Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, még Darwin is, noha ő azt hiszi, hogy másik szemszögből látja a világot, de ki tudna megannyi csodát tenni ezzel a csodálatos bolygóval? Ne aggódj, nem akarlak megtéríteni, hiszem, hogy akinek útja van Istenhez, az rá fog lelni az ösvényre, a békés nyáj közepette és arra halad, amerre a sors kijelölte számára az irányt. Nem félek, hogy nem térnek meg, akiknek meg kell, vakon mégsem hiszem, hogy mindenki ugyanarra tart.
Tudom, hogy mi vár ránk odaát, a földi lét megnyugtat, bebalzsamoz és átjár a lélek szabadságával.
Hirdetem a békét, élem is, haragom szinte sosem lobban fel, nem ítélkezem. A családom roppant vallásos, atyám és anyám egyöntetűen papnak szántak, Isten szolgájának, hogy adakozzanak a mennyeknek. Bár anyám kicsit sajnálja, hogy így nem lesz unokája. Hiszem, hogy ennek így kell lennie.
Ha igazán felbosszant a világ kegyetlensége, zenébe fojtom bánatom, jó magam is elfogadhatóan pengetem a klasszikus gitár húrjait.




Pillantásom magába issza a nagyvárosi nyüzsgést, a diákok lavináját, ami bezúdul a terembe, nyilván nem én vagyok az érdeklődés középpontjában, ahogy az is elképzelhető, hogy csak a könnyen letudható vizsga vonzza őket, a laposan vezetett katalógus, a jelenléti szúrópróba szerű körbe adogatása mégis jelentősen növeli, az esélyeimet, hogy eljönnek. A lányok besűrűsödnek az első sorokba, néha lesütöm a szemem, a rövid szoknyájuk látványától, noha kértem, hogy legyenek jók és kíméljenek tőle, nem teszik. De mit is vártam hiszen próbatétel minden pillanat.
Felülök az asztalra, fél lábamon támaszkodom, farmer és fekete ing van rajtam, hogy ne hallgassam a poénokat a reverendával kapcsolatban, nyakamban kolláré jelzi hivatásom. Várok. Csendre, hogy végre rám figyeljenek, hogy a tollak kikerüljenek a szájakból és neki kezdhessünk.
Előttem a lányok a netet bújják, kíváncsian tolom el magam az asztaltól és mögéjük sétálok, noha megy a pisszegés, csak nem hallják. Egyetemi szinten galacsin kezdi meg pályafutását, belesétálok a röppályába, még csak nem is direkt, de vállal veszem le a tökéletlen gömböt. Kézjellel mutatom el, hogy aki dobta szedje fel, de íziben, vagy lerágom a fülét. Magas, barna fiú moccan, én pedig lepillantok a lányok által bámult kijelzőre.
A gugli az én nevem mutatja. Keresgélnek, a múltam érdekli őket, mintha titok lenne benne. Félek, semmit sem találnak.
Nagy sóhajjal helyezem a kezem a középen ülő, roppant vékony és nagy hajú leányzó vállára, közelebb is hajolok, hogy a fülébe susogjak, mint a déli szél.
- Miért nem kérdez, ha érdekli valami? - összerezzen, lecsapja a tetejét a szele kiüti a szemem, arcomba rebbenti kókusz illatú haját.
Vihogás indul útjára, aminek a magyarázata még nem született meg a fejemben, főleg, hogy nem kisiskolásokról beszélgetünk. De tapasztalatom szerint sosem szűnünk meg kölykök lenni, főleg, ha lehet örvendezni más kárán.
Hangosan is kimondom, a tényt; lehet érdeklődni.
Kérdések záporoznak rám, olyanok, amikhez semmi közük, de nem is titok, mielőtt visszasétálok megígérem, hogy az előadás után válaszolok, ha nem is mindenre.
Azt, hogy lakesiedi vagyok, nem titok, ahogy az sem, hogy nem a vér szerinti szüleim neveltek, ahogyan azt is, hogy újítónak neveznek a magam nevében, most olvastam a mindent tudó netről.
Elfog a kíváncsiság, hogy magam után nézzek. Beszívom a levegőt... hiúság... El veled.
A nagy létszámra való tekintettel körbe küldöm a szaknévsort, had írogassanak, sejtem, hogy a haverjaik neve is rákerül, de nem tervezem megrántani őket, minek? Valószínűleg könnyű pontszerző vagyok, mint a lepattanó labda.
Torkot köszörülök, újabb hatásszünetet tartok, hogy elviselhető legyen a zsivaj, mielőtt belefogok a történetbe, amiről ma beszélgetni szeretnék. A megváltó fiát vezetem fel, a hozzá fűzőt kalandok között lapozok, de nem titok, hogy a halálával fogom mulatni az időt.
