Nathan& Mirabell

Egy héttel ezelőtt

Roderick mosolyából nem csak azt tudom megállapítani ha készül valamire, hanem azt is, hogy ez a dolog esetleg érint engem avagy sem. Áll a konyhaajtóban, vállát a félfának támasztva, időnként beleharapva a proteinszeletbe, amiről néha nem tudom eldönteni, hogy az íze miatt eszi, vagy mert segíti az erőnlétben. Dudorászva készítem a szombati vacsorát, egymás után darabolva fel a zöldségeket és halmozom egy nagyobb méretű tálba. A hátamon érzem a tekintetét, és bár elég lenne megfordulnom és megkérdezni mégis mit szeretne, nem teszem.Ismerem annyira, hogy egy negyed órán belül úgyis magától kezdi majd el.
- Anya…- csupa mosoly és törődés a hangja, egy ideje pedig aggodalom is csendül benne. Talán nem tud mit kezdeni azzal az egész helyzettel amiben az utóbbi időben élünk. A szüleinek helyrehozhatatlan házasságában, ami csupán látszólagos nyugalmat vonszol magával nap nap után, és az tartja még életben, hogy nem is nagyon van alkalmunk megbeszélni az egészet. Nem találkozunk. Mostanság pedig már én is kerülöm az alkalmat. Az ősz számtalan lehetőséget hozott nekem,amelyeket soha nem kértem, és amelyek végérvényesen megváltoztattak. Kitörtem abból a világból, amibe száműztem magam, és bár hetekig úgy éreztem, hogy mocskosabb vagyok mint egy földes kézzel maszatolt üveglap, felszabadultam. Olyasmit tettem, amivel heteken át nem tudtam mit kezdeni, olyasmit amit azelőtt elképzelhetetlennek tartottam. Ha szeretünk valakit, akkor nem máshol keressük a boldogságot, az izgalmat hozó öleléseket. Én hittem a házasság szentségében, hittem abban, hogy ha már ennyi nehézséget leküzdöttünk, ugye nem akkor fogjuk feladni amikor minden nélkülözésnek élvezhetnénk a gyümölcsét? Anyagilag is rendben voltunk, a gyerekeink felnőttek, gyönyörűek és egészségesek, és amennyire csak erőmtől telik boldognak igyekszem látni őket. Még mindig a családomnak élek, ahogyan korábban, csak éppen elvesztem a szürke hétköznapokban. Brad azt mondta egyszer hogy kihúnyt a ragyogás, mely örökkön a nyomomban járt. De hát nem vette észre, hogy a ragyogásom oka ő volt, és ha elfordul, ha elviszi a fényt én is eltompulok? Magamra hagyott, én viszont ölelésre vágytam. Sokáig ellenálltam. Mindenkinek. Bárkinek, amíg végül egy különös találkozás alapjaiban változtatott meg, és zúzta porrá az addigra már gyenge lábakon álló házasságomat. Megcsaltam a férjemet. Egyszer. Csak egyszer, de ez pontosan elég volt ahhoz, hogy megint lángra kapjak. Hogy végre levegőhöz jussanak az érzelmeim, hogy végre ismét nőnek érezhessem magam egy férfi oldalán, hogy ne azt számolgassam mennyi szarkaláb barázdálja a homlokom ha ráncolom, és ne úgy mérjem az időt, hogy mikor kell ismét hajat festeni, elrejtendő az egyre szaporodó ősz hajszálakat.Amilyen hirtelen érkezett az alkalom, és én amilyen hirtelen adtam meg magam neki, olyan hirtelen vetettem is véget neki. Nem folytathattam, pedig még el sem kezdődött. Bevallani nem mertem, utána meg már lehetőség sem volt rá. A gyerekeink mindebből nem vettek észre semmit, én pedig hittem, hogy ez az egész egyszeri volt, és többé nem ismétlődhet meg. Hittem ezt egészen addig amíg egy ifjú rezidens nem került a kórházba. Vonszolta magával fiatalságának és ambícióinak minden édes harmatát, és egy ideig csak egykori önmagamat láttam benne. A hév, a tűz ugyanaz volt, az elhivatottság, meg talán némi szomorúság is, amelynek az okát sosem kérdeztem, nem rám tartozott. Ám egy idő után már nem magamat láttam benne, hanem valami mást is. Összeakadó tekintetek, amelyek többről árulkodtak, és én megijedtem. Nem feltétlenül tőle, hanem önmagamtól. Mintha annak az egésznek, amely hirtelen lángra kapott bennem nemrégiben még maradt volna szikrája, amely újra levegőre vágyott. Pedig az ilyen veszett és hirtelen lángolásoknak amilyen nagy a füstje, olyan hamar véget is ér, nyomában pedig csak a kopárság marad. Vagyok annyira tapasztalt és felnőtt, hogy felismerem a jeleket, felismerem ha valaki másképp néz rám, és azt is, ha én másképp teszem. Éppen ezért igyekeztem, ha nehezen is de tartani a három lépés távolságot az ifjú kollégával szemben. Amit vehetett akár hűvös távolságtartásnak is, de elég volt a szemeimbe nézni, hogy tudja: kegyetlenül nehéz küzdelmet folytatok. Valamivel, aminek a létezését nemhogy képtelen vagyok felfogni, de egyáltalán hogyan történhetett ilyesmi?
- Igen, szívem?- fordulok meg a fiam hangját hallva, és mosolyogva dobom még az utolsó paradicsomkockákat a tálba.
- Különleges alkalom lesz, hogy pestos tésztát csinálsz, vagy előtört belőled az olasz gén?- nevet vidáman, mintha csak próbálna időt nyerni magának, hogy arról beszéljen amiért igazán jött.
- Ne szemtelekedj, mert nem kapsz belőle!- közelebb lépve pöcköltem meg játékosan az orrát akár gyerekkorában, aztán megtámasztottam a csípőm a pultnál és magam előtt karba font kezekkel figyeltem rá. Mondja végre amit szeretne.
- Szóval anya….az a heyzet…- vakarta meg a tarkóját, fejét picit ledöntve, laposan pislogva vissza rám. Pontosan olyan volt mint az apja, és gyanítom tisztában volt azzal, hogy ezzel a tekintettel a családom bármely férfitagja kenyérre tud kenni. Jeff is gyakorta alkalmazta.
- Jövő hét szombatra egy kis háziünnepséget szerveztem. Neked.
- Milyen alkalomból?- cseppet sem tudom a meglepettségemet leplezni.
- Nem kell alkalom. Meghívtam pár barátodat, van aki Chicagoból, vagy Friscoból repül ide, néhány régi egyetemi barátodat, akiket amúgy baromi nehéz volt felhajtani. Néhány kollégát a kórházból, ez utóbbiban Adam doki segített, mármint, hogy kiket hívjak meg. Lesz élőzene, olyan öregesen lehet rá lötyögni…-nevette el magát, mert én már nyúltam is előre és vidáman paskoltam rá a karjára megjátszott durcássággal.
- Jó okés….de lesz élőzene, meg kaja, meg minden. Néhány csajszi segített megszervezni a díszítést, meg egyéb dolgokat, amikről nekem fogalmam sincs. Szóval, csak legyél itt és legyél csinos. Bár te mindig csinos vagy, és a legjobb! A pestos tésztában verhetetlen.
Sóhajtottam aztán bólintottam. Beleegyeztem, bár azt hiszem, hogy egyetlen kérdésem maradt, amire talán magam is féltem mi lesz a válasz.
-Apád is itt lesz?
- Ő sajnos nem tud. A munkája, azt hiszem Alaszkában lesz a hónap végéig.
Nos, az talán az egészben a jó, hogy Rod legalább tudta hol jár az apja. Én még azt sem. Azon meg már talán meg sem lepődtem, hogy nem jön el.

Ma este

A fiam kitett magáért, noha a zenekar és a fényfüzérek Jeff szervezését dícsérték. Mindketten azt szerették volna, ha igazán jól érzem magam, ha kicsit kikapcsolódom, ha elfelejtem azokat a dolgokat, amikről nem meséltem ugyan nekik, de látták, érezték. Nem csupán az anyák azok akik megérzik gyermekeik utolsó rezdüléséből, hogy mi a baj, hanem a gyerekek is képesek ugyanerre fordítva.  A tavasz közeledtével langyos volt már az idő.Az erkélyajtó az emeleten nyitva állt, ahogyan néhány ablakon is táncolt az esti szellő a függönyökkel. Nagyon sokan jöttek el, némelyekre már nem is emlékeztem, és bevallom jól esett kicsit nosztalgiázni pár egyetemi barátommal, akik közül páran neves orvosok, kutatók vagy egyetemi professzorok lettek. Én sem voltam kevésbé büszke az elért sikereimre, ahogyan a gyermekeimre sem, akik mindennél többet jelentettek a számomra. Rod kész férfi, Jeff pedig a maga félig még kamaszos esetlenségével olyan volt mint egy apró kis csibe, aki most fedezi fel a nagyvilágot. A rajtam lévő fekete ruha, aranyeső mintázattal a tavaszt idézte, és Rod biztatására a megszokott konty helyett kibontottam a hajam és egy csillogó kövekkel kirakott hajtűvel fogtam össze oldalról két tincset.Sminket az én koromban már kötelező jelleggel használ az ember, hiszen a hamvasságot úgy húsz éve magam mögött hagytam. Nem bánom….minden időnek megvan a maga szépsége és csodája. Kezemben egy félig már kiürült pezsgőspohárral járok a vendégek között, mindenkire mosolygom, mindenkihez van egy-két kedves szavam, van akivel hosszabb ideig is elbeszélgetek. A könyvtárszoba mellett elhaladva Rod nevetése üti meg a fülem, és ahogyan elhaladok, a hátam mögül csendül fel a hangja.
- Hé, anya! Nézd csak ki jött még el? Nem is mondtad, hogy ennyire menő az orvosi pálya. Az a sok csinos nővérke! Ha ezt tudom, a jog helyett inkább az orvosira jelentkezem.- mosolyogva fordultam meg, és ez a mosoly hirtelen kezdett leolvadni, és a döbbenet vette át a helyét. Roderick egyik kezét Dr Nathan Phoenix vállán pihentette, másikban egy borospoharat szorongatott. Megpaskolta a másik hátát, majd ellépett mellőle.
- Szia….Nathan.- sóhajtottam szinte alig hallhatóan a nevét, majd a fiamra pillantottam aki csak megvonta a vállát, láthatóan nem vette észre, hogy mennyire elevenembe talált azzal, hogy az ifjú rezidenst is meghívta.
- Na én megyek, mielőtt valamelyik hozzá hasonló fiatal doki lecsapja Daisy-t a kezemről. Morcos lennék az tuti.- mielőtt bármit szólhattam volna utána, már sarkon is fordult. Ott hagyott engem Nathan-el, meg a félig kiürült pezsgős poharammal.
- Régen beszéltünk.- jegyzem meg végül egy perces hallgatás után, aztán intek a kezemmel a könyvtár felé, hogy ha gondolja tartson velem. Tulajdonképpen egy ideje már csak szakmai dolgok miatt keresem, és kerülöm annak a lehetőségét, hogy magánjellegű témák szóba kerüljenek. Félek elárulom magam, és az nekem lenne kellemetlen.A fiam lehetne, te jó ég!
- Minden rendben otthon? A feleséged is jól van?- igyekeztem olyan témákat találni amellyel még a kényelmes semlegesség vizén lavírozhatom. Nem tudhattam, hogy talán éppen ezzel találok bele pont a közepébe.
- Egyébként, jobban belegondolva nem igazán láttalak még a kék köpenyen kívül másban. Úgy értem civilben.Jól áll.- mosolyodtam el és végigpillantottam rajta, majd ha követett, akkor vele együtt léptem be a könyvtárszobába.

A toll hegye baljóslatúan, sisteregve karcolja az asztal felületére fektetett vékonyka fénymásolópapírt. Idegesítő, fülsértő hang ez, mikor az apró golyócska beakad, a tinta eltömül az íróeszközben, és nincs az a módszer, ami ismételten használhatóvá tenné. A kék masszát ilyenkor időszakosan pöfékeli magából ezerfelé, kisebb-nagyobb pacákat hagy nem csak az írás mentén, de a papír számos felületén is, amit az író tovább maszatol a keze élével. Soha nem értette, hogy ezt a fajta hanyagságot hogyan engedheti meg magának az, aki nem szimplán főorvosa egy neves kórháznak, de az igazgatója is? William saját elmondása szerint még az aláírást, a bélyegzőt is kihagyhatná, mert neki ez a védjegye. Mindenki erről ismeri fel. Nathan szerint szimplán nemtörődömségre és pökhendiségre utal. Miféle képet fest le magáról így egy neves ember? Egy magánklinika feje? Nem a költői szabadságot vagy művészi sokszínűséget kellene bizonygatnia.
Az idős férfi arcán ördögi nyugalom ül. Széles válla szinte nem is rezdül az idő alatt, míg az ismeretlen személynek címzett papiroson megszületik a kanyargós kézírással firkantott, laptetőtől lapaljáig tartó szöveg. Háta még így ültében is hajlott, elmosott árnyakat vet a mahagóni íróasztalra miként feje a fehér papír fölé bukik. Fiatal korában irigylésre méltó, egyenes tartása volt, amit aztán kikezdett az idő kegyetlen vasfoga, gyengülő hátizmokkal, fájó gerinccel sújtva le rá. Ezek elsődleges bántalmát a műtőkben eltöltött hosszú-hosszú órák eredményezték valamint az, hogy soha nem fordított különös figyelmet az erőnlétére, fizikai egészségére. Emiatt persze senki nem is bántotta.
A toll egyre csak serceg a halott fadarabon, halk szipogás és sűrűsödő horkantás társul hozzá. Bagós. Rossz Phoenix szokáshoz híven láncdohányos, ami a hosszú évek leforgása alatt meg is hozta eredményét.
Nathan szája sarka meg-megrezzen, szemöldöke felett apró ráncokba fut a zaklatottság, amit jelen állás szerint nem mutathat ki, hiszen az apja színe előtt áll. Ő pedig úgy olvas az arcáról, mintha nyitott könyv volna.
William Phoenix egész életében szigorú ember hírében állt, idős korára pedig egészen hórihorgas jellemmé vált. Érzelemtől teljesen mentes arckifejezése leginkább egy realisztikus, Caracalla szoborra emlékeztetheti az embereket, ahogy szemöldökei az orrnyerge felé ejtve mély ráncokat fodroznak. Természetében sokak számára Ebenezer Scrooge elevenedhet meg, aki nem szeret semmit és senkit, mint ahogy őt se éppen szívleli szívjóságból senki. Nathan egész életében tartott az apjától. Mosolytalan arca elkedvtelenítette, szemének tompa, fénytelen fénye pedig elszomorította. Azt az örömöt pedig amit egy apa hozhat a fia életében, hírből se ismerte. Talán ezért se meglepő, hogy egy helyiségben tartózkodva szinte szikrázik közöttük a levegő, s nem jó értelemben.
- Születésnapodra szeretnél egy új tollkészletet esetleg? – felvont szemöldökkel, félrebiccentett fejjel, csípős flegmasággal elégeli meg az apja szótlan némaságát. Utálja, amikor ezt csinálja. Mintha mindenkinek temérdek szabad ideje lenne, csupán ő elfoglalt.
Válaszul csak egy kegyetlen pillantást kap, amivel William tetőtől talpig végig is méri fiának öltözetét, egész valóját.
- Jól nézel ki. Mi az alkalom?
Nathan szemöldöke a haja tövébe emelkedik, s mint aki nem képes eldönteni a saját nemének milyenségét sem, ide-oda pislogva igyekszik felvenni a versenyt apjával.
- Komolyan?
- Komolyan mi?
- Komolyan az érdekel, hogy mi az alkalom?
- Ezt kérdeztem nem? Esetleg kimaradt az iskolában eltöltött éveid folyamán, miként kell egy mondatot értelmezni és arra válaszolni visszakérdezés helyett? Nem is értem, hogy jutottál el idáig.
- És itt is van – sziszegi leszegett fejjel, nyelve hegyével végigsimítva felső fogsorán.
- Mi van itt?
- Esetleg akartál is kérdezni valami lényegeset? Netalántán mondani? Vagy azt szeretted volna látni, hogy az elsőszülötted miként öltözik fel alkalomhoz illően egy partyhoz?
- Ohh – kezében megakad egy pillanatra a toll, ami nem sokkal ezután halk koccanással kerül a papírlap mellé. Lassan, egészen fáradt mozdulatokkal dől hátra a bőr fotelban – party? Tehát olyan jól mennek a dolgok azon a klinikán, hogy a végzős rezidenseik kényük-kedvük szerint partykra járhatnak ahelyett, hogy dolgoznának és fejlődnének. Milyen meglepő.
- Ez egy összejövetel a kórház dolgozóinak – többé-kevésbé természetesen, de véleménye szerint nem szükséges minden részletet tudatni vele.
- Jövő hétre beütemeztünk egy koszorúér műtétet az egyik nagykövetünknek. Szeretném, ha te is részt vennél benne. Sokat tanulhatsz, és persze jól mutat majd a papírjaidon is. Megmutathatod fejlődtél-e ez alatt a pár hónap alatt.
- A jövő hetem teljesen be van táblázva. Legközelebb két, három… vagy úgy négy héttel hamarabb szólj, hogy élveznéd a fiad társaságát. Bár örömmel venném, ha nem csak véres esetek jönnének szóba, de ez már legyen az én elégedetlenségem problémája.
- Nathan. Te hadat üzentél nekem mikor elhagytad a klinikát. Ezek után ne várd, hogy majd tárt karokkal, mosolyogva várlak téged az otthonomban, azt pedig főleg ne, hogy majd időt szakítok rád – talán hosszú ideje ez az első őszinte gondolata a fiához, mindazonáltal ez az őszinteség szíven is üti őt, amit a néhány másodpercig elhúzódó, közéjük telepedő néma csend tesz nyilvánvalóvá.
- Azta – szakad ki belőle – akkor egy valamit magyarázz meg! Mi a fenéért hívsz ide állandóan? Javaslom, ez esetben te se várd el, hogy majd hanyatt homlok rohanva rohanok hozzád minden egyes hívásodat követően – fordul sarkon tekintetében borongós köddel – a mosolygás pedig egy olyan dolog, ami bármit képes egyenesbe hozni. Csak egy jó tanácsot fogadj meg! Ha már akkora tükör van ott a faladon, hogy elbírjon az egóddal, javallott némi időt fordítani a grimaszok fejlesztésére is. Tanulj meg mosolyogni, ha már az ezt megelőző majd’ hatvanöt évben nem jártál sikerrel!

Mikor kilépett az apja által vezetett klinika orvosi gárdájából, tudta, hogy mit kockáztat. Elveszítette azt a minimális tiszteletet, amit az apjától kapott, bár azt is jobbára egy kollégának, egy jövendőbeli orvos személyének címezve, sem pedig a fiának. Tudja jól mindmáig, hogy jó orvosnak tartja őt az örege, legalábbis jó alapanyagnak ahhoz, hogy remek orvos lehessen belőle. De ez közel sem nem volt elég ahhoz, hogy maga mellett tarthasson egy olyan ambiciózus személyt, mint amilyen Nathan. William ilyen téren talán saját magát láthatja a fiában. És ez az, ami a leginkább megrémiszti. A Phoenixi céltudat.
Az új hely viszont teljesen megváltoztatta őt nem csak felfogás, de tudás téren is. Számos új dolgot tanult és sajátított el, ami nem csak szakmailag értendő. Megtanulta, mit jelent, ha tisztelik a tudását, noha mégis türelemre intik, hiszen vannak olyan momentumok, eljárások amiben nem dacolhat rezidensként a nálánál idősebb éllovasokkal. Ráébredt arra, hogy minden elfog jönni a maga idejében, mert nem arra megy ki a játék, hogy tömeggyártásszerűen képezzenek ki újabb és újabb orvosokat. A fejébe verték, hogy jó orvos nem az alatt a 12 év alatt lesz az ember, míg az egyetemi padokból eljut a fehér köpenyig. Nem ez az idő áll a rendelkezésére, hogy mindent megtanuljon és megtapasztaljon, mert egy jó orvos minden újabb esettel tanul, s holtáig fejlődik.
És megtanult még valamit. Vonzódni valakihez. Megkedvelni valakit. Ráébredt arra, hogy valahol legbelül még mindig él benne egy ember, egy kíváncsi, játékos és kicsit talán pajzán személyiség, akinek fejlődésre, szeretetre, odafigyelésre van szüksége. Mint ahogy azt is képes volt ezen néhány hónap alatt meglépni, hogy férfiként rátérjen a maga útjára és véget vessen egy olyan házasságnak, aminek nem is lett volna szabad megköttetnie.

Ujjai között elegáns, púder színekben tetszelgő bokrétát szorongat még azokban a pillanatokban is, mikor két, nagyjából vele egykorú nő közre fogja.
- Erre nem lesz szükséged, szépfiú! Erre annál is inkább – egyikük olyan gyakorlottan hámozza le róla a bőrdzsekit, mintha minden nap ezt csinálná, hogy aztán az eddig szabad kezét egy jókora pohár pezsgővel terhelje  – a legjobb, legzamatosabb pezsgő mindközül. Előkóstoltam őket, szóval hihetsz nekem. Nagy szakértő vagyok – cincogja jókedvűen a fiatal doktornő, jól láthatóan pityókásan a sok „kóstolástól”.
- Valóban? – vigyora egészen kiszélesedik – akkor azt is megszakérthetnéd nekem Maia, hogy merre találom a házigazdát?!
- Öhm, aztnemmtuuude! Nézd csak! Ott jön – jókora hévvel int a közeledő fiatal srác felé, akinek vonásain Nathan csak nyomokban fedezi fel Mirabellét, mégis ordít róla, hogy egy vérből származnak.
Roderick minden bizonnyal nem a tétlenkedéséről híres, így némi szóváltást követően már csörtet is előre, hogy utat törve az előkelő tömegben, mihamarabb elvezesse őt ahhoz a személyhez, akiért ez az ünnepség megrendezésre kerül. Nathan pillantását azonnal foglyul is ejti a nő, mikor karcsú alakja felsejlik előtte. Lassan alábbhagy a Roderick és közötte kialakult diskurzus, mintha csak megszűnt volna létezni a vele amúgy vészesen hasonló korú srác szavainak értelme. Korábbi izgalmának helyét egy jóleső, mégis furcsa bizsergés, kellemes borzongás veszi át. Olyas valami, amire a házassága alatt egyszer sem volt példa.
- Doktornő – adja meg a kellő tiszteletet pont úgy, ahogy azt a kórház falai között is tenni szokta. Csupán egy valami utalhat a vonzalmára. A lopott pillantások, csibészes mosolya, melyet az ajkán felejt mikor Mirabell a közelben tartózkodik és biztos abban, hogy senki sem látja. Meg akkor, ha megfeledkezik a körülötte lévő személyekről.
Rod szavai elkerülik a figyelmét, inkább csendben megvárja, míg az biztos távolságba ér, egy pillanatra még utána is fordul meggyőződni, tiszta-e a levegő.
- Emlékeztetném rá, nem rajtam múlik – még mindig magázza. Tiszteletteljes maradt vele még úgyis, ha az érzései amúgy azt mondatják vele, tegeződéssel talán könnyebb volna. És ugyan ilyen tiszteletteljesen, egyenes háttal, óvatosan csökkenti maguk között a távolságot, hogy finoman a kezébe adja a virágot.
- Mert soha nem megyünk sehova ünnepelni valakit egy kis apróság nélkül – szavai és tekintete teljesen másról árulkodnak. Előbbi játékos és szórakozott, utóbbi viszont mérhetetlenül őszinte, ordít róla a csodálat.
- Attól függ, mi számít „rendbennek”. Ha az apám mindennapos oktatása és felesleges „tudd hol a helyed” vitáit vesszük annak, akkor minden rendben van, köszönöm a kérdését. Viszont ha a feleségemre gondol, akkor – elhúzott szájjal ingatja a fejét, miközben rá-rápillant a kezében tartott pohárra  – nem állítanám ezt ugyan ilyen bizonyossággal. De biztosan jól van, bár nem találkoztunk négy napja – kíváncsian emeli tekintetét Mirabell arcára, mintha csak azt szeretné felfedezni, miként reagál majd erre.
A semmiből érkező dicséretet hallva viszont az ő arca nyúlik el elsők között.
- Valóban? – előrebukó fejjel vet egy pillantást elegánsabb hatást keltő, mégis bakancsszerű lábbelijére, a fekete farmerre, valamint a betűrt, deltás alakját remekül kiemelő fekete ingre – igazság szerint egészen kényelmetlen néha. Mióta itt vagyok, elkényelmesedtem a kék köpeny alatt. „Ápol és eltakar” – mert való igaz, mégis csak ezekben a ronda kék holmikban tölti az idejének legjelentősebb részét, alatta többnyire kényelmes ruhadarabokkal.
- Viszont maga Dr. Wagner. Mesésen mutat ... mint mindig.
Kék szemeit le se veszi a nőről és valójában csak ekkor tűnik fel neki az is, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Tudja jól, hogy képes lenne elveszni csak abban a néhány pillanatban, míg lehetősége van egy légtérben tartózkodni vele. Sokszor úgy érzi, hogy elég is lenne neki ennyi. Azzal viszont tisztában van, hogy jelen állás szerint nem ez a legjobb időzítés arra, hogy zaklatott lelkének leghőbb vágyait bedobja a közösbe.
- Valami bántja? Magát ünnepeljük, mégis gondterheltnek tűnik...

