Az állandó félelem, ami mindig körbevesz már jó tíz éve most valahogy olyan… távolinak és álomszerűnek hat. Mintha az elmúlt tíz év csak egy rossz rémálom lett volna, és most végre felébredtem volna. Pedig tudom, hogy nincs így, de most olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam, mintha minden rendben lenne körülöttem. Van egy nagyon jó árú és kellemes légkörű albérletem, van egy jól fizető munkám, vannak barátaim, a családi dolgok is most olyan… simának tűnnek, (pedig nincs így, mert nem változott semmit a biológiai apám hozzám állása), és azt hiszem végre találtam egy olyan férfit is, aki mellet szuperül érez magam. Otthon, Washingtonban is minden rendben van Tíoval és a többiekkel. Itt, Ryan semmit sem változott, de valahogy azt hiszem, hogy jobban tudok hozzá idomulni, már mondhatni összeszoktunk, ami nagyon jó. Ha most valaki megkérdezné, hogy vagyok, akkor úgy érzem, hazugság nélkül tudnám azt mondani, hogy jól vagyok.
Nath, a barátom, ma nem ért rá, mert egy fontos tárgyalása van a város másik végében, nekem meg nem volt kedvem a lakásban maradni, így nem nagyon elhagyva a queensi lakásomat, az egyik közeli kedvenc kávézómba ültem be. Most hétvége van, és az edzésen is túl vagyok, így már igazából szabad vagyok mára. Viszont még mindig tanítok spanyolt, csak most átmenetileg, az iskolaidőnek „hála”, elvállaltam még egy diákot, akinél egy kicsit helyre kell tenni az alapokat, hogy sikerüljön a fél év múlva esedékes vizsgája a suliban. A korábban általa hozott anyagokkal térek be a kávézóba. A tesztek és fogalmazások, amiket eddig készített valóban nagy káoszról árulkodnak, amik sajnos a rossz alapoknak a számlájára írható. Bár itt, szerintem, a legkevésbé a gyerek hibáztatható, mert a szülők elmondása szerint a többi osztálytársa sem valami nagyon jó spanyolból, a tanárnőről viszont nem tudtak túl sokat mondani, csak annyit, hogy nagyon fiatal és nem rég jött ki az egyetemről. Röviden összefoglalva, abszolút kezdő, így nincs tapasztalata a tanításban. Egy osztályt tanítani teljesen más, mint egy-egy diákkal megcsinálni az órán kapott háziját és egy-két el nem magyarázott dolgot elmondani. Ez utóbbinál felelősség nincs rajta, és, ha otthagyják, majd talál másik diákot, de egy osztály fegyelmezni és tanítani, már nagyon más. Hogy ne az óra füzetébe és könyveibe javítsak bele, így megkértem, hogy másolatban mit hozzon el nekem, így bátran bele tudok jegyzetelni és javítani. Egy külön lapra pedig felírom magamnak, hogy mik azok, amiket a leginkább elront, és a legalapabb dolgokat kihúzom színessel, hogy azokkal kell majd kezdenünk.
Ezt a kávézót azért szeretem, mert elég kicsi, így csendes, és kár még órát is tudok tartani itt, ha úgy alakul. Itt általában nem szoktak megzavarni, ha rendelni szeretnék, akkor sem feltétlen kell a pulthoz menni, mert minden asztalra rálátnak, és még teltháznál is könnyen tudnak mindenkire külön is figyelni, anélkül, hogy megbolondulnának. Tudom, milyen egy nagy és forgalmas kávézóban dolgozni, mert én is sokat voltam felszolgáló a manhattani Upper East Side-on (is), de ez inkább a csendes, családias helyek közzé tartozik. Bár most teltház van, annyira, hogy igazából az én asztalomnál van a két, utolsó üres hely. Legalább is a székek száma ezt mutatja, mert az asztalt sikeresen beterítettem a lapokkal.
Nagyon belemerülök a kissrác egyik fogalmazásába, amit az egyik kedvenc filmjéről írt, mert nagyon nehéz kibogoznom, hogy mit is akart mondani. Sajnos nem ismerem a filmet, így még támpontom se nagyon van, hogy néha mit akart mondani. Rengeteg benne az oda nem illő szó, ami valószínűleg egy-egy rosszul/rosszkor használt szinonima lehet, az igeidőkről pedig inkább ne is beszéljünk; arról egyértelműen lejön, hogy teljes sötétség övezi. Már vagy negyedjére futok neki az egyik néhány mondatos bekezdésnek, hogy felfogjam hogyan is akarta érteni, amikor megszólítanak. Először nem is tudom, hogy hol vagyok, és az angol is kicsit idegennek hat először, annyira kizártam a külvilágot és rákoncentráltam a spanyolra. Ránézek a mellettem álló személyre, és kicsit meg kell ráznom a fejem, hogy visszataláljak a valóságba. - Perdón… - csúszik ki először még is spanyolul az első szó a számon. - Elnézést! - javítok/fordítok gyorsan. - Mit is mondott? Nagyon elmerültem az anyagban - indoklom zavartan, hogy miért nem hallottam a felém intézett szavait.

