Éjjel egy óra van, egy gyors pillantást vetek a tükörképemre. Bár még elégé kócos vagyok a rövid alvás miatt, a pólóm kissé mintha nagy lenne rám és undoritó fakó szürke, a nadrágomon meg menő tankok vannak. Ám ábrázatom nem tűnik kifejezetten kipihentnek, de mindettől függetlenül elégedett vagyok a visszapislogó sráccal. Igen, a hibáimmal együtt is megelégszem magammal. A szekrényből még előhalászom a fegyvert a dobozból, beteszem a ruhák alá a táskába. Már délután pakolgattam, hogy mit helyezek bele és mit viszek el magammal. Igen, elmegyek! Ha tudok. Nem a bátorságról van szó. másról. Pár pillanat múlva már teljesen felöltözve, meg egy telirakott háti táskával osonok ki a lépcső felé. Halk voltam, hogy ne keltsem fel az itthoniakat, ám minden csúfos kudarcba fulladt. Nem jutottam tovább a lépcsőről, anya épp jött felfelé, kissé ittas állapotban volt. Büdös is volt. Mikor rám nézett, rám ordított, igyekezni kezdett felém, s ahogy megpróbáltam visszafordulni, úgy kapta el a táskámat, s úgy rántott le a mélybe. Talán nem is tudta, hogy mit cselekszik. Lezúgtam a lépcsőfokokon, összesen 20 lépcső fok volt, vagy talán több is volt az, nem tudom. Apa odalent rohant segítségemre, ő se volt itthon. Felnyalábolt a földről, hiszen a karom természetellenesen kicsavarodott, ráadásul fájt is és nem tudtam mozdítani se. Azonban a táskámat el nem eresztettem volna a másikkal. Vitt egyenesen az autóhoz, közben kiabált anyának valamit…. valami olyasmit, hogy nem ide visz be, mert szabadságon van az orvosom. Honnan is tudva, hogy ez hazugság? Hogy az igazság teljesen másról is szól? Átvitt Manhattanba. Visszafolytot levegővel várakoztam az autóból, a könnyeim eleinte cseperegtek, hiszen ez nem olyan fájdalom volt, mint amit anyu okoz nekem. Ez annál nagyobb. Nem szólaltam meg, apa ugyan folyamatosan bámult a visszapillantóba rám, éreztem a tekintetét, de csendben maradtam. Nem néztem rá. Egyikünk sem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel. Hogy mondjam el a bandának, hogy baj van? Telefonálnom kell, vagy SMS-t lőni egyiküknek, aki összecsődíti a többieket. Hogy megyek így suliba? Mit fogok mondani annak, aki rákérdez erre? Aztán apa is megszólal.
- Hé Chanche. Ne áruld be anyádat jó?! Mond azt ha valaki kérdezi, hogy béna voltál és sötét volt, félre léptél. - és még azt hittem, hogy apa velem van, hát ezek szerint most oltári nagyot tévedtem. Pedig azt hittem, hogy minden szívóság ellenére ő az én pártomat fogja. De miért teszi most mindezt? Miért nem áll az én oldalamon? Óh ha én azt tudnám, amit ezek ketten rejtegetnek előlem!
Nem nagyon figyeltem az időt, de az autó lassan leállt, apa kipattant az autóból és kinyitotta az ajtómat. egy hordágy is előkerült meg pár mentős, akik kisegítettek az autóból az ágyra. Nem is figyeltem, hogy közben mikor hívta őket. Apa beszélt még az egyik mentős taggal, közben engem is kérdeztek a nevemről, a koromról és hogy hova járok iskolába. Azt mondta a srác, hogy mindez azért kell, hogy biztos legyenek abban, hogy nem estem sokkos állapotba a történtek miatt. Betolnak az épületen belül egy szobába, közben beszélgetnek valami hölgyről, hogy elvileg ide bent van, hívják őt, ő az egyetlen éjszakás jelenleg. Előkészítenek, segítenek levenni a felsőmet, nem mernek altatót adni, apa nem tudta megmondani hogy allergiás vagyok-e rá, vagy sem. Nem kockáztatnak. Közben hallom, ahogy összesúgnak a testemet ékítő lila foltok miatt. Na most legyen nagy szám, ugye? Szólásra nyitom a szám, de már késő, lépteket hallok.