Nathan& Mirabell

Mindig arra tanítottam a gyermekeimet, hogy másokat boldoggá tenni soha nem kell külön dátum, esemény. Hogy az alkalom ott van az év háromszázhatvanöt napján, egyszerűen csak ki kell választani egyet, és kinevezni olyan napnak, amikor boldoggá akarunk tenni valakit. Mindegy, hogy milyen aprósággal, talán tárgyak sem kellenek hozzá, sőt úgy a legjobb ha azt adjuk amiről úgy gondoljuk, hogy szüksége van rá: ölelést, jó szót, pár órás beszélgetést, amikor hallgatunk, és hagyjuk, hogy a másik elmondjon mindent ami éppen foglalkoztatja.Ebben a szellemben cseperedtek már egészen apró koruktól kezdve, és számukra természetes volt az, hogy ha látták az anyukájukat fáradtnak, néha már ébren sem voltak amikor hazaértem, akkor tudatták vele, hogy mennyire szeretik. Egy hűtőre kiragasztott, óvodában készített rajzzal, amin anya orvosi köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában gyógyítja a gyerekeket….Jeff még egy superhősös köpenyt is rám rajzolt, érzékeltetve, hogy milyennek lát. Hajnalban erre hazatérni egy hosszú és fárasztó nap után azt hiszem mindennél felemelőbb volt. Édesanyám, aki gyakran ébren várt haza, miután a gyerekek már mélyen aludtak, csak megsimogatta a fejem amikor elsírtam magam a konyha asztalnál ülve, homlokom a kezembe temetve, másikban a rajzokat szorongatva.Nem kellett nekem sem születésnap, se karácsony, sem semmiféle más alkalom, hogy érezzem, a fiaim mindennél jobban szeretnek és ragaszkodnak hozzám. Ahogyan most is látják és tudják mikor van szükségem valamire ami kicsit kilendít a hétköznapokból, ami energiával tölt fel, ami talán egy időre elfeledteti velem a gondokat. Különös, hogy beszélnem sem kell nekik róla mégis tudják. Roderick alapvetően is érzékenyebb volt az ilyesmire, noha konok és makacs természete, vagy éppen a végletekig hangoztatott férfias kiállása soha nem engedte volna, hogy ezt szavakkal bármilyen módon beismerje. Ő szeretett a háttérből szeretni, a maga sajátos és különleges módján. Jeff mindig is bújósabb volt mint a bátyja.
Ez az este, maga az ötlet, hogy olyan embereket hív meg akik valamilyen módon akár a múltban akár a közeli jelentben fontosak a számomra mégis meglep. Korábban ilyesmit sosem csinált, de még csak eszébe sem jutott. Alapvetően sem nagyon szerette ezeket az összejöveteleket, amik az apja miatt gyerekkorában elég sűrűn előfordultak, de akár miattam is, ha éppen kollégákkal egy-egy sikeres műtétet összejöttünk ünnepelni. Tény azonban, hogy ilyen nagyobb szabású este régen volt a házunkban, és akár elismerem akár nem, valahogy már hiányzott ez az élet a falakból. Csend volt többnyire, kiveszett a hétköznapok szertelensége, már nem hívogatott egy kiborult pohár bor után a hálószoba titokzatos forrósága, már nem volt halk kuncogás vagy nevetés, ajkakra tapadó tenyér, kérlelve  a másikat, hogy “a gyerekek meg ne hallják”...nem volt már titok ami összekötött, cinkos nevetések. Nem volt semmi, csak a hétköznapok, amelyben elengedtük egymás kezét, és már túlságosan távol kerültünk, hogy akár emlékeznénk rá milyen belekapaszkodni, milyen benne menedékre lelni. Feladtam a küzdelmet, ő már korábban feladta. Máshol keresi a boldogságot, amit mellettem nem talál, én pedig csak reménykedem, hogy megtalálja. Szeretem annyira, hogy elengedjem, és ő szeret annyira, hogy beismerje ha el kell engednie. Az évek elfutottak velünk és mellettünk, kacagva öltenek nyelvet ránk az elmúlás órái, lobogtatva a boldog perceket, hogy ne feledjük el voltak ilyen időszakaink is. Egy ideig meg akartam fejteni hogyan jutottunk el eddig, mi volt az amikor az első rossz döntést hoztam, vagy mi az amire nem figyeltem. Egy ideig magamat hibáztattam, de rájöttem, hogy mindenhez két ember kell. Jól csinálni valamit és elrontani is.Csak az nem mindegy kinek volt benne a nagyobb része. Nem tagadom, hogy okoz bennem egy kis fájdalmat az, hogy most sincs itt. Ki lehetne fontosabb az életemben a gyerekeim mellett ha nem ő? Már a karácsony is különös volt. Szenteste még együtt ettünk a gesztenyés csirkéből, másnap azonban korán reggel csomagolni kezdett és azt mondta, hogy mennie kell. Nem mondta, hogy fontos tárgyalás, vagy bármi más. Egyszerűen csak azt, hogy dolga van. Fontos.Az utóbbi két évben a saját lelkem nyugalma érdekében megtanultam nem faggatózni. Talán várta, hogy megtegyem, hogy kérdezzek, hogy alkalma legyen bevallani bármit is, de nem tettem. Pedig talán ez jó alkalom lett volna arra, hogy én is színt valljak. Úgy sétáltunk el azonban egymás mellett a színes fényekkel kacsingató karácsonyfa mellett, mintha idegenek lennénk. Már egy ideje azok voltunk, csak talán még egyikünk sem tudta elfogadni. Az ember huszonhét évet nem tud ilyen gyorsan kidobni az ablakon. Azóta alig láttam. Hányzott? Pokolian. Csak ez másféle pokol volt.
Nathan a rezidensem volt. Bár az utóbbi időben igyekeztem többször átengedni a kollégáknak, és nem elsősorban azért mert tőlem ne tanulhatna, hanem mert féltem, hogy más és személyesebb okok miatt akarnám kisajátítani. Gyógyítgattam a lelkem a jelenlétével, noha tisztában voltam vele, hogy ez egyszerűen őrület, hogy ilyen gondolataim egyszerűen nem lehetnének.Mégis valahányszor ott volt azon kaptam magam, hogy többször túlmutat az érdeklődésem a szakmaiságon. Vagyok azonban annyira tapasztalt és felnőtt, hogy mindezt visszatereljem az elfogadható közegbe, és a továbbiakban mellőzzem magamból a kusza és ijesztően személyes gondolatokat vele kapcsolatban.
A fiam, mintha csak lenne egy sejtése, hogy a legnehezebb de egyben a legkedvesebb társaságban hagy jelenleg, egyszerűen elsétál, hogy megkeresse Daisy-t. A kislányok neveit néha már meg sem jegyzem, Rod esetében úgyis eljön az idő amikor fontos lesz éppen kivel múlatja az idejét. Inkább most éljen úgy igazán, mint később bánja meg, hogy nem tette. Hogy én megbántam e, hogy egykor oly hamar teherbe estem és férjhez mentem? Soha. Bánni a lehetőséget lehet, egy gondolatban eltervezett de soha meg nem született gyereket. De egy olyat aki itt van, aki huszonöt éve az életem elválaszthatatlan része, azt nem lehet. Nem, én soha nem bántam meg, hogy megszületett. Egyetlen pillanatra sem.
Tekintetem Rod után vezetem amint távozik, majd pillantásom megkeresi Nathanét és a kezében szorongatott finom, púder színekben pompázó diszkrét kis csokrot. Nem tudok nem elmosolyodni rajta.
Ellopja a távolságot kettőnk közül amikor odalép hozzám, hogy átadja. Akaratlanul is sóhajtok egy hatalmasat mikor átveszem. A közelség jólesően rémisztő.
- Oh nem! Igazából nem ünnepelünk semmi különöset.- nevetem el magam finoman, miközben átveszem tőle a csokrot.
- Annyira meg még nem vagyok öreg, hogy két születésnapom legyen egy évben...viszont köszönöm a figyelmeséged. Azt hiszem a számtalan férfivendég közül akiket Rod ma idehívott te vagy az egyetlen aki virágot hozott nekem. - bújtatom el orrom pár másodpercre a virágok között, és onnan pislogok vissza rá. Meglepetten emelem azonban ki a szirmok közül az arcom, és a meglepettséget leplezni sem tudom a feleségét illetően. Tudtam, hogy a házasságuk nem a legjobb, ahogyan azt is, hogy egykor nem a szerelem sokkal inkább a szükséges elvárások hívták életre. De azt nem gondoltam, hogy eddig jut a dolog.
- Sajnálom, őszintén.- és valóban így is gondolom. Még akkor is ha egy részem tudja, hogy ennek oka minden bizonnyal sokkal mélyebben rejtezik semmint az, hogy nem szerelemből köttetett az a házasság. Közel állok hozzá, észre sem vettem, hogy nem hátráltam el, ahogyan ő sem tette mikor átadta a virágot.
- Valóban. Határozottan elegáns.- jegyzem meg ahogyan végigpillantok rajta, majd megtöröm ezt a frusztrálóan édes közelséget, és ellépve mellette elindulok a könyvtárba befelé, hogy valami vázát kerítsek a virágomnak. Még nem válaszolom meg a kérdést, egészen addig nem amíg nem találok egy közepesebb kristályvázát amibe belehelyezem a csokrot. Majd később öntök rá vizet is, hogy minél tovább maradjon ilyen szép. Finoman cirógatom végig a szirmokat és pár másodpercnek el kell telnie mire felpillantok rá, ujjaim még mindig táncolnak a virágokon, óvatosan csippentve meg a leveleket is.
- Ennyire látszik, vagy csak ügyes blöff volt?- szeretném könnyedebbre venni a dolgot, de azt hiszem nem igazán sikerül.Odabent a kórházban egyszerűbb ilyenkor kihátrálni, hivatkozni a halaszthatatlan teendőkre, valamire amit még át kell néznem, meg kell vizsgálnom, át kell futnom….ott könnyebb kifogásokat keresni, hogy kitérjek a válasz elől. Itt mi lehetne a mentségem? Jól esne beszélni róla kiadni, elmondani….de éppen neki? Pont neki, aki egy ideje úgy tölti ki a gondolataimat mint ahogyan a reggeli harmatcseppek tapadnak meg a leveleken, hogy aztán a nap sugara felszárítsa őket….de reggel megint ott lesznek. A napi rutin hiába sepri ki őt a fejemből, ha a reggeli ébredés visszahozza. Mostanában álmodom is vele….ez kész téboly!
- Mint látod tele a ház vendégekkel. Egyik sem idegen a számomra. Mindegyikük barát, kolléga, van akit még az egyetemről ismerek, olyan is akad akivel közel egy évtizede nem találkoztam. Emberek, akik fontosak voltak, vagy fontosak számomra a jelenben.- nem kell kimondanom, tudja, hogy rá is gondolok, finoman adom jelét annak, hogy őt is abba a kategóriába sorolom aki fontos. Csak ő másképp. Nagyon másképp. Ujjaim eleresztik a virágot, helyette a pezsgős poharamat veszem újra birtokba, hogy egy apró korttyal megnedvesítsem kiszáradt torkomat. Elsétálok az ablakhoz, és annak háttal állok meg, felé fordulva.
- Tudod egy házasság sosem könnyű. Nem csak két év után nem csak a mágikus hét év után és nem csak tíz év után. A házasságot sokszor egész életünkben tanuljuk, mint egy leckét, a végén mégis megbukunk belőle. A nehézségét sokszor az adja, hogy az elején annyira lángolunk, hogy a végére nem marad már csak hamu. Mert túl nagy volt a hév és nem tudtuk beosztani...mindent feléltünk.- elgondolkodva hallgatok el, miközben a pezsgős poharamat magam elé emelve a gyöngyöző kortyokat nézem.
- De mindig ketten rontjuk el, ketten kellünk hozzá, ahogyan ahhoz is, hogy rendbe tegyük. De ha csak az egyik akarja, ha csak az egyik harcol érte, akkor az egy végtelen szélmalomharc ami feleslegesen viszi el az energiát. Mégis, különös de egy ideig nem ismerjük fel, hogy el kell engedni, fel kell adni. Aztán amikor felismerjük, az rettentően fáj. Azzal nem tudunk mit kezdeni, nem tudjuk hogyan folytassuk tovább. Ha neki nem voltunk jók, vajon másnak jók lehetünk még?- emelem rá a tekintetem, aztán megrázom a fejem, mintha össze akarnám rendezni az előbb olyan kuszán felszínre tört gondolataimat.
- Tudod, azt mondtad, hogy ünnepelünk….de milyen ünnep az, ahonnan az az ember hiányzik akinek odaadtunk az életünkből több mint negyed századot, akinek szültünk két gyereket, és akiről még azt sem tudtuk egy héttel ezelőttig, hogy Alaszkában van?- keserűen nevettem fel, kicsit talán a végére, ahogyan elhalkultam az ajkam is lebiggyedt. Nem tudom mit mondjak, vagy mondjak egyáltalán többet? Olyasmi ez amiről még csak érintőlegesen sem beszéltem neki soha. Hogy rossz a házasságom talán sejthette pár elejtett mondatból, de ennyire nyíltan most vallottam neki először. És most sem lett volna szabad. Túlságosan megnyílni veszélyes. Mindkettőnk sebezhető állapotban van jelenleg.
- De ne csak rólam beszéljünk...ha nem titok, és szeretnél beszélni arról mi történt….hát, jelen pillanatban talán én vagyok ebben a házban az egyetlen aki megérti a problémád.- keserű mosolyba húztam az ajkaim és úgy figyeltem rá a pezsgő zizgő gyöngyein át, miközben kortyoltam ismét egy keveset.

„Nem rossz ember ő!” – édesanyja a családfő karjába kapaszkodva ismételgette bevett szokása szerint már-már mantraszerűen, mind ahányszor kénytelenek voltak végignézni a fiúk egy-egy misszióját, miként deríti fel a neves összejöveteleken összegyűlt nők legszebbjeit.
„Nem rossz? Nehogy azt mondd nekem, hogy csak fiatal! Meggondolatlan és visszaél az adottságaival. Remélem nem én vagyok az egyetlen szülő a Földön, aki komolyan elgondolkozik azon, hogy mennyivel szerencsésebb és jobb lett volna ha rút géneket örökít, sem pedig … ezt! Ezt nem úszhatja meg ennyivel, hát nézd mit csinál! Visszaél a nevével! Szégyent hoz a családunk nevére. Rám!” – rendszerint undorodva tekintgetett a fia felé, ki kedveskedve, szelíd, de kíváncsi mosollyal érdeklődött a hölgyek felől. Soha nem volt tolakodó, külső szemlélők számára egészen illedelmes, tisztelettudó beszélgetéseknek tűnhettek a próbálkozásai. Egy fiatal srác, aki szóval tartja a magányosan ácsorgó hölgyeket.
Apja és fia mindig is két véglete volt egymásnak, talán ezért se nézte William jó szemmel a fia magánakcióit. Az öreg Phoenix világéletében rideg, távolságtartó ember volt, aki csak és kizárólag a hivatásának élt, ebben volt jó, itt volt képes eredményeket letenni az asztalra. A házassága is csak azon szempontból tekinthető sikeresnek - a válásukig -, hogy sikerült valahogy három gyereket is nemzenie úgy, hogy az ideje legjelentősebb részét a műtőkben, a kórházakban vagy éppen a saját irodájában töltötte. A feleségével nem sűrűn látták együtt mutatkozni. Korábban se voltak említésre méltó nő ügyei.
Sokan azt gondolnák, hogy egy végletekig titokzatos, rideg ember nők százait képes megbabonázni. William titokzatosnak és érdekesnek tűnhetett ugyan, csakhogy ez az ő esetében inkább volt ijesztő, sem pedig érdekes és izgató. Vonásai kemények, szigorúak voltak már fiatal korában is, sötétszőke hajára sosem fordított különösebb figyelmet, így az rendszerint kócosan, rongyosan ült a feje búbján, mint egy elkanászodott kucsma. Rendszerint a sajátjánál jó néhány mérettel nagyobb ruhákat hordott, amivel még inkább kiemelte szikár, szálkás izomzatú alakját, ami nem volt túl kívánatos. A leginkább egy varjúra emlékeztető jelenségét, visszataszító természetével koronázta meg. Állandóan hőbörgött és morgott, sokan az agresszió jeleit vélték felfedezni mozdulataiban, hangjában és a mondandójában, pedig a légynek se lett volna képes ártani. Magányos farkas jellemének betudhatóan sokakat meglepte, mikor kiderült, hogy hosszú évek óta jegyben jár egy fiatal írónővel, aki azokban az időkben még csak gyermekeknek írt kedves történetek, valamint készített hozzájuk színes, mesés illusztrációkat.
Williammel ellentétben Nathan bár magában hordozza egy visszataszító jellemű ember minden egyes vonását a nőkre fordított fokozott figyelmével és hiúságával, de ettől függetlenül mégis szerethetővé válik. Soha, senki nem nevezné őt kiemelkedően jó és tisztességes embernek, hiszen számos futó kapcsolata volt a házasságát megelőzően. Fiatal, bohó, de annál is inkább mohó, aki értékeli, és nem veti meg a szépet, a testi örömöket. Az utcán sétálva igenis, lehúzza még ma is a szeme elől a napszemüveget, hogy a mellette elhaladó hosszúcombú lányok után fordulva alaposabban szemrevételezni tudja őket. A telefonjának névjegye nem egy olyan névvel, számmal van tele, amelynek tulajdonosa talán csak egy-egy éjszaka erejéig fordult meg nála, de arra pont elég is volt. Hogy honnan ezek a számok? Szórakozóhelyeken, pubokban vadászott és csapott le a szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb nőkre. Fiatalabbra, idősebbre egyaránt. Szinte bármelyik korosztálynak kitudta elégíteni a vágyait.
De ezek ellenére még mindig tisztább lelkű embernek nevezhető az apjánál. Nathan soha nem rejti el az érzéseit, nem hiteget másokat, ráadásul pozitív kisugárzású valaki, aki vonzza magához az embereket. Férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt. Figyelemfelkeltő, jó hallgatóság és mind amellett, hogy szorgalmas, mást se csinál, mint tervezi a jövőt.
És, hogy mi a helyzet a nőkkel? Változott azóta bármit is? Változtatott rajta a házasság? Benőtt a feje lágya? Nem lehetne biztosan kijelenteni, de annyi biztos, hogy őszintébb lett a környezetével és saját magával is. Ma már okosabban hoz döntéseket, mérlegel. Bár meglehet, hogy mégis most áll a legnagyobb kirobbanó háború előtt, amennyiben az apja megtudja, a házasságának ténylegesen befellegzett. Ennek okára felesleges lenne miérteket keresni, kismilliót feltudna sorakoztatni. Nem érzi boldognak magát. Nem képes arra, hogy boldoggá tegyen egy olyan embert, aki mindig is a szeretetére vágyott. Nem élhet egy olyan házasságban, ahol idegenének érzi önmagát. Mintha csak egy komédia, egy nevetséges, dramaturgiailag tökéletesen bukott színdarabban élne, amihez társul némi dráma is. Ez a dráma viszont még mindig az apja és ő közötte zajlik, amit nem lenne szabad kivetíteni egy harmadik személyre, hogy az szenvedjen. És persze van még egy ok. Egy nagyon nyilvánvaló, eleven és valódi ok. Az előtte álló doktornő.
Mirabell csilingelő nevetése valamit elindít benne. Jóleső melegség önti el a testét, torka egy pillanatra elszorul, mialatt mosolya teljes szélességében az arcára fagy. Kísértetiesnek, már-már ijesztőnek érzi a teste minden egyes rezdülését, ami úgy reagál Mirabellre, amit még sose tapasztalt. Nevetséges nem igaz? Közel a harminchoz még nem volt olyan személy, olyan nő az életébe, aki ne csupán egy bő egyéjszakás kaland lett volna a számára, de annál sokkal több. Talán kijelenthető: Nathan soha nem volt még szerelmes.
- Mintha azt hallottam volna, hogy egy különleges személyt ünnepelnénk ma – csibészes mosolyát tetézi, ahogy lehajtott fejjel pislog fel a nőre. Pont, mint egy rosszban sántikáló, pimasz gyerek – talán rossz helyre jöttem – néz körbe gyanúsan, mintha csak a távozási útvonalat keresné. Ez persze koránt sem igaz. Szíve szerint fénykép lenne a falon, hogy mindig mellette lehessen, és többet tudjon meg róla. Mirabell aligha óhajt megnyílni neki. Természetesen érti a tartózkodást, tisztában van az okokkal, melyet le lehetne zárni a legsúlyosabbakkal: szereti a férjét, ő pedig nagyjából a fiával egyidős.
- Furcsán is éreztem magam, mikor az emberek úgy néztek rám lent a hallban mikor megjelentem, mintha négy fülem lenne – tesz utalást a csinos bokrétára, mellyel a nő is éppen ismerkedik. Szíve szerint előrenyújtaná a kezét, nem is kellene túl nagy távot megtennie a levegőben vele, hogy egy elkószált sötét hajtincsét a füle mögé igazítsa. Mégse teszi meg, inkább erőnek erejével legyűri a késztetést.
- Ugyan, nincs mit sajnálni rajta. Veszett már több is az életben ennél – valóban így is gondolja, s jelen állás szerint nem is óhajt többet foglalkozni a témával, hiszen az jobban aggasztja, amit Mirabell arcán lát. Ahogy eltávolodik tőle, Nathan úgy tesz néhány lépést közelebb, mintha csak mágnes húzná a nő felé.
- Melyiket szeretné jobban hallani? Azt mondom – szívesen hozzá tenné, hogy jó ideje már annak, hogy mindennemű változást felfedez az arcán, ha arról van szó. Épp eleget tanulmányozta az elmúlt néhány hónap alatt, hogy a jelenlegit is felismerje – ami azt illeti, és nincs rá alkalmasabb személy, én örömmel meghallgatom – óvatos utalást tesz arra, hogy látja, hogy valami nyomja a lelkét. Persze nem akar tolakodó lenni azzal, hogy kierőszakolja belőle azt, amit esetleg nem szeretne vele megbeszélni. Ennyi tapintat még belé is szorult bőséggel.
Nem is kell túlzottan unszolnia, a doktornő megnyílik neki. Szavai egyes részeinél haloványan elmosolyodik, hiszen tudja jól, hogy jelen esetben hova sorolja őt a nő. Jól esik neki és némi reménnyel tölti el, még ha vakon is. Nathan szabad kezét mélyen a nadrágja zsebébe csúsztatja, másikkal a még mindig érintetlen pezsgővel megtöltött pohárba kapaszkodik. A házasság felvezetését hallva egyetértően bólint, noha ő maga aligha beszélhet olyan messzi távlatokban, mint azt Mirabell teszi.
- Nagyon szereti őt – jelenti ki némi keserűséggel. Fogalma sincs, hogy ez a történetnek szól, annak, hogy elkeseríti, amiért a nőt cserben hagyta az az ember, akit a legjobban szeret vagy saját magának, amiért úgy érzi, képtelen lesz versenybe szállni érte. Kell egyáltalán versenyeznie bárkiért bárkivel? Nem hinné.
- Azt nem mondhatom, hogy teljesen megértem, amit mond és, hogy együtt tudok érezni. Nekem nincs negyed évszázados tapasztalatom házasság terén. Ha azt vesszük – neveti el magát. Hangja kicsit kétségbeesett, némiképp elveszettül hat a könyvtár csendjében – az egész életem nem sokkal több negyed évszázadnál. De Mirabell! – tesz egy bizonytalan lépést felé - a szerelmének két gyümölcse itt van lent. Magáért vannak. Önért léteznek és ön tette lehetővé azt, hogy ilyenek legyenek. Ma már melyik szülő mondhatja el azt, hogy olyan fiai vannak, mint ők ketten? – újabb mosoly lágyítja el korábbi gondterhelt vonásait – mindig itt lesz önnek valami a férjéből. Tudom ez csekély vigasz, és lehet nem is vigasz valójában. De azzal, hogy ők ketten itt vannak, már gazdag lehet. Ne mumusként gondoljon a mára. Talán úgy kellene felfognia, hogy itt van mindenki, aki számít.
- Mirabell. Maga erős nő, tudom. Talán ezt akarja mutatni kifelé. A fiainak. A barátainak. De néha lehet gyenge. Eltörhet a mécses… engedje, hogy legalább Rodék tudjanak arról, hogy támogatásra van szüksége, bár látom, tudják ezt maguktól is – fogalma sincs, hogy mi okosat mondhatna ebben a helyzetben, épp ezért biztató tekintettel simítja tenyerét Mirabell karjára, hogy ha máshogy nem, ha kimondani nem tudja, de éreztesse, hogy itt van ő is. Jelentsen ez bármit is a nő számára.
- Hát – Nathan meglepetten hőköl hátra, kezét csak némi hezitálás után húzza vissza és süllyeszti a zsebébe. Ezen a ponton már ő maga is kortyol a pezsgőből. Nem is egyet, s nem is olyan kicsit.
- Titok az nincs benne és tényleg nem egy említésre méltó történet. A tiédhez… - egy pillanatra megáll benne az ütő – az Önéhez nem is fogható. Talán arra se méltó a dolog, hogy az idejét fecsérelje rá – kék tekintete fekete bakancsának orra hegyét mustrálja, pont, mintha arról igyekezne leolvasni a meg nem tanult szöveget.
- Apáink házasítottak össze bennünket – nagy nehézségek árán kezd bele - Tudta, hogy számomra ez büntetés is. Nem csak a családi érdekeket nézte, az is elsődleges szempont volt, hogy megkösse a kezem. Tudta, hogy kötni fog a hűség. Onnantól kezdve, hogy Camille ujjára kerül a gyűrű, nem fogok más nőre nézni, de legalábbis más felé „kacsintgatni”, ahogy apám fogalmazott – szégyenére most vallja be neki, hogy korábban szerette különböző nőkkel elütni az időt. Nem ettől lesz Mirabell kedvence, ebben már most biztos lehet. Nem véletlenül fordít hátat neki.
- Tudja, én két évig mindent beleadtam és Camille is, de végezetül egy szónak is száz a vége. Nem csinálhattuk ezt magunkkal. Nem árthattam tovább neki, ő tényleg szeretett. Tudom, hogy még most is szeret és azzal, ha ott maradok, ha vele maradok csak bántom őt. Csak elültetem benne a lehetőségét, hogy na, majd „talán…”. És Mirabell… magamat se hazudtolhattam meg. A saját érzéseimet – les hátra a válla felett, és lassacskán vigyort erőltet az arcára – tudja milyenek vagyunk most? Mint két szerencsétlen.

Nathan& Mirabell

Apám karakán, igazi vidéki ember volt, aki úgy tartotta, hogy a problémák csak azért létezhetnek mert éppen nincs jobb dolgunk, vagy a lustaság hatására alakulnak ki. Anyám úgy hitte, hogy ez nem így van, de az embernek, a nőnek sokkal erősebbnek kell lennie a gondoknál. Mindkettejüktől sokat tanultam az évek alatt, és ameddig éltek, ők voltak azok akiknek tiszta életlátására, vagy éppen arra ahogyan a munkához, egymáshoz, az élethez, vagy hozzám viszonyultak mindig felnéztem. Ők voltak a példa, hogyan kellene csinálni, hogy aztán ennyi idő után pontosan mindannak ellenkezőjét csináljam amelyet egykor tanultam. Ha élnének azt hiszem nem lennének büszkék arra teljes mértékben aki ma vagyok. Feleségként megbuktam. Szépíthetném a dolgot, de ez az igazság. Talán nőként sem voltam mindig tökéletes és ez vezethetett oda, hogy ma itt tartunk. Nem ismertem fel mikor van úgy igazán szüksége rám a férjemnek, mert mindenki mást előrébb helyeztem. Most pedig önző módon azt várom, hogy ő legyen aki mindenki más elé engem helyez? Bárhogy is legyen, jó megoldás ebben a helyzetben nincs. Olyan legalábbis amiben valakinek nem fog fájni, bárhogyan is végződik.
Bradley utoljára két hete volt itthon és akkor, azt hiszem kicsit mintha úgy éreztem volna, hogy van esély rendbetenni az életünket. Még ha csendesebb is volt a vacsoránk a megszokottnál, még ha távolságtartóbban is beszélgettünk volna, kerülve talán azokat a részeket, amikor olyasmit érinthetünk ami a másiknak nem feltétlen esne jól. Valamikor a vacsora közepén a kezemet az asztalra tettem, kicsit előre nyúlva, mintha az ő részére akarnék átnyúlni. Régen ilyenkor mindig elmosolyodott és megfogta a kezem, lassan cirógatni kezdte. És néha beszélni sem kellett, mert ennyi év után a szavak hazugnak tűnhettek mindahhoz képest amit egy érintés vagy egy pillantás el tudott mondani.Most azonban mozdulatlan maradt kezével a boros poharat forgatta az asztalon és kerülte a pillantásomat. Ekkor értettem meg azt hiszem, hogy ha haza is jön az már nem nekem szól, csak a megszokásnak. Annak, hogy egy része még mindig ide tartozik. Nem én kötöm őt ide, hanem az idő. Az idő, amelynek része voltam, és amelyet még nem tudott maga mögött hagyni. Talán eljön majd a nap, hogy csendesen összecsomagol és elbúcsúzik, mintha csak tárgyalásra menne, vagy üzleti útra, de én tudni fogom, hogy ez egy olyan utazás lesz ahonnan nem jön többé vissza hozzám. Talán várom is. Talán túl akarok lenni rajta, mert én még szeretem annyira, vagy ragaszkodom még annyira, hogy ne én legyek aki elküldi. A házasságunkban én vagyok az utolsó ledönthetetlen bástya, a torony, ami mindig kémleli a távolt mikor jön….meddig láthatom még.
Félek beismerni, hogy egy ideje, a lelkem mélyén, a kavargó érzelmeim közepette már én is elengedtem. Már csak az emlékeinkbe kapaszkodom, de a kép örökkön homályossá válik, valahányszor megpillantom az ifjú kollégát. Eleinte egyszerű volt azzal elintézni, hogy érzelmileg instabil vagyok, hogy egyszerűen olyannyira hiányzik az életemből a mindent felemésztő szenvedély, amely még felszínre kívánkozik, amely az idő előrehaladtával egyre intenzívebbé vált, nemhogy lecsillapodott volna, hogy mindezt csupán én gondolom többnek magamban. Az évek ellenem dolgoznak. Az övé most kezdődött, az enyém java már hátravan. Az időben, ebben a kusza rengetegben félúton találkoztunk, de más irányba tartunk, és nincs jogom őt visszafogni a sajátomba. Nehéz ezt úgy csinálni, hogy sem alapom, sem pedig lehetőségem nincs arra, hogy száműzzem őt a közelemből. A szakmai előrehaladására igyekszem hát koncentrálni, mindazonáltal nem vagyok ahhoz túlságosan fából, hogy meg tudjam hazudtolni mindazt amit az ottfelejtett pillantásom üzen neki. Meglehet azt hiszem én voltam a legjobban meglepve, amikor viszonzásra leltem. És ekkor rémültem meg igazán. Ekkor értettem meg milyen vékony jég ez, és milyen könnyen beszakadhat. Én tudom merre evickéljek ki belőle, de Nathan még nem olyan tapasztalt, hogy ezzel tisztában legyen.
Hogy ma Rod őt is meghívta az egyiküknek sem hibája. A fiam nincs tisztában az én lelkemben zajló valódi folyamatokkal, ahogyan minden bizonnyal Nathan sem sejti, hogy bár igyekszem minden esetben egy minimális távolságot megtartani tőle, legbelül közelebb vonom magamhoz, semmint gondolná.
- Hát, ha különleges személyt jöttél ünnepelni, akkor valóban rossz helyen jársz, de ha helyette beéred velem is, akkor a lehető legjobb helyen.- mosolyodtam el apró, talán alig érzékelhető kacérsággal, melyet jobbára a második pohár pezsgőm felének, és az utoljára reggel elfogyasztott fél pirítós miatt majdnem üres gyomromnak köszönhettem.
- Négy fül? Te jó ég, kiket hívott meg az én fiam ma ide?- nevettem el magam és kezemben a virággal és nyomomban vele beléptünk a könyvtárszobába. Még beszélgettünk, még kerülgettük kicsit a másikat, hiszen idegen volt ez a személyes közeg. Nekem mindenképp, és látva ahogyan a kezét a zsebébe süllyeszti, másikkal a pohárba kapaszkodik, láthatóan neki is. Ez most távol állt a kórházban megszokott tükörfényes, neonokkal megvilágított steril közegtől, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhatott valaki, vagy éppen engem kerestek, vagy időre kellett menni, semhogy könnyebben tudjon az ember kicsit személyesebb dolgokról beszélgetni. Akkor úgy gondoltam, hogy egyfajta biztonságot ad a munkahelyünk, hogy mindig van hova elfutni, elmenekülni. Most azonban nem volt mentség. Bár kereshettem volna, mégsem akartam. Talán itt az ideje egy kicsit szembenézni a saját félelmeimmel, a saját érzéseimmel, a saját buta gondolataimmal, amelyekben olyan nagy és tevékeny szerepet kapott az ifjú kolléga.
Magam is meglepődöm mennyire egyszerűen és magától értetődően nyílok meg neki néhány kusza és kicsit homályosan megfogalmazott mondat erejéig.
Hogy szeretem e a férjem? Attól függ mit nevezünk szerelemnek. Mert ez is sokrétű. Szerelem az amit húsz évesen érzünk, ami kis híjján felemészt, mibe belefulladunk, amikor levegőt is alig tudunk venni, amikor a gondolatainkat kitölti az aki után olyan nagyon vágyakozunk. Szerelem az amit közel a harminchoz érzünk. Amikor a biztonságot keressük, a nyugalmat az elcsitulást, az időnkénti belepusztulást minden együttlétbe, hogy már nem tudunk másra gondolni csak arra, hogy soha ne érjen véget. Szerelem az is amit később érzünk. Ez a nyugalmas szerelem, a ragaszkodó, elringató, elcsendesedő szerelem, amikor már nem tudjuk elképzelni, hogy bárki máshoz igazodjanak a lépteink, amikor a fél szavak is soknak számítanak, amikor a csend és egy pillantás, egy simogatás az alvó arcra, egy apró csók a fáradt homlokra sokkal beszédesebb.
- Ez nem szerelem, Nathan. Ez ragaszkodás az együtt töltött időhöz.- rázom meg a fejem, majd kicsit talán magam előtt is szégyellve a dolgot oldalra pillantok, valahova a könyvek közé, ahol számtalan bölcsesség lapul, ahol számtalan ember igyekezett már megfejteni honnan jönnek az érzelmeink, és miért múlnak el vagy alakulnak át idővel.
- Van egy bölcs költő, talán német...valahol itt a sok könyv között lapul némely verses kötete. Még az anyósom édesanyja adta nekünk nem sokkal a házasságunk után. Drága szívem, egy szót sem beszélt angolul, ahogyan én sem nagyon németül, mégis imádtam….- halkan nevettem el magam, kicsi, egészen halovány szomorúság bújt meg ebben a nevetésben. Az édes emlékezésé, amely mégis ott hordozta egy igazán bölcs és tüneményes asszony hiányát.
- Szóval ez a költő azt mondta, hogy egy nő élete során mindig háromszor szeret igazán...a férfit, aki tökéletessé teszi az életét, a fiát aki teljessé, végül beleszeret valakibe aki képes megállítani a lelkében az időt.- vonom meg a vállaim finoman, aztán hallgatom, ahogyan mesél nekem a házassága megromlásáról, amelynek igazi mélységeit, vagy okait azt hiszem eddig nem ismertem. Az apró tegezésre egy kicsit felszalad a szemöldököm, de nem a feddés jeleként sokkal inkább a biztató meglepettségé. De nem mondom, hogy tegezzen nyugodtan, hiszen korábban már volt erről szó, és ő szerette volna megtartani ezzel a közöttünk kialakult kölcsönös tiszteletet. Elfogadtam ezt a döntését.
- Ó, nem hiszem, hogy az ujjadra húzott gyűrű az alaptermészeted megváltoztatta volna. Sőt! Nem egyszer láttam ahogyan a csinos kis nővérek vagy éppen aneszteziológusok után megfordulsz. Ugyan, Nathan!- nevettem el magam, de nem őt, hanem a helyzet abszurditását, hogy valaki azt gondolhatta felelős szülőként, hogy egy gyűrű, egy kényszerházasság alapjaiban változtat valaki jellemén.Badarság!
Hátat fordít nekem, és egy ideig, amíg beszél csak azt látom, ahogyan emelkedik majd süllyed a válla, amint a levegőt veszi. Ismerem milyen amikor valaki megpróbálja, amikor nem akarja egyszerűen feladni, de elfogy a levegő, az akarat és minden más félúton. Mikor tudja, érzi, hogy akármennyit ad bele mindig kevés lesz, és olyan mintha egy végtelen fekete lyukba szórná az érzelmeit, mire neki már semmi nem marad. Magam mellé helyezem egy apró koppanással a pezsgős poharat. Vele együtt vigyorodom el a kijelentését hallva, majd közelebb megyek hozzá, és kezem finoman helyezem a válla alatti lapocka részhez, apró nyomást gyakorolva rá, hogy forduljon felém.
- Mit szólnál hozzá, ha az önsajnálat helyett igyekeznénk valami jót is kihozni a mai estéből? Hm?- billentem oldalra a fejem, és egy biztató mosollyal toldom meg.
- Ami pedig a fiaimat illeti….mindketten a saját életüket élik. Tudom, hogy segíteni próbálnak, hogy látják, nincs minden rendben, de azt is tudom, hogy tőlem várják, hogy megoldjam. Mert erre tanítottam őket. Az ember lehet ideiglenesen elesik, lehet bizonytalan még, de akkor is magának kell talpra állni, magának kell megtalálni, kitalálni, hogy hova akar eljutni. Ebben rejlik az erőnk, Nathan.- magyarázom neki, tekintetem ide-oda cikázik oly közel az arcához, a szemeit simogató pillantásom végül megállapodik röpke szekundumra az ajkain. Aprócska kis idő, és a levegő is bennreked, de aztán egy mély sóhajjal rázom meg a fejem és biccentek az ajtó irányába.
- Tudod, még teljesen üres a táncrendem. És boldoggá tenne ha egy négy fülű, virágcsokrot szorongató fiú lenne aki nem hagyja, hogy ez így maradjon.- mosolyodtam el. Talán mindkettőnknek könnyebb és egyben nehezebb is lesz a ma este, de éreztem, hogy mindenképpen fordulópontot hoz majd. Vagy végleg elkárhozom, vagy...nincs vagy. Elkárhozom. Édes bűnbeesés.

