⇀ Családcentrikus, mióta ő felel nem csak kisebbik, de nagyobbik öccséért is
⇀ Eleinte ő volt a KMA vezérigazgatói székének várományosa, azonban lemondott a pozícióról
⇀ Viszonylag hamar, egy fiatalkori játszótéri balesetet követő kezelés után döntötte el, hogy orvos lesz belőle -az apja a nagyszülői hagyatékra való tekintettel nem ellenkezett, mikor évek múltán is így gondolta
⇀ Sok gyerekkel ellentétben soha nem viszolygott az orvosoktól, annál is inkább lenyűgözte, hogy a gyógyítás hatalmával vannak felvértezve, így ő is egy akart lenni közülük
⇀ Sokszor ridegnek és elérhetetlennek hat markáns, karakteres vonásai végett; barátságos, szép mosolya azonban hamar eloszlatja ezeket a kételyeket
⇀ Nem szószátyár típus, annál is inkább jó hallgatóság –ellenben van, hogy megered a nyelve, de nem locsog szükségtelenül, a praktikusság híve
⇀ Örök kétkedő, még annak ellenére is, hogy minden ponton határozottnak és magabiztosnak láttatja magát –rendre támadnak aggályai a rá váró családfői szerep kapcsán
⇀ Igyekszik támasza lenni nem csak Minho-nak, de Robinnak is, még annak ellenére is, hogy utóbbi gyakran megtépázza az idegeit
⇀ Öccsei miatt elfedi az érzéseit, különösen nekik nem mutatja a gyengeségeit, hogy azt érzékeltesse, van, ki kézben tartsa a dolgokat
⇀ Nehezen élte meg, és annál is nehezebben dolgozza fel nem csak az anyja hét évvel ez előtt bekövetkezett halálát, de apja közelmúltbeli veszteségét is
⇀ Hidegvérű, soha nem kapkod, mindent megfontol, de krízishelyzetben is a legjobbját hozza, nem esik kétségbe
⇀ Előbb gondolkozik, csak aztán cselekszik –fordított helyzetben feltételezhető, hogy nagy a baj
⇀ Csak egy bizonyos szintig szereti a nyugalmat, a túl hosszan tartó csönd mondhatni fojtogató hatással van rá –ezt a szakmai ártalomnak és a sürgősségi nyüzsgésének titulálja
⇀ Bár nagyapja szerint „illendő korban van”, soha nem gondolkozott még a családalapításon, de még csak a nősülésen és egy valóban komoly kapcsolaton se
⇀ Mint sok más munkatársa, ő is függője a kávénak –többek között ennek, a csipogó vad ébresztőjének és a gondolatai eszelős kuszaságának köszönhető, hogy nem jó alvó
⇀ Bár ő maga hozta a döntést, mégis lelkiismeret furdalása van a Robinra rákényszerített helyzet miatt
⇀ Megértő, engedékeny és annál is inkább megalkuvó, hogyha kiszakad a munkahelyéről –tékozló öccse miatt azonban igyekszik határozottan tartani a gyeplőt, a néhai apját tartja ebben példaképnek
⇀ Nehezen viseli nem csak, hogy Robinnal romlásnak indult a kapcsolatuk, hanem, mint jelenleg törvényes gyámja, nem tudja megadni Minho-nak azt az atyai gondoskodást, ami kijárna az öccsének
⇀ Az egyetemet kortársaihoz mérten hamarabb, summa cum laude fejezte be és tört magas szakmai babérokra, ami végett a mai napig tart a felé irányuló negatív véleményektől, miszerint csakis a nagyapja révén jutott el odáig, ahol most tart, éppen ezért kifejezetten nagy a megfelelési kényszere

