• Szabadságkedvelő, utálja ha megkötik a kezét – talán nem meglepő, ha jelen állás szerint 22 évesen éli a tinédzserkorban jellemző „lázadó korát”
• Humánus és segítőkész – most mind ezen jó készségét homály fedi
• Kapcsolatigényes, utál egyedül lenni. Szüksége van arra, hogy mindig legyen mellette valaki hosszú távon, akivel törődhet, akiről gondoskodhat. Ez az esetek jelentős részében az öccse vagy a bátyja.
• Jobban szeret adni, mint kapni, és bár nem utasít vissza semmit - amennyiben az még az elfogadható kereteken belül van - nehezen tudja megköszönni, vagy igaz örömét kimutatni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hálás vagy nem örül, egyszerűen nehezen fejezi ki az érzelmeit ilyen esetben.
• Talán befolyásolhatónak és gyenge akaratúnak tűnik, de valójában kifejezetten konok, makacs és akaratos természetű. Ugyan akkor játékos, pimaszkodó, lelkes. Kicsit talán gyermeteg.
• Nehezen hoz döntést, erős elhatározásra és tervezésre van szüksége ahhoz, hogy valami mellett letegye a voksát. Hajlamos sokáig szöszölni, több szempontból is megközelíteni az adott témát csak, hogy a legmegfelelőbb döntést tudja meghozni.
• Ennek ellenére mégis igazi vezető hajlamú személy, mégse képes ezt belátni. Ő az, aki képes jó irányba dönteni a mérleget, eltünteti a felhalmozódott problémákat és irányba állítja az eltévedt embereket… talán legnagyobb hibája, hogy mind ezt ő maga nem veszi észre.
• Hibái esetén vállalja a felelősséget.
• Némi szarkazmussal és nagyszájúsággal fűszerezett a természete
• Hajlamos a magába fordulásra
• Édesapja halála után megörökölte a KMA – Kia Motors Amerika, Kia leányvállalatának vezérigazgatói címét. A kinevezett nevelőinek és tanítóinak  meggyűlik vele a baja, elvégre erőteljesen küzd a lehetőségei és kötelességei ellen.
• 15 éves volt, mikor az anyja meghalt az öccse születésekor
• Van egy 30 éves bátyja Ro-Hwan és egy 7 éves öccse, Min Ho

- Fiatalúr, kérem…! – hajt fejet előtte az elhunyt édesapja titkára, minek után kikeveredve a gyászoló tömegből, végre valahára sikerül utat törnie magának a részvétet nyilvánítók között – követne engem? – hangja csupán kimerült suttogásnak hat a duruzsoló embertömegben, melynek tagjai lehajtott fejjel bolyongnak jobbra-balra akár egy megveszett hangyaboly, így igyekezvén megtalálni a helyüket a továbbiakban. Menjenek? Maradjanak? Mint minden szertartást követően, a fejetlenség itt is nyilvánvaló.  
- De az öcsém, most… Kang titkár, nem hiszem, hogy ez most…
- Majd a bátyja gondoskodik az öccséről. Ne emiatt fájjon a feje. Kérem, legyen szíves és kövessen engem – ellenkezést nem tűrő hangnemmel hirdeti igéjét a téma fontosságáról, amit egy bizonyos, régről már olyan jól ismert arcjáték követ. Kócos szemöldökei néhány milliméterrel feljebb ugranak a homlokában, melyen a megjelenő, méretes barázdák emlékeztetik őt a férfi valós korára.
Idejét se tudja már annak, hogy mióta munkálkodik Kang titkár az apja szolgálatában és megbízásában. Mikor ő megszületett – ide s tova 22 évvel ez előtt – a férfi már akkor bőven jelét mutatta korosodásának hajlott hátával, sűrűsödő ősz hajszálaival, valamint feje búbján egyre fényesebben csillogó bőrével, ami tükörként ütközött ki a ritkuló szálak rejtekéből. Egészen pici gyerek volt még, mikor az édesanyja elmondásai alapján megtudhatta, hogy Kang titkár az idők kezdete óta ismeri az apjukat. Mindig jó barátja és bizalmasa volt, nem szimplán egy egyszerű munkavállaló nála, akire rábízta a könyvelést, a cég- és vele együtt a család egyes dolgait. Ennek tudatában pedig mindig bízott benne még úgy is, ha világ életében egy félős kiskölyök hírében állt.
Az esetek legjelentősebb részében szerény, szégyenlős kis mosollyal figyelte a körülötte lévő embereket, nem sűrűn létesített kapcsolatot másokkal, tökéletesen eléldegélt a maga kis világában. Az öregúr viszont azon személyek egyike volt – a bátyja mellett -, akit szeretett kihozni a sodrából, sőt mi több, a bolondját járatni vele. Összekötötte a cipőfűzőjét, ellopta a frissen bokszolt, rendbe szedett lábbelijét vagy éppen az évek előrehaladtával előkerülő fejfedőt, ami egy kupac paróka volt. Ugyanis szerette volna elhitetni a külvilággal, hogy nem fog rajta úgy az idő vasfoga, mint azt sokan gondolták, vagy éppen ő maga érezte. És ameddig csak az ereje, fürgesége és jókedve engedte, rendszerint bele is ment a csintalan kisfiú játékába…
Most viszont nyoma sincs ennek a játékosságnak. Komor, fáradt szemeinek sarkát barázdáló nevetőráncok mellett a hatvanas, hetvenes éveikben járó személyek jellegzetes mély ráncai is megjelentek már, melyek a barátja és munkaadója halálával csak még élesebbé váltak. És bő három éve már annak is, hogy minden létező szórakozott, már-már nagyapás hangvételt hanyagolni kezdett Robin irányába, hiszen felnőtt. Bele kellett törődniük mindkettejüknek – és mindenkinek - abba, hogy a gyerekes botorságoknak, a pimaszkodásnak rég befellegzett, innentől a kötelességek, az öröklések maradtak neki. Elvégre mindig is ez volt a cél azok tudatában, hogy a legidősebb fiú a nagyapjuk igazgatói székét kapta magáénak.
