménykedem.
Fel sem tűnt igazán, mikor mentek el a "betolakodók", csak azt, hogy már egymagunk vagyunk. Nem vagyok vallásos, de ha léteznek őrangyalok, mégha tudatalatt is, akkor én most biztosan megtaláltam. Aggódtam, hogy hamar vége szakad e pillanat, órákig tudtam volna még ölelni, de nem tehettem. Még arra is ügyeltem, hogy késztetésem ellenére, el ne kezdjem szorongatni, hisz épp eleget szorongattuk már. Mikor egyik kezével gyengéden a hajamba simított, akaratlan is megjelent arcomon egy halvány mosoly. Ez annyira... valóságos és emberi. A legtöbbünkkel ellentétben én sosem éltem a lehetőséggel, hogy testi kapcsolatba kerüljek nőkkel, pontosan azért, mert volt rizikófaktor. Már el is felejtettem milyen érzés. Kezdtem egészen belemerülni már, mikor éreztem, hogy finoman távolabb tol, amire én óvatosan elhúzodtam, elengedve őt és mindenféle rossz érzéstől megszabadulva néztem rá. Még mindig különös volt ez az egész, de valahogy nem akaródzott, hogy boncolgatni kezdjem a miértjeit. Nem is tudtam volna, mivel újabb okot adott a megdöbbenésre ajkairól lecsorduló szavai által. Tudta, hogy vagyunk, kétségtelen, hogy ennyi tapasztalat elég volt, hogy higgyen bennünk, de a pszichiáterekkel ellentétben ő nem éreztette velünk, hogy ez mennyire természetellenes és beteges, vagy őrült. Inkább tudomásul vette s elfogadta a létezésünk, minden kételkedés nélkül. A mondat végeztével, ajkairól barnás íriszeibe pillantottam apró meghatódottsággal, ahogy viszonyul hozzánk. Érthetetlen számomra, ő hogy képes látni bennünk, míg egy erre specializálódó orvos csupán tünetként kezel bennünket. Ajkaim elnyíltak egymástól, de őszintén, szóhoz sem jutottam. Zavarban éreztem magam. Még egy rendbenre sem futotta, csupán néztem utánna a vizsgáló ágyról. Kellett egy kis idő, míg magamhoz tértem ebből a "hipnózisból", addigra ő már az iratokkal bíbelődött. Végigdörgöltem két kezemmel óvatosan arcom, hogy ezáltal is kissé szerteoszlassam pilledtségem. Csak a váratlan kérdésre kaptam oda fejem, miközben már álltam fel. Még mindig nehezen jöttek a szavak, talán a fáradság is közre játszott, de a kérdésre illik válaszolni.
 - Nem, köszönöm, én... nagyon hálás vagyok, hogy... hogy... - kerestem rá a megfelelő szavakat arra, hogy lényegében a halál torkából mentett ki, de végül csak elhallgattam. Azt hiszem ezeket itt és most nem tudnám szavakba önteni. Egy halk viszláttal simítottam ép kezem a kilincsre, majd ahogy nyitottam, hirtelen eszembe jutott valami. Egy igazán nagy őrültség, amihez más esetben nem is volna bátorságom. Alsó ajkam beharapva torpantam meg - bár igazán el sem indultam - s fordultam vissza felé, ezúttal egészen másféle zavartsággal szemeimben, aminek hatására talán egy cseppet el is pirult arcom, akaratlan.
 - Vagyis... - kezdtem bele, kelletlenül mindenfelé elpillantgatva, mint egy szégyenlős kisfiú  - Esetleg... nem... nem volna kedve egyszer... meginnia velem egy... kávét vagy teát? - nyögtem ki nagy nehezen, zavaromban hol tarkóm vakarva, hol orrom dörzsölgetve, s csupán a kérdés végén néztem el újra a doktornő felé enyhén lehajtott fejjel, mert ha el is utasít, tudnom kell.