- Sajnálom drágám, sajnos nem tudok menni. A férjem beteg, kénytelen leszel megoldani valahogy. nagyot sóhajtok a telefonba. Természetesen megértem, hogy ebben a helyzetben Mrs. White inkább tölti a férje mellett az idejét, mint a kislányommal, megértem, csak fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megoldani a mai nap előttem tornyosuló rengeteg kihívást. Számítottam Mrs. White segítségére és most kétségbeesetten pillantok a kiságy irányába, ahol Assia jókedvűen rágcsálja az egyik plüssmackó fülét. - Persze, persze...érteni. motyogok végül valami választ a készülékbe, majd bontom a vonalat. Egyáltalán nem örülök annak, hogy ez a nap így alakult. Általában igyekszem minden szabadidőmet a kislányommal tölteni, hiszen olyan sokat dolgozom, és olyan keveset lehetek vele, hogy minden együtt töltött perc felér egy apró csodával. Szűk két órán belül viszont a Cherry Blossom hotelben kellene lennem egy állásinterjún, és fogalmam sincs, hogy a gügyögő csodámmal hogyan fogom kivitelezni a dolgot. Néhány nappal ezelőtt olvastam a munka hirdetést az újságban, és egy rövid telefonbeszélgetés után kiderült, hogy Hiltoni fizetésemnél jóval többet kereshetnék náluk és a munkabeosztás is kedvezőbb, így hát a mai szabadnapomra lebeszéltünk egy találkozót. Nagyon szerettem volna élni ezzel a lehetőséggel, hiszen a magasabb fizetéssel jobb életet tudnék biztosítani Assianak, nem azt...amiben most élünk, és talán még az iszonyatos főbérlőtől is sikerülne megszabadulnom. Esténként, amikor van időm gondolkodni, mindig eszembe jut a gusztustalan férfi, érzem magamon a csókjait és érintéseit. Jobb élet reményében szöktem ide, most mégis kiszolgáltatottan kell élnem, attól rettegve, hogy mikor veszik el tőlem a kislányom. Ha nem amiatt aggódom, hogy a férjem ránk talál, akkor folyton azon jár az eszem, hogy a főbérlőn rám küldi a gyámhatóságot és elveszik tőlem azt, aki miatt ilyen körülmények között is kitartok. - Elmegyünk sétálni jó? nyomok egy puszit angyalarcú lányom homlokára. Nincs más választásom, meg kell próbálnom az interjút, magammal kell vinnem a lányom, lesz ami lesz, egy próbát mindenképp megér. - Visszük Freddyt is. adom kislányom kezébe a zöld békát, ami nélkül sem aludni, sem pedig kimozdulni a lakásból nem hajlandó. Elképesztő, hogy bár még nagyon kicsi, de mégis mennyire akaratos. Beszélni sem tud még, de mégis képes elérni szinte mindent amit akar. Beismerem, talán egy kicsit el is van kényeztetve, de hát nekem rajta kívül már senkim nincs, érthető, hogy mindent megpróbálok adni neki amire vágyik és ami tőlem telik. Még egy utolsó pillantást vetek magamra az előszobában álló hatalmas tükörben. Arcom sápadt, szürke karikák jelentek meg a szemem alatt a kialvatlanságtól, sötét tincseim minduntalan szeretnének kiszabadulni a kontyom fogságából. Be kell látnom, néztem már ki jobban is, de talán egy interjúra még elviselhető a kinézetem. Pénz, idő és energia hiányában mostanában nem igazán foglalkozom a külsőmmel, pedig másfél évvel ezelőtt ki nem tettem volna a lábam a házból smink és tökéletes megjelenés nélkül. Egyedülálló anyaként mostanra már a sminkelés a legutolsó dolog, ami reggel, munkába indulás előtt eszembe jut. Néha még most is teljesen hihetetlen, hogy milyen változásokon mentem keresztül azóta, hogy magam mögött hagytam szülővárosom. Gyors léptekkel vágok át az embertömegen, magam előtt tolva a babakocsit, az utca táblákat figyelve. Olyan hatalmas város ez, hogy néha azt érzem soha nem sikerül megszoknom és folyamatosan eltévedek. Félrehúzódom az egyik mellékutcában, hogy a telefonomra letöltött GPS-re figyeljek, ami szerint a következő sarkon jobbra kell fordulnom és néhány méter múlva megérkeztem a célomhoz. Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a programot, de nagyon hálás vagyok, többször mentett már meg attól, hogy teljesen elvesszek a hatalmas épületek között. Visszadobom a készüléket a táskámba, majd az előbb lecsekkolt útvonalon indulok a hotel irányába. Már így is tíz perc késében vagyok. Megszaporázom a lépteimet, de egy magam előtt tolt kocsival nem olyan könnyű az emberek között szlalomozni. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor megpillantom végre a hatalmas épületet. Kissé lelassítom a lépteim és tekintetemmel a személyzeti bejáratot keresem. Megigazítom kócos frizurámat és remegő ujjakkal nyomok rá a csengőre. Nem történik semmit. Megismétlem a mozdulatot, néhány másodperc múlva, egy morcos fekete arc néz szembe velem. - Interjúra jönni... szemöldöke a magasba szalad és fejével a babakocsiban mosolygó lányom felé bök. - Sajnálom, ő nem jöhet be? nagyokat pislogva figyelem a férfit. - Miért? felsóhajt, egyértelműen látszik rajta, hogy kevés türelme van ehhez a beszélgetéshez. - Mert tiltja a szabályzat. jegyzi meg ingerültebb hangnemben. - De engem várnak... be sem tudom fejezni a mondatot, mert idegesen vág közbe. - Nem érdekel! Nem engedhetem be a kis taknyost, gondolom, hogy kint hagyni meg nem szeretné, úgyhogy akár már mehet is, rengeteg dolgom van a hülyeségein kívül is! megnyikkanni sincs időm, mert dühös csapja be maga mögött a hatalmas vasajtót, ami miatt Assia keserves sírásba kezd. Leguggolok mellé, hogy megnyugtassam. Csalódott vagyok, de legalább megpróbáltam, holnap délelőtt majd kérek egy új időpontot, ha szerencsém van a menedzser megértőbb lesz, mint az előbbi férfi. Kissé csüggedten, gondolataimba merülve sétálok a metró irányába, észre sem veszem, hogy Assia kezéből kicsúszik Freddy és némán zuhan a földre.