Matthew Morton gyerekkori jó barátja Nathannek. Nyolc-kilenc évesek lehettek, mikor először találkoztak a Phoenix birtok erdős területekig elnyúló kerítései mentén. Mattie éppen koboldokra és gonosztevő pajkos nimfákra, faunokra vadászott egy botból faragott karddal, valamint az ezer éves, menni is alig képes, háromlábú kopójával, Rufussal. A kékszemű, kicsit talán ábrándos, holdvilág képű fiúcska hatalmas képzelőerővel volt megáldva. A szülei között akadt is bőségesen nézeteltérés a kisfiú világának, szellemiségének és értelmi intelligenciájának kérdésében. Míg az egyik elvárta, hogy a fia hűen tükrözze a realisták gondolkozásmódjának milyenjét, bízva abban, hogy nagy dolgokra lesz hivatott a jövőben, addig a másikuk hitt abban, és állította, hogy egy gyereknek mindent meg kell élnie még azokban az ártatlan években, ami megadatott neki. Az édesanyja szerint egy nyolc éves gyereknek még a sárban kell dagonyáznia, sárkányokkal, koboldokkal és egyéb képzeletbeli lényekkel küzdenie, ha pedig eljön az ideje, akkor felnő. S ő csak remélni tudta azt, hogy ez nem fog egyhamar bekövetkezni.
Az ő és Nathan találkozását egy véletlen tette lehetővé, és vált általa örök barátsággá.
Nate aznap csúnya szidást kapott az apjától, amiért puszta gyermeki tudatlanságának betudhatóan az akkor két éves öccsét baleset érte. A kutyasétáltatás nem épp úgy zajlott, ahogy tervezte, s még mielőtt útnak eredt volna a pajkos, fiatal ebbel, visszaszaladt felvenni egy mellényt, amire az anyja utasította. Október derekán már gyorsan hűlt a levegő a délutáni órákban. Arra a kis időre, míg a kitérőt megtette, a póráz fogódzkodó végét egy szék lába alá csúsztatta, amin Brett ült, nem is számolva azzal, hogy Molly megindul a járdán elhaladó kutyasétáltatók felé. A két éves kisfiú kifordult a székből, amit az állat vitt magával, csepp kis kugli feje pedig hangosan csapódott a veranda kövéhez.
William nem sűrűn emelt kezet a fiára, de mindig úgy vélte – talán a saját apja nevelési szokásából tanulva - hogy a gyereknevelés néha elengedhetetlen momentuma, hogy ha szakad a cérna és tényleg olyan dolgot tesz a gyerek, amiből csak így tanulhat, akkor egy-egy istenes atyai pofon még nem a világ. Igen ám, csakhogy Nathan soha nem volt rossz gyerek, nem szolgált rá a verésre. Ha azt mondták neki, hogy ne csinálja akkor nem csinálta. Ha felszólították valamire, azonnal cselekedett. Kissé pajkos gyerkőc volt efelől semmi kétség. Egy vérbeli rosszcsont, aki inkább szeretett pimaszkodni a felnőttekkel, sem mint komoly bosszúságot okozott volna nekik. William aznap fáradt volt. Rengeteget dolgozott, hosszú műtét állt mögötte, aminek feszültsége minden bizonnyal a pillanat hevében ki is robbant belőle és pont a fián csattant. Az anyja csak azon kapta magát, hogy Brett visít a földön, mint egy választási malac, Nathan torkaszakadtából ordít, sír és könyörög az apjának, hogy bocsásson meg neki és nem szándékosan bántotta a kisöccsét. Will mégis elverte őt a péklapát kezeivel, és később se ült le vele megbeszélni azt, hogy amit csinált az veszélyes, legközelebb gondolkozzon.
Rosszul esett neki amit az apja tett, s mint annyiszor ha megsértődött vagy duzzogni támadt kedve mert nem engedtek meg neki valamit, félre vonult. El akart tűnni a szülei szeme elől. Valószínűleg minden gyerek életében van egy pont, mikor világgá akarnak menni. Ő megtette és a birtok végéig jutott, ami nem mellesleg több száz méterre nyúlt el az utcafronttól. Ekkor találkozott Mattel, aki a fák vaskos törzseinek takarásából nézte végig, ahogy kisírt szemekkel, folydogáló orrát a ruhája ujjába törölve caplat, térdig gázolva a hulló falevelek között, mellette a hűséges, zsemleszínű négylábújával.
Ennek már több, mint húsz éve, azóta pedig Matt az egyetlen olyan személy az életében, akinek a tanácsait mindig, minden körülmények között megfogadja. Végezetül Matt esetében nem vált be az, amit az anyja kívánt neki, mégiscsak hamarabb kellett lemondania a képzelete szülte világról, mint azt bárki szerette volna. De talán emiatt lett olyan mérhetetlenül bölcs. Valaki, aki zsenge kora ellenére komoly kérdésekben tud ésszerű döntést hozni és remek érzékkel mutat utat az elveszetteknek. Így Nathannek is, aki először nem is mert előhozakodni a témával, miszerint ki akar lépni a házasságából, amit nem mellesleg Matt az elejétől kezdve őrültségnek tartott. Azt pedig, hogy úgy hiszi, beleszeretett egy majdnem anyja korú nőbe, pont úgy titkolta előtte, mintha csak attól tartott volna, hogy őrültnek fogja tartani a másik. A fiatal férfi maga volt az, aki furcsa változásokat fedezett fel barátjának természetében és életvitelében, mígnem kerek perec rákérdezett arra, hogy mi van azzal a csinos doktornővel? Mert a barátok azért vannak, hogy ott legyenek egymásnak nem igaz? Egymás szemei és fülei. Matthew az édesanyját vitte vizsgálatra, mikor sikerült elcsípnie Nathant, és annak egy lopott, szerelmetes pillantását, amit Mirabellnek címzett a kórház falai között.
- Szerintem nagyon is helyben vagyok, minden értelemben – hangjában felcsendül némi szórakozott szemtelenség, amit a nő mind idáig nem hallhatott sűrűn. Ám az arca hamar borongóssá válik.
- Nem is azt mondtam, hogy szerelmes – mosolya szelíd ugyan, de valahol inkább feszültnek és bizonytalannak tűnik azt illetően, hogy mit is jelentett ki az imént pontosan – tudom jól, hogy a szeretetnek kismillió formája van. Minden általunk ismert és szeretett személy más helyet foglal el a szívünkben. A testvéreimért ölni tudnék. A barátaim nélkül már rég megőrültem volna. A szüleimtől az életemet kaptam amiért hálás vagyok. És mégis csak a családom. Viszont ha rájuk gondolok – réved el egy pillanatra – soha nem láttam őket igazán közel egymáshoz. Mindig olyan volt, mintha lenne közöttük egy láthatatlan fal, de tudom, hogy valamilyen formában mindig szerették egymást. Idővel ez a szeretet megszokássá változott. „Itt van mellettem az ember, akinek megszoktam a jelenlétét és az elmúlt húsz év alatt hozzám jött haza, együtt neveltünk fel három gyereket.” – meséli úgy a szülei összefoglaló történetét, mintha csak a sajátja lenne – ahogy maga is mondja, inkább ragaszkodtak ahhoz, amit együtt megteremtettek. Aztán jött egy férfi anyu életébe. Apám pedig anélkül lépett ki a házasságukból, hogy lettek volna kérdései, feltételei. Nem támogatta anyut semmiben, nem ment el az esküvőjére se, mint ahogy nem látta soha Tysont se, aki anyu második házasságából született. Nem tudom, hogy a csalódás miatt, vagy mert tényleg nem érdekli. Talán jobb ez így, nem tudom. De fogalmam sincs miért mondtam el, ne haragudjon – zavart vigyorából nem sokat lehet felfedezni azután, hogy leszegi a fejét, s mind ezt kimondva kezd tisztázódni a fejében a kép. Mattnek igaza volt a házasságát illetően. Az apja ugyan úgy büntetni akarta őt azzal, hogy ebbe belekényszerítette, mint ahogy őt büntették annak idején. William rengeteget merített az apja tanaiból, nevelési szokásaiból és rémes életvezetési protokolljából, melyek aztán az utódain csattantak.
Mirabell szomorkásan csengő hangját hallva felemeli a fejét és követi a pillantását az imént említett verseskötetek irányába
- És a költő arra tudna felelni, hogy miként lehet tökéletesnek nevezni, ha mégis mást kell találnia aztán? Hogy miért nem állandó az, aki tökéletessé teszi? Az nem csak egy szakaszt jelent. Négy évet, tízet, húszat vagy öttel többet, hanem egy egész életet – rengeteg olyan házasságot látott már, mely a kezdetektől fogva a végéig békességben, szeretetben zajlott. Rengeteg olyan nőt és férfit látott, akik onnantól kezdve, hogy találkoztak, az esküvőn, nehézségek ideje alatt, betegségben, változások közepette a legutolsó pillanatokig rajongással, szerelemmel néztek egymásra.
- Lehet, hogy vannak emberek, akik rosszul választanak, nem találják meg azt, akit „nekik rendelt a sors”, elvégre mégiscsak emberekből vagyunk mindannyian nem? Miért ne hibázhatnánk vagy dönthetnénk rosszul, gondolnánk igaznak a hamisat? De akkor miért is kategorizálnánk három szakaszra egy nő szeretetét?
Történetét igyekszik nem túl hosszúra fogni, hiszen tudja, nem miatta vannak itt, és jelen állás szerint nem is az ő problémája az elsődleges. Talán nem is lényeges, hiszen érzelmileg számára nem jelent akkora kínt és bonyodalmat ez a válás, mint amilyen Mirabell esetében szóba jöhet. Hogy mi lesz vele utána? Mit fog csinálni az apja? Ez még a jövő zenéje, addig nem is akar foglalkozni vele, míg be nem következik. Annál is inkább a nővel, kinek észrevételét hallva cinkos mosolyát az orra alatt rejtegetve vonja meg a vállát.
- Abszurd igaz? Van, ami nem változik, legyen szó bármiféle „nagyobb erőről”, befolyásról. Az ember már csak dacból is ellene fog menni annak, amit amúgy elvárnak tőle. Ilyen vagyok és ilyen is maradok, amíg nem történik valami „csoda” – hangja árulkodó, mire is gondol.
- Tudja, mindig tartottam az öregemtől – lehet, hogy alaptalan a félelme, de az is lehet, hogy vannak bizonyos esetek, melyek alátámasztják azt – de bármi is legyen a következménye, ennek véget kell vetnem. És nem azért, hogy hátráltató tényezők nélkül kacsintgassak össze az anesztes kollégákkal.
Azon ominózus éjszaka óta, hogy virágnyelven ugyan, de kiadta Camille útját, még nem beszélt erről az apjával, aminek oka nem a szimpla félelme és bizonytalansága. Egyszerűen nem tudott rá időt vagy megfelelő alkalmat keríteni. A mai nap adott lett volna, ha már William maga volt az, aki elhívta őt Manhattan másik végébe. Mégis az apja olyan ügyesen forgatta meg a hátába vágott kést, ahogy arra csak egy olyan személy képes, akivel szemben képtelenek vagyunk igazán felfegyverkezni. Védtelen William „ostroma” alatt.
Mirabell finom érintése a hátán jóleső melegséggel tölti el. Rövid időre még a szemét is lehunyja, majd mélyen beszívva a levegőt fordul felé, ezzel tökéletes rálátást biztosítva az arcára. Közel van. Túl közel. Szinte észre se veszi, hogy a nő ajkait fürkészve nedvesíti be a sajátját.
- Számomra már attól jobb lett, hogy itt lehetek – azt persze nem mondja, hogy milyen furcsán érezte magát az első invitálás alkalmával. Fogalma se volt, hogy igen-t mondhat vagy sem, de végülis megtette. Most pedig egy zabszem se férne a seggébe, sokkal inkább a ki nem mondott, mégis kikívánkozni vágyó szavak megfékezése- és a közelség miatt.
- Magunk kell, hogy felálljunk igen. De nem egyedül, Mirabell. Talán azt kellene végre megértenie mindannyiunknak, hogy soha nem vagyunk egyedül -  Nathan maga is könnyen kimondja ezeket a szavakat, de segítségül soha nem hívott maga mellé senkit a legkritikusabb pillanatokban. Most is egyedül van és félő, hogy egyedül lesz akkor is, mikor az apjával kell farkasszemet néznie. Mert se az anyját, se a testvéreit nem akarja ebbe belekeverni.
Egyetlen közös munka, egyetlen kisebb vagy éppen nagyobb műtét alkalmával se volt lehetősége olyan közel kerülni hozzá, mint ezekben a pillanatokban. Jól meglehet, akkor nyilván nem is a különös szikrával és a vágyakozástól túlfűtött légkörrel voltak elfoglalva, mint ahogy azok a fránya kék köpenyek vagy a körülöttük lévő műszerek se azért hivatottak, hogy bármiféle cseles „varázslatot” igyekezzenek életre kelteni. Egyszerűen mind ezidáig nem klappolt semmi.
Mirabell parfümének illatát érezve elszorul a torka, szemét elszakítani se képes az ajkairól, s már-már másodpercről másodpercre lopja a közöttük lévő távot, mígnem a doktornő megtöri a csendet.
- Ahm… ami azt illeti – rekedtesen, egészen elmélyülve csendül lágy, búgós baritonja – ha az a virágcsokrot szorongató fiú táncra kel, ott nem maradnak emberek. Még a virág is elhervadna. Hogy mondják? Ahogy én táncolok olyan nép nincs? – pillant félre, vigyora egészen a füle hegyéig szalad.
- De nem én szeretnék lenni az a valaki, aki tönkreteszi a táncrendjét. Kötelességemnek, férfiúi előjogomnak érzem teljessé tenni az estét az ön számára, Doktornő - suttog. Egészen halkan beszél, mintha attól tartana, hogy valaki lefüleli őket. Pedig semmi különöset nem osztanak meg egymással, noha a közelség nem épp erről árulkodik.
Tenyerét finoman simítja először Mirabell karjára, onnan pedig valamivel a dereka fölé, apró biccentéssel jelezvén, hogy kihívás elfogadva. Gondolatai viszont mindvégig azon kattognak, hogy mi fog történni ha elárulják saját magukat a nő baráti és ismerősi társaságában? Annak fiai előtt? Nem kis teher ez, és talán ettől félt a legjobban mind idáig. Viszont tudja, hogy ideje lenne levetkőzni a félelmeit még akkor is, ha bőven akad mindkettejüknek vesztenivalójuk.
- Remélem az itt nyújtott alakításom nem számít majd bele a jövőben esedékes szakmai bírálásba és eredménybe - képtelen visszafogni pillanatnyi jókedvét - csúnya bukás lenne belőle.
És ez az aggodalom csak akkor válik nyilvánvalóvá, mikor az egyik rezidens hosszú szőke copfját ide-oda táncoltatva, két pohár pezsgőt nyújtva szökell oda hozzájuk. Nathan rögtön el is húzza Mirabell derekáról az ottfelejtett kezét.
- Doktornő! Ez az este az öné, hát élvezze! Senkit nem szeretnénk ital nélkül látni...

Nathan& Mirabell

Az embert minden esetben meghatározza a múltja. Hogy honnan érkezett, és lényegtelen, hogy hol tart éppen most, vagy mi lesz vele a jövőben. Ebből a szempontból az sem számít, hogy nincs beleszólásunk abba hova születünk. Abba talán mégis, hogy miképpen fordítjuk javunkra, hasznunkra az indulást. Van akit ösztönöz, hogy többre vigye, van aki képtelen belőle kivergődni, van aki ennek a hátrányait hurcolja egész életében, van aki sosem felejti el, és egész életére meghatározó lesz a hely ahova született, ahol nevelkedett, ahonnan olyan nehéz volt egykor elszakadni. Mert ragaszkodóak vagyunk mindannyian. Csak talán a csalódások, az évek mindezt kiveszik belőlünk, de sosem láttam még olyan embert aki valamilyen módon ne vágyott volna a biztonságra. Van aki hátra sem nézve hagyja el a vidéket ahol hosszú évekig sokszor évtizedekig élt. Van aki állandóan visszatekinget, és minél több idő telik el, a szíve annál többször húzza vissza.
Stalan Hall, amely sok mérföldre fekszik a legközelebbi nagyvárostól San Diego-tól, és fél órás autóútra a legközelebbi, pár ezer lelket számláló kisvárostól, aminek egyetlen főutcáján minden üzlet megtalálható, és tíz perc alatt bejárható rajta sincs a térképen. Egybefüggő zöld mező, néhol apró kupacba nőtt fás területek, kanyargó kisebb patak, és amerre a szem ellát a horizonttal összenőtt pusztaság terül el. A birtok távolabbi csücskében pedig ott állt a házunk, az 1700-as években több ember által épített almazöld épület. Apa halála után anya alig bírta fenntartani egyedül a birtokot. Nekem akkor volt pár hónapos Jeff, és Rod is kicsi volt még. Brad szinte állandóan úton volt, így képtelen voltam a munkám mellett még erre is figyelmet fordítani. Mivel anya nem akarta elhagyni Stalan Hall-t kénytelen voltam személyzetet felvenni, akiknek a fizetését ugyan nem mondanám, hogy soknak találtuk, azért mégis megéreztük akkoriban. A férjem vállalkozásai csak később indultak be igazán. Nehéz idők voltak azok, és visszatekintve néha elgondolkodom, hogyan is tudtuk úgy túlélni, hogy mégis együtt maradtunk. Most azonban, amikor igazán szükségünk lenne egymásra….igazán szükségem lenne a férjemre, most nincs velem.
Anya halála után eladtuk a birtokot. Mindennek már tíz éve, és azt hiszem, amikor kihajtottunk a mindig poros, száraz fűcsomókkal szegélyezett úton, éreztem, hogy a múltam, a hely ahonnan indultam, amely meghatározó volt az életemben szépen lassan a homályba vész. Sokan úgy tartják, hogy nem a hely határozza meg hol vagyunk otthon. De én tudom, hogy az is. Az illatok, a hely semmihez sem fogható varázslata, amelyet bárhogy is igyekszel máshol megteremteni, sosem fogod a magadénak érezni. Tíz évvel ezelőtt lezárult valami, ami a mai napig hiányzik. Mégis ha behunyom a szememet gondolatban bármikor be tudom járni a helyet. Ismerem az összes hibáját, ismerem a szépségeit, ismerek még mindig mindent amilyen egykor volt. Az évekkel a hiány is erősödik. Mint amikor tudja az ember, hogy az éveit hátrahagyva már csak azokba a dolgokba tud és akar kapaszkodni, amik igazán fontosak voltak egykor a számára. Két hete tudtam meg, hogy Stalan Hall, bár kissé már lelakottan, alaposan felújításra szorulóan, de ismét eladó. Hatalmasat dobbant a szívem a gondolatra, és bevallom rengetegszer eljátszottam a gondolattal, hogy akárhogyan is de megveszem….megvesszük. Mégis nem sikerült leülni a férjemmel, hogy megbeszéljük. Ezt sem. És annyi minden mást sem.
Rod és Jeff party-ja minden bizonnyal csak részben szolgálta azt a célt, hogy számomra fontos embereket hívjanak össze. Ismerem őket, és teljesen biztos vagyok abban, hogy minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy az apjuk is itthon legyen. Látják az alapvető gondokat, csak azt hiszem azzal nincsenek tisztában, hogy ez mennyire mély, mennyire súlyos. Én még titkolom előttük. Egy anya az utolsó pillanatig védelmez, még akkor is, ha a segítséget immáron felnőtt fiaitól remélhetné. Képtelen vagyok nekik bármit is bevallani, vagy elmondani mindabból ami az apjuk és közöttem zajlik. Nathan felbukkanása azt hiszem már csupán egy apró kis csepp, az eddig is háborgó óceánban. Józanságom szeretné ha nem lenne itt, ha nem kísértene a magánéletemben, ha megmaradhatna minden abban a távolságban, amit sikerült némiképpen megőriznünk a kórház falai között. Mindez azonban csak a tüneteket kezeli, csak elfedi a problémát, de nem oldja meg. Úgy nem ahogyan azt kellene. Van ami ellen lehet harcolni, de régen magam mögött hagytam már azt a kort, amikor úgy hiszem az ellenállás megoldja a problémákat. Mégis eleinte ösztönből ezt teszem. Nem magam miatt, hanem miatta.
Mosollyal felelek én is neki a szerelmet érintő kérdésre, vagy arra, hogy mennyi mindenben különböznek egymástól az emberi érzelmek. Viszont ami igazán megfog, ahogyan a családjáról beszél, ahogyan a szüleiről, akik között az élet szépen mélyítette a szakadékot, míg aztán egy napon már nem is akartak átnyúlni a másikhoz. Oly távolság ez, amelyet az együtt töltött idő, a gyerekek vagy éppen a közösen megszerzett javak sem képesek áthidalni. Amikor mi nem akarunk lépni. Tulajdonképpen a mi házasságunk sem áll távol ettől, annyi a különbség talán, hogy a miénket egykor egy igazi, lángoló, mindent felemésztő szerelem hívta életre. Amikor már az első alkalommal, a csetléseim és botlásaim, az örök pirulásaim közepette éreztem, nekem Bradley Wagner kell. Nem csak holnap, nem csak az első szemeszter végéig, hanem örökre.
Megrázom a fejem, amikor szabadkozni kezd. Szeretném megérinteni is, de ez valahogyan elmarad. Már így is égetően fájó ez a fajta közelség, amely közé nem burkolózik be a kórház fertőtlenítő illatú, neonlámpás közege.
- Nem, nincs miért bocsánatot kérned. Köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál annyira ahhoz, hogy ezt elmond nekem. Kicsit talán úgy érzem, hogy nincs kivel ezt megbeszélned. Mintha hiányozna az a személy az életedből, aki nem csak a jó pillanatokban fogja a kezed, hanem olyankor is amikor bizonytalan vagy. És azt is érzem, hogy a feleséged nem ez az ember, ugye?- nézek rá kicsit lentről, kicsit talán elveszve azokban az édesen csillanó ifjú lélektükrökben.
- Mármint a házasság, még ha a kényszer is hívta életre idővel igazán mély és fontos barátsággá válhat. Amikor mindkét fél ragaszkodik a másikhoz, csak éppen az érzelmek nyilvánvalóan másfélék. Ismerek olyanokat, akiket egykor a kényszer hozott össze. Nem úgy mint a te esetedben, hanem….- hallgattam el egy pillanatra és mintha kicsit visszafutnék a múltba, felidézve a szomszédunkban megesett történetet.
- Talán már említettem, hogy pár mérföldre San Diego-tól egy farmon nőttem fel. A szomszédságban lakott Mr Trosh, akit egyszer egy aszályos nyár annyira a padlóra küldött, hogy minden tartalékát rá kellett költenie a birtokra, míg már semmi nem maradt. Jelzálog terhelte a birtokot, amelyet három éven belül vissza kellett volna fizetni. Azonban nem volt erre lehetősége….ám volt egy lánya. Maude Trosh magas, nyúlánk, hatalmas vörös göndör fürtökkel megáldott, éjkékszemű lány volt, aki hozzám hasonlóan egyetemre készült. Állatorvos akart lenni. Ám végül ott maradt, és egész életét a farmon élte le, egy Robert Hodge nevű  férfi feleségeként, hogy megmenthesse apja életének munkáját. Sosem szerették egymást szerelemmel, de a ragaszkodásuk és a törődésük példaértékű volt. Még ma is ott élnek, vagy hat gyerekük született az évek alatt és boldogok. A kényszer szülte azt is….de egy egészen más kényszer.- mesélem el neki a történetet majd a végén elmosolyodom és félrebillentem egy kicsit a fejem. Aztán a könyvekről mesélek, a számtalan régi vagy éppen új kiadásról, amelyet az évek alatt összegyűjtöttünk Brad és én. Kevesen tudják, hogy mennyi érték lapul itt ebben a szobában.
- A tökéletes nem mindig maradandó. Van tökéletes pillanat is, és az is elmúlik. Ahogyan a tökéletes férfi sem feltétlen marad meg egy nő életében. De sokszor aki tökéletessé teszi, és aki megállítja az idő múlását egy és ugyanazon a személy.- magyarázom neki egyszerűen, megvonva picit a vállaimat, hiszen jó válasz nincs egyik kérdésére sem. Csak azt tudom elmondani amit én gondolok.
- Ami pedig a választást illeti...a házasságodban nem te választottál. Most talán eljön az idő amikor megteheted, szabad akaratodból. És akkor ne az apádnak akarj megfelelni, hanem saját magadnak. Ami itt van legbelül, az lesz az igaz.- simítok egy röpke időre a szívemre a tenyeremmel.
Elcsenem kettőnk közül a távolságot, hogy magam felé fordítva próbáljam feloldani a látható zavarodottságát. Ezzel azonban én is belesétálok a vonzó csapdába, amely a szemeinek a megnedvesített ajkainak látványa egyszerre okoz. Bódultan próbálok egy mély sóhajjal még több levegőhöz jutni, mert a látványa minden szót benn rekeszt a korábban beszívott levegővel együtt.
- Sosem vagyunk egyedül…- ismétlem nagyon halkan feleletül neki, de mintha egy másodpercre most megszűnne a világ, mintha a távolban a zene taktusai egybemosódnának, mintha a hangok is távolról érkeznének, mintha nem lenne itt senki más csak ő meg én. A beálló csendben a tekintetem az ajkaira vezetem, és érzem, hogy a távolság közöttünk újra veszni kezd. Agyam józansága felráz, és megszólalok, a szavakba kapaszkodom, mielőtt elszédülök, és olyasmit teszek amit azt hiszem már akkor megbántam, amikor még csak gondoltam rá.
- Hát akkor élj a kötelességeddel, Nathan! Menjünk!- engedem, hogy a kezét a derekamra helyezze, és így haladjunk befelé a félhomályból egészen az óriási nappaliba, ahol szinte mindenki tartózkodik.
- Hát amennyiben nem kezdesz táncba a műtőasztal mellett, akkor szemet húnyok a mai alakításod mellett. Ami pedig a táncot illeti, le merem fogadni, hogy a kishitűség beszél belőled. A kiállásod, a mozgásod tökéletes. Ilyen adottságokkal pedig kizárt, hogy ne tudnál táncolni.- mosolyodom el, és még folytatnám, ha nem csendülne tőlünk nem messze egy vidám női hang.
- Hanna. Igazán, figyelmes vagy, köszönöm!- veszem át a poharat, miközben szórakozott mosollyal összenézünk Nathan meg én. Hanna kis pillangó módjára repked tovább, a járása azonban már árulkodik arról, hogy valószínű ő is többet ivott a kelleténél.
- Úgy tűnik Hanna szó szerint értette a dolgot, és ő sem maradt pohár nélkül ma este.- az italba azonban nem kortyolok bele. Félő már így is a fejembe szállt a pezsgő. Leteszem az első asztalkára amit elérek. Már éppen indulnék a parkettre Nathan-el, amikor egy mély bariton csendül fel a hátam mögül.
- Mirabell Wagner! A nemjóját! Hát hol van az a vörösbarna vadmacska, aki olyan vehemensen tüntett minden csütörtökön az egyetemi parkban az Öbölháború ellen? - széles mosollyal az arcomon pördültem meg, és találtam magam szembe Raphael Hartman-al.
- Raph te csibész! El sem hiszem….vagy tizenkét éve nem láttalak!
- Tizenhárom, hogy pontosak legyünk, és akkor sem én nem válaszoltam a leveledre.
Nathan felé fordulok, hogy a két férfit bemutassam egymásnak.
- Ő itt az én egyetemi legjobb barátom Raphael a hörcsög, ahogyan sokan nevezték, mert annyi mogyorót meg tudott enni, hogy az embertelen. Ma már Dr Raphael Hartman az északi régió egyik legjobb szívspecialistája. És itt a másik oldalamon a rezidens kollégám, Dr Nathan Phoenix, akit reményeim szerint sikerül majd a gyereksebészt felé orietnálnom. Legalábbis feltett szándékom.
Raph széles, és bizalomgerjesztő mosollyal nyújtott kezet Nathan-nek, hogy üdvözölje, miközben dús, ezüst szemöldöke kíváncsian szaladt fel és hol egyikünkre, hol másikunkra nézett.
- Ne hagyja, hogy ez a szépasszony bármire is befolyásolja, megvannak a maga trükkjei, és milyen bánat, de végig hűséges volt ahhoz a megátalkodott Bradley Wagnerhez. Tényleg hol van a férjed, Mira?
Körbepillantottam, mintha csak keresném őt, de valójában kifogások millió futottak át a fejemen, amellyel nem árulok el többet mint amennyit érdemes.
- Üzleti ügy. Talán holnap már itthon lesz.- nem tudom mennyire hihető amit mondok, sosem voltam jó a hazugságokban. A szemeim mindig elárulnak, ahogyan valószínű most is.
- Oh, ott van Trevor...vele is de rég nem láttuk egymást. Ne fuss messzire, egy táncot mindenképp tartogass nekem, szépasszony!- meglapogatta Nathan vállát, amolyan “később még beszélünk” mozdulattal, majd már futott is el. Én pedig csak álltam egy darabig somolyogva majd fejemmel a táncolók felé intettem.
- Azt hiszem inkább táncoljunk….és amit mondott rólam, hogy vadmacska, meg tüntetés….nem kell mindent elhinni. - persze el kell, hiszen Raph sosem hazudna, ettől függetlenül megpróbálok mentegetőzni.
Kezem a kezébe simítom, és úgy húzom magam után, hogy nem hagyok neki menekülési lehetőséget. Tulajdonképpen a tánc most az egyetlen ami kicsit segít, hogy leküzdjem azt a mérhetetlen vágyat, hogy magamhoz öleljem. A tánc az legálissá teszi mindezt. Legalábbis egy egészen kicsit.

