- Mathias, nem láttad a rúzsomat? Tudod, azt a vörösesbarna árnyalatút, amit annyira szeretsz.
Már úgy voltam vele, hogyha Sharon még egy szót ki mer ejteni a száján, ahelyett, hogy megfogná a táskáját és a bejárati ajtón át távozna a lakás előtt várakozó autó légterébe, akkor leszek olyan kedves és nagyvonalú, hogy kérés nélkül segítek neki megtenni ezt a lépést. El sem tudom mondani, hogy mennyire elegem volt már a fél napos Mathias, ezt nem találom, meg azt sem hisztériából, hogy a legszívesebben saját magam rejtettem volna el a padló alá jó mélyre az anyámat a meg nem talált dolgaival együtt. Helyette viszont látszólag türelmesen, magam alá húzott lábakkal ültem a nappali kanapéján és a méregdrága plazma televízión a kedvenc rajzfilmemet néztem. Akár segíthettem is volna anyámnak megkeresni a hiányzó és valószínűleg rettentően fontos tárgyait, de... Egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Meg miért is tettem volna? Jó kérdés.
- Azt hiszem mostmár minden megvan. Lassan pedig indulnom is kellene, ha nem akarom lekésni a repülőgépet.
Erre a két mondatra vártam már reggel óta, ezért jó gyerekhez méltóan elköszöntem az anyámtól. - Hát szia!
Szinte láttam a tanácstalanságot, majd az azt felváltó bosszankodást az arcán, de csak azért sem fordultam meg a kanapén. Már a legszebb álmaimban is annyiszor átéltem ezt a pillanatot a sok másik hogyan is menjek az anyám idegeire alkalom mellett, hogy nem volt arra szükségem, hogy megint lássam. Már csak az is bőven elég volt számomra, ha csak elképzeltem az arcára kiülő érzéseket.
Azért fél szemmel láttam, amint Mathias kikíséri Sharont egészen az útpadka mellett várakozó kocsiig, aztán anyám úgy köszön el tőle, szinte már könnyek között, mintha a háborúba indulna - bár úgy lenne -, és abban a percben, amikor az anyám beszállt a hátsó ülésre, majd a vőlegénye becsukta rá a kocsiajtót, erős késztetés fogott el, hogy felvisítva kezdjek el a kanapé párnáin ugrálni. Talán életemben nem voltam még ennyire boldog, mint attól a tudattól, hogy végre hetekig nem kell látnom az anyámat, nemhogy vele együtt élnem. Gyorsan magamhoz is vettem a telefonomat és írtam is a lányoknak egy körüzenetet, VÉGRE-VALAHÁRA ELMENT! felkiáltással.
A rettentő nagy lelkesedésem csak akkor hagyott alább egy kicsit, amikor a bejárató ajtó becsapódott mögöttem és hátra se kellett néznem ahhoz, hogy megpillantsam azt az önelégült vigyort Mathias arcán, ami mostanában olyan gyakran ült ki rá a jelenlétemben. Az, hogy idegesített, nem kifejezés. Egyszerre jöttem tőle láthatóan zavarba, amellett, hogy kellemes bizsergést is éreztem a testem minden egyes pontján minden egyes percben, amikor csak a közelemben volt...
- Azért ne hidd, hogy kisajátíthatod a távirányítót, csak, mert Sharon felvett erre a kis időre alkalmi biztonsági őrnek. - próbálom megtalálni a szokásos kissé csípős hangnememet, hogy egyáltalán ne tűnjön fel neki, hogy már megint képes volt zavarba hozni, mert, ha egyszer megérzi... Onnantól nincs megállás.

Ne haragudj, kedvesem, épp az imént használtam el az ajkaimra. Igazad volt, sokkal teltebbé varázsolja őket.
- Nézted már a fürdőszobaszekrényben? - kiáltom vissza egy buddhista szerzetes nyugalmával, miközben lapozok egyet a könyvemben. A hetvenedik oldalnál járok, és nem sokkal azután kezdtem az olvasást, hogy Sharon nekiállt pakolni. Több, mint kétszáz oldalas, mégis fogadni mernék rá, hogy hamarabb kivégzem, mint Őnagysága a bőröndjeit.
Nyomban megelevenedik előttem a kétkedő arckifejezése - Mit keresne ott? -, és mikor a soron következő kérdés elmarad, már tudom, hogy a sejtésem beigazolódott. Szó sincs róla, hogy láttam volna arrafelé a napokban, egyszerűen csak végiggondoltam azokat a helyeket, ahol a leginkább útban lehet számomra. Szinte biztos voltam benne, hogy a borotválkozó készletem környezete nyeri meg a versenyt: az utóbbi hetekben mindig odapakolt valamit, hátha véletlenül lerepítem a cuccaimmal együtt. Mintha direkt csinálná, csak hogy legyen indoka bekukkantani hozzám, mikor épp félmeztelenül állok a fürdőben.
Perverz kis szuka.
Ahogy bejelenti az indulását, könyvemet a dohányzó asztalra csúsztatva felállok az Ashley-vel szomszédos kanapéról, hogy szemtől szemben mérhessem végig az édesanyját.
- Biztosan nem szeretnéd, ha kikísérnélek? - Azt hiszem, tényleg hiányozni fog. Én sem vagyok teljesen szívtelen, márpedig ha ennyi időt töltesz valakivel, akarva-akaratlanul hozzászoksz a jelenlétéhez. A tősgyökeres manhattani Mathias ráadásul olyan előnyöket is a magáénak tudhat, amikkel általában egyetlen nő sem tiszteli meg, érdeklődés és viszonzás hiányában. Ez a Mathias kedves és nagyvonalú; térdrogyasztó csókkal búcsúzik a jegyesétől, mielőtt kinyitná előtte a kocsiajtót.
Természetesen a lelkesedésemnek a leghalványabb köze sincs ahhoz, hogy Ash kénytelen volt végignézni a műsort.
Próbálom leplezni, mennyire szórakoztat a megkönnyebbülése, miután bezárul mögöttünk az ajtó, a színészi tehetségem azonban cserbenhagy. Valóban nagy kár, hogy mellőznöm kell Sharon forró társaságát, ugyanakkor arcátlan hazugság lenne azt állítanom, hogy nem osztozom az örömből, amit a távolmaradása okoz. Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ha csak ideiglenesen is, de én vagyok az egyedüli ura ennek a hatalmas háznak.
- Úgy érted, bébicsősznek - javítom ki arcátlanul. Amennyiben a mosolyom (ismét) elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy kizökkentsem őt, egy óvatlan pillanatában kikapom a kezéből a telefonját, és a lakás belseje felé kezdek vele oldalazni, hogy megnehezítsem az előre feltételezett ellentámadást.
- Te tényleg nem kedveled őt - vonom le egykedvűen a következtetést a VÉGRE-VALAHÁRA ELMENT-körüzenetből. - Miért költöztél ide, ha nem bírod a jelenlétét?

