Hogyan kellene összegeznem a mai napomat? A hányástól a sírásig, a meghitt pillanatokat körbeölelve és kikerülve rájönni, hogy mennyire nem akarok gyereket. Úgy kezdődött a reggelem, hogy Morgan karjai között ébredtem és ennél szebb kezdést el sem tudtam volna képzelni, de egyszer minden álom véget ér és akkor vissza kell csöppenni a valóságba. Az illata még akkor is tartotta bennem a lelket, miután volt annyira kedves, hogy leugorjon egy kókuszos lattéért, én meg útközben az első kukába ürítsem ki a gyomromat tőle. Elmagyaráztam neki, hogy fontos dolgom van, ezért nem tarthat velem, nyugodtan csináljon programot, vagy intézze el az átköltözését a lakásomba. Nem hinném, hogy a ruháin kívül sok mindenre szüksége lesz, de azért biztattam, hogy érezze otthon magát, bármit is jelent ez férfinyelven. A New York-i lakásomat keveset használtam, a bútorok majdnem vadonatújak voltak és a távollétemben anya gondoskodott róla, hogy hetente egyszer meglátogassa egy takarítónő, és rendet teremtsen a káoszomban. Az egyszerűségre törekedtem, ha már új fehérneműt veszek minden alkalommal, akkor a berendezésem is tükrözze azt, hogy a régit megvetem, és az egyedire pályázom. Nem óhajtottam magyarázkodni az életem kapcsán, mióta saját keresettel rendelkeztem, a legtöbb esetben magamra költöttem a legtöbb pénzt, hát meglátszott, hogy miben is utazom…ruhák, cipők, kiegészítők és a méregdrága tükreim, melyekből egy eltört tegnap este. Babonás jellem voltam, és igenis nagy jelentőséget kellett volna tulajdonítanom neki, de nem tettem meg és inkább lebegtem a hülye boldogságbuborékomban, mintsem elrontsam a kedvemet azzal, hogy hosszabb távon semmi keresnivalóm a mostohabátyám mellett. A szüleink erejében meghűlt volna a vér, ha rájönnek, hogy mi ketten kavarunk a hátuk mögött, és bevallom én se tudtam volna mit kezdeni Morgannal, mint a pasimmal. Megszoktam, hogy számíthatok rá, egy elérhetetlen vágyálom, de tegnap az ölembe pottyant a lehetőség és mind a ketten belementünk a játékba. Nyolc év kellett ahhoz, hogy bejussak a nadrágjába, még talán ugyanennyi és akkor elmondhatom, hogy bátran felvállalom az érzéseimet iránta. A pszichológusomnak nem sikerült kihúznia belőlem, akkor éppen ma lennék olyan kedvemben, hogy ország-világ előtt ismerjem be, hogy vonzódom hozzá és talán...hangsúlyozom, hogy talán többet érzek irányába, mint egy szimpla dugás? Még senki nem érte el nálam, hogy a rögeszmém legyen, de azt hiszem, hogy elég közel járt hozzá, hogy megőrüljek érte, vagy miatta. Nem döntöttem el, hogy hányadán állunk és a nőgyógyásznál tett látogatásom tett róla, hogy egy jó időre fagyasszam a témát, hogy ki kit szeret.
Dr. Bernstein az egyik legjobb a szakmájában, de jobban féltettem a karrieremet, mint a tudását elismertem volna. Nem hiányzott, hogy rajtam csámcsogjon a média, ezért sürgősen pontot kellett tennem ennek az ügynek a végére. Annyi feltételes mód fordult meg a fejemben, hogy kezdtem félni, minden csak kötelesség kérdése és a mai napban semmi szórakozás sem lesz. Az ultrahangfelvételen feketén-fehéren ott állt, hogy egy hathetes magzat növekszik a szívem alatt, és ezt akkora átéléssel adta a tudtomra, hogy azt hittem a fejére borítom a táskám tartalmát. Boldognak látszottam, önfeledten fogadtam a hírt? Nagyon téves következtetéseket vont le, ha úgy néztem ki, mint egy vidám kismama, aki alig várta, hogy teherbe essen. A képet se akartam eltenni, de annyira győzködött az asszisztens, hogy kéretlen a táskám mélyére süllyesztettem a bizonyítékot, aztán érzelemmentesen egyeztettem időpontot egy következő alkalomra, csak más céllal. Akkor már nem mosolygott annyira, amikor közöltem vele, hogy pontosan egy hónap múlva abortuszon kívánok részt venni. A doki nem unszolt, felhívta a figyelmemet a kockázatra és a későbbi terhességek eshetőségére, de nem tudott lebeszélni róla, hogy kitartsak az eredeti döntésem mellett. A megszakítás az egyetlen megoldás arra, ha folytatni akarom az életemet. Duncan hiba volt, én viszont tanulok a hibáimból.