Esküszöm, ahogy telik az idő, próbálok felhagyni azzal, ami egyszer a hatalmába kerített. Tudom, mennyire rossz szokás, tudom, hogy nem kéne csinálnom, mégsem vagyok képes arra, hogy leálljak.
Mikor mindezt elkezdtem, sosem hittem volna, hogy valaha ennyire sarokba fognak szorítani az emberek. A folytonos szívességek, az újonnan jött barátságok mind csak csapdák voltak, zsákutcák amikből nem volt menekvés. Ha valaha valaki jót tett veled, azonnal jót várt érte csak annyi különbséggel, hogy sokkal többet akart kapni, mint amennyit adott. Az emberek telhetetlenek voltak.
Így ragad benne mindenki a szakmában. Aki egyszer elkezdte és belefolyt a dolgokba, a hálózat tagja lett, soha többé nem lesz képes megválni tőle, sosem fogja tudni a háta mögött hagyni, nem fogja tudni a múltjának tekinteni, mert a jelenjévé és a jövőjévé válik a dolog. Bűnözni, törvényt szegni, emberek életét elvenni. És mire már épphogy észbe kapnál több mint száz ártatlan vére szárad a tenyereden és te nem tehetsz semmit. Elhallgatod a dolgokat, újból segítséget kérsz, hogy ne végezd a rácsok között és minden kezdődik elölről. Ez a szörnyű ördögi kör pedig épp azért oly ördögi, mert sosem fog abbamaradni.
Mikor fiatal voltam, rengeteg ember a szárnyai alá vett, köztük Marco is, aki híres volt a drogbizniszeiről és a kegyetlen világszemléletéről. Mindig is elítélte az emberiséget és könyörtelen módon bánt azzal, aki elárulta őt vagy hátat fordított neki. Tőle tanultam meg mennyi mindent ér, ha az ember érzelemmentes tud maradni és hogy ha valamit nagyon akarsz, bármilyen akadályba ütközhetsz, de elfogod érni.
Már régóta nem tartottuk a kapcsolatot. Ő maga is elvonult és én is a saját dolgaimmal foglalkoztam, mígnem egy nap megjelent az irodámban. Mármint egy szónoka keresett fel az ő nevében. Flor Sanchez Moreno, a szökött, a megfigyelt, a védett.
- Találd meg nekem és hozd el.
A hangja kíméletlen volt, nem tudtam nemet mondani. Mindenben segített, bármikor bajba jutottam, egyszerűen a szívem és az eszem is azt diktálta, hogy tegyem meg amiben tehetséges vagyok: figyeljem meg és raboljam el őt.
Utánanéztem az adatainak, amiket ismeretlen emberek hosszú és bonyolult tűzfalakon keresztül már rég levédettek. Nehéz volt bármit is találni róla, de a sok munkának hála meglett. És a tartózkodási helye egyről a kettőre be lett mérve. Kacifántos kihívás, az biztos, de nem lehetetlen. Ha valamit elakarsz érni, bármilyen akadályba ütközhetsz, de elfogod érni. Igaz, Marco? Hisz te tanítottad így.
Vajon ha valakire ekkora veszély leselkedik és a világ egyik legbefolyásosabb személye szeretné elfogni magának, hogy tud valaki ennyire nyugodt szívvel apró lapocskákat javítgatni egy nyugodt, de mégis csak központi kávézó asztalán? Túlságosan feltűnő volt a hely, lehet épp ezért nem gondolta, hogy bárki is itt keresné. Hiszen az ostobák a legeldugottabb, legkísértetiesebb és leghalkabb placcokat keresnék. De ő? Nem, ő ennyire nem volt buta.
Csodáltam az eszéért már akkor is. Áldozat vagy nem áldozat, de szeretem ha játszani kell valakivel. A macska-egér játék a kedvencem, elfogni a prédát, aztán még lökdösni egy darabig amíg kileheli a lelkét. Lehet ezért páran megköveznének, de még a testét is végigmértem mielőtt arról kezdtem volna el fantáziálni, hogy mégis hogyan rakom bele a csomagtartómba.
Nem, Dominique, ez egy hihetetlenül hülye ötlet. Először információkat kell szerezned róla, megtudni az összes vele kapcsolatos személy nevét, mindet kiiktatni és miután ez megvan, elvinni innen messzire, ahol senki se talál rá. Igen, ez lesz a jó döntés.
Figyeltem őt még egy darabig, a tekintetemmel pásztáztam a mozdulatait, miközben a jól megérdemelt lattémet szürcsöltem. Ennél már nem is lehetne jobb ez a nap.

