Ahány közösség, Jo-nak annyiféle arca létezik.

Az iskolában az a lány, aki magasról tesz arra, mit gondolnak róla mások, neki ugyanúgy meglesz a véleménye bizonyos dolgokról, és ugyanezen okokból kifolyólag tolja be szemrebbenés nélkül a második hot-dogot is az egyik közeli büfében; éppen ezért népszerű az olyasfajta diákok körében, akik bírják a hozzá hasonló mentalitású embereket. Sosem hangoztatja egy szóval sem, hogy ő más lenne, engedi, hogy maguktól jöjjenek rá, hogy olyasmi, mint például csökkentett szénhidráttartalom, egyáltalán nem létezik a szótárában, továbbá a valóság még filterrel is csupán a valóság marad, csak lett rajta két macifül meg egy mancsos szájmaszk.
Nem az a tipikus bajkeverő típus, aki rögtön egy beszólással köszönti a küszöbön megjelent tanárt, inkább a dolgozataihoz fűz hozzá kommentárt („ebbe a Heathcliffbe annyi romantika szorult, hogy ki is haltunk volna, ha ez lenne az átlag”), amiket, ha elhagyna, az iskola éltanulói közé is tartozhatna a jegyei alapján – mintha szánt szándékkal vágná saját maga alatt a fát, ezzel is megőrizve az imázsát vagy csak szándékosan kerülve a feltűnést, nehogy az anyja otthon elmorzsoljon egy örömtől kifakadt könnycseppet a szeme sarkában.

Ahogy az iskolában, úgy a szabadidejében is a legtöbb időt a barátaival tölti – van, hogy simán beugornak egy hamburgerre és olyan világmegváltó dolgokról csevegnek, mint például a kedvenc sorozatuk új évadja, vagy csak tekernek egy füves cigit, miközben a létező legnagyobb baromságokról vitatkoznak. Ez a Jo felszabadult és sokat nevet, s a legnagyobb büszkeséggel képes felvállalni, amiért orra esett egy fűcsomóban, sőt, feltartott kezekkel ünnepelteti saját magát, amiért megszületett ezzel a bámulatos képességgel. Imádja a kék foltokat és a prezúrokat, amiket még a világért sem hajlandó lekenni alapozóval. Képes akkor is röhögni egy filmen, mikor mások balta arccal merednek rá, és imádja a narrátoros poénokat.
Mindenhez is van megjegyzése, a cinizmus nagyköveteként tartják számon, és szinte képtelenségnek tartják őt elkapni egy gyenge pillanatában – hacsak nem számítjuk azt, hogy a világot egy nagy, bűzölgő trágyakupacként tartja számon, evés előtt és után is.

Az otthon egy háborús övezet, ahol a szobája funkcionál bunkerként; a nap minden egyes pillanatában fullasztja a tény, hogy valamilyennek kéne lennie, de nem olyannak, mint amilyen most, ehelyett: szép mosolyúnak, jól öltözöttnek, népszerűnek, aki nem azzal tölti az idejét, hogy a nyolcvanas évek zenéit bömböltetve ugrál az ágyán, és még az sem érdekli, hogy az a bödönnyi pattogatott kukorica már szanaszét szóródott az ágy végében, amit a netflix partihoz készített be. Jo nem akar tökéletes lenni, nem akar az anyja miniatűr mása lenni, nem akarja a nővérei példáját követni, csak lenni. Meg végre gondolkodni azon, mégis mi a bánatos fészkes búbánatot kezdjen az életével, ami nem egyszerű, ha egyszerre két oldalról csiripelnek az ember lányának a fülébe, így hát Jo bunkó – és néha még ő maga is meglepődik, mennyire jó benne (csakúgy, mint a kamu-detektora).
Mindig van valami cinikus, néha már-már bántó megjegyzése, mindig veszekszik, mindig talál a kákán is csomót, folyamatosan lázad és feszegeti a határait, szándékosan mást mond, ha egybehangzó véleményt hall, csakhogy kizárja őket, ameddig végre ténylegesen saját magára talál – mert Jo egyedül olyan, mint bárki más az ő korában: bizonytalan.


– Kopj le, Dave.
Dave persze nem kopott le – miért is tette volna, ugyebár, ha az elmúlt félévben képtelennek minősült rá –, ehelyett ugyanolyan bazsalygó arckifejezéssel meredt le rám, mint annak előtte. Tudta, hogy nem szeretem, mikor így bámulnak bele az arcomba, valamiért azt sugallotta nekem, hogy az illető akar valamit. Hogy mit, dunsztom sem volt róla, bármennyire is volt ez fájó pont az életemben – de mivel Dave feltételezhetően erről is tudott, így hát hunyorogva néztem fel rá.
