Utolsó emlékképek….utolsó pillanatok...vagy az utolsó előttiek. Az a reggel, az a nap, azok az események, amelyek végül ahhoz vezettek, ami most történik velem, és amit valószínű fel sem fogok. Minden úgy indult mint máskor, vagy talán még annál is jobban. Emlékszem anyára a konyhában. Juharszirupos palacsintát akart csinálni, de végül túl sűrű lett és gofrit készített belőle, ami inkább hasonlított egy szabályos omlettre. Csak édesen. Emlékszem, hogy a lila kardigánomat akartam felvenni, amire apró kis tulipánok vannak hímezve, de vagy fél órán át kerestem mire meglett. Aztán hallottam apa fejmosását, hogy ha jobban figyelnék a dolgaimra, akkor azt a reggeli fél órát valami hasznosabbra is fordíthatnám.Egyszerű és minden tekintetben átlagos hétköznapnak ígérkezett, és nem volt semmi előjele annak, hogy bármi baj történhetne. Az égvilágon semmi. De a filmekben is mindig így van, nem? Hogy a főszereplő gyanútlanul éli a megszokott életét, aztán hirtelen a semmiből érkezik a csapás. Talán ez az oka, hogy soha nem szerettem az olyan filmeket amiben rettegni kell, amit félve nézek, vagy leginkább sehogyan.Apa szerint nem is való nekem. Ebben igaza van. Mint annyi minden másban.
Anya gofrija isteni finom lett, és kis híjján sikerült leennem a lila kardigánomat, amit pedig annyira szeretek. Ha anya kimossa mindig sokáig megmarad benne a rózsa öblítő finom és puha illata. Mintha egy órási rózsakertbe burkolnám be magam. Szeretem ezt a ruhát…..bár ha egy kicsit előretekintek a jövőre és pár órát ugrok, már jócskán bele a sötét éjszakába, lehet a leggyűlöltebb ruhadarabommá válik majd, mely olyasmire emlékeztet amit átélni életem egyik legmegrázóbb eseménye volt. Most azonban még nevetek anyával azon, hogy lecsorgattam a narancs mintás viaszos abroszra a szirupot, aztán meghallgatjuk a hírekben, hogy éjjel havazás várható, és Manhattan szerte kinyitják majd az össze melegedőt a hajléktalanok számára a kellemetlenül fagyos és szeles éjszaka miatt, ami ígérkezik. Apa külön kéri, hogy siessek haza majd balett után, és ne álljak meg nézelődni az öreg játékbolt kirakata előtt, leginkább be se térjek elbeszélgetni Mrs Tendermayer-el, mert aztán megint lekésem a szokásos metrószerelvényt és fagyoskodhatok a hideg szélben, ők pedig idegeskedhetnek szokás szerint. Megígérem azt is, hogy elviszem Iris-nak anya fordításait, és megkérem, hogy három nap múlva küldje vissza ha korrekciózta.
Nem figyelek az apró jelekre, mert talán nincsenek is. Sosem szoktam. Néha elkap az a nyugtalanító érzés, hogy valaki figyel, de a vége mindig az, hogy egy kíváncsi egyetemista huncut szemeivel találom szembe magam, és csak mosolyogva csóválom a fejem egy felvont szemöldökre, amely az érdeklődés jele. Én nem szeretném. Nem figyelek arra ha valaki a távolból néz, nem veszem észre, hogy az érdeklődés közel sem olyan mint az édes mosolyú egyetemista fiúénak, hanem sokkal mélyebb, sokkal sötétebb, sokkal bűnösebb. Talán nem is igazán érteném, talán rettegést váltana ki belőlem elsősorban.
Elszalad a délelőtt, észrevétlen lopakodik az időben előre a délután és mire észbe kapok, már a szürkület telepszik bosszantóan sűrűn a városra, mintha mindent fel akarna emészteni. A téli hónapokban nincs semmi szemet gyönyörködtető ha nincs hó. Közel már az este, és miután leadtam anya fordításait Iris-nek, hazafelé veszem az irányt, remélve, hogy megcsípem még a metrót, mert ha lekésem akkor innentől fél óránként jár a szerelvény, és apa minden bizonnyal dühös lesz. Hátamon a zsákban a balett ruhám, a cipőm, egy törölköző, váltásruha, pontosabban a használt egy vászon szennyeszsákban. Anya megrögzött környezetvédő lévén kitiltott a lakásból mindent műanyag tasakot. Ott van még a kék színű kabalanyulam, akit mindenhova magammal hurcolok és akinek a létezéséről kevesen tudnak. A történetéről még kevesebben, és nem is nagyon szoktam beszélni róla. Eisey a neve. Na ezt meg még kevesebben tudják. Kék hátizsák, szinte semmiben sem különbözik a többi olyantól, amivel más hozzám hasonló egyetemisták szaladgálnak. Noha apa kifejezetten kérte, hogy kerüljem a játékboltot azért a kirakat előtt sikerül ott ragadnom. Orromat az üvegnek dugom, és úgy bámulok befelé, megbabonázottan a csodás apró kis porcelán babák polca felé. Mindegyik méregdrága, és ezekre egyelőre csak vágyakozhatom, de nem kaphatom meg.Apa azt ígérte, hogy talán majd a születésnapomra, ami majd csak szeptemberben lesz, de anya sokat sejtetően mosolygott és annyit sutyorgott apa válla felett, hogy “Talán már előbb is”...ami nála sokszor azt jelentette, hogy apa tudta nélkül veszi meg nekem.