- Maradjunk csak az előbbi feladatkörnél. Egyáltalán nincs rá szükségem, hogy az elkövetkezendő hetek folyamán megpróbáld eljátszani a leendő mostohaapám szerepét, és azt sem hiszem, hogyha mégis megtennéd, az neked valóban olyan nagy örömet okozna, mint azt Sharon gondolja. - végeláthatatlanul kezdenek el belőlem dőlni a szavak válaszul a felettébb idegesítő megjegyzésére. Igazából nem is azért, mert nagy szükségét érzem, hogy végighallgassa, amit már szerintem magától is tud vagy legalábbis sejt, hanem leginkább azért, mert, amikor zavarban vagyok soha sem tudok megállni 1-2 mondatnál, muszáj valahogy elterelnem a figyelmemet, és az övét is. - Szóval a legjobb lesz, ha közös döntés alapján elfelejtjük egymást és azt is, hogy majdnem 1 teljes hónapra kénytelenek vagyunk együtt élni ebben az inkább múzeumhoz, mint otthonhoz hasonlító épületben. Úgyhogy, nyugodtan visszamehetsz a saját lakásodba is, engem nem fog zavarni. - erőt véve magamon célzom meg Mathiast egy keserű mosollyal, majd fordulnék is vissza a telefonomhoz, amikor az hirtelen eltűnik a kezemből és a férfinél landol. Azonnal felpattanok a kanapéról, és, mintha csak az életem múlna rajta lendülök át a helyiségen és szaladok utána még számomra is meglepő ruganyossággal, hogy visszavegyem tőle, ami az enyém, még mielőtt meglátná a kompromitáló üzenetváltásokat az anyámról és róla.
- Remélem tudod, hogy ez a cselekedeted nem vall éppen egy érett, felnőtt emberre. Inkább gyerekesnek mondanám, úgyhogy legyél most az egyszer jó, és azonnal add vissza a telefonomat! - fogom át a kezemmel az övét, amiben az időközben csipogó hangjelzést adó eszközt tartja, hogyha már elvenni nem tudom tőle, akkor legalább a képernyőjét el tudjam előle takarni.
A megjegyzésére viszont úgy nézek fel rá, mintha csak azt kérdezte volna tőlem, hogy a tűz lángja megégeti-e az embert? - Azt hittem egyértelmű, hogy miért nem kedvelem őt. De áruld el nekem, te hogyan viselkednél azzal a személlyel, aki az egész életedet tönkretette? - kérdezek vissza, megpróbálva elkerülni a válaszadást a valóban feltett kérdésére. Mit is mondhatnék rá? Hogy abszolút nem az egyetem miatt maradtam az anyámnál, hanem mert szeretném minél inkább tönkretenni az életét, és ehhez ő, mint a vőlegénye, nem is járulhatna jobban hozzá a nekem címzett kétértelmű megjegyzéseivel?

Csip-csip-csip-csip, már a mondandója felénél zúgni kezd a fejem. Azon tűnődöm, vajon hány napig nem állna velem szóba, ha rávilágítanék, mennyire hasonlít ilyenkor az édesanyjára, és hogy ez előnyömre válna, avagy sem. Nem mintha számítana, hisz úgysem hagy szóhoz jutni.
Nem rémlik, hogy kikértem volna a véleményét, netán bármilyen formában utaltam volna rá, hogy a hozzá való viszonyulásom alku tárgya. Nem az, de értékelem a nagylelkű engedményeit, egyébként nem mernék hazalátogatni, mialatt Sharon távol van.
- Tudod, kislány, mindezt belesűríthetted volna egyetlen mondatba is. - Ez már régóta kikívánkozott. A jegyesemmel nem beszélhetek így, Ashleyre azonban nem vonatkoznak effajta íratlan szabályok, kivált jelen helyzetben, fültanúk teljes hiányában. - Kihagyva azt a részt, hogy felejtsük el egymást - mert feltételezem, te is tisztában vagy vele, hogy nem működne. - Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak, ahogy az álla alá nyúlva finoman magam felé fordítom a fejét. Azt már nem teszem hozzá, hogy igenis zavarná a hiányom, egyenlőre nem szeretném a kelleténél jobban elvetni a sulykot. Harminc nap hosszú idő, nem játszhatom ki az összes lapomat már az első szabad perceinkben.
Úgy persze nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ilyen felelőtlenül lóbálja előttem a feloldott telefonját. Vagyok annyira jófej, hogy ne kezdjek el kutakodni a galériájában, vagy tekerjek vissza az éppen megnyitott beszélgetésben. Megelégszem az utolsó leírt mondatával is, amire meglehetősen elgondolkodtató reakciók érkeznek a barátnőitől. Éljen az Y generáció, aki gyorsabban válaszol egy üzenetre, minthogy eltakarja a telefonja képernyőjét az illetéktelen tekintetek elől.
- Visszaadom, ha elárulod, milyen tervet emlegettek a barátnőid. - Nem szeretem a meglepetéseket. A titkos házibulikat az üres családi házban annál inkább, ezúttal mégsem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy egy nap talán arra kell hazaérnem, hogy ismeretlen kamaszok fetrengenek a hálószobánkban, szívják a kokót a dohányzóasztalról, gurulnak le a lépcsőről vagy hányják tele a nappalit.
- Nem úgy festesz, mint akinek olyan rosszul megy a sora. - Arról nem is beszélve, milyen fiatal. Még az élete felén sincs túl, hogy állíthatja, hogy máris tönkre van téve csak azért, mert évekig egy szülővel kevesebbet tudhatott maga mellett?