Néhány nappal ez előtt meglátogatta az édesanyját. Több órán át várta őt, mire a karcsú alak megjelent a régi, tanyasi házakéra emlékeztető fehér kerítés mellett, és végigsétált annak mentén. Hosszú kabátja, mely csepp kis alakja ellenére mégis jól állt rajta, halkan susogott a lágy, hűvös szélben. Csizmája lejárt sarka nem adott ki hangokat. Pont olyan volt, mint egy ébredező természet színéhez, lágy zöldbe és föld színekbe öltözött szellem. Kiakasztotta a kis kallantyút mely ismerős hanggal adta meg magát a rá ható erőnek. Vékonyka nyikorgás emlékeztette Nathant arra, mikor kisfiú korában Brettel együtt napi rendszerességgel csüngtek rajta anyjukat várva. A fa szerkezetnek amúgy is megfáradt zsanérjai onnantól kezdve mind ahányszor nyitották vagy csukták, ezen a hangon dalolt valaki érkezéséről és távozásáról.
Azon a napon ismét rá kellett döbbennie, hogy kora ellenére édesanyja még mindig gyönyörű, sima bőrű asszony úgy is, hogy soha, semmiféle külső beavatkozást nem vett igénybe, ami messzemenőbb lenne a krémeknél. Büszkén, saját magán tapasztalva hitt a keleti világ kozmetikumaiban, így sajátságos, „csak az én néhány órám” rituálé keretein belül hódolt a keletről beszerzett csodaszerek nyújtotta csodáknak.
Sötétszőke haja nagyon nehezen, valamikor a negyvenes éveinek végén kezdett csak őszülni, addig soha nem is volt szüksége hajfestékre. Még ma is, csak itt-ott lehet felfedezni pár ősz hajszálat a halántékánál, de ezek se rontanak a külcsínen, annál inkább teszik őt érdekessé, ragyogóvá. Nathannek mindig egy angyal jutott eszébe csodaszép édesanyjáról. Egy apró, törékeny alkatú, ragyogó tekintetű és bájos mosolyú angyal, aki mindig ott volt neki, hogy utat mutasson, segítsen, és aki mellett még most, közel a harminchoz is gyerek lehet. Tudja, hogy örökké az édesanyja kisfia marad, ez soha nem fog változni. Ő mégse szerette soha a problémáival traktálni, hiszen megvoltak a saját küzdelmei az életben, amivel ő maga se kereste a fiait vagy éppen a lányát tanácsért és támogatásért. Ebben talán kísértetiesen emlékezteti Mirabell is az anyjára.
Aznap viszont mégis szüksége volt rá.
- Nathan, te vagy az?
Fáradt tekintettel, keresztbe tett lábakkal, nyakában vastag sállal, mégis iszonyatosan alul öltözve a kora esti hideg ellenére, kedvtelenül ücsörgött a verandán lévő rattanfotelban. Az előtte lévő asztalon jó szolgálatot tevő hamutartó púpozva telt meg addigra az elszívott csikkekkel, hosszú ujjai meg-megremegtek, és egészen kékessé váltak. Helene nem volt benne biztos, hogy mióta ücsöröghetett ott legidősebb gyermeke.
- Drágám? Mit csinálsz itt? Miért nem mentél be, jéggé fagysz?! – az ő aprócska kezei melegek voltak. Mindig vigyázott rájuk, gondosan kesztyűbe bugyolálta őket, hiszen ez volt az ő fegyvere a világ ellen és a munkájának egyik legfontosabb eleme, hogy írni és rajzolni, festeni tudjon. A gyapjúbéléses kesztyű hamar le is került róla, hogy fia arcára simíthassa mindkét tenyerét.
- Nem hoztam kulcsot – vallotta be. – Gyalog jöttem.
- Meg is lepődtem, hogy te itt vagy, a kocsi meg sehol. Idáig sétáltál?
- Ki kellett szellőztetni a fejem – Helene az előtt nem sűrűn látta ennyire nyomottnak a fiát, legalábbis nem sokszor akadt példa arra, hogy rosszkedvűen jelent meg a verandán. Ha mégis, általában az apjánál kellett keresnie a válaszokat.
- Anya? – édesanyja kivárt, csak leguggolt a nálánál majd’ két fejjel magasabb kisfia mellé, miközben igyekezett reszkető kezeit is melengetni – van még olyan kekszed, amit múltkor sütöttél? – Helene szemei először elkerekedtek. Megállt benne az ütő, hiszen Nathan ezer éve nem jött hozzá egy kis kedvességért, vagy, mert olyan valamire vágyott, ami a régi időkre emlékeztette. Idejét se tudta volna megmondani, hogy mikor készített utoljára olyan kekszet, amiről a fia beszélt. Végezetül elmosolyodott, hiszen mégis jól esett neki, hogy ismét gondoskodhatott róla és a kedvére tehetett, ha csak egy egyszerű kis csokis keksszel is.
- Gyere be, készítek neked.
Nathan kis habozással ugyan, de felállt és követte az anyját, aki még mindig úgy fogta a magáéhoz mérten hatalmas pracliját, mint huszonöt, húsz, de még tizenöt évvel az előtt is. Óvón, féltőn, jelezve, hogy mellette biztonságban lesz.
A vaníliaaromás, csokoládé darabokkal teleszórt keksz illata kellemes emlékeket idézett fel benne. Egyszerű, puritán finomság volt ez, ő mégis akárhányszor elkészítette az anyja, képes volt akár frissen sülve, forrón is két pofára tömni és pukkadásig enni magát. Aznap ugyan leküzdött pár darabot belőle, eleinte mégiscsak tördelte és morzsolgatta a tenyérnyi méretű, édes korongokat. Néha elmerengett a lehulló morzsákat látva, olykor pedig lopva a szülője felé pillantott, esetleg a hatalmas, fémszínű hűtőre tapasztott családi képekre. Helene tudta, hogy mondani és mesélni, kifakadni szeretne neki, de nem sürgette egy percig sem…
Mint ahogy Mirabell sem sürgeti, nem várja, hogy a továbbiakban is meséljen. Inkább csendesen végighallgatja, majd kimondja azt, amit Nathan mindig is érzett, csupán belátni nem merte.
- Nem, ő valóban nem az az ember – mélyen fújja ki a levegőt. Kék tekintete elszontyolodva keresi meg előbb Mirabellét, majd elhúzott szájjal az ablak irányába néz el mellette. Tűnődve, a hallott szavakat emésztve és azokon rágódva próbálja a saját helyzetét belehelyezni abba a történetbe, amit a nő mesél el neki. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen közel vannak hozzá azok az emberek, akik hasonló dolgokon mentek keresztül életükben, mint ő, vagy épp hozzájuk közel éltek hasonló hátterű személyek.
- Mikor először találkoztunk, úgy éreztem, hogy Camille tényleg fontos lehet nekem. Kedves volt, törékeny, egészen babaszerű, pont mint anyu, csupán ártatlan volt a szó minden értelmében. Érintetlen, tiszta – cseppet talán hisztérikusnak tűnhet a pillanatnyi nevetés, ami kiszakad belőle – ez izgalommal töltött el. Kíváncsisággal, de ugyan akkor bizonytalansággal. Még soha nem volt dolgom hozzá hasonló, nevezzük nevén, fiatal, alig húsz éves szűz lánnyal. Teljesen más értékeket képviselt, mint én. Azt gondoltam, hogy az a pillanatnyi tűz, amit éreztem csak annak szólt, hogy megdönthetem őt – vállvonással rázza meg a fejét – Mirabell, akkor én még nem álltam készen arra, hogy bárkit is igazán, szívből szeressek. Kötelességből pedig főleg nem. Csak a testiség számított, az apám és Camille apja gyakorlatilag odahajította nekem azt az ártatlan kislányt, hogy legyen az enyém. Én pedig éltem a lehetőséggel. Aztán elmúlt a varázs. Iszonyatosan különbözünk egymástól, ő – először nem is találja a megfelelő szót – ő nagyon kislány még mindig. És ahogy kislány az életben, ahogy kislány a mindennapokban, úgy az maradt mellettem is, én pedig napról napra azt éreztem, hogy megrontok és tönkreteszek egy olyan valakit, aki ezt meg sem érdemli. Mégis! Látod, itt vannak ezek a gondolatok, tudtam és tudom is, hogy mit kellett volna tennem, de mégis képtelen voltam arra, hogy a tenyeremen hordozzam. Hiába, hogy nem szerettem szerelemből, de máshogy se tudtam. Én nem vagyok képes üresen szeretni valakit és együtt élni vele. Számomra nem elég a megszokás és talán ezért se volt még korábban komoly kapcsolatom, mert nem volt olyan nő az életemben, akit be tudtam volna engedni, akinek hagytam volna, hogy lássa az elcseszett világomat, mert tudom, hogy értékelni fog mégis. Engem.
Hosszú ideje először néz bele igazán komolyan Mirabell érett, bölcs szemeibe. Néhány pillanatig a vonásait figyeli, elemzi és hagyja, hogy elvesszen a pillanatban. A közelségében. A nő parfümének kellemes, orrát csiklandozó felhőjében, lényének oltalmazó védelmében. Biztonságban érzi magát mellette, de annál is inkább nyugodtnak és szabadnak.
Miután nyel egyet, minden korábbi szomorúsága és elveszettsége ellenére elmosolyodik.
- Ami azt illeti, szeretnék egyszer az a valaki lenni, aki képes akkora hatást gyakorolni másra, hogy megállítsa az időt – szeretne, persze. Mindenki szeretne. Már csak azt szeretné tudni, hogy számára ez megadatik egyszer az életben?
- Belefáradtam, hogy neki akarjak megfelelni. Tudom, hogy még lesz egy nagyon csúnya beszélgetésünk, amit már napok óta halasztok és tologatok. De utána minden bizonnyal könnyebb lesz – legalábbis reméli, hogy így lesz.
Korábban még nem érezte ennyire kísértőnek és rémesen nehéznek nem szimplán a távolságot kettejük között, de ugyan úgy a közelséget se. Tudja, hogy nem léphet, hogy nem cselekedhet meggondolatlanul, hiszen mindent – is – elronthat a hirtelensége. Mégis olyan nehéz számára földi síkon maradni, és erőnek erejével emlékezni arra, hogy ez még nem az a pillanat, de még csak nem is az a nap, amikor cselekedhet. Addig pedig nem marad más, mint az ajkait fürkészni, képzeletben érinteni őket, és megzabolázni nyughatatlan szívét, térjen végre észhez. Az imént megemelt keze, amivel célja volt Mira egy hajtincsét a füle mögé igazítani, hogy aztán ujja hegyével simíthassa nyakának és vállának selymes bőrét, lehullik a combjához. A józanságot maga a tény hozza el számára: rajtuk kívül rengetegen tartózkodnak még itt, akik Mirabellt a férjével tudnak egy házasságban. Egy házasságban, ahol semmi keresnivalója nincs egy magafajtának.
- Talán testmozgás elemző lett, Doktornő? – hajol közelebb hozzá a kérdés erejéig, ahogy kezével a derekán halad a nappali irányába – a tánctól nem kell félnie, maximum az örömtánctól, ha arra kerül sor.
Emlékszik, volt már, mikor egy borzasztóan hosszúra nyúló műtétnél asszisztált a főorvos mellett, s azután, hogy bezárták a férfi mellkasát, a szív pedig olyan erővel verdesett tovább új helyén, mint egy madárka, legszívesebben cigánykereket hányt volna örömében. Csak és kizárólag azért fogta vissza az örömujjongását is, amiért mindenki más: a több mint tíz órán tartó műtét, mindenkiből kivette az utolsó csepp erőt is.
Hanna távozása után szinte szinkronban teszi le Mirabellel a poharát, melynek alján csupán egy-két korty lötyög ide-oda. Ennyi pont elég volt neki. Tudja jól, hogy ha pezsgőről van szó, nagyon hamar elindul a leejtőn és már azon kapja magát, hogy meztelenül rohangál fel-alá a Második Sugárút túlzsúfolt utcáin.
Nathannek ideje sincs a tánctér felé intenie, vagy annak irányába vezetni gyönyörű partnerét, egy ezüst üstökű férfi nyomban elrabolja tőle, amit ő mégis széles vigyorral néz végig, hát még a közöttük felcsendülő kis bájcsevejt.
- Ohh, megszállottja vagyok a szívügyeknek – nyújt kezet, s mutatkozik be Mirabell gyorstalpalóját követően Raphaelnek. Hogy mire is gondol valójában a szívügy szó alatt? Mindenki értse úgy, ahogy szeretné.
- Engem? Ugyan. Sziklaszilárd vagyok, Doktorúr – de valóban az lenne? Amint a férjember is szóba kerül, szürke fellegek kezdenek gyülekezni nem csak Mirabell, de Nathan feje fölött is, kinek a maga problémái miatt, természetesen. Az viszont biztos, hogy kellemetlen vizekre evezett az imént az iskolai jó barát, aki ezek szerint természetesen semmit nem sejt abból, mi is zajlik jelen állás szerint a nő körül. Talán jobb is ez így, bár Nate nem biztos abban, hogy meddig fogja a doktornő elviselni az állandó, Bradleyre utaló kérdéseket.
- Hát – billen előre a sarkáról, háta mögül előhúzva a kezeit, játékosan billentve félre a fejét, hogy Mirára nézhessen – valami azt súgja, hogy nem fog elmenekülni még egy tánc elől. Nem tűnik egyszerű embernek – jókedvű somolygással les a fazon után, akinek jelenlétében látta a nőt hosszú ideje igazán önfeledtnek. Szinte ragyogott, ahogy a húszas éveiket felidézték. Egy pillanatra mintha vissza is reppent volna azokba az időkbe.
- Jaj, ez most, hogy néz ki? Mintha kéretném magam – nyöszörgi sértetten, keze mégis szorosabban fonódik a másikéra, jelezve, nem óhajtja elengedni azt – tudja – állapodik meg egy ponton, s határozottan húzza közel magához. Egészen közel, ölüket csak néhány milliméter választja el egymástól, ahogy tenyerét a csípőjére, majd onnan a derekára, a gerincére simítja, másikat pedig vállmagasságban tartva kezdi felvenni a zene lassú, andalító ritmusát – azt hiszem, hogy eltudom képzelni magát „vörös vadmacskaként”. A tüntetést azért megkérdőjelezem, annál sokkal komolyabb és nemesebb, mint emberméretű táblákat lóbáljon. Bár ha jobban belegondolok, pont annyira ragaszkodik az elveihez is nem? Hmmm… azért hiszek neki – somolyog, ahogy suttogó ajkaival éppen csak érintve Mirabell halántékát, megcirógatja a sötét hajszálakat.
- Ha ma is olyan vakmerő és tűzről pattant lenne – húzódik hátrébb leheletnyit, hogy rálátása legyen az arcára – mit csinálna először? Nem csak ma. Úgy alapból. Van valami, amire vágyik? Amit szeretne megtenni? Véghezvinni?
Találós kérdés ez ugyan, de komoly választ vár rá. Szeretne minél többet megtudni a nőről azon túl, hogy remek orvos, bölcs, gyönyörű, imádja a gyermekeit és hatalmas élettapasztalata van. De annál is nagyobb csalódás és szomorúság érte őt, amit talán mindmáig képtelen teljes mértékben felfogni és elfogadni.

Nathan& Mirabell

Sosem voltam álmokat kergető, vagy olyan aki ne lett volna tisztában azzal, hogy mit érhet el az életben, és mi az, ami után felesleges vágyakozni. Mindig terveim voltak és soha nem vágyaim. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akiknek a szülei már túl voltak Woodstockon, túl a csernobili atomkatasztrófán, túl a Sivatagi Viharon. Átvészelték a hetven és nyolcvanas éveket, hogy aztán belegyalogoljanak a kilencvenesekbe. Én ekkor voltam fiatal, ez volt az közeg amiben meg kellett találnom a helyem, noha az egész világ ekkoriban fordult hosszú idő óta talán a legnagyobbat. Az évtized végén az internet megjelenése felrobbantott mindent és tulajdonképpen mindenféle határ végleg megszűnt. Nekem folyamatosan alkalmazkodnom kellett, miközben meg kellett felelnem a régi felfogás és eszmeiség elvárásainak is. De nem szabad volt elfelejtenem, hogy a gyerekeim már ebben az új világban nőnek majd fel, hát nekem is ismernem kell, hogy tudjam őket védeni és óvni tőle ha kell. Bradley mindig ott volt velünk. Nem feltétlen mindig személyesen, de tudtuk, hogy ha éppen máshova szólítja a kötelessége, vagy az, hogy egy komoly üzletet kössön meg, végül mindig hazatalál. Hozzánk. Nem vettem észre azt hiszem az első jeleket, amelyek azt mutatták, hogy a házasságunk tökéletességén bizony csorba esett. A fiaimra összpontosult minden figyelmem, és néha fáradt voltam egy sietős öleléshez is. Néha gondolatban nem tudtam elszakadni a munkától, a hétköznapoktól. Ma már, ennyi idősen, ennyi év tapasztalattal a hátam mögött számtalan dolgot másképp csinálnék. De az ember mindig utólag okos. Nem olyan dolgok ezek amelyek mindent megváltoztatnak, és mégis. Az idő a kulcsszó. Az idő amit a másikra fordítunk, amit neki ajándékozunk a figyelemmel együtt. Anyám, a vidékiekre jellemző bölcs egyszerűséggel gyakorta mondogatta, hogy egy asszony, amikor anyává válik, akkor nem szűnik meg feleségnek lenni. A szívét nem szétosztja a szerettei között, hanem megsokszorozza, mert a szeretet, a szerelem nagyobbá teszi.Valahol mindig izgatott csodálattal néztem miképpen áll helyt mellettem, vagy éppen bújik el lopott ölelésekkel esténként apám hatalmas, ölelő karjaiban. Láttam őt feszültnek, és fáradtnak, amikor kezébe temette arcát, és próbálta visszafogni a zokogást. Elbújt a baromfi takarmányos bódé mellett, összeroskadt és zokogott. Oda akartam menni megvigasztalni, de tudtam, mert ezt tanította nekem, hogy ha az ember elesik és sírni kezd, ne akkor menj oda hozzá, hanem akkor amikor már elhullajtotta az utolsó könnyet is. Mert akkor már nincs mentsvára, akkor már csak te maradsz. Mindig olyan akartam lenni mint ő, de még csak meg sem közelítettem soha. Nekem mást osztott az élet. A vidék helyett a nagyvárosi életet választottam, de lélekben én mindig ott maradtam. A messze nyúló földeken, a ciripelő nyárban, a talpamat karcoló és masszírozó levágott töreken szaladva, hajam kiengedve belezuhanva a szélben bólogató érett búzakalászokba. Minél idősebb vagyok ez egyre jobban hiányzik. Felfoghatatlanul nagyon. Épp ezért lett volna fontos ha Brad ma hazajön. Stalan Hall ügye valami olyasmi, ami azt hiszem mindkettőnket érint. Ő is szeretett ott lenni. Mintha egy időre megváltozott volna amikor hetekre lementünk, hogy apámnak amíg élt, vagy később anyának segítsünk. A férjem, amikor felvette a kockás flanel inget meg a viseltes olajos farmernadrágot, belebújtatta lábát a nehéz fekete bakancsba olyankor élt igazán. Aztán visszakerült az öltöny, a bekötőúton hazafelé haladva, magunk mögött hagyva a vidéket, rákanyarodva a harmincasra egyre inkább visszaváltozott a mindennapok üzletemberévé. Nem tudom miért táplálok hiú reményt annak tekintetében, hogy a szülőhelyemet visszavásároljuk, ha újra ott leszünk, akkor a férjem rádöbben majd mennyi minden fontos dolog van még az életünkben. Hiszen éppen ő volt, aki szorgalmazta egykor, hogy adjuk el. Már nem akart odamenni. Mintha elengedni akarta volna azokat az időket, amikor még igazán boldogok tudtunk lenni. Én viszont nem tudtam kiverni a fejemből a lehetőséget.
Rod az utolsó pillanatig ígérte, hogy az apja ma biztosan itt lesz. Valószínű beszélt vele telefonon, és a férjem minden bizonnyal csak azért, hogy megnyugtassa a fiát ígéretet tett. Nem az első lenne amit nem tart be, amivel szépen lassan elveszíti a fiai bizalmát. Adam szerint a férjem csupán kései kapuzárási pánikban szenved….meglehet de én már nem tudok ettől többet tenni a házasságunk megmentésért. Nem hiszem, hogy mindenben egyedül hibáztam, így helyrehozni sem tudom egyedül. A magányos napok, hónapok és évek azonban szépen lassan felőröltek. Mindig kicsit szenvedélyes, mindig kicsit olyan ember voltam akinek az ölelés, a szeretet kézzelfoghatósága nagyon fontos volt. Az érzelmeim pedig, amelyek egyik oldalról elutasításra találtak, valahol máshol éledtek fel. Csak éppen pont ott, ahol a legkevésbé lett volna, illenő, erkölcsös és szabad.
Szeretnék Nathan-nek segíteni. Őszintén. Mint kolléga….mint barát...mint egy idősebb generáció szülötte, aki számtalan dolgot megélt már, hogy tudja hol vannak akadályok, amiken át lehet jutni, és hol vannak olyanok amiken csak hosszú idő után. Lehetetlen nincs. Ha én előbb ismerem fel, hogy a házasságom veszélyben van, minden bizonnyal nem reménykedem feleslegesen, nem az egykor volt szép emlékekbe, a még mindig bennem égő szerelembe kapaszkodom. De nem csak magamra gondoltam, hanem a gyerekekre is. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy esetleg csonka családban nőjjenek fel. Éppen ezért ha jobban megnézem, akkor már vagy egy évtizede hamis boldogságban ringatom magunkat, és ezt minden bizonnyal rajtam kívül mások is érzékelték, még ha nem is szóltak miatta.
Beismeri. Ez már fél siker. Legalább egy lépés ahhoz, hogy ne rontsa el sem a saját, sem a felesége életét. Ugyanakkor meglep mindazt amit ezután mond. Kicsit azt hiszem ráncolom is a homlokom, láthatóan nem feltétlen tetszik az egész ahogyan a lányhoz hozzáállt, de nem én leszek aki el fogja ítélni. Már csak azért sem mert maga a helyzet szorul inkább negatív ítéletre.
- Elvenni egy lány szüzességét, csak mert éppen lehetőséged van rá, nem feltétlen a legjobb dolog. És ez alól még az sem mentség, hogy egy rátok kényszerített házasság volt. Mindazonáltal erőszakról nyilvánvalóan nem beszélhetünk...nem is ez a baj, hanem az, hogy tulajdonképpen ezen kívül te nem éreztél semmit. Mégis így maradtatok. Mintha vártad volna, hogy majd megtelik az a bizonyos pohár, amire aztán hivatkozva kiléphetsz ebből a házasságból. Mi kötött mégis benneteket össze? A pénz, a családok közötti szoros kapcsolat? Mi az ami folyton gátat szab neked, hogy szembemenj az apád akaratával? Felnőtt ember vagy Nathan. Az már talán az egész dolog szomorúsága, hogy valahol a nevelésedben eshetett egykor hiba, ha nem tanították meg neked, hogy bármikor és bármilyen körülmények között kiállj az igazadért. Akár az apáddal szemben is. Noha….azt nem mondanám, hogy nem vagy fejlődőképes, hiszen nem nála, hanem a Presbiter-ben dolgozol.- mosolyodtam el végül enyhülésem jeleként, mely mosolyt aztán gyorsan az arcomra fagyasztja a közelsége. Nekem kellen észnél lennem, nekem kell ezt megszakítanom, de a szavai egy pillanatra elbizonytalanítanak. És mielőtt elhagynánk a könyvtárszobát, még halkan, szinte csak odasúgva a fülébe, lágyan mondom ki amit gondolok.
- Talán már meg is tetted...megállítottad valahol, valakinél az időt. Csak még nem tudsz róla.- merész szavak, és azt hiszem ez az ismeretségünk alatt az első olyan nyilvános, noha kissé burkolt kinyilatkoztatásom annak kapcsán, hogy ha nem is adtam feltétlen jelét neki, nagyon is hatással van rám. És hogy ezt eddig nem mondtam neki, annak komoly oka van: mindketten házasok vagyunk. Még ha ezek a házasságok jelen pillanatban csak egy romhalmazok amivel nem nagyon lehet mit kezdeni. De ez csak az egyik ok. A másik...generációs szakadék van közöttünk, amit az érzelmek megpróbálnak áthidalni, de vezet majd valahova ez az út?
Raph felbukkanása egy kicsit visszarántott a múltba. Leplezni sem akartam és nem is tudtam volna, hogy mennyire kivirulok csak attól, hogy ugyanúgy csipkelődünk mint egykor. Belegondolni is vicces mennyire kis esetlen voltam már az első napokon, amikor vele összefutottam. Ha nem jött volna Bradley, ha nem kellett volna választanom egykor a két randevú meghívás között, lehet ma már Mrs Hartman lennék és Washingtonban élnék. De én akkor Bradet választottam. Az oka egyszerű volt: a lehetetlenül kék szemei. Triviális indok, de mentségemre legyen szólva, hogy mindössze tizenkilenc éves voltam.
Tekintetemmel még mindig a távozó Raph-ot figyelve válaszoltam Nathan-nek.
- Pedig egyszerű ember. És olyan nagy szíve van, hogy azt elmondani sem lehet. Mégis ezt előszeretettel titkolja. Gyakorta bújik a szigorú professzor álcája mögé, mondván: ha most meg nem szorongatjuk a tökeiket, akkor később elkanászodnak és istennek képzelik majd magukat.- utánoztam, nem túl sikeresen a végén a férfi baritonját, végül fejcsóválva elnevettem magam, húzva a parkett felé a fiút.
- Bizony úgy néz ki, úgyhogy gyorsan álljunk hadrendbe mielőtt másnak is feltűnik.- a vállára helyezem az egyik kezem a másikat az ő kezébe, és lassan kezdünk ringatózni a zene ütemére.
- Hát inkább a vadmacskát kérdőjelezd meg mint a tüntetést.- húztam hátrébb a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemeibe. Kicsit meg is akadtam a folytatásban...vajon realizáltam már valaha, hogy milyen különös, fátyolosan kék szeme van ennek a fiúnak? Aztán jön az a kérdés, amire egy másodpercre ledermedek. Egészen rövid időre, hogy aztán megint felvegyem a zene ritmusát, és tovább táncoljunk a többi ember között. Elgondolkodva hümmentek, és kicsit közelebb húzódva valahol a válla felett pilantok el.
- Igen van. Van valami amire nagyon vágyom. Valami, amit szeretnék megtenni, ami úgy érzem jelen pillanatban, hogy számomra elhozna valami olyan boldogságot, olyan megnyugvást, amire hosszú ideje várok….de tudod….vágyni valamire és tenni érte nem ugyanaz. Gyáva vagyok, vagy túl realista, nem tudom.- szeretnék még többet mondani, nem csak rébuszokban beszélni neki az érzéseimről iránta. De ahogyan neki is mondtam, túl gyáva vagyok, vagy túl nagy bennem a felelősségtudat, hogy belemásszak egy ilyen kapcsolatba. Én még le sem zártam a házasságom ami már két éve csupán papíron létezik, ő most lép ki a saját boldogtalan kapcsolatából. Azt hiszem az élet időzítése sok szempontból is kegyetlen. Nem csupán a kor választ el attól, hogy bármerre is lépjünk, hanem ezek a tényezők is. Ahogyan azt sem tudom, hogy a környezetem hogyan reagálna rá….a fiaim, az ő édesanyja, akive majdhogynem egy korú vagyok. Őrület.
Finoman igazítok a kezemen, amely a vállán pihent eddig, hogy az alkaromat is rásimítom, szinte még közelebb húzódom. Lehunyva a szemeimet magamba szívom a füstösen kellemes arcvíz illatát.
- És te, te hogy állsz ezzel a kérdéssel? Van olyan dolog az életben amit annyira el akarsz érni, hogy bármit feladnál érte? Akár még apáddal is szembemennél?- kérdezem miközben hátrahúzva a fejem megint a szemeibe nézek. De ezúttal nem húzódom el addig amíg ő nem teszi. Fogalmam sincs a kívülállók ebből az egészből mit vesznek észre. Jelen pillanatban a józanság nem túl szívesen látott vendég nálam, és ennek semmi köze az alkoholhoz. Ehhez neki van köze. Neki aki most így néz rám. Megrekedve, megállva, mozdulatlanul.