Kezem a kirakat jéghideg üvegére simult, és hunyorogva figyeltem befelé. Apró aranybúrák himbálóztak, gyér világításban egészen lehetetlen és meseszerű volt az egész hely. Még mindig úgy tekintettem a játékboltokra, mint egy csodavilágra, amely azt a célt szolgálja, hogy valóra váltsa egy gyerek álmát. Meg az enyémet is. Leheletem párát maszatolt az üvegre, mosolyogva húztam a fejem hátrébb és mókából szivecskét rajzoltam rá, majd tenyeremmel elmaszatoltam. Riadtan ugrottam egy hatalmasat, amikor a magas sínek felől meghallottam a metró nyikorgó kerekeit. Azonnal futásnak eredtem, a téli hidegben csak úgy kapkodtam be a fagyos levegőt, de nem számított, csak hogy elérjem a szerelvényt. Hogy mihamarabb odaérjek, és levágjam az utat, a legközelebbi szűk sikátorba rohantam be.
Oly nagyon el voltam azzal foglalva, hogy elérjem a metrót, nem vettem észre, hogy valaki nem sokkal korábban, talán már a játékboltnál a nyomomba eredt. Nem figyeltem arra, hogy az én cipőmmel együtt egy másik is kattan végig a betonon, mindkettőnké erőteljesen visszhangzott. Nem tűnt fel, hogy duplán. Az sem tűnt fel, amikor utolért. Én közben a zsebembe nyúltam a telefon után, hogy ha nem érem el, felhívom anyát, ne aggódjanak értem minden rendben, fél óra múlva jön a következő.
Csak egy lépés lett volna. Csak egy ugrás, egy szökkenés….az is lehet, hogy több. Az idő mint olyan megszűnt létezni.A levegő hirtelen maró lett és keserű. Az arcom elé egy erőteljes kéz nyomakodott, egy textilt szorítva rám, a másik karjával megtartott a zuhanástól,ami elsősorban a lendületes futásból, és a hirtelen megtorpanásból adódott össze. Amire utoljára emlékszem, hogy haza akarok menni, anyához….hogy bárcsak ne álltam volna meg a játékboltnál, bárcsak ne fújtam volna párát az üvegre, bárcsak siettem volna ahogyan apa kérte….bárcsak el sem indultam volna otthonról.
A sötétség, amelybe az álom által érkezem nem megnyugtató mint máskor, mintha otthon lennék. Tiszta illatot érzek, de minden olyan idegen. Nekem nincs itt helyem. A bőrömön hirtelen érzek érintést, amely végigsimít. Érzékelem, de még képtelen vagyok rá reagálni. Talán a félelem tartja lehunyva a pilláimat, talán csak nem merek odanézni, talán megmoccanni sem. A levegőt is úgy veszem, mintha a legnagyobb kiváltáság lenne és spórolni kell vele.
A csontig hatoló félelem a legerősebb amit jelenleg érzek. Legbelül egy hang arra biztat, hogy nyissam ki a szemeim, zuhanjak vissza a valóságba, hogy tiltakozzam. A könnyek másodpercek alatt öntik el a torkom és a sós ízt oda nyelem vissza.Fázom. Megint összerezzenek, amikor az erőteljes kéz, amit már éreztem korábban is a hátamhoz ér. Az ösztönök dolgoznak bennem, amely felébreszti a védelmet, és a testem összerándul a szemeim kipattannak és riadalomtól reszketve próbálok felülni, felugrani, de képtelen vagyok. A kezeim meg vannak kötözve.Visszahanyatlok a párnára, szinte magzatpózba húzom magam alá a lábaimat, és az összekötözött kezeim magam előtt hevernek az ágyon. Könnyel telnek meg szemeim a félelemtől. Nem a férfitól félek, sokkal inkább attól, hogy miért vagyok itt.Egyáltalán hol az az itt. Nem valami csúnya, sötét szobában vagyok, még csak kosz sincs körülöttem...de mégis. Van valami nyugtalanító az egész helyen. A könnyeim fátyolán át, remegő ajkakkal nézek a vadidegen férfira és kérdezni szeretnék, de nem merek. Nem tudom mit mondhatok, mit szabad és mit nem. Azt sem tudom egyáltalán akarja e, hogy beszéljek.
- Szomjas vagyok. - elcsuklón és rekedten ejtem ki ezt az egyetlen mondatot, ami nem hazugság. Valóban érzem, hogy szinte port ver a szájpadlásom, mintha éppen vatta lett volna a számban a nyelvem helyett. Megnyalom a cserepes alsó ajkam, és az idegen férfit nézem.Annyi kérdésem lenne, de vajon kapnék rájuk választ? A fejem próbálom forgatni amennyire ebben a helyzetben tudom. Takaros szoba, tiszta és rendezett. Alapvetően, ha nem ilyen helyzetben lennék itt még barátságosnak is gondolnám, most azonban bizalmatlanul nézek körbe, majd vissza a férfira és kérdőn, majd lesütöm a szemeimet és kitartóan bámulom az összekötözött kezeimet. Vajon miért tart így? Mert megszöknék? Ugyan hova és mi módon? Azt sem tudom hol vagyok….de legfőképp miért? Mit akar tőlem? Ez volt talán az amitől a legjobban féltem: hogy mit akar?