- Nem vagyok már kislány! - ragadom meg a legfontosabb megjegyzést a mondatában, mintha valóban pont előtte, az anyám vőlegénye előtt lenne fontos bebizonyítanom, hogy már inkább tartom magam fiatal nőnek, mintsem egy tizenéves fruskának. Talán ő az egyetlen férfi jelenleg az életemben, aki képes úgy megválogatni a szavait, hogy egyszer az egyik, máskor pedig a másik énemet hozza elő belőlem. És ez amellett, hogy nagyon figyelemre méltó, rettentően idegesítő szokása is egyben. - Akkor elég rosszul feltételezed. Ha nagyon akarnám, akkor másodpercek alatt el tudnám felejteni, hogy valaha is az életem részese voltál. - jegyzem meg olyan meggyőződéssel, mintha csak magammal szeretném azt a tényt elhitetni, hogy ez valóban így is van. Persze, borzasztóan nehéz mindezt úgy megtenni, hogy már nem elég csak a szavaira figyelnem, hanem az érintését is el kell, hogy viseljem anélkül, hogy akár csak egy másodpercre is, de esélyem lenne abba beleborzongani. Elég nagy idióta lennék, hogyha hagynám, hogy meglássa, hogy milyen hatással is van rám a közelsége... - Amúgy se ismerlek még olyan régóta, hogy maradandó nyomot tudj hagyni bennem. - szúrom még azért oda, mielőtt a magáévá tenné a mobiltelefonomat, hogy csak azért is az enyém legyen az utolsó szó joga.
Annyira éreztem, sőt egyenesen tudtam, hogy amint a kezei közé kaparintja a telefonomat, megérkezik az elküldött körüzenetemre az első válasz. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a lányok nem kezdenek el az előttük már hetekkel ezelőtt felvázolt tervemen rágódni, de, amint meghallom Mathias szavait, minden reményem azonnal elszáll. Egy darabig csak állok vele szemben az alsó ajkamat harapdálva, amíg azon gondolkodok, hogy ugyan mit is kellene hazudnom neki, amit el is hinne. Végül az bukik ki belőlem, amit minden normális lány mondana a helyemben - legalábbis az eminens énjük. - Nyugodj meg, semmi érdemleges, csak megígértem pár korrepetálós délutánt a lányoknak. Kicsit el vannak maradva a tananyaggal, mert nekik megengedi az anyjuk, hogy a családi programokon kívül is eljárjanak ide-oda. - vonom meg a vállaimat. Említettem már, hogy borzalmasan tudok hazudni?
A következő mondatával viszont tényleg sikerül elég rendesen felidegesítenie. - És te ugyan honnan tudnád, hogy eddig is ilyen jól ment-e a sorom? Meg, hogy egyáltalán jól érzem-e magam így vagy sem? - formálok idézőjelet a szabad kézfejemmel minden alkalommal akárhányszor csak elhangzik a számból a jól szó. - Az, hogy te éppen hogyan és milyennek látsz nem jelenti azt, hogy az is a valóság. Tudod, néha az a könnyebb, ha azt láttatod az emberekkel, amit ők látni akarnak. És én talán pontosan azt akarom, hogy így láss, erre még nem gondoltál? Túlságosan is sok mindent szeretnék még mondani neki, de már így is elég sokat elárultam magamról és a jelenlegi helyzetemről az előttem álló férfinak, aki nem mellesleg az anyám leendő férje és, akiben azt sem tudom, hogy megbízhatok-e.
- Mostmár visszakaphatom? Van jobb dolgom is, minthogy a lakásban fogócskázzak veled, ha nem bánod...

- Pont így! - csapom össze a tenyereimet a nagy áttörés okozta örömtől vezérelve. Innentől kezdve senki sem vádolhat azzal, hogy nem vagyok tökéletes mostohaapa: még csak pár perce vagyunk kettesben, és máris tanítottam neki valami újat.
Nos, legalábbis egyszer sikerült rövidre fognia a mondandóját.
Úgy kapok a szívemhez - ezzel felszabadítva őt az érintésem alól -, mintha tőrt döfött volna bele a kegyetlen szavaival, az arcomra viszont másodperceken belül visszalopózik a jól megszokott önelégült vigyorom. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a puszta létezésemmel is épp elégszer és eléggé felidegesítettem már ahhoz, hogy egy életre megjegyezzen. Vajon magával tényleg el tudja hitetni, hogy hidegen hagyom, vagy ennyi mögöttes tartalma sincs az érveinek?
Bárhogy is legyen, ezúttal nem szállok vele vitába.
- Ez esetben szerencse, hogy a lehető legtöbb ideig az életetek része tervezek maradni - A negédes válaszom sokkalta kielégítőbb. Nem is hazugság, elvégre valóban addig terveztem nyújtani a kapcsolatunkat, ameddig csak lehet.
Meg sem kell szólalnia, hogy tudjam, hazudni fog. Na jó, igazából vagyok olyan gyanakvó, hogy akkor is ugyanezt feltételezzem róla, ha véletlenül pontosan a teljes igazságot szándékozik megosztani velem; nem élhetek az óvatlanság luxusával. A habozása, a zavart szájharapdálás viszont egyértelművé teszi, hogy minden okom megvan rá, hogy paranoiás legyek.
Nevetve kulcsolom össze magam előtt a karjaimat, továbbra sem lazítva a mobilkészülék szorításán, tehát ha Ashley eközben nem engedi el a telefonját, részesülhet ama felejthetetlen gyönyörben, hogy a vékony kis ujjacskái a mellizmomhoz préselődnek.
- Ezen még csiszolnod kell, ugye tudod? - kérdezem szórakozottan. - Fiú van a dologban? - Szó sincs róla, hogy tippekkel szeretném elárasztani, milyen fedősztorival álljon elő legközelebb. Mivel nyilvánvalóan nem tud uralkodni a vonásain, könnyen felsorolhatom az összes lehetséges magyarázatot, ő pedig akaratlanul is segíteni fog rájönni, miről van szó igazából. Addig úgy sem nyugszik, amíg nem tudja újra magánál élete szerelmét.
- Miért ne járhatnál el ide-oda? - Eddig nem vettem észre, hogy Sharon bármilyen formában visszafogná őt, és most is valószínűbbnek tartom, hogy költői túlzásról van szó. Nem az a túlféltő-típus.
- Ha szánt szándékkal megtéveszted a körülötted lévőket, ne panaszkodj, ha aszerint kezdenek bánni veled. - A színészet legalapvetőbb szabálya. Én sem vetem a szemére, hogy egy hozzám hasonló senkiházinak picsog az ő szörnyűséges, aranyban úszó életéről.
Lenne még mondandóm, de nem bírom a hisztit, úgyhogy már azelőtt a kezébe nyomom az iphone-ját, hogy a mondata végére érne. Egyébként is van jobb dolgom.
Anélkül, hogy bármi egyebet szólnék hozzá, felkapom a könyvemet a dohányzóasztalról és a dolgozószobába indulok, hogy nekilássak a mai feladataimnak.