remember that the most valuable antiques are dear old friends.
- …szóval lehet, hogy csúszni fogunk a nyitással –akaratlanul is nyelvemre harapok a meggondolatlanul elejtett mondat után, de innen nincs tovább: ha szeretném se tudnám visszaszívni a szavakat. Homlokom, mint egy remekbe szabott, háborgó tenger szalad ráncba, lábaim lassítanak az erőltetett tempón, fülemre, mintha legalábbis távol tartanám azt, szorosabban nyomom rá a telefont, megkísérelve jobban hallani azt, ami el se hangzott a vonal túlsó végéről. Csak egy pillanatig tartom el a készüléket, de megbizonyosodva arról, hogy nem szakadt meg a hívás, visszaemelem azt iménti helyére. - Apa?... –magam se tudnám megmondani, mikor volt utoljára ennyire kétségbeesett és meglehetősen gyermeteg a hangom. Talán, amikor hatévesen apám kézen ragadott, és az el nem intézett felügyelet okán elrángatott magával egy megbeszélésére, ahol megfeledkezett arról, hogy nem kívánt utánfutója van, így alig kilógva a földből, bizonytalanul támolyogtam a sok, pingvinnek öltözött, befolyásos ember között, keresve a köpcös férfit. Most viszont kénytelen vagyok hasonló tónust megütni, hisz’ ki tudja, lehet most törtem össze apám lelkivilágát, és taszítottam el magamtól a „jó fiú” érdemrendet. - Mi az, hogy csúszni fogunk? Hogy csúszhatunk?! –bár eleinte nem találja meg a hangját, azért a végére kellően belejön, mint kiskutya az ugatásba, és visszanyeri az érzékletes, reszelősen dörmögős, de mindenekelőtt agresszív tónusát. Igen, ez az én apám… - Most mondtam el… -sóhajtom a szavakat, visszapöckölve orrnyergemre a lefelé csúszkáló napszemüveget. - Te ne beszélj velem tiszteletlenül! - Elnézést –igenlően szökik számra a szó, kezemmel intek egy felém közelítő taxi irányába. Futtában osztom meg a sofőrrel az úti célt, majd határozottan csapva be magam mögött az ajtót vetem hátamat a kárpitnak. – A beszállítónál támadt egy kis fennakadás. Elszámolták magukat, és nincsen elég a szobákba rendelt gardróbból. A gyártási folyamatokat már elkezdték, gőzerővel dolgoznak rajtuk, hogy előállítsák a hiányzó mennyiséget, de valószínűleg egy-két héttel így is tolódni fog az időpont –feltámaszkodva az ablakra meredek ki New York elém táruló látképére. A megannyi épületre, a visszatükröződő ablakokra, a padkákon sorakozó biciklikre, és a szabályos távolságokban ültetett fákra. Az eget azonban egy pillanatra sincs szerencsém látni… Talán ez a legnagyobb hátránya Manhattannek: hiába törekszenek arra, hogy zöld legyen, hogy ne egy egybefüggő betondzsungel legyen, amit megtör a Central Park egésze, a felettünk húzódó kék horizontot csak akkor láthatja az ember, hogyha közvetlenül arra emeli a tekintetét. Persze ez nem a város hibája, hanem az embereké, akik bitorolják… és hiába a negatív vélemény, én se vagyok különb, hiszen az én nevem alatt épül most a közel húszemeletes épületóriás, amivel én magam is beálltam New York hanyatlását előidéző társadalmi réteg sorába. - Egy-két hét?! –a határozottan dörrenő hang késztet arra, hogy megrázva a fejemet a szemem elé kerülő látványt elhanyagolva újból a beszélgetésünkre koncentráljak. Ugyanis, ha a háborút nem is, de ezt a csatát még, ha akarom, megnyerhetem. - Igen –helyeslően bólintok is a szó mellé, mintha bármi esély volna arra, hogy ezt ő maga is lássa. – De igyekszem tenni az ügy érdekében. - Mégis hogy?! - Tudom, véges a keretünk, de valamennyit spóroltunk a függönyökön és a modern napellenzőkön, így ha mást nem, tudok nekik valamivel több pénzt ígérni, amivel esetleg felpörgethetjük a gyártósort –ezt is tőle tanultam: pénz beszél, kutya ugat. Pár számjeggyel több, és máris nem csak az ügyfél, de a megbízott is elégedettebben hajtja álomra a fejét. Márpedig a magunkfajtáknak, akiknek bizonyos értesüléseim alapján „pénz folyik az ereikben” –legalábbis a napilap ezt hozta le a hotel és az én ügyem kapcsán-, nem okoz különösebb fejtörést, de még csak álmatlan éjszakát se az, ha valamicskével kevesebb bankó marad a zsebükben. - Ez esetben számokban beszéljünk –kelletlenül ér a kinyilatkoztatás, a szemem sarkából elpillantok a sofőr irányába, de végül csak szemet tudok hunyni a visszatartó tényező felett. - Én négyezerre gondoltam –ahogy számítottam, rögtön egy érdeklődő szempár szegeződik rám a visszapillantóból, de ahogy összeakad a tekintetünk, rögvest visszapillant az út irányába. Igen, azt hiszem ezek alapján elvárja a busás jattot… miért is ne tenné? Ahogy lefékez a nemrégiben megadott címen, meg is adom neki azt, amire számított, majd egy köszönöm-öt tátogva kipattanok a hátsó ülésről. Elegyengetve az ingemet indulok meg a nyikorgó kocsifék hangjában. Mintha legalábbis azt hinné, hogy visszakérem tőle, úgy iszkolt el… - Az mennyi? –a hangja kezd türelmetlenné válni. Márpedig, ha valamit megtanultam az évek alatt, az nem más, mint, hogy ne zargassam fel a mélyen alvó oroszlánt. - Közel ötmillió won. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy ne legyenek elégedetlenek, mert ez lesz a végső ajánlatom –mélyen temetve kezemet öltönynadrágom zsebébe lassú, andalgó léptekkel eredek meg az úton, mikor is cipőm orra előtt nem várt akadály jelenik meg. – Apa, majd visszahívlak, jó? –ezzel pedig bontom is a vonalat, farzsebembe helyezve a készüléket hajolok le az elhagyatott plüssállathoz, a jobb sorsra méltó zöld békához. Megkaparintva azt, amit a nedvesség alapján úgy gondolom, a kisgazda próbált herceggé változtatni porolom le, tengelyem körül perdülve keresve, ki is veszthette el a hűséges jószágot. - Asszonyom! –koreairól el nem fedett akcentussal váltok angolra, míg magasba tartva a jószágot szavaim révén kívánom megtorpanásra bírni a babakocsis nőt. Sietős, kocogó léptekkel szegődök a nyomába, kinyújtva a karomat tartom felé az állatkát. – Azt hiszem ezt… -elejtették. Legalábbis így folytatnám, ha meglátva az ismerős arcot nem fagyna belém minden kikívánkozó szó. Leforrázottan kapom le fejemről a napszemüveget, hogy tisztán láthassam a vonásait. - Céline? –bukik ki ajkaim közül az enervált kérdés, elnyílt ajkaim adnak tanúbizonyságot felettem eluralkodott megilletődöttségemről.
Ha akarnám sem tudnám leplezni a csalódottságomat, ami olyan erővel söpör végig rajtam, hogy tiltakozni sincs időm elenne. Dühös vagyok, kimondhatatlanul dühös, és alig bírom visszatartani a könnyemet, ami az elmúlt másfél év feszültsége miatt most szeretne távozni tőlem. Egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgaim ahogyan azt szeretném és emiatt nem csak feszült, hanem végtelenül szomorú is vagyok. A jobb élet reményében szöktem ide, azért, hogy a kislányomnak szabad és boldog élete lehessen, olyasféle elkötelezettségek nélkül, amik nekem jutottak. Ehhez képest egyre inkább érzem azt, hogy a féltve őrzött reményeim, álmaim megvalósítása egyre távolabb sodródik tőlem. Ebben a pillanatban kételkedem abban, hogy képes leszek egyedül végigcsinálni. Mindent feláldoztam azért, hogy végre olyan életem legyen, amit megérdemlek, amit legfőképp a kis Assia érdemel, de a jelenlegi álláspont szerint soha nem tudom megvalósítani már az elképzeléseimet. Minden bizonnyal, ha újra meghoznám ezt az áldozatot érte, újra és újra magam mögött hagynám a vagyont, a családot, a barátokat, a karriert érte, de tanulva az elmúlt időszak hibáiból talán megfontoltabb lennék. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, amikor jobb élet reményében mindent magam mögött hagyva költöztem ide, teljesen figyelmen kívül hagyva a hosszú távú akadályokat, amikkel nap mint nap meg kell küzdenem. Tudom, hogyha visszamennék Párizsba a családom soha nem bocsátaná meg nekem amit tettem, egyszerűen kitagadnának és a befolyásukat használva még a lányomat is elvennék tőlem, éppen ezért nem szerepel a lehetséges opciók között a visszautazás, bármennyire is hiányszik szülővárosom. Itt kell megtalálnom a helyem, az otthonom, erősebbnek kell lennem, mint eddig bármikor. Jó lenne egy apró visszajelzés, ami megnyugtatna és meggyőződnék arról, hogy helyesen cselekedtem, hogy jó anya vagyok és önzőségemmel nem fogom kockáztatni a pöttöm kisember jólétét. Gondolataimba merülve, csendesen, leszegett fejjel sétálok a metró irányába. Halványan még él bennem a remény, hogy talán kaphatok egy második esélyt, hogy lesz alkalmam ismét eljönni és részt venni a most hirtelen elmaradt interjún. Milyen vicces az élet, a régi énem, Céline, a néha túlságosan gőgös lány soha nem alacsonyodott volna le arra a szintre, hogy szobalány váljon belőle, az új énemnek, viszont egyelőre semmilyen más lehetősége nincs az életben maradáshoz. Kimondhatatlanul dühös vagyok, a fekete biztonsági őrre, Mrs Whitre, magamra és erre a kibaszott városra is, amiért el kell engednem a reményt. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy az élet nem áll meg, hogy ha ez az ajtó be is csukódott előttem, egy másik majd akkor fog kinyílni amikor nem is számítok rá, de ez a gondolat nem segít abban, hogy jobban érezzem magam. Most még nem, még szükségem van néhány órára, hogy kevésbé borúsan lássam a dolgokat magam körül. Ha tehetném hisztérikusan toporzékolnak a nyüzsgő utca kellős közepén, a világba sikítva minden bennem felgyülemlett negatív érzést. Legyőzöm a késztetését annak, hogy úgy viselkedjek, mint egy elkényeztetett liba, és inkább lelassított léptekkel haladok a megálló irányába. A szél az arcomba kap, és megborzongok hideg ölelésétől, hiányoznak a párizsi meleg fuvallatok. Annyira el vagyok foglalva saját magam szánalmával, hogy nem veszem észre, amikor Assia kezéből kipottyan a legjobb barátja. Csak az előttem szlalomozó embereket figyelem. Reflexszerűen torpanok meg, amikor kiáltást hallok a hátam mögül, s bár egyáltalán nem biztos, hogy nekem szól, mégis kíváncsian fordulok meg. Az első pillanatban, csak Freddyt pillantom meg, csak ezután siklik tekintetem a férfi arcvonásaira. Az idő megáll körülöttem, hirtelen pánikszerű érzés kerít hatalmába, ahogy felismerem az engem vizslató férfit. A szám kiszárad és ebben a percben szeretnék láthatatlanná válni, vagy legalább elsüllyedni a föld alá. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állok a férfit bámulva, a percek nekem most hosszú óráknak tűnnek. Nyelek egy hatalmasat, lehunyom a szemem, mintha azt remélném, hogy amikor ismét kinyitom őket Dae Won eltűnik a semmiben. - Nem! csak ennyit vagyok képes kipréselni remegő ajkaim közül és már nyúlok is a plüss irányába, hogy megkaparintva azt, eltűnhessek innen. Mennyi esély van arra vajon, hogy a hosszú-hosszú évek óta nem látott férfi képzelgésnek higgye ezt a jelenetet és minden további kérdezősködés nélkül hagyjon elsétálni? Assia, mintha csak most érezné igazán kedvenc plüssének hiányát, mocorogni kezd a babakocsiban, és sírásra görbülő ajakkal pillant hátra, mogyoróbarna szemeivel Dae Wont bámulva. - Megkaphatom a békát? pislogok nagyokat, mert az előbb ugyan szerettem volna kitépni kezéből az állatot, de félúton megálltam a mozdulatban és kezem tehetetlenül hullt vissza a testem mellé.
remember that the most valuable antiques are dear old friends.
Nehéz. De ha jobban belegondolok soha, senki nem állította azt, hogy könnyű lesz. Az elmúlt években az életem több fejezetre bomlott, talán többre is, mint amit egy békés emberélet megkövetelne, és nem állítanám azt, hogy ezek feltétlen, szoros összefüggésben állnak egymással. De szokás mondani, hogy ilyen ez a show business, ami nem kifejezetten hivatott megkímélni az azt átélő egyedet. Mert a jelenemet, és a jövőmet nem én irányítom, sokkal inkább vagyok egy marionett bábú apám kezében, aki úgy irányítja a fonalakat, ahogy azt ő kénye-kedve szerint érzi. Tizenévesen Franciaországból hazatérve éveim voltak arra, hogy rendezzem a fejemben kavargó megannyi gondolatot, hogy elhitessem magammal, nem célszerű a járatlan utat választani a járt helyett. Azt, hogy nem véletlen születtem ebbe a családba és, mint olyan, a „hotelbirodalomra” méltó férfi kutya kötelességem komolyan venni a rám rótt feladatot. Pedig isten a tanúm, nem kívántam a magasztos hatalmat, ami akaratlanul is ezzel jár. Nem kívántam azt, hogy a sajtó rajtam csámcsogjon, hogy napi szintű értekezések folyjanak nem csak a szálloda egészéről, de, ha a témát megunták, akár rólam. Mert, bár hamar házasodtam, talán túlontúl hamar is, a szórakozásból a Párizsba való visszaköltözésem, így Sébastiennel való újbóli baráti viszonyom okán nem engedtem. Mondhatni ő nem engedett. Mert ő volt az első, aki észrevette azt, hogy a húszas éveim végén az életem kilencven százalékban a munkámról, tíz százalékban a magánéletem rendezéséről szólt. Kérdezte ő: élet az ilyen? Nos, bárhonnan is nézzem, igen. Élet, elvégre ezt is ugyanúgy élni kell, mint a folytonos szórakozást, a hobbiszerű munkát, amit ő választott magának. Éppenséggel csak komolyabban kell venni, mint amennyire szeretné az ember. El kell fogadnia azt, hogy épp, hogy leélt három évtizedet, de ez idő alatt már négy országban élt: Dél-Koreában, Japában, Franciaországban és az USA-ban. És ugyanúgy bele kell törődnie abba, hogy ha akarja, ha nem, ez a lista bővülni fog. Mert ahogy a feleségemnek hűséget fogadtam az oltár előtt, úgy, mikor apám elhintette számomra a terjeszkedés statisztikáját, szavamat adtam, hogy sikere fogom vinni a terveit. Azokat a terveket, amiket