Hónapok óta ez az első olyan alkalom, hogy lehetőségem nyílik tüzetesebben is körülnézni Sharon irodájában anélkül, hogy időkorláthoz és egy ideális zajszinthez kéne tartanom magamat, a folyamatos hallgatózásról nem is beszélve. A férfiakról alkotott sztereotípiákkal ellentétben nem esik nehezemre párhuzamosan több dologra is koncentrálni, annál inkább feszélyez azonban, ha nem végezhetem el a feladataimat a saját szájízem szerint. Most, hogy ez a probléma megoldódott, olyan elégedetten kelek ki az ágyból, mint a sztenderd kisgyerekek Karácsony napján. Még arra is veszem a fáradtságot, hogy lefőzzek egy kávét, mire Ashley felébred (ha már a beígért verseny elmaradt), de azt már nem várom meg, hogy előbújjon a szobájából. Búcsúüzenet gyanánt csupán a tegnap elejtett óvszerét hagyom a konyhapulton, mielőtt lelépnék villásreggelizni. Most még nem sejti, milyen jó hasznát veszi majd a jövőben, de ha végre eljön az ideje, hálás lesz a figyelmességemért. Meglehet, velem együtt.
Mindenképp elhagynám a házat: véletlenül sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy készülök valamire. Bár volt időm megtanulni, hogy az ember viselkedése mindig feleannyira árulkodó, mint azt hiszi magáról, a Reynolds hölgyekkel kapcsolatban semmit sem bízok a véletlenre. Ezen kívül a Sharon előtti időknek hódolok a villásreggelivel. Nem sokkal azután iktattam a rutinomba, hogy dolgozni kezdtem a jelenlegi munkahelyemen, és túlságosan értékes perceit jelentette a napjaimnak ahhoz, hogy elrontsam Sharon idegesítő emlékével. Ugye, mondtam, hogy Karácsony van.

A számításaim beigazolódnak, ugyanis mire visszatérek, már egy lélek sem tartózkodik a házban. Módszeresen, kesztyűben kutatom át az iroda minden egyes szegletét, fotózom le azt a néhány üzleti dokumentumot, ami nem csak digitális formában létezik, sok-sok kilométerre innen, Sharon laptopján. Ebből a szempontból nem ez kémkedésem legvirágzóbb korszaka, de amit az alaposabb keresgélés eredményeképp találok, így is minden eddigi várakozásomat felülmúlja.
A helyiség - ahogy az épület egyéb részei is - tele van drágábbnál drágább festményekkel és szobrokkal. Eddig is gondoltam rá, hogy megérne egy próbát a tüzetesebb vizsgálatuk, de egyszerre tűnt túl kézenfekvő és túl ravasz húzásnak a ház úrnőjétől. Most, hogy szinte végtelen idő áll rendelkezésemre, egyesével próbálgatom végig a kincseit, és lám, az egyik kép mögött egy széf néz velem farkasszemet. Egyrészről nem is találhattam volna ennél nagyobb ajándékot, másrészről viszont... Mégis hogy a fenébe fogom kitalálni a kódot anélkül, hogy beriasztana a rendszer?
Rövid gondolkozás után noteszt és tollat ragadok, majd a szobában fel-alá járkálva firkantom fel a tippjeimet. Szinte száz százalékig meg vagyok róla győződve, hogy valamelyik kedvenc művészének a neve lesz az, vagy a rá való utalás, ezért felsorolom az összes itt és a hálószobánkban lógó alkotás készítőjét, és próbálom felidézni, melyikük szerepelt a legtöbbször a beszélgetéseinkben. Végül arra jutok, hogy ha nem Modigliani az, akkor senki.
A lélegzetemet is visszafojtom, miközben beütöm a betűket, félig már a kezemben érezve a széf tartalmát.
Hibás kód. Lehetséges próbálkozások száma: 2
Homlokomat masszírozva sóhajtok fel. Festők kizárva, valami személyesnek kell lennie. Szerencsére van egy igazán szuper ötletem arra vonatkozóan, ki segíthetne a Sharonnal kapcsolatos tudásom bővítésében.

Igazi fogvillantós mosollyal intek Ashleynek, amint kilép az iskola ajtaján. Ha eddig hatásvadásznak tartott, ezek után kizárt, hogy lemossam magamról ezt a jelzőt. Azt hinnéd, egy puccos manhattani iskola parkolójában nem lóg ki a sorból egy Taycan Turbo S (a cég ajándéka), de kevés diák képes csukott szájjal elmenni mellette. Persze, nem lenne bölcs elvetni a lehetőségét annak, hogy a csillogó pillantások túlnyomó része valójában a jóképű, öltönyös fazonnak szól, aki a kocsi oldalának támaszkodva várakozik.
Nagyjából fél órával ezelőtt dobtam sms-t a kislánynak, hogy mikor végez - pusztán a látszat kedvéért, mivel az órarendjét már korábban volt alkalmam és indokom lefotózni magamnak. Remélem, ennyi idő alatt volt érkezése lemondani az esetleges délutáni programjait. Minden esetre ha úgy dönt, hogy velem tart egy körre, úriemberhez méltóan tárom ki előtte az anyósülés ajtaját.

Ha van hang, amit jobban utálok az anyáménál, az csak és kizárólag a mobiltelefonom ébresztőjének madárcsicsergése lehet, hétköznaponként pontban 6 órakor. Éppen ezért, általában nem is vagyok ilyenkor túlságosan kedves és előzékeny: amint meghallom a már ismerős dallamot, a lehetőségeimhez mérten képes vagyok az ébresztő kikapcsolása után úgy az ágyam melletti komód felületére vágni a telefonomat, hogy bármilyen hihetetlen is, de szinte hallom a nyekkenését, amit aligha adhatna ki magából, legyen bármennyire is okos eszköz.
Ma reggel sincs ez másként. Csiripelni kezd a sereg madár, én elhallgattatom őket, majd még pár elnyújtott percre a fejemre húzom a takarómat, hogy egy kicsit tovább élvezhessem a melegét. Negyed 7-kor kelek ki az ágyamból, kócos hajjal és a legkevésbé sem kipihent arccal, ami egyenes ágú következménye a tegnap este történt kínos incidensnek. Vagy inkább egymást követő incidenseknek. Csak részletkérdés. A hálószobámhoz tartozó fürdőben tusolok le, a hideg és a forró víz között percenként váltva, majd fogat mosok és felveszem azt a pár ruhadarabot, amit pár másodperccel előbb csak úgy találomra előszedtem a gardróbszekrényemből. A mai úgyis csak egy teljesen átlagos és felettébb unalmas iskolai napnak ígérkezik, úgyhogy egyáltalán nem látom értelmét, hogy egy kicsit is kicsinosítsam magam. Amúgy sem szoktam szinte soha sem, az nem én, a sablonos szomszédlány lennék.
A kelleténél óvatosabban merészkedek le a lépcsőn át a földszintre, mert nem igazán szeretnék a tegnap este után korán reggel találkozni Mathiasszal, de szerencsére senkit sem találok a konyhában. Igaz, Sharont nehezen is találhatnám lent, mivel már napok óta nincs itthon, aminek nem is örülhetnék jobban. A lefőzött kávé látványa viszont rögtön érdeklődéssel tölt el; az este Mathias ugyanis megemlítette, hogy kiváló kávét tud készíteni, én pedig tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez valóban így van-e, ezért a rise and shine feliratú bögrémbe töltve egy jó nagy adagot, azt megspékelve egy csepp tejszínnel és három pötty édesítőszerrel, megkóstolom... és majdnem ki is köpöm, amint meglátom az eddig a pillanatig figyelmen kívül hagyott óvszert a konyhapult közepén. - Ez most komoly? - kérdezem hangosan, leginkább csak magamtól, majd, mintha nem is láttam volna a leendő mostohaapám ajándékát, elfordulok tőle és a maradék kávés löttyöt a mosogatóba öntöm. Bármennyire is ízlett az előbb, a kis tasak teljesen elvette a kedvemet attól, hogy megigyam. Meg igazából úgy az egész naptól is.
Szép kilátások ezek így kora reggel.

