- Zárkózottnak tűnik, de az arra érdemes, intellektuális embereknek könnyen megnyílik.
- Szűkszavú, amennyiben nem gondolja úgy, hogy érdemes hozzászólnia a témához. Nem beszél ha nem kell, ellenben a számára is fontos vagy érdekes témákban mindig állást foglal és hosszan fejti ki a róluk alkotott véleményét.
- Emberkerülőnek tűnik, ez viszont jobbára az alapos szortírozásnak, válogatásnak tudható be. Nem áll le akárkivel és bárkivel.
- Pozitív, jó kisugárzású férfi, mégis van benne valami, ami sokakban bizonytalanságot ébreszt.
- Hűséges és igaz barát, de nem árul zsákbamacskát amikor azt mondja, hogy jobb nem elveszíteni a bizalmát. Nála nincs második esély.
- Soha nem viszi el más helyett a balhét, inkább támogató szerepet játszik a cél elérésének érdekében.
- Vállalja a tettei következményét, pont emiatt nagyon megfontolt és alaposan átgondol minden eshetőséget.
- Egészséges önbizalommal rendelkezik.
- Utál vezetői pozícióban lenni. A zenekar leader posztját is csak a többi tag hevessége és gyerekessége miatt vállalta el.
- Bízik a megérzéseiben. Ha mégsem, hamar eléri, hogy bízzon bennük.
- Jobban szeret adni, mint kapni.
- Zavarba jön ha az örömét, esetleg háláját kell kifejeznie.
- Ha igazán boldog ordít róla, ha pedig szomorú és lehangolt, lehetetlenség életet lehelni belé.
- Igazi hősszerelmes aki a nagy Ő-re vágyik és róla álmodozik, ám szüksége van a testi örömökre, ami miatt számtalan nő megfordult már az ágyában. Érzelmileg nagyon kevéshez kötődik és ragaszkodik, nem véletlen, hogy ezen kis afférok ellenére se horgonyzott le még egy mellett se.


Miután az utolsó akkordok, az utolsó kis dalfoszlányok is elhalkulnak és a gitár húrja nem rezeg tovább ujjaim érintése alatt, kíváncsi pillantással lesek a nyílászáró irányába mely sejtelmes, kicsit talán horrorfilmekbe illő nyikorgással tárul ki, hogy ezzel utat engedjen a törékeny, apró de végtelen erőt és magabiztosságot sugárzó asszonynak aki rendíthetetlenül közelít felém. Csepp kis termete először a konyhában terjengő kellemes aromákat, a húgom gyümölcsteájának édességét, a gázon rotyogó ragu sós, gyomorkorgató illatát hozza magával. Csak ezután érzem meg a kezében egyensúlyozott tálcán lévő bögre tartalmának orrfacsaró gőzfelhőjét, aminek "illata" két tizedmásodperc alatt parádésan feledteti el velem a tea és az ebéd jól ismert zamatát. Azt hiszem megint valami gyógy keverék, valami boszorkány főzet az anyu és a kuruzsló barátnőjinek kísérletei nyomán... Már ő maga is nagy hívője a gyógynövényeknek és a ki tudja, hogy milyen kísérleti jószágból készült darabos löttyöknek, de együtt komolyan fenomenálisakat szoktak alkotni. Váltig állítják, hogy csupa természetes, száz százalékban gyógynövényeket tartalmazó teákat rotyogtatnak a kis üstjeikben - épp csak a zöld párafelhő nem lebeg felettük -, de nekem szent meggyőződésem már csak a szaga alapján is, hogy ez a száz százalékban természetes alapanyag macskaszőrt, varangyot és csirkelábat jelent.
Soha nem voltam oda ezekért a középkori förmedvényekért ami leginkább arra jó, hogy az istentelen bűze és epére emlékeztető keserű íze miatt felforduljon a gyomrom, vagy magába igya a szagát a hajam és a bőröm. Ő viszont váltig állítja, hogy ha valami, hát akkor ez minden betegséget elfog űzni belőlem sőt, ezer százalékban biztos abban, hogy a ráknak is ez a legtökéletesebb ellenszere. Mintha ez így működne.
