Tegnap pár cuccomért hazamentem, hogy legyen itt olyan ruhám is, amit esetleg fel tudok venni arra a bizonyos elbeszélgetésre, amire ma reggel készültem Kenzie-vel együtt választottuk ki végül a tökéletes darabot, amiben elég nőiesnek és határozottnak tűntem, de mégsem vetekedett a külsőm egy cédáéval, de mégis kellőképpen csinosnak tűntem. Ha egy női ügyvédhez készültem volna, akkor biztosan valami divatosabb kosztümnadrágot veszek magamra, ami nem túl kihívó viselet alapjában véve sem, viszont mivel a nők eléggé kritikusak egy másikkal szemben, ilyenkor nagyon figyelni kell a ruhaválasztásra. Valószínűleg krémszínű, karcsúsított darabot választottam volna, sötétebb inggel, ami bár nem lett volna nyakig gombolva, de arra is figyeltem volna, hogy a melleim a helyén maradjanak. Namármost nem állítom, hogy egy férfinál fel kell korbácsolni az idegeket, de azért amennyire egyszerűek... Ugyanannyira bonyolultak is. Mert határozottan jól kell kinézni, kell nekik a szoknya, de nem lehet túl rövid, mert az ugyebár kurvás, a túl hosszú meg egy aggszűzre emlékezteti őket. Pont ezért is izgultam végig a fél napot tegnap, és aludtam el viszonylag későn, ami miatt ma reggel eléggé rohanásban voltam.
Queensből talán közelebb lett volna a puccos kis reggelizőhely, ahova a leendő mentorom – mert tudom én, hogy fel fog venni... illetve nagyon bízom benne – foglalta az asztalt, bő egy hete lassan annak, hogy Brooklynba helyeztem a székhelyemet Kenzie-hez. Hála az égnek, hogy elég belátó volt velem, miután segg részegen felhívtam telefonon és kétségbeesetten kezdtem el magyarázni neki azt, ami történt. Szerencsére a lánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy eljött értem és elcibált magához... Mert szó szerint arra volt szükség. Miután azzal a bizonyos alakkal bevégeztük a dolgunkat, akinek még a nevét sem tudtam, egy pillanatig úgy éreztem magam, mintha még inkább részeg lennék, és ez kifejezetten megnehezítette szegény lány dolgát, aki kitartóan próbált a taxihoz rángatni, amivel idejött. Másnap persze kifejezetten nehéz volt elmesélni neki a történteket, de végül jobban fogadta ezt az amúgy nagyon is meredek sztorit, mint hittem volna, és ez kifejezetten megnyugatólag hatott rám... Főleg annak fényében, hogy hajlandó volt befogadni maga mellé, amíg valahogyan nem rendeződik el ez a lakás vita.
Pont ezek a sűrű események miatt szinte meg is feledkeztem arról, hogy már két hete időpontot egyeztettem a férfival, de hála az égnek, hogy tegnap a munkában felcsaptam a zsebnoteszem, és még időben össze tudtam szedni a diplomámat, és az egyéb papírokat, amiket magammal akartam vinni a találkozóra. Az már egy kicsit kellemetlenebb volt, amikor vissza kellett mennem a lakásba, és egyre inkább arra jutottam, hogy talán el kéne adnom a saját részemet a házból... Azzal ezt a nyomorékot is meg tudnám szívatni, nekem meg legalább lenne némi pénzem. Ha a bútoraimat is eladom, akkor határozottan jól fogok járni, mert  tudok majd venni talán egy másik házat magamnak... Viszont valahol vérzik is érte a szívem, mert apukám pénzéből volt, és képes volt azért idejönni, hogy együtt kiválaszthassuk a legtökéletesebbet... Viszont kifejezetten nyomasztóvá vált a légköre, amióta tudom, hogy egy ágyban aludtam gyakorlatilag az exem kis ribancával.... És ezt hihetetlenül gusztustalannak találtam.
Viszont most ilyesmiken nem igazán volt időm agyalni, szóval csak bepattantam az autómba, miután elbúcsúztam a barátnőmtől, és reménykedtem abban, hogy a reggeli forgalom nem lesz annyira durva, hogy ne érjek oda időben a megbeszélt helyre. Még a kötelező kávéadagomat is elhagytam, mivel úgy ítéltem meg, hogy nem lesz rá szükségem... Miért érném be az otthon készített, instant verzióval, ha egy tökéletesen habos, arabica kávéból készült mogyorókrémes lattét is választhatok magamnak? Viszont már eléggé éhes voltam, szóval nagyon vártam a találkozót, és örültem is neki, hogy minden bizonnyal akkor nem egy besavanyodott vénembert kell megtűrnöm majd magam mellett, és reménykedtem abban is, hogy majd könnyen együtt tudunk dolgozni a jövőben.
Pont nyolc előtt egy perccel fékeztem le a parkolóban, és még gyorsan belenéztem a táskámból elővarázsolt tükörbe. Habár volt rajtam vagy két rétegnyi a korrektoromból, legalább elfedte az amúgy már árkoknak mondható, sötét karikákat a szemeim alatt, és a sminkem is kifejezetten visszafogottra sikerült... Emlékeztettem magam arra, hogy egy férfihoz jövök, aki minden bizonnyal észre sem fogja venni az egészet, szóval gyorsan vettem is egy mély levegőt, aztán kiszálltam, hogy megindulhassak a bejárat felé.
Amint beléptem, kifejezetten kellemesnek is ítéltem meg a környezetemet, miközben körbenéztem. Azért látszott a berendezésen is, hogy ez némileg drágább és előkelőbb, mint amilyenekbe én járok a barátnőimmel, de úgy voltam vele, hogy egy ilyen találkozónak talán meg kell adni a módját.
- Jó reggelt, Kisasszony! – lépett oda hozzám az egyik pincér – Van asztalfoglalása, vagy kísérjem Önt egy szabad asztalhoz?
- Elméletileg a kilences asztalhoz érzektem – szólaltam meg lágy hangon – Két személyre és Park Tae Hwan névre lett foglalva.
A férfi egy biccentéssel jelezte, hogy nyugtázta az információt, majd intett, én pedig követtem hátrafelé, az eldugott kis kétszemélyes asztalhoz. Mosolyogva meg is köszöntem a segítségét, majd szembefordultam az ott helyet foglaló férfival, hogy jobban láthassam az arcát...