Dolgozott aznap este. Éppen a számára rendelt pihenőjét heverte a sarokban felállított utazóágyon a rutin révén fülére szorítva az összegöngyölgetett, fehér orvosi köpenyét. Nem volt feltett szándéka, hogy aludjon, elvégre ő maga is tudta, hogy minden erre irányuló kísérlete csak meddő próbálkozás volna a részéről. Monoton levegővételekkel lassította a szívverését, míg munkálkodott benne a pár órával az előtt felhajtott dupla espresso utóhatása. Fáradtság ült a szemhéján mely egyre csak húzta le azokat, de a kintről jövő zsinat, a folyamatosan dolgozó munkaszelleme képtelenné tette arra, hogy valóban elnyomja az álom. Csak hallgatta a fülében lüktető szívritmusát, melyen olykor átszűrődött a külvilág diktálta rigmus, az a néminemű esztelenség, ami mindig is jellemezte a sürgősségi osztályt.
Ezeken az általános zajokon uralkodott felül a riasztás, amit egyszeriben követett a kivágódó ajtó által behatoló világosság, mely narancssárgásra festette kényszerrel összeszorított szemhéjainak vásznát. Megrezzent, mikor a kilincs határozottan csattant a falon; azon a falon, aminek tövében magzatpózba hajtogatva hosszú tagjait kuporgott, mígnem tettre készen ült fel kidörzsölve szeméből a fáradtságot. Csak futtában pillantott az órájára a minimalista számlapról olvasva le, hogy éjfél már jócskán elmúlt, és aligha fél órája volt a regenerálódásra. Mégis újult erővel kanyarította magára a nemrég még hangtompítóként funkcionáló köpenyét, annak gallérját igazgatva, fáradt, erőtlen lábait a sietségre ösztökélve indult a rezidens után.
A folyosóra toppanva a fejetlenség nagyobb volt annál, mint amit feltételezni mert a sötétített pihenő rejtekében meghúzódva. Bár a szorgosan munkálkodó nővérek, orvosok serege nem tűnt többnek egy felbolygatott hangyabolynál, tudta, hogy ez a már tökéletesen megszokott, rendezett káosz, amibe simulékonyan, a jelenleg folyó eseményeket nem megakadályozva kell belehelyezkednie.
- Mit várunk? –szólt sietősen a hozzá legközelebb álló nővérhez, türelmetlenül kapkodva a levegőt, hasonló nyugtalansággal tekintve hol a nőre, hol az ajtóra.
- Tömegkarambol. Több sebesült, közülük ketten életveszélyes állapotban vannak –osztotta meg vele az információt a sietség közepette épp, hogy nem kötve csomót a saját nyelvére.
Biccentésére már nyílt is az ajtó, a hordágyon fekvő beteg fölött az egyik mentős kollégája gubbasztott halántékáról csordogáló izzadsággal, megfeszített tempóban pumpálva a levegőt a sérült tüdejébe. Elsőként mozdult, de amilyen hirtelenséggel termett mellettük olyan váratlanul blokkolt le, a sebekkel, vérrel borított arc láttán, amiben a körülmények ellenére is felfedezte apja vonásait.
- Alacsonyak az életjelek. A feje bal oldalát érte ütés, eltört a karja, a lába és gerince súlyosan roncsolódott. Belsővérzése lehet és légmell gyanúja áll fent –hallotta a hangot, ami lihegve darálta neki a kötelezőket, értette a szavakat, a kép azonban mégse állt teljesen össze a fejében. Lábai mintha nem is a sajátjai lettek volna sokkal inkább reflexből, mint valós irányítás alatt cselekedtek.
- Tolják a négyes vizsgálóba! –adta ki a parancsot a szájszárazságot leküzdő, rekedt hangon. Elfordulva a hordágytól ragadta meg az egyik elébe toppanó nővér karját, erőteljesen fordítva maga felé a riadt küllemű nőt.
- Hol van Kim doktor? –érdeklődte keserves, viszont annál is ingerültebb hangon. Csak egy gondolat járt a fejében: nem szegheti meg a szabályt, miszerint saját családtagot nem kezelhetnek amennyiben annak válságos az állapota. Túl nagy a stressz, lehetetlen az objektív rálátás.
- A műtőben, uram…
- Azonnal hívják fel és értesítsék a történtekről. Van egy halaszthatatlan VIP sebesültünk akihez minél hamarabb meg kell, hogy érkezzen –még hallotta az „értettem, uram!” választ, mikor elfordult, hogy célegyenesen vegye be a négyes vizsgálót. Újfent megtorpant, ahogy az apja testét látta… a rákötött gépek hangja, az azokon megjelenő számok rossz életjeleket közvetítettek felé, de tudta, hogy amíg meg nem érkezik a kezelőorvos, cselekednie kell…
- Ultrahangot kérek! –parancsolta felhúzva kezeire a kesztyűt. – Zselét! –tartotta az ápoló felé a műszert, majd annak teljesítése után a beteg hasára szorította azt. Beteg… hiszen próbált elvonatkoztatni, próbált nem úgy tekinteni a keze alatt fekvő férfira, mint az apjára, hogy a feladatait a legnagyobb szakértelemmel, az érzelmeitől nem kompromittálva tudja elvégezni.
- Vér van a hashártya üregében –állapította meg az ultrahang képét fixírozva. – Teljes CT-t kérek! Készítsétek elő a műtőt, amint kész van a vizsgálat, toljátok le, Kim doktor hajtja végre a beavatkozást. Értesítsétek az ortopédiát, kombinált műtétre lesz szükség –letépve a kezéről a kesztyűt fordult a kuka irányába, hogy annak szemétbe hajításával forduljon ki a kórteremből, hogy szabad teret biztosítson arra, hogy a hordágyat kitolják a vizsgálóból. Az egyetlen, ami visszatartotta, az a gépek hangos vijjogása volt, valamint a felszólító kiáltás.
- Doktor Kang!...

Doktor Kang…

- Doktor Kang? –puhatolózó, halk hangon szól az asztal túloldalán ülő irodista, orrnyergén feltolva a szemüveget a lencsén keresztül sandítva az irányába. – Jól érzi magát? Kér esetleg egy pohár vizet? –kényelmetlenül fészkelődve veszi szemügyre elsőként a szavait hozzá intéző férfit, őt követően pedig Kang titkárt, ki tanácstalan pislogások közepette tanulmányozza meglehetősen sápadtnak és fáradtnak tűnt arcát.
- Nem, köszönöm, jól vagyok –halk torokköszörülést követően csúszik feljebb székén, ujjait összefűzve, hüvelykujjaival idegesen malmozva ejtve kezeit az ölébe.
- Rendben –biccent, mikor felmarkolva a vaskos paksamétát emeli azt szemei elé a hivatalnok, hogy az arcáról is sugárzó szakértelemmel újból átfussa annak tömötten szedett, unalmas fekete-fehér sorait. – Az apja a végrendeletében magát nevezte ki Minho gyámjául abban az esetben, ha történne vele valami. Emellett a gyámhivatal jelenleg érvényben lévő törvénye alapján az árván maradt gyermeket ideiglenes hatállyal egy hozzátartozójánál helyezzük el, feltéve, ha nem szól ellene kizáró körülmény. Márpedig a vizsgálatok folyamán a gyámhivatal és a bíróság önt alkalmasnak találta arra, hogy a jövőben Minho gyámja legyen.
Mással nem, csak egy bólintással jelzi azt, hogy megértette a hallottakat. A lelke egy része valamelyest fellélegzett, mégis, a körülmények fájón érintik…
Pedig tudja, hogy nem tehetett semmit. A boncolás eredménye kimutatta, hogy az ütközés következtében vérömleny alakult ki az agyában.
Az idő ellenük harcolt.
Nem tudta volna megmenteni…