Kezdem kicsit azt érezni, hogy teljesen felesleges volt vitába bonyolódnom Mathiasszal és őszintén, eleinte nem is volt szándékomban. Viszont, ahogy a közelsége, úgy a szavak is, amik elhagyják az ajkait, mintha csak olajcseppek lennének a tűzre, amit az első találkozásunk óta táplálunk kettőnk között. Egyszerűen képes csak azzal zavarba hozni, ahogy rám pillant és sokat sejtetően mosolyog, ami talán nem is lenne akkora probléma, ha tudnám, hogy hogyan is kezeljem az ezáltal kialakult helyzetet. Viszont nem tudom, őszintén fogalmam sincs róla, hogy mit is kellene a szituációval kezdenem, ezért a zavarom egy idő után egy egészen másfajta érzésbe csap át: az idegességbe, amit alapjáraton is nehezen tudok kezelni, nemhogy akkor, ha azt az a férfi váltja ki belőlem, aki az anyám vőlegénye, így a leendő mostohaapám is egyben, illetve az életemben az első és egyetlen személy, aki iránt gyengéd érzéseket is táplálok. Soha sem volt egyszerű az életem, de amióta Sharonhoz költöztem és megismertem őt és Mathiast is, azóta csak még nagyobb zavar alakult ki bennem, mint azelőtt.
Igazából bocsánatot kérhetnék, amiért majdhogynem minden ok nélkül neki támadtam, de nem teszem meg, mert egyáltalán nem szeretném, ha gyengének és csapongónak tartana, ezért inkább tovább folytatom azt, amit az elején elkezdtem. Próbálom menteni a menthetőt…
- Nem hiszem, hogy ez csak rajtad múlik. Sharonnak is van beleszólása, és ki tudja, lehet, hogy a jelenlegi üzleti útjáról majd egy másik férfival tér haza. Hidd csak el nekem, nem igazán lenne meglepő dolog, az édesapámat is egyik pillanatról a másikra képes volt elhagyni a hihetetlen nagy szerelme ellenére is, amit elméletileg iránta táplált.
Hazudni elméletileg bűn. És nem is gyakran teszem, de vajon akkor is nagyon rossz cselekedetnek számít, hogyha azzal magamat próbálom meg menteni? Hiszen szándékomban nem áll elárulni neki, hogy a lányokkal a magyarázatként adott tanulós délután helyett arra készülünk, hogy Mathias minden egyes féltett kis titkát kiderítsük? Valószínűleg nem örülne és nem is díjazná, ha elárulnám neki az igazat, de akkor sem járnék jobban, hogyha most, ebben a pillanatban feltenném neki azokat a kérdéseket, amik már a megismerkedésünk óta lázban tartanak. Kétlem, hogy felelne rájuk, én pedig addig biztos, hogy nem nyugszom le, amíg meg nem találom azokra a megfelelő válaszokat.
Éppen ezért nyugodt szívvel meghagyom abban a tudatban, hogy valóban egy fiú miatt igyekeztem hazugsággal eltántorítani az igazi választól. Végül is, részben ez így igaz, csak azt nem tudja és nem is kell megtudnia, hogy ő az a férfi, akiről éppen beszélünk. - Jó, lebuktam. - sóhajtok egy olyan nagyot, amilyet csak tudok. Az pedig, hogy az ujjaim, amivel a mobiltelefonomat szorítom, éppen a mellkasát érintik, sokat segítenek a sóhaj átélésében is, illetve csak még zavartabbá tesznek. - De sok közöd nincs hozzá, úgyhogy nem is beszélnék neked róla, ha nem szükséges. - Úgy tűnik, hogy a veszekedésünkből, legalábbis, ahogy én érzem, már nincs kiút.
Morgásszerű hangot adok ki, amikor ráébredek, hogy még mindig nem érti, amiről beszélek neki. Valószínűleg képtelen is lesz megérteni, amíg jobban bele nem mélyedek előtte az életem történetébe, de az nem most és nem is ebben a lakásban fog megtörténni. Túlságosan is kísértene Sharon jelenléte hozzá. - Nem érted. Egyáltalán nem erről van szó... De mindegy, inkább hagyjuk. - engedem el a témát gombóccal a torkomban, mert igazán rosszul esik, hogy nem képes megérteni. Vagy nem is akar. Mintha úgy látná, hogy az anyámnak nem csinált semmi rosszat, ellenkezőleg, hiszen most még szívességet is tesz nekem azzal, hogy nála élhetek, és amúgy is mindent megenged nekem. De a tizenévekig elvesztegetett szeretetet semmi nem képes pótolni...
- Akkor a legjobb az lenne, ha sehogy sem bánnának velem... - vonom meg a vállaimat, mintha teljesen érdektelen lenne a téma számomra, holott természetesen ez nem így van.
De nincs több kedvem, sem pedig energiám Mathias véleménye ellen érvelni, ezért csak visszakérem a mobiltelefonomat, és amint megkapom tőle, fel is sietek az emeletre, a vendégszobába, amit a saját hálószobámként használok éppen. Szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül legyek.

Pár órával később vagyok csak hajlandó lemerészkedni, de Mathiast sehol sem látom, valószínűleg a dolgozószobának kialakított helyiségben dolgozik, vagy már a lakásban sincs, mind a kettő elképzelhető. Engem viszont kicsit gyötör a bűntudat, amiért majdnem az összes problémámat arra az emberre zúdítottam, aki még egyáltalán nem ismer se engem, se az élettörténetemet, és éppen ezért nem is várhatom el tőle, hogy rögtön egyetértsen velem és megértsen engem. És bevallom, a szerelmes kamaszlány énemnek sikerül egy kis időre átvennie az irányítást tőlem, így, amikor Mathias majdnem másfél órával később megjelenik a konyhában, akkor zavart bocsánatkéréssel az arcomon mosolygok a vállam fölött hátra rá. - Főztem vacsorára bolognai spagettit, remélem szereted.
Az egyik tulajdonságom, amiben majdhogynem verhetetlen vagyok az az, hogy remekül tudok sütni-főzni, egy régi mondás szerint pedig a férfiak szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, ezért az időközben megterített ebédlőasztalra helyezek két tányérral az ételből. Remélem, hogy Mathias már többé-kevésbé elfelejtette, vagy legalábbis megbocsájtotta az órákkal ezelőtti viselkedésemet, értékeli majd a gesztusomat és leül velem szembe az asztalhoz.

Világosítsam fel, hogy Sharonnak a családjukat állt szándékában elhagyni? A túl sok kötelességet, ami koloncként lógott a nyakában, az apát, aki elvárta, hogy anyaként viselkedjen, valamint a törékeny kislányt, akinek minden nap reggelit kellett volna készítenie és esti mesét kellett volna mondania, mielőtt jó éjt puszit lehel a homlokára. Ha nincs Ashley, talán mind a mai napig együtt lenne az apjával. Mert ő ilyen.
Én viszont nem vagyok elég kegyetlen ahhoz, hogy a szemébe mondjam.
- Emiatt nem aggódom, és neked sem kellene - mondom úgy, mintha a szívén viselné a kapcsolatunk alakulását.
Egyébként lehetséges, hogy én ismerem félre Sharont és Ashnek van igaza. Mégiscsak a lánya, habár kevesebb időt töltött vele, mint én az eljegyzésünket megelőző hónapokban. Bárhogy is legyen, tudom, hogy képes leszek megbirkózni a helyzettel - ha ilyen jól sikerült elcsábítanom őt, visszacsábítani sem lehet sokkal nehezebb -, legrosszabb esetben pedig nem kell majd bajlódnom az eljegyzés megszüntetésével, elintézi helyettem a munka oroszlánrészét.
Vagy nagyon igyekszik, hogy ne árulja el magát, vagy valóban az igazat mondja. Ideje újabb próba elé állítani, ami, ha nem is teljesíti be az eredeti rendeltetését, garantáltan kárpótolni fog érte.
Szabad kezemmel a kanapé párnája mögé nyúlok, hogy kihúzzak onnan valamit és Ashley tenyerébe ejtsem.
- Nem szükséges. - Amennyiben a tapintásából nem jött rá, mi az, miután kikerül a kézfejem takarásából, rögtön látni fogja, hogy két darab óvszer pihen a kezében. - Ha mégis lennének kérdéseid, vagy bármi segítségre van szükséged, rám számíthatsz. - Hogy tetézzem az ajánlatot, még rá is kacsintok.
Később biztosan visszaszívom majd ezt a kijelentést, de jobban örülnék neki, ha ez az egész fiú-ügy csupán átverés lenne. Akkor nem kellene Sharon kicsi lányának a megrontásától tartanom, vagy, te jó ég, egy majdnem-unokától. Nem mintha hosszútávon bármi közöm lenne hozzá.
Vajon szűz még egyáltalán?