Aminek hatására éreztem, hogy az enyémből szépen lassan kifut a vér. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez az egész egy tévedés. Hogy biztosan elnéztem az sms-ben leírt foglalás számát, viszont akkor tovább is vándorolt a pillantásom az asztalra lehelyezett kis papír táblára, amire cirádás arany betűkkel nyomtatták rá a Park Tae Hwan nevet... Annyira degenerált senki sem lehet, hogy ne tudja a saját nevét... És a férfi, aki annyira gátlástalanul használta ki a szomorúságom, és a részegségem valószínűleg minden volt, csak nem degenerált... Legalábbis abból, ahogyan megdugott, pont nem ez jött le.
Pontosan tudtam, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy visszakozhassak, ezért vettem egy mély levegőt, és helyet foglaltam az asztalnál. Igyekeztem nem törődni az arcomra szökött, enyhe rózsaszínes beütésű pírral, miközben egy udvarias mosolyt varázsoltam az arcomra, de rögtön már a köszöntés is bennem ragadt.
- Jó reggelt! – választottam végül egy biztonságos verziót, aztán pedig lassan folytattam azzal, ami jelenleg a legjobban foglalkoztatott – Akkor mi most... Tegeződünk, vagy magázódunk?
Mert bár a mostani helyzetben inkább az utóbbi lenne az indokolt, viszont azok után, hogy konkrétan a hátába mélyesztett körmökkel majdhogynem sikítoztam, miközben próbáltam arra ösztökélni, hogy legyen keményebb... Nos azok után már magam sem voltam tisztában a viszonyokkal.
- Hailee Rosaleen Marsh – mutatkoztam be végül neki, majd némi hezitálás után odanyújtottam a bekötött kezemet – És az életemre esküszöm, hogy nem vagyok szexuális zaklató.

Magam sem pontosan tudom, hogy hogyan kellett volna elképzelnem a férfit, aki fogadott, és utólag nem is bántam meg, hogy ennyire nem mentem bele a dologba, mert talán úgy a pofáraesésem nagyobb lett volna, mint ebben a helyzetben... Már ha ez egyáltalán lehetséges. De alapvetően elsőkörben egy sokkal kevésbé fiatal, ellenben annál pocakosabb, szemüveges ipsét tudtam magam elé varázsolni, nem pedig egy szexi harmincast, aki nagyjából egy műalkotásnak tűnik, ahogyan ott ül az asztalnál, és valamin nagyon gondolkozik. Az a tipikus férfi, akit az ember maximum a filmekben láthat, viszont ő itt volt teljes valójában, én pedig akármennyire is egy hosszú – mondjuk annál mérgezőbb – kapcsolatból evickélek kifelé, azt azért nem tudom letagadni magam előtt, hogy ennél rosszabbra számítottam. Viszont ezek nem feltétlenül keltettek bennem jó érzéseket, mert nem feltétlenül akartam magam egy rémálomból menekülve belehajtani a vágyálomba, szóval némi fentartásokkal kezeltem a dolgot.
Viszont ahogy közelebb sétáltam hozzá, és megpillantottam az arcát is, legszívesebben sírva rohantam volna el több ok miatt is... Egyrészt, mert csak nekem lehet olyan elcseszett szerencsém, hogy kifogjam az egyetlen férfit, akivel „lazítani” akartam egy kicsit, és jókor talált meg jó helyen, és így... Finoman szólva azt hiszem mondhatjuk azt, hogy hajcibálás lett a dolog vége. Percekig mind a ketten képtelenek voltunk mozdulni, és szerintem elég részegek is voltunk ahhoz, hogy tökéletesen összezavarjuk a másikat. Egy ideig nem akartam mozdulni, mert magam is tudtam, hogy az egész helyzet egy őrület, de ahogyan a vállamra bicsaklott a feje, automatikusan csúsztak az ujjaim azok a puha tincsek közé, mire ő megcsókolt... Nagyon sokszor csókolt meg, és egyáltalán nem tűnt akaratosnak... Aminek hatására a tekintetem rgötön az ajkaira vándoroltak, a fejem pedig a sajátjaimra kent, vöröses árnyalatú rúzséval lett egyenértékű.
Ez volt a pillanat, amikor mindent megbántam, amit a reggeli készülődésbe öltem bele. Nem kellett volna felkötnöm a hajam, és valami kukából összevadászott göncben és csövessapkában kellett volna megjelennem a mai nap folyamán. Hiszen most konkrétan a férfinak vettem fel a „sejtelmes hosszú szoknyát”, illetve mutogatom azt a nyakat, amit lilára szívott egy héttel ezelőtt, miközben nagyjából a méhemben matatott a... Mindenki tudja, hogy micsodájával. Hirtelen minden magabiztosságom elszivárgott belőlem, és magam is tudtam, hogy ha most nem menekülök el, ez csak kínosabb és rosszabb lesz... Viszont nem jellemző rám az, hogy megfutamodnék még akkor sem, ha éppen azt kell majd Főnöknek hívnom, aki teljesen véletlenül hát jó keményen megdugott amikor még nem ismertük egymást.
Az viszont némiképp megnyugtatott, hogy őt is valamennyire letaglózta a helyzet, viszont amint magához tért, hirtelen ténylegesen elgondolkoztam két dolgon: akkor most ő egy degenerált? én pedig keféltem egy degenerálttal...? Ez volt az a pillanat, ahol inkább lapoztam és felvettem egy udvarias mosolyt az arcomra, ami rögtön le is fagyott az arcomról abban a pillanatban, amikor azt a bizonyos jelzőt használta... Akkor egy pillanatig tényleg megfordult a fejemben az, hogy fogom magam, és lelépek innen, meg sem állok egészen Texasig, ahol majd az apukám karjaiba vetem magam, és rinyálhatok neki egy sort arról, hogy nem akarok ügyvéd lenni... Tanítson meg vízvezetékeket szerelni. Persze annak biztosan az lenne a vége, hogy kiszedné belőlem, hogy mi bajom van, és empatikusan közölné velem, hogy „hát Kislányom, így jár az, aki az első faszt a szájába veszi, amint Facér lesz”. Szóval ennél a lehetőségnél azt hiszem minden jobb, a drága papának nem kell mindent tudnia, és elég vot Kenzie-vel túlesni a kínos részleteken a beszélgetésünk során... Bár annyira nem mentem bele abba, hogy mégis mit sikerült leművelni abban az amúgy rohadtul szűk raktárhelyiségben, ő pedig ezért titkon biztosan hálás volt nekem.
- Akkor legyen tegeződés – bólintottam egyet, szándékosan figyelmen kívül hagyva, ahogyan visszautalt az esetre. Kevésbé lenne kínos, hogy ha nem beszélnénk róla, már ha egymás arcába kell néznünk egy ilyen helyzetben... Mert hát úgy néz ki, hogy ő is kifejezetten élesen emlékszik rám. Talán feltűnőbben kellett volna győzködnöm arról, hogy bányarémmé fogok változni, ha józan állapotában megpillant, és akkor kevésbé lenne kínos ez az egész helyzet.