Feszengő modorral távoztam arról a rusnya helyről, és akkor még ott volt az a rengeteg nem fogadott hívás az anyámtól, Morgantól, a menedzseremtől…és az emlegetett szamártól. Nem csinálhattam úgy, mint aki eltűnik a föld színéről, kénytelen voltam bejelentkezni Josephnél. Három éve kötöttem ki nála, de senkiért nem cseréltem volna el. Mindent megoldott, nem ismerte a lehetetlen fogalmát, és most is arra volt szükségem, hogy elsimítsa a bonyodalmakat. A hazugság nem bűn, én meg azt adagoltam be neki, hogy családi vészhelyzet van, ezért utaztam haza egyetlen üzenet nélkül, amiről egyelőre nem óhajtottam beszélni. Megértette a hallgatásomat (ha nem így tett volna, akkor kirúgatom), és rögtön feladatszörnybe kapcsolt át. A mennyi ideig leszek távol kérdésre csak annyit feleltem, hogy talán két hónap, de erre már húzta a száját, így utána meghatározatlanra módosítottam a kérésemet. Megegyeztünk abban, hogy a New York-i munkákat elvállalom, de az utazásokat megpróbálja átütemezni, talán kapok egy itthoni kampányt is. A pénz sohasem lehet hiány, szóval igent mondtam, de csak olyan feltételekkel, ha én választhatok a jelöltek közül. Kemény ellenfél volt, de anyáékhoz már elégedetten indultam meg egy rövid öltözködés után. A tegnapi bejelentés révén, hogy valami cserediákot istápolnak…valahogyan nem tudtam a humanitárius énükkel azonosulni, de felöltöttem egy királykék koktélruhát…még nem látszik a hasamon, addig kell hordanom ezeket, és hozzá egy színben passzoló Jimmy Choo lett a nyerő. Szerettem, ha hízelegnek nekem, a sminkemet alapra vettem, és a hajamat is kiengedtem az újonc tiszteletére. Kár, hogy ennyire kiöltöztem.
- Hajlandó vagy végre figyelni is ránk drágám? Sophie kérdezett tőled valamit. – Morgan még mindig nem volt sehol, én meg kezdtem unni a francia kislányt. Negédes és naiv szőkeség, őzike szemek és ez az akcentus.
- Igen…? - feszül meg az ujjam a borospohár szélén. Nem szabadna innom, de még senki nem állított meg, és ez a lurkó se fog a méhemben.
- Azt kérdezte jártál-e már Párizsban… - mondanám, hogy igen, de ekkor csengetnek és „apa” meg anya egyszerre kapják oda a fejüket a belépőre. Morgan megint kifogástalan…a szívem is rútul árul el, amikor megjelenik az étkezőben. Sophie arca felragyog és majdnem maga alá pisil a látványától.
- Ó…istenem ő a bátyád? – naná…aki éppen engem baszogat kislány. Keserű mosollyal kortyolok bele a poharamba és ha Morgan odalép hozzám, akkor az arcomat nyújtom felé egy csókra, miközben az asztal takarásában ragadom meg a nadrágja szélét.
- Isten hozott testvérem. – bájolgok vele egy sort.

Baromi hosszú időnek tűnt ez a négyesben töltött néhány perc is, mióta betettem a lábamat a szülői házba. A mostohaapám nagy kevélyesen szorított magához, mondván hónapok óta nem látott és nem is igazán vagyok hajlandó telefonálni, ezért csak abból tudtak informálódni, amit a social media platformokon láttak belőlem. Érdekes üdvözlés volt, felettébb mivel az anyámmal minden héten beszéltem legalább egy órát, és ez idő alatt soha nem említette egyetlen alkalommal se, hogy annyira hiányoznék a családi fészekből. Fenntartásokkal fogadtam el a mostohaapámat. Soha nem emelt rám kezet, és a sajátjaként szeretett, de attól a múltban átélt trauma lenyomata a viselkedésembe és ezzel együtt a személyiségembe ivódott. Az apafigura hamar szertefoszlott az álmaimból, és már annak is örültem, ha hosszabb távon eltűrtem magam mellett egy hímneműt…igen Morgan még ez alól is kivételt képzett, de csak azért, mert nyolc évvel ezelőtt nemet mondtam neki, és úgy tűnt, hogy igyekezett betartani a határokat, és jó messze űzni a saját testétől. Nem mondanám, hogy nagy sikerrel tette és tegnap megtörtént az elkerülhetetlen. Közrejátszottam egy kicsit, hogy az ágyban kössünk ki, főleg amiatt, hogy szinte parancsolva kértem meg, hogy jöjjön át hozzám, ha már úgyis a városban