A legnagyobb meglepetés viszont akkor ér, amikor az utolsó tanóra alatt megszólal a mobiltelefonom üzenetet jelző hangja. Nemcsak én, de a tanár és a diáktársaim is odakapják a fejüket a pittyegés irányába, én pedig majdnem elsüllyedek szégyenemben. Mindig is túlságosan könnyen voltam képes zavarba jönni, a helyzetemen pedig most az sem segít, hogy Mr. Campbell még meg is szólít. - Ms. Mohr, mi lenne akkor, ha a személyes ügyeit nem az óra kellős közepén intézné, zavarva vele a mondandómat és a többi diák figyelmét? Nagy problémát jelentene Önnek? - kérdezi gúnyos hangszínnel, én pedig fülig vörösödve csak a fejemet rázom válasz gyanánt, majd lehalkítom a telefonomat anélkül, hogy válaszüzenetet írnék Mathiasnak.
Fél órával később még mindig nem igazán tudom megemészteni, hogy mi is késztette a férfit, akivel a kapcsolatunk nem is lehetne bonyolultabb, arra, hogy a rettentően drága autójának dőlve engem várjon az iskola előtt, miután véget értek a tanóráim, de mivel egyáltalán nem találok választ a kérdésemre, ezért elé sétálva inkább neki teszem fel azt; eltekintve attól a ténytől, hogy milyen, már-már fájdalmasan jól is néz ki az öltönyében. - Elárulnád, hogy miért vagy itt és hova is kellene veled most mennem? - nézek sokatmondóan a kocsi kinyitott ajtajára, mielőtt beszállnék az anyósülésre. - Az üzenetedben nem voltál túlságosan egyértelmű.
- Ó, és csakhogy tudd, tulajdonképpen csak az egész osztály előtt sikerült leégetned az üzeneteddel. - utalok az órán történt incidensre, annak ellenére, hogy csak és kizárólag az én hibám, hogy nem némítottam le a telefonomat; viszont a reggeli kis ajándékát a konyhában igyekszem figyelmen kívül hagyni. Idióta lennék, ha most szóba hoznám, nem érné meg, hogy lássa a zavaromat... megint.

Nagyjából három méterre lehet tőlem Ashley, mikor észreveszem az első warning jeleket a homlokán. Ötletem sincs, mi zaklatta így fel egy ártatlan üzenetben, de épp eleget tudok a nőkről ahhoz, hogy ne kutassak ésszerű magyarázat után.
Csak mosolyogj, légy csendben, és várd ki, amíg elhúz a fejed felett a vihar - ez lenne a tanácsom minden férfi számára. Ironikus, hogy én magam képtelen vagyok megfogadni a saját bölcsességeimet.
- Csak nem? Neked küldtem volna a Sharonnak szánt sms-t? - kérdezem döbbenetet színlelve, és ahelyett, hogy becsuknám Ashley után a kocsi ajtaját, nekitámaszkodva előhúzom a kabátzsebemből a telefonomat, mintha valóban ellenőrizném az elküldött üzenetek tartalmát. Természetesen mindeközben ügyelek rá, hogy elálljam a kislány útját, ha a szemtelenségem miatt meggondolná magát és ki akarna pattanni a járműből. - Én nem látok ebben semmi kínosat. - Értetlenkedve ráncolom a homlokomat, hol a telefon képernyőjére, hol Ashley-re pillantva.
Amint kiszórakoztam magamat a dühöngésén, elengedem az ajtót, helyette inkább az anyósülés felé hajolok, olyan közel a lányhoz, hogy a parfümjének illata nyomban az orromba fészkeli magát.
- Bocsánatot kérek, Ashley - mondom egyenesen a szemébe nézve. Akár őszintének is tűnhetne a megbánásom, ha nem ismerne már annyira, hogy tudja, túlságosan is élveztem a hergelését ahhoz, hogy bármit is komolyan sajnáljak. Persze, a puszta gesztust is értékelni kell.
Ezek után már nyugodt szívvel merészkedem át az autó túlsó feléhez, hogy aztán mihamarabb nekivágjunk az útnak. Mozgó járműből még mellőlem sem ugrana ki.
- Válaszolva az első kérdésedre - Kezdek bele, miközben beindítom a motort -, azért vagyok itt, mert dolgom akadt a környéken. - Még csak nem is hazudok, lévén, az ideiglenes otthonunk is itt van a közelben azzal az átkozott széffel. - A másodikra csak akkor tudhatod meg a választ, ha odaértünk. Megértem, ha ilyen feltételek mellett nem szeretnél velem tartani; ez esetben kénytelen leszek hazafuvarozni téged, de nem tenném szívesen, és hidd el, te is bánnád, hogy elszalasztottad a meglepetésemet. - Olyan ártatlanul nézek rá, mintha ténylegesen számolnék ezzel a lehetőséggel.

