Dave & Isa

A szinkronúszás minden szépsége ellenére, gyakorlatilag az összes sporthoz hasonlóan rejt magában veszélyeket. Azon kívül, hogy annak, aki szinkronúszásra adja a fejét, jól kell bírnia levegő nélkül, na meg fejjel lefelé a vízben, gyakran előfordulnak könnyebb sérülések az edzések alkalmával. Az, hogy a heti hétből négy napon edzünk, ebből pedig mind a négy napon vízben is, szinte kívánja magának azt, hogy valami történjen a csapat valamelyik tagjával. Ezek a sérülések gyakran a lila foltok, könnyebb zúzódások, vagy törött lábujjak szintjén maradnak. Előfordul azonban, hogy a gyakorlások alkalmával egy-egy dobás félresikerül, és akár a feldobott lány, akár valaki, aki a vízben volt a dobók között, nem ússza meg enyhébb agyrázkódás nélkül.
Hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni arról, hogy néha az olyan egyszerű és mindennapos szituációk is hordoznak magukban veszélyt, mint az edzőteremben töltött néhány óra. Már-már unalomig ismételt rutinnak tűnik, amikor belépek a terembe, az ismerős gépek közé, és megkapom a mára tervezett gyakorlatokat az edzőtől, akivel egyébként mindannyian szeretünk együtt dolgozni. Előbb bemelegítés a futópadon, aztán a jól megszokott láberősítés. Váratlanul és sokkal ér azonban, amikor hirtelen a földön találom magam és úgy érzem az oldalam ki akar szakadni a helyéről. Odakapom a kezem, amit hirtelen nedvesnek és ragacsosnak érzek, majd alig pislogok néhányat, és a többieket látom, ahogy körülöttem állnak és engem néznek. Látom, ahogyan mozog a szájuk, de a fülemben doboló szívverésemtől alig hallom, hogy mit mondanak.
Mire a mentők megérkeznek, épp annyira sikerül felmérnem a helyzetet magam körül, hogy rájöjjek, a gép hibásodott meg, amin épp edzettem. Viszont a kórházba vezető út nagy része kiesik, elszörnyedek a vértől, ami gyakorlatilag a sajátom, és csak szeretném lehunyni a szemeimet, vagy visszaforgatni az időt, hogy ez ne történjen meg.
Minden nagyon gyorsan történik, előbb a kórházi fények vakítanak el, aztán rájövök, hogy a körülöttem lévők rólam beszélnek, végül egy arcra fókuszálok, aki hozzám beszél. – Igen – akarom válaszolni, de a mellé párosuló bólintásomból talán többet érteni. Annyira a férfi arcára és szavaira próbálok fókuszálni, hogy a hirtelen szemembe irányított fény szinte rosszul esik. Bárcsak itt lennének a szüleim! Legalábbis úgy emlékszem a mentőben megmondtam, hogy itthon vannak és hívták is őket.
- Anya, apa? – Szinte sírva sikerült kinyögnöm a szavakat, nem akarok mást, csak hogy ne fájjon az oldalam, a karom és a fejem egyszerre, és hogy érezzem a szüleim illatát, ami tizennyolc évesen sem kevésbé megnyugtató, mint gyerekként.
Mozdulni akarok, a szüleim felé hajolni, de a sikertelen kísérlet nyomán csak egy nyögés szakad ki belőlem. Oda sem figyelnek rám, mert az orvos szavait hallgatják, akire anya szinte olyan pillantást vet, mintha szellemet látna, a feltett kérdésre azonban apa válaszol előbb.
- Az nem fog menni. – Szavai határozottak, én pedig a szétszakadni akaró fejfájásommal sem értem miért ne adhatna valamelyikük vért. – A mi vércsoportunk…
- Isabel… Édesanyja Stella Ibañez volt. A húgom.
Hallom a szavakat, külön-külön van értelmük, de az agyam nem akarja, hogy megértsem őket.
- Hányingerem van…