Eléggé belefeledkezhetek a munkámba, ugyanis mire mindennek a végére érek és győzelemittasan lehajtom a laptopom tetejét, a hasam nagyjából olyan hangokat ad ki, mint a Krakatau, néhány perccel a kitörése előtt. Gyerekkoromban megtanultam, hogyan hagyjam figyelmen kívül az éhségemet, ez a képesség pedig rendkívül kínos helyzeteket tud szülni, mikor időről időre, önkényesen kopogtat az ajtómon. Például mikor egy tárgyalás vagy egy prezentáció kellős közepén kezd korogni a gyomrom, mert annyira lefoglaltak az előkészületek, hogy elfelejtettem vacsorázni, reggelizni és ebédelni. Ezekre az esetekre mindig tartogatok magamnál müzliszeletet vagy snickerst, és fontos telefonra hivatkozva kimenekülök a helyiségből, hogy behozzam a lemaradást.
Most az íróasztal fiókjából varázsolok elő egy kis csokit, hogy ne kísérje hangjelzés a lépteimet, mialatt a konyhába tartok.
Meglep, hogy ott találom Ashley-t, az iménti beszélgetésünk után azt hittem, egész nap kerülni próbál majd - arról nem is beszélve, hogy nem tűnt olyan házias típusnak. Persze, könnyen lehet, hogy odahaza is ő látta el ezeket a feladatokat, miután az anyja lelépett. Magánál a jelenléténél és az ínycsiklandó spagetti illatnál is furcsább azonban az arckifejezés, amivel köszönt. Készül valamire. Netán meg akar mérgezni? Bedrogozni? Vicces spagetti, meg egyebek?
Gyanakvóan pillantok rá, a székekre, majd újra rá, mielőtt egyáltalán helyet foglalnék.
- Nem szokásom egyedül enni - utalok rá finoman (egy kis csokival a fogamon), hogy kénytelen lesz csatlakozni hozzám, ha azt akarja, hogy egy falatot is elfogyasszak az ördögi főztjéből.

- Én nem aggódok. - vonom meg a vállaimat a lehető legerőteljesebb érdektelenséget tettetve felé. És valóban nem én vagyok az, akinek tartania kellene attól, hogy a menyasszonya bármelyik pillanatban foghatja magát és elhagyhatja őt, a leendő férjét, pláne a nő múltjának tudatában élve. De Mathias vagy egyáltalán nem tart ettől a lehetőségtől, ahogyan azt bizonygatni igyekszik nekem is, vagy egész egyszerűen nem is érdekli ilyen szinten a kapcsolata. - De áruld el nekem, kérlek, mégis, mit tennél, ha mindez tényleg megtörténne? Ha Sharon egyszercsak téged is megunna, aztán eltűnne az életedből?
Kíváncsi vagyok a reakciójára. Jó, ez a lehetőség annak tudatában, hogy nem terveznek gyermek - legalábbis nagyon remélem, hogy egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy még egy leendő fél árvát hozzanak a világra -, kevésbé reális, mint az édesapám esetében volt, de Mathiasnak akkor is el kellene gondolkodnia azon, hogy mi lenne vele, ha az anyám hirtelenjében megint új életet kezdene egy másik városban, egy másik férfival.
Egyetlen másodpercig még el is hiszem, hogy sikerült meggyőzően hazudnom neki a fiúról, akiről olyan hatalmas tervet szövögetek a barátnőimmel. Egészen addig a pillanatig tényleg ebben a hitben élek, amikor is a kanapéhoz sétál és a párna alól elővesz, majd a kezembe ad valamit, amire szinte le sem kell pillantanom, már anélkül is nagyon jól tudom, hogy mit is tartok a tenyeremben. Hosszú percekig meg sem tudok szólalni, mert a torkomra fagynak a szavak, miközben érzem, hogy az arcom mindkét oldala vörösen lángol.
De aztán erőt veszek magamon. - N-nos... - köszörülöm meg a torkomat enyhén dadogva, mielőtt veszek egy mély levegőt és olyan kétértelmű mosolyt varázsolok az arcomra, amit eddig talán soha sem láthatott még tőlem Mathias, mielőtt folytatnám. - Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyire aggódsz értem és a szexuális életemért, kedves Mostohaapám. De nem akarok telhetetlennek tűnni, megelégszem csak egy darabbal is, a másikat tartsd csak meg magadnak és az anyámnak, nem szeretnék kistestvért. - kacsintok rá én is, miközben az egyik óvszert visszajuttatom hozzá, a nadrágja első zsebébe dugva.
Persze, szép is lenne, ha így történt volna...
Rendkívül nagy zavarban vagyok, amit csak tetéznek a férfi szavai. A legszívesebben felpofoznám, aztán szó szerint a fejéhez vágnám mindkét óvszert, de ehelyett hirtelenjében olyan ideges leszek, hogy nem vagyok képes másra, csak egy halk dadogásra. - H-hogy te mekkora e-egy idióta vagy...
Skye biztosan nem lenne rám büszke.
Aztán, amilyen gyorsan csak lehet, távozom a helyiségből, hogy később a hálószobámban gondolatban ezerszer is hozzávágjam azokat a válogatott sértéseket, vagy azok egy pikánsabb verzióját, amiket akkor és ott lent kellett volna, hogy elmondjak neki. Ha egyáltalán lett volna bátorságom hozzá...
Késő bánat.