ő annak idején megálmodott, de eljárt felette a kor, így ő már alkalmatlan arra, hogy időről időre repülőre helyezze az életét, és újabb célhelyet válasszon magának. Számtalan lemondásra kellett rákényszerülnöm. Egyetlen igazán biztos pont van az életemben, az pedig nem más, mint a Cherry Blossom. Mondhatni piszkosul ingerszegény környezetben élek… volt idő, mikor megannyi baráttal vettem körbe magamat, de különböző, mondvacsinált indokokkal el kellett őket taszítanom magamtól. Talán, ha jobban belegondolok, Céline se volt különb… Hiszen az Yvonne-nal való viharos kapcsolatom eredményeképp volt szerencsém megismerkedni vele, és amint a lojális férj szerepét vállaltam Julie oldalán, úgy vele is megszakadt a kapcsolatom. Nem tudtam, hogy mi van vele, mindaddig, míg a családja fel nem keresett a holléte felől érdeklődve. Nem tudtam és nem is tudhattam, hogy megszökött Franciaországból. Most viszont az évek óta nem látott, ismerős vonásokat pásztázva földbe gyökerezik a lábam, mondhatni általános tanácstalanság árad szét bennem, ahogy ujjaim között morzsolgatom a leporolt plüssfigurát. „Nem!”. Egészen megütközök a válaszán. Hátrahőkölök, szemeimet résnyire szűkítve mélyedek el az egészen sötétbarna tekintetekben. Talán tévednék? Talán csak láttatni akarom magammal? De mi okom volna rá?... Elégedetlen, a sírást előremutató nyöszörgés töri meg a kellemetlen, feszült csöndet. Elcsigázottan vagyok csak hajlandó az ismerős arcról a babakocsi felé irányítani tekintetemet, hogy megpillanthassam a zöld plüss jogos tulajdonosát. Képtelen vagyok magamba fojtani a kikívánkozó mosolygást, így egy halovány görbülettel ajkaimon veszem szemügyre az egészen vizenyős, mélybarna szempárt. Bizonyára az anyjától örökölte… - Természetesen! –sietősen fordítom vissza a kérdéssel egyidejűleg a szememet a hang tulajának irányába. Szabad kezemmel alátámasztva a plüssállatot tartó kezemet nyújtom felé a zöld jószágot, derékból hajolva meg, mintegy igazolva ezzel a nemzetségem udvariassági gesztusát. – Elnézést –dünnyögöm nem létező bajuszom alatt, míg újból felegyenesedek. Sok esetben csalt már a szemem… a feleségem szerint nem vagyok kellően jó megfigyelő, mert az életem szüntelen kapkodásból áll. Nem figyelek oda a részletekre, nem látok tovább az orromnál, és annál, amit én magam látni szeretnék. Mindazonáltal nem vagyok hajlandó elfogadni az előbb adott választ… Hiába temetem a zsebembe a kezemet, és teszek két lépést abba az irányba, amerről érkeztem, visszafordulok a hátrahagyott páros felé. - Az előbb hazudtál, igaz? –a szavaim ezúttal franciául, az ő anyanyelvén hangzanak el. Én tisztában vagyok a magam igazával… mégis, az ő szájából akarom hallani azt, hogy megpróbált félrevezetni. Hogy valami oknál fogva el akarja titkolni a valós személyazonosságát egy régi kor barátja elől.
Pontosan úgy érzem magam, mint amikor alig töltöttem be a tizenhat évet és apám maga elé hivatott a hatalmas dolgozószobájába. Még arra is tisztán emlékszem, hogy milyen büszke voltam, hiszen soha senkit nem engedett be a fehérre festett falak mögé, ahol ügyes-bajos dolgait intézte. Leültetett a kanapéra, kezembe nyomta életem legelső pohár whiskey-ét és hosszú percekig néma csendbe burkolózott, mielőtt bejelentette az eljegyzésemet a nálam közel húsz évvel idősebb férfivel. Most is ugyanazt a csalódottságot, félelmet, gyomorideget érzem, amit akkor, majd a házasságom rövid időszakában mindvégig. Nem mertem ellent mondani neki, hogyan is tehettem volna, ebben a helyzetben még anya sem mert neki nemet mondani. Így történt, hogy feleségül mentem egy olyan emberhez akihez önszántamból sosem mentem volna, és bár jól bánt velem, semmiben nem szenvedtem hiányt, egyszerűen képtelen voltam szeretni őt. Nem tudtam eltekinteni a ténytől, hogy apám egyszerűen túladott rajtam, mintha csak egy bútordarab lennék. Néha megpróbáltam fellázadni, hangoztatni, hogy én ezt nem akarom, de szavaimra csak mosolyt vagy legyintést kaptam válaszul. Sokszor átgondoltam, hogy jó lenne megszökni, új életet kezdeni valahol, de valami mindig visszatartott és csak akkor tudtam elhatározni magam, amikor a terhességi teszten megpillantottam a két piros csíkot. Tudtam, hogy a gyerekemnek jobb életet szeretnék, az esélyét annak, hogy szerelemből házasodjon, hogy hibázzon, elessen és ismét talpra álljon. Tudom, hogy milyen nehéz egy céltudatos apa mellett felnőni, aki még a családját is háttérbe