van. Sietve távoztam Los Angeles-ből, magyarázatot se hagytam a jobb kezemnek, egyszerűen szűknek éreztem a teret a pozitív terhességi teszt után. A titkokkal nem volt bajom, de mindenki előtt őrizni…mennyi ideig leszek képes úgy tenni, mintha nem fordulna fel a gyomrom, ha ránézek egy ételre, vagy éppen a szagok okozta hányinger kerget a mosdóba? A tünetek sokasodtak, és habár tegnap rá tudtam fogni a rossz kajára, vagy a repülési miatti átállásra, lassan ki fogok fogyni a mellébeszélésből is. Az anyukám nem ostoba, félig az ő vére vagyok, tehát nem sok esélyét látom annak, hogy ne lepleződjek le, ezért is lenne annyira fontos az abortusz. Nem nekem való szerep az anyaság, attól is irtózom, ha egy kicsit többet szedek fel magamra, ilyen a modellét, és szerettem annyira a munkámat, hogy egy áldottnak nevezett állapot ne húzza keresztül azt. Sophie a másik bajforrásom. Még szinte le se ültem, de már elhangzott a fellengzős francia akcentus és a hátamon futkosott a hideg, hogy a szüleim házában fogja tölteni a következő tizenkét hónapot. A kötelesség hozott ide ma este, és lám még egy idegesítő fruska tutujgatását is a nyakamba kell vennem. Mi vagyok én valami szent? Mindenki ismert…önző voltam, és sokáig egyke…most meg itt van ez a mi haszna és úgy bájolog a szüleinkkel, mint valami angyal. A bőre hibátlan, mandulavágású szemek, őzike pillantás…tuti, hogy Morgan esete. Melyik pasinak ne jönne be a kislány? A pillantásom unottan szalad végig rajta és a borospoharat közelebb vonva bólogatok, meg válaszolok, ha éppen kérdeznek. Párizs nem vonzott, jobban éreztem magam az olasz fennhatóság alatt, ha már külföldre kellett utaznom.
A szerencse ment meg a bátyám érkezésével és azonnal mosoly költözik az ajkaimra, ahogyan meghallom a hangját. A szívem őrült ütemet diktál, még szinte meg se látom a fekete ingbe bújtatott felsőtestét, máris összeszalad a nyál a számban. Tegnap este én birtokoltam, és ma este is én akarom. Dámaként nyújtom az arcomat, hogy oda adjon csókot, de előbb illendően bemutatkozik. Összepréselem a számat és magamra erőltetek némi vidámságot, de nehéz palástolnom, hogy hirtelen mennyire feszült leszek, ahogyan a kislány végigméri, mint valami prédát. Nem adom. Kiáltja belül egy hang, de rezzenéstelenül várom meg, hogy sorra kerüljek és csókja az arcomra égjen.
- Köszönöm. – szűkszavúan felelek, de amint megérzem kezét a combomon, úgy húzom ki magamat ültömben. A kérdése személyesnek hat, mintha minden lépésemről tudni akarna, ezért a torkomra forrnak eleinte a szavak, és helyette kicsit kortyolok a borból, mielőtt megszólalnék.
- Igen, minden sínen van. – fintorodom el, mert keserűen marja végig a belsőmet az alkohol. Ezt is meg kell vonnom magamtól? Hamar a kajára terelődik a szó, de azért megjegyzem, hogy nem akar inni.
- Mi ütött beléd, hogy nem fogadod el a whiskey-t? Úgy emlékszem régen is szeretted. – vonom meg a vállamat, és a kettesben eltöltött idő alatt még a tekintetem is megváltozik.
- Hmm.. – nem reflektálok a bókolásra, sem a pikáns megjegyzésére. Sophie kiszúrta magának, és ez nem tetszik.
- Sajnos van rajtam bugyi. – erősítem meg a félelmét, igyekszem nem megtörni, de mindig megtalálja a gyengeségem forrását. – Igazán nem kellene hagynom, hogy így viselkedj, otthon vagyunk. – hangsúlyozom ki, de mire a többiek visszatérnek, már a székén ül, és a keze tilosban jár. Tudnia kell, hogy ezzel nem fog kiengesztelni. Az asztal alá csúsztatom a kezemet és lesöpröm a combomról, aztán keresztbe is teszem, hogy esélye se legyen ostromolni.
- Sophie a Columbián fog tanulni filmtörténetet. – csacsogja az anyám, és az emlegetett szamárra néz. – Igen. – pír kúszik az arcára és kerüli a testvérem pillantását is. – Morgan, segíthetnél neki, te úgyis jártas vagy a szakmában. – hozza fel az anyám, nekem meg pont elég, hogy legurítsam a maradék bort is. Filmtörténet, mi…