to: Hailee

Felvont szemöldökkel nézek végig rajta, első körben raktározva el – annál nehezebben emésztve meg – a látványt magamban, ha már ilyen hirtelenséggel és szabadkozások egész sorozatával robbant a színem elé. Az első néhány másodpercben felfogni se volt időm a történteket, így kénytelen vagyok az idő alatt felvenni a jelen helyzet fonalát, hogy ő szóra nyitja a száját. Viszont csak azután sikerül a szavaira is figyelnem – azt nem mondom, hogy minden megmarad -, miután tüzetesen végiggusztálom a cipőjének orra hegyétől egészen a feje búbjáig.
- Nem kell itt szívbajt kapni. Itt vagy nem? Ez a lényeg – eresztek meg felé egy jókedvű mosolyt, elvégre ez számít nem? Nem történt baj, egyben van, itt van. Másrészről pedig nem állok egy vérengző felettes hírében, ergo velem aztán bőven lehet alkudozni vagy éppen megbeszélni az aktuális problémákat. Az már megint egy másik kérdés, hogy valamivel kegyesebben állok az ő személyéhez, mint máshoz. Talán a jó néhány hónapja, vagy éve itt dolgozó srác esetében nem lennék ilyen elnéző. De minden bizonnyal az is közrejátszik, hogy ha akarom titkolni ha nem, ha homokba dugom a fejem ha nem, azóta, hogy Lee Na meghalt, ő az első ember az életemben, akire valamilyen oknál fogva képes vagyok nőként tekinteni… eltekintve természetesen attól a bizonyos éjszakától, melyre minél inkább haladunk az ismertségünk ösvényén, egyre tisztábban emlékszek. Viszont az első személyes, igazi találkozásunk, mikor mindketten józanul voltunk képes beszélgetni, már elegendő volt ahhoz, hogy az a bizonyos „valami” a tudatom legmélyén életre keljen. Zsenge kora ellenére értelmes, okos és éltre való. Megvan mindenről a saját véleménye melynek egy része ha szembe is megy az én véleményemmel és elveimmel, akkor is képesek vagyunk zöld ágra vergődni. Jó munkaerő, jól csinálja azt, amit csinál. Én pedig ténylegesen beleestem abba a hibába, hogy nőként – is – tekintek rá, nem szimplán munkatársamként, alkalmazottamként. Tanoncomként.
És talán pont emiatt is – na meg a piszkosul jó emberismerő készségemnek köszönhetően, valamint az arcok elemzésének hála – sikerül emlékeztetnem magam arra, hogy rejtőzik itt a kimondott sorok között némi füllentés is. De ennek miértjére most nem fogok rákérdezni, hiszen egy irodányi ember a fültanúja a beszélgetésünknek.

Munkaidő letelte után még néhány papírt kénytelen vagyok elrendezgetni az asztalomon, valamint a többiekére letenni egy-egy mappát a következő ügyeket illetően, némi biztató, köszönetet kinyilvánító sorral a jó munkájukat illetően.
Az utolsó asztalra letéve a mappát, határozottan noszogató érintésre fordulok a mögöttem álló Haileere, arcomba lógó tincseimet eligazgatva onnan.
- Brooklyn? – csípem el a lényeget – van a lakásomtól nem messze egy kiadó. Beszéljek neked a tulajjal? Eleve onnan bejárni, plusz tényleg…. Hailee, az nem neked való környék – szentelem neki teljes egészében a figyelmemet, testsúlyomat az asztal szélére helyezve.
- De persze, szívesen. Remélem a reggeli kis „baleset” nem valami ehhez hasonló dologhoz köthető – ugrik egyet a szemöldököm, ezzel is jelezve, hogy belátok ám a színfalak mögé és vannak megérzéseim.