Amikor minden ennyire nyugodt körülöttem, és főleg ilyen hosszan, akkor sajnos hajlamos vagyok megfelejtkezni az óvatosságról. Ilyenkor lényegében csak azok a reflexek és beidegződések vannak, amik már nagyon elmélyültek, mondjuk az, hogy meghagyom egy rövid üzenetben a hollétem és a várható hazaérkezésemet annak, akivel együtt lakom vagy itt, New Yorkban Ryannak írok egy sms-t azon a mobilon, amit tőle kaptam, és amit csak a vele történő kommunikálásra használok. Természetesen ilyenkor megírom azt is, hogy hazaértem, hogy tudja, minden rendben van, hiszen ő nincs mindig velem, és ennek az utolsó üzenetnek a hiánya jelzi, hogy nézzen utánam. Az is valahol ezen reflexek közzé tartozik, hogy próbálok olvasni az emberek arcáról és mozdulatairól. De az is tekinthető valahol beidegződésnek, hogy viszonylag ritkán hordok ruhát vagy szoknyát, mert a telefonokat mindig a zsebemben tartom, hogy mindig nálam legyen, hiszen nem sokat ér a nyomkövető, ha a mobil az irodában, a szobámban vagy más helyen pihen, miközben én az épület vagy akár a város másik végében vagyok. Meg egyébként is, Ryan eléggé nyomatékosította, hogy még akkor is legyen nálam, ha csak a mosdóba megyek ki. De szerencsére a két telefonom közül egyik se olyan nagy, hogy ez gondot okozna. Most is egy hosszú farmernadrág, egy vastagabb pulóver és egy hosszúszárú csizma van rajtam, hogy ne fázzak, és ne kelljen a telefont állandóan a kezemben tartani. Eléggé lehűlt odakint a levegő, és én eléggé fázós vagyok, így kell a réteges öültözet.
Itt bent viszont jó idő van. Bár most annyira nincs is időm a hőmérséklettel foglalkozni, mert van bőven dolgom. A kis tanítványom, aki szerencsére nem olyan kicsi, mert már jövőre középiskolába megy, fogalmazása komoly fejtörést okoz pedig már láttam ezt-azt. Így nem is bánom, hogy megszólítanak, hiszen talán, ha kiszakadok egy kicsit a történetből, frissebb szemmel fogom tudni nézni a dolgot. Mellettem a pincérsrác csak kedvesen elmosolyodik zavartságomon. - Semmi baj! Azt kérdeztem, hogy hozhatok-e még valamit Önnek? - ismétli meg az előbbi kérdését.
- Tegeződjünk, ha nem gond - mosolygok rá kedvesen, és felé nyújtom a kezem, amit elfogad. - Flor vagyok. Te még új vagy itt igaz? - kérdezek rá kedvesen. Már vagy a második-harmadik ittlétem után letegeződtem mindenkivel, és fura lenne pont vele nem tegeződnöm, hiszen fiatalabbnak látszik, mint én. Ettől függetlenül a keresztnevemen kívül nem tudnak rólam túl sokat, csak annyit, hogy általában kávét és/vagy kólát iszok, mindegyik édesítővel, és hogy szoktam itt tanítani, de már azt is csak gyaníthatják, hogy a közelben lakom.
- Redben, Max vagyok - mutatkozik be ő is. - És igen új vagyok, csak két hete kezdtem, de ez az első hétvégém - válaszol kedvesen, és már ismételné újra az előbb elhangzott kérdést, de megelőzöm.
- Szóval, szeretnék kérni egy nem túl hideg zéró kólát. És, ha megkérlek, elviszed ezt a poharat, nehogy véletlen leverjem és összetörjön? - nyújtom át neki az eszpresszós poharamat.
- Persze - veszi át a csészét. - És azonnal hozom az italt - és már távozik is az asztaltól.
Ezt követően visszatérek ahhoz a bizonyos bekezdéshez, de hiába olvasom újra, csak egy hatalmas kérdőjelet tudok mellé tenni. De a következő és egyben utolsó bekezdés is tele van hibával, így, a már így is túlzsúfolt asztalra kiteszek még néhány üres lapot. Az a két óra, amikor együtt tanulunk a kisfiúval, kevés ahhoz, hogy mindent ő írjon le, így szeretnék neki előkészíteni néhány segédanyagot, amit, ha szeretne, majd magának át tud írni otthon, de a közös órán nem kell ezzel tölteni az időt. Nagyon úgy tűnik, hogy mindent előről kell kezdenünk, így felírom neki azokat az igéket, amikkel mindent el lehet mondani, bármilyen szövegről is legyen szó. Ezeket az igéket egy DC-ben, az egyetemen tanító spanyolajkú tanártól vettem, aki engem közvetlenül nem tanított, de szerencsére volta alkalmam meghallgatni néhány óráját egy régi barátnőm jóvoltából.
Mielőtt viszont bele tudnék kezdeni a következő részbe visszatér Max a kólámmal, amit megpróbál letenni az asztalra nem sok sikerrel.
- Egy pillanat - és egy-két gyors mozdulattal helyet varázsolok a káoszban. - Köszönöm! - mosolygok rá, amikor letette.
- Nincs mit! Fogyaszd egészséggel! - mondja, majd távozik az asztaltól, én pidig újra belemerülök a segédlet előkészítésébe. Felírom még neki a lenni igének a használatát, az összes igeidőt a ragozásokkal együtt és a szóképzéshez szükséges elő és végtagokat. Ismét nagyon belemerülök az anyagba, hiszen már vagy a harmadik oldalt írom tele, és még nincs vége, és fel sem tűnik, hogy valaki figyel.