Szegénykém apa halála óta a fejébe vette, hogy én is és a húgom is "elkaphatjuk" a betegséget. Mintha legalábbis egy egyszerű nátháról lenne szó, nem pedig hajlamról, genetikáról amivel aztán tök mindegy, hogy mit eszik vagy iszik az ember. Bepánikolt amit nem csodálok, hiszen egyedül maradt. Özvegy lett a fiatal kora ellenére, innentől kezdve egyedül kell, hogy gondoskodjon a még kiskorú húgomról ami miatt ezerszer biztosítottam, nem kell, hogy minden teher az ő vállát nyomja.  Talán az ő szemében még én is egy kölyök vagyok, az ő kölyke, de mindannyiszor próbálom őt emlékeztetni arra, hogy közelebb járok a harminchoz mint eddig bármikor, az pedig még mindig nem elhanyagolandó tényező, hogy cirka tíz éves zenei pályafutás van már a hátam mögött ami nem kevés gázsit hozott nem csak nekem, de a családnak is. Az más kérdés, hogy talán engem vágott a leginkább földhöz apánk elvesztése, hiszen ha valakinek, hát neki köszönhetem a legtöbbet az életben. Ő volt az egyetlen aki a kezdetektől fogva támogatta a pályafutásomat, aki a legjobb tanárokat igyekezte elintézni nekem csak, hogy biztos úton haladjak a siker irányába. Nem csak nekem és a húgomnak, de az egész csapatnak, az összes srácnak a pótapja volt, így közösen éltük meg a veszteséget és gyászoltuk meg az elhunyt szerettünket.
Panaszkodni tehát nem panaszkodhatok, hiszen a tálcát az asztalomra helyező családanya tényleg mindent megtesz azért a legmagasabb szinteken, hogy minden adott legyen a számunkra és élvezzem az itthon tartózkodás minden pillanatát úgy, hogy a számomra leglényegesebb személy soha nem fogja már hallgatni a zenémet, vagy megbeszélni velem az aznapi legfontosabb témákat. Nem véletlen, hogy az eddiginél is kevesebb időt próbálom a szülői házban eltölteni, de tudom jól, hogy szükségük van rám. Mint ahogy nekem is rájuk.
- Kis drágám, minden rendben? - teszi rá vállaimra gyöngéd, mégis határozott kezeit, melyek kellemesen simítanak végig fáradt tagomon - a kedvencedet főztem, már jó rég nem készítettem.
- Ragut?
- Ragut.
- Két hete, tíz napja és az elmúlt hét minden második napján ragut főztél. Annyira azért nincs messze a "tegnap előtt" - szám szegletében apró mosollyal pillantok fel rá, miközben a mindennapos gitározástól bőrkeményedésessé vált ujjakban végződő kezemet az övére simítom.
- Nem szeretnéd végre elmondani, hogy mi történik? Általában akkor főzöl ragut ha valami baj van... kezd gyanús lenni, hogy két hete megállás nélkül azt eszünk.
- Előbb idd ezt meg! Nyugtató főzet. - már jól kezdődik.
- Ne mondd, hogy főzet mert komolyan elhiszem, hogy olyan dolog is van benne amiről nem szeretnék tudni - nézek a vastag falú bögre fenekére, amit...szeretnék látni de valahogy nem jön össze a sűrű, egészen zöldes árnyalatú löttynek köszönhetően. Más ezt hínár levesnek mondja.
- Semmi olyan nincs benne ami ártana. Talán nem kellemes az íze, de tudod ami használ, az sose finom. Gondolj a gyógyszerekre.
- Nem akarok - kortyolok bele aztán fintorogva és vonakodva, mintha legalábbis a fogamat húznák. Apró pici növény darabokat hámozok le a számról és a nyelvemről is, - illetve remélem, hogy növény és nem valami más -  amiket halk nyöszörgéssel teszek rá az éjjeliszekrényen lévő papír zsebkendőre.  
- Tudod, jött neked két héttel ez előtt egy levél. Az engedelmeddel elolvastam, a postás szerint sürgős. Te pedig nem voltál itthon, gondoltam ha valami olyanról van szó, akkor jobb ha tud róla valaki. Ne haragudj, hogy eddig titkoltam, nem tudtam, hogyan mondjam el - adja át a tojáshéj színű, cakkos szélű borítékot rajta ezernyi bélyeggel, és egyéb kis cédulával ami a származási országot is jelöli:
Amerika.


Hogy mikor omlott össze újra a világom? A képzeletem és minden amit eddig a sajátoménak hittem? Mikor anyám elém állt és a kezembe adott egy olyan fontosságú, olyan mérhetetlen volumenű hírt tartalmazó levelet, ami nem kisebb egy ember életénél. Pedig ha valaki, hát ő nagyon is tisztában lehetett volna azzal, hogy milyen elveszíteni valakit... abba viszont már nem gondolt bele, hogy milyen ha egy barátról van szó? Ha arról van szó, hogy jelen kell lennem egy temetésen mert várnak rám. Nem gondolkozott, mikor eltitkolta előlem és talán csak óvni akart apám elvesztését követően, de talán nem minden segítség amiről az ember úgy gondolja.