Egy másodpercig sem hiszem el neki az anyámnak szánt üzenettel kapcsolatos kételkedését, éppen ezért csak a szemeimet forgatva grimaszolok egyet a szavaira, miközben igyekszem a lehető legkisebb érdeklődést tanúsítani a mobiltelefonjában tárolt sms-ek iránt, holott elég közel áll hozzám ahhoz, hogy, ha úgy tartja kedvem, akkor a fejemet enyhén oldalra döntve, egy kicsit én is bele tudjak olvasni azokba. De aztán, amilyen könnyedén jött, ugyanolyan gyorsan el is vetem magamban az ötletet, mielőtt lebuknék és sikerülne megint zavarba hoznom magam előtte. Inkább csak érdektelenséget tettetve, az autó műszerfalát nézve reagálok. - Nem is a tartalmára értettem. - legyintek egyet. Inkább nem állok neki elmagyarázni neki, hogy miért is okozott nekem kellemetlen perceket az utolsó tanórámon az üzenetével. Felesleges időpocsékolás lenne és csak újra felidegesíteném magam rajta. Kíváncsi lennék, hogy egyszer sikerül-e majd úgy eltölteni egymással akár pár percet is, hogy ne menjen egyikőnk se a másik idegeire, mert mostanában ez az idilli álomkép nem is állhatna távolabb a valóságtól...
Viszont, amikor bocsánatkérést imitálva hozzám hajol, akármennyire is szeretném, már képtelen vagyok a közömbös lányt játszani. Akaratlanul is ránézek, majd pár percig szinte teljesen elveszek a tekintetében, mielőtt elszakítom a szemeimet az övéitől, mielőtt végérvényesen fülig pirulnék tőle.  - M-mindegy is. - dadogom zavartan, majd megköszörülöm a torkomat. - Inkább haladjunk, mert rengeteg házi feladatom van még mára. - teszem hozzá, remélve, hogy sikerül mihamarabb témát váltanom. Arra viszont nem is gondolok, csak miután kiejtettem a számon a szavakat, hogy tegnap este is éppen az iskolai elfoglaltságaimat említettem neki, mielőtt megint csak elmenekültem előle. Ha van egy kis jó szándék benne, akkor eszébe sem jut, hogy felhozza az esti tragikomédiát, amit akaratlanul is eljátszottam neki, de Mathiast ismerve... Ezt erősen kétlem.
- Aha, értem. - reagálom le egyszerűen a magyarázatát, miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy ismételten csak pár milliméter választ el tőle, amint beül mellém, az autó vezetőülésére. Hát még a hülye gondolatokat, amik mostanában ilyen helyzetben mindig az eszembe jutnak... - Egyetlen egy oka van annak, Mathias, amiért még nem hagytalak faképnél. Az, hogy nálam jobban senki sem szereti a meglepetéseket. - sóhajtok fel fájdalmasan. Egy  ajándékárt lám, még arra is képes vagyok, hogy két percnél tovább elviseljem az anyám vőlegényének társaságát. Hát, nem szomorú, hogy még én is megvásárolható vagyok? Szégyellem is érte magam, de a kíváncsiságom sajnos minden akadályt legyőz maga elől, ha arra kerül a sor. - Viszont előre szólok, bármi tréfának szánt hátsó szándék és azonnal ott is hagylak. - jegyzem meg epésen, legyen bárhol az az ott. Nem lennék rest akár Kínából is rögvest hazautazni, ha Mathias éppen akkor és ott bosszant fel az egyik kis piti trükkjével; ezt jobb, ha ő is tudja.

Van bennem annyi jóérzés, hogy elfojtsam a mosolyomat Ashley zavara láttán. Nem szép dolog visszaélni mások vonzalmával, ezzel még én is tisztában vagyok - habár mondhatnánk, manapság a munkám részét képezi. Akárcsak a tervezett kiruccanásunk, különben. Nem is olyan ördögtől való ez a marketing, mint amilyennek tűnik, ugye?
- Szólj, ha bármiben segítség kell. - Nem tudom, miért mondtam ezt; a legfontosabb dolog, amit középiskolás koromban megtanultam, hogy hogyan kell autót lopni, de a modern technológia fejlődése következtében már ez a tudás is elévült. Arról nem is beszélve, hogy vajmi kevés valóságalapja lehet az iskolával való takarózásának. Ennyi lecke a világon nincs.
Az agyamra húzódott a mostohaapa szerep, efelől semmi kétség.
- Egyébként melyik a kedvenc tárgyad? - kérdezem mellékesen, ahogy bepattanok mellé a kocsiba. A érdeklődésnél csupán egy fárasztóbb tevékenység létezik: végighallgatni a választ. Főnyeremény, hogy az egész kirándulásunk ezt a nemes célt szolgálja. Mivel eléggé átlátszó lenne, ha kizárólag az anyjával kapcsolatban kezdeném kérdésekkel bombázni, ráadásul minden előzmény nélkül, jobb, ha már most megtesszük a bemelegítő köröket. Mondjuk, valami azt súgja, számára bármi és minden gyanús, ami velem kapcsolatos, bizonyára saját magamból kiindulva.
Lehet, hogy gyakrabban kéne hallgatnom a megérzéseimre.
- A feltételezés is sértő. - Különben is, egyetlen oka van? Én nem feszegetem. Tényleg nem. Azon kívül, hogy legalább három másodpercig meredek rá a jellegzetes te sem gondoltad komolyan nézésemmel, mielőtt visszafordulnék a kormányhoz, igazán nem.
Még most is lenyűgözött sóhaj hagyja el a számat, ahogy felbőg a motor. Sosem voltam különösebben oda az autókért, de ez a bombanő még engem is levesz a lábamról. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy csakis Ashley unszolására taposok olyan barbár módon a gázra - más esetben sosem bánnék vele ilyen mostohán, de ha haladni kell, hát haladni kell.
- Mellesleg remélem, nem hagytad ki az ebédet - jegyzem meg sejtelmesen.
A célállomás, vagyis (most már elárulhatom) a cukrászda mindössze tíz percre van az iskolától. Nem olyan flancos, hogy alul öltözöttnek érezze magát, de nem is olyan olcsó és hétköznapi hely, ahová mindennap betér az ember. Hacsak nincs ellenvetése, felvezetem őt a pult mellett húzódó, széles lépcsősoron át a galériára, azon belül is az egyik legszélső asztalhoz, ahonnan az egész cukrászdát beláthatjuk.
- Nos, megfelel? - kérdezem mosolyogva, miután helyet foglaltunk.

