Anne Dupont havi egy látogatása éppen akkor esedékes, amikor falat bontanék a szomszédom és köztem, és ha ez nem lenne elég, a szervezetem ismét tréfás hangulatában van, mert pár napja elkezdődtek a rosszulléteim. Szuper az élet a francia vidéken, ahol a csiga is gyorsabb a divatnál és minden utcasarkon legálisan ihatsz valami bort vagy éppen pezsgőt. Az életérzést nem tudtam elsajátítani, és habár nem Párizs macskaköves utcáin sétáltam, a mentalitás ebben a városban sem változott. Aki nem beszélt franciául, azt eladták, lenézték és kiközösítették. A francica pörgős nyelvjárása sokakon fogott ki, de a belga származásom lehetővé tette, hogy folyékonyan küldjek el mindenkit a bús picsába. Az egyedüli hátulütőm az volt, hogy nem volt egy normális egészségbiztosításom, a munkával is hadilábon álltam, de szereztem egy konyhai kisegítő posztot a házunkkal szemben lévő étteremben. A főzés elsődleges helyet foglalt el a hobbik listáján, és képes voltam hajnali háromkor is boszorkánykodni a konyhában, ha az ötlet alvás helyett talált meg. Visszatérve édesanyám jelenlétére a legjobb időpontot választotta a látogatásra, amikor kezdtem volna egyenesbe jönni, de aggódott és Athénról repült át, hogy velem töltse a következő kettő és fél napot. Imádkoztam, hogy behívjanak dolgozni, de nem sok esélyt láttam rá. Matteo, alias a főnöknek álcázott férfi a szomszédom is volt, aki végigasszisztálta a fránya ájulásaimat. Kerekperec megmondta, hogy a hétvégén nem állhatok munkába, majd hétfőn meglátjuk. Ellenkeztem volna, de más lehetőség nem köszönt be, hogy ne haljak éhen, anyámtól meg mégsem kérhettem pénzt, hogy etessen meg ruháztasson. A lakás magában óriási előny volt, hogy nem kellett bérelnem, csak a rezsire előteremteni a havi összeget. Tudom, hogy a szüleim kisegítettek volna, de felnőttként nem támaszkodhattam rájuk…röhejes, hogy még egy normális önéletrajzot se tudtam összehozni. A puszta szerencsének, meg Pedronak köszönhetem, hogy van állásom. A hálám örökké üldözni fogja, és ha a helyzet úgy adódik, akkor le is rovom a tartozásomat az irányába.
- Dina…kislányom mi ez a rendetlenség? A nagyi most szégyenkezne, ha látná ezt a lakást. – anya a munkája megszállottja és ott is keresgél, ahol nem szabadna. Reggel óta rimánkodik, hogy rendetlen vagyok, és soha nem lesz belőlem egy jóra való asszony, ha nem tudok takarítani. Könyörgöm még a kaméleonnal nem is találkozott. Félő volt, hogy Görögországig menekül, vagy a rosszabb…a szomszédba. Tegnap tetőzött a probléma, amikor meglátta a „szomszédot”. Matteo…étteremtulajdonos, meg elvégezte az orvosit, vagy mi…na ettől az anyám a bugyijába csinált. A szingli-e, vagy éppen nővel él együtt kérdésekre már nem is feleltem, mert elhatározta, hogy ma este áthívja vacsorára.
- Dina…komolyan nem értelek. Két hónapja vagy a városban és még nem mostad ki a függönyöket? – az egyik szépen ívelt szemöldököm emelkedik fel a hangzatos káromkodásra és kezdem szűknek érezni a teret az anyámmal összezárva.
- Nem mostam ki anya, de olyan jó, hogy itt vagy, mert megteheted helyettem is. – érintem meg a vállát és kilesek az ablakon. Innen is jól látom, hogy Matteo a téren beszélget az egyik beszállítóval, mert ott áll a nagy teherautó.
- Mi lenne, ha én főznék? A nagyi kedvencét fogom elkészíteni, de ahhoz kell a friss áru. Kitakarítod nekem a lakást, mialatt én lemegyek a boltba és utána nekilátok a főzésnek. Áll az alku? – hadarom el egy szuszra és nem sok lehetőséget biztosítok az anyámnak, hogy vitába szálljon velem.
- Dina… - mutat felém anyu, de már fél vállamon a bevásárló szatyor, a másikban meg a cipellőm.
- Remek, én is így gondoltam. Egy jó tanács…az ágy melletti szekrényben ne turkálj. – kacsintok rá és máris felveszem a sport lábbelit, hogy elsuhanjak a bolt irányába. A lift helyett a lépcsőt választom, nehogy anya utolérjen az előtérben. Lassítva megyek le, még korai, hogy ugrándozzak, de azért örülök is, hogy kiszabadultam a markából. A tekintetem a térre vetül, amint kijutok és megindulok az étterem felé.
- Jó reggelt. – köszönök a spanyol férfinak, aki a zöldségekért felel, aztán megkeresem a főnököt.
- Matteo…egy szóra. – állítom meg, és ha rám figyel gyorsan bele is vágok. – Örülök neki, hogy igent mondtál az anyámnak, de mi lenne, ha valami okra hivatkozva lemondanád az estét? A véremet szívja, éppen takarít…én meg úgy örülnék, ha nem kellene kellemetlenül éreznünk magunkat este. – vonom meg a vállamat hetykén. – Lehet, hogy randid lesz…sőt ez lenne a legjobb megoldás. Leszállna rólam az már szent. – morgok az orrom alatt, aztán szépen nézek rá. – Ígérd meg. – folytatom negédesen.