Dave & Isa

Úgy érzem kifejezetten szerencsésnek kellene tartanom magamat, amiért az életem elmúlt tizennyolc évét sikerült úgy leélnem, hogy különösebb bajom nem adódott az életben, már ha az egészségüggyel ápolt kapcsolatomat vesszük figyelembe. Nyilván voltam már lázas beteg, a macskaallergiámnak is ki kellett valahogyan derülnie és rendszeresen járok sportorvoshoz is. De egészen a mai napig azt is elmondhattam magamról, hogy a sürgősségit sikerült nagy ívben elkerülnöm. Baleset következtében ugyan, de olyan mértékben sikerül pótolnom az évek múlva mesélhető kórházas sztorik saját verzióját, hogy ha versenyt kellene csinálnom belőle, biztosan én lennék a nyertes a családom és barátaim körében. Ha pedig önmagában az, hogy az oldalam kiszakadni készül, a karomba pedig minden alkalommal belenyilall a fájdalom, ha csak megmozdulok nem lenne elég, még a vérveszteségtől ködös gondolataimat is sikerül felkavarnia a szüleimnek, akik megérkezésének örülnöm kellene.
A könnyeimmel küszködöm - vagy talán már réges-rég, a mentőben elveszítettem a harcot velük -, amikor megpillantom anyát és apát. A jelenlétük mintha önmagában elviselhetőbbé, sőt kevésbé komollyá, vagy épp fájdalmassá tenné ezt az egész élményt. Megfeledkezem arról, hogy az előbb az orvos még a műtőt emlegette, vagy hogy annyian sürögnek-forognak körülöttem, hogy ha nézem őket, csak beleszédülök. Ijedt tekintetem a szüleimre szegezem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy elkezdjem magyarázni mi történt, meg különben is, gyakorlatilag a felére nem emlékszem pontosan.
- Igen, én vagyok Margarita. - Feleli anyám határozottan, én pedig még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy az előbb azt mondta: a húga lánya vagyok. Hiszen nekem van egy ikertestvérem, Bécsben születtünk, és a szüleim itt állnak a szobában. Stella nénikém alig emlegettük fel, csupán családi összejöveteleken, vagy nagy ritkán egy-egy régi kép miatt beszéltünk róla. Akkoriban halt meg, amikor én születtem...
Szíven üt a lehetséges felismerés, és ha nem feküdnék már így is, most minden bizonnyal kifutna az erő a lábaimból. Kavarog a gyomrom és úgy érzem rögtön elhányom magam - aminek hangot is adok, hátha tudnak rajtam segíteni, ha már ennyien vesznek körül. A testem semmilyen módon nem tudja befogadni az imént hallottakat; azt, hogy tizennyolc éve hazugságban élem az életemet.
- Rendben. - A férfira nézek, aki olyan profizmussal végzi a munkáját, mintha nem éppen egy családi dráma kellős közepén lenne. Igyekszem bólintani néhányat, hogy azzal is jelezzem, hogy megértettem őt, de rossz ötletnek bizonyul. Ütemes fájdalom kíséri ugyanis a mozdulatot, nekem pedig le kell hunynom egy pillanatra a szemeimet, hogy másra tudjak koncentrálni. - Igen, igyekszem - halovány, szó szerint odaerőltetett kis mosoly jelenik meg a szám sarkában és egészen addig marad ott, amíg a szüleim félre nem vonják Dr. Connort.
Ha akarnám sem tudnám figyelmen kívül hagyni a szavaikat és ha az előbb hideg zuhanyként ért a tény, hogy az anyám, aki felnevelt, olyan könnyedén tudta közölni, hogy nem az Ő lánya vagyok, most aztán újabb és újabb hullámokban érkezik a döbbenet, a harag, a kétségbeesés. Olyan intenzitással temet maga alá az érzések egész sora, hogy észre sem veszem amikor bekerül az infúzió, de még a nővérek sebeim átkötözésére való igyekvése sem üti meg az ingerküszöböm. Pedig az előbb még úgy éreztem, hogy minden porcikám sajog.
Pillantásom a szüleimre suhan, aztán az orvosra, aki... Aki valójában az apám. Érzem, ahogy egyre szaporábban kezd verni a szívem, hiába kapkodom a levegőt, mintha nem tudná megtölteni a tüdőmet. Elszorul a torkom és csak egyre inkább pánikba esem, mert mindaz, ami az elmúlt egy órában történt és főleg amit alig pár perccel ezelőtt hallottam; mindaz lehetetlen.
- Muszáj...? - Nehezen sikerül feltennem a kérdést, még mindig úgy érzem, hogy a szorongás egy nagy sziklaként súlyozza le a mellkasom. Fogalmam sincs az egész káoszon keresztül miért ragaszkodom annyira éppen Dr. Connorhoz, talán ahhoz van köze, hogy a számára is friss információk ellenére úgy magyarázza meg nekem, hogy mi fog következni, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Isa, édesem...
- Kislányom, minden rendben lesz. - A szüleim úgy lépnek közelebb, mintha nem az előbb robbantottak volna atombombát. Apám anya keze után nyúl, és együtt próbálnak a bőröm olyan felületén megérinteni, ahol nem fáj.
- Hogy lehetne minden rendben?! - Az összes érzelem közül hirtelen a harag látszik győzedelmeskedni. - Hazudtatok nekem... - Egyszerre vagyok mérges és csalódott is. - Menjetek innen. Nem akarom, hogy itt legyetek, hagyjatok békén! - Lerázom magamról a kezüket és szorosan becsukom a szemeimet, mintha azzal eltüntethetném őket, az egész kórházat és mindent, amit a doktornak mondtak és hallottam.

Dave & Isa