helyezi a cége érdekében, és nem szerettem volna, hogy a gyerekem is ugyanazt érezze minden alkalommal amikor az apja szemébe néz, mint amit én is. Nem volt könnyű meghozni a döntést, sokszor megfordult a fejemben, hogy talán hibát követek el, de minden alkalommal amikor a méhemben növekvő magzatra gondoltam a bizonytalanságom tovaszállt. Igazából még most sem tudom, hogy hogyan tovább, de abban biztos vagyok, hogy bármilyen nehéz is most, távol mindenkitől, egyedül kell boldogulnom. Nem kockáztathatom azt, hogy esetleg rám találjanak, hiszen hiába telt el azóta másfél év, biztos vagyok abban, hogy még mindig keresnek, és fognak is, amíg dobban a szívük. Sem apám, sem a férjem büszkesége nem engedhet meg magának ilyen pofátlanságot, talán mindketten abban reménykednek, hogy a tékozló leány hazatér és akkor ők maguk büntethetnek meg tetteimért. Erre azonban biztosan nem fog sor kerülni, amíg van annyi erőm, hogy kitartsak, elsősorban a lányomért. Földbe gyökerezett lábbal állok és bámulom az előttem magasodó alakot. Hirtelen mintha minden más megszűnne körülöttünk, a föld megáll forogni és én csak arra vagyok képes, hogy értetlenül pislogok az ismerős arcvonásokra, mint hal a szatyorban. Szeretnék most azonnal elszaladni, de arra is képtelen vagyok, hogy egy normális mondatod kinyögjek. Érzem, hogy egyre vadabbul dobban bordáim között a szívem, izzad a tenyerem és pánik hatalmasodik el rajtam. Normális körülmények között nagyon örülnék annak, hogy találkoztunk, de most, hogy éppen rejtőzködni próbálok a régi énem minden ismerős arca elől leginkább csak tehernek érzem a találkozást. Remegő kézzel veszem át Freddyt, de ujjaim olyan görcsösen kapaszkodnak a plüss állatba, hogy ha képes lenne rá, minden bizonnyal felsikítana. Látom, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik és ismét felcsillan a remény, hogy talán mégsem kell a lebukás veszélyétől tartanom. Átnyújtom Assianak a kis békát, aki még néhány másodpercig figyeli az ismeretlen alakot, majd gondtalanul rágogatja tovább Freddy lábát. Megengedek magamnak egy halvány mosolyt Dae Won irányába, majd elindulok a metró irányába. Minél gyorsabban el kell tűnnöm innen. Ahogyan francia szavak ütik meg a fülem, önkéntelenül is megtorpanok, hogy lassított jelentet megszégyenítő tempóban fordulok meg. Képtelen vagyok tovább hazudni, vagy csak elsétálni, mintha nem ismerném őt, mintha nem is vágynék egy régi barát társaságára. - Igen... válaszolok szintén az anyanyelvemen. Tekintetemmel kerülöm az övét, a babakocsi nagy, poros kerekét bámulom inkább. - Vagyis nem teljesen. végül is, már tényleg nem vagyok Céline, másfél éve nem használtam a születési nevem sehol, és annyira hozzászoktam a Domi-hoz, hogy már egyáltalán nem is hiányzik a régi, jobban csengő nevem. - Kérlek, meg tudjuk ezt beszélni valahol máshol? Valahol, ahol...kevésbé nyilvános? esdeklő pillantással nézek rá végre.
remember that the most valuable antiques are dear old friends.
Talán elérkezett az az idő, mikor sikerrel megértettem apám stratégiáját. Embertelen, nem csak a környezetével, magával szemben is… de működik, vitathatatlanul. Hiszen ő, aki soha nem tartott igényt barátokra, ismerősökre amennyiben az nem munkaviszonyt sejtet, tökéletesen boldogan éli az életét az önnön birodalmában- legyen szó materiális, avagy csak a fejében élő illúzióképről. Mikor a Cherry Blossom megszületett, és szegről-végről szerzett, kétes emberek közbenjárásával egy egyszerű, utcaszéli motelból Dél-Korea legnagyobb szállodaláncává nőtte ki magát, ezzel egyenes arányosságban dobta el magától minden addigi, kedves ismerősét, azokat partnerek, üzletfelek váltva fel, hogy minél jobban biztosítsa magát a sikeresség toplistáján. És, ha nem tévedek, ezt várta el tőlem is… Soha nem nézte jó szemmel azt, hogyha az újságok hasábjain nem csak a munkában való jártasságomat méltatták, hanem megemlékeztek arról is, hogy egyéb szórakozóhelyeken, esetleg kulturális eseményeken, adományozásokon, jóléti szervezetek által rendezett esteken is lencsevégre kaptak, pedzegetve ezáltal azt, hogy a siker mellett bizony van idő arra is, hogy az ember kicsit önmaga legyen. Hogy legyen magánélete, hogy szociálisan is egy egészet alkosson a munka béklyóin túl. Persze, mint a munkájában sikeres apa, és, mint ambiciózus, karakán vezető és felettes, gondoskodott is arról, hogy mindezek egyszeriben megszűnjenek, elérve ezt a lépten-nyomon