Akik tehetségesek egy művészeti ágazatban, gyakran tanúsítanak hozzáértést a többihez is - állítólag. Dominique Franches esetében igazat kell adnom a statisztikáknak. Még az egyetemi éveim alatt kezdtem el követni a munkásságát, arról viszont sejtelmem sem volt, hogy az írás mellett mással is foglalkozik, míg pár nappal ezelőtt meg nem láttam a kiállítás megnyitójáról szóló hirdetést. Az érintett galéria mindössze tíz perc a lakásomtól, oda jártam az elmúlt hetekben, hogy ihletet merítsek. Innentől kezdve nem is volt kérdés, hogy megtartom-e ezt a szokást. Egyébiránt én vagyok az abszolút kivétel a szabály alól: a térlátásom nagyjából kimerül abban, hogy tudom, hova kell céloznom, ha lövök, és valószínűleg az egész emberiség érdekét szolgálom, ha megelégszem ennyivel ahelyett, hogy ecsetet ragadnék. Azt már nem ígérhetem meg, hogy sértetlenül hagyom a körülöttem lévők dobhártyáját, de ezzel kapcsolatban is kompromisszum kész vagyok, és kerülöm a xilofonnál komolyabb hangszerek használatát. Épp elég büntetés a saját hangom, apa egyszer azt mondta, vallatni lehetne vele. Minden esetre a saját tehetségtelenségem cseppet sem von le az előttem sorakozó alkotások értékéből, mint ahogyan a kiállítás témája sem, pedig el tudnék képzelni a női testnél szemet gyönyörködtetőbb látványt. A szexuális aktust ábrázoló képek már sokkal inkább megragadják a figyelmemet, ugyanakkor azt sem mondanám, hogy az összes többin csak úgy átsiklok. Nem vagyok otthon ebben a közegben, ezért sejtelmem sincs, mit feltételezhetnek rólam a külső szemlélők, mindazonáltal a helyükben alaposan megkérdőjelezném a szexuális beállítottságomat, miután néha három-négy percet időzik a tekintetem egyetlen mellen, azon tűnődve, vajon szépített rajtuk a művész, vagy pontosan így néztek ki a valóságban? Csak mert ha igen, nem csoda, hogy ilyen lapos a szexuális életem. Két kép között a közönséget sem mulasztom el kielemezni, és meglep, hogy laikusként mennyire könnyű őket felcímkéznem. Van egy kritikusunk, aki homlok ráncolva, állát az öklének támasztva áll; egy párocska, akiknek nem akadt jobb randiötlete egy galérialátogatásnál, de mindketten zavartan topognak egyik alkotástól a másikig; valamint egy velem egykorú művészet hallgató, aki csillogó szemekkel, elragadtatva ácsorog akár negyed óráig is egy-egy festmény előtt. Nagyon cuki. Körülbelül a terem felénél járok, mikor megérzem, hogy valaki engem figyel. Egyelőre nem zavartatom magam, túlságosan is leköti a figyelmemet a soron következő kép... pontosabban a rajta szereplő kompozíció. Erősen oldalra döntött fejjel próbálom elképzelni, hogyan is jöhetett létre ez a póz. Egy szó: twister.