Speciális helyzet az övék, hiszen középső gyerekként esélye nem lett volna arra a bátyja mögött kullogva a rangsorban, hogy bármit is örököljön. Ő csak sodródott volna az árral. Soha nem lett volna ő a feje annak, amit az apja és hozzátartozóik megvalósítottak, megteremtettek. De a bátyja máshogy döntött. A nagyapjuk, a Kangok legnemesebbike és legnagyobbika a legidősebb unokáját választotta a maga helyére… Robinnak pedig maradt a valódi forgatókönyv B verziója. Az, amitől mindig a legjobban tartott, noha abban a hitben ringatta magát végig, hogy erre bizonyosan soha nem fog sor kerülni. Mert őt nem érheti utol az a billog, amit ebben a családban élve magán kell, hogy viseljen. Belőle soha nem lesz hétköznapi ember, aki a saját autójával jár-kel a városban, egyszerű munkája van egy irodában, ahol napi nyolc órát görnyed a papírmunka felett.

- Fáradjon be – int a titkár az egész szobát szépen megmunkált tölgyfával borított tér felé, ő pedig bizonytalan léptekkel, makkos cipője kemény sarkának éles koppanásaival teszi meg azt a jó néhány lépést, ami elvezeti őt a forgószékig. Nem ül le, helyette hosszú ujjaival kapaszkodik bele a bőr háttámla durva anyagába.
- Uram… én ezt nem értem… - pillant végig az ügyvéden és a család nagy öregeiből, többek között a nagybátyjából és nagyapjából álló kompánián – nagyapa, mi ez?
- Ro Bin, pont az, aminek látszik – kocogtatja meg tömpe ujjának hegyével az íróasztalra fektetett papírhalom tetejét – az apádat eltemettük. Az életnek mennie kell tovább, az örökös pedig te vagy, hiszen te is tudod, mióta Ro-Hwan lemondott erről a lehetőségről.
- Nem, nagyapa, ez… nem – húzódik kétségbeesett vigyorra a szája - Alkalmatlan vagyok rá, te is tudod! Jó ég, hát te tudod ezt a legjobban!
- Ro Bin. Nem lehetsz alkalmatlan, az apád fia vagy.
- Nem fogok tudni elcipelni a hátamon egy egész céget, és nem is akarok! Ne kényszerítsetek valamire, ami meghaladja a képességeimet! És különben is, apa teste még ki se hűlt, MinHo még nincs is tisztában azzal, hogy mi a franc történt. Mellette van a helyem, ti meg már azon mesterkedtek, hogy hogyan írjatok az én nevemre egy egész céget, ami hosszú évek munkájával jött létre annó? Apu erre volt. Erre nevelték, mert mi másra, hm? És én?!
- Téged is erre neveltek.
- Hiába!
- Csak írd alá a papírokat, fiam, utána megy minden tovább a maga ütemében. Idővel megtanulsz majd mindent ahogy illik, remek nevelőink vannak akik segítenek neked. Nem várjuk el tőled azt, hogy két nap leforgása alatt válj tökéletes vezetővé. Nem ez a cél. Egyelőre az a fontos, hogy legyen valaki, aki a nevén viseli azt, ami az apádé volt.
- Ezt úgy mondod, mintha utána változna bármi is… talán találtok mást? Lesz más? Nem! Ez jutott, ezt dobta a gép. Ha tetszik, ha nem, el kell fogadnom, igaz? – remeg meg a szája széle, tekintetében félelem és elutasítás játszik sziporkázó játékot.
- Ro Bin, én… Mit mondhatnék?
- Inkább ne mondj semmit, jó? – húzódik el a nagyapjától, ki az idő alatt míg az unokája megnyugtatását igyekezett eszközölni, lecsalta azt a jó néhány lépés távolságot, ami volt közöttük – ezt nem fogom csinálni. Tudjátok – neveti el magát, ujját rázva maga előtt, remegve mutogatva a nagy öreg Kangra – nekem erre most tényleg nincs szükségem… velem nem fogtok kibaszni.
- Ro Bin! Tudjuk mindannyian, hogy fel vagy háborodva, de vigyázz a szádra!
- Ne! Ne próbálj tenni semmit. Most ne – pördül meg a sarkán, kézfejét a titkár karjára simítva tolva félre, mielőtt teljességgel eltudná állni az útját.
Ám végezetül nem is az idős úr az, aki ezt megteszi, annál is inkább a bátyja, ki abban a pillanatban nyitja ki a szoba ajtaját, hogy ő megveti előtte a lábát.
- Hyung! Vigyél innen. Könyörgök, szabadíts ki innen! – kapaszkodik bele zakójának anyagába, végső kétségbeesésében markolva meg azokat, miként falfehér arccal, reszkető ajkakkal és zavarodott, rettegő tekintettel keresi meg a másik pillantását. Ha a bátyja nincs a segítségére, ha ő nem talál ki valamit… akkor minden elveszett.