- Azt hittem, hogy még nekem lesz nehéz elengedni a helyzetet – sóhajtottam fel halkan, miközben igyekeztem megkeresni a tekintetét – Próbálj az arcomra a koncentrálni, és akkor nem jut eszedbe... A félhomály miatt nem láthattad elég jól.
Persze ez csak egy nagyon gyengére sikerült próbálkozás volt de... Hát istenem, mit tehettem volna? Abba már bele sem akartam gondolni, hogy kint tökéletesen láthattuk, hogy a másik hogyan néz ki, mert én is felismertem őt... De bár ne tettem volna! A lelkem mélyén azért imádkoztam, hogy ha egyszer az életben talán újra összefutnánk, akkor legyen ronda, viszont... Így kifejezetten nehéz normálisan gondolkozni a közelében. Alapvetően van valami a tekintetében, amitől zavaradottnak érzem magam, meg leginkább egy kislánynak, aki felelni készül az elemi iskolában történelemből, de igyekeztem ezt nem kimutatni neki, szóval több kevesebb sikerrel próbáltam felszegett állal, kihúzott háttal, ezzel ellentétesen behúzott hassal, és egy kicsit kidüllesztett mellkassal állni előtte... Miközben azon járt az agyam, hogy ezt nagyon nem kéne most csinálnom. Szóval inkább a bemutatkozására csak bólintottam egyet és figyeltem, ahogyan a sérült kezem egy döglött hal formájában lengedezik az ő nagyobb tenyere között. Azt hiszem az eddig megélt, majdnem negyed évszázad alatt ez a pillanat vitte a prímet. Most éreztem a leginkább balféknek magam, pedig voltak meredek helyzetek, de ez... Mondhatni tarolt.
- Persze, voltam – hazudtam rögtön, bár ha Kenzie elsősegélynyújtása orvosnak minősül, akkor valaki tényleg látta. Eddig időm nem igazán volt elmenni megnézetni – Némi örömmel tölt el, hogy annak a köcsögnek az orra valószínűleg az agyáig felcsúszott.
Itt azért egy kis mosolyt megeresztettem, mert sokkal jobb viccet csinálni egy feszült helyzetben a saját nyomoromból, mint nyígni két sort egy majdnem idegennek, akivel lefeküdtem, mert a pasim megcsalt. Ettől talán egy cseppet én is jobban éreztem magam.
- Ki tudja... Lehet még várok a tökéletes alkalomra. Simán lehetne az is, hogy lábfétisem van, és csak el akartam terelni a múltkor a figyelmedet, hogy majd jól meglepődhess, miután felvettél, és az asztal alá mászva nyúlok rá a jobbosodra – jegyeztem meg egy pimasz kis mosollyal az arcomon, miközben helyet foglaltam, és a pincérre pillantottam, aki odaért hozzánk. Lényegében halvány ibolyám sincs arról, hogy ezen a helyen miféle ételeket árulnak, és hirtelenjében abban sem voltam biztos, éhes vagyok... Holott öt perccel ezelőtt még azon gondolkoztam, hogy mennyit tudnék enni. Szóval ennek hatására inkább a kezembe vettem az étlapot – igyekeztem nem fejjel lefelé tenni ezt, ami össze is jött egy forgatás után – és úgy böngésztem tovább az oldalakat. Az áraktól mondjuk majdnem elájultam, szóval végül be is csuktam a kis könyvecskét, és amikor a pincér odaért, és rám pillantott – miért közelekednek úgy az emberek, mint akikre hangtompítót szereltek? – csak a következőt  voltam képes kinyögni.
- Kettő presszó kávét kérnék, irdatlan mennyiségű cukorral – A hangom sokkal fáradtabbnak hatott most, mint amikor ébredtem, és ez számomra is ijesztő volt. Óvatosan pillantottam a velem szemben helyet foglaló férfira, aztán megvártam, hogy a mellettünk álló ember elvégezze a dolgát, és utána szólaltam meg.
- Figyelj... Bármi történik, nekem szükségem van erre a lehetőségre, mert már csak egy évnyi gyakorlat hiányzok attól, hogy letehessem a szakvizsgámat, és azt egy viszonylag kényelmes helyen csinálnám meg, ha már a lehetőség megvan rá legalábbis. Szóval ha úgy döntesz, hogy szakmailag elég az, amit tudok, akkor csak feledkezzünk meg arról, hogy mi történt egy hete, és próbáljuk meg, jó? Ha nem fogunk tudni együtt dolgozni, akkor úgyis elmegyek, mert nekem sem érdekem az, hogy egymás mellett nyöködjünk, mint két idióta.
Itt elő is vettem a mappát, amibe összeszedegettem az eddigi munkáimat és eredményeimet, megtűzdelve pár ajánlással is. Én magam a kis paksamétával határozottan elégedett voltam, de ez egyelőre még semmit sem jelentett, mert nem nekem kell magam felvenni lényegében.

Nem kifejezetten vagyok olyan lány, aki könnyen adja magát a férfiaknak, de azt hiszem erre mondják azt, hogy valahol el kell kezdeni a dolgokat. Nem tartom magam aggszűznek, de eddig egyetlen pillanatra sem alakult úgy az életem, hogy nekiálljak össze vissza szexelni mindenkivel, de alapvetően 24 éves fejjel már annyira nem is vonzott a kalandozgatás. És pont emiatt érintett egy kicsit rosszul, hogy pont attól akartam nagyon nőnek érezni magam... Nos hát lényegében minden volt, csak nem éppen nőies húzás az, ahogyan hagytam az első cuki csávónak magam becserkészni. Ráadásul ugye hab a tortán, hogy ez a bizonyos cuki csávó minden bizonnyal a leendő mentorom lesz... Ezt próbáltam megemészteni, de egyelőre nem kifejezetten ment, amiben az sem segített, hogy ő maga is elég kínosnak találta a helyzetet. Utólag persze nekiálltam azon agyalni, hogy vajon mennyire volt sok neki... Vagy mennyire voltam én magam sok. Túl hangos, túl követelőző... mennyire adtam túl könnyen magam. Bár erre a kérdésre elég egyértelmű volt a válasz, majd innen lesz szép visszahozni saját magam, és bebizonyítani neki, hogy nem vagyok egy buta kis babácska, aki csak a lábait tudja tárni a nagyvilág felé, és ezzel szerez pozíciót magának.