Valószínűleg már gazdag lennék, ha minden egyes alkalommal, amikor Mathias ismételten zavarba hoz, bezsebelnék egy kisebb összeget. Rendkívül jó érzéke van ugyanis hozzá, hogy akár egyetlen egy pillantásával is rózsaszín-vöröses pírt varázsoljon az arcomra, mint ahogyan teszi azt jelen pillanatban is. Én pedig vagy tovább fokozom az idegességemet - és a kedvére teszek - azzal, hogy megszólalok és csak még mélyebbre taszítom magam a zavarodottság szakadékába, vagy pedig erőt veszek magamon, elhallgatok - addig legalábbis, amíg sikerül lenyugodnom - és a némaságommal harcolok ellene. Hogy melyik módszer a hatékonyabb ellene, azt még próbálom kitapasztalni.
Most éppen egyik sem bizonyul eredményesnek, ez pedig felettébb bosszant, ahogyan az is, hogy megint önként és dalolva engedem meg neki, hogy elővarázsolja belőlem a szerelmes kislányt, aki semmi másra nem képes a közelében csak arra, hogy dadogva elveszítse önmagát.
- Ne aggódj, megoldom én egyedül. Eddig is mindig sikerült. - kerülöm ki a lehető legegyszerűbb módon a felajánlott segítségét. Ha nem róla lenne szó, akkor se tartanék igényt más patronálására sem, szerencsére az iskola és a tanulás soha sem tartoztak a gyengeségeim közé, ellenben, az általános iskola óta kitartó és szorgalmas diák voltam. Ha mással nem is, ezzel legalább dicsekedhetek akár Mathias előtt is.
A lehető legkevésbé figyelemfelkeltő módon kísérem végig a tekintetemmel, amíg beszáll az autóba, de a kérdésére már újból a műszerfalat kezdem el tanulmányozni - mintha amúgy érdekelne a járművek világa. - Kimondott kedvenc nincs. Esetleg az irodalom az, amit kicsit jobban szeretek, mint a többi tantárgyat. A fizikától viszont még a hideg is kiráz. - ismerem be egyet grimaszolva, kicsit továbbfűzve a témát - közben pedig igyekszem fél szemmel figyelemmel kísérni az arcát, hogy tényleg kíváncsi-e a válaszra. Valamiért ugyanis gyanús nekem ez a párbeszéd - túlságosan is... érdeklődő.
- Az lenne? - kérdezek vissza, enyhén oldalra, felé döntve a fejemet. A kettőnk eddigi kapcsolatából kiindulva úgy gondolom, hogy azért igencsak reális a felvetésem. Amúgy sem tudom, hogy mi is járhat valójában a fejében, szóval, megengedem magamnak a pesszimizmust. Éppen ezért de, üzenem neki közben gondolati szinten én is, válaszul a sokatmondó nézésére.
A sóhajára lemondó nézéssel válaszolok, mielőtt meggondolatlanul megszólalnék. - Ki gondolta volna, hogy te is azok közé a férfiak közé tartozol, aki már a motor beindításától is élvezkedni kezd.
Az ebéddel kapcsolatos megjegyzésére viszont már túlteszem magam az előzményeken és felkeltett kíváncsisággal pislogok fel rá. - Ha ismernél, már tudhatnád, hogy az evés nekem szent és sérthetetlen. Jóhogy megebédeltem. Persze azért nem hagyom ki a lehetőséget, hogy egy kicsit azért mégiscsak odaszúrjak neki.
Pár perc múlva pedig már egy cukrászda galériás emeletén próbálom meg még egyszer kiszedni belőle, hogy valójában mi is a szándéka ezzel az egész... meglepetéssel. - Jól van, Mathias, kellemesen megleptél. De mostmár nyugodtan elmondhatod, hogy mire is megy ki a mai játék. Nem arról van szó, hogy ne örülnék annak, hogy gondolt rám és elhozott ide, sőt, a pult üvegezett részében helyet foglaló sütemények széles választéka miatt már előre is kimondottan hálás vagyok neki, de... egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy csak úgy gondolt egyet és pont én jutottam az eszébe, akivel leülhet és megehet egy krémest. Pláne azokat a kínos jeleneteket követően, amik mostanában történnek velünk.

- Ashley Mohr-t, a jövőbeli bölcsészt hallhatták - kommentálom szórakozottan. - Pedig ha engem kérdezel, a két tárgy közül a fizikának van bármi haszna. - Számomra az irodalom, mint tantárgy, nem több humbugnál. Ahogy a képzőművészeti alkotásokat szemlélve mindenki más jelentést vél felfedezni, úgy az irodalmi művek tekintetében sincs ez másképp, ennek következményeképp az órák keretében vagy megvitatják egymás szubjektív nézőpontját, vagy a rosszabbik esetben - a mi esetünkben - a tanerő előszeretettel erőlteti a diákjaira a sajátját. Ráadásul zömmel olyan könyvekről és versekről megy a diskurzus, amik el sem érik a legtöbb diák ingerküszöbét... Legalábbis a mi időnkben még így működött a dolog.
- Ugyan már! - Nem értem, miért tesz folyton úgy, mintha én lennék maga az ördög. Lehet, hogy ez ilyen ki nem mondott mostohaapa-mostohalány-törvény?
- Most lebuktam - húzom el a számat rajtakapottan. Nem vallom magamat autóbuzinak, ugyanakkor magyarázkodni sem szokásom. Majd rájön, hogy elhamarkodott következtetést vont le - vagy nem. - Mi a gond azzal, ha egy férfi elégedett az autójával? - Az érdeklődésem ezúttal őszinte. Marketingesként sokszor találkozom a férfi-női szerepek dilemmájával; ki tudja, talán épp Ashley lesz az, aki új szemponttal örvendeztet meg. Ha a széf kódját nem is sikerül megfejtenem, legalább ennyi haszna lesz a mai napnak.
- Elnézést kérek, Őfalánkságossága - kuncogok fel a műhisztin. Ha csak fele olyan lelkiismeretesen tartanám be az étkezéseket, mint ahogyan ő teszi, nem lenne miből fizetnem a lakbért. Vagy a cukrászdás meglepit!
Ha már a cukrászdánál tartunk, nem szép tőle, hogy mindjárt a szándékaimat kezdi firtatni ahelyett, hogy örülne egy kicsit. Ha ismerne, tudhatná, hogy nem részesítek bárkit ilyen különleges bánásmódban.
- Csak elgondolkoztam azon, amit tegnap mondtál. - Rövid időre elhallgatok, mintha a megfelelő szavakat keresném, hogy még véletlenül se hasson mesterkéltnek a magyarázatom, majd a homlokomat masszírozva felsóhajtok. - Tényleg muszáj kifejtenem? - pillantok rá a kezem mögül, felvont szemöldökkel. - Szerintem sokkal érdekesebb dolgok is akadnak itt számodra. - Félreértések elkerülése végett felveszem az asztalról az étlapot, hogy odanyújtsam neki.