Mire sikerül megfőznöm a spagettitésztát, a húsgolyókkal és a paradicsommártással egyetemben, erőteljesen kényszerítve magam, már nagyjából sikerül elfelejtenem a földszinten történt kínos incidenst, és úgy várom Mathias-t, mintha mi sem történt volna. De valamilyen oknál fogva azért az egyik óvszer a farmernadrágom hátsó zsebében lapul, amit a konyhakötény takarása miatt egyelőre még nem láthat. Ki tudja, lehet, hogy később majd valamilyen módon még hasznát veszem... Így vagy úgy.
Észreveszem a gyanakvását, a szavaiból is egyértelműen érezhetővé válik számomra. - Semmi baj, Mathias, nem akarlak megmérgezni. Ez csak amolyan... bocsánatkérés a korábbi hisztériáért, nem pedig az utolsó vacsora. És higyj nekem, amint megkóstolod a főztömet, rögtön elfelejted a délután történteket. - mosolygom meg a kételyeit, mielőtt a kérését teljesítve, leülnék vele szemben. - Bár, ahogy látom, képes vagy te egyedül is enni, hogyha nagyon akarsz. Pedig desszert csak a főétel után járna. - utalok a csokoládé maradványára a fogán, rákacsintva. Majd beleszúrom a villát a szósszal kellően átitatott tésztába, eszem egy falatot, és abszolút nem is gondolok az előző mondat kétértelmű jelentésére.

Ashley felvetése ravasz mosolyt csal az arcomra. Megfordul a fejemben, hogy felvázoljam előtte a lehetőséget, amely bármelyik nő hiúságát kielégítené, nem utolsó sorban pedig, amit Sharon is hallani szeretne tőlem: hogy mindent megtennék azért, hogy visszaszerezzem őt, ha pedig ennek ellenére úgy döntene, hogy végleg elhagy, fájó szívvel fogadnám el a döntését, hiszen százszorta jobbat érdemel nálam. Már attól is nevethetnékem támad, ha csak elképzelem Ash hitetlen és megbotránkozó arckifejezését, valamilyen belső késztetésnek engedve mégis egészen másfajta válasz mellett döntök.
- Ez esetben már semmi sem állna kettőnk közé, nem igaz? - kérdezem teljes tudatában annak, hogy ezzel a kijelentéssel, még ha puszta évődésnek szántam is, minden eddiginél messzebb merészkedtem. Ha annak szántam - a szavaimnak, a tekintetemnek azonban nem várt súlya van. Olyasfajta tartalommal töltődnek fel, miközben farkasszemet nézek a lánnyal, melyek a gondolataimban még nem voltak jelen, és anélkül, hogy észrevenném, a pimasz mosoly lassan leolvad az ajkaimról.
Ezek után szinte szükségszerű, hogy (ma már sokadjára) ismét kellemetlen helyzetbe hozzam őt. Hogy milyen önelégültséggel tölt el az arcára szökő pír, nehéz lenne szavakba önteni; legyen elég annyi, hogy sikeresen elfeledteti velem az előbbi közjátékot. Nevetve nézek utána, ahogy fülét-farkát behúzva menekül előlem.
- Ha meggondolnád magad, az ajánlat továbbra is fennáll - kiáltok utána.

Talán a spagetti pontosan erről szól: az ajánlat elfogadását hivatott kifejezni. A gyanakvásom minden esetre nem hagy alább néhány kedves szótól, éppen ellenkezőleg, a negédes békehadjárata csak további kételyeket támaszt bennem a szándékait illetően.
Megütközve meredek rá, mikor a desszertet említi. Akár azt is hihetném, hogy kifigyelte a titkos nassolásomat, de olyan jelentőségteljesen pillant a szám irányába, hogy kétség sem férhet hozzá, hogy valamiféle bűnjelet hagyhattam magam után. Azonnal felkapok egy villát, hogy - gondosan kitérve Ashley látóteréből - szemügyre vegyem a kritikus területet, majd miután eltüntettem a fogamon éktelenkedő csokoládé maradványt, úgy fordulok vissza a lány és az áhított étel felé, mintha mi sem szakította volna félbe a csevegésünket.
- Pontosan milyen desszertről beszélünk? - vonom fel enyhén a jobb szemöldökömet.
Pechemre, vagy sem, túlságosan éhes vagyok ahhoz, hogy tényleges óvintézkedéseket hajtsak végre a megmérgezésem ellen. A válaszát meg sem várva szúrom bele a villám a tésztába, ami épp csak kétszer annyira isteni, mint ígérte.
- Mi tagadás, a főzőtudományodat nem Sharontól örökölted - jegyzem meg sokatmondóan, miután lenyeltem az első falatot. - Apukád tanított meg?

Sokféle választ vártam a kérdésemre a hős szerelmes monológtól a rosszfiús mondatokig, de azok a szavak, amik elhagyják Mathias ajkait annyira meglepnek és zavarba hoznak, hogy hosszú percekig képtelen vagyok sem megszólalni, sem pedig elfordítani a fejemet tőle, hogy ne kelljen a szemeibe néznem és látnom a benne változó érzelmeket, amik csak még jobban zavart keltenek a gondolataimban. Az, hogy, amit én gondolok az anyám és az ő helyzetéről, talán az ő fejében is pontosan ugyanúgy játszódik le, mint az enyémben, egészen eddig meg sem fordult a fejemben. Azt hittem, hogy csak azért tüntet ki a figyelmével és a számomra állandóan libabőrt okozó mosolyával csak a saját kis játéka része, amit egyáltalán nem is gondol komolyan, de a szavai - mégha nem is azt voltak hivatottak erősíteni - most teljesen mást kezdtek el sugallni felém, ami egyszerre rémít meg és... tetszik is egyaránt.
- E-ez egy hülyeség, te is nagyon jól tudod. - rázom meg a fejemet zavartan, miután sikerült nagy nehezen kikerülnöm a bűvköréből. Nagyjából legalább is.
Hogy aztán az életében először szerelmes tinédzserlány rajongása helyett ugyanolyan erőteljes érzéssel utáljam, amikor ismételten porig aláz a cselekedetével. - Menj a francba, Mathias! - szólok még vissza a vállam felett a lépcső tetejéről, meghallva a szavait és reagálva azokra.