☾

to: Hailee

Soha nem akartam plusz koloncot a nyakamba. Úgy is lehet mondani, hogy pont elég dolgom, bajom van nekem ahhoz, hogy még egy tanoncot is magam mellé vegyek… és bevallom, a mai napig nem vagyok biztos abban, hogy mi ütött belém aznap, mikor rábólintottam Haileere. Talán ama kellemetlen kis háttér sztori lenne a ludas, amit a magunkénak tudhatunk arról a bizonyos, delíriumos éjszakáról? Esetlegesen szeretnék ilyen-olyan módon bevágódni a fejeseknél, hogy „na nézzétek senkiháziak, ebben is a maximumot tudom nyújtani! Kinevelek egy „tanulót”, ügyvédet faragok belőle!” Talán… de ami a legnyilvánvalóbb az az, hogy a saját magam fiatalkori elszántságát és eltökéltségét láttam benne. Ő is tettre kész, tanulni és fejlődni vágyó fiatal. Törtető, határozott, céltudatos csak éppen rossz ember indította el a pályán, ami így-vagy, úgy de meghozta a maga valamelyest mérgezettnek nevezhető gyümölcsét.  Eleinte féltem attól, hogy mit fogok látni, mit fog csinálni és mit fognak szólni hozzá a többiek, hiszen mindannyian tisztában voltak azzal, hogy ha valaki, akkor én soha nem fogok mentor feladatokat vállalni. Nincs nekem szükségem erre a nyűgre csak azért, hogy plusz pontokat zsebelhessek be a vezetőségnél.
… aztán nézzétek meg! Úgy apáskodok a lányka felett, mintha kötelező lenne… már, ha az a fajta törődés, amit tanúsítok az irányába, az apáskodásnak nevezhető. Nem vagyok vak, hülye pedig főleg nem… szemrevaló, csinos lány és csak egy dolog tart féken azt illetően, hogy valóban előnyargaljon belőlem a „kan”… a felettese vagyok… azt már figyelembe se veszem – pedig talán illene -, hogy jóval fiatalabb nálam.
- Ja, hogy ja… Brooklynnak van olyan része is amire azt mondjuk, hogy „egy jobb környéke”? – húzom pimaszkodó mosolyra a szám szélét, pillantásommal mindvégig az arcát fürkészve – akkor talán ideje lenne lehorgonyoznod valahol, nem gondolod? Mit gondolsz majd a barátnőd olyan sokáig fogja viselni a sok rózsaszín, bojtos, bolyhos, „űbercuki” nyavalyáidat? – megjegyzésemet a korábban már alaposabban áttanulmányozott mániájának szánom, mert hát nem kevés helyeske kis dolgot láttam már rajta és körülötte is. Ezek alapján pedig eltudom képzelni, hogy miféle lehet a járgánya is – amúgy meg a szeretem és a praktikusság, működőképesség nem barátjai egymásnak. Szereted az autódat, de lépten-nyomon lefullad, a lengéscsillapítója katasztrófa, a kipufogójáról nem is beszélve, de nem cseréled le egy újabbra csak azért mert szereted? Félre ne érts, fogalmam sincs mi baja a kocsinak, csak példa volt – persze, példa egy olyantól, aki érzelmileg képtelen tárgyakhoz ragaszkodni. Én nem tartozok többek között azon pasik körébe se, akik a szívükhöz kapnak egy kő felverődés hallatán, jó ég mi lesz a fényezéssel vagy a szélvédővel. Használati tárgy, emberek ami A-ból B-be viszi el a seggünket csak, hogy ne kelljen huszonnyolc tömegközlekedési masinára felszállni. De az, ha annyira se képes, hogy egy háztömbnyit rotyogjon alattunk, megfontolandó egy új négykerekű, vagy bérletváltás metróra, esetlegesen buszra.
- Ó, az én álmaimnak baromi nehéz eleget tenni, szóval ne akard… bármit megeszek – igazgatom meg a felsőmet, miközben nyújtott léptekkel elindulok utána, halkan húzva be magam után az iroda ajtaját. Nem szeretem nyitva hagyni. Talán nem intim szféra, de én is azon emberek közé tartozok, akik számára biztonságot jelent az ajtó, mint olyan. Kint tartja akinek nem kellene ott lennie.
- És mi lesz holnap? Most hazaviszlek, reggel pedig jön a hívás, hogy mivel a világ végén hagytad az autódat, menjek érted és hozzalak be? – sandítok át a kocsi felett, minek után az halk, csiripelő hanggal jelzi, hogy feloldottam a zárakat rajta – az pedig nem jelent semmit. Talán csak a meglepetés ereje volt, de tagadhatatlan, hogy talán mindenkinek szüksége van egy egészséges mértékű önvédelmi tudásra. Beírassalak valamire? Karate, aikido, hapkido és még sorolhatnánk? – ugráltatom szórakozottan a szemöldökömet, jólesően süppedve bele a volán felőli ülésbe, lassan gyújtást adva a csodás kis duruzsoló négykerekűnek – merre is van az a brooklyni jobb környék?