- Nem szeretnék bölcsész lenni, inkább a fotózás érdekel. A fények és a színek keveredésének van egy különleges varázsa, legalábbis számomra. - ismerem be kicsit halkan. Zavarban vagyok, mert még az édesapámnak sem mondtam el, hogy az irodalom helyett mással szeretnék majd a jövőben foglalkozni, azt pedig nem gondoltam volna, hogy pont Mathias lesz az első személy az életemben, akinek ezt majd elárulom. Valamiért mégis megbízok benne annyira, annak ellenére is, hogy általában csak marjuk egymást, hogy előle ne titkoljam el ezt a részletet a jövőbeli terveimre vonatkozóan.
- Mintha az apámat hallanám. Bár neki van is oka rá, hogy a fizikát részesítse előnyben az irodalommal szemben, mivel gépésztechnikus. Máskor talán furcsának találnám, hogy az édesapámról beszéljek a leendő mostohaapámmal, most mégsem érint meg túlságosan a dolog. Valami különös oknál fogva ugyanis kezd egy egészen értelmes párbeszéd kialakulni Mathias és köztem, ez pedig igen ritka, ha a kapcsolatunk eddigi alakulását nézzük, éppen ezért nem is szeretném megszakítani, hacsak nem szükséges. Inkább tovább folytatom a kialakult beszélgetést. - Te mindig is jótékonykodni akartál? Vagy volt más elképzelésed is?
Persze, túlságosan is szép lett volna, ha több, mint 10 percig egy rossz szavunk sincs a másikra. Azt azért el kell ismerni, hogy amellett, hogy mind a ketten kellünk ahhoz, hogy egymás idegeire menjünk, talán én vagyok az, aki egy kicsit sem akar engedni a kettőnk közti feszültségből, hiszen, ha Mathias meg is próbál a lehetőségeihez mérten normálisan állni hozzám, én akkor sem engedek az iránta elkönyvelt fenntartásaimból. Ahogyan most sem, inkább megpróbálok minden egyes mondatára valami olyan választ keresni, majd adni, ami nem éppen az elfogadásomat erősíti iránta. Az pedig, hogy ő ezt képes még mindig elviselni és csak ritkán hagyja rám a hülyeségemet, felettébb imponáló nekem. Talán pont ez a baj.
- Az elégedettség és a rajongás között azért elég nagy a különbség. A legtöbb férfi úgy áll az autójához, mintha az a nő lenne, akivel... - hallgatok el egy másodpercre, a megfelelő szavakat keresve, elkerülve ezáltal, hogy ugyanott lyukadjunk ki, ahol tegnap este is. - Szóval, akivel megosztja az életét és annak minden területét. Azért valljuk be, ez elég érdekes. Végül is, nem a kocsiddal osztod meg az ágyadat, nem? És ennyit a próbálkozásomról. Ügyes vagy, Ashley, tényleg.
A téma elterelése talán már menni fog, pláne, ha éppen az evésről van szó, ezért szinte meg sem várom a válaszát - persze, valószínűleg nem lesz olyan szerencsém, hogy elkerüljem azt -, inkább folytatom a beszélgetést. - Ha olyan lennék, mint a többi lány, most rögtön meggyanúsítanálak azzal, hogy álcázva, de valójában lekövéreztél ezzel a jelzővel. - elfelejtve az előbbi kínos pillanatot, játékosan belecsípek a karjába - remélve, hogy nem okozok majd a váratlan mozdulattal egy kisebb autóbalesetet kettőnknek.
- Hát, sok minden elhangzott a tegnapi nap folyamán, úgyhogy nem tudom pontosan, mire is gondolsz. - nézek fel rá az asztal mellől, miután helyet foglaltam a Mathiasszal szemközti széken. Közben csak reménykedem, hogy legalább most az egyszer megkegyelmez rajtam az Isten és nem az egyik kínos momentumunkat fogja majd felhozni indok gyanánt. Addig pedig elfogadom a felém nyújtott étlapot és jól elmlyedek benne, holott már rég tudom, hogy mit is szeretnék rendelni.

Akár azt is hihetném, hogy valamiféle titkot oszt meg velem, mikor beavat a jövőbeli terveibe, habár Ashley-t ismerve könnyen lehet, hogy csupán szégyenlősségből halkít a hangján, ahogy magáról kezd beszélni. Az érdeklődése a művészet iránt egy újabb tétel a képzeletbeli listán, ahol az anyjával közös jellemvonásai kerülnek felsorolásra, ez a lista pedig minden egyes beszélgetésünkkel rohamosan bővül.
Az első találkozásunkkor már támadhatott (volna) valamilyen sejtésem ezzel kapcsolatban. Tisztán fel tudom idézni magamban, milyen elbűvölten hordozta végig a tekintetét az előtte álló festményen. Azt hiszem, inkább csak nem tartottam fontosnak akkoriban az érdeklődési körét, és kiszűrtem a többi felesleges információval együtt - mindent én sem tarthatok észben.
- Mutatsz képeket? - Biztosan van pár a telefonján, ha nem is azzal készítette őket. Bevallom őszintén, még nem láttam nála fényképezőgépet, de ez nem zár ki semmit.
Szóval korábbi versenyzőnk gépésztechnikus. Nem mintha kellene rá indok, hogy bárki is inkább a fizikát részesítse előnyben, sőt, ha megfordítjuk, hiába érdekel a fizika, sosem foglalkoznék ilyesmivel.
- Egyszer meghívhatnánk őt ebédre, amíg nincs itthon Sharon. Biztos akadna közös témánk.
Általában nem keresem magamnak a problém-… hát, igazából de. Maradjunk annyiban, nem szokásom önszántamból (sem) vendégeket hívni, főleg nem olyanokat, akikkel valójában nincs is kedvem diskurálni, de valami azt súgja, előbb-utóbb úgyis elkerülhetetlenné válik a szőrösebbik Mohr-ral való találkozás. Azt hiszem, ezen a ponton bátran kijelenthetjük, hogy túlságosan is beleélem magamat a szerepembe. Mondjuk ez semmi ahhoz képest, hogy néha azon kapom magam, elfelejtem, hogy az esküvő valójában sosem fog sorra kerülni. Nem azért, mert olyan jó így, bár tény, hogy éltem már ennél sokkal rosszabb körülmények között is. Nem meglepő, hogy olyan könnyedén sikerült hozzászoknom az "új családomhoz".
Arról van szó, hogy annyiszor hiúsultak már meg a szakításunkról szőtt terveim, hogy anélkül, hogy észrevettem volna, elkezdtem belenyugodni, hogy sosem szabadulok ki Sharon karmai közül.
- Valószínűleg sosem foglalkoztam volna ezzel, ha nem öröklöm meg az apámtól. - Átvitt értelemben eszembe sem jutott volna a marketing, vagy bármilyen más gazdasági tevékenység, amíg a mentorom meg nem győzött róla, hogy csatlakozzak hozzá. - De előtte sem voltak konkrét elképzeléseim. - Szerintem elég ritka, ha valaki már ebben a korban biztosan tudja, hova tovább. A legtöbben csak azt hiszik, hogy tudják, mi való nekik, majd mikor betöltik a 30-35 éves kort, puff: rájönnek, hogy valami egészen mást szeretnének csinálni, és elkezdik eszerint újratervezni az életüket. Vagy bennragadnak egy szakmában, kiégnek és mindenki mást is idegronccsá tesznek maguk körül. Azért nem is olyan rossz, hogy nem élem bele magam teljesen a szakmámba, nem igaz?
- Mondjuk volt egy időszak, mikor régész akartam lenni. - Csak, hogy végre olyat is mondjak, ami tökéletesen megfelel az igazságnak.
Felvont szemöldökkel nézek rá, mikor elhallgat; mintha csak attól tartana, égetné a nyelvét az a bizonyos szó, ha végre ki merné ejteni a száján. Biztos vagyok benne, hogy a kárörvendő vigyorom hiányában is pontosan tudja, mire gondolok, csak a jófejségemnek köszönheti, hogy kivételesen nem kezdek rajta lovagolni.
- Úgy van. Mert a kocsi néha maga az ágyad. - A hely, ahol kitombolhatod magad fültanúk nélkül. A hely, ahol “megoszthatod másokkal az életed minden területét”. A hely, ahol ehetsz, bár te leszel a legmorcosabb, ha lekajálod a huzatot. Ahová elrejtőzhetsz. Ami jó esetben csak a tiéd. Ahol álomra hajthatod a fejedet. Soroljam?
A többi lány, azt mondja. Mintha tudnám (vagy érdekelne), milyenek a mai lányok. Igazából már az ő korában sem izgattak - csak az, amit kaphattam tőlük.
És NEM a csipkedésre gondolok.
Felsóhajtok.
- Te viszont gyanúsítgatás helyett merényletet követsz el ellenem. Sokban különbözik ez.
Most, hogy megalapoztam a bizalmat, és körbevettem rengeteg finomsággal, már nyugodtan hozakodok elő a tervemmel.
- Azt hiszem, Sharonnak van valakije. - Szándékosan vágok egyenesen a sűrűjébe, hogy még véletlenül se legyen ideje rendezni a vonásait. Nem is annyira a döbbenetére, mint a kárörvendésére várok, hiszen “ő előre megmondta, hogy ez lesz”.
- Tegnap beszéltem vele lefekvés előtt - Folytatom jóval halkabban, anélkül fürkészve az étlapot, hogy valójában olvasnám a sorokat -, és egy férfi hangját hallottam a háttérből.