Persze ezek után nagyon nehéz lett volna a megítélésemen változtatni, és nem is akartam úgy beszélgetni vele, mintha én lennék a megtestesült erkölcsösség... Lényegében a helyzet miatt megérdemeltem volna a legdisznóbb vicceket, és bánhatott volna velem úgy, mint egy hímsoviniszta, de valamilyen szinten jól esett, hogy ezt inkább nem erőltette, én pedig próbáltam alkalmazkodni a helyzethez.
- Adtam egy rossz kifogást arra, hogy normálisan tudd kezelni a helyzetet, de ha nem, hát nem – tartottam fel mindkét kezem védekezőleg arra, amit mondott. Elég tiszta, hogy alapvetően én is láttam mindent, de ettől függetlenül ennél elmésebb nem jutott eszembe, de szerintem még mindig előnyben voltam azzal szemben, amit ő művelt le nekem az előbb – Vagy esetleg kifogásolod, Mr. Mert Ugye Reggel Van?
Éreztem, ahogyan egy jókedvű kis mosoly ül ki az arcomra, ahogyan fürkésztem a vonásait. Egyáltalán nem akartam megsértődni arra amit mondott, mert sajnos kifejezetten hasonló cipőben jártunk jelenleg, és én magam is éreztem, hogy abból a bizonyos szituációból elég nehéz felállni, amibe keveredtünk, de... Talán ha el tudjuk poénkodni valahogy a végét, akkor egy idő múlva feledésbe merülhet valamilyen szinten a dolog. Vagy legalábbis egy idő múlva biztosan nem fog gondot okozni számára, hogy előre engedjen az ajtóban, mert nem rögtön arra asszociálna, hogy hogyan markolt bele a fenekembe, illetve nekem sem akad meg majd a pillantásom az amúgy kifejezetten szélesnek tűnő hátán és gondolom végig azt, hogy konkrétan másnap ki kellett kaparnom a megalvadt vérét a körmöm alól.
Viszont a megjegyzésére szinte azonnal felszökött a szemöldököm, és magam sem tudtam, hogy pontosan mivel csikartam ki belőle ezt a fajta szimpátiát, vagy nevezzem talán... Odafigyelésnek? Biztos, hogy furcsa volt ennyi beszélgetés után hallani a szájából azt amit mondott még akkor is, ha már egyszer összemelegedtünk.
- Nem kifejezetten szeretem, hogy ha valaki verekedik miattam – nyögtem ki végül nagy nehezen a dolgot – A hatalmaddal meg nem kell visszaélned miattam.
Mert pontosan tudom, hogy ez az ajánlat mit jelentett, én pedig hátra akartam lépni most egyet. Kicsit erős lenne, ha a következő alkalommal már őt riasztanám, hogy ha bajba kerülnék, de ettől függetlenül megjegyeztem a dolgot és valamilyen szinten jól is esett az ajánlata.
- Inkább nem teszek megjegyzést a lábaidra, mert megint csak kínlódni fogunk – sóhajtottam fel halkan, mert én azért nyilván más szemmel néztem azokat a lábakat, és más emlékeim is vannak róla... amiket most erőszakosan szorítottam vissza az agyamnak annak a szegletébe, amiből reményeim szerint nem fognak előkerülni azok a bizonyos lábak. Nem állt szándékomban megjátszani azt, hogy a külseje közömbös számomra, mert nyilvánvaló tény, hogy valami miatt azok a dolgok az éjszaka megtörténtek, és sokkal gázabb lenne az egész, ha próbálnám letagadni a helyzetet, vagy veszélyesebben belemerülni a dolgokba.
A következő mondatára viszont egy kicsit villant a tekintetem. Nem kifejezetten szerettem másoknak tartozni még akkor sem, ha az illetőnek a zsebe eléggé tömve volt ahhoz, hogy ez ne legyen probléma. Már alapvetően többet adott nekem azzal, hogy nem az irodájába rángatott be és ültetett le oda, hogy „már pedig te most ott maradsz és dolgozni fog, én pedig majd jól eldöntöm, hogy alkalmas vagy-e ügyvédjelöltnek”, mint ahogyan az előző férfi csinálta. Mondanom sem kell, hogy a vénember eléggé fel is tudott idegesíteni ahhoz, hogy végül dobbantsak onnan. Egy ideig viszont az ő ajánlatát fontolgattam még, mert magam sem tudtam, hogy miért ennyire... Kedves? Illethetem ezzel a jelzővel? Viszont ahogyan megemlítetet az ételeket, hirtelen megint éhesnek éreztem magam, és pontosan tudtam, hogy nem fogok kajához jutni az egy órás szünetemig, szóval végül hátradőltem a székemen és a pincérre pillantottam.
- Ugyanazt kérem, ami Mr. Parknak a szokásos – jelentettem ki egy kis mosollyal az arcomon, aztán felé fordultam – Mr. Park? Borzalmasan hangzik. Olyan, mintha valami sugardaddy lennél. Tae Hwan? Hwan? Melyiket szereted jobban?
Magam részéről persze mindegy volt, eddig nem is kifejezetten nevesítettem őt, de ha már úgyis lett alkalmam rákérdezni a dologra, ő pedig nem ragaszkodik magázódáshoz sem, mertem arra következtetni, hogy nem egy besavanyodott faszfej, és valamennyire bánhatok vele barátságosabban... Ha meg egyszer pofátlannak tartana, azt gondolom a tudtomra fogja hozni.
- Tudok még meglepetéseket okozni – vontam meg a vállam vigyorogva – Mindenhogy szeretem a kávét, de mivel általában otthon készítem, megiszom a fekete verzióját is, mert az jobban helyreráz.
Meg persze amúgy a sört is szeretem, de ezt nem feltétlenül akartam megosztani vele. A magam részéről hagytam, hogy elkönyveljen egy kis cicababának, aztán ha úgy alakul, megismerhet és megváltozik a véleménye is.
Valamilyen szinten azt meg tudtam érteni, hogy miért reagált arra amit mondtam úgy ahogy, hiszen nem kifejezetten fejtettem ki dolgokat vele kapcsolatban és úgy néz ki, hogy a kényelemről is merőben más fogalmaink vannak.