nyakamba akasztott apró-cseprő, ám intézkedés tekintetében legkevésbé se könnyűszerrel megoldható feladatok tömkelegével. Szerinte nem csinált jó reklámot a cégnek az, hogy azt érzékeltettem a közmédiával, túlzottan sok időm van a szabad élet fenntartására, mert egy főigazgatót akkor lehet igazán komolyan venni, hogyha az az idegpályáinak minden egyes kis szegletével a rá rótt szerepkörre koncentrál. Eltűntek mellőlem a barátaim, az ismerőseim, és mindezt úgy érte el, hogy nem eszméltem fel arra, mekkora veszteséggel járt ez. Szépen, lassan, töredelmesen építettem le őket, mígnem egyszeriben megszűntek azok a kis kiugrók, amik elhitették velem, ha nem is egészében, de részleteimben az én életem is tartalmazhat szórakozást, kikapcsolódást. És most, Céline előtt toporogva, legalább annyira tanácstalanul, mint egy kisgyerek a bolti Mikulás előtt, jöttem rá arra, hogy hiányzik. Hiányoznak azok az egyszerű, hétvégi esték, amikor ledobhattam magamról az igazgatói mivoltomat, amikor én is egy lehettem az átlagos, huszonéves fiatalok között. Amikor barátja lehettem többeknek, mikor gátlástalanul szórakozhattam, nem foglalkozva azzal, hogy mikorra várjuk a rendeléseket, hogy állnak a statisztikáink, mennyi a bevétel, és ahhoz mérten mennyi a kiadás. Amikor testvére lehettem a nővéremnek, nagybátyja az unokaöcsémnek, még ha nem is feltétlen személyesen, de távolról, telefonbeszélgetések és skype videochatek révén igen. Amikor a hotel gondjaitól mentes, odaadó férje lehettem a nejemnek, aki mára jobban megsínyli az apám általi akaratos nyomást, mint én valaha. De az élet ilyen… mint ahogy többen is monológba, dalszövegekbe foglalták már: „The show must go on”. Az agyam tudja azt, hogy abban a pillanatban, ahogy hátat fordítok neki, el kell engednem. Hogy nem ragaszkodhatok görcsösen a múltam egy újból felbukkanó részéhez, hogy a menekülési kísérlete megalapozott, és nekem minden lehetőséget fenn kell neki tartanom ahhoz, hogy az iménti találkozásunk megmaradjon annak az egy-két perc kínos érzetnek, amit hosszú évek elteltével átélhettünk. Mégis a szívemre hallgatva szegezek a hátának egy provokáló kérdést, és az, hogy ennek hatására megtorpan, talán többet elárul, mint a szavak. Fellélegzek. Mélyen fújom ki az ez idáig görcsösen benntartott levegőt, mikor végre azt a választ kapom, amit már legelsőnek is elvártam volna. Hallom, ahogy cipőm talpa alatt halkan karistolódik a kosz, a por a betonhoz, míg újból irányt váltva indulok meg felé. Sejtelmes megjegyzése nyomán csak felszökik a szemöldököm, de nem firtatom. De mégis… mi az, hogy nem teljesen? - Hogyne! –bólintok határozottan, hátrébb téve egy lépést tartom ki a karomat menetirányba. – Persze, nem annyira diszkrét, nem annyira csöndes, de fent az irodámban csak ketten lehetünk. Ne félj, biztonságos –oszlatom el rögtön az esetelegesen felmerülő kételyeket, amik a grandiózus, jelenleg csak a beton sajátos, szürke színét magára öltő építményt látva támadhatnak. Fel van állványozva, a monoton csörgés-zörgés már egészen beleolvadt a város zajába. Nem bizalomgerjesztő. Nem szép. De mindennek eljön a maga ideje. A személyzeti ajtóhoz invitálva ragadok kulcsot, hogy feltárhassam azt első soron előtte, majd ezután én is követem. A látványon megütköző biztonságira tekintve szalad magasba a szemöldököm, aki nem átallott rögvest a babakocsira mutatni. Halántékán kidudorodik egy ér, vérben forgó szeme agresszívan villan felém. - Ő nem…! - Ő mi nem? –fojtom belé rögvest a szót. – Nem jöhet be ide?... és ezt ki mondja meg nekem. Tán te? –hányavetin dobom elé a kérdést, mire csak egy artikulálatlan tátogást kapok válaszul, de hessegető kézmozdulatomra eláll a személyzeti lift elől. - Erre gyere –újból franciára váltva a használt nyelvet hívom le a kártyámmal a vaskalitkát, majd amint az halk csilingeléssel kitárja előttünk ajtaját, betessékelem magam előtt, utána lépve pedig meg is nyomom a 15-ös gombot. Nem vetem felé a fejembe tóduló sok kérdést. Miért vagy itt? Hogy kerültél ide? Miért nem szóltál? Miért nem adsz magadról életjelet? Ő ki? Hogy tehettél ekkora butaságot?... Helyette némaságba feledkezve várom meg azt, hogy a felérjünk a legfelső szintre, arra, amelyik talán a legjobban ki van dolgozva ebben a hodályban. Gyors lépteim hangos kopogást ütnek a járólapon, amit kisvártatva a zárban forduló kulcs zörgése vált fel, ezzel pedig be is kerülünk a személyre szabott birodalmamba.