Talán az első, normálisnak tűnő beszélgetésünket folytatom le éppen Mathiasszal, mégsem érzem abszurdnak, annak ellenére sem, hogy eddig, amikor csak alkalmunk adódott rá - vagyis általában a nap minden percében - martuk egymást. Jóleső érzés, hogy beszélhetek valakinek az első nagy álmomról, még akkor is, ha ez az illető talán akkor, amikor elérem és teljesítem azt, már része sem lesz az életemnek. Ha pedig igen, mint mostohaapám, egy kicsit azért őt is érinteni fogja ez a dolog.
- Persze. De nem vezetés közben. - nézek rá oldalról sokatmondóan. Ha mást nem is igazán, azt talán már megtanulta rólam, hogy néha nagyon is szabálykövető vagyok. Ellenben azokkal az alkalmakkal, amikor túlságosan egyszerűn, egyszercsak megbomlik a bennem kialakult rendszer, mert képtelen vagyok ellenállni neki magának.
Az édesapám és a családi ebéd párhuzamos említése torokköszörülésre kényszerít, mielőtt válaszolnék Mathias kedvesnek tűnő felajánlására. - Talán az az egyszer nem is olyan távoli már, mint, amilyennek most tűnik. Az apám ugyanis nemsokára a városba látogat és a munkája miatt marad is pár hónapig. Nem is igazán tudom miért érzem kínosnak, hogy ezt az információt közöljem vele, hiszen az, hogy velem éppen milyen kapcsolatban áll, nem biztos, hogy rányomja a bélyegét az édesapámmal való megismerkedésére -, és most tekintsünk el a köztünk zajló... dologtól. Az viszont, hogy az anyám vőlegénye, aki valószínűleg nemsokára találkozni fog Sharon első párjával, már inkább hatással lehet rá. Legalábbis gondolom én, de ki tudja. - Akartam szólni, csak elfelejtettem. De ne aggódj, szándékában nem áll mondjuk hozzánk költözni vagy ilyesmi. Azt azért nem mégsem teszem hozzá a mondanivalómhoz, hogy pedig örülne neki, ha a tinédzser lánya nem egyedül lakna egy korban inkább hozzáillő férfival.
Először szinte fel sem tűnik, hogy milyen őszinte kíváncsisággal hallgatom Mathiast, amint a munkájáról beszél, most először talán, de egyszer sem szólok közbe, végig csendben és érdeklődő pillantással figyelem és csak akkor szólalok meg az anyósülésről, amint befejezi a mondanivalóját. - Azt hiszem, mindenkinek van egy ilyen korszaka. Bár én kiskoromban inkább az állatokkal szerettem volna foglalkozni. Már akkor sem voltam túlságosan szociális személyiség.
Ahogyan most sem, amit mi sem bizonyít jobban, hogy állandóan sikerül szerencsétlen mondatokba sodorni magam egy-egy társalkodásunk folyamán. Jelen pillanatban a szerencsém csak Mathiason múlik és azon, hogy valamilyen különleges oknál fogva - be nem ismerném, hogy talán azért, mert életében először valóban kedves velem - nem szándékozik még jobban zavarba hozni, ezért egyetlen mondattal letudja az egész mit is jelent a férfinak egy kocsi témát. Talán majd egyszer megköszönöm neki - bár kétlem -, most viszont inkább csak bólintok egy aprót a válaszára.
- Azért a merénylettől még távol állnak a terveim. - forgatom a szemeimet. Kegyes hazugság, elvégre még nem szükségszerű tudnia róla, hogy azért alakul már ellene - és vele együtt anyám ellen - egysmás. Egyszer úgyis rá fog ébredni, így vagy úgy.
Pár másodpercig csak csendben rámeredek. Még azon is elgondolkodok, hogy talán nem jól hallottam, amit mondott nekem. Aztán mégis nagy levegőt veszek, csak utána szólalok meg, megtörve a kettőnk közé beállt kínos csendet. - Azon már meg sem lepődök, hogy velem egy szót sem akart beszélni. - kezdek bele irónikusan, mégcsak ízlelgetve a következő témát. - Ne haragudj Mathias, de nem igazán tudom elképzelni az anyámról, hogy máris megcsalna. Pont téged. - mondok ellent saját magamnak, mert tegnap délután még pont, hogy azt bizonygattam a férfinak, hogy az anyám az első adandó alkalommal leváltja majd egy még fiatalabb vagy éppen gazdagabb -, amit az alkalom szül - férjjelöltre. De, hogy ez ilyen hamar tényleg bekövetkezzen, azt nehezen tudom elhinni, pláne, mert Mathias... hát, nem hazudok, ha azt állítom, hogy túlságosan is tökéletes anyámhoz képest. Akkor viszont miért is akarna máris megszabadulni tőle? Ráadásul még az esküvő előtt?