Döbbent néma csend ereszkedett a nappalira.
Miután a Nap alábukott a messzi vidékeken túl, Manhattan égbenyúló felhőkarcolói mögött, csupán az utcafront közvilágítása volt az egyetlen, mely némi derengésbe vonta a helyiséget. Az árnyékok megnyúltak, egészen zordakká, ijesztővé váltak, ahogy a padló erezetét követve húzódtak faltól falig. Elnézve a vastag, pihe szőnyegen megtörő árnyakat, szakadatlan elevenedett fel az emlékei között, gyermekként milyen mérhetetlen félelem és rettegés töltötte el őt a sötétségtől. Ma már mosolygásra készteti ugyan, mind ahányszor eszébe jut, ahogy a paplan alól kukucskált kifelé, mikor a parketta kattogását, vagy az elektromos eszközök halk ciripelését hallgatta. De akkor nem tartotta viccesnek, az édesanyja pedig főleg nem, amikor a csepp fiacskája úgy bumlizott át hozzá éjjelek évadján, mondván: fél. Ám akkor se azért ment oda, hogy bebújjon az ágyba mellé. Csak ácsorgott felette hosszú-hosszú percekig, mígnem Helene felriadt a halk, jobbra-balra való topogásától. Egyszer egy pohár vizet kért, másszor pisilnie kellett, csak nem mert egyedül elmenni odáig, mondani se kell, pár méterrel arrébb, a másik ajtóig. Persze ezen alkalmak nem tartottak tovább öt-hat percnél, de épp elég volt ahhoz, hogy az egész házat felverje.
Matt nem csupán izgalmas kalandokkal invitálta őt nap, mint nap játékra, de később együtt gyártották újabb történeteiket, amiket olykor horror sztorikkal fűszereztek meg. Amíg játszottak természetesen izgalmasnak tűnt, de amikor sötétben kellett hazamenni, vagy a házban tartózkodni, egyik se tudott önfeledt mosolyogni. Minden bizonnyal ez okozhatta Nathan félelmét a sötétség- és a furcsa, ismeretlen hangok esetében.  
A televízió aznap is kattogott, mintha csak egész nap műsorokat néztek volna benne. Édesanyja vonásai között megbújt a megrökönyödött értetlenség, valamint az azzal elegyedő büszkeség is, noha akkorra, bő két perccel az után, hogy Nathan befejezte a hosszúra nyúlt helyzetjelentését, még mindig képtelen volt megszólalni. Arcán egészen megkeményedtek a mindig szelíd vonások. Az ember azt gondolná, hogy egy anyuka, egy életének gyakorlatilag minden pontján sikeres nő mindig, minden helyzetre tud valami okosat mondani. Nathan azt képzelte, hogy legyintve fogja majd a vele szemben ülő aprócska teremtés elhessegetni a borongós viharfellegeket a feje fölül, mondván jól tette, amit tett. Mégse ez történt. Arckifejezésében ülő bizonytalanság és hitetlenkedés újabb meg újabb milyenségű aggodalommal vértezte fel: talán csalódott benne? Veszekedni fog? Elítéli őt a tetteiért? Mit tehetne, hogy megnyugtassa őt? Egyáltalán szükség van rá, vagy ő vágyik erre?  
Helene lassan emelkedett fel a süppedős kanapéról, és eltűnt a konyhában. Nathan utána fordulva, zavartan hallgatta végig a szöszmötölést, a poharak halk, csilingelő zenéjét, amit aztán a puhának tűnő papucs barázdált talpa, annak csoszogó hangja nyomott el. Nem sokkal később két whiskys pohárral és egy nagy üveg martinival tért vissza. Az üvegek talpa keményen koppant az asztal sík, fényesre csiszolt felületén, s halk, lögybölő hanggal töltötte meg félig mind a két poharat.
- Azt hiszem erre most szükség lesz – ez a kijelentés pedig mindennél jobban megdöbbentette, hiszen Helene minden egyes alkalommal, mikor Nathan a pohár fenekére nézett, nemtetszését fejezte ki rossz, apjától örökölt szokását illetően. Utálta, ha a fiai isznak, és ennek minden alkalommal hangot adott, akárhányszor kettesben indultak el kocsmázni, vagy bármiféle haveri összejövetelre.
- Tessék! – koppant az orra előtt az egyik pohár – Nathan, légy velem őszinte. Teljesen, egészen őszinte! Ne kerülj ki kérdéseket, ne próbálj titkolózni és „megvédeni engem” attól, amit „nem akarok tudni”. Mindent tudni akarok jó? – fia szemöldöke leheletnyit feljebb csúszott a homlokában, amit ő észre is vett, s legyintve megrázta a fejét – jó azért nem mindent. A szaftos részleteket kihagyhatod, az tényleg nem rám tartozik.
Ezúttal nem a fiával szemközti kanapéra ült vissza, hanem Nathan mellé kuporodott. Pont úgy mutatott mellette, mint egy bölcs, érett tekintetű gyerek. Csepp kis termete, madár csontozatú alkata teljesen ártatlanná és gyermekivé tette széles vállú, magas, erős testfelépítésű fia mellett. Ha nem hasonlítana annyira legtöbb arcvonásuk, ha nem lenne Helene igazán óvó, szerető édesanyja, sokan el se tudnák képzelni, hogy miféle kötelék van kettejük között, olyan szürreálisan mutatnak egymás mellett.
Az izgatott anyai szemek csillogva villantak az aranyba hajló homályban.
- Van egy másik kislány, igaz?...
Ó, ha tudná az anyja, hogy miféle „kislányt” talált, aki olyan mérhetetlen izgalommal, furcsa, eddig még soha nem tapasztalt borzongással tölti el. Szemet gyönyörködtető látványa most is itt áll előtte, csak épp nem tehet mind erre utalást, noha a szemében fel-felsejlő csillogást, ha akarná se tudná teljességgel leplezni. Talán nem is akarja, csupán nem beszél róla nyíltan. Mert való igaz, senkinek nem mert erről a különös vonzalomról őszintén, fenntartások nélkül beszélni. Akinek minden részletet elmondott, az is magától jött rá, hiszen csupa szem és fül a srác… Mattet pedig képtelen átverni és bolond az, aki azt hiszi, megtette volna.
Rajongástól csillogó szemei most mégis fenntartásoktól, félelemtől és aggodalomtól válnak ködössé. A saját magát illető kérdések ingatják meg hitét és az erejét, amit mindig olyan lehetetlenül biztos lábakon állónak érzett. Mint most kiderült, nem az. A talaj mindig is ingoványos volt alatta és az elmúlt két évben hibát hibára halmozva cselekedett. Mégse tett ellene semmit.
Az ütő egy pillanatra megáll benne az erőszak szó hallatán, szinte úgy rebben hátra, mintha Mirabell szavai fizikai fájdalmat okoznának neki.
- Arra nem lettem volna képes, soha! Nem teszek semmit, ami szembe megy mások akaratával vagy jóllétével – lehet üres védekezés is ez, de nem az. Minden szava igaz – a pénz és a családok közötti kapcsolat – adja be a derekát igazul – de jó érzés volt tudni, hogy annak ellenére tudok valakit boldoggá tenni, hogy én annak érezném magam. Tudja, egy jó ideig nem érdekelt, hogy én mit érzek, mit gondolok, mert láttam Camille arcán és szemében a boldogságot. Örült nekem, ha hazaértem, örült annak, ha egy légtérben lehettünk, ha együtt ültünk le TV-t nézni, vagy kellett megjelennünk valahol. Jó érzés volt boldoggá tenni valakit úgy, hogy gyakorlatilag nem csináltam semmit, csak ott voltam – mintha jóleső mosoly jelenne meg a szája sarkában, s egy pillanatra elönti a gyengédség. Nathan soha nem volt rossz ember. Tagadhatatlan, vannak olyan személyiségjegyei, melyek visszataszítónak hathatnak, így a fokozott nők utáni vágyakozása, de mégis! Jó ember ő, akinek valahol előrébb való mások jólléte és lelki ügyei, semmint magával lenne elfoglalva. Ha ebből a szempontból nézi az ember, rájöhet, hogy sokkal inkább magát büntette ezzel a házassággal, mintsem Camillet.
Ajkát benedvesítve köszörüli meg a torkát, s próbál minél apróbbra zsugorodni már csak a szégyentől is, amit érez Mirabell kérdését követően. Hogy mi az, ami gátat szab, hogy szembe menjen Williammel?
- Félek tőle – majd’ harminc éves felnőtt férfiként fél az öregedő, kakas természetű apjától. Ám a doktornő láthatja, hogy ez nem szimpla testi félelem. Ez több, sokkal több annál. Egészen mélyre, már-már csontig hatoló aggály. Kitöri a frász, ha csak arra gondol, hogy milyen mentális és lelki terrorban, nyomásban kellett mind eddig dolgoznia és léteznie mellette – az volt az első különösebb lépésem vele szemben, hogy otthagytam a klinikát, összeférhetetlenségre hivatkozva.
Ha jobban belegondol, nem ő az egyetlen, akire az apja ilyen módon képes hatni. Számos kolléga ment el mellőle az osztályról, de még a másik fia, Brett is összeszorított öklökkel mutatkozik előtte, mind ahányszor egy légtérbe tereli őket a kényszer. Persze erre rá lehet fogni, hogy nem több ez szimpla apa-fia ellentétnél, ami eredeztethető a megromló házasságból, vagy ráfogható arra, hogy mind a három gyerekét otthagyta a volt feleségének, ő pedig teljes egészében kivált a családból. Talán csak dac, üres gyermeki utálat ez, ami idővel változni fog, enyhülni, mert rájönnek, hogy szükségük van az apjukra. De mi van, ha ők már nem ezt az embert gondolják apjuknak?
A suttogó hangra akaratlanul is közelebb hajtja a fejét Mirabellhez, mintha csak jobban akarná hallani őt, ami igaz is. De annál is jobban a közelségére vágyik, amit ilyen lopott alkalmakkor minden lelkiismeret furdalás nélkül zsebelhet be magáénak. Vonásai a szavak feldolgozását követően egészen ellágyulnak, s ajka szélébe csippentve a fogaival, csak akaratának minden idegszálával tudja elérni azt, hogy képes legyen a bensőjében erőre kapó lángot csitítani. Azt viszont még most se tudja elérni, hogy a csibész vigyorának nyoma vesszen. És ki is tart addig, míg az illetékes hangulatteremtő Raphael el nem viharzik egy sokadik, rég nem látott kollégához.
- Szimpatikus fazon. Amúgy meg igaza van nem? Még idejében el kell kapni az embereket, mielőtt vadhajtásokat növesztenek. Ha nem lesznek, nem is kell semmit lenyirbálni – Nathan édesanyja hitt hasonló teóriákban. Pont, mintha egy kiskutyáról lenne szó: ha idejében nyakon csípjük és helyesen neveljük kellő szigorral, akkor nem fog semmivel se bosszúságokat okozni.
Szót fogadva Mirabellnek, na nem mintha sokáig kellene Nathannek könyörögni, már húzza is oda magához a nőt, hogy a zene legyen a legnagyobb úr, mely mozgathatja őket. Most ez az, ami mozgatja őket, annak andalító ritmusára ringatóznak egymáshoz olyan közel, amiről korábban Nate úgy gondolta, soha nem fog bekövetkezni. A csípős megjegyzést egy egyszerű mosollyal reagálja le, hogy aztán találós kérdések keretein belül igyekezzen minél többet megtudni a nőről. Nem épp ilyen válaszra vágyott, de amint közelebb húzódik hozzá, tenyerének érintése ellágyul Mirabell gerince mentén. Egészen óvatossá, mégis birtoklóvá válik az intim közelsége. Egy pillanat erejéig fordít is egyet lehajtott fején, hogy orra hegye finoman érintse a nő halántékát, majd selymes hajszálait. Samponjának illata egészen bódítóan hat rá.
- Az az igazság – pár tizedmásodpercig elfúl a hangja, s lejjebb billentve a fejét, kis híján érintve Mirabell fülcimpáját suttog tovább – hogy én nem hinném, hogy ez gyávaság lenne. Nem gyáva, csupán bízik benne, hogy a dolgok maguktól megoldódnak, vagy épp elmúlnak, mintha nem is lettek volna. Mi lenne, ha kicsit elrugaszkodna a földtől és szentelne egy kis időt a boldogságának? Hagyná megnyugodni a szívét? Talán csak egy karnyújtásnyira van a segítség. Lehet annyira se – épp ahogy utalgat és célozgat a doktornő, hasonlóképpen tesz Nathan is, talán még nyilvánvalóbban is, mint a csinos partnere. Az apró mozdulat mosolygásra készteti, mikor közelebb húzódik hozzá a nő, s már-már teljesen megszűnik közöttük az a parányi kis távolság is, ahova egy papírlap még befért volna. Széles válla és erős mellkasa mintha csak azért kerülne olyan közel Mirabellhez, hogy legyen mi nyugalmat, biztonságot jelentsen a számára. Támaszt ezekben a nehéz időkben. Is.
- Ami azt illeti, van. Mikor néhány hónapja hadat üzentem az apámnak azzal, hogy otthagytam a kórházát, még nem gondoltam bele, hogy milyen következményekkel fog járni. Nem is arra gondolok ez alatt, hogy a vele való kapcsolatom hogyan fog alakulni, vagy miféle „bánásmódban” részesítenek majd az új munkahelyemen. Sokkal inkább a szívügyekre. Mind idáig azt hittem, hogy halott vagyok, ha erről van szó. Soha, egy igazán fontos kapcsolat nem volt az életemben. Nem volt ki megmozdítson bennem valamit, nem akartam senki mellett ott maradni vagy elhinni, hogy képes leszek felnőni egy kapcsolathoz. Egy szerelemhez – halkan, dörmögve suttog, mintha csak és kizárólag Mirabellel szeretné megosztani ezt a titkot, noha így is van – tudja, most feladtam a házasságomat és az apám nevét a szerelem nevében. Ha korábban hadat üzentem az apámnak, most a hosszú hónapokon át tartó szunnyadást követően végre fel is fegyverkezhetek, hiszen van miért… van kiért – ujjai finoman cirógatják a hátát, fejét kis híján az övének billenti, hogy egy pillanatra se szakadhassanak el egymástól.
- Mirabell. Önért megküzdenék még az apámmal is. Minden további nélkül – szinte csak leheli a szavakat, elhúzódni sincs ingerenciája önszántából. Csak és kizárólag azért teszi végül, mert a szeme sarkában felfedezni véli Rod alakját, miközben kíváncsi tekintettel fürkészi párosukat. Nem pofátlan, folyamatos méregetés ez, inkább csak egy-egy mondat között feléjük sandít, mintha némán, távolról igyekezne olvasni Nathan szájáról.
- Mit gondol, mit kellene tenni ahhoz, hogy engedni tudjon egy kicsit? Ellazulni? Megfeledkezni a gondokról? Lelépni a realitás talajáról? Szeretném, ha boldog lenne és ha lenne valaki, aki beteljesíti a vágyait.

Nathan& Mirabell

Kilencvenegy októberét írtuk. Még alig kezdődött meg az egyetem. Még éppen csak megtaláltam a helyem, lett néhány kedves ismerősöm, és megismertem Raphaelt is. Két nappal azután, hogy a véletlen utamba sodorta Bradley Wagnert. Különös talán, de én a vidékről felkerült kissé tájszólással beszélő, fekete göndör hajú fruska, addig nem nagyon mutatkoztam fiúk társaságában. Talán évente két alkalommal, a Szentivánéji Parázs Mulatságon, vagy az Őszi Borfakasztón. Akkor is többnyire kifulladásig táncoltam azokkal a srácokkal, akiket apró gyerekkorom óta ismertem, és akik iránt nemigen táplált a barátságomnál túl egyebet. Talán sejtettem, hogy ha elkerülök New York-ba, akkor az életemnek ez a része is megváltozik majd. Apa szerint, aki a teraszon pipázgatva a messzi távolt kémlelte, néha hümmögve néhányat, csak annyit mondott, hogy nem szeretné ha rosszul választanék. Ha mindig a szívem parancsát követném, és soha nem a józan eszemét. Akkor azt hiszem kicsit meg is döbbentem, mert szentül meg voltam róla győződve, hogy az én bölcs apám mindig a józanságot helyezte előtérbe. Aztán fújt kettőt, beszívta az orrát, köhécselt is, végül ledobta a kis sámlin pihentetett csizmás lábát a hajópadlóra, majd komolyan rám nézve azt mondta.
- Nem volt anyádnál szebb nő egész Bradock megyében. Nekem mégis mást szántak. Józanul kellett volna döntenem, elfogadni azt az utat amit az apám nekem szánt, de én azt mondtam, hogy nem. Márpedig nekem az a fekete hajú boszorkány kell, aki a kétkettedet úgy tudta táncolni ahogyan senki, és az este végével férfiembereket megszégyenítően hörpölte fel a fakupából a sört. Az a lány, aki színes szalagokat kötött a hajába és akinek a nevetése görcsbe rántotta az ember gyomrát. Életem legjobb döntése volt. Éppen ezért határoztam el, hogy ha fiam lesz….mert fiút akartam, ezt te is tudod, akkor neki is a szabad utat engedem járni. Vigye az bármilyen távolra tőlem. Mert a józanság néha tévútra visz és boldogtalanná tesz.
Kilencvenegyben, alig lépve túl a nagykorúságot olyan szabadságot éreztem a világítóan kék szemű Bradley Wagner oldalán, amilyet azelőtt még soha. Hittem, hogy a találkozásunk nem csupán sorszerű volt, de addig beláthatatlan távlatokat nyitott előttünk. Tizenkilenc évesen az ember még naív bizonyos szempontból. Két lábbal áll a földön, mégis ábrándozva teszi állát a kezébe, és néz a messzeségbe, hol talán a boldogságának kulcsát sejti. Nem törődtem azzal, hogy mennyi akadály lehet előttünk, mert az ifjúkorra jellemző lelkesedés elnyomott mindent. Hittem, hogy mi mindent másképp és jobban csinálunk majd, hogy meglesz a magunk élete, amiben megteremtjük a magunk csodáit. Csak előre néztem, egy általam elképzelt jövő felé, ahol majd nem engedem el a férfi kezét, akit annyira szeretek. Az évek a hónuk alá csaptak, kicsit megcibáltak, kicsit összekuszáltak, kicsit eufóriába taszítottak, onnan a végtelen szomorúságba, hogy aztán megint felemeljenek, végül nem maradt más, csak ez a sok év együtt, és egy apró porszemekké őrölt házasság utolsó morzsái.
Nem akartam tudomást venni az elmúlásról. Nem akartam tudomást venni arról, hogy ennyi idő után nem tehetek már semmit kettőnkért, a családunkért. Végül azt hiszem szépen lassan elfogadtam. Apámnak igaza volt: a józanság tévútra visz….talán megint itt az ideje, hogy szívemet kövessem az eszem helyett. Csakhogy ez az egész még nekem is nagyon új. Ez az érzés, ez az egész ami most zajlik bennem, vagy kimondatlanul is közöttünk nekem is a tökéletes bénultság erejével hat. Talán ezért tűnök az egyik pillanatban távolságtartónak, mert tudom, hogy ezt érezni, vagy vágyódni utána nem helyes Egyszerűen azért nem, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem csupán az ifjúsága ami vonzó. Az a tűz ami belőlünk, egykori álmodozókból már kiveszett, ami benne még olyan erős, hogy szinte engem is felemel, magával ragad. Nem tudom, hogy pusztán az elszaladt éveimet keresem e benne, azokat amiket még látok felsejleni azokban a kék szemekben, valahányszor belenézek. Mintha megcsapna az ifjúság édes szele, mintha újra ott lennék, azokban az években, amiket már képtelen vagyok visszahozni.
A másik pillanatban azonban engedni igyekszem. Mert lehet, hogy megpróbálom, lehet, hogy küzdelmet folytatok ellene, lehet, hogy azt hiszem legyőzöm majd, de minden alkalommal be kell látnom, hogy a közelség ellenem dolgozik. Most pedig egy olyan pillanatban csípett el, ami egy különleges atmoszférát vont körénk. Az otthonomban vagyunk, nincs távolságot adó kék köpeny, a kollegáris hangsúly is elveszik, hogy a helyét valami sokkal személyesebb vegye át.
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mi a helyénvaló, hogy mi az amit még szabad és mi az ami már tiltott lenne. És nem csak miatta, nem csak magam miatt, hanem a házamban megforduló temérdek, ismerős és barát miatt. És mert a fiaim is errefelé vannak. Nem csak én tudok olvasni az arcukról….hiszen ők az enyéim, ismerik az utolsó lélegzetvételemet is, tökéletesen tudják mikor vagyok boldog, mikor vagyok csalódott, lehangolt.
Szédülni kezdek tánc közben amit csak részben okoz a forgás. Részben az, hogy olyan közel érzem néha az ajkait a bőrömhöz, hogy felperzsel. Szeretnék a kérdésére nyíltan válaszolni, elmondani, hogy mit is érzek pontosan, hogy miért veszélyes, hogy most itt van, hogy miért vagyok megátalkodott sültbolond, hogy táncolni hívtam, hogy tulajdonképpen az egész helyzet abszurd, tekintve, hogy eddig ellent tudtam neki állni. Követtem a józanságot, ami alaposan vissza is ütött, és most ezerszeres erővel taszít mellkason.
Suttogásának visszhangját szinte a csontjaimba érzem, a testem egy picit megfeszül a szavait hallva. A kérdésére csak egy halk hümmögés hagyja el az ajkaimat, azt is szinte csak én hallom.
- És vajon az a segítség tisztában van vele, hogy mi mindent tesz kockára azzal, hogy segíteni akar nekem?- érzem az arcát közel az enyémhez és nem fordulok felé, csak arcom jobb felét finoman simítom neki az övének. Túl intim és túl csábító a közelség, de jelenleg még nem érzékelem, hogy bármit is másképp kellene csinálni. Pedig kellene….
Beszéd közben az ujjai a hátamon egy ismeretlen mégis kellemes taktust járnak. Én pedig nem húzódom el, nem mondom, hogy nem kellene. Tudom mi az elvárt, mi az amit még szabad, mi az amire már azt kellene mondanom, hogy most eddig és nem tovább. Mégsem teszem. Hallgatom őt, és érzem, hogy megugrik a szívverésem, a pulzusom az egekben, a levegővételem egyre szabálytalanabb. Kipirultam, pedig nem is ittam, és a hamvas kamaszkor is mögöttem már. Elhúzódom tőle, amikor azt mondja, hogy értem az apjával is szembemenne, és nem tudom mit mondjak. Nem tudom mi lenne a helyes: biztassam, vagy egyszerűen és határozottan tagadjam meg? Az anya bennem az ellenállást szorgalmazza, a nő azonban a biztatást. Hogyan feleljek meg mindkettőnek?
- Nathan...én...bárcsak azt mondhatnám, hogy tedd meg! Hogy ne gondolkodj, csak tedd meg! Hiszen...istenem ez annyira nyilvánvaló, én is így érzem! De ez sokkal bonyolultabb, mint ahogyan elsőre látszik.  Hogy mit kellene tenni?- nevettem fel fájdalmasan halkan, ami inkább kétségbeesett volt semmint vidám.
- Mindenekelőtt visszapergetni az időt. Másodsorban pedig kitörölni az ostoba és a jelenre hatással lévő döntéseimet. Jelen pillanatban azt hiszem egyik sem megvalósítható. De tudod….ha nem lettek volna ezek az ostoba döntések, akkor most én sem lennék itt. Túl könnyen dobálózunk azzal, hogy mi lett volna ha...persze eljátszik az ember a gondolattal, de ettől még értelmetlenség rajta rágódni.- ujjaimmal finoman cirógatom a vállát. A szemem sarkából azonban megpillantom a távolabb beszélgető fiamat. Nem kell pontos rálátással lennem, hogy tudjam hogyan néz. Eleinte csak idepislogva, a végén már nem veszi le rólunk a szemét. Roderick, bár külsőségekben olyan mint én, a természetét illetően inkább az apja: hamar felismeri a veszélyt, és megteszi az első lépéseket annak érdekében, hogy kiküszöbölje. Szinte másodpercek alatt szeli át a közöttünk lévő távolságot, és lép oda kettősünkhöz. Határozott, sötét íriszeivel, ellentmondást nem tűrően lép Nathan és közém, azért mégis megtartva egyfajta udvarias távolságot, de jelezve a másiknak, hogy eddig és ne tovább.
- Ne haragudj Nathan, megengeded, hogy váltsak az édesanyámmal két szót?- finoman helyezi a karomra a kezét, és akármilyen választ kapott, ő már húz is odább. A hangja visszafogott és legnagyobb meglepetésemre nem haragról, sokkal inkább aggodalomról árulkodik.
- Anya! Mégis mi a fenét művelsz? Ő Nathan a tanítványod, a rezidensed….anya az ég szerelmére, szinte velem egyidős! Anya….tudod, hogy a legjobbat akarom neked….tudom, hogy apa….én mindent tudok, hogy ez most mégis ebben a formában mi...de nagyon szépen kérlek ne csináld! Ne itt és ne így! A fiad lehetne!- visszapillantok a magára hagyott Nathan-re majd a fiamra.
- Te hívtad meg!
- De nem ezért!- emeli jobbját enyhén előre mintha teátrálisan mutatna körbe, mintha olyasmit csináltam volna, ami tiltott, ami a közerkölcsöt sérti. Ha azt vesszük a világ minden bizonnyal tényleg elítélne. Egy kicsit én is magamat.
- Milyen nem ezért? Mert táncolok és beszélgetek vele? Mert valaki végre kirángatott a letargiából? Ha jól tudom pont ezért rendezted ezt a party-t . És most azt veted a szememre, hogy valaki társaságában jól merem érezni magam?
- De anya...kérlek…- megemelem a kezem, csendre intve őt ezzel. El is hallgat. Talán az arcomon is látszik, hogy jelen pillanatban nem tartom helyénvalónak, még kevésbé igazságosnak ezt a fajta letorkollást.
- Nem! Én kérlek! Ha egy kicsit is belelátsz a helyzetembe, akkor hagyd, hogy ez az este úgy teljen és úgy érjen véget ahogyan én szeretném. Ennyi nekem is jár.- szavaim ellentételezéseként, és hogy talán éreztessem vele nem ellene szól ez az egész, egyszerűen tényleg úgy érzem ennyi nekem jár….tenyerem óvatosan helyezem az arcára, majd közelebb hajolva, a másikra egy finom, anyai csókot lehelek. Lágyan elmosolyodom.
- Menj és keresd meg a barátnődet, mielőtt valaki lecsapja a kezedről! És ígérem, nem lesz semmi baj!
Megígérem, de nem tudom ebből mit tudok betartani, és persze az is kérdéses, hogy mit értünk baj alatt. Lassú léptekkel, arcomon továbbra is a lágy, bocsánatkérő mosollyal sétálok vissza Nathan-hez. Óvatosan karolok bele, és intek a fejemmel a hosszú folyosó felé, ami a konyha felé vezet.
- Gyere, csinálok egy jó erős kávét! Azt hiszem mindkettőnk idegeinek jót fog tenni.- ha követett a konyha irányába, ami pár lépés után egy kis boltíves bejáraton át a szemünk elé tárult, akkor még beszéltem hozzá tovább.
- Sajnálom az előbbi apró kis incidenst….Roderick egy picit….aggódik. És az igazság az, hogy van is miért aggódnia.- oldalról sandítottam rá, mielőtt kifűztem volna a karjából a karomat és indultam meg a kis konyhasziget felé, hogy bekészítsem a gépbe a két adag feketét. Jobb híjján, és zavaromban pakolászgatni kezdtem a pulton. Még mindig a fülemben csendültek a szavai...és tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy a jelenleg még olyan törékeny, moralitásból és a világi szabályokból épült fal leomoljon közöttünk.