Olyan lendülettel vágtam neki az algebra – fúj – könyvemet a szekrényem oldalának, hogy a csattanó hangra még én is összerezzentem, de rendületlenül folytattam tovább a pakolást, félig Dave aurájának társaságában. Na, nem mintha nem bírtam volna amúgy a srácot, mert teljesen rendben volt, ám elkövette azt a hibát, hogy a pázsitpajtás rangba többet képzelt bele, mint amennyi jogosultságot az adott: sokszor Trisha, a legjobb barátnőm, se kérdezett, mikor este tízkor megjelentem a küszöbükön mindjárt szétrobbanó fejjel, csak hagyta, hogy ott aludjak náluk egy éjszakát, vagy kettőt.
Valószínűleg ott baltáztam el az egészet, hogy az egyik pázsit session alatt némileg többet köptem el magamról, mint szoktam, ő pedig ezen felbuzdulva még többet akart tudni – hogy valójában miért, arról inkább nem akartam tudni, helyette a pszichológus szüleire fogtam az egészet.
– Csak azt kérdeztem, hogy vagy.
– Amire hallottad a válaszomat: kopj le. – Egy „a-ha!” mozdulattal kikaptam a keresett könyvet, sietve a táskámba tuszkoltam (ezzel agyonnyomva a szendvicsemet), majd azzal a lendülettel be is csaptam a szekrényem ajtaját.
Kezdett fogytán lenni a türelmem, ami nem Dave hibája volt, hanem a reggeli veszekedésé, és éppen ezért akartam minél gyorsabban elhajtani: utáltam a pillanatnyi szarkedvemet ártatlan embereken kitölteni, még akkor is, ha ennek ellenére néha sikerült. De hát ugye egyesek ragaszkodtak ahhoz, hogy házhoz menjenek a lófaszért…
Ezzel a gondolattal hagytam faképnél, viszont még így sem sikerült leráznom; idegesen forgattam meg a szemeimet, ám közben valahol a nevethetnék kínzott, hogy mennyire szánalmasan-mulatságos az egész szituáció: a gnóm, aki morcos fejjel szalad angolórára, mögötte meg egy alulméretezett óriás két lépéssel beéri.
– Jó, akkor következő kérdés: ráérsz ma? – Kis híján bevágtam a satuféket, amivel egyetemben kijött volna belőlem egy „mevan???” kérdés, de még gyorsan korrigáltam magam, mielőtt ez bekövetkezett volna.
– Nem, Mrs Nicholson kutyáját viszem el sétálni, aztán befejezem a holnapi beadandót.
–  Holnap?
– Nem, suli után megyek apához, imádom azt a kis vakarékot. –  Mármint a kutyát, tettem hozzá magamban. – Az is egész délutános elfoglaltság. – Meg lelejmolni apa hűtőjét, fél szemmel lesni, esetleg Nicki nem-e akar betoppanni valamikor, mert akkor időben le kell lépni, plusz úgy tenni, mint akinek nincs szüksége egy vállveregetésre.
– Holnapután?
Akkor most végigzongorázzuk az egész naptárt?
Látszólag sajnálkozva ráztam meg a fejem. – A menhelyen segítek, mostanság egyre több a gyökér, aki, amint megnő a kutya, rájön, hogy nem is annyira cuki, nem is annyira szép, szóval gyorsan bevágja, mielőtt értelmes gondolat születne a fejében. – Más kérdés, hogy minden egyes alkalommal szándékosan kerestem magamnak a munkát, hogy minél később érjek haza, és annál sürgetőbben utaljak a leckékre, mielőtt anyám barátnői az arcomba tolják, hogy olyan messze estem a fától, hogy az szinte fizikai lehetetlenség.
És tudtam, hogy bunkó leszek, már jóval azelőtt, hogy hirtelen megtorpantam és Dave felé fordultam volna, viszont mára már egyáltalán nem érdekelt – a karma úgyis seggbe harap, ha jó vagy, ha rossz, innentől kezdve, édesmindegy volt, éppen kinek a lelkivilágáért fogok bűnhődni az elkövetkezendő száz életemben. Szar emberek is éltek jósorsban, ahogy jó emberek is éltek szarsorsban.
– De figyelj csak, február harmincegyedikén ráérek, vésd csak be a naptáradba – mosolyogtam rá, és mielőtt akármit is mondhatott volna rá, otthagytam.
Dave onnantól kezdve nem keresett, és amikor megkérdezte tőle Trish, hogy jön-e a következő sessionre, annyit felelt, hogy többé nem kíváncsi a bandára, főleg rám. Igaz, nem név szerint hivatkozott rám, hanem teljesen másként, de igazából csak beállt azok sorába, akik azt hitték, meg kell menteni engem.
Megmentem én a saját valagamat.
Őket meg saját magamtól.
*
– Tudod, hogy nem szokásom beleártani magamat a dolgaidba – kezdett bele Trish, megtörve ezzel a mintegy félórásra nyúló csendet, ami beállt közénk; ő a matekkal küzdött, én meg éppen megjegyzéseket firkantottam a könyvem szélére –, de most már muszáj megkérdeznem, hogy mi a franc van veled.
– Mi lenne? – néztem rá értetlenül; tényleg nem rémlett semmi a közelmúltból, ami kiütötte volna a WTF-mérőt velem kapcsolatban. Sőt, ha úgy vesszük, minden gyanúsan normálisan, a megszokott kerékvágásban zajlott, hogy szinte már vártam, mikor üt be a krach.