Tényleg látszik rajta, hogy egyáltalán nem hisz nekem, bármennyire is igyekszem megnyugtatni azzal kapcsolatban, hogy nem megmérgezni akarom. Valóban ennyire képtelen lenne megbízni bennem más esetben is? Érdekes... és kicsit fájó érzés is egyszerre, de nem rágódok sokat ezen, egyelőre túlteszem magam rajta és elnézem neki, majd később ráérek miatta szenvedni.
Most inkább szedek mindkettőnknek a vacsorából, leülök vele szemben és enni kezdek, miközben mosolyogva figyelem, amint eltűnteti a fogáról a csokoládé nyomát. - Egy tripla csokoládé ízesítésű muffinhoz mit szólsz? - kacsintok rá akaratlanul is, miközben igyekszem visszafogni a rosszabik énemet, aki valószínűleg szívesen válaszolt volna kétértelműen a kérdésére. - És a kapucsínóm sem amatőr, ha meg szeretnéd kóstolni. Mondjuk alkohol is van itthon, tudom jól, de egyelőre nem érzem szükségét, hogy azzal koronázzuk meg majd az estét. Aztán ki tudja, megeshet még az is, hogy megisszuk egymással a pertut, ahogyan mondani szokták.
A kérdésére bólogatni kezdek. - Igen, meg a nagymamám. Már kislányként is folyamatosan a konyhában sertepertéltem, ahelyett, hogy mondjuk kint játszottam volna a szomszéd gyerekeivel. De szerintem jobban megérte a mamámtól tanulni, meg azért volt otthon valaki, aki ezáltal a háziasszony szerepét is eljátszhatta. - vonom meg a vállaimat, átugorva azt a részt, hogy ha már úgyse volt anyám.
- Te hogyan bánsz az ételekkel? - kérdezek vissza kíváncsian. Mióta Sharonnál élek, egyszer sem láttam, hogy a tojásrántottán kívül mást is elkészített volna, az anyám pedig jobban szereti, ha inkább éttermekből rendeljük az ebédet és a vacsorát. Viszont az nagyon is érdekelne, hogy Mathias végül is milyen ember, ha nincs mellette senki, hogy beleszóljon az életébe és irányítsa azt. Kicsit azt érzem, hogy semmit sem tudok róla, ami azért is érdekes, mert mégiscsak az anyám vőlegénye és az én leendő mostohaapám...

Eljátszadozom a gondolattal, milyen lenne megízlelni azt a bizonyos hülyeséget - csak egy kis ideig, míg Sharon távol van. A kapcsolatuk természetének köszönhetően kevés rá az esély, hogy valaha is kiderülne az igazság, és egy rövidke pillanatra elhiszem, hogy meg is érné a kockázatot. Amint Ashley elkezdi rázni a fejét, finoman a tarkójára csúsztatom a kezemet, ezzel reményeim szerint megállásra késztetve. Hüvelykujjammal épphogy csak megcirógatom az alsó ajkát, a tekintetemet viszont továbbra sem veszem le az ezüstös szempárról.
- Az lenne? - Hamarabb eresztem el, mintsem végiggondolhatná a választ. Lássuk be, túl sok időt és energiát fektettem abba, hogy eljussak idáig, hogy ennyire közel a célhoz kiszolgáltassam magamat egy kamaszlány kénye-kedvének.

Úgy engedi el a füle mellett az incselkedésem, mintha sejtené, milyen irányt vettek a gondolataim a korábbi "ütközetünk" során. Persze, mindez csupán nézőpont kérdése. Azt mondják, a férfi szívéhez a hasán át vezet az út: biztosan akadna olyan, aki a csokis muffin említését már az előjáték részének tekintené, engem viszont nem lehet ilyen könnyen levenni a lábamról.
- Nem szeretném, ha miattam fáradnál a sütéssel. - Biztosan akad jobb dolga is, mint például ördögi terveket szőni a barátnőivel, vagy Sharonról szóló rémtörténeteket suttogni a tábortűz mellett.
- Mitől olyan más a cappuccinód?
A háziasszony kifejezés, mint olyan, számomra nem mond sokat, leginkább sitcomokból ismeretes. Akadnak természetesen olyan kollégáim, akiknek a felesége teljes munkaidős háziasszony, de ők is csak épp annyira azok, hogy egyszer-egyszer megfőzzenek, míg a házvezetőnő szabadságon van.
- Együtt éltetek? - kérdezem mellékesen. Most tudatosul csak bennem, mennyire keveset tudok arról, mi történt, miután az anyja elhúzta a csíkot. Talán épp azért, mert ő maga sem kérdezett rá soha, mintha attól, hogy nem emlegetné fel a múltat, az megszűnne létezni, ezáltal pedig az összes rossz döntése megbocsájtást nyerhetne.
- Nos, tisztelem az ételt annyira, hogy egyetlen hozzávalót se pocsékoljak el a főzőtudományommal - felelem sokatmondóan. - Viszont isteni kávét főzök. - Kivételesen lemondok az egyéb desszerteket érintő magas labdáról.

Az evés végeztével Asht megelőzve pattanok fel az asztaltól és szedem össze a tányérjainkat, hogy elmosogassak. Ennyi igazán belefér, ha már főzött rám - ahogy magamat ismerem, az elkövetkezendő napokban úgysem szárnyalom majd túl ezt a párpercnyi hasznosságot.
- Na és, mit terveztél az első Sharon-mentes estére? - kérdezem a vállam fölött hátrapillantva.

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer valaki képes lesz arra, hogy olyan szinten zavarba hozzon minden egyes alkalommal, amikor csak lehetősége van rá, hogy azt egyszerűen már feldolgozni is képtelen legyek, nemhogy erőt venni magamon és túllendülni rajta, mintha nem lenne szó másról, csak egy kis semmiségről. Most sem vagyok erre képes, ahogy elveszek a férfi szürkéskék szempárjának mélységében és hagyom magam ismételten elvarázsolni általa, ahelyett, hogy jó kislány módjára azonnal fognám magam és menekülésbe kezdenék, hogy minél messzebb legyek tőle. Mindössze csak pár esetlen szótagra futja a lélegzetvételemből, illetve egy határozottnak korántsem mondható fejrázásra, amit Mathiasnak sikerült egyetlen egy, felettébb intimnek tűnő mozdulatával megállítania.  
Szívesen megkérdezném tőle, hogy ugyan miért is viselkedik így velem, de esélyt sem hagy rá, mert az elkövetkezendő másodpercben már ujjai az ajkamat érintik, miközben újabb kérdést tesz fel nekem, amire könnyűszerrel felelhetnék. Ha hagyná. De talán nem is baj, hogy nem engedi meg nekem. Hatással van rám, nem is kevéssel, és ezzel ő nagyon is tisztában van, ki is használja azt, talán ez az egyik legnagyobb bajom jelen pillanatban az életemben. Még az anyámnál is sokkalta jelentősebb probléma, ami ellen hiába is igyekszem, egyelőre semmit sem tudok tenni, csak hagyom, hogy még inkább körbe vonjon és ne eresszen.
Elmenekülök előle, tőle, mert jobb lehetőség nem kívánkozik számomra az emeleti hálószobám rejtekénél, és már csak a kellő távolságból veszek erőt magamon és kiáltom vissza neki a lassan már mindennapossá vált szitkozódások egyikét.