- Nem is szoktál inni – hangja egészen halk volt, ahogy ujjai között szorongatva, ide-oda forgatva tanulmányozta a vastag üvegű poharat, és annak tompán csillogó máskor ugyan csábító, most viszont bizalmatlanságot ébresztő tartalmát. Idegen volt számára a ténye annak, hogy az anyja behűtött alkoholt tart a lakásban mind ezt úgy, hogy soha az életben nem látta még őt inni. Egy-egy elegáns összejövetelen természetesen belekortyolt a kezébe adott talpas pohárban lötykölődő pezsgőbe, vagy borkóstolásokon szürcsölt az édes, gyümölcsös ízű alkoholból, de nem volt rá jellemző az italozás. Számára két dolog létezett, ami esetlegesen képes olyan módon függőséget okozni, mint az alkohol. A jázmin tea valamint a fekete tea. Egyiket frissítőként itta napi kétszer, másikkal pedig a kávét helyettesítette. Nem meglepő hát, hogy Nathan értetlenül, kíváncsian fürkészte az anyját mind addig, míg az szelíd mosolyra húzva amúgy is felfelé ívelő szája peremét, sóhajtott egyet.
- Derek vette, hétvégén megy át egy munkatársához. Képzeld, Michael nagyapa lesz, megakarták ünnepelni. De most te elsőbbséget élvezel, majd veszek neki másikat – pillogott fel a kezében pihenő, bizonytalanul tartott pohárból. Látszott rajta, hogy nem túl jártas és gyakorlott ebben, mintha egy-egy aprócska fintor is megjelent volna vékonyka ránc formájában az orra és a szája mellett. Nathan inkább aranyosnak gondolta, semmint viccesnek, és ahelyett, hogy felhajtotta volna a sajátját, mondván ha már ingyen van lehet inni, inkább előre nyúlt, hogy kivegye az anyja kezéből a kristályos darabot.
- Amúgy meg nem azért jöttem át, hogy igyak – mindkettő halkan került az asztalon pihenő könyv mellé. Ugyan jól esett volna neki, de mind emellett kellemetlen szorítást érzett a gyomrában, ami nem engedte volna neki, hogy akárcsak egyetlen egy korty is lecsússzon.
- Nem szeretem, amikor ilyen vagy. Hol a gyönyörű mosolyod, édesem? – apró ujjakban végződő tenyere az arcára simult, s cirógató mozdulatokkal próbálta őt nyugtatni, pont ahogy annak gyerekkorában tette mind ahányszor összeveszett az apjával. Tudta, hogy azok a percek is hasonló emlékeket rejtenek magukban, hiszen mi másért kereste volna fel őt és ücsörgött volna, ki tudja, hogy hány órán keresztül a verandán? Nathan rendre elintézett minden problémát az életében, felnőtt ember volt, aki helyén tudta kezelni az életébe szóló konfliktusokat, legyen szó barátról, testvérről vagy munkatársról, felettesről. Egyetlen egy ember volt csak, aki fogást tudott találni rajta. Az apja. Az pedig magával értetődő volt, hogy ezt követően az anyjához szaladt, hiszen olyan erős kapocs van mind a mai napig közöttük, ami komolyan példaértékű.
- Igazából, eltaláltad – sóhajtotta némi tanakodást követően, alaposan átgondolva, hogy mi mindent mondhat el neki – van valaki. Tudod anya, ez a házasság…
- Soha nem lett volna szabad, hogy megtörténjen, és rémes embernek, rettenetes anyának érzem magam azóta is, hogy ez megtörtént.
- Micsoda?
- Rá kellett volna bírnom az apádat arra, hogy ne akarjon ilyen hülyeségekkel kordában tartani téged. Tudod – fonta rá kellemesen meleg kezét Nathanére, és az ölébe húzva kezdte el simogatni nálánál kétszer nagyobb kézfejét - nem csak az volt a célja ennek a házasságnak, hogy a család többlettámogatáshoz jusson Brian O’Hara jóvoltából. Persze apád mindig tudta, hogy nagy ember lévén hatalmas befolyással bír mind a politikai, mind pedig az egészségügyi szférában, és a klinika újabb meg újabb részvényesekkel gazdagodhatott általa. De a te szarvadat is le akarta törni. Ez persze nem kimondott vagy éppen bizonyított tény – emelte rá szomorkás tekintetét – viszont számtalan alkalommal tett utalást arra, hogy undorodik attól, ahogy kapcsolatot létesítesz a nőkkel, és nem egyszer hallottam amint arról értekezik saját magával vagy éppen másokkal, hogy tenni fog azért, hogy ez megváltozzon. És látod – vállvonással szegte le ismét a fejét – mégis elért valamit. Megkötötte a kezed ezzel a kislánnyal.
- Nem tudhattad.
- De sejtettem.
Pont, ahogy Nathan is sejtette, hogy talán nem lett volna szabad eljönnie erre az alkalomra. Talán ha otthon maradt volna, bölcsebb döntést hozott volna, hiszen nem csak a saját józan eszét teszi most kockára, de Mirabellét is.
Egymásba kapaszkodva járják táncukat a parketten, mindketten a jelennek szentelve a pillanatot, ám tagadhatatlanul érződhet, hogy körülöttük dögkeselyűk gyülekeznek arra várva, hogy a tökéletes pillanatban lecsapjanak.
A feltett kérdésére először nem felel, csupán lehunyja a szemeit a finom mozdulatot követően, mikor a nő az övéhez simítja az arcát.
- Talán eddig a pillanatig nem volt vele tisztában. Azt gondolta, hogy – léha vállvonással érezteti, hogy milyen nemtörődöm volt mind idáig – majd lesz, ami lesz. Talán először ők ketten fogják beismerni azt, hogy szükségük van egymásra, majd később környezetük fog egy emberként biccenteni, hogy éppen itt volt az ideje. Azt hiszem ez a segítség inkább a sorsra bízott mindent és hitt az elfogadás erejében. Nem látott kockázatokat. Mert nem ismerte pontosan a helyzetüket ő maga se – jókedvű mosolyt villant, Mr. Segítségként személyesítve meg saját magát – aztán úgy gondolta, hogy a kockázat veszélyes. Sokat veszíthetnek mindketten. Barátokat, családtagokat, saját büszkeséget. Gerincet? Igen, ez a segítség is elbizonytalanodott egy időben, hogy tényleg megfelelő-e erre a célra? – ujjai a puszta gondolat hatására is határozottabban fognak rá Mirabell derekára, s mintha csak ezzel próbálná bizonyítani, hogy megváltozott a véleménye azóta, csak még közelebb vonja magához.
- Most már úgy hiszem, hogy kockázat nélkül nincs „nyereség”. Miért is ne kockáztathatnék azért, amit szeretnék? Akit szeretnék meggyőzni arról, hogy fontos nekem? És itt most sok mindenre utalhatnék. Fontos az együtt töltött idő, a lelkem megnyugtatása. Fontos, hogy lássam azokat a pici ráncokat a homloka közepén, mikor valami falba ütközik egy-egy műtéténél. A megkönnyebbült sóhajt, mikor a kétségek és a pillanatnyi zűr elillan. Fontos az, hogy elhiggyem, számítok valakinek, hogy tényleg olyan értékeket tudok képviselni, amit valaki képes elfogadni vagy egyáltalán meglátni minden hibám ellenére is. Miért ne kockáztathatna két ember, akiknek szükségük van egymásra? – teszi fel a találós kérdést. Hangjában őszinte kíváncsiság csillan – tudom, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, de miért ne tehetnénk mi magunk azzá? Miért kell a saját magunk ellenségeivé válni?
Érzi a mellkasán Mirabell szívének vad lüktetését, nyakszirtjén az egyre szabálytalanabb és gyorsabb levegővételét. Kellemes borzongás fut végig a gerince mentén, egy pillanatra még el is mosolyodik, de meglepő módon teljes nyugalom lesz úrrá rajta. Ugyan miért kellene most aggódnia, hiszen itt vannak egymás karjaiban, s jelen állás szerint a saját testén tapasztalhatja, mit is indít el a nőben a puszta jelenlétével, közelségével. És tudja, Mirabell több és jobb annál mint, hogy csak a testiség beszéljen belőle.
Mikor elhúzódik tőle, leheletnyit félrebillentett fejjel fürkészi az arcát, s komoly de lágy pillantással hallgatja végig a szavait.
- Értelmetlenség és botorság, ezzel egyetértek. Nekem is voltak olyan döntések az életemben, amit így utólag belegondolva, bár ne tettem volna meg, vagy ha mégis, akkor máshogy – elhúzott szájjal rázza meg a fejét, majd folytatja – viszont ha tetszik nekünk, ha nem, ezeket a döntéseket is mi hoztuk. Ezek a döntések vagyunk mi magunk, legyenek azok bármilyenek. Jók, rosszak, elhamarkodottak vagy jól átgondoltak. Teljesen mindegy. Ezek a döntések, ha talán hibának is számítanak, emberré tesznek minket. Esendővé, sebezhetővé. És ugyanakkor bivalyerőssé és kitartóvá is, mert képesek vagyunk olyan helyzetekben is megállni a helyünket, amire talán korábban nem is gondoltunk. Talán fájdalmat okozunk vele saját magunknak – szorít rá kicsit jobban a derekára jelezvén, hogy ez esetben ő rá gondol, ám mosolya kiszélesedik, pillantása egészen szerelmetessé válik – de másoknak lehet, hogy pont ezek a döntések fogják felkelteni az érdeklődését. Az időt nem lehet visszapörgetni, Mirabell. De tanulhatunk és építkezhetünk a hibáinkból. Ha pedig nem hoztál volna olyan döntéseket, amilyenek, hogyan láttam volna meg azt a hatalmas erőt, kitartást, tiszteletet és ragaszkodást, amit tanúsítasz mind a munkád, mind a férjed, mind pedig a gyerekeid irányába? Tisztellek én is, a legtöbb munkatársad, a barátaid. Ilyen életszemlélet mellett pedig képtelen az ember elmenni. Igen, talán hibáztál és hibát hibára halmoztál. De ebből is látszik, hogy ugyan olyan tökéletlen vagy te magad is, mint én, vagy mindenki más ebben a helyiségben. Ezen pedig nincs mit szégyellni.
Szinte ordít róla az a mély tisztelet, szeretet, amiről az imént beszélt, s tagadhatatlan olyan érzelmek látnak ez által napvilágot, amit mind idáig jószerivel nem csak a környezte, de maga előtt is igyekezett titokban tartani.
Noha a szeme sarkából már látta néhány másodperccel ez előtt közeledni Rodot, de annak anyjától így is csak azután húzódik el, mikor az arra kéri. Nem rest másként cselekedni, így elhátrálva, apró biccentéssel adja át a nőt neki, s hátrébb húzódva, majdnem teljes egészében hátat fordítva nekik adja meg a tiszteletet a kettejükre tartozó bájcsevejnek. Tudja, hogy miről szól a csendes vita, hiszen jól látta a srác arckifejezését, szemében csillanó értetlenséget és elnyomott dühöt. Hát elkezdődött.
Tudta jól már az elejétől kezdve, hogy attól függetlenül, hogy ma már mindenki nyílt lapokkal játszhat, mindig lesznek olyanok akik megítélik és elítélik azokat, akik nem az elvárt norma szerint választanak maguknak párt. Mert mi is az előírt? A nő nem lehet idősebb a férfinél, nem kereshet jobban, nem lehet nagyobb neve. Nem lehetnek azonos neműek a párok, nem lehet túl nagy a korkülönbség sem. Miért is nem? A 21.század, azt hinné az ember, hogy már elég fejlett és értelmes ahhoz, hogy ezeket a neveltetésbéli aggályokat át tudja hidalni, és eltudjon tekinteni bizonyos dolgok felett. De úgy tűnik, hogy tévedett. Az emberek egyre rosszabbak, megátalkodottabbak és előítéletesebbek. Mert ugyebár nem lehet boldog párja egymásnak két férfi vagy két nő, egy idősebb nő és egy fiatalabb srác vagy éppen fordítva. Miért is nem?
Összerezzen, mikor Mirabell némi idő elteltével belé karol, és elindul a konyha irányába. Nem hezitál sokáig – és persze nem szeretné visszarántani se a nőt azzal, hogy csak áll egyhelyben mint aki gyökeret eresztett – így szó nélkül követi őt.
- Nem hibáztatom érte – vall színt, nem messze állapodva meg a pult egyik oldalánál, tökéletes rálátást biztosítva ezzel a nőre – teljesen érthető, hogy aggódik az édesanyjáért – teszi hozzá kiegészítésül, majd belegondolva abba, hogy ő mit érzett akkor, mikor a szülei bejelentették a válást, elkomorul a tekintete. Nyilván ők se repestek a döntéstől, főleg annak tudatában, hogy ezzel a család jó hírnevén is csorba esett, hiszen nem maradtak mintapéldányai a boldog családi viszonyokat nyilvántartó, amúgy soha nem létezett nagykönyvben. De miről is beszélünk? Létezik olyan, hogy minta család? A testvérein és rajta kívül mindenki óva intette az anyját attól, hogy egy fekete férfi mellett keresse a boldogságát, mintha legalábbis számított volna. Meglehet, nem volt olyan pénzes mint az apjuk, nem üzletember és nem is jól menő sebész volt klinikával és elit páciensekkel. De boldogan él mind a mai napig termelő, állattartó, tanyasi világszemléletű emberként. Nincsenek olyan problémái mint az apjának vagy neki, nem kell attól félnie, hogy életek fognak elhunyni a kezei alatt, ha csak egyetlen egy hibát is vét. Nem pusztul bele a stresszbe, nem megy rá a házassága, a családja és a kapcsolata a munkára. Saját maga osztja be az idejét és boldog életet él, mióta megtalálta azt a nőt az életében, akire mindig is vágyott. És, hogy mi a feneség az egészben? Nem csak az, hogy fekete, de még fiatalabb is az anyjánál. Nem sokkal, hiszen az a hat év nem jelent semmit. De mégis ott van.
- De biztos vagyok abban, hogy idővel ő is azt fogja szem előtt tartani, hogy mi a jó az anyjának. Lehet, és nyilván ragaszkodik még ő is az apjához, a szülei házasságához, az egységes családképhez. El se hinné, de sokkal több dologban hasonlítunk egymásra Roderickkel, mint azt bárki sejteni. De talán ideje lenne belátnia azt, hogy az élet sajnos nem úgy működik, ahogy elképzeljük. Ami nem működik, azt el kell engedni, ami pedig működhet így vagy úgy, annak teret adni – mondja ezt úgy, hogy a szíve mélyén még mindig retteg attól, hogy az apja elé kell állnia az elkövetkezendő néhány napban.
- Tényleg nem lett volna szabad eljönnöm – húzódik az eddiginél jóval kétségbeesettebb, keserűbb mosolyra a szája. Talán a nap folyamán először érzi azt, hogy hibázott.

Nathan& Mirabell

Tudod miért jó a múltban elmerülni? Mert ott megtalálod azt aki mindig is akartál lenni, csak még nem tudtad. Akkor még az ember telve tervekkel, telve energiával készül egy olyan jövőre, amit igazából nem ismer. Optimista. Az esetek nagy többségében. Nem nézi mit kell kockára tenni a céljai elérése érdekében, egyszerűen megteszi. Később azonban változik a helyzet. Nem feltétlen azért, mert veszített volna az optimizmusából, sokkal inkább azért mert családja lesz. Már nem az számít a továbbiakban, hogy én mit akarok, hanem az lesz a fontos, hogy nekünk mi a jó. Az élet többesszámban folytatódik tovább. Mégsem sírtam vissza soha azokat az időket, amikor még csak önmagamért voltam felelős, azt viszont bántam volna, ha másképp döntök. Persze voltak olyan dolgok, ahol ma már, ismerve a következményeket másképpen cselekednék. Talán a házasságunk romlásának első jeleinél én is tettem volna valamit azért, hogy megmenthessük. Nem okolom magam elsősorban azért, hogy idejutottunk, de tény, hogy nagyobb részem volt benne. Nem hallgattam meg Bradley-t amikor beszélni próbált velem. Mindig rohantam, mindig volt valami fontosabb. Egy ritka és halaszthatatlan műtét, farsang az óvodában Jeffnek, szülői értekezlet az iskolában Rodnak. Mivel ő volt akinek többször úton kellett lennie, ezért ezek a dolgok rám maradtak. Én pedig alkalmazkodtam hozzájuk. Anya, amíg élt, amíg tudott segített. Mellettem volt, néha észrevétlen vette le a vállaimról a terhet, néha még ő is figyelmeztetett fordítsak több figyelmet a férjemre. Mikor azonban észbe kaptam már késő volt.
Ősz volt. A Taohe tóhoz utaztunk el, a gyerekek anyánál maradtak, apa akkor már nem élt. Egy kis hétvégi házat béreltünk ki, és reméltük, hogy négy nap elég lesz ahhoz, hogy mindent átbeszéljünk. Valahogyan mégis némák maradtunk a saját problémáinkra. A gyerekekről beszéltünk, arról, hogy velük is el kellene egyszer ide jönni. Éjjel a kandalló előtt szeretkeztünk, mint valami snassz romantikus klisé filmben, és másnap némán készítettem kávét. Nem beszéltünk. Kerülgettük a témát, és kerülgettük annak a lehetőségét, hogy ezt az idilli időt elrontsuk vele. Pedig ezért mentünk. Helyette bezárkóztunk magunkba, és a gondokat hurcoltuk ugyanúgy tovább. Szerettem a férjemet, soha egy pillanatig sem kételkedtem ebben, de eljött az a pillanat amikor ez kevésnek bizonyult. Amikor elmúlt minden ami igazán izgalmassá tette ezt a házasságot, és maradt a megszokott szürkeség, amiből képtelenek voltunk kitörni. Az az ősz, az a pár nap azt hiszem végérvényesen bebizonyította, hogy a szakadék, mely közénk ékelődött egyszerűen áthidalhatatlan, és az évek szépen lassan távolabb sodortak egymástól. Egy ideig már csak a gyerekek kötöttek össze, mostanság már ők sem. Csak a szép család idilli látszata amit megtörni látszik minden alkalommal az, hogy bárki keresi nem találja itthon a férjemet. Egyre kevésbé vagyok képes őszintének tűnően hazudni.
A fiaim talán pár hónapja sejtik, hogy baj van. Eleinte talán csak abból, hogy nem alszunk a közös hálószobában, hogy egyre gyakrabban szenderedem el a kanapén a nappaliban. Aztán abból, hogy hármasban költjük el a vacsorákat, hogy már nem rohan haza úgy az apjuk mint régen. Ahogyan ők nem mernek rákérdezni, hogy mi van velem, úgy én sem merek rákérdezni náluk, hogy mit éreznek. Pedig tudom, hogy egy kiadós beszélgetés mindent megoldana.
De azt hiszem mégsem a fiaim lesznek azok, akiknek elmondom az érzéseimet. Azt hiszem azért nem mert talán még saját magam előtt is szégyellem. Engem konzervatív eszmék szerint neveltek, éppen ezért felfoghatatlan hogyan lobbanhattam lángra egy húsz évvel fiatalabb fiú iránt. Hogyan történhetett meg ez az egész? Valóban csak a boldogtalanságom az oka? Vagy egyszerűen csak vonzó az a fajta frissesség amit felőle érzek? Talán mégis van abban valami, hogy negyven felett egy nő kapaszkodni kezd mindenbe, ami egy kicsit is megállítja az időt. Van aki nem képes elfogadni az elmúlást, csak mindenki másért. Én talán azért, mert lélekben nem követtem. Lélekben soha nem lettem igazán harminc sem még.
A táncban azt mondják sokkal több mindent kifejezünk mint alapvetően a szavainkkal vagy a visszafogott gesztusainkkal.Éppen ezért a tánc egy felfokozott lelkiállapotban, amikor nem szeretnénk megmutatni mit is érzünk valójában, veszélyes. Én mégsem törődöm vele. Talán mert úgy érzem nem feltétlen lesz több ilyen alkalom. Ennyire személyes, ennyire közeli, hogy elmondhassam neki, még ha talán egy kicsit ködösen is, hogy nincs egyedül az érzéseivel. Óvatosan kell mégis tennem, hiszen olyasmi ez, amiben nem én lennék a nagyobb vesztes, nem én lennék akit jobban megbélyegeznének, sokkal inkább ő. Én már nevet szereztem, mögöttem ott egy szakmai múlt, rajtam már nem eshet úgy csorba, ahogyan rajta. Erre is gondolnom kell. Próbálok is gondolni erre, de az egyre nyilvánvalóbb közelség tökéletesen felülír mindent. Mindent ami józanságra sarkallna, mindent ami azt súgja, hogy húzódjak hátrébb, amíg nem teszünk valami olyasmit, amit mi ugyan nem bánunk meg, de a környezetünk döbbenetét minden bizonnyal kiváltjuk. Oly közel a bőre. Oly nehéz ellenállni annak, hogy az apró suttogások lágy érintésbe fussanak, az ajkak ne csupán csiklandozzanak, hanem apró csókokkal leheljenek vallomást az arca szélére. Úgy szeretném, szinte szétfeszít a gondolat, de a belső küzdelmet egy mély és nehéz sóhajjal zárom.  Hangja duruzsol mint tél derekán apám nehéz vaskályhája a konyha sarkában: megnyugtat és biztonságot ad. Ahogyan az ölelése is amint a derekamon átkarolva közelebb von.
- Azért nem olyan egyszerű ez, Nathan. A világ nem feltétlen készült még fel erre. És mindkettőnknek megvan a saját élete, a saját lezáratlan problémái. Vegyünk a nyakunkba még egyet?- a józanságot hívom segítségül, noha egyértelműen árulkodik az utolsó sejtem is, hogy őt akarom, mindennél jobban.
Meglepődöm ahogyan hirtelen letegez és egy apró, sokatmondó mosoly jelenik meg a szám szegletében, amit csakhamar messze űz a gondterhelt ráncok sokasága a homlokomon.
- Nekem nem a tiszteleted kell, de ezt te is tudod. Vagy érzed. Vagy gondolod. Vagy látod. A kórházban tudom titkolni, ott a kék köpeny sok mindent elrejt. És ha ma nem lett volna ez az este talán tovább rejtett volna. De ahogyan mondtad is, mindennek megvan a miértje, mindennek megvan az oka. És néha hozunk hibás döntéseket igen...de nekem már régen elmúltak azok az idők amire egy kézlegyintéssel reagálok, mondván az idő majd megoldja. Nekem már nincs annyi időm amennyi húsz évesen volt.- keserédes mosoly jelenik meg a szám szegletében. Szeretném neki azt mondani, hogy nézzük ezt józanul, nézzük úgy, mint egy reális és valós helyzetet, de hogyan kérhetnék tőle olyasmit amire én is képtelen vagyok? Néha az érzések letarolják a realitást, és teljesen mindegy, hogy mi mit akarunk, magával ragad és nem tudjuk visszafogni, egy idő után nem is akarjuk.
Megállok egy pillanatra és fejem hátrahúzva nézem őt. Töltekezem a vonásai lágyságával, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan erő, valami, ami engem is vonz, aminek nehéz ellenállni. Oly közel. A tekintete mohó kék örvényként szippant magába, a külvilág elmosódott érzékcsalódás csupán, melyet egy hang mégis képes megtörni és visszarántani a valóságba.
Roderick. Aki felismeri, és minden bizonnyal sietősen orvosolni akarja a problémát. Én azonban nem érzem a helyzetet olyan veszélyesnek ahogyan ő. Nyilván ő másképp látja, és ő látja jól. Én vak vagyok. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó lemondani arról, amiért igazából ez az este létrejött: hogy én jól érezzem magam. Brad még csak nem is telefonált, még csak azt sem mondta meg pontosan hol van….csak sejtem, hogy köze lehet az orgonaillathoz, amit mostanság rendszeresen érzek a ingjein, amikor kipakolom a táskáját. Hogy mennyire zavar? Nem tudom. Egyszerűen csak fáj, hogy még lezárni sem tudjuk tisztességgel.
Karom Nathan karjába fűzve indulok vele  a konyha felé. A kávé csak kifogás, az elkészítése pótcselekvés. Kell, hogy távol legyek most a vendégektől, távol a fiam kissé vádló pillantásától. Tudom, hogy mi jár a fejében, tudom, hogy nem tőlem sajnálja a boldogságot, hanem félt egy olyan csalódástól, amelyet ezzel az egésszel okozhatok magamnak. Megér vajon ennyit?
A pultnál állva a géppel szöszmötölve egy pillanatra megállok, két tenyerem nyitva helyezem a mahagóni fényes felületre és úgy nézek a fiúra. Olyan lehetetlenül fiatal ebben a gyér arany fényben, és belesajdul a szívem, hogy a mohó érzésekkel magamhoz öregíteném.
- Működhet? Hogyan működhetne ez, mondd?- halkan, keservesen nevettem el magam. Sokkal inkább a fájdalmas felismerés csendült benne.
- Tudod, igaza van a fiamnak. Húsz év….de tudod a lehetőség, az az apró kis lehetőség, hogy talán mégis, az elhomályosítja az ember józanságát. De közben látnia kell kinek és mennyi fájdalmat okozna vele. A szerelem kortalan...mondják sokan. Kortalan de nem időtlen. Mert véges. És kérdés, hogy az elmúlást ki és hogyan viseli. Mögöttem már egy élet, előtted még kétszer annyi mint amennyi előttem még van…- hallgatok el, és megrázva a fejem bekapcsolom a kávégépet. Felkattan a piros lámpa, ami jelzi, hogy áram alá került, én pedig megfordulok, hogy az üvegezett kis szekrényből két bögrét vegyek elő, a másikból meg cukrot. Nem nézek hátra, fáj kimondanom, de igaza van, éppen ezért marasztalni sincs jogom.
- Igen, hiba volt. Eljönnöd is, és nekem beleegyezni ebbe az egészbe.
Az egyik bögre kicsúszik a kezemből, és hangos csörömpöléssel zuhan a mosogatóba.
- A francba…- sziszegem kicsit talán feszültebben a kelleténél, és lehajtva a fejem a vállam is leeresztve támaszkodtam meg a mosogatónál, hogy egy fél perces nyugalmi állapot után mélyet sóhajtva kezdjem kiszedni az üvegcserepeket.
- Mindazonáltal…- kezdem nagyon halkan, szinte suttogva.
-...ha nem jöttél volna hiányérzet maradt volna bennem.Még akkor is, ha tudom, hogy ez olyasmi ami egyszerűen képtelenség…- nem tudom befejezni, nem tudom azt mondani neki, hogy képtelenség szeretni, hogy képtelenség ezt ilyen intenzíven érezni...nem tudok megszólalni, mert magam mögött felkavarja a levegőt, közel vonszolva az illatát.Elgyengülök.

