Jadie && Austin

Maybe it`s not too late to learn how to love and forget how to hate.

Egy koppanás...
És aztán még egy halk koppanás az ablakon, amit nem sokkal később követ több másik is. Az apró kavicsok pedig minden egyes alkalommal potyognak is vissza Austin lába elé, hogy a srác újra meg újr, néha kicsit talán erősebben is elhajíthassa..
- Jadeeeen! Hé Cicababám, ne ingo... igno... Szóval válaszolj végre azokra a kurva üzenetekre...! - nagyon próbálkozik. De olyannyira, hogy még a nyelve is összeakad, mikor a kissé nehezebb szavakat igyekszik kimondani. De hát ő erről most nem tehet, hisz ismét csak nem épp a legjózanabb állapotában láthatja őt viszont Jaden. Már mennyiben a szőkeség hajlandó lesz felfigyelni rá, és kinyitja neki az ablakot.
Pedig először nem is akart idejönni. Tulajdonképpen azt sem tudja, hogy hogyan került ide. Persze, arra emlékszik, hogy egy kicsit... vagy talán kicsit nagyon megcsapolta a családi borkészletet, és valósznűleg az pja nem lesz attól sem elragadtatva, hogy a kedvenc whisky-jének az üvegében is talán már csak pár korty maradt az alján, de aztán jött egy kis kis fekete folt. A követező pedig, mire emlékszik már, hogy ott áll a Foster ház előtt, kezében egy már teljesen üres boros üveggel. És ha már itt van, akko miért is menjen haza? Ha máshogy úgysem hajlandó szóba állni vele Jaden, most ki tudja használni az alkalmat. Mert ő ddig nem fog hazamenni, míg a szőkeség legalább egy zót nem vált vele. Még akkor sem, ha másnap reggelig itt kell lennie.
- Jaden Emmaline Foster! Tudom, hogy itthon vagy, és tudom, hogy hallasz... Válaszolj már a picsába is...! - kiabál, s az ablakon egy újabb apró kavics koppan. Pedig ez már bőven kimeríti az éjszakai csendháborítás foalmát. De tulajdonképpen az ilyen kis apróságok mior is érdekelték Austint? Hát úgy nagyjából semmikor. Épp ezért ordibál ilyen nyugodtan... Vagyis inkább ingerülten és részegen Jadie ablaka alatt, mintha senki más nem lenne rajta kívül abban a lakásban. Ezzel pedig tulajdonképpen megkockáztatja azt is, hogy valamelyik családtagja, vagy esetleg az egyik idős somszéd ráhívja a zsarukat. De ez érdekli őt  legkevésbé, hisz tudja, ha ez meg is történne, max csak az éjszakát kéne a rácsok mögött töltenie, és már mehetne is haza. Vagy talán még annyit sem, hisz van pénze... Az pedig általában mindent megold.
- Kapsz öt percet... Ha addig nem jössz le, esküszöm én megyek fel! És tudod, hogy megteszem... - de meg ám... Azt persze még nem tudj, hogyan, és miként fog bejutni a lakásba, de megoldja.
De addig is azok az apró kavicsok egyenletes ütemben kopognak Jaden ablakán...

Austin && Jade

Életem leggyönyörűbb tragédiája, hogy jobban szerettelek téged, mint magamat valaha is fogom.

- Néznünk kéne valami filmet, nem? – kérdeztem meg Hant, miközben lassan a kanapé felé sétáltam a teámat szorongatva. A múltkori nehézségeket letudva, most már sokkal egyszerűbben kommunikáltunk egymással még annak ellenére is, hogy nem feltétlenül volt egyszerű kör meglépni azt a bizonyos dolgot. Én pontosan tudom, hogy mennyire nehéz lehet most neki ez a helyzet, ezért is szerettem volna egyfajta szövetségeskét mellette állni. Most pedig nem volt itthon senki, így én magam sem láttam annak értelmét, hogy külön külön kuksoljunk a szobánkban. És bár ő még egy kicsikét bátortalannak tűnt a társaságomban, valamilyen szinten mégis örömmel töltött el a bólintása. Mert ez azt jelenti, hogy szánna rám az idejéből, ami jó... Ugye? Még én sem tudtam megfejteni azt, hogy mennyire érzi kényszeresnek ezt az egészet, egyszerűen csak segíteni akartam neki, ami többé kevésbé össze is jött. Legalábbis remélem, hogy így van.
Gyorsan még felszaladtam a kedvenc pokrócomért a szobámba, amikor hirtelen az ablaknak durrant valami, amitől eléggé megijedtem. Nem nagyon bírom a horrorfilmeket, viszont párat volt szerencsém megnézni már az eddigiek során, így lényegében az tűnt a legjobb ötletnek, hogy ne maradjak egyedül a szobában.
- Valami madár vagy egy nagyobb bogár fent nekirepülhetett az ablaknak – jegyeztem meg Hannak a dolgot, mire ő kíváncsian pislogott felém – Majdnem összepisiltem magam tőle.
Erre már megengedett magának egy félszeg kis mosolyt, amit én egyfajta győzelemként könyveltem el magamban. Örültem neki, hogy végre idáig is eljutottunk és hirtelen már reménykedni is kezdtem abban, hogy majd egyszer talán jóban lehetünk. Még ha nem is baráti szinten, de el tudunk majd beszélgetni egymással és kedvességgel a szívünkben tudunk majd a másikra gondolni.
Viszont amikor meghallottam a hangot... Pontosabban a hangját, egészen összerezzentem és próbáltam mégis egyenes háttal állni a szoba közepén, nehogy a másik fiú megsejtsen valamit abból, ami történik éppen körülöttünk. Egy halk sóhaj kíséretében inkább le is tettem a kezemben szorongatott takarót a távirányítóval együtt, aztán a fiú felé fordultam.
- Ha megkérlek... Fel tudnál menni addig, amíg ezt lerendezem? – legnagyobb meglepetésemre némi hezitálás után bólintott, és el is indult felfelé. Jól esett, hogy nem kérdezett semmit, egyszerűen csak megtette ezt azért, mert megkértem rá. Már-már felelemelő érzés volt. Amint hallottam a szobájának az ajtaját becsukódni, rögtön igyekeztem minden dühömet visszafojtani és a lehető legnyugodtabban kimenni, majd betenni a bejárati ajtót magam mögött.
- Te teljesen megzakkantál? – kérdeztem tőle, és engem is meglepett az az erő és él, ami a hangomban csengett, amikor megpillantottam a fiút – Felpofozzalak, és attól talán észhez térsz? Mi a fenét művelsz a házunknál éjnek idején?
Nem akartam neki azt már elmondani, hogy minden bizonnyal se Evelyn, se apa nem örülne neki túlzottan, holott nem árulkodtam arról, amit velem csinált. Gyorsan a magamon viselt kis selyemköntös zsebébe is nyúltam, de úgy néz ki, hogy bentfelejtettem a telefonomat... Ó a picsába! Hogyan fogom értesíteni Isát akkor, ha valami történik esetleg?

469 ✮✩ ruha ✮✩ remélem tetszik, Babóca    ✮✩