~ ~ 707 ~ ★ ~

Az első üzenetet épp akkor kapom amikor egy pillanatra beugrok az irodámba, a kijelzőn pedig Aims neve és vigyorgós kisképe jelenik meg.



- Főnök?!
A kiabálás a konyháról jön, én meg felkapom a beszállítónak írt rendelésemet az asztalomról.


Kilépek az irodából, majd átsietek a konyhába. Sebastian int egyet a helyiség másik végéből, a zsebembe pedig másodperces kihagyásokkal érkeznek be egymás után Aimee üzenetei. Megmondtam már neki, hogy ne küldjön el minden szót külön, mert kegyetlenül zavaró, de ezzel az erővel a falat is megtisztelhetném a beszédemmel.
Egy új receptet próbálunk éppen, Sebastian pedig az elképzelésemet mutatja be immáron a saját tányérján. A tegnapom jó nagy része ezzel telt el miután megszületett egy elképzelés a fejembe. Aztán egyeztettem a többiekkel is és most a mellettem álló férfi arra kér, hogy kóstolással hozzam meg az ítéletet. Épp lemegy a falat a torkomon amikor újabb üzenet érkezik, én pedig elkáromkodom magamat, Sebastian arcán meg aggodalom suhan végig.
- Minden rendben? Valamiből túl sok lett? - a szokásos kérdések elhadarása következik, én meg feltartom a kezemet, hogy kérek egy lélegzetvételnyi másodpercet.
- Ez így rendben lesz. Eltudod rendezni Kennyékkel is? - Sebastian láthatólag megnyugszik, majd lelkes bólintásba kezd és már indul is meg a tányérjával Kenny felé. A telefonomra már csak akkor nézek rá amikor kiérek a konyhából. Aimee, 5 olvasatlan üzenet.





Magasba ugrik a szemöldököm, aztán lenézek az ingemre. Ugyanolyan, mint a többi, de Aims szereti kategorizálni őket. Nincs jelentősége a mai vacsorának, inkább mondhatni rosszkor voltam, rossz helyen. Kissé olyan érzést kelt amikor szülőire küldik a gyanútlan szülőt, mert a gyerek már megint nem bírt magával. Ebben a helyzetben azonban a túlzottan lelkes szülő akar beszélni a tanárral, hogy fényezze egyetlen szem gyermekét.