- A kényelmet jelenleg értsd a saját lelki békém megvalósulásaként. Eddig egy büntetőjogi ügyvéd mellett voltam, aki kifejezetten gyilkosok védelmével foglalkozik. Anno amikor még nem tudtam, hogy merre induljak el, az egyik tanárom ajánlotta őt, mert barátok és úgy gondolta, hogy mellette tudok majd tanulni, viszont én magam nem kifejezetten akarok ennyire mélyen büntetőjoggal foglalkozni, és két év bőven elég volt abből, amit a vén kujon mellett tudtam tanulni. Ettől függetlenül szép volt, jó volt, de nem szeretnék Xanax mérgezésben meghalni – foglaltam össze röviden, hogy mire gondolok most. Igazából csak egy fokkal erkölcsösebb emberre vágyom és arra, hogy ne olyan emberek legyenek a védencei, akik azzal fenyegetnek, hogy ha nem fekszem le velük, akkor kinyírnak. Magam is tisztában vagyok a ténnyel, hogy nőként alapvetően ki vagyok szolgáltatva, és ettől egy kicsit besokalltam, mert nem egy álmatlan éjszakát okozott a dolog, amíg bele nem szoktam... Viszont most jöttem rá, hogy nem kifejezetten jó az, hogy már a szemem sem rebben az ilyenek miatt, ezért váltani akartam, mert egyre fojtogatóbbá vált az egész.
A következő mondata miatt viszont hirtelen azt sem tudtam, hogy pontosan mit kéne mondanom. Ha egy kicsit paprikásabb természetű lennék, akkor nyilvánvalóan minimum ráborítottam volna az asztalt, viszont inkább visszafogtam magam és nyugodtan maradtam a helyemen.
- Még szerencse, hogy nem a munkatársad van itt. Akkor kényleten lennék tönkrevágni a másik kezemet is. Viszont annak kifejezetten tudnék örülni, ha közöttünk maradna az a bizonyos incidens, és úgy tekintenénk rá, mintha meg sem történt volna. Szóval innentől ne nagyon utalgass rá, mert csak kinyírod vele a hangulatot és úgy fogunk ülni egymással szemben, mint két megszeppent óvodás.– vigyorodtam el végül, miközben magam sem tudtam pontosan hova tenni a férfit. Reménykedtem benne, hogy ez a beszélgetés végül nem fog semmi olyanba torkollni, ami miatt bármelyikünk rosszul jönne ki a helyzetből. Még mindig bennem van az, hogy fel kéne állnom és itthagyni, együtt azokkal a sötét, enyhén hullámos tincsekkel, amik pont annyira lógnak a szemébe, hogy tökéletesen megőrüljek tőle... Mert el kell nyomnom a késztetést, hogy kisimítsam onnan őket.
- Ez egy kicsit megnyugtató – bólintottam, miközben a mappámat visszahúztam és a táskámba ejtettem – Viszont, mivel nem kifejezetten vagyunk túlfizetve ügyvédjelöltként, sajnos muszáj részmunkaidőben csinálnom, ha az nem probléma. Ettől függetlenül négy szabad napom van a héten, amikor szívesen maradnék akár reggeltől estig, ha szükséges, és holnap már tudnék is kezdeni, ha az neked jó... Amíg egy ajánlatot nem kapok fizetésre, addig a mellékállásomban nem feltétlenül szeretnék felmondani, remélem ezt megérted.
Nem voltam biztos abban, hogy ő most honnan indult el, hogy vajon mindig ilyen örülmények között élt-e, lényegében megértést sem vártam tőle. Csupán csak a tapasztalataimra szerettem volna támaszkodni az üggyel kapcsolatban, és nem elbízni magam.

Általában nem szokásom sületlenségeket összebeszélni, de ez nem jelenti azt, hogy a kialakult helyzet normális lenne, amibe keveredtem... Sőt, most annak a ténye, hogy itt ül velem szemben, mint lehetséges munkáltatóm, még inkább csak ideges lettem, és éreztem, ahogyan enyhén kipirult az arcom attól, ahogyan azt a bizonyos mosolyt kell néznem az arcán. Mert amúgy alapvetően ha még meglenne a barátom is képtelen lennék letagadni magam előtt, hogy a velem szemben ülő férfinak enyhén szólva is kellemes a külseje, és mivel Noel egy tapló paraszt volt velem, én pedig inkább vagyok álmodozó típus, mint realista – jó, azért nem minden helyzetben, de vannak dolgok, amiket még mindig naivan el tudok hinni – előbb utóbb még akkor is félnék attól, hogy a velem szemben ülő, amúgy tökéletesen udvarias és lovagias úriember majd olyan dolgokat fog később kiváltani belőlem, amit talán nem kéne.
Ehhez pedig jön az a bizonyos éjszaka, amit így vagy úgy, de együtt töltöttünk... És hát bármennyire is sikerült kellemesre – mi az, hogy kellemesre – a megismerkedésünk alkoholmámoros pillanata, ettől függetlenül én magam is tudtam, hogy ez a közös munkára akár halálos is lehet. Viszont mivel Kenzie segítségével találtam meg őt, biztos voltam benne, hogy jó helyem lenne mellette, és... Nekem erre most szükségem van... Viszont az egész miatt iszonyatosan rosszul érzem magam. Soha életemben nem feküdtem alá senkinek, akinek még csak a nevét sem tudtam – lényegtelen, hogy most már tudom – és teljesen jogosan tarthatna egy skalpvadász ribancnak, mert még én magam sem vagyok képes eldönteni azt, hogy mennyire hogy mondjam... Volt fair döntés egyből egy szakítás után becsúszni az első férfi alá, akit dobott a gép.
Viszont ahogy mélyebben belement a témába, éreztem, hogy a bőröm enyhén égni, kezd, és lassan rózsaszínes árnyalatot vesz fel. Kifejezetten kellemetlen volt egy ilyen helyen, ennyire nyíltan beszélni a dologról, de rengeteg mindenben igazat kellett adnom neki az elméletével kapcsolatban, ettől függetlenül viszont meg akartam várni, hogy végigmondja amit gondol, és csak utána osztottam meg vele én is a saját véleményemet.
- Ne haragudj, de nem tudok félig meddig nem bókként tekinteni arra, amit most mondtál – tettem keresztbe a lábamat az asztal alatt, miközben kényelmesen hátradőltem a széken – De ez jó. Innentől kezdve nem fogok magamra is rosszul gondolni az ügy miatt, mert azt vontam le abból, amit mondtál, hogy te sem teszed ezt. Amúgy meg arról, amit te csináltál... Pont azért, mert pasi vagy, nem igazán ítéllek el. Mármint ez egy olyan dolog, amihez egyrészt két ember kell, másrészt mivel gyakorlatilag innentől kezdve munkakapcsolatban leszünk, semmi közöm ahhoz, amit szabadidődben csinálsz, mert az a te dolgod, nem pedig az enyém. Van mit söprögetnem bőven a saját házam táján, pont ezért ha megbocsátasz, nem is kifejezetten érdekel az, hogy kit csábítasz be hova, és kit nem... Legalábbis addig, amíg a magam dolgait el nem rendezem.