Nem mintha tapasztalt sofőrként olyan nehezemre esne egyszerre koncentrálni néhány képre és a körülöttünk lassan csordogáló forgalomra. Érezhető, hogy csúcsidőben vagyunk, ugyanezt a távot kétszer-háromszor is megtehettünk volna már, de nem panaszkodom. Valamilyen furcsa oknál fogva sokkal felszabadultabban társalgok Ashley-vel itt, az autóban ülve, mint bárhol máshol, és ennek köze sincs a mai nap törekvéseihez.
- Csak ne felejtsd el - vetek rá egy sanda pillantást.
Hamarabb lehajtanék az útról, amikor az apja ideiglenes költözését említi. Ugye tudja, mi szokott kisülni az ideiglenes dolgokból? Azt biztosan nem, hogy ő is csupán egy jöttem-láttam-győztem hadműveletnek köszönhetően ücsörög itt mellettem, ami a tervezett egy hónap helyett lassan már a negyediket rúgja, és benne van a pakliban, hogy nem is fogom erre figyelmeztetni.
Milyen érdekes, hogy Sharon távolléte és Geoffrey látogatása éppen egybeesik! Feltéve persze, hogy nincsenek fogalmi zavaraink a nemsokára kifejezéssel kapcsolatban.
Olyannyira lekötnek a paranoiás színezetet öltő gondolataim, hogy sokáig észre sem veszem, milyen mély hallgatásba burkolóztam.
- Ahhoz, gondolom, Sharonnak is lenne egy-két szava. - Egy dolog közel baráti viszonyt ápolni az ex-férjével, és megint más beköltöztetni magához. Nem hiszem, hogy bármelyikük kényelmesen érezné magát egy ilyen helyzetben, beleértve Ashley-t is.
- Pedig nekem annak tűnsz - fűzöm hozzá mellékesen, mielőtt visszakanyarodnék az eredeti témánkhoz. - És végleg elvetetted, hogy állatokkal foglalkozz? - Mivel azt mondta, humán beállítottságú, feltételezem, igyekszik távol tartani magát az orvositól, viszont azon túl is vannak még olyan területek, munkakörök, ahol megvalósíthatná a gyerekkori álmát.
- Terveid? - kérdezek vissza gyanakvóan. Teljesen át tudom érezni, én is forralok ellene egy-két dolgot, de hogy ilyen őszintén (vagy inkább meggondolatlanul) az orromra köti, hát ez baromi jó. Majdnem felnevetek.

Bevallom, elfog a csalódottság, mikor hosszú másodpercek elteltével még mindig egyetlen rezdülésre sem leszek figyelmes a szája szegletében. Hát hol marad a kárörvendés, a fene nagy elégedettség, amire úgy vártam?
Bármilyen más körülmények között szívesen elkezdeném boncolgatni a szavait, hogy pontosan mit is ért az alatt, hogy pont engem. Biztos vagyok benne, hogy kimagyarázná magát valamivel, ugyanakkor abban is, hogy ez a magyarázkodás addig tartana, míg ezredszerre is pipacsvörössé cukkolnám őt. Csakhogy jelen pillanatban, legnagyobb szívfájdalmamban, sajnálatos módon mellőznöm kell ezt a luxust. A Sharonnal közös életünk a tét!
Kezdem kapiskálni, miért hív Tyrice drama queennek.
- Én sem feltételeztem volna. Igazából még most sem tudom, mit gondoljak - Nagyot szusszanok, mielőtt folytatnám. Csak egy kicsit kéne jobban szórakoznom hozzá, hogy már a verejtéket törölgessem a homlokomról a szörnyű lelki megerőltetéstől. - De ismerem a kollégáit; biztos vagyok benne, hogy egyikőjükhöz sem köthető az a hang. Azon kívül eléggé zavarba jött a hatására ahhoz, hogy okkal higgyem, nem akarta, hogy meghalljam őt. - Hagyom, hogy kicsit eméssze a hallottakat, mielőtt megszólalnék. - Na de rendeljünk, tudom, hogy már kopog a szemed a sütiéhségtől. Később is ráérünk még erről beszélni.

- Ne aggódj, nem fogom. - nézek vissza rá én is. Szívesen hozzátenném, hogy persze, csak akkor, ha a továbbiakban is sikerül majd úgy beszélnünk egymással, mint két normális embernek, de ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak. Még nekem is meglepő, de feleslegesnek tartom, hogy bármivel is megpróbáljam most kihozni a sodrából, ahogy amúgy máskor biztosan szívesen tenném.
Viszont az édesapámat azért megemlítem neki, hiszen valóban nem árt tudnia az ő érkezéséről. És talán felkészülnie rá, már, amennyire akar és tud, mert azt nem tudhatom, hogy hogyan is érinti majd ez Mathiast, ahogyan azt sem, hogy Sharon milyen emberként állította be az apámat előtte. Az anyámból ugyanis nem túlzás azt állítani, hogy bármit képes vagyok kinézni és biztos vagyok benne, hogy képes még meglepetést okozni bármelyikőnknek is.
- Neki mindig, mindenhez van, ezt te is tudod. - grimaszolok egyet válasz gyanánt.
Az anyámról alkotott véleményem még mindig nem változott az eltelt hónapok ellenére sem és gyanús, hogy már soha nem is fog. Ellenkezőleg azokkal a gondolataimmal, amik Mathiast érintik és, amik nap, mint nap folyamatosan változásban vannak, mert őt nem sikerült még teljesen megfejtenem, bármennyire is szeretném. Rengeteg kérdés van, amit szeretnék neki feltenni, de kiindulva az eddigi beszélgetéseinkből, inkább megvárom a megfelelő pillanatot ezekre. Egyszer úgyis lesz olyan.
- Hát, akkor nem ismersz még annyira. - reagálok kicsit meglepetten a kijelentésére. Valószínűleg azért gondolja ezt rólam, mert nincs teljesen tisztában az előéletemmel és csak azt látja, ami jelenleg történik. Kevésbé meglepő az eddigi kapcsolatunk tükrében, hogy egyikőnknek sem volt még alkalma arra, hogy részletesen meséljen a gyermekkoráról és az akkoriban történtekről, de az egymással szembeni bizalmatlanságunk miatt, erre, mint már előbb említettem, tényleg csak akkor kerülhet majd sor, ha legalább már megbékéltünk egymás létezésével.
Kérdésére kicsit elgondolkozok. - Igazából azóta nem is gondoltam rá, mióta az anyámhoz költöztem. Talán, ha vidéken maradtam volna, még most is efelé hajlanék, de a nagyváros azért teljesen más és mást is hoz ki az emberből. - állapítom meg keserédesen. Már nem érzem magam annak az Ashleynek, aki egykor voltam, ez pedig egy kicsit megrémít, amellett, hogy pozitív változásokkal is jár.
Valószínűleg utóbbiba nem tartozik bele az anyám és a barátja ellen szőtt kis haditervem, amit ahelyett, hogy pont Mathiasnak említenék még, igyekeznem kellene minél jobban elfedni előle. Azt hiszem, hogy nem ebben sem sikerül jeleskednem, mint olyan sok dologgal vele kapcsolatban. - Máris többet mondtam, mint, amit kellett volna. De ne aggódj, annyira nem fog fájni! - kacsintok rá egy utolsót, remélhetőleg ezzel lezárva a meggondolatlanul megemlített témát.