-… csak tudod… – kezdett bele lehajtott fejjel, körme mellett aprócska, száradt bőrdarabokat csipkedve. Arca csupán egy sötét, vészterhesnek tűnő árnyakkal szabdalt paca volt, ahogy a Hold derengő fénye fáradt, ezüstös glóriát vont a válla- és feje köré. Eleinte nem is merte megemelni a fejét, hogy az anyjára nézzen, vagy szimplán nem érezte fontosnak azt, hogy felvegye vele a szemkontaktust. Annál inkább fáradozott azon, hogy képes legyen tökéletesen, viszont a lehető legóvatosabban és érthetőbben megfogalmazni a problémáját. Sötétszőke, anyjáéval tökéletesen megegyező árnyalatú tincsei fényesen csillantak, miközben apró fejingatással, elhúzott szájjal igyekezett mérlegelni; miként tálalja a történteket? Fogalma nem volt arról, hogy mivel jár a legjobban? Ha elmondja az anyjának a teljes, színtiszta igazat, elvégre mégis csak a szülője, ráadásul kettejük közül a megértőbb, elnézőbb. Tisztában volt azzal, hogy nem fogja megvetni a hibáiért, talán nem is fogja annak tartani, noha félt attól, hogy látni fogja az arcán azt, amit képtelen kimondani. Mert ápoljon bármilyen jó és erős kapcsolatot az anyjával, egy ponton a mai napig tart tőle.
A ki nem mondott szavak rendre megrémítik, főleg ha nem képes a nő felhúzni azt a jól ismert „minden rendben lesz” maszkját, helyette értelmezhetetlen grimaszok, szemében furcsa csillanások bizonyítják, hogy csak és kizárólag azért nem mond semmit, mert ő sem biztos magában. Sűrűn voltak és vannak is mind a mai napig nézeteltéréseik, ami minden bizonnyal a hasonló természetükből és habitusukból eredeztethető. És talán pont emiatt döntött úgy Nathan aznap este, hogy csak mérsékelt őszinteséget enged meg magának a témát illetően. Nem bonyolódik bele a halálosan komoly részletekbe, majd akkor, ha eljön az ideje.  
Ezt a csendes tengődést, mérlegelést az anyja kíváncsi, mégis a csodálattól meghatott, bepárásodott tekintettel nézte végig. Helene nem szimpla anyai elfogultságának okán paskolgathatta a saját vállát a gyermekei miatt, de emberileg is tisztában volt azzal, hogy gyönyörű gyermekeket szült. Jó érzéssel töltötte el az, hogy figyelhette a fiát. Megihlette, mintha csak azon hosszúra nyúló percek alatt egy újabb főhős fogalmazódott volna meg benne, valamelyik soron következő regényéhez. Imádta a merengő perceket, míg kék szemei újra meg újra végignézhettek a fia alakján, majd sajdult bele a szíve, ahányszor az arcán állapodott meg a pillantása.
- Anya? – közelítette meg máshonnan a témát. Válasz viszont nem érkezett, szavakban legalábbis. Helene tekintete viszont kérdőn csillant – szerinted nagy bűn, ha az ember a saját munkatársába szeret bele?
- Azt hiszem, hogy a mai világban már semmi sem lehet olyan mértékű bűn, amit ne lehetne megbocsájtani, vagy éppen ne lehetne azt megérteni. Figyelj – emelte el vékonyka combjairól mindkét kezét, hogy ujjait Nathané köré fonja – a mai világban az ember a munkahelyén tölti el a legtöbb időt. Sokaknak nincs idejük, de még csak lehetőségük se arra, hogy elmenjenek szórakozni, bulizni a barátaikkal. Arra se, hogy újabb és újabb embereket ismerjenek meg a hivatást rejtő falakon kívül. Tudom, hogy te azért igyekszel közösségi életet is élni, amit szerintem remekül csinálsz, de mégis tizenegy-két órákat töltesz el napi szinten a kórházban, ha nem többet. Ott élsz. És ilyen esetben sokkal könnyebben köt az ember egy életre szóló kapcsolatot a munkahelyén. Össze vagytok zárva. Megismeritek egymás nyűgét, baját, igazi természetét. Azt hiszem, hogy ez pont egy olyan szakma, ahol az igazi valótokat tudjátok mutatni a másiknak – hangja mindvégig halk volt, nyugodt és biztató. Ez pedig rengeteget jelentett az akkor önértékelését, büszkeségét vakon keresgélő Nathannek.
- Attól nem leszel rossz ember, kisfiam, ha egy munkatársadba szeretsz bele. Csak tudni kell elkülöníteni egymástól a munkát és a magánéletet. Mert, ahogy az ember jósága megmutatkozik orvosként, egészségügyben dolgozóként, úgy az ördögi oldala is. Te ezzel még nem is lehetsz teljesen tisztában, hiszen oly keveset láttál még ebből az útból. Még előtted a neheze. De ha együtt tudjátok ezt végigcsinálni, ha viszonzott a szerelmed, talán minden könnyebb lesz. Hidd el édesem – csúsztatta arcára a tenyerét – én támogatlak téged.
- Ő a felettesem, anya… az oktatóm.
Most viszont rá kell ébrednie, hogy szeretni és szeretve lenni nehezebb, mint azt korábban gondolta. Újra meg újra megfogalmazódik benne, hogy tudat alatt talán mindvégig ettől óvta magát. Ezért nem volt képes szívből megszeretni egyetlen egy nőt se. Mindig csak az adott alkalmat akarta és remélte, s amint kialakult egyfajta ragaszkodás a másik fél irányába, menekülőre fogta. Félt a pofára eséstől, a csalódástól… attól, hogy akárcsak egy kicsit is küzdenie kell majd valamiért, amit a sajátjának, az övének mondhat. Mind idáig annyi tartózkodás, bizonytalanság és bizalmatlanság égette belülről, hogy mire eljutott addig, hogy a nagybetűs szerelem megérkezzen, már képtelen ellenállni. Hiszen a tartózkodás és a lelki elszigetelődés valahol kiéhezetté tette őt. Szeretni akar. És szeretve lenni.
Erről pedig a mozdulatai, a finom kis érintések egyaránt árulkodnak.
- Nagyon sok olyan dolog van, amire még nem készült fel ez a világ… a társadalom – halk sóhajt követően nedvesíti be az ajkait – de mind ettől függetlenül hol tartanánk, ha mindenki elfojtaná, vagy éppen elrejtené, maga se venné figyelembe azt, ami élteti, amire vágyik? – újra meg újra eszébe jut egy volt, kedves ismerőse, aki egy ilyen tiltás, a társadalmi kritikák miatt választotta a legegyszerűbb és ezzel együtt a leggyávább utat. Öngyilkos lett. Pont az első napja volt a kórházban, mikor a reggelt a temetésén kellett kezdje, Brooklynban. Daniel egy remek ember volt, háta mögött nem kisebb karrierrel, mint egy neves divatcég kinevezett vezető tervezője. Férfiakra nem szokás mondani, de tündéri természettel áldotta meg a sors, segített ahol csak tudott. Szívügye volt a rászoruló emberek segítése, a beteg gyermekek támogatása, mint ahogy ugyan így nagy erőfeszítést tett a melegek elfogadásáért. Együtt lobbiztak egy nagy baráti társaságban azért, hogy egy homoszexuális ember is fogadhasson örökbe gyereket. Nathan pedig az első sorokban erősítette a barátját és belé vetett hitét. Ám az élet ellene fordult. Nem elég, hogy a családja kiutálta a választottját a körükből, az pedig megfutamodva nem is kardoskodott azért, hogy Daniellel maradhasson, de még a gyerekvállalástól is megfosztották. Noha bizonyított volt, hogy tökéletes, első osztályú életet tudna biztosítani a gyereknek kifogástalan anyagi háttérrel, szeretettel, otthonnal, elkaszálták.
Munkája volt, méghozzá nem is akármilyen. Családja, barátai, mégse tudta túltenni magát a folyamatos kudarcokon, amiket a nemi identitása idézett elő, így ötévnyi depressziót követően döntött úgy, hogy egyetlen út van, ami kimentheti ebből: a halál. Talán az ő esete volt az, ami ráébresztette arra, hogy nem mondhat mindig nemet, nem fordulhat mindig vissza csak azért, mert olyan dolgokat akar, szeretne, amire nem néz mindenki jó szemmel. Egy akadály nem lehet az út vége.
- Az élet túl rövid ahhoz, hogy állandóan behódoljunk egy-egy nagyobb erőnek, a társadalmi elvárásoknak, vagy alapjában véve másoknak. Én csak abban vagyok most biztos, hogy élni akarok. Élni, élvezni az életet olyan valakivel, aki fontos a számomra – megvonná a vállát, most mégis merevnek, és leheletnyit bizonytalannak érzi magát. És nem a saját érzései miatt, sokkal inkább Mirabell szavai azok, melyek, ha ki nem is ábrándítják, de újabb gondolatok zűrzavaros egyvelegét indítják el a fejében. Megoldásokat keres. Lehetőségeket arra, hogy miként tudnák leküzdeni, áthidalni azt a távolságot, ami kettejük között látszik egyre nagyobbnak és vészjóslóbbnak.
- Lehet, hogy nincs. De arra van ideje Mirabell, hogy jól érezze magát és visszakapja azt az élettől, ha már tálcán kínálják a lehetőségét, amit ön adott. Életeket mentett meg, és ment meg napról, napra. Felnevelt két csodálatos fiút, akik aktív, értékes tagjai lehetnek ennek a világnak. Talán ők mindketten egy-egy lépéssel közelebb vihetnék a korosztályukat ahhoz, hogy elfogadóbbak, jobbak legyenek másoknál. Fiatal orvosokat „nevel” és készít fel arra, hogy majd hasonlóan jó és hozzáértő szakemberek legyenek, mint maga. Mirabell… - húzódik el annyira, hogy a nő szemeibe nézhessen – maga hosszú évek óta alkot, ad és jobbá teszi ezt a velejéig romlott világot, miközben kizsigerelik és megfosztják attól, amire igazán vágyik. Amit érdemelne. Hát nem eljött az ideje, hogy végre visszavegyen ebből az valamit? Valamit, ami megilleti? Ön nem lehet boldog? Ha nem is hosszú időre, de egy kicsit… annyira, hogy feltöltődjön? Hogy azt érezze, él? Ezt ne tagadja meg magától. Csak engedje, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy kell, ne ellenkezzen, ne… - egy pillanatra becsípi az alsó ajkát, s a cipőjük felé pillantva rázza meg a fejét – ne álljon a saját boldogsága útjába.
Nem biztos abban, hogy pont ő lenne az a személy, aki felhőtlen boldogságot lenne képes elhozni a nő életébe. De mindenekelőtt szeretné megpróbálni, és ha csak ideig-óráig lehetnének egymás mellett, hát abba szeretné minden energiáját belefektetni. Mert nem csak Mirabell, de ő is megérdemli a boldogságot és azt, hogy legyen mellette valaki. Valaki, akire vágyik, nem pedig szükségből kell elviselnie.
A konyhában egészen elveszettnek érzi magát, és az a szomorú, hogy ezt az elveszettséget, tartózkodást látja Mirabellen is. Mindketten tengődnek, és ide-oda lépkednek a józanész és a vágyak, a szív hajszálvékony határmezsgyéjén. Talán ezen a ponton veszni kell hagyni azokat a bizonyos józan gondolatokat? Vagy most ideje lenne meghátrálniuk és majd akkor visszatérni erre, ha nem lesz mi ködösítse a tudatukat?
Szíve egészen összeszorul a fájdalmas nevetést hallva, ezért nem szól egy szót se még azután se, hogy a nő elhallgat. Fogalma sincs, hogy mit mondhatna, így kis ideig még ízlelgeti a hallottakat.
- Tudja, hogy én mit látok ebben a húsz évben? – töri meg végül a csendet. Hangja a szokottnál is mélyebben, reszelősebben csendül – tapasztalatot. Erőt. Olyan mértékű erőt, amiről én vagy sokan mások csak álmodni tudnak. Szépséget – lágyulnak el a vonásai. Szája széle hamiskás, mégis őszinte, csodálattal teli mosolyba húzódik – sokat hallottam, hogy a korral szépül a nő, mert a külcsínhez hozzáedződik a tapasztalata, mind az, amit megélt, és az, ami idebent van – saját mellkasát lapogatva utal a nő lelkére – ez pedig sokkal nagyobb csoda, mint amilyen egy tizen-huszon éves fiatal lány frissessége lehet. Mirabell, én hiszem, hogy ez a majd’ húszévnyi korkülönbség, csak a számbeliség miatt ijesztő… persze ez még nem jelenti azt, hogy ha engem nem zavar, önt sem zavarhatja – hangja egészen elhalkul, s mintha villám csapna belé, megrázza a fejét, hogy kijelentse azt, amiben mindketten biztosak lehetnek: nem szabadna itt lennie.
Ám mielőtt még visszakozna és a megfelelő búcsúszavakon töprengene, egy bögre hangos csörömpöléssel adja meg magát nem szimplán a gravitációnak, de a rá ható erőnek is, így ahelyett, hogy hátat fordítana, hogy az ajtón távozzon, inkább lecsökkenti a közöttük lévő távolságot. Egészen minimálisra. Ujjai finoman fognak rá a nő csuklójára, s ugyan ilyen finoman, biztató mosollyal hessegeti félre, hogy ő kapkodja ki a cserepeket a mosogatóból.
- Én magamban már „lemeccseltem” ezt az egészet, Mirabell. Én már ráléptem arra a még soha nem járt, keszekusza, kanyargós útra, amin még bizonytalannak, sebezhetőnek és kicsit elveszettnek érzem magam. Én megtettem az első lépéseket – kellemes baritonnal, egészen dallamosan duruzsol neki – a maga gondolataiért, véleményéért és meglátásaiért viszont nem kezeskedhetek. Ezek tudatában csak magán áll, hogy hogyan tovább. Mit szeretne, hogyan szeretne. De kérem… - pillant rá, markában a törött cserepekkel – jól döntsön és aszerint, hogy mit szeretne. Mire van szüksége, ne pedig úgy ahogy a „köz” szerint tennie kellene. Hol találom a kukát? – csípi hozzá végül, hogy a bögre maradványát oda tegye, ahova tartozik.

Nathan& Mirabell

Minél inkább akarunk valamit, minél inkább szeretnénk átélni valamit, minél inkább vágyunk...valakire, annál nehezebb beismerni, hogy igazán soha nem lehet a miénk. A legszebb dolgok a legillékonyabbak az életben.
Szőke, illatos nyár volt, amikor a rozoga buick kitartó sebességgel tartott Stalan Hall felé. De már nem az apám vezette, hanem Bradley, a férjem. Némán és szinte szótlanul vezetett utolsó utunk a helyhez ahol születtem, ahol felnőttem, ahol az ifjú korom nagy részét töltöttem. Minden idekötött, és úgy éreztem, hogy órák múlva már csak az emlékeket vihetem magammal majd haza meg egy faládányi apróságot, amit az új tulajdonosok még találtak a padláson, vagy a ház különböző pontjain elrejtve. A kulcsokat jöttünk átadni, amit tulajdonképpen a férjem is megtehetett volna, de tudta, hogy ezt az utolsó alkalmat nem hagynám ki. Az autót is itt hagyjuk majd, az is az eladás része. Apám régi járgánya, amit még a nyolcvanas évek elején vásárolt az őszi választási marhavásáron a falábú Mr Higginstől. Neki el kellett adnia, mivel már nem bírta a tanya körüli munkákat, és a fiához meg a családjához költözött Kentucky egyik kisvárosába. Én is szerettem volna ha a mama hozzánk költözik, de élete utolsó éveire nem akart innen elmenni. Azt mondta, hogy itt akar meghalni, még látni akarja a lemenő napot, ahogyan a patak felett lebukik, különös kéken hullámozva a horizont aranyszín hintájában. Még metszeni akarja a narancsvirágú futórózsát a babakék lépcsősor mellett, melynek tetején kopott lábnyomok jelezték, hogy apám esténként gyakorta pihentette ott a lábát, amikor a faragott széken ülve komótosan pipázott és evett anyám ellenállhatatlan meggyes pitéjéből. Anya képtelen volt innen elmenni, és tudtam, hogy bár nehezebben fogjuk átvészelni az utolsó éveket, ennyivel tartozom neki. Hogy segítek abban, hogy Stalan Hall illatos mezője legyen az utolsó amit még látni fog. Talán csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott vele az utolsó percekben, nem hallhattam a hangját, ahogyan az estike illatát dícséri, nem láthattam még a boldogságot, amit az okozott, hogy itt lehetett, utoljára még itt.
Roderick éppen csak kamaszodott amikor elveszítette imádott nagymamáját, Jeff pedig azt hiszem sokáig nem is akarta elfogadni, hogy anya nincs többé velünk. Azt hiszem akkor bántam meg a leginkább, hogy eladtam a birtokot amikor egy őszi estén összevesztem a nagyobbik fiammal. Épp csak betöltötte a huszat, és hajnalban állított haza részegen. Korábban soha nem csinált ilyesmit, és értetlenül álltam előtte, hogy mi lehet a gond, miért történhetett ez. A sport miatt amúgy sem nagyon fogyasztott korábban alkoholt, de még arra is odafigyelt, hogy mi evett. Nem akartam kérdőre vonni, egyszerű kérdés volt a részemről, mire azt a választ kaptam, hogy én tehetek arról, hogy széthullik a család, és arról is én tehetek, hogy eladtuk Stalan Hallt. Másnap bocsánatot kért, de a vádló szavai mai napig tüskeként vannak bennem, mert az utolsó állításában nagyon sok igazság van. Noha Bradley ötlete volt, én megvétózhattam volna, de nem tettem.
A legszebb dolgok a legillékonyabbak, ahogyan Stalan Hall is mindannyiunk menedéke volt, és tudom, hogy ha megtartottuk volna, akkor talán időnként odautazva mindannyiunkban szép emlékeket ébresztett volna, akkor talán megmenthettünk volna mindent. Mert a legszebb dolgok nem csak tűnékenyek, de összetartó erejük is van. Csak én ezt későn ismertem fel.
Nem lebeszélni akarom Nathant, nem bagatellizálom el az érzéseit, de magam sem akarom büntetni azért amit érzek. Ugyanakkor jól tudom, hogy mindazon túl, hogy egy bizonyos érzelmileg felzaklatott állapotban az ember hamar megfeledkezik a józanságról, nem sétálhatok el amellett, hogy jelen helyzetben mégis meg kell maradnunk minimálisan is a józanság talaján.
Ettől függetlenül cseppet sem leplezett meglepettséggel hallgatom ahogyan arról beszél milyennek lát engem, vagy éppen a helyzetemet, hogy mennyire látszik rajtam a boldogtalanságom. Nem gondoltam, hogy ez ilyen könnyen felismerhető, noha nem kevés energiámba került fenn tartani a látszatot. Úgy tűnik azonban, hogy az ifjú kolléga számára mégis nyitott könyv lettem. Talán azért, mert a tekintetem, amivel magam felé vonzottam a néma távolságtartás ellenére is, mindennél beszédesebb volt. Most pedig már ha akarnám sem tudnám titkolni. Félek egy kicsit bevallom. Hiszen ha Rod észrevette az apró pillanatokba csempészett vágyódásunkat ugyanúgy más is észreveheti. Apróságok ezek, de nem jelentéktelenek.
- Azért lettem orvos, hogy embereket mentsek. Azért lettem gyerekorvos, mert úgy hittem, hogy bár minden ember fontos, a gyerekek a legsebezhetőbbek, és egyben a legfontosabbak a számunkra. Sosem éreztem azt amit mondasz, sosem láttam többnek a munkámat, csak annak amire felesküdtem. A fiaimat úgy neveltem, hogy tisztességes emberek legyenek, bármilyen utat is válasszanak. Mert a tisztesség és az önérzet az egyetlen amit nem vehetnek el tőlük. A büszke tartás, kiállni az elveikért akkor is, ha a tömeg az ellentétes irányba húz. Én boldog vagyok, Nathan.- billent oldalra a fejem és egy kedves, lágy és simogató mosoly jelent meg az ajkaimon, résnyire szűkülő szemeim sarkába az idő lábnyomai, a kis nevetőráncok jelentek meg.
- A boldogság sokféle….és nekem majd mindegyik megvan. De van ami nincs. És akárhogyan próbálom visszaszerezni, akárhogy próbálok a nyomára bukkanni, úgy érzem már soha nem fogom elérni. Azzal semmiképp akinek ezt megígértem.- csendesedek el, és azt hiszem ez az a másodperc, amikor el kellene őt engednem. Most még el tudom. Talán el tudom.
A konyha ismerős miliőjében, ahogyan a kávét készítem össze, ahogyan bekapcsolom a gépet, zakatoló gondolataim meg kellene, hogy nyugodjanak, de képtelen vagyok rá.
- Édes idealista vagy, Nathan.- mosolyodom el, amikor azt mondja, hogy szépnek lát. De vajon akkor is ilyennek látna, amikor reggel már nem vet ki olyan frissen az ágy, amikor számtalan egyéb testi problémával küzdök, pusztán azért, mert a csontjaimból az évek adta ifjúság elixírje messze már? Akkor is ilyennek látna, amikor a hulló hajtincseimet siratom, amikor esténként hőhullámok törnek rá, amikor késő éjjel még zuhanyoznom kell, amikor napközben a hangulatingadozások váltják egymást köszönhetően a szervezetemben végbemenő hormonális változásoknak? Nem azt mondtam, hogy öreg vagyok, csak azt, hogy a testem nem hajlandó tudomásul venni, hogy a lelkem még olyan veszettül kapaszkodik huszonéves önmagam szenvedélyéhez és frissességéhez.
- Nem azt mondtam, hogy zavar. De tény. És talán nem is ez a legjobb szó, hogy zavar, hanem, hogy aggaszt. Megfordult bevallom a fejemben, hogy más orvost kérek melléd, hogy lemondok a mentorálásodról, mert képtelen vagyok elfogulatlanul tekinteni rád.- magyarázom neki háttal, miközben a mosogatónál állok, hogy a felette lévő polcról levegyek két csészét.
- Ugyanakkor vagyok annyira felnőtt….legalábbis annak hiszem magam, hogy a szakmát ne keverjem össze a személyes érzésekkel. Te többet érdemelsz. Ritka tehetség vagy, akit nem akarok elveszíteni.- nem teszem hozzá, hogy semmiféle szempontból, de talán érzi a szavaimból.
Menni akar, és egyet is értek vele. Talán jobb lesz ez így, talán ennek most még elejét lehet venni, hiszen semmi sem történt. Talán fájni fog holnap, és holnap után is. Talán egy hét múlva is, és meglehet bánni fogjuk azokat a mozdulatokat amiket visszafogtunk, azokat a szavakat amiknek elejét vettük itt és most amikor lehetőségünk lett volna rá. Talán….de talán rádöbbenünk, hogy ennek csak a lelkünkben volt jövője.
A pohár zörrenése a mosogatóban és a szilánkok apró visszhangja mintha csak egy jel lenne, hogy ez itt és most így nem érhet véget. Próbálom összeszedni őket, de megelőz. Kapkodó, kissé sután zavarodott mozdulatomnak veszi elejét azzal, hogy a csuklómat megfogja. Felemelem a fejem és rá nézek. Nem tiltakozom, egy egészen aprót odább lépek tőle, hogy ő szedje ki a mosogatóból a pohár maradványait. A konyharuha után nyúlok, hogy megtöröljem a vizes kezem.
- Én tudom mit szeretnék, Nathan. Soha nem voltam ebben ennyire biztos.- oly közel van, az arca szinte érintésnyi távolságban, és az ujjaim vágyakozón hullámoznak egy aprót, de nem emelem fel a kezem, nem teszem meg amit annyira szeretnék.
- Itt van jobb kézre.- nyitom ki az ajtót csípő magasságban, hogy beledobhassa a pohár maradványait, én pedig  becsukom az ajtót és a csaphoz lépve megmosom a kezem, nyitva hagyva a vizet, hogy ő is így tegyen. Közben a válla mellett a szekrény felé nyúlok, hogy újabb poharat vegyek ki. Összekoccan a felső testünk, én pedig egy másodpercre ledermedek. A feje oly közel hozzám, hogy ajkai közül a lágy levegővétel az államnak csapódik. Az illata részegítő és nyelnem kell egy nagyot, hogy sikerüljön megtartani az egyensúlyom. Kezem a szekrény felé kutat de tekintetem egy pillanatra sem veszem le az ajkairól. A pillanat itt marad, kettőnk közé fészkeli magát és úgy tűnik, hogy nem fogja semmi megállítani, hogy megtegyem azt amit a könyvtárban ő szeretett volna. Látom a tekintetében a kérdést, a várakozást, hogy szabad neki, hogy szabadna….a válaszom egy néma igen, a lehunyt pillák, amelyek aztán ismét felnyílnak és őt fürkészik megadják a választ. A csók ígérete kettőnk között táncol, visszavonhatatlanul, amikor….
….amikor éles és fülsértő hanggal a kávégép jelzi, hogy elkészült a két adag fekete amit odatettem. A kezem lehullik a pultra, és megtámaszkodom rajta a fejem előre nyaklik, éppen Nathan válla mellett. A helyzet abszurditásán egyszerűen elnevetem magam.
-  Azt hiszem...elkészült a kávé….- még keresem a hangom. Kissé rekedt kissé tétova, és olyan bizonytalan.
- Van cukor a pulton abban a nefelejcs mintás porcelánban és tejszín meg tej a hűtőben.- végül csak kiveszem az egy hiányzó rozsdaszín csészét és a másik mellé helyezem a pultra. Kiveszem a kávét a gépből és azzal kezdek foglalatoskodni, hogy kiöntsem. Magamon érzem a tekintetét és egy másodpercre megállok a fekete kiöntésével.
- Még mindig úgy érzed, hogy el kell menned?- teszem fel a kérdést, miközben egy apró, szinte alig hallható suttogás ott van a háttérben, amely marasztalja.

Nathan, életében nem látott még olyan döbbenetet, mint amilyen az anyja arcára ült ki azokban a pillanatokban. A derengő fény alapból vészjóslón világította meg az arcát, ám a meglepettsége és értetlensége újabb meg újabb árkokat vájt a szemei alá, s „atya világ mit mondhatnék most?” kérdést dermesztett rájuk. Mindig ápolt, gondosan szedett, itt-ott arra szolgáló festékkel megtoldott szemöldöke egészen hosszúnak tűnt, mintha csak a halántékáig húzta volna a ceruzát, és ott egyé vált a sötétszőke, hosszú hajtincseivel. Arcbőre kifehéredett, mint amikor a lányok igyekeznek bőrhibáikat porzó púderpamacs segítségével elfedni, ami alatt már háromujjnyi vastag alapozó emlékeztet egy málladozó falfelületre. Ráncai mintha megsemmisültek volna és talán a fények miatt tűnhetett el az orcájáról az a két rózsaszínes, kicsit pirosasba hajló folt is, mely az egészségét engedte közvetíteni a külvilág felé. Aprócska kezei, erőtlenül húzódtak el tőle és hullottak az ölébe, megszakítva ezzel fia arcának folytonos gyentelését.
Nate reménykedett abban, hogy ha másként nem is, hát őszinte véleménnyel nyilatkozik majd arról, hogy mit is gondol. Szüksége volt arra, hogy valaki határozott és tényközlő legyen vele. Talán arra várt, hogy lesz majd valaki – és ez a valaki az anyja személye – aki felnyitja a szemét, és kíméletlenül a véres valóság elé állítja őt. Abban bízott, hogy kegyetlen anyatigrisként fog nyilatkozni, és minden olyan ponton megtámadni ezt a kibontakozni még mindig képtelen kapcsolatot, ami engedhetné az egymáshoz vezető utat. Szerette volna, ha akkor az anyja ténylegesen a fiát óvó személyt játszotta volna el, nem pedig azt, aki a „gyerek” korára hivatkozva úgy dönt, hogy rábízza ezt a kérdést, mondván neki kell tudnia, hogy mit akar, mi a helyes és mi nem helyes. Szerette volna, ha akkor és ott nem befolyásolják azok a szavak az anyját, melyeket éveken át a fejéhez vágott, miszerint: felnőtt, huszonegy éves rég elmúlt már, kereső ember saját lakással, innentől kezdve nem óhajtja azt tenni, amit az anyja mond, vagy elfogadni annak meglátásait.
Persze Nathan mindig is nehéz természet volt, annál is inkább tagadó és ellenkező, mintha mindenkiben a támadó szándékot látta volna, még a saját anyjában is, mintsem a segítséget, útmutatást. Mert azt aztán végképp nem vallotta volna be magának soha az életben, hogy tékozló gyerekként szüksége van arra, hogy olykor irányba állítsák, de legalábbis noszogassák egy keveset a helyes út felé.  
Viszont akkor és ott rádöbbent valamire: ha valódi elutasítást, szidást vagy semmibevevést várt, akkor rossz ajtón kopogtatott. Az apjához kellett volna mennie.
És ha akkor megtette volna, ha ténylegesen az apjához ment volna az elrettentő szavakért, most nem lenne itt. Nem próbálna semmit se bebizonyítani Mirabellnek, nem kötné hatalmas elánnal az ebet a karóhoz, mintegy maga igazaként mantrázva azt – még ha burkoltan is – hogy ez a kapcsolat csak rajtuk múlhat. Ezen a ponton halnak el a szavai. Képtelen megszólalni és bármiféle, sokkal inkább önmagát nyugtató szavakkal erősíteni a beléjük vetett hitét. Igazat kell adnia a nőnek, mint ahogy elfogadni a tényét annak, hogy jelen állás szerint édes mindegy az, hogy mit mond, a másiknak mindig lesznek kifogásai, vagy éppen az ő szavainak ellenkezőjét igazoló megjegyzései. Fogalma sincs, hogyan tehetné őt úgy boldoggá, hogy még mindig abban a kapcsolatban sínylődik, abban a házasságban, amit bár elengedne, de látja rajta, hogy még mindig ragaszkodik hozzá. Csak éppen az a kérdés, hogy van-e értelme ennek a ragaszkodásnak, vagy csak egyszerű humbug ez annak érdekében, hogy őt távol tartsa magától? A józan ész és a konzervatív világszemlélet ennyire fontos és elengedhetetlen? Számos és megannyi gondolat cikázik az agyában. Ezen gondolatok végén pedig mást sem lát, csak sötétséget, mintha zsákutcába futott volna.
Idejekorán ugyan, de egy aprócska, szomorkás mosolyt ő is megenged magának, így reflektálva Mirabell boldogságára, mely legyen ilyen vagy olyan, de megvan. Ő viszont mégse érzi fairnek azt, hogy az ő boldogságának rendre gátat szabnak és újabb meg újabb, kisebb-nagyobb akadályokat vonszolnak elé, mintha büntetnék őt valamiért. Kezdi úgy érezni, és ez már régóta érlelődik benne, hogy valójában tényleg rossz csillagzat alatt született, és bármit is akarjon elérni az életében, ugyan oda fog kilyukadni ahol most az apja is tart. Lesz munkája, jó esetben sikeres is lesz benne… de élete, mint olyan, soha. Pedig erre lenne a legnagyobb szüksége.
- Idealista? – húzódik aztán korábbi, szomorú mosolya széles vigyorrá – idealista semmiképp. Nem – fejét rázva szegi le azt, ezzel is újabb erőre lobbantva benne azt, amiben hisz, amit szeret, amihez kötődik és ragaszkodik – igazság szerint, vannak olyan fiatal lányok, akik apakomplexusban „szenvednek”. Nem egy, nem két ilyen emberrel találkoztam már életem során sőt, ott voltak tavaly a Coleman testvérek. Egyiküket kézsebészetre utalta Mirabell, még az érkezésem utáni héten – fogalma sincs, hogy mennyire emlékszik a tizenegynéhány éves, haragos vörös üstökű ikerlányokra, akik édesanyjukkal érkeztek, majd csatlakozott később hozzájuk a nagypapának hitt férfiember is. A nő igazi modellalkatú bombázó volt. Az a fajta, aki után a leghűségesebb családapa, férj is képes volt pofátlan módon megfordulni az utcán. Ezért is pislogtak többek meglepetten, mikor az ezüstbe forduló, feje búbján kopaszodó, jókora pocakot eresztő férfiről kiderült, hogy ő a lányok édesapja, s nem kevesebb huszonhét év volt a párocska között. A nő mégis olyan rajongással és csodálattal figyelte a férjét, itta a szavait, amit bárki képes lett volna megirigyelni. Nathannek ezek a lopott pillantások voltak a legnyilvánvalóbbak, és ezek jutottak eszébe mind ahányszor azon kapta magát az azt követő hetekben és hónapokban, hogy hasonlóképpen pillantgat ő is Mirabel felé.
- Az a fiatal nő és a pocakos férfi házastársak voltak. És ez nyitotta fel az én szememet is arra, hogy talán, ha van olyan, hogy apakomplexus, akkor olyan is létezik, hogy anyakomplexus. És azt hiszem, hogy ez nem egy olyan valami, amit ideje korán „kifogok nőni”. Na, nem azt mondom, hogy ez most meg kell, hogy nyugtassa önt. De azt hiszem, hogy ez magyarázza az elcseszettségemet – mert ma már nem biztos abban, hogy fogantatása pillanatában nem kódoltak el valamit az agyában. Ám mégis, ha már ezeket a lapokat osztották neki, miért ne hozhatná ki belőle a maximumot? Miért ne próbálkozhatna? Miért ne igyekezhetne megfelelni Mirabell számára férfiként is, nem szimplán kollégaként és tanítványként? Csak az a kérdés, hogy meddig fogja ezt ép ésszel, hittel és kitartással bírni? És hogyan fog a mai találkozásuk, beszélgetésük hatni rá a jövőben?
Igaz ami igaz, és bár voltak már korábban arra utaló jelek melyeket most a doktornő is megerősít, mégis szíven üti… Fáj neki, de valahol legyezgeti is az egóját, hiszen képes lett volna lemondani róla, mint tanítványról, orvosról csak azért, mert nem volt teljesen biztos abban, hogy befolyásolni tudja a saját érzelmeit. Ez a furcsa kettősség pedig megrémíti, hiszen valahol azt is igazolja, hogy fontosabb és lényegesebb szempont Mirabell számára a tudása és az, hogy milyen orvos lesz belőle. Eszét veszített egy körforgás ez, ő pedig egyre kényelmetlenebbül érzi magát benne.
A korábban fullasztónak tartott légkör, ami a konyhában tépte az idegeit, csak azután nyugszik le valamelyest, hogy a csörömpölést követően közelebb sétál és határozottan, de mégis kérve hessegeti félre a nőt. Ujjai fürgén, gyorsan kapkodják össze a kisebb-nagyobb törmelékdarabokat, mintha legalábbis a nap huszonnégy órájában azzal foglalatoskodna, hogy az összezúzott bögrék maradékait takarítja. Talán könnyebb élete lenne.
- És meg is tudja valósítani azt, hogy amit szeretne, azt elérje? Vagy továbbra is elringatja magát az édes bizonytalanságban és borongós, látszólagos tudatlanságban? Vagy az álcázott, boldog házasságában? Bocsánat, nem akartam tapintatlan lenni – kér azonnal bocsánatot, ahogy az ő tudatáig is eljut, mit is kérdezett az imént. Talán kemény és övön aluli szavak ezek, de annál őszintébbek és válaszra váróbbak, mialatt szeme sarkából felfedezi az aprót mozduló kezet. Mégse történik semmi azon túl, hogy felfedésre kerül a szemetes, melybe nem sokra rá be is hajítja a marékra való kerámiát, hogy aztán gyors kézmosást eszközöljön.
Csakhogy az a bizonyos folytatás sokkal kísértőbbé válik, mint az eddig eltöltött percek valahánya. Jelen pillanat igézőbb, kísértésbeejtőbb és vágykeltőbb annál a kis közjátéknál, melyet a könyvtárban szalasztottak el, vagy pedig annál, amely a táncparketten hozta, ha ország-világ tudtára nem is, de tette Mirabell fia számára biztossá azt, hogy itt valami baj lehet.
Felsőtestük amint egymáshoz ér, furcsa, áramütésszerű, bizsergető érzés veszi át a hatalmat felette. Görcsben álló ujjai lomhán mozdulva zárják el a csapot, s csak erőnek erejével képes legyőzni azt a feltörni vágyakozó érzést, amivel szíve szerint már fordulna is a nőhöz, hogy végre valahára megszerezze azt, amire oly kiéhezve vágyik. A csókját. Csak egyetlen egy csókját. Szíve hevesen, erőteljesen verdes, neki-neki csapódik a bordakosarának. Szinte hallja a dörömbölését, fülében a zubogó, szilaj vérének zaját. Centiméterek… milliméterek. Csupán ennyire volna szükségük, hogy mind az a kétség, az a félelem és kiszolgáltatottság melyet mindketten éreznek, egyszeriben meghajoljon a mindent elsöprő szenvedély előtt. Érzi Mirabel leheletének lágy, meleg simogatását a bőrén. Alsó ajkát fogai közé csípi, majd benedvesíti azt, keze emelkedik, hogy a karjára, onnan a vállára, majd a nyakára simítson, hogy közelebb húzhassa magához…
Ám ez az út csak a fejében születik meg, mintsem a valóságban, ahol ezen édesgető mozdulatsorozat helyett más sem marad nekik, mint az idegesítően kelepelő kávégép zaja. Persze. Miért is ne? Nehogy egyszer az életben valami simán menjen. Mégis a nő nevetése az, ami végül kizökkenti az iménti, olyannyira vágyott pillanataiból. Ajka zavart mosolyba torzul, szeme sarka megrándul s tikkelni kezd, miközben akárha fájdalmat okozna Mirabell közelsége, botladozva, bukdácsolva tántorodik el tőle.
Kék szemei nem eresztik a nő alakját, már-már megbabonázva követik a mozdulatait bögrétől bögréig.
- Sokkal inkább érzem most, hogy mennem kell, mint eddig – vallja be elhaló hangon – úgy hiszem, hogy finoman szólva is… veszélyes egy légtérben tartózkodnunk, miközben… nagyon is tudjuk, hogy mit akarunk, csak…talán… erősebb a ténye annak, hogy nem lehet. Illetve – rázza meg a fejét tanácstalanul – tényleg nem lehet? Mármint… - zavart. Iszonyatosan zavart és keszekusza nem csak a gondolatainak jó néhánya, de a beszéde is mely remegő és reszelős. Pont, mint egy felajzott állat, aki képtelen arra, hogy uralja a tetteit és cselekedeteit, de mégis erre ösztökélik.
- Nem akarok kellemetlenséget okozni önnek, szóval – biccent a nappali irányába – ezt a kávét talán nem velem kellene elfogyasztania. Azt hiszem, hogy ideje szedni a holmimat. Talán idehívhatnám magához Mr. Hartmant…
- Az én nevemet hallottam? – hallani a jókedvű kurjantást, mire Nathan félős gyerekként rezzen össze, ezzel elveszítve minden megmaradt, utolsó csepp kis magabiztosságát is.
- Maga hova siet?
- Ideje lesz mennem most már, tudja… szólít a kötelesség – szerény mosolya még kiül az arcára, amivel mindkettejüket „megjutalmazza” anélkül, hogy Mirabell szemeibe merne nézni. Ezzel pedig már indul is a nappali felé, végleg lemondva arról, hogy az eddiginél több időt eltudjon tölteni ebben a fullasztó közegben.
- Hééé, szépfiú, hova hova? - kapja el egy határozott kéz még a konyha ajtajában. Tényleg nem fog tudni innen elszakadni?