Ezt már nem fejtettem ki, mert valahol úgyis tudja, hogy mire gondolok. Azt pedig talán gonosz dolog volt az arcába vágni, amit az előbb tettem – és nem is feltétlenül volt igaz – de ettől függetlenül együtt kell tudnunk dolgozni, és csupán csak annyiról van szó, hogy reménykedtem benne, hogy nem egyetlen menet voltam a sok közül, hanem... Azért valamit mégiscsak tudtam adni neki, ha már én rám kifejeztten hatással volt a dolog, és most is látom magam előtt azt, ahogyan akkor rámnézett, érzem az ajka érintését a nyakamon, és még ha nem is ismerem be magamnak, de érzem ahogyan ezekre a gondolatokra lassan bizseregni kezd a bőröm... Viszont pont ez a rész az, amiről neki nem kell tudnia, mert csak pasiból van, és a fa egyszerű logikájával annyit von le belőle, hogy egyetlen menet után belezúgtam, megijed és máris ugrik az egész meló dolog.
- Van egy ötletem – kerestem meg végül a tekintetét – Amolyan csapatépítő tréning lehetne, ha már úgyis nagy készségesen segítenél kiütni a következő csávómat, ha rosszat csinálna... Szóval mi lenne, ha csak szimplán segítenél elköltözködni? Van egy csomó cuccom, és ideiglenesen egy barátnőmnél fogom meghúzni magam, amíg találok valakit, aki hajlandó megvenni a házból a részemet, és rá tudja venni azt a... Szóval Noelt arra, hogy adja el a részét neki ő is, és kiköltözzön onnan. Szóval ha valamikor tényleg nincs más dolgod, nyugodtan hozd egy haverod, és ha tudnál egy kocsit szerezni, akkor nagyon imádnálak érte, természetesen minden költséget állni fogok, csak jó lenne, hogy ha nem kéne a munkahelyemen kívül cipekedni a hatalmas dobozokat, és egy nagyjából velem egymagas lányra csak nem bízhatom oda a kezem miatt... De tényleg csak egy ötlet, aztán utána majd jutalomként megiszunk pár sört. Mit szólsz hozzá?
Mondjuk így kimondva már nem tűnt annyira jó ötletnek, hogy kvázi csicskáztatni akarom mielőtt bármibe bonyolódnánk egymással, de valahol úgy éreztem, hogy tényleg igazam lehet, és ha nem hoz minket közelebb, egy majdhogynem teljesen egymás társaságában eltöltött nap, meg utána egy kis iszogatás, akkor onnantól kezdve ténylegesen menthetetlen a helyzet. Kenzie meg a srác, akit ő hozna pedig csak azért kellenek, hogy hamarabb végezzünk, meg ne legyen döglött hal hangulat... Ettől függetlenül nem fogom erőltetni a dolgot, ha elutasítja, de azt sem mondhatja, hogy nem próbálkozom.
- Hát ki tudja – mosolyodtam el – A kis akciód után azt is gondolhatnám eme véletlen egybeesés után, hogy valami arab ipsének akarsz odasózni... Talán gyorsan vissza kéne festetnem az eredeti hajszínemet, hogy kevesebb, satnyább és kisebb tevéket kapjál értem, szigorúan egy púppal.
Ahogy rápillantottam, játékosan csillant a szemem, és egy kicsit pimaszkodva jegyeztem meg a következőket. Persze nem feltétlenül volt célom incselkedni az emberekkel, de eddig úgy vettem észre, hogy nem túl sértődékeny típus, és egy kicsit lehet kóstolgatni... Sőt mintha igényelné is a dolgot, és ez szimpatikussá teszi számomra, mert legalább nem kell minden második szavamat megválogatnom a társaságában. A nevére pedig csak bólintottam egyet, és bár tudtam, hogy néha bele fog törni a nyelvem a kis szócskába, ettől függetlenül legyen Hwan, ha ő úgy szeretné. Én magam ajánlatot nem tettem, mert nincs bajom az eredeti formájával a saját nevemnek, sőt nagyon becézgetni sem lehet... Egyedül talán Jess szokott Lee-nek szólítani, illetve Kenzie az apukámtól kapott Hell becenévvel illet, mert kifejezetten tetszettek neki azok a sztorik, amiket rólam mesélt az öreg, így ő is rám ragasztotta a jelzőt.
- De legalább jó tapasztalatokat gyűjtöttél – vontam meg a vállam – Ráadásul fiatalon, és ez szerintem kifejezetten jó dolog. Mármint legalább egy olyan végletet tapasztalhattál meg, ami után meg tudtad találni a saját utadat, és most egy olyan embernek tudsz dolgozni, akinek szívesen teszed.
És ezek a dolgok miatt persze valahol irigy is voltam rá, holott már most tudom, hogy én magam ügyészként képtelen lennék dolgozni, és rengeteg olyan dolgot láthatott, amik lelkilek kikezdették őt. Viszont így vagy úgy, de ki tudta élni a fiatal korral járó szenvedélyét úgy, hogy hasznos tagja volt a társadalomnak, és emellett nem veszítette el a motivációját. Én magam sajnos egy olyan barom vénember mellé kerültem be, aki teljesen eltántorított a pályáról, és ha nem beszélt volna annak idején Kenzie a fejemmel, akkor hagytam volna veszni az eddig elért eredményeimet. Ma már persze én magam is látom, hogy túlságosan szorgalmasan végeztem ahhoz a jogi tanulmányaimat, hogy csak így elmeneküljek a dolog elől, de sajnos hajlamos vagyok megijedni bizonyos szituációk után, és valami biztonságos helyzetbe húzódni, ami persze nem mindig jelent jó döntést.
- Miért nem találtalak meg előbb? – sóhajtottam, miközben halkan, miközben a fülem mögé tűrtem, egy kis tincset, ami időközben kiszabadult a laza kis lófarokból, amibe összefogtam a hajam – Hát majd egyszer megpróbállak módszeresen kikészíteni, hogy teszteljem a határaidat. Csakhogy tisztában legyek a szabályokkal, és ha már kitapasztaltam a gyengepontjaidat, természetesen oda fogok rúgni minden alkalommal, amíg a diliházban nem kötsz ki... Persze csak akkor, ha nem találsz nekem egy pofás, középkorú arab férfiembert, akinek el tudnál adni... Mr. Park.