- Nem lenne fáradtság. Nagyon szeretek sütni. - mosolyodom el, mert a kijelentésem után eszembe jutnak a gyermekkorom emlékei, a nagymamámmal és az édesapámmal a konyhában töltött pillanatok, amiket soha, semmiért sem cserélnék el, még akkor sem, ha lehetőségem lenne vele megváltoztatni az életem bármely, másik pillanatát.
A kérdésére kicsit felvonom a szemöldökömet, mintha csak hitetlenkednék. - Hát, ha az nem lenne elég indok rá, hogy én magam készítem el, talán a saját, hét pecséttel őrzött, titkos receptem majd meggyőz róla.
Keserédes mosoly kúszik az arcomra a jelen pillanatban nagyon is távolinak tűnő múlt említésére. Kicsit úgy érzem, mintha nem is én lettem volna az a tejbajuszos kislány, aki állandóan a nagyanyja körül sürgött-forgott és itta minden egyes szavát, amit csak az asszony kiejtett a száján. Fájó most visszagondolni a gyermekkor akkor még boldog emlékeire. - Addig, amíg iskolába nem kezdtem járni, igen. Az édesapám nagyon sokat dolgozott, hogy el tudjon tartani kettőnket, a nagyszüleim pedig szívesen segítettek neki ezidőtájt a gyermeknevelésben. - mesélem kicsit feszélyezve a pár órája történt veszekedésünk miatt. Hallhattam már Mathias kevésbé megértő véleményét az anyámmal való kapcsolatomról, ezért igyekszem vele kicsit megosztani a másik oldal történetéből is egy keveset.
- Ó, szóval kávéfőzésben majdhogynem vetélytársak vagyunk. Azt hiszem a vacsora után meg is mérethetjük egymást az említett versenyszámban, úgyis szükségem van a koffeinre, hogy egész éjszaka fent tudjak maradni tanulni a hétfői dolgozatra.

- És még a mosogatásért sem kell könyörögni, ezt el sem hiszem. Kész főnyeremény va...  - még azelőtt elharapom a szó végét, mielőtt befejezném a mondatot, ami, lehet, hogy csak a számomra, de a délután történtek függvényében megintcsak elég kétértelműen hathat a számból. Ha pedig ez nem lenne számomra már így is elég arcpirító, a mozdulat, amivel egy papírzsebkendőt próbálok meg a nadrágom zsebéből egy kézzel elővarázsolni, a másik kezemben tartott és a Mathias után a mosogatóhoz vitt serpenyő hibájából nem éppen úgy sikerül, ahogyan azt elterveztem: a mostanra már kellőképpen feledésbe merült kis gumitasak magatehetetlenül zuhan alá, egyenesen a férfi lábai elé, abszolút nem egy ismételten kínos pillanattá zsugorítva az estét. Hebegés és habogás nélkül, az együtt töltött idő alatt már vagy századjára fordulok a legbiztosabb lehetőségemhez, ahelyett, hogy megint állnék Mathias előtt, mint egy süket-néma idióta: a kezébe nyomom a mosatlan edényt, én pedig menekülök. Ki a konyhából, fel a lépcsőn az emeletre, a hálószobámmá avanzsált vendégszoba rejtekébe.

Általában nem okoz nehézséget kiigazodom az embereken (másképp nehezen tudnám megtartani az állásomat), Ashley viszont az esetek ötven százalékában kifog rajtam. Már felállítottam erre egy elméletet: nincs az a zseniális férfiagy, amit ne terhelne túl a kamasz korszak és a női nem tekervényes kombinációja, megfűszerezve némi szülő-utálattal és a szülő szeretője iránti rajongással. Ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepő, hogy nehezen tudja eldönteni, hogyan viszonyuljon hozzám. A legtöbb, amit tehetek, hogy igazodom a sűrű hangulatingadozásaihoz és próbálok rájönni, hogyan befolyásolhatom azokat. Valamint - akárcsak jelen esetben -, kiélvezem, amíg a pillanatnyi békés állapot tart.
- Nos, ez esetben nem állok az utadba - mosolygok rá, majd felállok a székemből, hogy töltsek magunknak egy-egy pohár italt. - Fehér vagy vörös? - A sznobizmus összes alapkelléke közül a borral kapcsolatos tudnivalókat sajátítottam el a legnehezebben. Fel nem foghatom ugyanis, miként lehet egy ital, mondjuk, roppanós.
Természetesen azt is elfogadom válaszul, ha egyáltalán nem szeretne velem alkoholizálni, ugyanakkor minden esetben ragaszkodom hozzá, hogy ha csak egy pohár vízzel is, de koccintson velem.
- A szabadságra - kacsintok rá vigyorogva. Nem sokon múlott, hogy bébicsősz-korszaknak hívjam, ám még idejében a nyelvemre haraptam - nyugalom, csupán átvitt értelemben -, hogy ne sértsem ismét vérig Őérettségét.

Fogalmam sincs, mennyire lehet különleges receptje egy cappuccinónak, de amíg Ash ilyen elszántan igyekszik elkényeztetni, nem akadékoskodom.
Na jó, talán csak egy kicsit.
- Miért lenne elég indok? Varázskezeid vannak? - kérdezem felvont szemöldökkel. Szinte várom, hogy felém hajítsa az első dolgot, ami a keze ügyébe kerül, netán hebegve-habogva a tányérja tartalmára függessze a tekintetét, mint aki semmit sem hallott a szavaimból. Habár az iménti kitérései után az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak úgy tesz, mintha semmilyen utalást nem fedezett volna fel az elhangzottakban. Azt hinné az ember, hogy egy idő után unalmassá válik állandóan zavarba hozni őt, de az az igazság, hogy ezredjére is ugyanolyan szórakoztató, ellenben azokkal az alkalmakkal, mikor egyszerűen csak leperegnek róla a próbálkozásaim. Kezdem azt hinni, hogy a tűzszünet még a finom kajáért cserébe sem éri meg.
Feltűnik, hogy sokkalta óvatosabban beszél a családjáról, a múltjáról mint pár órával ezelőtt tette. Sőt mi több, semmilyen neheztelést nem vélek felfedezni a hangjában akkor sem, mikor az anyagi nehézségeikről tesz említést. Csak nem fájó pontra tapintottam?
- Mit is dolgozik az apukád? - Ezt egyébként sem árt tudnom, nem szívlelem a kellemetlen meglepetéseket.

- Kihívás elfogadva - jelentem ki hősiesen. - Miből lesz számonkérés? - Eszembe jut, hogy nekem sem ártana folytatni az egyetemet, ha vége lesz ennek az egésznek. Esetleg belekezdhetnék valami újba.
Félig-meddig még mindig a továbbtanulás körül forognak a gondolataim, mikor Ashley esti tervei felől érdeklődöm, épp ezért nem is figyelek fel túlságosan a szavaira. Annál inkább a lábam mögött landoló óvszerre.
- Ez is egy válasz - motyogom az orrom alatt, lemondó sóhajtással kísérve a lány menekülő lépteit.