Tudtam, hogy talán egész életemben bujkálnom kell majd, hogy nem fog eltelni egyetlen perc sem úgy, hogy ne kelljen attól való félelemben élnem, hogy rám fognak találni. Tudom, hogy mindegy mennyi idő telt el azóta, hogy minden szó nélkül eltűntem, sem a férjem sem pedig apám nem nyugszik addig amíg meg nem talál vagy élve, vagy holtan. Hozzá szoktam a gondolathoz, hogy soha nem hunyhatom le a szemem félelem nélkül, hogy nem léphetek ki az utcára úgy, hogy előtte körbenézek. A túlzott óvatosság a mindennapjaim részévé vált és megtanultam élni vele. Arra igazából nincs tervem, hogy mi lesz akkor, ha véletlenül rám találnak, szeretném azt hinni, hogy erre nem fog sor kerülni és ahogyan telik az idő, majd egyre nagyobb biztonságban érezhetem magam. Végül is mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy feladják a kutatást? Öt évnek? Tíznek? Tizenötnek? Mennyi időnek kell eltelni ahhoz, hogy apám halottnak nyilvánítsa az első szülött lányát? Nem teljesen így terveztem az új életem, de ha visszaforgathatnám az időt akkor is ugyanígy cselekednék. Tudom, hogy eljön majd az a pillanat, hogy én is és a kislányom is biztonságban élhetünk egy olyan életet, amit mindketten megérdemlünk. Legfőképp Assia. Olyan családban nevelkedtem, ahol soha nem kellett a pénz miatt aggódni, mindenünk megvolt amire szükségünk volt. Az egyetlen családon belüli kötelezettségem az volt, hogy szófogadó lánya legyek apámnak és a saját akaratomat az övé alá helyezzem. Ehhez képest most mindenért meg kell harcolnom, minden centért keményen megdolgozom és sokszor fekszem le könnyes szemekkel, mert akaratlanul is arra gondolok, hogy a lányomnak nem tudok megadni mindent amire szüksége van. Nem szeretném, hogy nélkülöznie kelljen, hogy az élete tele legyen lemondásokkal. Földbe gyökerezett lábbal állok a régi ismerő arcvonásait figyelve, tenyerem izzad, szívem olyan sebességgel verdes a mellkasomban, hogy félő, bármelyik pillanatban kiugorhat bordáim közül. Mégis mennyi esély volt arra, hogy pont Devonnal fogok találkozni New York talán egyik legforgalmasabb városrészében. Abban a pillanatban, hogy felismer, tisztában vagyok azzal, hogy nincs visszaút, bármennyire is szeretném már nem esélyem sincs arra, hogy eltitkoljam valódi kilétem. Egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök, mert egy nagyon régi jó baráttal hozott össze a véletlen, de ugyanakkor rettegek is, mert tudom, hogy szembe kell néznem az igazsággal: ha Devon rám talált úgy, hogy nem is keresett, akkor azok is megtalálnak majd, akik elől elmenekültem. Tudom, hogyha Dae Won-nak felfedem az igazat a titkom örökre biztonságban lesz nála, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy rengeteg kérdés kavarog a fejében, amikre választ kell adnom. Fogok is, de nem a nyílt utcán, ahol bárki hallhatja amit beszélünk. - Megfelel. bólintok, majd a babakocsit magam előtt tolva, némán követem őt. A hotelt megpillantva egy másodpercre elbizonytalanodva torpanok meg. Nem is olyan régen, még innen küldtek el, mondván, hogy a gyerekkel nem mehetek be. Mire egyáltalán kinyilváníthatnám a nemtetszésem már bent is vagyunk az épületben és ismét ugyanazzal a szigorú tekintettel nézek farkas szemet. Bevallom őszintén, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ez a hotel Devon tulajdonában van, ha tudtam volna soha nem jövök még a közelébe sem. A biztonsági őr szúrós tekintetével a hátamon haladok a férfi után, fel sem merek pillantani amíg a lift ajtaja össze nem csukódik mögöttünk. Kínos csend telepedik kettőnk közé és én pontosan tudom, hogy nekem kell megtörnöm azt a magyarázattal. Talán arra lehet a leginkább kíváncsi, hogy az imént miért próbáltam hazudni neki. Őszintén bízom abban, hogy amint kiderül az igazság el fog szállni belőle a pillanatnyi harag, ha egyáltalán azt érzi most irántam. - Sajnálom, hogy az imént hazudni próbáltam. szólalok meg végre miután az iroda ajtaja is becsukódik mögöttünk. A pelenkatáskából előkotorászom Assia cumisüvegét benne az zöldes színű menta teával, és a kezébe adom, miközben ő kíváncsian figyeli a számára idegen férfit és az egyik zörgőjét rázza folyamatosan, nem kis zajt csapva vele. - Gondolom sok kérdés kavarog most a fejedben. pillantok rá, hosszú percek óta először. - A nevem már nem Céline. Dominique Léah Chevaliér vagyok. Ő pedig... mutatok a kislány irányába - A lányom, Assia Victoire Chevaliér. tartok egy kis szünetet, mert azt hiszem, hogy szükség van rá, hogy feldolgozhassa az információkat. - Mit tudsz az eltűnésemről? szegezem neki a kérdést. Apámat ismerve biztos vagyok abban. Hogy mindenkit felkeresett akihez valamilyen viszony fűzött, de azt nem tudhatom, hogy az őt ért árulást hogyan vázolta fel az ismerősöknek. Simán kinézem belőle, hogy azt hazudta mindenkinek, hogy elraboltak.
Kezdőlap