Égnek emelem a tekintetemet, aztán az órámra nézek. Két perc van még a beszállító érkezéséig, így elindulok az ajtó irányába, hogy ott várjam meg őt. A pontosság számomra mindig is imponáló volt, ezért az embereimtől sem vártam kevesebbet, szerencsére azonban sosem kellett emiatt felemelnem a hangomat. A nyitás óta jó csapatot alkottunk és bár időnként cserélődtek az emberek, általában az jó visszajelzésként szolgált, hogy nem az általam követelt tempó volt az, ami távozásra kényszerítette őket. Az évek alatt három emberemtől kellett elbúcsúznom, abból kettő költözés miatt nem tudta vállalni az ingázást, a harmadiknak pedig gyermeke született. Néha ennyi is elég, hogy az ember bizalma amit a munkájába fektet továbbra is a felszínen maradjon.
Marco egy perc késéssel érkezik, de cserébe a megbeszélésünk akadályok nélkül zajlik le. Néhány változást átveszünk, ő elteszi a listámat, aztán vissza is száll a kocsijába. Az étterembe azonban már nem jutok vissza, mert Dina tűnik fel és feltűnően felém siet. Megfordul a fejemben, hogy úgy teszek mint aki nem vette észre és könnyedén visszasétálok a helyiségbe, de amikor kimondja a nevemet, az egész veszett üggyé válik. Érdeklődéssel telve hallgatom őt, miközben eljut a zavaros felvezetésből arra a pontra, hogy a vacsorát törölni kellene. El sem hiszem, hogy egy oldalon állunk!
- Engedelmeddel átgondolnám. - időt kérek, aztán lassú felvezetésbe kezdek. - Szóval pontosítsunk. Arra kérsz, hogy mondjam vissza édesanyád fáradalmas készülődését és még hazudjak is a szemébe? Jól értem vagy kihagytam valamit? - a mellkasom előtt keresztezem karjaimat és így nézek le a szemeibe. Én is hagyjak neki időt arra, hogy átgondolja mire kényszerít? A bennem élő ember aki tartja az ígéretét és nem alapozza a szavait hazugságra azonban már a kérése közben tudta a választ.
- Abszolúte nem! Sőt.. - egy másodpercre a vállam felett tekintek a hátam mögé. - Várlak mindkettőtöket ide az étterembe zárás után. Így ő sem fárad tovább és én sem lépem át a te személyes teredet. - a döntés részemről megmásíthatatlan. Számomra meg sosem probléma, ha a konyhában kell sürögnöm-forognom.
- Alig várom már, hogy gazdagabb legyek némi információval a múltadról. Gondolom ezért is vagy annyira ellene. - az órámra tekintek le ismét. - Az időpont ugyanaz lesz mint amit megbeszéltünk. És fogd fel úgy mint valami tesztet. Ha velem akarsz dolgozni, akkor egy-két órát csak kibírsz majd a közelemben. - hívom fel erre is most a figyelmét.