Nem mindig emlékszem arra amit álmodok. Néha meg nem is akarok emlékezni. Néha egyszerűen nem álmodom. Ha fáradt vagyok, vagy egyszerűen csak annyi mindennel van tele a fejem, hogy képtelen vagyok lecsendesíteni, és csupán azért alszom el, mert a test feladja. Fáradtan szenderül el. De ilyen félelmetes és egyben hideg sötétség még sosem telepedett rám. Biztonságos életem volt, tudtam, hogy mit hoz a másnap, tudtam, hogy a szüleim mindig ott vannak mellettem, van egy otthonom ahonnan elindulok, és ahova majd egyszer hazatérek. Tudtam, hogy ha baj van akkor csak fel kell hívnom apát vagy anyát, és azonnal a segítségemre sietnek. Fogalmam sem volt milyen lehet az amikor az emberrel hirtelen nagyot fordul a világ, kiesik abból a biztonságot adó burokból amiben idáig élt, és találkozik valamivel amiről tudta, hogy van, tudta...csak éppen saját maga nem élte át soha. Ahogyan én sem.
Sötétség vett körül, és ez nem akart szűnni, mert egyszerűen nem akartam kinyitni a szemeimet. Azt hittem, hogy ha még jó sokáig lehunyva tartom, akkor talán eltűnik. Kívánnom kell csupán mint a mesékben és a rossz dolgok valahogyan elmúlnak. Mint egy régi sérülés, amikor elestem a játszótéren, és anya egy fertőtlenítős kendővel körbesimította a sebet és mindig azt mondta, hogy ha nagy leszek már nem is fogok rá emlékezni. És tényleg nem emlékeztem, csak anya mosolyára és a vigasztaló szavaira. Most is szeretném azt gondolni, hogy bármi is történik velem, az gyorsan véget ér majd, mint ahogyan a seben is elállt a vérzés, és én majd később nem is fogok rá emlékezni. De hallani valaki idegennek a lassan szakadozó lélegzetét, egyre közelebb magamhoz, érezni a kezét a testemen, hogy kis híjján felszakad belőlem egy félelemmel vegyes zokogás, és könyörögni akarok, hogy ne érjen hozzám, ne csinálja, nem akarom...sokkal ijesztőbb, mint ahogyan azt csak a legsötétebb álmaiban elképzeli az ember. Én mindig szófogadó gyerek voltam, sosem maradtam tovább csak ameddig kértem, hogy engedjenek el, mindig elmondtam hova megyek, sosem tettem semmi olyasmit, amivel tudtam, hogy a szüleimet megbánthatom. Mindezek ellenére most mégis itt vagyok, egy alapvetően megnyugtatóan meleg és félelmetesen békésnek tűnő helyen, a lágy fényekkel átitatott szobában, valaki közelében, akit még csak nem is láttam. De a keze érintése ismerős. Ugyanaz a kéz, amely ki tudja mennyi ideje egy anyagot nyomott a szám elé, és a furcsa, ammónium szerű szag hatására elveszítettem az eszméletem.Bántott engem, elhurcolt magával és most a bőrömhöz ér. Védekezni akarok, sikítani, kiabálni, és zokogni is egyszerre, de az ijedségtől, és a sokktól egy hang sem jön ki a torkomon. Csak magamban könyörgöm, egyfolytában motyogom hangtalan, hogy ne nyúljon hozzám, ne érintsem tovább, ne akarjon olyasmit tenni velem, amit én nem akarok. Talán ideje lenne a naivitáson túltekinteni, és elfogadni, hogy bármennyire is szeretném, hogy az emberek jók legyenek, hogy én jónak láthassam őket nem azok. Az emberek önzőek, és nem számít nekik a másikkal mi történik, csak a saját érdekeiket helyezik előtérbe.
Végül győz a test önkéntelen ösztöne és összerezzenve próbálkozom meg felülni, bár összekötözött végtagokkal elég nehézkes. A szomjúság az ami először eluralkodik rajtam, az ajkaim is szinte cserepesek, minden bizonnyal annak a szernek a mellékhatása, amivel a férfi elkábított.Óvatosan szólalok meg, ránézni is alig merek, szinte csak a vállai felett a falat nézem, vagy a széket, amin éppen ül. Ez a gyomromból jövő rettegés, aminek hatására még a levegőt is olyan lassan veszem, hogy az már szinte fáj, pedig legszívesebben zakatoló szívvel kapkodnék levegő után.
Riadtan rezzenek megint össze, amikor lassú,darabos mozdulatokkal feláll a székről. Ekkor nézek rá először úgy igazán, és a mozdulatait is csak azért követem olyan elszántan, mert félek valami rosszat mondtam, és fogalmam sincs mit akar csinálni velem.
Kivisz? Riadtan járnak a szemeim ide-oda, nem értve mit értett az alatt, hogy kivisz és egyáltalán hova. Szinte meg is bánom, hogy megszólaltam, de az életösztönök erősebbek voltak. Balett után mindig megiszok egy üveg vizet, de most annyira siettem, hogy még az is a zsákomban maradt. A zsákom...azt vajon elhozta? Valami különös és megmagyarázhatatlan oknál fogva Eisey jut eszembe, hogy ő is itt van vajon? Hozzáért? Mit csinált vele? Másnak egy plüss nyúl, nekem a legkedvesebb kabalám. És titok. Az én titkom, hogy ő van nekem. Szeretném megkérdezni, de azt sem merem, ahogyan semmi mást sem.