Régóta vágytam már arra, hogy a műveimet kiállítsák és híre járhasson az alkotásaimnak. Való igaz, hogy egyáltalán nem huszonnégy éves koromban képzeltem el az elvárt sikert, ennél sokkal hamarabbra terveztem a tehetségem kitárulkozását, de örültem annak is, ha egyáltalán valaki megjegyezte a nevemet. Nem a festményeimről vagy az írásaimról voltam híres a környéken, ezt az idevalósiak tökéletesen tudták, épp ezért nem hitte el senki sem, mikor a közeli galériában meglátták a nevemet. Dominique Franches : A nők rejtelmei. Milyen frappáns név egy teljesen ócska, ihlettelen, ötletekben kicsit sem bővelkedő lecsúszott művészsrác idézőjeles mesterműire, amiket ha a nagymesterek látnának, mára már több méter mély gödröt ástak volna maguknak, hogy eltemethessék magukat és inkább letagadják a foglalkozásukat. Furcsa volt látni a tömeget, ahogy azt is, hogy milyen elegáns egy esemény lett a megnyitóból. Elképzelésem se volt mennyien jönnek majd el, de az a szám, ami most a szemem elé tárult, minden volt csak nem átlagos. Persze volt néhány kíváncsi kölyök akik csak a női mellek meg a lábuk között lévő sejtelmes domborulatok miatt jelentek meg, hogy elröhögcsélhessenek, mert ugye fiatalkorban milyen vicces is a másik nemnek valami olyanját látni, amit csak az óvodában szokásunk, mikor a wcknél valaki elfelejti elhúzni a függönyét ; ettől függetlenül viszont komoly kritikusok, idősebb párok és néhány szemrevaló ifjú hölgy is megjelent és elemezni kezdte a vászonra festett vonalakat. Elismerően tekintettem körbe, újra meg újra végigpásztázva az emberi sokaságot, mindannyiukat egyenként megfigyelve. Egy fiatal lány hamar felkeltette a figyelmemet, aki humoros játékával minden képet sajátos módon kezdett elemezni. Forgatta a fejét, ide-oda lépdelt hátha más szögből mást lát majd meg az egyszerű dedós rajzok között, néhánynál pedig perceket is időzött. A vigyorom lemoshatatlan volt, ennyire édes látvány régen fogadott már ha valakinek megmutattam mivel is ütöm el azt a kevés szabadidőmet. Általában annyit reagáltak az emberek, hogy fel kéne hagynom ezzel az egésszel és valami komolyabbal foglalkozni. Látod anya, te sem tudtad, hogy egyszer majd egy ilyen nő sétál be abba a galériába amibe éppen az én festményeim állítják ki és nézi végig az összes alkotást, csakhogy megértse vajon mire gondolhattam miközben csináltam őket. Lassú léptekkel elindultam felé, néha-néha megállva egy-egy gratuláció erejéig, de aztán a késleltetői mozzanatok ellenére csak odaértem mellé. - Néhány ember erre szimplán azt mondaná, hogy perverz - jegyeztem meg tekintetemmel pásztázva azt a képet, amit ő is nézett akkor és ott. Furcsa pózban lévő szeretkező páros ; igen, be kell vallanom, ez volt az egyik kedvencem. Azt persze a világért sem árultam volna el senkinek, hogy személyes élmények ihlették. - Furcsa dolog a művészet. Az egyiket elismerik, mert festőként szabad az erotika ábrázolása, a másikat pedig megvetik, mert lekicsinyli a műveivel a nőket és nem látja őket másnak csak egy kis szelet húsnak, amit felhúzhat aztán pedig a kukába dobhat - kortyoltam bele abba a pohár pezsgőbe amit aligha pár perccel ezelőtt a kezembe nyomtak ama indokkal, hogy nehogy már pont a művészúr maradjon alkohol nélkül. Pedig hogy én mennyire utálom a pezsgőt. Összerándult az arcom az ital ízére de ezt próbáltam leplezni. Nemes egyszerűséggel megköszörültem a torkomat, kissé megráztam a fejemet majd felé fordultam. - A társadalmunk prűd. Nem szereti ha valaki nyíltan áll hozzá olyan témákhoz, mint a szex vagy épp a női alakok. A feministák mindezt szétrombolták hosszú évek alatt - förmedtem fel nevetésben, de miután láttam, hogy ő nem reagál olyan rugalmasan, hamar elcsendesültem. - Fiatal vagy. Az ilyesmi ritka egy ehhez hasonló eseményen.