☾

to: Hailee

- Ó jézusom – szakad ki belőlem. Soha nem elleneztem a nők – és lánykák – mániáját a cuki, bolyhos dolgok értelmében. Szerintem sok férfiember kapcsolja azokat automatikusan hozzájuk, van, hogy sokkal előbb mint holmi domina jelmezeket. Így hát nem lep meg senkit ha kis plüss nyuszikkal, szőrös lábbelikkel, pamacsban végződő tollakkal és undorító, puncs rózsaszínben riszáló fenékkel élik mindennapjaikat elszabadulva a földhöz ragadtak világában. Ez volnék én… egy földhöz ragadt, kicsit talán maradi díszpinty, aki eddig akárhány nőt közel érzett magához – történetesen a jelenlévővel együtt kettő ilyenről van tudomásom – mindketten a „cukik” világát élték és részesítették előnyben. Csak tudnám, hogy miért? És miféle idióta perverzióm az, hogy az ilyeneket találom meg magamnak? Vonzás törvénye?
- Inkább nem mondok semmit – jegyzem meg aztán sejtelmes kis mosollyal. Nekem aztán holt mindegy, hogy kinek mi a fixa ideálja ha divatról és stílusról van szó. Ha nekik ez a jó, a bojtocska és puha, cuki dolgok, ki vagyok én, hogy ezt ellenezzem vagy nemtetszésemet fejezzem ki?
- Ühüm, de minél tovább cserélgetik, javítgatják az adott rossz alkatrészeket, annál többször fog megint tönkremenni, ledögleni, bedögleni. Márpedig addig amíg egy kocsi nem áll készen arra, hogy az utakon használják, megette a fene a létezését. Még téged is megbüntethetnek azért, mert életet és a „közt” veszélyeztető négykerekűn robogsz null-huszonnégyben.  Ha így történik, ha nem. Lehet, hogy a következő vizsgán nem fog átmenni, mikor viszed… - vonom meg a vállam enyhén flegmán, ezzel is jelezve, hogy „én csak mondom, nekem tök mindegy, hogy mit csinálsz… de később nehogy az legyen belőle, hogy én megmondtam”. Azt hiszem elég nagylány már ahhoz, hogy tudja mit kell csinálni vagy, hogy mit akar csinálni. Önálló, felnőtt, jól kereső nő. Ha neki nem éri meg új kocsit venni, mert pazarlásnak számít egy olyan járgányra kiadni dollár ezreket, amivel biztonságban haladhat A-ból B-be, akkor nem éri meg. Végül is inkább furikázzunk ide-oda egy rozoga vacakban, mint egy normális, működőképes autóban, amiben ígyis-úgyis mindennapi veszélynek vagyunk kitéve. A baleset bármikor utolérhet bennünket, ugyebár.
- Jól van, te tudod – keresem meg a pillantását a visszapillantó tükörben – és a számomat is – csak egyféle bizonyosság azt illetően, hogy ha szüksége van a segítségre, egy esetleges fuvarra akkor csak visítania kell, én itt leszek. Majd elindulok egy kicsit korábban otthonról, nem ezen fog múlni.
- Már az is baj, ha valaki bajtársias, esetleg segítőkész akar lenni? Tényleg nem értelek benneteket nőket. Baj ha közvetlen az ember és segíteni akar, de az is, ha nem figyelünk oda rátok. Ez esetben máris bunkó barmok vagyunk. Most akkor mit csináljunk, hogy jó legyen? – mintha legalábbis tényleg zokon venném a tényét annak, hogy felesleges aggodalomnak titulálja a kérdésemet. De szó se róla, szeretek segíteni másoknak. Ha már kapóra jön egy fuvar lehetőség, miért vonnám meg tőle? No meg tagadhatatlan, hogy tényleg érdekel ő maga is.
- Közöttük? Ezt úgy mondod, mintha csupa gonosztevővel nőttél volna fel. Így volt? – cukkolom, játékosan forgatva ki a szavait.
- Harmadik opcióként ha elmondod az utca nevét meg egy fő irányt, megtalálom magam is – maradi gyerek vagyok, vakon eltalálok bárhova, csak mondani kell. Maximum egy pillantás egy térképre, de ezen túl mit nekem a GPS meg a gépi Jane és Peter?
- Azt mondják a nagyok, hogy pihenni majd a sírban is tudunk eleget. Majd rájössz te is idővel, Hailee, hogy ez nem az a munka amikor kedvedre hátradőlhetsz. Lehet, hogy alapjáraton nem hétfőtől péntekig szól jelentős esetben a munkaidőnk, de ettől függetlenül a hét minden napján dolgozunk főleg ha olyan ügyeink vannak, amik nem tűrnek halasztást. Gyakornokként ez talán még nem érint, de hamar eljön a te időd is, akkor majd ugyan ilyen nyúzott leszel – az már más kérdés, hogy mennyit vesz ki az emberből ha olyan ügyekbe ártja magát, amihez amúgy semmi köze nem lenne és még egy sokadik személy is a nyakunkba akaszkodik.
- Ne aggódj értem. Majd ha már földön csúszva érkezek reggelente, akkor gyanakodhatsz, hogy baj van – vigyorodok el. Félek, hogy csakhamar el fog jönni ennek az ideje.