Figyelem a kezeit ahogyan a vállaimra helyezi és egy ideig meg sem merek mozdulni, igaz nagyon nehezen megy, főleg mert megkötözve a haladás is problémás, így arra kényszerülök, hogy minden lépésnél a súlyomat valamennyire a férfira helyezzem. Kiszolgáltatott vagyok neki mindenféle értelemben, és ez olyan ijesztő, hogy még csak fel sem tudom fogni.
Megállunk egy pillanatra, és amikor egy Dahlia nevű nőről beszél hirtelen megállok és fülelek. Nem hallok zajokat, nem hallom, hogy lenne rajtunk kívül itt más, de az is lehet, hogy az érzékeimet nyomja el a rettegés, és képtelen vagyok lassan a józan gondolkodásra. Haza akarok menni. Ezt érzem, meg az állandó gombócot a torkomban, ami sós és nehéz, és a könnycsatornákat ostromolja kitartóan. De sírni sem megy, nem merek. Félek a könnyek milyen hatást váltanak ki. Létezni is félek a közelében.
Nyekken a szék, és elhangzik egy mondat aminek hatására talán enyhülnie kellene bennem ennek a félelemnek, de nem enyhül. Bizalmatlanul nézem őt, miközben lassan és óvatosan leülök.
Cukor kerül a teába, karcolja a bögre falát, és csilingelve olvasztja el.Ez a hang otthon megnyugtat, és itt is mintha jól esne. Ismerős hang. Még hallgatnám egy ideig, de végül az idegen férfi abbahagyja és leteszi elém az asztalra a bögre teát. A kamilla illata újfent nyugtató hatással van rám. Anya jut eszembe, aki mindig ezzel zárja a napját, és amikor végigsétál a nappalin, elhaladva a szobám előtt, a gőze beszökik és mosolyogva nyugtázom, hogy itthon van, hogy a dúdolását maga mögött hagyja, és egy ideig még ott táncol körülöttem. Anya….
- Köszönöm.- elveszik a hangom kettőnk között, rekedtsége oly idegen a korábbi vékony, trilla hangomhoz képest, amilyen a hétköznapokon szokott lenni.
A szemem sarkából érzékelem, ahogyan mellém ül és figyel. Ujjaim a bögrére kulcsolom, és egy ideig még figyelem az örvénylő sárga italt, ami a korábbi keverés után maradt. Örök pörgés, mintha nem akarna megállni.Elveszek kicsit benne, de a hangja eljut hozzám. Felnézek rá.A bögre oldaláról a tenyeremre átvett tea melege némiképp lenyugtatja az idegeimet,de a gyomromból a masszív kéz, amely erősen szorít nem tűnik el, az még ott marad.
Most én nézem őt, de ő az aki kerüli az én tekintetem. Nem tudom mi járhat a fejében, de pont ez a furcsa nyugalom az ami megrémiszt. Nem kiabál velem, nem mondja, hogy ő uralkodik a cselekedeteim felett ahogyan azt ilyen filmekben láttam korábban. Akik embereket rabolnak azok mind ilyenek...de ő más. Ő nem csinál semmi mást. A dadogása különös. Már korábban is feltűnt ahogyan most is. A csészét finoman emelem meg és megpróbálok kortyolni belőle, nem baj ha forró, de most nagyon szükségem van rá. Jólesően telít el és egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom.
- Miért…- a korty szinte a torkomon akad és picit meg kell köszörülnöm, mielőtt folytatom.
-...miért hozott ide?Maga meg az a Dahlia? Ha váltságdíjat szeretnének akkor az apám ki fogja fizetni. Csak nagyon szépen kérem, ne bántsanak!- az édesapám tehetős, ez nyilvánvaló tény, ahogyan az is, hogy értem bármit megtenne. Ámbár soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt kell átélnie. Mindig is féltett, mindig is jobban mint mások a lányaikat, és bele sem merek gondolni mit fog érezni ha megtudja, hogy elraboltak.
- Csak mondják meg neki, hogy élek, jó? Kérem szépen!- valahonnan mélyről és kiszámíthatatlanul jött a bátorság, hogy ezt ki merjem mondani.Talán az az erő éltetett ami a szüleimhez kötött, amelyet az a tény sem tudott megtörni, hogy egy férfi és minden bizonnyal a tettestársa, egy nő, elraboltak.
-Eisey-t visszakaphatom?- a merészség tovább vitt. A nyuszim volt jelenleg az egyetlen amely ahhoz az élethez kötött amiből kiszakított, és amihez mindenáron kötődtem. A tudat, hogy megvan, hogy ott van velem könnyebbé tesz mindent.
- Kérem, Darius.- próbálkozom tovább óvatosan, a nevén nevezve őt, hátha így talán megkönyörül rajtam és visszaadja. Elvégre azt mondta nem akar bántani. Igaz azt sem mondta, hogy a “bántás” alatt ő mit értett pontosan.