Csupán egy futó pillantást vetek a mellettem álló férfira, mielőtt a képhez visszafordulva válaszolnék. - Néhányan Manet leghíresebb művét is annak titulálták, holott azon a festményen nem látható effajta dinamizmus. - Ajkaim félszeg mosolyra húzódnak a saját, frappáns szóhasználatomtól. Mindig lesz olyan ember, akinek meghaladják a tűrőképességét az erotikus jelleggel felruházott alkotások, és ezt teljes mértékben meg tudom érteni. Mindannyiunknak máshol húzódik a határ az ízlésesség és a perverzió között. Én például azt tartom közönségesnek és elfogadhatatlannak, ha valaki a metrón, mindenki füle hallatára tárgyalja ki a szexuális élményeit, és biztosan akad, aki prűdnek, netán maradinak tart emiatt. - Csak nem tapasztalatból beszél? - Mintha keserűséget hallanék ki a hangjából. Egyrészről furcsa, hogy ilyen könnyedén megosztja a sérelmét egy vadidegennel, akinek, megjegyzem, még csak be sem mutatkozott. Másrészről érthető, hogy abban a közegben hozakodik elő a témával, ahol nagy eséllyel hozzá tudnak szólni a nézőpontjához. A szemem sarkából látom, ahogy a pezsgőbe kortyolva elfintorodik, de nem teszem szóvá. Már az is szokatlan, hogy ilyen színvonalas eseményt rendezzenek egy amatőr festőket felsorakoztató galériában - az, hogy még pezsgőre is maradt elég keretük, ilyen módon kész csodának minősül. Értékelni kell, még ha nem is a legjobb minőségű. - Komolyan? A feministákra fogja? - Ezúttal nem csak az arcommal, hanem a teljes testemmel fordulok felé. Kezeim maguktól lopóznak a csípőmre, mintegy előrejelezve a várható vihart. - Tudja, kezdem úgy gondolni, hogy maga sokkalta szűk látókörűbb, mint azok az emberek, akik nem tudnak pironkodás nélkül végignézni az itt sorakozó festményeken. Valóban létezik egy olyan része a társadalmunknak, amely képtelen tolerálni a szexualitás ehhez hasonló megnyilvánulásait, a legtöbben viszont megelégszenek annyival, ha nem dörgölik az orruk alá. Talán akadnak olyan feministák is, akik érzékenyen reagálnak rá és belemagyaráznak mindent, amit csak lehetséges, ez a rendkívül elenyésző réteg azonban közel sem elegendő az általánosításhoz. A feministák küzdöttek a rabszolgaság ellen, a nők szavazati jogáért, és mind a mai napig a szabad akaratukért, hogy csak néhány kardinális dolgot említsek. Ne a szélsőségekkel foglalkozzon, inkább lépjen egyet hátra, hogy lássa a nagyobb képet. Az igazit. Mert egyáltalán nem olyan sötét, mint amilyennek lefesti. - Egy másodpercre elhallgatok, hogy mély levegőt vegyek, majd minden figyelmeztetés nélkül kikapom a kezéből a pezsgőt. - Ezt pedig ne igya meg, ha nem esik jól. - Az iménti hevességemhez mérten meglepő lehet, milyen visszafogottan kortyolok bele. Bármilyen szörnyű is az íze, a sok beszédtől kiszáradt torkomnak minden segítség elkél.
- Hűha - akadt el a szavam egyről a kettőre ahogy végighallgattam az érdekes, de mégiscsak vontatott jellegű, szakszavakkal kérkedő monológot. Kifogtam az egyetlen szakértőt a társaságban. Milyen ritkaság is, mikor egy ilyen nő ekkora ésszel rendelkezik. A meglepetéstől egy pillanatra elállt a lélegzetem, halvány mosolyt festettem az arcomra, hiszen függetlenül attól, hogy mennyire leoltott pár perc alatt mégiscsak elismerően tekintettem a feleletére. - Valaki nagyon ért ahhoz, amiről beszél. Kíváncsi vagyok vajon mennyi ideje van ennyire belemélyülve a témába. - bólintottam aprót, majd újból ránéztem a festményre. - Tudja, szerintem a művészet beleértve a festészet gyönyöreit is mindenképpen egy szubjektív téma aminél kár vitába szállni bárkivel is, ha ez nem áll másból, mint egyszerű nézetmegosztásból amiket észérvekkel alátámaszt az ember. Ízlések és pofonok kinek mi tetszetős és mire mondja azt, hogy undor kelti el tőle, de mindenesetre én úgy gondolom, a mai világban sok művész úgy szerzi meg a kellő reputációját ha elegendő nyíltságot rak a műveibe, beleértve a nyers tabu témákat, ami pont ez itt, ami maga előtt áll. Egy szeretkező páros abnormális pózban, mindent megmutatva, kissé elnagyolt de mégis csak realisztikus részletességgel. Itt már csak az a kérdés, ha valaki esetleg a munkahelyéről megpillantaná, hogy éppen mit bámul ennyi ideje ezeken a festményeken, vajon betegnek gondolná-e magát, vagy csak elismerné, hogy maga is művelt ilyen téren. Ez