Őszintén meglep, hogy pont velem akarja megbeszélni Sharon lehetséges megcsalását, az meg még inkább, hogy ahelyett, hogy örülnék neki, inkább kicsit rosszul érzem magam tőle. Mondhatnám, hogy amiatt, mert az anyám így akaratlanul is keresztülhúzza a számításaimat, amik ellene és a Mathiasszal való kapcsolatuk ellen irányultak, de még magamnak is hazudnék, ha azt állítanám, hogy csak emiatt érzek így. Egy dolog az anyám tönkretett élete utáni vágyakozás, egy másik meg a vőlegénye iránti. Eddig talán bele sem gondoltam igazán, de, ha ők ketten szakítanak egymással, akkor Mathias valószínűleg örökre eltűnik mindkettőnk életéből, én pedig egyáltalán nem biztos, hogy ezt akarom...
Hallgatom a szavait, a gondolatmenetét, amit kifejt nekem, mégsem tudom, hogy hogyan is kellene reagálnom erre az egész helyzetre. Így nem is igazán töröm magam, most az egyszer.
Egyelőre csak hallgatok, amíg fel nem veti, hogy rendeljünk, majd mialatt mindketten részletezzük a pincérnőnek, amit szeretnénk, utána pedig a rendelés megérkezéséig, kínomban a női mosdóba zárkózva töltöm a kelleténél lassan múló perceket. A elkövetkezendő beszélgetés persze elkerülhetetlen, így, amint visszatérek hozzá és az asztalunkhoz, inkább én magam vágok bele helyette. - Visszatérve az anyámra, nem igazán értem, hogy mit szeretnél tőlem ezzel kapcsolatban?

Nem tudom eldönteni, hogy szerencsésnek kellene éreznem magamat, amiért még most kibukott belőle Geoffrey látogatásának híre, vagy dühösnek, hiszen ha szándékában is állt értesíteni róla, valószínűleg épp annyira járt volna sikerrel, mint ahogyan eddig is; csakis a rögtönzött kiruccanásunknak köszönhetem az információt. Pedig én igazán megbíztam benned, Ash. Azt hittem, épp eleget invesztáltam már a barátságunkba ahhoz, hogy kiérdemeljem a támogatásodat, de úgy látszik, tévedtem.
Nem becsülöm annyira alá, hogy elhiggyem, egy sütizéssel lekenyerezhetem, ugyanakkor bízom benne - mert mi másban bízhatnék -, hogy legalább a jövőben javít majd a memóriáján. Nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket. Mennyire rühelltem azt is, mikor a kindertojásból, amit nagy félve elloptam a sarki boltból, valami gagyi játék esett ki!
- Sajnálom, hogy el kell rontanom az anyád köré szőtt Gonosz Királynő mondakört, de ebben most nem adhatok neked igazat. - Mintha amúgy mindig egyetértenénk. Vagy mintha valaha is egyetértenénk. - Előttem csak ritkán csillogtatja meg a kritikus énjét. - Főleg akkor szokott megfeledkezni magáról, ha egy festmény értékeléséről van szó. Múlt hónapban elkísértem őt egy amatőr festő kiállítására. Azt hittem, ott helyben megfojtja Sharont, mikor a jelenlétében kezdte szidni későbbi elmondása szerint az egyik kedvenc alkotását. Ha innen nézzük, az életét mentettem meg, mikor bocsánatot kértem a nevében. Tényleg, miért csináltam?
Sosem mondtam még a kislánynak, és a későbbiek során sem tervezek vallomást tenni, de abszolút nem irigylem miatta. Kath sem egy mintaanya-alkat, ha választanom kéne, mégis inkább mellette tenném le a voksomat Sharonnal szemben. Nem azért, mert elhagyta Ashley-t gyerekkorában (vagy babakorában?), hanem mert visszajött. Amilyen elbűvölő, ha rólam van szó, olyan elviselhetetlen tud lenni a saját lányával; mintha átkattintanának egy kapcsolót. Hogy a jófejsége szól csak nekem, vagy a fontoskodása csak Ashnek, azt nehéz lenne eldönteni, valószínűleg is-is, és valahol a kettő között létezik az igazi Sharon Reynolds.
- Biztos ez? - pillantok rá kutatóan. - Lehet, hogy inkább te nem ismered eléggé magadat. - Egy mögülünk érkező, türelmetlen dudaszó szakít ki minket a pszichoanalízisből (ezért pénzt kérhetnék), pedig esküszöm, már a kezemben éreztem azt a diplomát. Szerencsére még idejében taposok rá a gázra ahhoz, hogy ne mulasszuk el a zöld lámpát.
- Mellesleg, a fotózás elég sok kontaktust igényel - fűzöm hozzá, immár egy pillanatra sem véve le a szememet az útról.
- Például? - Valami azt súgja, hogy nem csak a pályaválasztását tulajdonítja a nagyváros hatásának.

Eleinte úgy terveztem, a közös múltjukról kérdezem őt; történetekről, melyeket csak az apja elmondásából ismer, helyekről, ahol közösen jártak. Lényegtelen szokásokról, rég elfeledett kedvencekről, elajándékozott kisállatokról. A gond az, hogy ez rengeteg időt vett volna igénybe. Nem csupán pár órát, hanem hosszú napokat, akár heteket, nekem pedig nem áll ennyi idő a rendelkezésemre. Arról nem is beszélve, meddig tartott volna elcsitítanom a gyanúját, ami már a puszta invitálásom hatására feltámadt benne, és meddig tartott volna elérnem, hogy megnyíljon nekem.
Aztán eszembe jutott: miért kerülgetném az elérni kívánt célt, mikor könnyedén belebújtathatom egy számára elfogadható, már-már kecsegtető köntösbe? Nincs más dolgom, minthogy addig csűrjem-csavarjam a szálakat, mígnem ő maga fog könyörögni, hogy segíthessen.
Nyilvánvalóan elszámítottam magam. Valami félrecsúszott, mert ahelyett, hogy lelkesedés fogná el, egyenesen le van sújtva. Először némaságba burkolózik, majd olyan sok ideig vesztegel a mosdóban, hogy azt kell hinnem, kimászott az ablakán, mint valami béna randiról. Ha tehetném, utána mennék, jelen körülmények között azonban nincs más választásom, mint szerencsétlenül ücsörögni tovább az asztalunknál, amíg és amennyiben visszatér.
- Eddig a vécécsésze aljából olvastad a teafű leveleket? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel. Jogom van sértődöttre venni a figurát, szóval nem is mondok ennél többet, inkább enni kezdem a sajttortámat. A fenébe, ez kurvafinom! Most már semmiképp sem spórolhatok a borravalón.
Hirtelen ötlettől vezérelve az ő süteményéből is lopok egy falatot, már, ha nem állítja meg a villámat útközben. Ez a legkevesebb, miután ilyen csúnyán faképnél hagyott.
Végül minden átvezetés nélkül térek a lényegre.
- Szeretnék biztosra menni, és ehhez a segítségedre van szükségem. - Pár másodpercre felfüggesztem az evést, és az asztal felett közelebb hajolva folytatom. - Meg kell szereznem a facebook jelszavát. Biztos vagyok benne, hogy csak egy félreértés az egész, de szükségem van rá, hogy a saját szememmel győződjek meg róla. Ennyit neked is megér, hogy az orrom alá dörgölhesd, hogy te megmondtad. Vagy nem?