- Valaki egyszer ezt írta róla: Soha egyetlen könyvet nem írt, semmilyen pozíciót nem töltött be, nem volt családja és nem volt háza, nem járt egyetemre és soha nem lakott nagyvárosban. Nem voltak ajánlólevelei, nem volt reklámja, nem volt semmije csak Ő maga. Mégis elmondhatjuk, hogy eltelt 20 évszázad és még ma is Ő az emberi faj központi szereplője… - hangom csendre inti őket, mindig meglep az, ahogy néznek rám. Hogy 32 éves korom ellenére nem vagyok sokkal idősebb náluk, talán a legfiatalabb vagyok, aki előadást tart nekik és figyelnek, isszák a szavaimat, mégis acsargó farkasfalkába futok, védenek, hárítanak, lehülyéznek, felháborodnak, nem hisznek, vagy hisznek, a Torinoi lepellel jönnek, a vizsgálatokkal, a feltételezett nejével, a leszármazottival, az összeesküvésekkel, a Sion- renddel, ami vagy van, vagy nincs, de imádom, hogy harcba szállnak. Vitázunk, finoman, felnőttesen. Felpörget, hogy a lázongok is végül nagyon érces hangnemet ütnek meg, bennem habzószájú vitapartnerre nem lelnek, az biztos. Feldobják Mária Magdolnát, a szajhát, innen egy fura kanyarral visszajutunk Máriához és felcsendül az örök kérdés, miszerint háltam-e már nővel?
Remek. Sejthettem volna, hogy ez lesz a központi téma, mert minden hárításom ellenére leragadunk, a diáim nem moccannak, senki nem figyel rájuk, minden szem rám tapad, és megint nem értem. Miért fontos ez?
Elnevetem magam, és megrázom a fejem. Ez az igazság. 32 évesen nem tettem még meg, de nekem hivatásom a cölibátus. Nem kezdek magyarázatba, arról sem, hogy izgatnak-e a nők, hiszen menten próbára tesznek, szétnyíló combok között kapkod a tekintetem.
Hova kerültem?
Egy srác megpendítek, hogy mennyire izgatnak a gyerekek és a férfiak, vagy tán a kecskék és a kutyák.
Sokadszorra várok, hogy elhumorizáljanak a káromra, de legyen ettől szebb a napjuk, nem bántanak, én pedig tudom, hogy érdekli őket, ahogy engem is a nők. Tagadhatnám, ha a gyomrom nem lenne morzsányi és nem feszegetne az ezer éve visszatartott vágy.
Kérdések röppenek, feltartott kézzel jelzem, hogy szóhoz jutnék. Amúgy is beígértem.
5 kérdést engedélyezek, következő órán pedig számon kérem az óra anyagát, mert miért is ne? Legalább felmérem hol tartanak, addig meg lesz egy esküvőm és  egy keresztelőm, meg egy kis nyugalmam és egy látogatásom a feljebbvalómnál.
Őszinte érdeklődés villan, a válaszok is azok.
Nem, még nem voltam nővel. Igen, őrülten kívánom őket. Nem, a gyerekek nem és nem a férfiak sem.  De ha így lenne sem vallanám be, ehhez hozzáfűzők egy kacsintást, hogy értsék csak poén, rám ne hívják a zsarukat. Igen, hiszek a szerelemben, csodálatos dolog, én is meg fogom találni a magamét, ha isten erőt ad és megtérhetek Őhozzá. Hogy mi? Felkapom a fejem és a velem szemben ülő barna lányka szemébe pillantok. Mintha nem hallottam volna jól a kérdést. Nem, a maszturbáció nem bűn. Arra, hogy kiverem-e? Válaszol elvörösödő fülem. Oké. Még egy kérdés. Igen, Theo mond csak. Hogy miért emlékszem a nevedre? Ez a kérdésed? Ja nem, sejtettem. Megingatható-e a hitem? Felszalad a szemöldököm, a válaszom elmossa az óra vége, kevesen hallják, hogy azt hazudom nem, sosem az.
Ha tudnák, ha csak sejtenék, hogy Manhattan nekem büntetés, hogy nem akarok itt lenni, hogy a város megrontotta a világom, hogy a nők most sokkal nagyobb kísértésbe visznek, mint bármikor. Bár nekem azt mondták jót fog tenni a nagyváros, hogy tanulhatok, fejlődhetek, hogy a St. Monica majd milyen jó lesz, mert a rengeteg ember feltölt, hogy az órák kirángatnak a hétköznapokból és hogy a hitem vassá fejlődik. Ha tudnák… Isten tudja, Ő a lelkembe lát, tudja, hogy elbizonytalanodom a hitembe, de annyi mindent sodor elém a sors. Tudom, hogy próbára tesz, hogy annyit kapok, amennyit elbírok és ez még megy. Tudom, hogy végül erősebb leszek mindenkinél.
Kilépek az üres teremből, zsebemből rózsafüzért fogok az ujjaim közé.
Mormolni kezdek, tekintetem előre szegezem, de lélekben máshol járok a fényben, ahol minden egyszerű, minden annyira tökéletes, ahol a hitem bivalyerős, a tudásom nem kopott, a nők nem riasztanak, a félelem nem ivódik a bőröm alá, ahol tudom ki vagyok.
A szobámban, majd a kereszt elé térdelek és végig csattogtatom a bőrt a hátamon, miközben megbocsátásért könyörgök.