az, amin illene mindenkinek elgondolkoznia és ami némi változást igényelne - sóhajtottam nagyot. - Egyébként nem minden mondatomat kell teljesen komolyan vennie. Nem az a fajta ember vagyok, aki nem a női egyenjogúságért harcolna - fejeztem be a mondandómat, miután kiszáradt a szám. Bántam, hogy elvette tőlem azt az italt, amit egyébként más szituációban teljes szívemből rühellek de most igazán jól jött volna szomjoltónak. Édes istenem, ahelyett, hogy egy jéghideg sört nyomtak volna a kezembe játszhattam hosszú órákon keresztül az elegáns, csak a legdrágább pezsgőt kóstolgató úriembert, akitől nagyon de tényleg nagyon messze állok. Ég és föld. - Egyébként örülök, hogy ennyire megfogta a kiállításom és hogy ilyen szenvedélyesen tud beszélni azokról a dolgokról, amik sok emberben kételyt gerjesztenek. De ha jobban megnézi a képet, láthatja, hogy nem festem le olyan sötétnek ezt a társadalmat, mint ahogy hiszi - intettem újból a vászon felé, amelyből kiemelkedett minden ecsetvonás az intenzív festékhasználat miatt. Minden egyes suhintás, minden egyes érzelem, emlékek, tapasztalatok, pillanatképek mögötte rejlettek, amiket néhányan akár észre is vehettek, néhányan pedig csak görbe és egyenes vonalakat láttak. Erről szólt minden: a háttérről. Ha az nem volt, minek is bármibe belekezdeni? Talán ez a fajta gondolkodásmódom vezetett oda, hogy most először tették ki így a festményeimet bárhova is. Sose tudtam időre dolgozni, darabszámban leadni bármit. Ha nem jött az ihlet akkor nem volt semmim amit mutathatnék, ilyen egyszerű. - Ezt a pezsgőt pedig szívesen magának adom ha kéri, mert már az első kortytól kezdve éreztem, hogy kezdek rosszul lenni tőle - nevettem fel halkan. Kíváncsi voltam ez a felelet most megfogta-e vagy még mindig annyira talpraesett marad, hogy képes lesz visszavágni és ebből is kimagyarázni magát. Tetszett, ahogy beszélt, a szenvedélye, a kíváncsisága, hogy milyen érzelemdúsan kezd társalgást egy számára teljes mértékben idegen emberrel. Ezek mind megfogtak egy emberben. Most viszont csak azt vártam, hogy koppanjon.
Ismerem a klasszikusokat és számtalan kortárs kiállításon voltam már jelen - azon belül is főként az olyan amatőrként beharangozott festőkén, mint amilyen Franches is -, ez viszont közel sem jelenti, hogy otthonosan mozognék a témában. Nem vagyok műértő, sem filozófus. Megvolt rá a lehetőségem, hogy ezen az úton induljak el, és én okkal utasítottam vissza a puszta gondolatát is. Nem tagadom, a képzőművészet lényeges és sokak számára nélkülözhetetlen eleme az életnek, akárcsak a zene. Szegényebb, színtelenebb lenne a világunk, ha nem tudhatnánk benne azokat az emberi kéz által előállított termékeket, mint amilyenek a falon sorakozó képek is. Ugyanakkor 2019-ben rengeteg olyan témánk akad, ami égetőbb kérdéseket vet fel a kortárs művészek reputációjánál. Valószínűleg épp ez az oka, hogy ilyen hevesen reagálom le az idegen férfi közbe-közbeékelt, borúlátó megjegyzéseit a társadalomról. Normális esetben tartózkodnék tőle, hogy ilyen hamar véleményt formáljak valakiről, aki nagyjából négy mondatot szólt hozzám összességében, a feministák egyértelmű hibáztatására azonban hihetetlenül gyorsan kinyílik a bicska a zsebemben. Gyorsabban, mintsem visszanyelhetném a kéretlen megjegyzéseimet. Nyilvánvaló, hogy sérelmek érték az alkotói egóját, viszont semmi sem jogosítja fel rá, hogy emiatt azokat szidalmazza, akik mindent megtettek és megtesznek a saját nemük érdekében - vagy, ami még jobb, az egész "prűd" társadalmunkat. Nem tudom, hogy a hippisség és valami fura, kiterjedt anyai ösztön egyvelege, vagy a kialvatlanság fog el, de nem bírom megállni, hogy ne védjem meg az embereket. Szeretem őket. A feministák az istennőim, és ha ennél is tovább ecsetelgetem a gondolatmenetemet, fél perc múlva én leszek Gaia. - Nem értek egyet - jelentem ki, amint hagy egy sóhajtásnyi szünetet. - Rettentően unalmas lenne, ha elfogynának a megbotránkoztatható emberek. - Anya is ilyen. Egyszer benyitott Loganhez, mikor Marilyn Mansont hallgatott, persze videoklippel együtt. Sosem hallottam még annyira intenzíven káromkodni. Még most is vigyorognom kell, ahogy eszembe jut. Bár nem igazán értem, miért dobálózna bárki is olyan elképzeléssel, melyet nem érez sajátjának, nem fogom