☾

to: Hailee

A spórolás szót hallva korábbi gondterhelt pillantásom és grimaszom egy pillanat leforgása alatt válik semmissé, s váltja át a helyüket egy játékos, bazsalygás. Tekintetem kíváncsian keresi meg az övét, majd elnyomva egy feltörni kényszerülő sóhajt, megcsóválom a fejem.
- Nyugtass meg, hogy nem vagy olyan felületes, mint az a sok nőszemély odabent az irodában. Valld be Hailee, nem olvastad el azt a nagy paksamétát, amit a kezedbe nyomtam az első napunkon, igaz? – ezen a ponton már nem vagyok rest az arcát fürkészni teljes odafigyeléssel, immáron felé fordulva, nem pedig a visszapillantóból leskelődve rá – oh, igaz is talán én voltam túl naiv, mikor azt gondoltam, hogy el fogod olvasni. Igazad van, el is mondhattam volna… akár… - beszélek nagy talányokban,sokkal inkább magammal beszélve meg a dolgokat, mintsem ő vele. Gyakorlatilag lehetőséget se adok arra, hogy válaszolhasson, úgy csapongok a mondatok között.
- Tizenhatodik oldal, ötödik bekezdésének harmadik paragrafusa… amennyiben az adott jogász/ügyvéd/ügyész nem rendelkezik saját járművel, esetlegesen igénybe venné a közlekedés könnyítésének szempontjából, a cég három hónapon belüli elbírálást követően, céges autót ad, amennyiben úgy ítélte az adott dolgozó helyzetét – darálom el neki az általam ismerteket, mintha csak egy tökéletesen hangos könyv volnék.
- Márpedig az, hogy te Brooklynból jársz be, azt hiszem tökéletesen nyomós ok arra, hogy a kezedbe nyomjanak elbírálási időn belül egy slusszkulcsot. Ez esetben minden kötelező vizsgát, koccanásos baleseteket, karcolásokat, kőfelverődést, más-más és különböző sérüléseket a cég nevére kell íratni számlázásnál, amennyiben arra kényszerül a tulajdonos, hogy elvigye egy szakihoz. A benzin egy bizonyos százalékát is a cég állja, de mondd csak?! Te tényleg úgy olvasod el ezeket mint kisdiák a kötelezőket? Minden második vagy harmadik oldalt, hogy nagyjából fogalmad legyen a dolgokról? Mintha nem a te érdemedet szolgálná a dolog… komolyan – rázom elégedetlenül, nyomokban szórakozottságot rejtő grimasszal a fejemet. Azt hiszem itt lesz az ideje ráncba szedni a kisasszonyt és az ő érdekeit szem előtt tartva én magam fogom beadni a jelentkezést egy használható, gurulásra és közlekedésre alkalmas járműre.
- Tévedés! Normális nő soha, semmilyen esetben se vágyik a rossz fiúkra… miféle oltári baromság ez? Megvagytok ti húzatva? – hörrenek értetlenül. Valamiért nem tudom elképzelni, hogy normális emberi teremtésnek nevezhető az a valaki, aki az úgymond „rossz fiúkért” rajong, mert ja hát igen… titokzatosak, és megszelídíthetőek. Na meg persze. Aztán majd görbülhet a szájuk mikor kiderül, hogy se nem titokzatosak, se nem szelídítésre vágyó tigrisek, annál is inkább pszichopata állatok.