Anya kikészít teljesen, már azzal is, hogy a jövőm miatt aggodalmaskodik. A magány nem egyenlő az egyedülléttel, és köszönöm szépen eddig jól elboldogultam. Kivéve múltkor a boltban meg utána a lakásban, de kukac leszek, mert akkor sem fogom meghálálni Matteonak, hogy kisegített. Fent hordja az orrát, és még az hiányzik, hogy én adjak lovat alá. Megőrültem volna, hogy dicsérjem a leendő főnökömet? Az eszem még a helyén volt, és ezért tartottam annyira célszerűnek az elképzelésemet a vacsora törlésével kapcsolatban. Anya biztosan meg fogja érteni, ha nem jelenik meg, nem szokott ügyet csinálni belőle, de szent meggyőződése volt, hogy az ápolásom végett a minimum az, ha vendégül látjuk. A következő két napunk telhetett volna úgyis, hogy értelmetlen ruhákat veszünk, egységes pulcsit vagy mit tudom én, vagy elmegyünk a helyi moziba egy hányingerkeltő romantikus filmre. Neki közben kellett járnia, de én bíztam benne, hogy a kölcsönös ellenszenvre alapozva megússzuk a szenvedést és szépen túllépünk azon, hogy a munkán kívül is időt töltsünk együtt. A vacsora megfőzését magamra vállalom, még akkor is így tettem volna, ha nem lennék jobban. Az egészségügyi állapotom ingadozott, de a kellő mennyiségű vitaminnal már kihúztam pár hónapra, és kaptam eleget a Mr. Önelégült Olasz faroktól. Nem szép így neveznem magamban, de akkor is az idegeimen táncolt, és bizony nem felejtettem el, hogy a felsőm alatt matatott miközben megvizsgált. Kérem szépen még félig öntudatlan állapotban feküdtem a kanapéján! Az elhatározásom nagyon erős, amikor kilépek a térre és kiszúrom a teherautó mellett. Az üzlet végét üthetik nyélbe, mert a szállítólevél már a kezében van. Kedveltem a spanyol fiút, mert nagyon rendesen viselkedett és pontosan érkezett. Mármint Pedro így hivatkozott rá, amikor röviden elmesélte, hogy kik az állandó beszállítók, kikről mit kellene tudni. Matteoról nem mondott sokat, bár abból, amit eddig megízleltem, nem is kellett több. Nem is zavartatom magamat, amikor megállítom és félrehívom. A darálás a véremben van, érzem én, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és képtelenség, hogy ennyi időt akarjon velem tölteni. Az anyukám más tészta, de majd foglalkozom vele én. Bizakodóan pillantok a zöld íriszekbe, de megint jön az elsők sokk.
- Mit kell ezen átgondolnod…nem és kész. – vonom össze a mellkasom előtt a kezemet és az orromat is felhúzom, mert nem tetszik a folytatás iránya. Mit nem lehet megérteni azon, hogy mondja le a ma estét?
- Fáradalmas készülődését? – hökkenek meg az első mondatnál. – Gyakorlatilag én is lemondhatom helyetted, ha nem akarsz személyesen találkozni vele. Nem gond. – adom a tudtára és még bólogatok is mellé.
- Mit kell ebből akkora ügyet csinálni? Soha nem hazudtál még? Várj… - most esik le a tantusz. – Olasz vagy…igen és katolikus. Nem erre van nektek a gyónás? A papnak elmeséled és máris beléphetsz a mennyek kapuján. – negédes mosollyal nyugtázom, hogy rájöttem a titka nyitjára. – Nem néztem volna ki belőled, hogy vasárnaponként korán kelsz, hogy misére menj, de hidd el, hogy én nem ítélkezek. – tartom fel a magasba mindkét karomat, és aztán lezártnak tekintem a beszélgetést, de egy hatalmasat rúg belém a következő kijelentésével. Követem a pillantását az étterem felé, de a hallottak később jutnak el az agyamig.
- Tessék? – vakarom meg a fülem tövét, hátha nagyot hallottam, de nem tűnik humorosnak. Kezdem azt hinni, hogy nincs poénos oldala, mert a mosoly is elmarad, de sajnos nálam meg beindulnak a reflexek és kényszeresen nevetek fel. – Jó vicc. – hirtelen hallgatok el és fapofával rázom meg a fejemet. – Kizárt. – veszek egy mély levegőt, hogy többet tudjak beszélni. – Nem eszünk az étteremben és ma este nincs megbeszélt vacsora. Te randizol. – macskakörömbe teszem a szavakat. – én meg anyukámmal eszek, miközben valami nyálas filmet nézünk. Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha kimegy a fejedből ez a képtelenség. – az uraság nem tántorítja el magát a céljától, én meg nem adom meg neki az elégtételt. – Milyen teszt? – lassan áll össze a kép. – Már értem. – mutatok a mellkasa közepére. – Szánsz engem? Mekkora egy… - fintorodom el. – Most, hogy rosszul voltam és nem is dolgozhatok a hétvégén…hát persze. – kapok a fejemhez. – Bevágódsz anyukámnál, hogy utána kirúghass. Mit vétettem? Nem elég jó a főztöm, még ki sem próbáltál, és ennyi volt? Köszönöm a lehetőséget Matteo. – színpadiasan meghajlok előtte és hátat fordítva indulok meg a tér másik felére, elfelejtve azt is, hogy mit akartam csinálni eredetileg. Még soha nem aláztak meg ennyire.