megkérdőjelezni a férfi állítását, amíg nem ad rá nyomós okot. Éljen az ártatlanság vélelme! - Ezt örömmel hallom - mosolygok rá visszafogottan. Klisés, vagy sem, amint kimondja, hogy ez az ő kiállítása, olyan ügyesen nyelem félre a pezsgőjét (a pezsgőt, amit percekkel ezelőtt loptam el tőle!), hogy abból kurzust kéne hirdetnem. Villámgyorsan fordulok el tőle, hogy a kezemet a számra tapasztva sűrű köhögésben törjek ki. - Maga csak szórakozik velem - felelem kétkedve, mikor végre ismét levegőhöz jutok. - Szórakozik, ugye? - Nemleges válasz esetén a fuldoklást követően ezúttal a röhögés fog el, szóval ha eddig nem minket bámult volna az egész társaság, most garantáltan a figyelem középpontjába kerülünk. Kezemet önkénytelenül is a vállára helyezem, mielőtt teljesen beleszédülnék a fuldoklás-nevetés kombóba. Rég nem mulattam ilyen jól. - Nos, valóban mást sugallnak. Talán mert a képei nem tévesztenek meg szándékosan úgy, ahogy maga tette velem, Dominique. Ugye, szólíthatom Dominique-nak? - A megtévesztés alatt pedig nem a kilétét, hanem az iménti kommentárjait értem. Előbbi az én saram; kész röhej, hogy fel sem ismertem az egykori kedvencemet. - De hisz nem kell nekem adnia, már elvettem - vigyorodom el pimaszul. - Megjegyzem, pontosan azért, hogy megkíméljem magát.
- Maga igencsak zárkózott lény, ha valakinek egy teljesen másik szögből megközelített véleményét kell végighallgatnia és akárcsak belegondolnia abba, hogy lehet némi igazságot tartalmaznak a szavai - mosolyogtam el magamat, hiszen egy idő után kezdett aranyossá válni, hogy mennyit képes vitatkozni velem bármin és hogy már mindenbe belefog kötni, miután véletlenszerűen megemlítettem a feministákat. Bár tudhattam volna, hogy nem pont egy olyan nő fog egyetérteni velem, aki besétál huszas éveiben egy erotikus festménykiállításra. A reakciójára pedig szívem szerint elfogna a teljesen őszinte nevetőgörcs. Vajon milyen érzés is lehet az, mikor perceken keresztül folyamatosan konfliktust keltesz egy emberrel, hangoztatva mennyire nem érti meg ezeknek a festményeknek a jelentését, mennyire nem gondolkozik normális emberként, magasztalva azt a férfit, akinek a kiállításán állnak aztán egyik percről a másikra realizálni, hogy pont azzal beszél, akinek ennyire dicséri a műveit. -Hiszi vagy sem, csak egy magamfajta tudna ilyen realisztikus melleket ábrázolni - viccelődök el vele, hogy ne érezze túlságosan kínosan magát a szituáció miatt, bár ahogy látom ahelyett, hogy elvörösödne vagy elkezdene bocsánatot kérni inkább jól elröhögcsél a szituáción. Mondanám, hogy bunkónak vagy udvariatlannak tartom emiatt, felmerülhetne az is, hogy nem esik jól, ahogy viselkedik velem, de eszem ágában sincsen megvádolni hasonlóval, mert még mindig látom benne azt a kislányos, de mégis nőies bűbájt amit magán hordoz és ami valamiért még mindig itt tart mellette, akkor is ha az első adandó alkalommal kikapta a pezsgőmet a kezemből és csak ócsárolni volt képes hosszú perceken át. Lehet nekem van rossz ízlésem, de vonzanak az ilyesfajták, akik kiállnak magukért, felemelik a hangjukat és annyira "függetlenek", mint a fiatalok, akik teljesen elhiszik, hogy saját fizetésből most már a szüleik segítsége nélkül is elfognak boldogulni. Utána pedig pár hétre rá már kopogtatnak az ajtón, hogy kikéne segíteni őket. Annyi kérdésem lett volna, de nem mertem őket feltenni. Elüldöztem volna, hiszen tapintatlanná vált volna a társalgás. Nem kíváncsiskodhattam volna, miért jött ide egyedül, mégis mit keres ezekben a képekben, miért fogják meg a műveim és a többi. Pedig amit eddig leszűrtem róla árulkodott a válaszokról a kérdésekre amiket fejben felé intéztem, gyakorlatilag pedig meg se mukkantam. - Most kivételt teszek és megengedem - válaszoltam újból szórakozottan. - Magát hogy szólíthatom? - kérdeztem meg a lehető legkedvesebb és leglágyabb hangomon, ami annyira feltűnő változást igényelt, hogy utána meg is köszörültem azonnal a torkomat. A pezsgős megjegyzésre halkan felkuncogtam, majd a hátam mögé téve a kezeimet néztem fel újra a vászonra. - Ha szeretné tudni, ez a póz nem is olyan furcsa és kellemetlen mint amilyennek látszik. Sőt - kezdtem vele nyíltabb lenni nyersebb megszólalásokkal. Megakartam tudni meddig mehetek el, hol kell meghúznom a határt.