Azt hiszem, ez volt a krach pillanata.
– Wade-et még megértettem, az tényleg egy suttyó, sőt, sértés a suttyókra nézve, hogy egyáltalán annak nevezem. – Jaj, ne, ennyi fogalmazódott meg bennem, ahogy kínlódva hunytam le a szemeimet és kezdtem el masszírozni az orrnyergemet. – Ami azt illeti, Joe-nál már kezdtem értetlenkedni, de még ott se szóltam, gondolva, tudod, mit csinálsz. De Dave-nél elvesztettem a fonalat, Jo. Tök rendes srác, ilyet nem találsz minden sarkon, mégis elhajtottad. Szóval, ki vele. Mi a franc van veled?
– Nem kell senki, ennyi az egész – vontam vállat lazán, és üzenve, hogy részemről lezártnak tekintem a témát, újból kinyitottam a könyvemet, ám úgy tűnt, Trisha nem vette a jelzést.
– Figyu, ezt tökre megértem, a helyedben valószínűleg én is így gondolkodnék. De ha ezt egy kicsit kedvesebben kommunikálnád… – A szemvillanásom láttán elhallgatott. – Nem azt mondom, hogy változz meg, csak… több információ és magyarázat, kevesebb bunkóság. Mert én, meg a srácok ismerjük azt az oldaladat, ami miatt tudjuk, hogy egy-két megjegyzésedet nem úgy gondolod, ahogy azt kimondod, de a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy az acélkülső mögött egy túlérzékeny lélek lapul – sóhajtott fel, és olyan aggódva nézett rám, hogy csak azért sóhajtottam fel fáradtan, hogy elrejtsem, mennyire szokatlan az egész szitu.
– Nem baj – szólaltam meg végül, és lapoztam egyet a könyvben. – Ti itt vagytok, és az a fontos. Ha úgy alakul, akkor lesz valaki más is. Addig leszarom az egészet.
Azt nem kötöttem Trisha orrára, hogy már csak azért se akartam barátot, mert anyám is ezzel nyüstölt, én pedig megmakacsoltam magamat – és ezzel is idegesítettem. Főleg, hogy újabban kötőszava lett a „bezzeg Nicole”, amitől külön ingerem támadt egyedül, öt kutya társaságában eltölteni az életemet. Mert hát, Nicole így, Nicole úgy, Nicole mindig is anyuci és apuci kedvenc pici lánya maradt, mert születése pillanatától kezdve tökéletes volt, így Nicole sosem követett el hibát.
– Te tudod – hagyta rám Trisha, bár látszott rajta, hogy szíve szerint tovább forszírozná a témát, de rám hagyta az egészet.
– Király – csaptam össze a tenyereimet. – Hozok forrócsokit, leesett a vércukrom – gördültem le az ágyról, és még az ajtóban visszafordultam. – Készülj fel a tejszínhab-mérgezésre, asszony! – nevettem fel szándékosan gonosz hangon, holott legszívesebben én magam fulladtam volna tejszínhabba.
*
Bömbölt a zene a hangfalból, valami mai dal volt a kevés szövegből és az annál több tuctucból ítélve, ez viszont most a legkevésbé sem érdekelt; ahogy az sem, hogy valószínűleg még a második szomszéd is tisztában lesz a zenei ízlésemmel és Bachért sóhajt ezekben a szent percekben. A ritmust követve totyogtam oda a parafatáblámhoz, hogy aztán egyhelyben táncolva tűzzem fel a legújabb védenc kinyomtatott képét: Xander, a tizenegy éves basset hound.
Egy újabb kutya, aki menhelyre került, én pedig azonnal a szívembe zártam, amint megpillantottam a szomorú tekintetét – egy újabb jövevény, akiért vérzett a szívem, mert tudtam, hogy nem vihetem haza.
De tudtam, hogyha egyszer anyagilag a saját lábamon fogok állni és dögre keresem magam, Xander, a tizenegy éves basset hound, mellette pedig másik négy kutya gazdira fog találni a személyemben, és rohadtul nem lesz senki, aki ebbe beleszóljon. Igazából már csak azt kellett volna kitalálnom, mégis mi a fészkes francot kezdjek magammal középiskola után; megfordult a fejemben, hogy pénzért hazudni nem is olyan nagy kunszt, de az azzal járna együtt, hogy beállok Anja és Nicole mögé a sorba (megint), szóval passzoltam.
De ezen kívül… totálisan el voltam veszve. Nem tudtam mondani egy olyan tantárgyat, amiben kimagaslóan jó vagyok, aminek nyomán elindulhattam volna, nem volt egy szakma sem, ami megragadta volna a figyelmemet.
Meg hát, még mindig ott motoszkált az agyamban, hogy pénzért hazudni nem is olyan nagy kunszt.
De a világért sem kopogtattam volna be apa ajtaján azzal, hogy „te, figyumán, a nyomdokaidba lépek, jó?”.