Nehéz megbarátkoznom a ténnyel, hogy ez az egész valóban megtörténik velem, a szavak tényleg elhangzanak és az, ami most lehetetlennek tűnik, mind igaz. Ahelyett, hogy a baleset és a kórház sürgő-forgó alkalmazottai miatt aggódnék, azt kívánom, ha ez az egész csak egy álom, ébredjek már fel belőle! Ha mindez csak egy nagyon élethű rémálom, akkor mi következhet még, ami az eddigieknél is megdöbbentőbb, vagy félelmetesebb? Valahol legbelül mégis jól tudom, csak nem akarom még elfogadni, hogy nem álmodom. Ilyesmit még én is nehezen tudnék kitalálni, legyen szó álomvilágról, vagy sem. A szüleim túl biztosak abban, amit mondanak, az orvos pedig valami furcsa oknál fogva nem sokat kételkedik, hanem hisz nekik. Ha ez egy rossz vicc lenne egy még rosszabb helyzetben, valakinek már el kellett volna nevetnie magát.
Ezer meg egy kérdés vetődik fel bennem, mégis úgy érzem a miért visszhangzik leghangosabban a gondolataim között, versenyt futva azzal, hogy hogyan és mi lesz most. Jelen helyzetben egy mukkot sem tudok hozzátenni a történésekhez, vérző karral és infúzióra kötve gyakorlatilag csak arra vagyok képes, hogy egyre inkább leessen az állam a hallottak miatt. Hogyan lehetséges az, hogy tizennyolc éven át úgy neveltek fel ezek az emberek, hogy képesek voltak elhallgatni előlem, hogy Stella néni számomra több nagynéninél. Ha ők tudtak róla, ki tudhat még erről a családban? Vagy anya meg apa csak ketten voltak tudatában ennek az egésznek? Ha eddig képesek voltak elhallgatni, sőt hazudni a dologról, miért nyögik ki az első alkalommal, amikor szorul a hurok? Miért kellett felforgatniuk az életemet? Miért nem tudtak tovább hazudni és azt mondani, hogy nem ismerik az igazi szüleimet? Nem lett volna mindenkinek könnyebb?
Nem. Ugyanúgy haragudnék rájuk és rázna a hideg az érintésüktől, amit nem akarok magamon érezni. A legutolsó dolog, amit hallani akarok, azok a nyugtató, kedves szavak amelyekkel a lányuknak neveznek, holott nem vagyok az. - Rendben - bután érzem magam, amiért képtelen vagyok többet mondani az édesapámnak. De a kiszáradt torkommal és a lassan forgó gondolataimmal öröm, ha egyáltalán felfogom mi történik körülöttem.
- Ne aggódj, kincsem. A doktor úr és a többi alkalmazott is figyel rád. Minden rendben lesz. - Mérgesen vonom össze a szemöldökeimet, ahogyan apára pillantok és elég még néhány szó a szájukból anyával, kirobban belőlem mindaz, amit most irántuk érzek.
Fáradt sóhaj szakad ki belőlem, amikor segítséget kapok a szüleim kitessékelésében, mert egyszerre érzem szörnyen magam, amiért így hálálom meg az elmúlt tizennyolc évet, amit a nevelésemmel töltöttek, ugyanakkor képtelen vagyok logikusan gondolkodni és nem az érzelmeimtől vezérelve cselekedni. - Köszönöm. - Halvány kis mosollyal a szám sarkában keresem Dr. Connor pillantását. Az édesapám pillantását. - Charlotte nővér... Oké. - Néhány apró bólintást is megengedek magamnak, csak hogy jelezzem, hogy értettem a dolgot.
Miután a doki  elmegy, nem igazán tudok koncentrálni arra, mi folyik körülöttem, még a karom, vagy az oldalam miatt sem nyavalygok a nővérnek, mert úgy érzem be kell bizonyítanom, hogy tényleg kibírom. Túlságosan elfoglalnak a kusza gondolatok, amelyeket bármennyire szeretném is, képtelen vagyok lenyugtatni. Egyre csak azon jár az agyam, hogy mégis hogy lehetséges ez és vajon miről nem tudok még. Vagy hogy egyáltalán a szüleim hogy lehetnek olyan önzőek, hogy valakinek a nyakába borítanak egy ilyen információt, amikor talán nem is volt rá kíváncsi. Talán rám sem lesz kíváncsi, nem fogja érdekelni, hogy van egy lánya. Hogy én vagyok a lánya. Valószínűleg ezért is érzek késztetést arra, hogy elnevessem magam, amikor Dr. Connor megkérdezi tőlem, hogy őszintén hogyan érzem magam. Mégis visszafogom magam, a válaszomon kívül nem jön ki hang a torkomon. - Azt hiszem egy kicsit félek. - Mert egész eddigi tizennyolc évem alatt nem történt velem ilyesmi. - Nem érzem. És nem tudom megmozdítani. - Hangomba talán keveredik egy kis pánik is, de talán csak annak a megszokásnak köszönhetően, hogy szinkronúszóként mindig tisztában kell lennem a testem minden rezdülésével.
- Tényleg? - Sosem volt még ilyen élményem, és talán ezért is teszem fel a meglepett kérdést. Mert olyan volt, mintha nem is történt volna velem semmi, holott mindenki végezte a dolgát és amint elmúlik az érzéstelenítő hatása, majd megérzem a műtét eredményét is. - Ha nem fog nagyon látszani, azt hiszem megbarátkozom vele - megeresztek egy halvány mosolyt. - Mennyire fog fájni, ha elmúlik az érzéstelenítő hatása? - Sok dolgot kibírok, mondjuk a neten nekem szánt negatív kritikától kezdve a  nagyon csípős ételekig, de ha fájdalomról van szó, akkor gyenge kislány vagyok és ha lehet, nem mutatnám be a kórház személyzetének milyen vagyok akkor.
- Mindenképpen. Azt hiszem. - Összevonom a szemöldökeimet, mert magam sem tudom hogyan kellene viselkednem, ha nem az orvosomként tekintek fel rá, hanem mint a frissen megismert apámként. - Addig azt hiszem beszélnem kellene a.. szüleimmel is. - A szavaim elakadnak. Nem a fájdalomtól, egyszerűen csak azért, mert magam sem tudom hogyan fejezhetném ki magam. Egy azonban biztos, hogy amint a megfelelő ember kigurít innen, az előkészített tolókocsiban, a szüleim ott lesznek valahol a másik oldalon és arra lesznek kíváncsiak, hogy vagyok. Ahhoz pedig, hogy megértsem ezt a lehetetlennek tűnő helyzetet, meg kell hallgatnom őket és Dr. Connort is. Mert a kérdéseimre csak ők adhatják meg a választ.