Hogy én zárkózott? Sok dolgot mondtak már rám a huszonnégy évem alatt, de hogy zárkózott lennék, azt még soha. - Akkor nem lesz túl hiteles, ha ezúttal is azt kell mondanom, téved - válaszolom vigyorogva. - De ha ez javít valamelyest a helyzetemen, biztosíthatom róla: végiggondoltam minden egyes szavát - emelem magasba a kitartott tenyereim, mintegy védekezésképp. Arról már nem tehetek, hogy végső soron nem értettem vele egyet. Egyébként előfordultak bizonyos szakaszok a monológjában, melyeknél hajlottam rá, hogy igazat adjak neki. Például elismerem, hogy akadnak olyan csaták, amiket a művészet és a festészet hadszínterén felesleges megvívnunk; hogy a nyers, végletekig feltárulkozó megközelítés mekkora hatást gyakorolhat arra, aki szemtanújává válik. Belátom, nem tartja mindenki elfogadhatónak, nem olyasmi, amit az ember fenntartások nélkül nézegethet a munkahelyén, vagy tehet ki az otthona falára. Viszont hogy ez olyasmi lenne, amin változtatnunk kell? Nem, egyáltalán nem gondolom így. Szerintem ez nem hiba, csupán különbözőség. Kevésbé értékelnénk azokat a személyeket, akik nem látják beszűkülve a világot, ha mindannyian ilyenek lennénk. Konfliktusokat oldana meg, kevesebb kompromisszumot igényelne és könnyebben felvállalnánk önmagunkat, ha nem kéne szégyenkeznünk egy-egy hasonló jellegű alkotás miatt - de gondolhatunk a nagyobb képre is, mert nem csak egy festmény nézegetése miatt titulálhatnak minket perverznek vagy betegnek. Egyhangú lenne. Egy kicsit talán beteg is, igen, mert azoknak, akik mindent fenntartások nélkül kezelnek, ugyanúgy szükségük van a konzervatívabb szemléletekre, hogy visszafogják magukat és meghúzzanak egy határt, mint fordítva. Kell a kompromisszum. Kell az óvatosság. - Biztos vagyok benne - nevetek fel. - Nos, ez esetben gratulálnom kell: a festményei fantasztikusak, és szemlátomást a reputációja miatt sem kell aggódnia. Nem találkoztam még ekkora tömeggel a galériában. Na meg pezsgővel sem - teszem hozzá homlokráncolva. Már tudjuk, miért. - Ez az első kiállítása? Bárhogy igyekszem is, nehéz összeegyeztetnem az előttem álló férfit azzal a személlyel, akinek hosszú éveken át úgy rajongtam a munkásságáért. Meglehet, mert fogalmam sincs, a mondandója mely részét gondolta komolyan, és melyiket vetette be csak azért, hogy... miért is? Próbára akart tenni? Vagy azt hitte, ha nagy szavakat használ - mindegy, miket - levehet a lábamról? - Megtisztel - felelem éppolyan szórakozott hangnemben. Úgy teszek, mintha fel sem tűnne a viselkedésében végbemenő változás, miközben felé nyújtom a szabad kezemet. - Leslie Hewson. Kivételesen szólíthat Leslie-nek. Hümmögve fordulok vissza a pikáns kép felé, hogy még egyszer szemügyre vegyem és beleképzeljem magamat a twister-szerű pózba. - Talán egyszer letesztelem. - Hogy újra megcáfolhassam, természetesen. - Nem gondolt rá, hogy kifüggesszen néhány témába vágó írást a képek mellé? - pillantok rá kíváncsian. Úgy egyszerre reklámozhatná magát mindkét ágazatban, ráadásul az atmoszférát is fokozná.
Kezdőlap