Elveszve lenni. Ezt az érzést utoljára hat éves koromban éreztem, amikor a születésnapomon, apa engedve a korábbi ellenállásból elvitt a vidámparkba. Heteken át könyörögtem érte, és ma már tudom, hogy apa attól félt, hogy abban a tömegben majd el fogok veszni, és ők soha nem találnak rám. Mindez pedig a késődélutáni órákban bizonyosságot is nyert, csak éppen nem abban a formában, ahogyan ő gondolta. Emlékszem, hogy a rózsaszín-fehér pepita kartonruhámat vettem fel, anya egy óriási fehér rózsát tűzött a hajamba, amint hátul két fonattal összefogta. Még a díszes, csillogós cipőmet is felvehettem, amit amúgy csak ritka alkalmakon, és amit úgy szerettem. Jó volt mindenféle dologra felülni, édes habos vattacukrot enni, jó volt érezni, hogy éppen olyan vagyok mint a többi gyerek, még ha az én életem egy kicsit mindig is más volt. Akkor, azon a napon úgy éreztem, hogy ki kell minden alkalmat használnom, hogy megnézhessek dolgokat, megfoghassak, megtapasztalhassak, mert anya azt mondta, hogy nem biztos lesz legközelebb. Ez volt a varázsszó. Hogy nem biztos lesz legközelebb. Az agy pedig erre az egy lehetőségre ugrani fog, mindent meg fog tenni, hogy kihasználja ezt az egyetlen napot és élményeket raktározzon el. Amíg apa mogyorós bonbont akart nekem vásárolni meg egy lila léggömböt, nyuszi figurásat, addig én elszaladtam mellőle és másodpercek alatt eltűntem a tömegben.  Bejártam az összes olyan helyet ahova csak el tudtam jutni, a meseparkban a különleges, kék levelű fák odvába bújtam, és megszagoltam a tüszivirágokat is, amitől hapcizni kellett. Ma már tudom, hogy mindegyik csupán selyemvirág volt, amiből finom illatok jöttek elő, ami persze irritálta az orromat, azért tüsszögtem. De amúgy nagyon mókás volt. Hat évesen azt gondoltam, hogy ez az egész világ, ami itt van előttem, vagy legalábbis annak a kicsinyített mása, és erre az időre csak az enyém. Egyedül barangolhatom be, nem figyel rám senki, és ez olyan felnőttes dolog volt. Aztán megtaláltak. Éppen a hajó alakú hintában voltam a park közepén, amikor egy egyenruhás biztonsági őr rám bukkant és értesítette az addigra már kétszer is infarktuson átesett szüleimet. Soha nem láttam apát sem azelőtt sem azóta olyan dühösnek mint akkor. Egész úton hazafelé az autóban visszhangzott a mély, dörmögő hangja. Üvöltözött velem, amit soha azelőtt nem csinált, én meg anyához bújtam a hátsó ülésen és sírtam. Nem tudtam elmondani, hogy feleslegesen aggódtak, mert nem volt semmi bajom, és nagyon jól éreztem magam. Nem tudtam elmondani mennyi élményben volt részem az alatt a pár óra alatt, és nem tudtam elmondani, hogy ez nekem mekkora boldogságot adott. Az, hogy egy időre elveszve voltam. Apa sosem bocsátotta ezt a felelőtlenséget meg nekem, és a mai napig neheztel rám érte. Anya csak annyit mondott, hogy ilyet nem szabad csinálni többé….hiszen….hiszen tudom, hogy miért. Igen tudtam.Arista. Hogyne tudtam volna, mert mióta csak beszélni tudtam, mióta csak fel tudtam fogni a dolgokat, apa ezerszer és ezerszer elmesélte a testvére szomorú és a mai napig megoldatlan történetét, hogy megérthessem miért olyan fontos vigyáznia rám, és nekem miért olyan fontos szót fogadni. A barátaim szerint rab vagyok a saját kis életemben. De én ezt nem érzem így. Én azt érzem, hogy szeretnek, hogy vigyázni akarnak rám, hogy fontosabb vagyok nekik mindennél. Ez olyan rossz lenne? Kaia szerint ha nem csinálhatom azt amit igazán szeretnék, akkor rossz. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk nem csinálhatom teljesen azt. De talán kicsit félek is lépni, félek egy kicsit kimerészkedni….csak néha nap, amikor Oli megszöktet. És az olyan jó, és olyan izgalmas.
Most viszont sötét van, és idegen helyen vagyok, és nem tudom mi történik velem, miért kerültem ide, még kevésbé értem, hogy miért kötözték meg a kezem, miért bánnak mégis finoman velem. Az ilyen filmekben, amikor elrabolnak valakit, mindig megütik, és bántják, és csúnyán beszélnek vele. Összezavar az idegen férfi viselkedése. Érintése még mindig itt égeti a bőröm. Összerezzenek, valahányszor eszembe jut. Még sosem simogatta meg senki a csupasz bőröm, és ezzel az egésszel nem tudok mit kezdeni. Egyrészt különös, és ismeretlen,izgalmas és talán jó lenne még egyszer, hogy tudjam milyen….másrészt...másrészt mocskosnak érzem magam, mert a félelem görcsbe rántja az izmaim. Nem szabad. Bizonytalan vagyok.Az udvariassága, a csendessége, a hangjának remegése bizonytalanít el. Ha nem akar bántani, akkor mit akar? Talán ez a mélyben lappangó sötét tanácstalanság, ez az ismeretlenség az ami megrémiszt.