Dave & Isa

Tudom, valószínűleg nagy butaság azt kívánni, bárcsak olyan sérülést szenvedtem volna, ami annyira kiüt, hogy fogalmam sincs mindarról, amit körülöttem lezajlik. Mégis vagyok annyira önző ebben a helyzetben, hogy hagyjam elkalandozni a gondolataimat és fejben megalkossak egy olyan képet, amikor nem vagyok tudatában mindannak, ami az egész családi hátteremet és az eddigi életemről való gondolkodásomat megváltoztatja. Egyáltalán miért nem tud senki arról, hogy mi történt Stella nénivel? Vagy ha az egész családom tud róla, a nagyszüleimtől az unokatestvéreimig, hát miért hallgatták el? Na és ha én nem azoknak az embereknek az édes gyereke vagyok, akik felneveltek, mi van a lánnyal, akivel egész eddigi életünkben ikertestvérekként nevelkedtünk? Ana nem több számomra unokatestvérnél, vagy neki is hazudtak?
Annyi meg annyi kérdés vetődik fel bennem és kavarog a fejemben, hogy lassan rájövök, muszáj leszek részletesen kikérdezni a szüleimet, mert csak ők adhatnak nekem tényleges válaszokat. Akkor nem fogok a fejemben hamis képeket festeni arról, hogy mi történhetett. Habár nagyon nem vagyok felkészülve arra, hogy halljam az igazat, de mindenképpen szükségem lesz rá ahhoz, hogy valamennyire sikerüljön feldolgoznom a dolgot. Szinte teljes sötétségben tapogatózni rettentő érzés, mert bár a lényeget tudom, a részletek tennének igazán helyre mindent.
Nem kellett volna annyira ráförmednem a két emberre, akik a mai nap eseményei ellenére is úgy kezeltek, hezitálás nélkül, mint a saját lányukat. De abban a helyzetben - és tulajdonképpen ha csak rágondolok, érzem, hogy a düh újra felpezsdül bennem - képtelen voltam uralkodni magamon. Mert amellett, hogy a sírás kerülgetett a nyomás miatt, amit néhány egyszerű szó okozott, vártam valamiféle magyarázatot.
Bár önmagában a műtét gondolata igenis megrémít, mindenféle hozzáértés vagy korábbi tapasztalat hiányában - és a sürgősségi káosza egyébként sem valami megnyugtató -, azért örülök neki, hogy mindannak ellenére, ami Dr. Connor nyakába is legalább annyira hirtelen szakadt, mint az enyémbe, ő mégsem viharzik el azzal, hogy hallani sem akar ilyesmiről és bízza másra az összefoltozásom. Sőt, még azt a szívességet is megteszi, hogy kitessékeli mellőlem a szüleimet, hogy legalább miattuk ne kelljen idegeskednem. Elég a műtét maga, ami az egész végeztével  már nem is tűnik olyan ijesztőnek, sőt olyan hosszúnak sem. Valószínűleg annak hála, hogy nem éreztem az egészből semmit, de amíg zajlott, volt miről gondolkodnom.
- Két hétig? - bukik ki belőlem a kérdés rögtön, habár jobban belegondolva nem is tudom mit vártam, mikor mehetek vissza edzeni. Utálni fogom a kényszerpihenőt, mert évek óta napi szinten az életem része, hogy edzésre járok és a reggeleket a medencében kezdem, még tanítás előtt. - Azt hiszem az nem lenne rossz. Nem igazán bírom a fájdalmat - vallom be  félszegen. Épp az előbb kaptam meg, hogy milyen bátor voltam és két másodperccel később meg is hazudtolom az egészet azzal, hogy bevallom, hogy anyámasszony katonája vagyok, ha fájdalomról van szó. - De az átkötözés részét megoldhatjuk otthon is, igaz? - A szemöldökeim a magasba szaladnak, ahogy felteszem a kérdést. Megint úgy érzem, hogy a szám hamarabb járt, mint az eszem, mert ha nem járhatok majd edzésekre, tulajdonképpen nem lesz jobb dolgom, mint ellenőrzésre járni a kórházba.
Őszintén bevallom, hogy alig jelennek meg újra a közelemben a szüleim, rögtön nem is tűnik olyan szörnyűségnek a gondolat, hogy az elkövetkezendő hetekben nem leszek szobafogságra ítélve, hanem vissza kell majd járnom a kórházba - remélhetőleg nélkülük. Egyszerre vagyok rájuk dühös, de elég fáradt is ahhoz, hogy viszonylag csendben hagyjam anyának, hogy úgy ugráljon körbe, mintha legalábbis kómából ébredtem volna. Apa egy ideig meg sem szólal, végül mégis megkérdezi, hogy akarok-e róla beszélgetni, én pedig nem mondok nemet. Elfogadom amit mondanak, de néha mégis kénytelen vagyok közbevágni, mert néhány dologba nem igazán akarnak belemenni, hiába érdekel engem a válaszuk. De ha nem most beszéljük meg az elejétől a végéig, akkor meddig kell még úgy élnem, hogy akármelyik napon megtudhatok valami újat és sokkolót?
Szerencsére ezúttal - és annak tudatában, hogy látják, hogy jól vagyok - észreveszik magukat, és visszavonulót fújnak, habár megkapom, hogy ha bármi baj van, hívjam őket, és hogy majd jönnek, amint tudnak holnap is. Céltalanul bár, de épp a telefonomat nyomogatom, amikor meghallom a kopogtatást az ajtón és felpillantva a dokiéval találkozik a pillantásom. - Helló! - A készüléket az ölembe ejtem és feljebb tornászom magam az ágyon, hogy valamivel egyenesebben üljek, habár úgy érzem úgy nézhetek ki, mint egy törött szárnyú kiscsibe a próbálkozás közben. - Persze, csak nyugodtan - halvány mosoly jelenik meg az arcomon és úgy érzem jobban kellett volna tartanom ettől a pillanattól, mint attól, hogy a szüleimmel beszéljek.
- Azt hiszem jól vagyok. A karom is érzem nagyjából, de nagyon fura - szórakozott mosollyal biccentek az emlegetett végtagom felé, amivel most egy ideig még nem igazán fogok hadonászni valószínűleg. - A nővérek is mind nagyon rendesek. - Még csak nem is túlzok, mert tényleg szinte minden kívánságomat lesték, sorban ajánlgatták a segítséget a párnám felrázására, kérdezték, hogy nem fázom-e és legalább háromszor mondtam már el nekik, hogy jól vagyok. De ezért nem is haragudhatok, hiszen ez a dolguk.
- Köszönöm. Én nem érzem annyira így - vonom meg a vállamat, azon az oldalon, ahol nem sérült a karom. Néhány másodpercig az alsóajkam rágcsálom, aztán megköszörülöm a torkom bátortalanul teszem csak fel a kérdést, a nem messze álló fotel felé pillantva: - Le.. Leülsz?