Persze folyamatosan vigyorogtam, miközben a kimerítő kis válaszomat adtam, egyetlen kérdésére, és ahogyan a pincér arcán átfutó kis grimaszt megpillantottam, az ajkamba kellett harapnom, hogy nehogy felnevessek. Nyilvánvaló, hogy valaki nagyon fontos embert kóstolgatok anélkül, hogy tudnék róla, de talán pont ez tette szórakoztatóvá a helyzetet... És úgy gondoltam, hogy a múltkori után talán ennyi kijárt nekem, és amúgy is belefáradtam már abba, hogy a saját személyiségemet elnyomva kelljen olyan emberek mellett dolgoznom, akik bár „kiváló szakemberek”, de ettől függetlenül emberileg nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Ha itt is ez a helyzet, akkor legalább időben kiderülk a dolog, még mielőtt bármit kezdenünk kéne egymással.
Amint lelépett a pincér, én már nyúltam is a pohár után, mert most már tényleg szinte ordított a szervezetem egy jó kávéért, de amint kimondta az összeget, amit a kezdőbéremnek gondolt, nagyon ügyesen félrenyeltem a löttyöt és fel kellett kapnom egy szalvétát, hogy a szám elé téve ne köhögjem a flancos göncére a fekete folyatékot.
- Mennyi? – kérdeztem vissza, kissé rekedtes hangon, miközben összehajtogattam a kezemben tartott szalvétát – Nem akarok magam ellen beszélni, de ugye tudod, hogy átlagosan három, vagy négyszáz dollárt keres egy ügyvédjelölt? Te jó ég, hogyne tudnád, te is voltál az... De mire ez a hatalmas bizalom? Mármint... Jó, inkább felejtsd el. Ha neked megfelel, akkor nekem is.
Persze valahol kellemetlen volt a helyzet, mert semmit nem tettem le azért az asztalra, hogy konkrétan megnégyszerezze a fizetésem, és egy kicsit... Nos nem tudtam nem arra gondolni, hogy a máshol nyújtott teljesítményem ebben közrejátszik, de a nyelvembe haraptam, és egyáltalán nem kíváncsiskodtam tovább. Én aztán nem fogok vitatkozni vele, és elérni, hogy a végén meggondolja magát, még akkor sem, ha a becsületemről van szó, amit valószínűleg úgysem mondana meg, szóval itt le is zártam az összeesküvés elméletemet.
- Ez az utolsó év gyakorlatom hiányzik már csak – hintettem el végül az információt neki – Szóval már egy két dolgot kipróbáltam a szakmán belül. Volt korábban három tárgyalásom is, de nagyrészt az előző pali hát... Maradjunk annyiban, hogy ténylegsen titkárnőnek nézett, szóval konkrétan kimerült annyiban a munkám, hogy megszerkesztettem az ügyeivel kapcsolatos aktákat, összerendeztem őket, ő pedig kiadta feladatban, hogy mindezt tanulmányozzam át, és kikérdezett, mint egy kisiskolást... Nem arról van szó, hogy ezt a részét nem fogom megcsinálni a munkádnak, én nagyon szívesen a kezed alá dolgozok majd, amikor csak tehetem, de szeretném, ha magaddal vinnél a tárgyalásokra, hogy tudjak éles helyzetből is tanulni. Ha hagynád, hogy használjam az eszem, és ott lennél mellettem, ha útbaigazításra van szükségem. El tudom ismerni, ha hibázok, és törekszem arra, hogy kijavítsam, viszont a munkához való viszonyulásom is olyan lesz, amit tőled is kapok, és ez pont a rossz tapasztalatok miatt van. De őszintén reménykedek benne, hogy te sem egy olyan embert keresel, akit csicskának használhatsz, és ha úgy van, legeltetheted rajta a szemed, hanem egy olyan embert, aki tud gondolkodni, és hajlandó az önálló munkára, illetve a segítségedre is szeretne lenni, mert ha így van, akkor azt hiszem nem lesz szükség arra, hogy bármelyikünk is megszökjön. Jó étvágyat!
Mondjuk a mondandóm lezárása nem kifejezetten sikerült bravúrosra, de én magam már eléggé éhesnek éreztem magam, és sejtettem, hogy valószínűleg ő sem reggelizett be, szóval nem kifejezetten akartam húzni az idejét, viszont szükségesnek éreztem az előbb elmondottakat megvitatni vele előre.

Attól függetlenül, hogy már ezerszer lefutottuk ezeket a köröket, még mindig valahogy kényelmetlen volt számomra a helyzet. Mármint ha valaki, akkor én egyáltalán nem zárkóztam el attól, hogy próbáljuk meg a közös munkát, mert nagyon szükségem van egy olyan ügyvédre magam mellé, aki szimpatikus, de leginkább az lenne a fontos, hogy ne a rossz oldalát mutassa meg a munkának. Tisztában vagyok azzal, hogy az élet nem rózsaszín cukormázba vont, marcipánízű csoda, de ettől függetlenül szívesebben tartózkodtam volna a nőket megerőszakoló gyilkosoktól, akikkel az előző vén paraszt mellett találkoztam... És Hwan egészen eddig olyannak tűnt, aki mellett ténylegesen tanulhatok, és hasznomra lesz.
És pont azért, mert tisztában vagyok az élet viszontagságaival, nem teljesen voltam biztos abban, hogy a közös munka így hatékonyan fog végbemenni. Lehet, hogy azért állítja, hogy ez neki könnyen menne, mert igazából nem jelentett semmit a dolog. Én pedig nem értem, hogy miért akaszt ez ki egy picikét, amikor ennek tényleg nem kéne számítania, szóval a lelkiismeretemre fogtam a dolgot és azt, hogy kifejezetten távol áll tőlem az, hogy olyan csávók alá ugrok be, akiknek még csak a nevét sem tudom.
- Legyen így, ha te mondod – jegyeztem meg inkább magamnak a dolgot, mintsem neki - A karmával meggyőztél.
És nem csak azért, mert alapvetően én magam is hiszek annak az erejében. Ha nem így lenne, akkor az elmúlt egy hét történéseit tekintve hirtelen minden lépésemre figyelni kezdenék, mert konkrétan semmi sem úgy jött össze, ahogyan azt korábban elterveztem. Kiakartam ütni azt a köcsögöt, de szépen elintéztem a saját kezemet is. Egy pillanatra akartam kikapcsolni az agyam, hogy ne annak a szemétnek a képe lengjen körbe úgy folyamatosan, ennek pedig az lett a vége, hogy hát... Megismerkedtem vele. És talán ez a legrosszabb az egészben. El tudtam volna fogadni, ha soha többé nem látom, és ezzel ő lehetett volna a kis mocskos múltam, de így... Kicsit tartottam tőle, hogy nem fogok tudni majd úgy dolgozni a jobbján, hogy ne ejtsek meg egy két félrepillantást. Tetejében pedig a legrosszabb, hogy józanul is kellemesnek találtam a külsejét, és túlontúl udvariasnak és normálisnak tűnt.