Elveszve lenni nem csupán azt jelenti, hogy fizikailag nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene, hanem azt, hogy lélekben sem. Hogy nem találjuk az utat hazafelé, a módot, hogy visszajussunk. Bele sem merek gondolni, hogy apa mit érezhet ha megtudja, vagy anya….beleroppannak. Miközben kifelé megyünk a konyhába, a szemem sarkából megpróbálok szétnézni, és keresni azt a Dhaliat, akit a férfi az előbb emlegetett. Egy nő közelsége, még ha a szabadságomban korlátoz is megnyugtatóbb lenne. Talán vele könnyebben beszélnék olyasmiről is, amit Dariussal nem feltétlenül merek. De nem látok senkit, és még hangokat sem hallok. Csak a lakásra jellemző apró zajok, vagy éppen a falakban futó vezetékek pattanása, a csövekben csordogáló víz, a kintről behallatszódó autók pöfögése ami eljut hozzám. A konyhaasztalnál aztán beszélni kezdek. Még ha nem is találom a hangom erejét, még ha kicsit félek is bármit kérdezni, ettől függetlenül megteszem. Tudnia kell, hogy amit tesz az nem helyes, hogy haza kell engednie, és ha ezért pénzt vár akkor meg fogja kapni. De úgy tűnik nem ezt akarja. Nem ezt akarják. Óvatosan vonom fel a szemöldököm, és megnyalom a kicserepesedett ajkaimat, jól esik aztán megnedvesíteni a teával is. Épp kellemes hőmérsékletű és tökéletes az ízesítése. Ha nem lenne meleg, egy hatalmas korttyal meg tudnám inni. Figyelem ahogyan feláll a székből, ahogyan hátat fordít nekem. Csak nézem őt, tekintetem süti a hátát, mert nem fordítom el a fejem, úgy várom, hogy visszajöjjön.
- Maguk ketten? Dahlia meg maga akar biztonságban lenni? Miért? Nincsenek….nincsenek biztonságban? És én….én miben tudok segíteni? Azzal, hogy megkötöztek és itt tartanak?- emelem meg finoman a még mindig összekötözött kezeimet, amelyekkel elég nehézkes inni, de ettől függetlenül igyekszem megoldani.
- És….Dahlia hol van? Ő miért nincs itt magával?- pillantottam a hátam mögé egy másodpercre, még mindig hallgatózva, de továbbra is csak a csendes lakás simogatta a fülemet. A nyulamat szeretném visszakapni, csak valamit, ami emlékeztet otthonra, ami kicsit megnyugtatja a háborgó lelkem, és talán kicsit a félelmet is oldja bennem. Nem érti a kérdésem, ekkor tudatosul bennem, hogy csak a nevét mondtam. Ösztönösen.
- Egy kék nyuszi, a táskámon volt. Egészen kicsi, a tenyeremben is elfér. Igazából más plüss nincs is ott.- magyarázom el, és amikor végre megérti és elmegy érte, óvatosan emelkedem meg a székből, amennyire a kötelek engedik, és megpróbálok kikukucskálni, hátha látom azt a nőt a lakásban. Egyszerűen fogalmam sincs hol lehet….talán elment valahova és később jön haza. Agyam még csak addig jutott el az események feldolgozásában, hogy rab vagyok, hogy egy idegen férfi és egy idegen nő elhurcoltak valahova, és egyelőre nem tudom az okát. El kell innen mennem, el akarok menni….ugyanakkor különös, ahogyan ez a férfi beszélgetni próbál velem. Törődik velem. És ez nagyon összezavar. Képtelen vagyok túllépni azon, hogy kitaláljam hogyan menekülhessek el innen. Mert el kell. Mert félek, mert nem ide tartozom, és mert nem hiszem, hogy én bármiben is segíteni tudnék nekik.
Ahogyan a nyuszit átadja, nem kerüli el a figyelmem a kezén lévő apró seb. Egy pillanatra látom csak, de észreveszem. Friss varratok vannak benne.
- Igen, köszönöm. Nem vagyok semmire allergiás, és válogatós sem.- jegyzem meg és továbbra is bizonytalanul pislogok rá.
- Balett után nem volt időm csak egy gyors zuhanyra. Ha….Dahlia hazajön, megkérhetem, hogy jöjjön el velem tusolni?- nem vele akarok menni, nem is menne, és tényleg szükségem lett volna rá. És az igazság az, hogy abban reménykedtem, hogy fürdés előtt talán megszabadít a kötelektől, amelyek eléggé vágták már a kezem meg a lábaim. A bokámnál kicsit sebes is lett, mikor kifelé araszoltunk a konyhába. Fel is szisszentem, ahogyan helyezkedtem az asztalnál, aztán félrebillenő fejjel őt néztem tovább.
- Miért simogatott meg?- teszem fel a kérdést, talán túlságosan egyenesen, talán túlságosan szókimondó módon, de tudni akarom….tudni, hogy nem akar bántani. Sehogyan sem.
- Ugye nem akar….- nyelek egyet és elhallgatok. Félek a választól, de abban is reménykedem, hogy valóban igaz amit mondott. Hogyan nem fognak ártani nekem. Egyikük sem.Magamhoz öleltem Eisey-t és lassan magamba szívtam az illatát.