Dave & Isa

Bűntudatom van, amiért nem is próbálkozom azzal, hogy megértsem a szüleim álláspontját és elfogadjam az aggodalmukat, amelyet a baleset miatt tanúsítanak felém. Az agyam viszont úgy tűnik saját maga hoz döntést és a visszautasítás mellett dönt. Egyelőre elég nekem azzal a traumával is megbirkóznom, hogy túléljem a balesetet és ne kapjak frászt a kórházi fertőtlenítőszagtól, meg a sürgés-forgástól, ami megelőzi a szükséges műtétet. Utána azonban, amikor a szobámba kerülök, szerencsére békén hagynak, bár kapok infúziót és azt a kérdést is legalább háromszor hallom, hogy jól érzem-e magam, de legalább már tudom, hogy túl vagyok a javán. Mármint attól függ, hogy pontosan az egész napnak melyik részét is tekintem a javának, mert nyilván az is foglalkoztat továbbra is, hogy vajon mit tudok meg a szüleimtől. De tulajdonképpen már azt sem tudom, hogy annak kellene-e még szólítanom őket. Különösen azért, mert képesek voltak hazudni nekem. Legalábbis az, hogy elhallgatták az igazat, az én szemeimben majdnem egyenlő a hazugsággal.
Úgy érzem, ha nem is teljesen a jövőre, de a mai napra nézve mindenképpen lenne lehetőségem azt mondani, hogy elég volt, nem kérek többet, mert betelt a pohár. Azt jelentené, hogy megpróbálhatom kipihenni magam és nem kell végighallgatnom mindazt, ami tizennyolc évvel ezelőtt történt. De néha sokkal egyszerűbb a sebtapasztól is gyorsan, egy lendülettel megszabadulni, ahelyett, hogy elnyújtanánk a fájdalmat, amit okoz. Akármennyire is úgy érzem, hogy kirántják vele alólam a talajt, mégis végighallgatom a szüleim - a nagynéném és nagybátyám - mondandóját. Egyelőre azonban képtelen vagyok feldolgozni mindazt, amit mondanak nekem, mert nagyon vegyes érzelmek kezdenek el kavarogni bennem az egész történet nyomán. Tizenéves fejjel azt hiszi az ember, hogy ilyesmi csak a filmekben lehetséges, aztán most mégis itt vagyunk és nagyon is valóság az egész.
Miután a szüleim elmennek, az eddigi felhajtás és a történtek - a baleset és a műtét - miatt, vagy mert a szervezetem egyszerűen jobbnak látja, ha gondolkodás helyett egyszerűen csak az agyamat kikapcsolva pihenek, jól esik hogy úgy csinálhatok, mintha semmi sem történt volna. Csak nyomogatok valami teljesen jelentéktelen játékot, miközben az agyam hátuljában valahol mélyen azon pörögnek a gondolataim, hogy mi lesz, ha már nem csak én, hanem a barátaim, a húgom, a pasim és mindenki tudni fogja, amit most már én is? Nem is toppanhatna be jobbkor, aki talán választ tud adni erre a kérdésre.
- Igazából örülök, hogy nem történt nagyobb baj és még megvan a karom - jegyzem meg mosolyogva, habár a hangomban ott a szkeptikus él, csak mert ki gondolná, hogy ilyesmi megtörténne velem? Közben mégis kórházban vagyok, egy műtét után, szóval igazából már sosem lehetek benne biztos, hogy mi történik velem legközelebb.
- Kedves vagy. De tényleg jó volt a megérzés, egy ideje már nem plüssállatokat kérek a Mikulástól - halkan felnevetek, majd finoman megrázom a fejemet is, csak mert lehet, hogy nem azzal kellene indítanom, hogy butaságokat beszélek. Egyszerűen csak rettentő furcsa ez az egész helyzet. - Az evés része nem hangzott volna rosszul úgy egy órája, de mióta megkaptam az infúziót, inkább hányingerem van - húzom el a számat tanácstalanul. - Szóval azt hiszem most megvagyok. Habár azok az éneklő pingvinek felkeltették az érdeklődésem. Nem hiszem, hogy láttam volna hasonlót, elég extra lehet az ajándékboltotok - jegyzem meg egy kedves mosoly kíséretében, nem teljesen komolyan gondolva a megjegyzésem.
- Igen. - Magam sem vagyok biztos benne, hogy elég hangosan mondom ahhoz, hogy ő is hallja, de hirtelen képtelen vagyok elég levegőt kipréselni magamból. Pedig a helyzet nem indokolja, mert valószínűleg mindketten ugyanannyira el vagyunk most veszve. - Őszintén szólva én sem gondoltam volna soha, hogy bármi hasonló kiderülhet a családunkban. És... Nem is tudom. - Nagyot nyelek, a kézfejemben virító kanült vizsgálva jó pár másodpercig. Aztán talán kicsit túl hevesen is kezdek bólogatni, amikor meghallom a kérdését.
- Igen, nagyjából elmesélték, hogy mi történt akkor. - Kívülről el tudnám fújni a történetet, mégsem érezném igazinak. Pedig megtörtént és az életem része, mától pedig már tudok is róla. - Én egészen eddig csak annyit tudtam, hogy Stella néni... - Összevonom a szemöldökeim, mert fura érzés nagynéniként beszélni róla, amikor valójában az anyám volt. De az édesanyámnak sem merem hívni, mert gyakorlatilag semmit nem tudok róla, vagy hogy milyen volt. - ...meghalt. Azt nem részletezték, hogy hogyan. - Mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám, mert egyre inkább szürreálisnak érzem azt, hogy mindez megtörténhetett. - A szülésbe halt bele. Szóval gyakorlatilag miattam... - Nem fejezem be, csak nagyot nyelek és óvatosan pislogok Dave arcára, mert fogalmam sincs akarja-e hallani az egész történetet.