Nathan& Mirabell

Az életben, amíg eljutunk annak feléhez, számtalan téves és hibás döntést meghozunk, melyeknek a következményeivel, vagy lehetséges következményeivel nem vagyunk igazán tisztában. Eleinte talán tapasztalatlanságból, vagy mert nem igazán látjuk még át az összefüggéseket. Elkövetjük hirtelen felindulásból, az érzelmek által vezérelve, bolond naivitással, vagy egyszerűen csak azért, mert akkor és ott azt tartjuk helyesnek. Talán az sem főbenjáró bűn, ha évek múltán ezeket a döntéseket megbánjuk, és rájövünk, hogy ha újra lehetőségünk lenne, akkor minden bizonnyal másképpen cselekednénk. Ilyen az én életemben is gyakorta előfordult, és nem feltétlenül a magánéletemben, hanem éppen úgy a munkám során is. Az orvos nem isten, még akkor sem ha sokan annak próbálják képzelni magukat. Az orvos esendő, gyarló, fáradékony, sebezhető, rossz lelki állapotban lévő, olyan aki az adott pillanatban, ami sokszor kritikus, nem a legjobb döntést hozza meg. Nem azért mert nem ért hozzá, hanem mert fejben valahol egészen máshol jár. Mert ő is ember. Még mindig. A szakmai múltamban van néhány olyan hiba, amire nem vagyok büszke, amit később még volt lehetőségem javítani, de egyszer sem fordult elő az évek során, hogy hanyagságból okoztam bárki halálát. Olyan, hogy önhibámon kívül történt,olyan számtalan. A veszteséget az ember idővel megtanulja feldolgozni, megtanulja a lelkében egy olyan zugba rejteni, ahonnan soha többé nem akarja elővenni, ugyanakkor nem akarja elfelejteni, hogy ez egykor vele megtörtént.
Volt egy pillanat az életemben azt hiszem, amit ha újra élhetnék minden bizonnyal kimondanám azokat a szavakat amelyeket végül nem tettem. Akkor, amikor Brad felvetette két éve éppen a házassági évfordulónk napján, hogy nyissuk meg a házasságunkat más lehetőségek előtt. Tudtam, hogy ezzel tulajdonképpen burkoltan engedélyt kér tőlem arra, hogy megcsaljon. Én pedig megtettem. Elengedtem, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy magam mellett tudhassam, még akkor is ha innentől erre ritkábban volt lehetőségem. Hibás döntés volt, mert nem számoltam azzal, hogy bennem ez mi mindent fog elindítani. Nem számoltam a fájdalommal, amit a tudat okoz, hogy valaki mással tölti az idejét. Nem számoltam azzal, hogy bár ugyanakkor számomra is lehetőséget adott ugyanerre, hirtelen nem tudtam ezzel élni. MInt amikor az ember egész életében egy bezárt szobában éli az életét, majd hirtelen nyílik az ajtó, melyen át beragyogja a szobát a fény, és ő tudja, hogy ki kellene mennie, ki a fényre, de egyszerűen nem tud ezzel a lehetőséggel mit kezdeni. Én sem tudtam. Huszonöt éve ismertem azt az embert aki mellettem hajtotta álomra a fejét, ismertem, hogy milyen időközönként szívja be, majd fújja ki a levegőt, tudtam, hogy háromszor fordul az oldalára éjszakánként, hogy reggelente, mindig oldalra nyúl, hogy megérintsen, tudtam, hogy minden reggel egy fél korsó vizet iszik meg napindítónak, hogy feketén issza a kávét, és imádja az ibolya illatát, azt is tudtam, hogy fél a repüléstől és azt is, hogy kizárólag sötétkék nyakkendőt halandó viselni. Abból, ahogyan csak rám nézett, a szemének kontúrjában táncoló csillogásból tudtam milyen napja van. Már nem kellettek fél szavak sem ahhoz, hogy megértsem, már elég volt csak a fél gondolat is. Ezt pedig egyetlen nappal, egyetlen döntéssel egyszerűen nem lehet semmissé tenni. Én sem tudtam. Ha újra ott lennék, azon az estén, ülve vele szemben az asztalnál, és a döbbent csendbe kapaszkodva, amelyet a szavai okoztak, nem hallgatnék. Nem bólintanék rá, nem egyeznék bele hanem remegve nyúlnék utána, kérlelve, hogy hozzuk rendbe másképp. Utazzunk el, hagyjuk magunk mögött a várost, az életet, a világot, mindent, hogy keressük meg azokat akik egykor voltunk, akik őrült álmaikat kergették a kilencvenes évek elején, és akik akkoriban még hinni tudtak az örök boldogságban.
Erre ma már nincs lehetőségem, talán ma már nem is akarom, hogy legyen. Feladtam. Igazságszerint akkor feladtam amikor elfogadtam az egészet. Mégsem értem, hogy miért nem én vetek ennek az egésznek véget. Azt hiszem ő is ezt akarja. Szerinte én vagyok az erősebb, mindig is én voltam. Én viszont gyengének érzem magam. Talán mert a motiváció hiányzott. Mindezidáig. Ugyanakkor ami most van, ez az őrült, ez a sehova nem vezető, ez a kétségbeesett szerelem, sokkal rosszabb...és sokkal felemésztőbben gyönyörű mint azt először remélni mertem. Néha azonban hallgatni kell a józanságra, ami legbelül figyelmeztet, hogy talán rossz az irány. De ki….ki dönti el, hogy melyik a helyes?
Az apakomplexus szóra felkapom a fejem, és keresgélek az emlékeim között arról a családról akiről ő mesél. Összeráncolom a homlokom, a szemeim egészen vékonnyá szűkülnek, majd a felismerés gyújt benne fényeket és egy apró mosollyal bólintok neki: igen emlékszem rájuk. Nem vágok azonban a szavába, hagyom, hogy végigmondja amit szeretne. Csak a végén próbálok valami magyarázatfélét keresni, ami mindkettőnket megnyugtatná, de tudom, hogy amíg nem csitulnak az érzelmek, amíg nem engedjük őket szabadon, megnyugtató megoldás nincs. A felejtés jelenleg lehetetlen.
- Anyakomplexus? Ugye tudod, hogy badarságokat beszélsz? - mosolyodtam el egy egészen rövid időre, majd megráztam a fejem és folytattam.
- Itt nem erről van szó. Mert hát az én érzelmeimet mégis minek lehetne nevezni akkor?- tártam szét egy pillanatra a két karomat ami most még szabad volt, majd folytattam.
- De ha ez így is van, akkor úgy tűnik mindketten elcseszettek vagyunk.
Nem nyugtatott meg a gondolat, hogy miattam emészti magát, ahogyan az sem, hogy végül nem tudtam úgy dönteni, hogy elküldöm őt az osztályomról valaki máshoz. Nem feltétlen csupán gyávaságból, de valahol mégis féltem, hogy ha az igazgató felé meg kell indokolnom a döntésemet, nem hiszem, hogy hihető és nem átlátszó indokot képes lennék magamból kipréselni. Így inkább hagytam, hogy szenvedjünk ebben, mindketten.
Elképedek amikor szinte kicsattan belőle az igazság, majd a gyors bocsánatkérés.
- Nem….nincs miért.- vágok gyorsan közbe, hiszen az igazságot valóban kimondta, és teljesen mindegy, hogy ő tette, ha én már nem vagyok rá képes.
- Igazad van. Ez egy álcázottan boldog házasság, ami túl régóta él ebben az összeragasztott állapotban és talán csak én gondolom, hogy ez kívülről nem látszik. Az a baj, hogy egyre inkább látszik. És nem...nem tudom megvalósítani. Úgy nem ahogyan szeretném, mert túl sok embernek okoznék vele fájdalmat. És te is.- teszem hozzá csendesen az utolsó mondatot, és azt hiszem ebben minden benne van: hogy mennyire szeretném, ha mindez itt és most olyan könnyű lenne, ha nem kellene azon gondolkodnom, hogy hány embernek az életére lenne hatással az, ha minden félreseperve pusztán a saját boldogságunk kerülne előtérbe.
Igen, van az életben olyan pillanat amikor sokféleképpen dönthetünk. Hogy engedünk a másik vonzásának, a közelségnek, a vágyaknak, a gondolatoknak, amik sokkal inkább közel hoznak semmint távolabb taszítanának. Dönthetünk úgy, hogy megállítjuk, dönthetünk sokféleképpen, de van amikor az élet dönt helyettünk. Mint most. A kávégép sípolása észhez térít, pedig tudom, hogy ha mindez nem történik meg, akkor talán hosszú idő óta először követem a legnagyobb ostobaságot, amit csak elkövethetek, és ugyanabban a pillanatban elkövetem azt is, ami hosszú idő óta igazán, és határtalanul boldoggá tesz.
Eltávolodik tőlem, én pedig nem nyúlok utána, megragadva a kezét, nem kérlelem ajkaimmal, nem mosolygok rá, nem kacérkodom...semmi nem teszek, pedig tennék, ó nagyon is!
Zavarban van. Én is. Nem tudom hogyan tovább. Elengednem kellene, tudom...mégis valahogyan most nem megy magamtól elküldeni, de megkönnyíti számomra, hogy ő teszi meg. Kapaszkodom a lehetőségbe és csak bólintok, aztán meg is rázom a fejem. Próbálnék mosolyogni, de csak egy fájdalmas grimaszra futja, meg egy sóhajra amivel marasztalnám, de a szavakkal nem támogatom meg.
- Nem okoztál….egyáltalán én sajnálom, hogy ilyen helyzetbe….Ralph!- kiáltom a végén, amikor megjelenik végszóra, fülig mosollyal az én drága egyetemi barátom. Közelebb lép hozzám, karját pedig hanyagul vezeti ölelőn a csípőmre.
- Kávé illatot érzek? Nekem is jut, vagy ketten akartátok az egészet feldézsmálni?- a jókedve mondanám, hogy ragadós, de az valahogyan most nem olyan mint máskor.
- Kötelesség? Miért, sürgős műtéte van kolléga?- rám néz, mintha tőlem várná a választ, én azonban csak megvonom a vállam, jelezve, mintha fogalmam sem lenne róla. Pedig ki tudhatná ezt nálam jobban?
Nathan már az ajtónál jár, amikor a csinos Sophie tűnik fel, a fiam barátnőjének a húga. Alig huszonkét éves, szőke haja lebben a vállára, ide-oda táncolnak a kunkori tincsek, égszínkék ruhája úgy hullámzik körülötte mint az azúrszín tiszta tenger.
- Mintha emlékeim szerint ígértél volna nekem egy táncot, vagy rosszul emlékszem?- duruzsolja egészen közel hajolva a fiú füléhez, én pedig zavarodottan kapom el a tekintetem, hogy kitöltsem a kávét Ralp-nak és magamnak. Talán ez így a jó. Elnézve egy pillanatra őket tudom, hogy az idő ma már a legnagyobb ellenségem. Az idő amely kiteljesített, ami megadott nekem mindent, majd amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, cserbenhagy. Én csak titok lehetnék neki, ahogyan ő is nekem. Igazságtalan az élet….de vajon ha most így döntök, az később milyen következményekkel jár majd? Nem lehet, hogy az a helyes út, amit most még veszélyesnek, járatlannak és mások szemében igaztalannak, erkölcstelennek érzek? Senki nem tudhatja. Se ő sem én, de az biztos, hogy ezt így félbehagyni nem lehet.
- Mirabell, most pedig behajtom rajtad azt a táncot.- jelentette ki Ralp, a csészét egy apró koppantással téve vissza a pultra. Nem tudom Sophie végül meggyőzte Nathant vagy sem, mindenesetre mi ketten magunk mögött hagytuk a konyhát, hogy a nappali lágy fényei között táncoljunk, ahogyan régen. Még visszapillantottam a fiúra, és tudtam, hogy képtelen leszek lemondani róla. Ha minden így marad, akkor képtelen.

- Tudod kisfiam – szólt végül az anyja, miután a kongó némaság kezdett kellemetlenné és annál inkább frusztrálóbbá válni körülöttük. Már nem volt mi elterelje a figyelmüket a témáról. Az illatok pont annyira beleivódtak a környezetükben található berendezési tárgyakba, párnákba, takarókba, de még a ruháikba is, hogy egészen megszokottá váltak. Nathan már nem tudta volna szerény kis bókokkal elcsalni a témát, már nem hozhatta fel mentségéül, elterelési hadműveletnek szánva azt, hogy miféle finomságot sütött neki az anyja megint. Pont, mint minden egyes alkalommal, amikor kéri, vagy elmegy hozzá, az pedig igyekszik neki kedveskedni egy kis nassolni valóval. Egy valami maradt neki akkora, az anyja őszinte szavai – eddig minden alkalommal azt tartottam szem előtt, hogy elhiggyem, és végre megbékéljek a gondolattal, hogy felnőttél, Nathan. Tudom jól és tudtam mindig, mióta csak különköltöztél tőlünk, hogy a magad ura vagy, amennyiben nem korlátoznak olyan szabályok és elvek, melyek az apádhoz vagy a családodhoz kötnek. Pont emiatt nem szóltam bele soha se az életedbe azóta, hogy afelől saját bíráskodásod szerint dönthetsz és ítéltethetsz – Nathan az anyja néhány szavát követően ráncoló homlokkal sunyta le a szemét, így rejtve szempillái mögé a pillanatnyi zavarát. Fogalma se volt arról, hova akar Helene kilyukadni ezekkel a kacifántos szavakkal, de pont azért nem szólt közbe egyszer se, mert tudni akarta, mi a vége.
- Erősebb jellem, szabadabb és nyitottabb személy vagy az öcséidnél vagy a húgodnál. Mindig megoldottál egymagad mindent. És tudod, ezért is jöttem zavarba az imént, amiért egy olyan problémát hoztál, amivel te magad is képes vagy megküzdeni. Mármint ne érts félre, én az alapján, ahogy tálaltad nekem, úgy éreztem, mintha problémának éreznéd. Kisfiam! Mikor legutóbb olyan dologgal jötték hozzám, ami kihatással lenne az életedre, határozottan kijelentetted, hogy „anya, ez lesz és kész, nem kell a véleményed, de azért elmondom, hogy tudd.” Ez most miben változott?
- Ehm… az, hogy egy felnőtt korú, kereső ember külön költözik a családjától, az tök természetes dolog. Gyakorlatilag beleszólási lehetőséged ugyan lett volna, de valljuk be, nem itt akartam volna családot alapítani. De az, hogy egy majdnem veled egyidős nőbe szerettem bele, azt hiszem, hogy sokaknál jócskán kiveri a biztosítékot. Majdnem az anyám lehetne.
- Drágám. Nekem csak az számít, hogy boldog légy. Nekem ennél többre nincs szükségem, így pedig boldogan nézek a maradék hátralévő időm elébe. Engem tényleg nem érdekel, hogy kivel és mivel találod meg ezt a boldogságot… nálad jóval fiatalabbal, idősebbel, esetleg egy másik férfivel, ami valljuk be, elképzelhetetlen lenne – még Nathan arca is grimaszba rándul, noha semmi problémája a melegekkel, sőt, pártfogójuk is. De azért azt nem szereti hallani, ha esetleg őt hozzák szóba a témával – csak azt akarom mondani szívem, hogy a saját belátásod szerint kell dönteni. Azt viszont figyelembe kell venned, hogy a korára való tekintettel ő erre talán máshogy fog reagálni. Ne légy elhamarkodott.
Erre ugyan mindvégig fel volt készülve, most viszont a saját bőrén is tapasztalhatja ezt a bizonyos „másféle reakciót”. Ugyan az a kettősség él benne is, mint Mirabellben, noha valamelyest az ő esetében ez mégis más. Reálisan – ami nyilván baromi nehéz - kell megközelítenie a témát: amikor két ember egy párt alkot, mindig szóba jönnek amolyan életbeli tényezők, mint a munka, ami az ő esetükben valahol egálban van. Mindketten rengeteget robotolnak, de egy helyen vannak, így mint azt korábban az anyja is mondta, a kórház falai között könnyebben ismerhetik meg egymást, több időt tölthetnek el ott együtt. Valamilyen szinten a munkájuk lesz a kapcsolatuk mozgatórugója, hiszen otthon is képesek lesznek egy-egy betegük vagy külön-külön esetük köré felépíteni a társalgást. Ám az is lehet, hogy pont emiatt fogják félretenni azt, hogy szabadidejükben csak és kizárólag egymással tudjanak foglalkozni. Mind ezáltal, egy kapcsolat és annak milyensége erőteljesen alapul a baráti társaságon. Két azonos, vagy hasonló korú ember nyilván könnyebben fogja tudni egyeztetni a baráti viszonyokat még úgy is, ha azok merőben különböznek. Ám Mirabell és Nathan esetében ez bizonyosan máshogy alakulna úgy, hogy majd’ két évtizednyi tapasztalat, bölcsesség és életút van a nő javára írva. Ez pedig egy sokkal korosabb és tapasztaltabb baráti társaságot is jelent. El lehet képzelni, ez a különbség majdnem olyan, mint amikor morogva ül a gyerek a nappali sarkában, miközben azt hallgatja, hogy az anyja a barátnőivel hahotázva szórakozik annak butaságain. Na de mi van akkor, ha Nate maga is ezekhez az emberekhez szokott a szülei révén? Munkatársainak legjava nem a saját korosztályából kerül ki, legtöbbjük idősebb nővér, ápoló vagy éppen szakorvos, főorvos. Arról már nem is beszélve, hogy a maga huszonöt-harmincas barátai is sokkal érettebbek, bölcsebbek a koruknál. Így hát helyénvaló a kérdés: miért ne lehetne ez még egy jó forgatókönyv is a számukra?
De menjünk tovább: ha a párok legyőzik a családi-baráti különbözőségükből eredő buktatókat, a munkaügyek kérdéseit, szóba jön az együttélés. Mindketten erős személyiségű emberek, maguk természetében konokok, meglátásaik mellett kitartóak. Vajon képesek lennének egy fedél alatt élni? Képesek lennének hosszú távon elviselni egymást, valamint a korukból adódó és korosztályuk sajátosságának behódolva elfogadni a másikat? Mirabell közeledő változókorával járó nehézségeket? Nathan fiatal, vezérménekre hajazó természetét? Mirabell vajon elviselné azt, hogy egy túlzottan domináns jellemű, konok „kezdő harmincassal” kell megosztania az otthonát? Mi van, ha ez a Nathanben tomboló tűz, fiatal szenvedély és életerő csak egyfajta fellángolás? Egyfajta vágy, amit a nő is szeretne a magáénak tudni, de valójában egy biztos lábakon álló, nyugodt, maga korabeli férfire vágyik, akivel képes lenne újra összekötni az életét?
És ha a legégetőbb kérdésre adunk választ, ami nem más, mint a gyerekvállalás? Mert ugyebár ha már adott egy pár, azok ennek is szeretnének elébe nézni nem? Mirának kettő gyermeke is van, akikkel boldog, akik teljessé tehetik az életét és a korából kifolyólag minden bizonnyal, nem lenne lehetősége már arra, hogy még egyet vállalni tudjon. De Nathan… előtte még évek állnak úgy, hogy fiai, lányai születhetnének. Unokákat adhatna az édesanyjának…
Mi lesz az, ami a legnagyobb érvágás lesz számukra? Mikor fog ez a szerelmes szamár eléggé felnőni ahhoz, hogy ő is belássa, mindkettejüknek kockáztatni kell, ha ebbe belevágnak? Méghozzá hatalmas kockázatok ezek.
- Talán nem olyan rossz annak lenni – mosolya azonban hamar borús grimaszba torzul, s mintha nyakon csapták volna, vagy leszidták volna az imént mondottakért, leheletnyit el is fordítja fejét a nőtől, ezzel szégyenérzetét tompítva. Utál másokat kérdőre vonni, noha olykor akaratlanul is megteszi. Mintha csak mások hibái felett ítélkezne, pedig tudja jól, hogy ő maga is tele van velük. És sajnos a pillanat hevében olykor-olykor előbb beszél, mint gondolkozik.  
- Azt hiszem, hogy eljött az ideje annak, hogy a saját boldogságunkat mellőzve a „közjót” szolgáljuk. Teljesen megértem, Mirabell – bólint, immáron valamelyest nyitottabban és egyetértőbben a korábbiaknál – gondolnia kell rájuk – legyint alig észrevehetően a fiai felé – a környezetére. A férjére. Nekem pedig a jövőmre – mi mást is hozhatna fel a saját maga neve mellett, mint ezt? Kire kellene gondolnia? Az anyjára? Az apjára? Esetleg a feleségére, aki szépen lassan így is a feledés homályába merül? Ugyan már… de sokkal inkább arra, hogy miként ítélik majd meg őt a jövőben. Mondhatni, az apja neve beárnyékolja őt, ő mögüle akar leginkább kiszakadni. Arra pedig figyelnie kell, hogy nem kerülhet más, sikeres orvos bűvkörébe, hiszen pattogós labdaként se szép sikeres karriert befutni. Ez a gondolat viszont valahol nagyon fáj neki.
Nem véletlen, hogy ezek és a korábbi kis incidensük tudatában szeretné mihamarabb menekülőre fogni. Kezd kábító és annál is inkább ijesztő lenni számára a közeg, amire tesz még egy lapáttal Raphael jelenléte is.
- Ó, én… tudja – pillant le zavartan az ujjaira, majd újra a férfira – tudja, családi összejövetel. Édesanyám párjának most van a születésnapja – ami amúgy igaz, ezért is képes hitelesen előadni a védőbeszédét – csak gondoltam előtte beugrok ide is, és megtisztelem Dr. Wagnert azzal, hogy tanoncaként beköszönök és ilyen módon is jelzem, hogy milyen fontos személye a karrieremnek, így annak kezdeti fázisában. Sajnálom, hogy nem maradhatok végig – mondata végén jókorát nyel, ádámcsutkája egészen az álla alá ugrik, mikor lopva a nő felé pillant. Arckifejezése viszont úgy változik meg ezzel, mintha csak átmosták volna az agyát. Eddigi bizonytalanságának és elesettségének nyoma vész, szemébe visszatér az életteli csillogás, vele együtt a pimaszsága és az a fajta veszélyt ordító kisugárzás, ami mindig is körbelengte Nathant.
- Örülök, hogy itt lehettem, Dr. Wagner, holnap találkozunk a kórházban. Fél három volt a megbeszélt vizit, jól emlékszek? – pillant le a karórájára, s mintha a nőt próbálná vizsgáztatni, miként sikerül a korábbi gyengeségéből kiutat találni, majd onnan felállni, már-már kihívóan néz bele a szemeibe. Mirabell válaszának fényében aztán biccent feléjük egyet, és sarkon fordulva úgy kerüli ki a felé közeledő lányt, mintha csak attól óvná, nehogy lepattanjon róla – ne haragudj, de rohannom kell. Majd hívlak – és tényleg hívja majd? Nem tudja. Most egyelőre abban biztos csupán, hogy mihamarabb eltűnjön és kifújhassa magát. Talán néhány pohár töményre is szüksége lesz, amit jó eséllyel az öccse fog neki szolgáltatni. Vagy Matt. Attól függ, hogy kit fog tudni elcsábítani egy kis dajdajozásra… de ezen az estén minden esetre valahogy túl kell tennie magát, és a közeljövőben csak azon fog fáradozni, hogy elkerülje az ehhez hasonló találkozásokat.