A helyes és a helytelen között oly vékony a határvonal, hogy talán észre sem venné az ember, ha átlépi. Talán szent meggyőződése, hogy még a jó úton jár, holott már rég a tiltott ösvényen viszik a léptei. Én mindig törekedtem arra, hogy ezt a határvonalat meglássam és azon belül maradjak. Mindig igyekeztem helyesen cselekedni, még akkor is, ha a kíváncsiság sokszor szeretett volna átcsalogatni a túloldalra. Mindenkiben lakik egy olyan én, amelyik megismerni vágyná a sötét oldalt, de végül a lelkiismerete visszatartja. A kérdés mindig az, hogy vajon meddig. Gyerekként sokkal többször tévedtem rossz utakra, ahonnan feddő szavak után tértem vissza, és megtanultam, hogy csak úgy szabad mindent csinálni, ahogyan a szüleim elvárják tőlem. Nem azért mert ők akarják feltétlenül, hanem mert az a helyes, ott vagyok biztonságban. Biztonságban. Ez az érzés az amely leginkább fontos számomra, amelyre törekszem és ha elveszítem, akkor úrrá lesz rajtam a félelem. Persze a helyes dolgok sem feltétlen okoznak bennem biztonságérzetet ahogyan a helytelenektől sem félek mindenképp.
Most a zavaromat és az ijedtséget az okozza nálam, hogy az idegen férfi nem kiabál, nem fenyeget, nem akar mindenáron és látványosan az életemre törni, és ha igazán őszinte akarok lenni, akkor inkább kíváncsivá tesz. Mindazokon túl, hogy a gondolataimat tengernyi kérdés tölti ki azt illetően, hogy hol vagyok, miért vagyok itt, miért hoztak ide, meddig akarnak itt tartani, anyáék vajon mikor kezdenek keresni, apa vajon hogy viseli? Nem magam miatt aggódom, sőt talán magam miatt aggódom a legkevésbé. Számomra mindig a szeretteim voltak az elsők.Apa mindig azt mondta, hogy vigyáznom kell magamra, mert ha engem is elveszít, akkor azt nem élné túl. Aggódom apáért, mindennél jobban. Nem azért vagyok itt mert pénzt akar, és bántani sem szeretne...de akkor miért? A válasz kissé homályos és nem is nagyon értem, éppen ezért kérdezek tovább, főleg miután az említett Dahlia helyett egy újabb magyarázatot ad….többen vannak. Kerüli a tekintetem, kerüli annak lehetőségét, hogy a szemeimbe nézhessen és úgy válaszoljon. A segítségem kéri, de pontos magyarázatot nem ad rá.
- Hogy….hogy érti azt, hogy a biztonságnak ára van? Én vagyok az ára? Meg...meg akar ölni?Hogy biztonságban legyenek?Maguk….mindannyian?- még nekem is idegenül hat amit mondok, és még én magam sem értem. Egyszerűen összezavar és kavargó gondolataim közepette bizonytalan összevisszaságban jönnek ki belőlem a szavak. Próbálom még én is felfogni. Azt mondta nem akar bántani, de az nem jelenti azt, hogy életben fog hagyni. Fogalmam sincs hányan lehetnek, még kevésbé azt, hogy melyik milyen. Lehet, hogy Darius a kedvesebb, hogy csak a maga nevében beszélt. A többiek ki tudja...lehet az a Dahlia sokkal rosszabb, lehet ő már bántani akarna...ez az első azt hiszem mikor valóban és érezhetően veszítek abból a hamis biztonságérzetből amit az ígérete váltott ki belőlem, hogy nem esik bajom.
- Azok a többiek sem fognak bántani? De akkor….akkor mégis mit akarnak tőlem?- elhalkul a hangom, rekedtsége szinte a torkomon akad és érzem, hogy bár nem akarom, de a sírás kerülget. A feszült bizonytalanság, azt hiszem most szakad felszínre és olyan mély és ösztönös, hogy alig bírom útját állni. Apró könnyek maszatolják homályossá a tekintetem, de pislogok néhányat és elmúlik. Már csak a ragyogása marad meg, és az apró csuklás ami elhagyja a torkom, minél inkább erőlködöm, hogy a sírás okozta gombócot visszanyeljem. Mikor említi, hogy Dahlia a szobában van, szinte magától értetődően nézek a hátam mögé, aztán az ajtó felé, ami a másik helyiségből vezet be, és próbálok fülelni, de nem hallok hangokat. Lehet nem is mond igazat, lehet csak el akarja velem hitetni, hogy többen vannak, hogy ne féljek. De miért fontos neki, hogy ne féljek? Miért figyel rám? Miért gondoskodik rólam, miközben összekötözte a kezeim és a lábam, hogy moccanni is alig tudok? Különös ellentmondás lüktet benne amit egyelőre nem segít feloldani, sőt még jobban összezavar.