Dave & Isa

Ötletem sincs hogyan kellene lefolytatnunk ezt a beszélgetést. Normál esetben senkinek nincs abban tapasztalata, hogy a tizennyolc éven át ismeretlen édesapjával megbeszéljék miről is maradtak le egymás életében. Vagy hogy egyáltalán tisztázzák a helyzetet egymás létezésével kapcsolatban. Egész eddigi életem azt hittem, hogy van egy családom, akiket ismerek, akiket soha nem kérdőjeleztem meg, mert nem volt rá okom, hogy azt higgyem hazudnak nekem, vagy elhallgatnak valamit. Talán ez a része fáj az egésznek a legjobban. Hogy nem is számítottam rá és mégis megtörtént. Mindez nyilvánvalóan nem Dave hibája, mert számára is legalább annyira új az egész helyzet, mint nekem és legalább annyira tanácstalan a dologgal kapcsolatban, mint én magam vagyok. Ezért sem hezitálok túl sokat azzal kapcsolatban, hogy legalább egy hosszabb beszélgetést megejtsünk, miután az egész baleset kavarta helyzet leülepszik picit.
Nem érzem túlzottan meggondolatlan döntésnek azt, hogy meg szeretném őt ismerni, mert habár a szüleim megosztják velem, amit tudnom kell, de mégis Dave is egy azok közül, aki ismerte Stella nénit. Talán tud róla mesélni, nekem pedig nem csak egy rejtélyes, de elveszített családtag marad. Hiszen ő valószínűleg egészen másképp ismerte, mint a testvére, sőt valószínűleg a kapcsolatukról is inkább őt kellene kérdeznem, mint azt a két embert, aki bátran hazudott nekem. Az pedig csak nem árthat, ha meghallgatom mindkét oldal véleményét, ami segíteni fog egy kicsit az egész megértésében.
- Az ellátásra sem lehet nagyon panaszkodni - felelem mosolyogva, amikor arról beszélgetünk, hogy mekkora szerencse, hogy nem történt nagyobb bajom. Tulajdonképpen ha nem is kifejezetten tettem szóvá, de tényleg elég nagy szerencsének tartom, hogy két hétnél tovább nem kell kihagynom az edzéseimet, mert valószínűleg megbolondulnék, ha nem csinálhatnám azt, ami kicsi korom óta gyakorlatilag az életem. - Igen, jól. Tulajdonképpen szinkronúszó, hat éves korom óta. - Készségesen mesélek, mert olyan téma ez, ami tulajdonképpen nagyon is közel áll a szívemhez, így kifejezetten megnyugtatónak is érzem, hogy beszélhetek róla.
- Biztosan megvan a hangulata, mert olyan, mint amikor a vidámparkban nyer  egyet valaki. Csak azt hiszem a kórházban kicsit másabb érzés az egész. Én például nem feltétlenül akarnék emlékezni rá, hogy beteg voltam... - elhúzom a számat a kifejezetten őszinte magyarázat után, amit lehet, hogy talán túlságosan is befolyásol a mostani eset, amire normál esetben nem akarnék túlzottan emlékezni, de úgyis fogok. Tekintve, hogy nem egy szimpla csonttörésről vagy gyors vérvételről van szó.
- Ühüm. - Egészen elveszettnek érzem magam a kórházi ágyon fekve, amikor szóba kerül, hogy mi is segíthetne a hányingeremen, aminek a tudatán hiába próbálok már jó ideje túllépni, nem akar múlni. Most pedig hallva a lehetséges okait, rá kell jönnöm, hogy a testem nem igazán szerethet engem jelenleg. Előbb kíváncsian pillantok rá, amikor feláll a korábban elfoglalt helyéről, majd próbálom kivenni a nekem háttal elhangzó szavak lényegét, végül pedig mosoly költözik az arcomra a kedves gesztus miatt. - Köszönöm szépen! - halk nevetés tör ki belőlem. - Elég szemétség a testemtől, hogy a korábbiak után még van ez a hányinger is. Viszont azt hiszem ezeket a dolgokat meg kell jegyeznem, hogy legközelebb is tudjak segíteni az érzésen. Mindig orvos akartál lenni? - Hiszen láthatóan jó abban, amit csinál, meg hát tulajdonképpen a saját bőrömön is tapasztaltam. Picit úgy érzem nem csak az a fontos, hogy megbeszéljük hogy mennyi információt hallgattak el előlünk, de az is, hogy megismerjük egymást. Ami nyilván nem egy félórás művelet, de valószínűleg ez egy kezdet és ha már itt vagyunk, ki is használhatjuk. Azt, hogy a későbbiekben - mondjuk azután hogy fog alakulni, ha elhagytam a kórházat - hogyan alakul majd a megismerkedésünk, csak a jövő zenéje. Persze csak ha mindketten akarjuk ezt. Nem egyszerű hirtelen a semmiből kapni egy teljesen új apát, de valószínűleg az sem lehet túl hétköznapi, mikor valaki megtudja, hogy van egy tizennyolc éves lánya.
- Anya azt mondta, hogy a fiatal kora miatt a nagyszüleim nem igazán akarták, hogy kiderüljön maga a terhesség. Szóval ezért is volt a költözés, meg hogy titokban tartották és nem szóltak senkinek róla. Még neked sem. - Hirtelen megfordul a fejemben, hogy talán sokkal inkább a nagyszüleimre kellene haragudnom, akik szintén végig tudtak a dologról, de lelkiismeretfurdalás nélkül élték az életüket úgy, hogy engem sosem avattak be mindabba, ami történt. Biztosan nehéz lehetett számukra, hogy elveszítették az egyik lányukat, ami miatt most én is felelősnek érzem magam, s az alsó ajkamat harapdálva hallgatom Dave-et, aki arról akar meggyőzni, hogy tulajdonképpen mindketten csak a körülmények áldozatai vagyunk. - Te sem tehetsz semmiről, hiszen nem is tudtad... - finoman megrázom a fejem, miközben a szemeibe nézek.
- Egyszerűen csak olyan hihetetlen nekem az egész. - sóhajtok egy nagyot, s közben összevonom a szemöldökeim, mert próbálom pontosan megfogalmazni, hogy mi jár épp a fejemben. - Szóval.. Megkérdeztem mi a helyzet azzal, hogy eddig abban a tudatban éltem, hogy van egy ikertestvérem. És.. az egész olyan, mint egy szappanopera - hitetlenkedő nevetés tör ki belőlem, s a szemeimet forgatva rázom meg finoman a fejem. - A szüleim, vagyis Margarita és Joaquín, akikkel találkoztál, szóval ők ikreket vártak. De valami miatt az egyiküket elveszítették, így maradt Ana, aki a vér szerinti lányuk, akit egészen a mai napig az ikertestvéremnek tudtam. És közben ott volt Stella, meg a terhessége, amit titokban akartak tartani... Szóval bevállaltak Ana mellé engem is. - Hosszan kifújom a levegőt, s közben lassan belesajdul a fejem abba, hogy annyi részletére lennék még kíváncsi ennek az egész történetnek, mégis nagyon kevés válaszom van. Legfőképpen például az érdekelne, hogy pontosan miért is így oldódtak meg a dolgok és miért csak most tudom meg.

