- Azt hiszem megkérem a kezét, ha hazaértünk -
Elmosolyodom, de közben egy pillanatra sem veszem le a szemem a férfiról, aki az egyik épület tetején áll és a konvojt figyeli miközben telefonál majd pár másodperc múlva visszamegy az épületbe. Eszembe jut, hogy ma még nem hívtam fel Fawniet, pedig két napja megígértem, hogy majd keresem és nem éppen a legjobb hangulatban váltunk. Fogalmam sincs hogyan juthattunk el a telefonszextől arra a pontra, hogy hiába ígérem úgyse fogom tartani magam ahhoz, hogy ez lesz az utolsó bevetésem és hogy nem ártana meglátogatnom egy szakembert – már csak attól is hánynom kell, ha meghallom ezt a szót – mert ez egyfajta függőség. Szerinte. Szerintem meg csak a hazám védem. Őt védem.
- Csak azt ne mondd, hogy azzal a gyűrűvel akarod megkérni a kezét, amit a piacon vettél a múlthéten. A nők mindig kiszúrják ha egy hamis drágakő van a kezükön, bár egy részről megértelek, Fawn is egy olyan gyűrűt mutogat mostanában, amire két havi fizetésem is rámenne – letörlök egy izzadságcseppet a homlokomról. Borzalmasan meleg van és hatalmas a por és még több órán keresztül kell biztosítanom Philipe társaságában a konvoj előrehaladását. Megigazítom az apámtól kapott baseball sapkát, ami már van vagy tizenöt éves és lejjebb nézek a céltávcsővel. Egy fekete csadort viselő nő lép ki az ajtón egy fiúval, aki még a hetedik évét sem taposhatja. Megállnak a konvoj előtt, a nő súg valamit a kis srác fülébe.
- Álljatok meg, megjelent egy nő egy gyerekkel. Van nála valami, nem mozog a keze – a rádióba beszélek miközben Philipe is megerősíti a látottakat. A tank megáll, a nő pedig átnyújt egy orosz gránátot a fiúnak. Fél füllel hallom, ahogy Philipe taglalja a látottakat a rádión és arra gondolok, hogy az én fiam is lehetne. Nem kapunk megerősítést csak azt a bizonyos két szót, ami olyan súllyal nehezedik a vállamra, hogy ha épp nem egy épület tetején hasalnék bizonyosan összerogynék alatta.
Maga dönt.
A fiú megindul a tankunk felé a kezében a gránáttal. A másodperc egy töredéke se telik el ahogy lehunyom a szemem egy pillanatra és fontolóra veszem a lehetőségeimet. Ha hagyom, hogy tovább fusson öt testvérem halhat meg. Ha meghúzom a ravaszt akkor megölök egy gyereket.


- Telitalálat, Thaddeus! - apám vállon vereget én pedig hatalmas vigyorral az arcomon pillantok fel rá és megigazítom a baseball sapkát, amit reggel kaptam tőle. Átrohanok a fák között, hogy megkeressem a szarvast amit az imént lőttem ki és a földre dobom a puskát amikor pár lépésre vagyok tőle. Apám kiáltása azonban megállít és ijedten fordulok hátra. Tekintete haragosan villan, ahogy megpillantja a földre dobott fegyvert és rám szól, hogy soha többet ne hagyjam magam mögött a puskám én pedig ijedten bólogatok, mire ellágyul a tekintete és egy barackot nyom a fejemre, mert ő már csak ilyen. Nagyon ritkán látom de olyankor mindig kedves és fontos dolgokra tanít. Anya azt mondja azért van velünk ilyen keveset,mert ő egy hős. Én pedig mindig megígérem neki, hogy egyszer én is az leszek.

A kisfiú a tank felé rohan, az ujjam a ravaszon. A számon keresztül lélegzem és meghúzom a ravaszt, egy pillanattal később a gyerek holtan esik össze a homokban. A rádió recseg.

- Szép volt, Thad. Mennyi is? Huszonöt? – ó barátom, ha te azt tudnád mennyivel mellélőttél. Nem tudom mi lettem, de hogy hős nem, az biztos. Megtörlöm verejtékező homlokomat, pont abban a pillanatban amikor Philipe előveszi a gyűrűt a zsebéből, pont abban a pillanatban amikor megrázkódik az épület alattunk majd pár másodperccel később minden elsötétül.


Nem tudom miért nem ölnek már meg. A szám cserepes a folyadékhiánytól, minden egyes levegővétel fáj a törött bordáim miatt, ők meg folyamatosan csak kérdeznek én viszont nem felelek. Egy nap, két nap, három nap. Huszonöt napnál tartok. A mentősereg még sehol. Philipenek három ujját vágták le, de ő se szól semmit. Általában nem álmodok semmit, mert az esetek nagy részében félájultan hoznak vissza ebbe a kis lyukba és löknek a földre. Ha meg mégis álmodok, abban csak olyan dolgok vannak, mint sör meg amerikai foci meg fegyverek. Szeretném ha egyszer Vele álmodnék, de nem, az agyam ezt nem akarja.  Harminc nap. Semmi. A jobb szememet képtelen vagyok kinyitni, Philipe valami nem e világi hörgést hallat minden lélegzetvételnél. Ha hazaérek soha nem piszkálom Fawniet, amiért semmi íze nincs a süteményeinek.

Az egyik sebem elfertőződhetett, mert valami gusztustalan genny jön belőle és úgy lüktet, mintha forró vasat nyomnának oda, a szagról pedig ne is beszéljünk. Szeptemberről beszélnek odakinn, ami eléggé szar mivel a robbanás júniusban történt. Ha hazaérek lerakom a cigit.

Az elején még küzdöttem ellenük, azt figyeltem hogyan tudnék szabadulni, ha mondjuk leakasztanám az övéről a kést és a bordái közé fúrnám, talán lenne esélyem elmenekülni. Mostanra azonban feladtam. Philipet három napja vitték ki, azóta nem tért vissza. Biztos vagyok benne, hogy meghalt. Talán ha szerencsém van, holnap én jövök. Január van. Nem vittem el Fawniet arra a szilveszteri wellnesre, amit ígértem neki. Dagi, anyám macskája jár az eszemben meg, hogy megígértem anyámnak, hogy megjavítom a tetőt és valószínűleg most le kellett mondania a barátnős nyaralásról, mert minden pénze a tető javítására ment el. Következőleg akármivel is lesz  gondja rögtön megjavítom.

Tegnap láttam egy naptárat a falon, május vége van. Ami azt jelenti, hogy már 27 vagyok. Boldog születésnapot nekem, utólag. Eszembe jut Declan, meg hogy most már 26 lett, hogy remélem megkapta azt a rózsaszín Barbie fényképezőt, amit vettem neki Bagdadban mikor eljöttem. Hálát adok az égnek, amiért sikerült rábeszélnem, hogy szereljen le. Ma kaptam egy almacsutkát, amit előtte megfürdettek a homokban. Megettem.

Fawnieval álmodok. Lövöldözésre ébredek, aztán valaki az arcomba világít. Amerikai zászlót látok az egyenruháján, mond valami olyat, hogy minden rendben lesz katona, aztán megragadják a karom és kivisznek. Nem tudok – vagy csak nem akarok – járni, így csak botladozok. Végül nevetek. Nem is a saját hangomon, nem olyan ez mint régen. 356 napig voltam a Pokolban, de túléltem.