A levélben alapvetően nem állt sok, csupán a gyászjelentés egy vastag fehér papíron elegáns, cirádás betűkkel... pont amilyet Tomhoz tudtam elképzelni. Mellé pedig egy kis szedett-vedett félcédulát mellékeltek, miszerint a fiatal, harmincnyolc évét éppen, hogy csak megélő fiatalember végakarata miatt minél előbb tegyem tiszteletemet a családnál és az ügyvédjüknél.
Amilyen meghűlten ültem akkor ott az ágyon a gitárom nyakát szorongatva, kis híján szilánkjaira roppantva, pont olyan értetlenséggel és bizonytalansággal kergetem az ügyvéd pillantását magam előtt, aki szorgalmasan szórja cirádás betűit az asztalon lévő tonnányi papírok számtalan példányára.
-... várjunk egy percet - emelem mindkét tenyeremet magam elé védekezésképpen, s előrébb hajolva próbálok tökéletes rálátást biztosítani magamnak az imént írottakra.
- Akár kettőt is adhatok.
- Igazán kedves öntől... akkor ez alatt a két perc alatt kérem magyarázza el, hogy miért pont én?
- Arról nem beszélt. Tudja, semmit nem mondott nekünk se magával, se a terveivel kapcsolatosan, csupán a húgának és az öccsének mondta a halálos ágyán, hogy az iskolát magára akarja hagyni. Hogy ön lesz a legtökéletesebb arra, hogy a tanoncait nevelgesse és tanítsa, vagy alapjában véve képes legyen felvirágoztatni a létesítményt. Amúgy nem nagy iskoláról van szó, összesen ötven tanuló különböző korszakaszokból. Egészen picitől a felnőttekig. És egy percig se aggódjon, Mr. Kim! Nem lesz egyedül. Önön kívül hat másik tanár is alkalmazott. Az igazgatói poszt viszont megüresedett, ez lenne az amit önnek át kell vennie, vele együtt a tanítást is természetesen.
- De én nem... tanítok.
- Tessék?
- Mármint nincs tanári diplomám, se olyan amivel eltudnék vezetni egy iskolát.
- Ez már igazán nem az én dolgom.
- Nekem kötelességeim vannak otthon, mármint zenélek. Tíz éve egy csapat élén állok, nincs nekem időm arra, hogy iskola igazgatással foglalkozzak és gyerekeket tanítsak.
- Tudtommal mindenki katonaságban van. Az apja most halt meg pár hónapja...
- Utánam nézett?
- Nem volt szükséges, napokig önről áradozott Tom húga.
- Áh... remek.
- Ezt írja alá kérem! - tolja elém a flancos, ki tudja, hogy hány ezer dollárt érő ezüstözött tollát amit olyan határozottsággal csap rá az előtte lévő fehér lapra, hogy félő, kettétörik alatta az asztal.
- Nem kaphatnék esetleg pár nap gondolkozási időt? Ez hirtelen jött. Nem számítottam erre, épp csak, hogy megtudtam, hogy meghalt de máris át kellene vennem a szerepét. Egy gyors nekem...
- Tudja, üresen áll egy jól profitáló intézet igazgatói széke. Tele van tehetséggel az egész épület. Maga letett már mindent az asztalra odahaza amit csak ember kívánhat magának pénz, siker, hírnév... és gondolom jó néhány nő. Most jöhet valami kötöttebb is. Mégis min gondolkozik ennyit?
- Nekem azok a srácok a családom. Nem fogom csak úgy otthagyni őket. Adjon pár hónapot, hogy átgondoljam. Tényleg nem kérek többet. Ez... ez nem olyan valami amit csak úgy egyről a kettőre teljes bizonyossággal megtudok ígérni.
- Három hét.
- Egy hónap...
- De ez a végső!
- Legyen! - vágom rá határozottan. Ám ahogy elhagyja a számat s "kényelmesen" hátradőlök a kapott székben, mintha minden magabiztosságom és önbizalmam füstbe ment volna. Apró, jól látható rángások futnak végig a testemen melyeket minden erőmmel igyekszek leküzdeni, nehogy lássa rajtam a kétségbeesést. Mit fogok én csinálni? Mi fog történni velem? Mi lesz a srácaimmal? Akarom én ezt egyáltalán? Talán nem... de ha tényleg nem, biztos képes vagyok csalódást okozni valakinek? Az egyik legjobb barátomnak? Az emlékének hátat fordítanék? De ahhoz, hogy igazgassak talán nem szükséges mindig itt tartózkodnom nem igaz?
Remélem menni fog minden....
...egyszerre.