- Nőből vagyok – válaszoltam a kislitániára amit mondott – Nem okoz gondot egyszerre több felé figyelni, és gondolom sejtheted, hogy mennyi felszabadult szabadidőm van most, szóval várom a közös munkát, ha már ilyen hamar elkönyvelted, hogy lehetőséget adsz nekem.
Határozott volt a hangom, de odafigyeltem arra, hogy ne tűnjek a megjegyzéseim miatt arrogánsnak, szóval semmi él nem volt benne, sokkal inkább beszéltem puhán és lassan. Mivel nem ismerem őt, valószínűleg volt oka arra, hogy fontosnak tartsa, hogy mindezt nyomatékosítsa bennem, neki meg nyilván nem volt egyértelmű, hogy én magam szívósabb vagyok annál, amilyennek kinézek.
Viszont ahogy előrehajolt, én úgy húzódtam hátra a székemre, és hatalmas boci szemekkel hallgattam azt, amit mondott nekem. Csak egy hirtelen ötlet volt az előbbi, amit valószínűleg hamarabb tálaltam, minthogy végiggondoltam volna, de alapvetően arra számítottam, hogy kapok egy diplomatikus nemet és azzal le lesz rendezve a dolog.
- Nem kell, elég lesz – mondtam neki, miközben elnéztem az arcáról – és bocsánat.
Miközben megvártam, hogy kimásszon az aurámból – mert jelen helyzetben mindennemű közelsége AZT juttatta eszembe, és nem akartam megint visszaváltozni a kis piruló lánykába, akit gerincre vágott – néhány nevet azért összegyűjtögettem fejben, akikről tudtam, hogy gond nélkül kipakolják nekem a házat, ha szépen nézek és mosolygok rájuk.
- Köszönöm a biológiaórát kedves Apa – pillantottam rá vigyorogva, az utolsó szót megnyomva egy kicsit – Tisztában vagyok vele, hogy dromedárnak hívják, de mivel úgy gondolom, hogy egy közülük nyilván kevésbé értékes, mint a kétpúpú barátja, gondoltam tudatosítom az elméletemet veled. Bár ennek te lehetsz a mestere... De így legalább már összeállt a kép veled kapcsolatban.
Egy pici bólintással jeleztem, hogy ezzel el is könyveltem valami strici szerűségnek, de amúgy meg nem gondoltam komolyan. Aztán meg ki tudja, lehet be fog zsákolni, amint kiteszem innen a lábam.
- Azért a huszonéves éned bátorsága tiszteletreméltó – vontam meg a vállam, mert pontosan tudtam magamról, hogy én ilyesmibe nem keverednék soha – Még akkor is, ha vakmerőségnek tűnik. Legalábbis magamból kiindulva én ezt külső szemlélőként pozitívnak értékelem, nyilvánvalóan, mert nem kellett átélnem azt, amit neked, és valószínűleg nem is fogom. Amúgy igen... Vannak olyan emberek, akik szívesen dolgoznak. Ilyen például az apám is, aki folyamatosan 14 éves korom óta rágta a számba, hogy olyan szakmát válasszak magamnak, amit egy életen át tudnék csinálni... Nem is kifejezetten tetszett neki, amikor elköltöztem otthonról és itt akartam jogi pályán szerencsét próbálni, és minden bizonnyal a hajamat kitépte volna, ha megtudná, hogy most rád váltottam, mert betegesen híve az állandóságnak... Szóval tapasztaltam ilyet, és még nem látom rajta a kiéégés jelét.
Ennek mondjuk valószínűleg az is lehet az oka, hogy apám kb. 20 éves korában kapott kapuzárási pánikot, szóval egyáltalán nem lepődnék meg, ha még egy gyereket elpottyantott volna valahol, sőt... Igazából már az lenne számomra a meglepetés, ha ténylegesen kiderült, hogy jó útra tért a férfi.
- Ez igaz, de indokolatlan a megalapozott bizalom – sóhajtottam fel halkan, miközben megcsóváltam a fejem. Kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy valószínűleg amit elvár tőlem az a fizetéssel lesz egyenes arányban, és magam sem voltam biztos abban, hogy képes leszek megugrani a lécet, amit felállított nekem... Vagy én magamnak? Már nem voltam biztos semmiben, azt meg, hogy a beszélgetés folyamán már másodszor került szóba a hátsófelem, és hogy miként emlegetett az imént, próbáltam elengedni a fülem mellett. Mert ha valami rohadtul nincsen rendben az az, hogy ebben a helyzetben valami flörtölésre hajazó dumát lenyom nekem még akkor is, ha nem annak szánja.
Figyelmesen hallgattam a szavait, amiket felém intézett, amiknek hatására egy picit megnyugodtam. Nem szerettem volna még egyszer mellényúlni, ami az ügyvédet illeti, mert ezzel valahol magamat is eltántorítom. Nyilván nem lehet mindig mindenki más körülöttem a hibás, én pedig csak pár apró bólintással jeleztem neki, hogy megértettem amit mondott, és számítani fogok rá. Annyi lélekjelenlétem még volt is, hogy biccentsek egyet a pincér felé köszönetképpen, és rámosolyogjak, miután Hwan megköszönte, de egy pillanatra éreztem, hogy már megint zavarban vagyok. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ez a férfi hatására alakult ki bennem, vagy pedig csak a helyzet miatt van... Mert egyáltalán nem ahhoz voltam szokva, hogy reggelizni visznek a munkáltatóim és tudtam, hogy közöttünk van egy társadalmi szakadék, ami talán még problémát jelenthet... Hogy ha én nem tudok beilleszkedni abba az elit környezetbe, ahol ő dolgozik. Plusz semmit sem tudok róla, szóval simán lehet a korából kifolyólag, hogy amúgy házas és velem csalja az asszonyt... De ennyire már nem akartam továbbgondolni, mert csak a saját agyamnak ártanék vele, és attól tartottam, hogy menten felpattanok és kirohanok innen.
- Megfelelnek – bólintottam egy aprót, majd egy mély sóhaj következtében folytattam – Viszont szeretném, ha néhány ügyeimről beszélnénk most. Vagyis úgy érzem, hogy ez az a része, ami jobban érdekelne téged is, nem pedig a csodálatos személyiségem mélységei, szóval... Teljesen csendben meg nem igazán szeretek enni.
Egészen mosolygós volt a tekintetem, ahogyan rápillantottam, majd még egy ideig forgattam a kezemben az amúgy kifejezetten méretes szendvicset, miközben azon gondolkoztam, hogy ezt itt most késsel villával illik enni, vagy sem.