Miután megkapom Eisey-t belekapaszkodom, és az illatokba temetkezve próbálok úrrá lenni zakatoló gondolataimon, de ez sem segít. Darius közben teljesen elfordul tőlem, így még inkább kizárja magát a beszélgetés alól. A vállainak egyre intenzívebb emelkedése és süllyedése a lélegzetvételének sietős és szapora ércessége arra enged következtetni, hogy valami komoly belső küzdelmet folytat. Én okozom ezt? Az az oka ami a szobában történt? Én váltom ezt ki belőle? Bántom ezzel? Nem akarom bántani. Megijedek a gondolattól és attól, hogy miközben ő valóban próbálja minimálisan is elfogadhatóvá tenni ezt a számukra szükséges rabságot, addig én ezt teszem vele. A pultra kerül a tál, egy üveg olaj, a serpenyő koppan, miközben ő még mindig nem fordul hátra, én pedig mégis megpróbálom megtudni miért viselkedik így….a kérdésemet elszakadó, karcos csend követi. Megáll a keze a mozdulatban, és hallom ahogyan mély, szinte fáradt sóhaj hagyja el az ajkait. Csak nézek utána, amikor magamra hagy, de nem merek megmozdulni sem. Ujjaim a plüss közé markolnak, Eisey-be kapaszkodom, és finoman emelkedem csak meg a széken, hogy lássam hova ment. Víz csobbanását hallom, hangokat is vélek felfedezni, de mintha nem Darius mély érces hangja lenne, hanem valami más….valaki más. Törölköző csusszan, ruhák surrannak, apró, összeütődő tárgyak, végül az ajtóban megjelenik valaki.
Ijedten rezzenek össze és egyenesedem ki, elképedve, ajkaim elnyitva bámulok az érkezőre. Az arcvonásai szakasztott olyanok amilyen Dariusé, de az öltözéke, a testtartása, a gesztusa, a hanghordozása teljesen más. Ésszerű magyarázatot akarok találni arra amit most látok, de képtelen vagyok. Női néven mutatkozik be, úgy is viselkedik, de ő nem nő. Hanem egy férfi női ruhában. Ikrek? Dahlia az ikertestvére, aki női ruhákban jár? Igyekszem nem mutatni mennyire megrémít a látvány, leginkább pedig az a nyugodtnak, szinte kedélyesnek tűnő beszélgetés kezdeményezése ami tőle érkezik. A mosoly őszintének tűnik, de nem az. Nem tudom, hogy az oda nem illő ruha, vagy az a furcsa és ijesztő kedélyesség okozza amivel hozzám fordul, de nem bízom benne.
Beszél hozzám, de csak a felére figyelek, mert elképedve, szinte megszeppenve figyelem a könnyedséget amivel a pulthoz lép és félrerakja amit Darius korábban odakészített. Fejem rázom a húsgombóc említésére, és kicsit talán megszeppenve, de az összekötözött kezeim is felemelve mutogatok a holmikra, amiket egyszerűen odébb pakolt.
- Azt hiszem….azt hiszem Darius palacsintát akart csinálni nekem. Szeretem a palacsintát. Nem vagyok válogatós, de az édes ételeket jobban kedvelem.- nyelek egy nagyon, mert majdnem elárulom, hogy a pillecukor a kedvencem, és ez az az édesség amiből bűnösen büntetnivaló mennyiséget meg tudok enni. Anyu említésére egy apró csuklás jön felőlem, mert eszembe juttatja, hogy mit érezhetnek majd amikor nem érek haza, amikor hiába hívják a mobilomat, ami valószínű ott esett ki, a vonat felé szaladva. Nem szabad lett volna a helytelen útra lépnem nem szabad lett volna apa kérésével szembe mennem….lám mi lett belőle.
- Anyu nagyon….finoman főz.- jegyzem meg neki, bár azt hiszem többet nem is nagyon tudnék mondani anélkül, hogy el ne sírjam magam. Dahlia közelében jobban úrrá lesz rajtam a félelem, mint amit Dariuséban éreztem. Összezavar, nem tudok hirtelen mit kezdeni a látvánnyal.
- Maguk testvérek? Mármint maga meg Darius? És a többiek, ők hol vannak? A békepártiak.- maga a szó nyugalmat kellene adjon, de mégsem így van. Nem illik ide, nem illik a helyzethez. Ez nem béke, ez tökéletes és érzékelhető bizonytalanság, mintha egy ágon hintáznék, amely vékony és a szél meg a gondviselés ölelésére lenne bízva, hogy mikor törik le alattam.
Mesélni kezd, egy számára fontos tárgyról. Olyan lehetett mint nekem Eisey.
- Mi lett a macskával? Eltört? - érdekelt, őszintén, de valójában az ajtó felé fordultam szinte állandóan, ahonnan érkezett. Vártam, hogy Darius is visszatér, de nem jött, és nem hallottam csak a csendet. Ugyanazt a csendet amit már korábban. A különös, és ez most jutott el a tudatomig, hogy a bejárati ajtóban nem zörrent kulcs, tehát Dahlia végig itt volt….de hogyan tudott ilyen csendben maradni, és Darius hogyan tud? Szerettem volna ha visszajön. Jó lett volna ha itt van.
- Darius mikor jön vissza? Visszajön, ugye?- kérdeztem óvatosan, bár magam sem tudtam volna megmagyarázni az okát. Talán az érzés ami korábban is már itt volt bennem, hogy valami rosszat mondtam, vagy rosszat kérdeztem vagy csináltam….nem akartam bántani, hiszen ő sem akart engem. Azt hiszem az hirtelen el sem jutott ebben a különös helyzetben a tudatomig, hogy nem szabad akaratomból vagyok itt, még kevésbé szabad akaratomból jöttem.
- Nem akartam őt megbántani….ezt tettem ugye?- kérdezem Dahliatól, bár még mindig nem tudtam a látvány és a hangjának bársonyosan lágy csengése közötti disszharmóniával megbarátkozni. Egyszerűen nem illett így ide. Ő férfi volt, női ruhában, ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni. Fürödni szerettem volna, de vele biztosan nem tudok. Ő nem nő. Benne nem tudok megbízni.