Dave & Isa

Mind tudjuk, hogy az emberiségnek még nem sikerült semmi olyasmit feltalálnia, amivel lehetőségünk lenne visszaforgatni az idő kerekét és megváltoztatni a hibáinkat, amelyeket elkövettünk, vagy szimplán a történelem alakulását. A múltat. Jelen helyzetben igenis érdekelne az a bizonyos 'mi lett volna, ha'. Még akkor is, ha nem tudom pontosan milyen életem lett volna annak tudatában, hogy az édesanyám meghalt. Persze nincs okom panaszkodni az eddigiek miatt, mert gyakorlatilag mindent megkaptam, amire csak egy gyereknek szüksége lehet. De nem kegyetlenség vajon megfosztani valaki olyat, mint Dave az információtól, hogy a lány akit egyszer szeretett, gyereket várt tőle? Persze így utólag, na meg tizenéves fejjel nagyon könnyű ítélkezni, de a nagyszüleim meghoztak egy olyan döntést, ahol nem feltétlenül vettek figyelembe minden felet. A saját hírük és családi egységük nyilvánvalóan fontos volt számukra. Azt pedig, hogy pontosan miért is így oldották meg a kérdést, csak tőlük lehetne megkérdezni.
- Aha. - mosolyogva bólintok. - Mindig nagyon szerettem a vizet és olyan volt, mintha a balettel kombinálták volna, szóval.. - nevetve megrázom a fejem. - Kiskoromban több értelmét láttam ennek a magyarázatnak. - Finoman megvonom a vállam, miközben újra feltekintek Dave-re. Amíg nem gondolok arra, hogy esetlegesen milyen nagy lépések állhatnak előttünk, talán kicsivel egyszerűbb is csak szimplán beszélgetni. Közel tizenkilenc évet igazából lehetetlen pótolni, ettől függetlenül viszont még simán megismerhetjük egymást. Nagy szerencse, vagy épp a Sors furcsa fintora, hogy még egy városban is élünk.
- Én is csak apa... izé, szóval miatta. - Összeakad a nyelvem a mondat közepén, mintha csak kicsit túl sokat ittunk volna a lányokkal egy buliban, de hirtelen furának tűnik az igazi apám előtt más embert hívni annak, még annak ellenére is, hogy Dave soha nem volt úgy része az életemnek. Mert nem lehetett. - Az extrém sportok menők - jelentem ki határozottan. - Egyiket sem próbáltam még igazából. De a hegymászás nem túl veszélyes? Nemrég posztolt Jared Leto pont arról, hogy majdnem meghalt, mert a kötele kis híján elszakadt. - Persze ez így elég pesszimista hozzáállás, hiszen csomóan űznek extrém sportokat és ússzák meg minden alkalommal, hogy bajuk essen. Na meg nyilván az ilyen sportok esetében előre ellenőrzik a felszerelést, hogy tényleg ne essen senkinek semmilyen baja. Dave pedig nyilvánvalóan eddig elég körültekintő volt, hogy épségben megúszta. Gondolom én. - De például egyszer szeretnék majd ejtőernyőzni - jelentem be teljesen véletlenszerűen. Viszont ez az igazság. Mint oly' sokaknak, az én bakancslistámon is rajta van ez a tevékenység.
- Na mondjuk ilyen szempontból már meg tudom érteni - felelem neki mosolyogva. - Ráadásul gondolom, mivel Te itt dolgozol, sokkal jobban látod, hogy bizonyos betegeknek mit jelent mondjuk az, ha meglátogatja napról napra a családja, vagy ha kap valamilyen emlékeztetőt arról, hogy milyen bátor volt. Kicsit olyan ez, mint amikor a gyerekorvos minden alkalommal matricát adott, mert jók voltunk amikor megvizsgált, nem? - Mosolyogva pillantok rá, amikor felrémlik bennem a nem is olyan régi, de jó pár éves emlékkép, amikor Anát meg engem még a szüleink rángattak az orvoshoz, ha valamilyen bajunk volt és nem magunknak oldottuk meg, vagy saját esetemben a sportorvosnál.
- Hát.. ezek után tényleg csak remélem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. - Ép kezemmel a sérült felé bökök, s közben még el is húzom a számat. Tényleg nem ez volt a tervem a mai napra, de ha már így alakult és utólag nyilván semmit nem tehetek ellene, akkor legalább örüljek, hogy nem esett komolyabb bajom. Na meg, hogy időben kórházba kerültem és még segíteni is tudtak rajtam, ilyen vagy olyan módon. Ha valaha kerülök még ilyen hirtelenséggel baleset miatt kórházba, hát nem szeretném, ha még valami kiderülne a családunkról.
- Ó! - Beharapom az alsó ajkam, amikor elmondja az okát, ami miatt orvos lett. - Sajnálom, ami édesanyáddal történt. Biztosan büszke lenne rád, ha tudná, hogy tényleg orvos lettél és életeket mentesz. - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, úgy pillantok fel rá újra. Szóval nem csak hogy az anyámat nem fogom megismerni, de a másik nagymamám is kiesett. - Ez lehet fura kérdés lesz, de... akkor mennyi idős is vagy? - Neki persze könnyű dolga van, mert ha nem is tudott mindenről, de pontosan tudja mikor találkozott az anyámmal. Vele kapcsolatban tehát Dave legalább ugyanolyan jó információforrás, mint anya nővére, Margarita.
- Háát.. Talán nem olyan elrugaszkodott ötlet, mert ha nem is pont az úszáshoz, de a sporthoz van köze. Nem igazán vannak olyan egyetemi programok, amik a szinkronúszást támogatnák, meg ugye ahhoz már lassan idős is leszek, abba kell hagynom... - lebiggyesztem egy pillanatra az ajkam, ahogy magyarázok, mert őszintén nem akarok búcsút mondani a sportnak és még csak annyi időm sem volt benne, mint apának. Vagyis Joaquínnak. - Sport és rekreációszervezést szeretnék tanulni az egyetemen, aztán inkább a menedzsment részével foglalkozni. - Nem sokaknak vázoltam még fel ilyen nyíltan és világosan a terveket, amiket az utóbbi időben kitaláltam magamnak, szóval Dave egyike az elsőknek, akik tudják, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök ugyebár.
Azt sem akarom tehát elhallgatni előle, amit Joaquín és Margarita elmondtak, mert velük ellentétben én nem csak hogy nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy ezt egyszerűen eltitkoljam előle, de kifejezetten szeretném is ha tudná. Mert ugyanannyi joga van hozzá, ha éppenséggel nem több, mint a ma történtek után, nekem. - Igen, persze. Az Isát szeretem. - bólintva értek egyet, majd az arcát fürkészve hallgatom a válaszát. Közben akaratlanul is beharapom a számat, úgy rágcsálva az alsó ajkam, ahogyan stresszhelyzetekben is előfordul néha velem. Megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék neki. - Én is sajnálom. És... Nem is tudom, csak nagyon felháborít, hogy így kellett megtudnunk. Mindkettőnknek - tanácstalanul vonom meg a vállam, mert ahogyan ő is mondta, ez ellen már nem tehetünk semmit. - De attól még most itt a lehetőség, hogy megismerjük egymást, nem? - Akármennyire is félek a választól, igazából nincs vesztenivalóm azzal, hogy megkérdezem. Különben is, jobb ezt most megbeszélni, mint hogy úgy éljünk tovább egy városban, hogy tudunk egymás létezéséről, de fogalmunk sincs mit kellene várnunk egymástól. Én pedig már csak a szüleim felé érzett dühből sem vagyok hajlandó úgy rázárni erre a kérdésre az ajtót, mint ahogyan ők tették évekig.