Talán pont ez a meglepettségem és értetlenségem uralkodik el felettem akkor is, mikor a családjáról kezd el beszélni, s ennek okán nem is vagyok hajlandó reagálni rá. Félő, hogy a végén valami olyat mondok amit nem lenne szabad, márpedig jelen esetben se számít feltett szándékomnak az, hogy vérig sértsem. Őt pont nem akarom magamra haragítani.
Mikor viszont rátér az útmutatásra, apró bólogatásokkal már indítom is a járgányt, s odafigyelve az irányra, rá is térünk a főútra.
- Nem mondanám, hogy ismerős vagyok itt, de számtalan esetben kellett már kalandoznom ezen a környéken korábbi ügyek kapcsán, szóval érintőlegesen akár még ismerhetem is bizonyos szegleteit. Amúgy meg nem szeretem mikor a kedves telefonba zárt hölgyecske a bájolgó hangjával két percenként nekiáll nyöszörögni, hogy hol van torlódás, milyen veszély van az útszakaszon előttem és még sorolhatnám. Boldogulok magam is – tér vissza a jól ismert lágyság a hangomba. Tekintetem rendszeresen elidőz valamelyik visszapillantó tükrön, ezzel az előzési lehetőségeimet biztosítva, vagy éppen a kötelező követési távolságot. Tapasztalt sofőr vagyok, de ettől függetlenül jobb szeretek óvatosabb lenni főleg a késő esti órákban mikor a sok taknyos kiszabadul az apuci által megvásárolt, kisebb vagyonokat érő lóerő csodájával. A mai napig kísértenek álmaimba a Lee Na életét követelő baleset képei…
- És mégis hogyan venné ki magát, ha rangidősként csak lógatnám a seggemet egész nap, mert megvan az a csodás előnyöm, hogy nekem jogom van megválogatni az ügyeket sőt, nem is kell annyit vállalnom mert már letettem valamit az asztalra? – teszem fel a találós kérdést – amúgy meg jobb szeretek folyamatosan dolgozni, addig is eltudom terelni bizonyos dolgokról a figyelmemet és nem kerget a megőrülés szélére a saját magam mumusa. Én így működök sajnos. Vagy mással foglalkozok, vagy teljesen becsavarodok saját magam miatt.
Nem akarom őt a saját életemmel és a magam hülyeségeivel kínozni, ezért se mentem bele mind eddig komolyabban a témába, miért is hajtom annyira az igát null-huszonnégyben.
- Igenis, anya! Mostantól kezdve jól fogok enni, megeszem a spenótot is amit a mai napig utálok.. szóval ha tetszik ha nem, megy a tányér szélére. Megnézem azokat a fránya focimeccseket és pattogatott kukoricát fogok zabálni egész este. Talán kezdhetnénk együtt ezt a kis „pihenést”. Azt mondtad, hogy pasik között nőttél fel, tehát a meccsek se állhatnak távol tőled, ugyebár…

