- Tae Oh…! – sóhajt fáradtan az orvos, miközben orráról lepöccinti a vastag keretes fekete szemüvegét, és akárcsak egy végkimerülés útján járó nagyapó, megnyomkodja az orrnyergét – azt mondtam neked, hogy megbeszélünk és átbeszélünk mindent, amint megvannak a pontos eredmények. Erre pedig várnod kell még egy kicsit. Nem mellesleg megérteni azt is, hogy nem te vagy egyedül ezen az osztályon, akivel foglalkozunk. Egész nap dolgozunk, megfeszített munka van… ne légy türelmetlen. A jó munkához idő kell. - A lassú munkához meg főleg – morgom – és amúgy is most mondta, hogy már rég megvannak. Ha szar miért nem mondja? Ha jó, miért nem enged el? - Igen, azt mondtam. De ahhoz, hogy én beszélni is tudjak veled erről, konzultálnom kell a többi orvossal. Mikor fogod végre megérteni, vagy felfogni, hogy nem egyszerű a helyzetünk veled, és annál is inkább speciális eset vagy? Nem fogunk se most, se máskor elhamarkodottan ítélni, és én csak egy vagyok a hozzáértők közül. Szerintem te is szeretnél több szakértelmet is meghallgatni, ha már van erre mód, nem igaz? Fordítsunk a helyzeten. - Mit csináljunk? – lesek fel rá az eddigi komoly, és annál fontosabb elfoglaltságomból. Zavart ám az a kis bőrdarab a körmöm mellett, ami mindenbe beleakadt. - Ha annó tényleg belekezdtél volna a szakmába. Ha foglalkoztál volna rendesen az orvoslással, nem csak egyetemet érintőlegesen, és most praktizálnál…. ismerlek Theo, nagyon jó orvos lennél, mert másokkal szemben alapos vagy, úgy adod a tanácsokat ami sokunk számára szégyenére válik, amiért mi nem jövünk rá, de te igen. Bezzeg a te esetedet mindig sietteted és nem lennél ott, ahol éppen lenned kell, még ha az a javadat is szolgálja… de mit csinálnál az én helyemben? – teszi fel a költői kérdést, mire összevont szemöldökkel billentem félre a fejem. - Vegyünk téged alapul, ha az én helyemben lennél. Játszunk egyet. Van egy beteged. Fiatal. - Menyire? - Húszas évei közepe, huszonöt… pont ereje teljében van, legalábbis jó esetben. Jobb napjain ránézésre kutya baja. Edzett teste van, jó kiállása, egyenes tartása… maximum annyit tudna megmondani az ember, hogy fáradt… karikásabbak a szemei, kicsit sápatag a bőre, de ezt akár a származására is rá lehetne fogva. Mégis kicsit fáradékonyabb, kimerültebb, mert akár sokat dolgozik, mellette talán még tanul is, hajt, mint ahogy a huszonegyedik században szokás. Sokan ezt gondolják, ahogy végig néznek rajta. Ezeken a jó napokon kicsattan az erőtől, sokat tud pörögni, forogni… igazi tornádó. - Igen, azt hiszem tényleg munkaundoritisz. És huszonegyedik század. - Aztán jönnek a legrosszabb napok. - Mik a tünetek? - Fáradékonyság, levertség. Hányinger, sok esetben hányás, étvágytalanság. Indokolatlan magas láz. Fogyás. - Bármi lehet. Influenza, vírus, vérnyomásból eredő betegségek, cukorbetegség. De ugyan úgy tüdőgyulladás… - Has és deréktáji fájdalom. - Máj ha sárgul. De lehet más-más hasi szervek betegségei – vágom rá csípőből. - Lábakba és karba, ágyékba, mellkasba kisugárzó fájdalom. Semmiből érkező rohamok. Sápadás, hideg verejték… ájulás kórház. Megkapja a kellő kezeléseket, dialízis, vérvétel, plusz gyógyszerek. Minden, ami szükséges. Megint jól van két, esetleg három hétig – már nem is hagyja, hogy tovább találgassak - aztán váratlanul újabb roham, erősebb, mint a korábbi és kezdődik minden elölről, annyi különbséggel, hogy egyre rosszabbak a vérvételek eredményei. - Asszem’ én hamarabb jutottam el a célhoz – mosolyodok el, hiszen azzal, hogy belementem a játékba, ő maga is elkotyogta azt, amit talán nem akart. - … tényleg ezt kellene csinálnod. Figyelj. Adj nekem még egy napot jó? Konzultálok a kollégákkal, és holnap amint teljes képet kapunk, jönni fogok. Nem ígérem, hogy mikor. De ennyi időt adj még nekem. Segíteni akarok, és azt csak így tudom elérni. - Persze, ezt hallgatom már mióta doki! – vágom rá sértett gyerekként. Tudom, hogy segíteni akar. De azzal segítene a legtöbbet, ha most nyíltan és őszintén közölné, hányadán is állok a bajjal…
Kezdőlap