Dave & Isa

- Ennek örülök. - Mosollyal az arcomon billentem finoman oldalra a fejemet, még úgy is, hogy jelenleg olyan érzés ez, mintha a falba verném éppen. - Mármint csak azért, mert akkor nem úgy járkáltam eddig a világban, hogy értelmetlen magyarázatokkal álltam elő azoknak, akik erről kérdeztek - finom nevetés tör ki belőlem, miközben a hajamba túrok, majd pedig néhány tincset a helyére fésülök - nem mintha egyébként szükség lenne rá. Valószínűleg az egész napos történéseknek köszönhetően így is elég ramatyul nézek ki.
Jobban belegondolva azonban azt hiszem inkább örülnöm kellene annak, hogy egyáltalán még itt vagyok és élek, ahelyett, hogy azon járna az agyam, hogy pontosan hogy is nézhetek ki. Nagy szerencse, hogy nem rakták tele a szobát tükrökkel, mert akkor már megkértem volna valakit, hogy ha nem lehet levenni őket, legalább legyenek letakarva. Valószínűleg maga a gondolat is csak arról árulkodik, hogy mennyire hiú vagyok. Abban a világban viszont és olyan szülőkkel, pontosabban apával, akivel én nőttem fel, ez a gondolkodás szinte magától jött. Nem tudom ettől jó ember vagyok-e, vagy épp ellenkezőleg szörnyű, viszont szeretném azt hinni, hogy amikor Dave ténylegesen megismer, nem gondolja majd azt, hogy bárcsak ne derült volna ki, hogy én vagyok a lánya.
Hiába nagyon friss még a hír, attól még fogalmam sincs hogyan kellene kezelnem. Akit eddig apámnak hívtam, valójában nem is az, de nincs más megnevezésem arra az emberre, aki felnevelt, mert hogyan is kezdhetném el minden magyarázat nélkül mindenki előtt pusztán nagybátyámnak nevezni? Ez a kérdés viszont azt hiszem éppen olyasmi, ami épp elég bonyolult ahhoz, hogy ne most próbáljam meg kioldozni.
- Igen. Most már csak volt, habár a barátságos meccseket még mindig nem veti meg. - Ennek a leggyakoribb áldozatai pedig legtöbbször mi vagyunk, azaz a családja. Különös szerencséje van mondjuk a barátommal, mert Lou furcsa mód élvezni látszik azokat az alkalmakat, amikor apával teniszezhet. Habár az is igaz, hogy a teniszt mindig is a férfiak sportjának tartottam - abban a kiadásban különösen, ahogyan apa játszotta. - Bevallom őszintén engem a baseball valahogy soha nem fogott meg. Nem értem a lényegét. - Pedig tényleg nem egyszer próbálták már elmagyarázni nekem. - Akkor már inkább az amerikai foci, habár az is csak azért, mert a barátom gimiben kapitány volt. - Ugyan pozitív dolog miatt és önmagában kedves emlékek miatt kezdem emlegetni Lout, alig mondom ki a szavakat, ott kezd motoszkálni bennem az a szörnyű érzés, hogy a korábbi veszekedésünk és az, hogy szünetet tartunk, talán örökre fog szólni. A ma kapott hírek mellett pedig azt hiszem bátran kinevezhetem ezt a hetet életem legrosszabb és legfurcsább hetének.
- Gyakran kerülnek be szinkronúszók sérülés miatt? - teszem fel a kérdést mosolyogva. Egészen magabiztos vagyok, pont úgy, mint a véleményemet illetően arról, hogy az én sportom emberei nem lehetnek mindennapos esetek itt a kórházban. Az persze igaz, hogy gyakran egy-egy orr, vagy éppenséggel lábujj bánja a gyakorlást, a lányokkal egymásnak okozott kék-zöld foltokról nem is beszélve. A lényeg tulajdonképpen mégis az, hogy a néző valami szépet kapjon, azt pedig mind tudjuk, hogy a szépségnek ára van. Egyszerűen csak soha nem gondoltam volna, hogy akkora is lehet, mint amit én ma fizettem. - Óóó! - tör ki belőlem az őszinte reakció, amikor Dave azt említi, hogy katona volt. - Ezt nem tudtam. - Hogyan is tudhattam volna? - Így már érthető, neked biztosan megvan a megfelelő kondi az extrémebb sportokhoz is - bólintok egy aprót. Rengeteg kérdésem lenne, de azt hiszem nem most van itt az ideje, hogy még a nyilvánvalónál is kényesebb témát kezdjek feszegetni, rögtön azután, hogy alig pár órája tudtuk meg egymásról ki kicsoda valójában. - Annak örülnék - felem az ejtőernyőzést illető ajánlatára, miközben mosollyal az arcomon pillantok rá.
Felkapom a fejemet, amikor halk bár, de egyértelmű kopogást hallok, s csendben pislogva figyelem, ahogy a korábban kért szállítmány ténylegesen is megérkezik. - Köszönöm! - mondom tiszta őszinteséggel, s érzem, ahogyan elszorul a torkom, mert nem vártam azt a kedvességet, amit folyamatosan kapok, mióta csak behoztak. - Így is annyi mindent kaptam, hogy igazán nem panaszkodhatom. - jegyzem meg kedvesen, majd felvont szemöldökkel hallgatom végig a javaslatát. - A gyömbér teát egyébként fura mód először utáltam. Aztán rájöttem, hogy működik és azóta megszerettem, szóval remélem ilyen formában már a 'szeretem' kategória lesz rögtön. - Úgy magyarázom a dolgot, mintha arról beszélgetnénk, hogy gyerekként melyik zöldséget piszkáltam a tányér szélére. A gyermeki létemről adok tanúbizonyságot valószínűleg azzal is, hogy miután Dave-hez hasonlóan szerzek magamnak egy darab gyömbért, kóstolás előtt előbb megszagolom, hátha az illata mond majd valamit.
- Értem... - elgondolkodva rágcsálom a gyömbért, miközben a szavait emésztem. - Kár, hogy én már nem ismerhetem meg - nyögöm ki végül, a takaró alatt mozgó lábaimat nézve. Nem tudom helyes lenne-e felnyitni itt és most azt a ládát is, ami az anyámmal van vele, vagy Dave-e a legmegfelelőbb ember, akit kérdezhetek Stelláról. De úgy ítélem, hogy igenis ő is sokat tudna nekem mesélni és egy ponton biztosan fontos is lesz, hogy tudjam, hogyan ismerkedtek meg és milyen is volt az anyám, akit én már csak mások szavain és emlékein keresztül ismerhetek meg igazán.
- Azt hiszem vicces ez az egész. Apa is olyan sportot választott, ahol egész hamar vissza kellett vonulnia a hivatalos versenyzésből, én pedig még inkább olyat választottam, amit hamar abba kell hagyni. - Halkan nevetve, finoman rázom meg a fejem. Nyilván gyerekként ez nem volt még olyan nyilvánvaló, mint most, a helyzet iróniája viszont, hogy most már nincs más választásom. - Én azt hiszem pont ezért is akarok ilyen témában továbbtanulni. Kevés ideig lehetettem igazán része a szinkronak, de nem akarok teljesen megválni az egésznek a világától, mert mióta az eszemet tudom az életem része volt - megrántom az ép vállamat, miközben finom el is húzom a számat. Kicsit talán szórakoztató is, hogy épp valaki olyannal beszélem meg ezt a kérdést, akivel korábban soha nem találkoztam még. Utóbbitól függetlenül olyan érzésem van, mintha nagyon is megértene engem.
- Nos... - Az ajkamba harapok, s kis ideig azon rágódom, hogyan is fogalmazhatnám meg amit érzek és gondolok, vagy hogy egyáltalán mit is érzek és gondolok most pontosan. - Azt hiszem abban igazad van, hogy ami elmúlt, azt már nem tudjuk pótolni... - lassan bólintok, miközben a pillantását keresem. - De nem miattad nem tudtunk egymásról. Szóval én tényleg szeretném, ha behoznánk a lemaradást. Különben sem hagyna nyugodni, hogy egy városban élünk és... úgy csinálunk, mintha semmi nem történt volna.