☾

to: Hailee

A visszapillantó tükörben van szerencsém látni azt a mérhetetlen kétségbeesést és pánikot, amit mind idáig igyekezett elrejteni előlem. Tudom jól, hiszen nem vagyok hülye, ráadásul nem most jöttem le a falvédőről, hogy több ponton leledzik itt füllentés. Talán a kocsi is csak egy ürügy volt valamire, mint ahogy a korábbi határozott kiállása is, miszerint igen, átolvasott mindent azon iratok közül, amit a kezébe nyomtam kötelezőként. Nem akarom ezzel kihullatni az összes hajszálát, vagy elérni azt, hogy ideje előtt távozzon a környezetemből… mégis élvezem az idegtépő társalgást.
- Jól van. Most már igazán nem kell összetörnöd magad miatta. Ha eddig mindegy volt, mostantól is legyen „mindegy”. Én csak felvázoltam, hogy mennyi mindenről nem tudsz – piszkálom még egy kis ideig minden szégyenérzet nélkül, most viszont határozott komolyságú maszkot segítségül hívva. Ha csak egy pillanatra is engedném, hogy láttassa magát a jókedvű mosolyom, elestem… hol maradna a szigorú felettes mintája?
- Aha… tévképzet ide vagy oda, akkor is butaság és felelőtlenség – és ezen a ponton elgondolkozok azon, hogy én magam megszelídítésre szoruló személy vagyok, vagy pedig maga a megtestesült tünemény? Félek valahol a kettő között járhatok.
- Hé! – csattanok. Már ha az elégedetlen duruzsolás csattanásnak nevezhető, s a következő pirosnál féloldalasan felé fordulok – nincs nekem semmi bajom a zöldségekkel, efelől biztosíthatlak. Amennyiben van mellette kellő mennyiségű hús. Tudod, valahol azt olvastam, hogy minél több szín van a tányéron, annál egészségesebb valami. Na most eszerint élve a vöröshús mellett mindig van a tányéron paradicsom, ami ugyebár piros… zöld mint saláta vagy uborka. Sárga ami mustár és egy kis barnás árnyalatú valami, ami lehet akár hamburger buci is. Ez már van öt szín is nem? – vázolom fel a tányérom tartalmát, bár tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben még ez a csodásnak tűnő, kiadós hamburger menü is megbukik. Mert hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy enni kell. Futtában egy-két falatot bekapok – ami aztán ott rohad meg ahova letettem – esetleg egy műzli szelet, vagy pár kocka csokoládé, hogy a látszatát adjam annak, mégis csak rágtam valamit és nem üres gyomorral kezdtem neki valaminek. El vagyok havazva, én kérek elnézést.
- Ühümm – bólintok miközben indítok – egész életemben rossz szokásom volt túlvállalni magam, és nem volt olyan ember aki visszafogott volna. Dae Won is munkamániás, és L… - akadok el egy pillanatra, majd egy apró köhintéssel fedve azt, hogy tulajdonképpen nevén igyekeztem nevezni valaki, folytatom – és lehet, hogy emiatt soha nem fogok tudni kinőni belőle. Ez a mi „családunk” sajátossága – még ha nem is vagyunk vérszerinti rokonok. Én legalábbis messze nem tartozok közéjük főleg ha a származásomat nézzük. Mégis ők jelentették számomra nem csak a barátokat de a családot is. És pont amilyen munkamániás például Dae Won, az unokaöccséről is elmondható mind ez, csak az ő esetében meglehet fűszerezni azzal is, hogy mellette felelőtlen bolond is. A szellemiségünk viszont egy és ugyanaz.
- Nem is értem mi bajod a Brooklynt illető ismereteimmel – utasítására fordulok is az adott kereszteződésnél, pár száz méteren belül pedig ahol lehetőségem van, le is parkolok. Kíváncsian hajolok előre, ezzel kicsit nekifeszítve mellkasomat a kormánynak – igazán bájos. Ezt nevezed „nem túl veszélyes” környéknek? Hát… - húzom el a számat az éppen út végén elsétáló, fiatalokból álló sötét elegyet látva – ők is biztosan csak a játszótérre igyekeznek – fűzöm hozzá, s már húzom is ki a kulcsot a helyéről.
- Nem vitatkozok veled. A rendszertelen étkezési szokásaimat akkor innentől kezdve rád bízom. Írj nekem egy megfelelő listát napi háromszori étkezéssel, és majd megyek hozzád üres tányérral buksi simiért, amiért megettem még a répát is. Anyuci - teszem hozzá szarkasztikusan. Kíváncsi vagyok, hogy hova fog kifutni ez az este és, hogy mi lesz velünk az elkövetkezendő időszakban? És megint csak azt kérdezem: hogyan legyek a felettesek mintapéldánya az irodában?
Elfogják hinni innentől kezdve, hogy én aztán tényleg nem táplálok Hailee irányába gyengéd érzelmeket? Egyáltalán... én magam elhiszem ugyan ezt?
- Csak utánad - intek az ajtó felé, elvégre én idegen vagyok itt.

☾