~  ~ 740 ~ ★ ~

Aims az agyamra megy az üzeneteivel, de miután a legutolsót megválaszolatlanul hagytam, azóta nem próbálkozott újabbal. Egy ideig azt hiszi, hogy vevő vagyok a folyamatos tájékoztatásra, holott az esetek nagy részében ötletem sincsen éppen hol is jár fejben, ahogyan a munka során azt hiszem ez rám is ugyanúgy jellemző. Egyszerre hat dologra kell figyelnem és ha mégsem, akkor sincsen kapacitásom egy divatvészhelyzet megoldására. Ma azonban jobban elemében van a kelleténél, miután elérkeztünk az ominózus vacsora időpontjához. Az első említés után órakig hallgathattam őt, de ez azóta sem csillapodott igazán benne. Lehet őt kellett volna elküldenem erre a programra. Akkor a lelkesedését is bele tudta volna ölni valamibe, nekem meg nem kellene olyan eseményen részt vennem amire az ígéretemet adtam. Azt, hogy miért, még a mai napig sem igazán értem.
A nap nagy része pörgéssel telik és ez el is vonja a figyelmemet az elkerülhetetlenről. Hivatkozhatnék hirtelen közbejött és halaszthatatlan munkára. Még alapja is lenne, de ez a nap épp egy olyannak ígérkezik amikor az embereim nem néznek szembe semmilyen megoldhatatlannal, így aligha lenne rám szükségük. Aims meg minden bizonnyal saját maga rugdosna vissza a vacsorára, ha visszamondanám. Megjegyezném, nem Dina személye ellen van kifogásom. Néha az agyamra megy? Kétségtelen, de betudom a kezdeti problémáknak, amin nem egy emberemmel kellett végigmennem. Ritkaság, hogy már az elején egy hullámhosszon vagyunk, ezt pedig aligha hozhatnám fel ellene. Igazság szerint ami zavar, hogy volt már részem ilyen családi összejövetelbe. Olykor a munkaerőm hozzátartozói úgy érzik, hogy többet akarnak belőlem. Mintha egy estére örökbefogadnának és visszatekintve ezekre, határozottan mondhatom, hogy inkább voltak ezek kínosak mintsem olyanok amikre örömmel emlékszem vissza.
Éppen az utolsó teendőket zongorázom végig a beszállítóval amikor Dina megjelenik. Pörög, magyaráz, nekem meg kell egy kis idő, hogy felzárkózzak és eljusson az agyamig mit is akar közölni velem. Határtalan naivitással hittem abban, hogy most nem fog táncot lejteni az idegeimen, de úgy tűnik vele még többet keringek majd ebben a fázisban. Szinte már szórakoztató a felháborodása ahogyan mindent is felhoz ellenem egy frappáns válasz érdekében. Bár némelyik esetében nem hiszem, hogy ebbe a beszélgetésbe tartozna. Azért csak-csak összeszedem a gondolataimat.
- Nem Dina, ennek semmi köze a vallásomhoz. Emberi becsület és a másik iránt érzett tisztelet kérdése az egész, amiből a hallottak szerint neked sem ártana egy keveset elsajátítani. - válaszolok a felvetésére. - Ebből leszűrve pedig számítsak arra, hogy hazugságokkal fogsz hülyíteni a közös munka során, ha éppen valami nem válik a kedvedre? Nem egy jó pont. - elhúzom a számat. Engem ez aggaszt a legjobban. Másnak biztosan élvezetes hazugságokkal tömni a beszélgetőpartnerét, de legjobb tudomásom szerint ebbe a végén mindig belebukik az ember. Dina meg pont nem tűnik a svindler típusnak, akinek a vérében van mások megtévesztése. Én meg már csak elvből sem teszem.
- Utálnám ha igazam lenne, de a szavaid összezavarnak. Dina, aggódnom kellene, hogy valami erősebb itallal keverted a gyógyszereidet? - ugrik magasba egyik szemöldököm. - Nem áll módomban kirúgni, sem szánakozni, bármit is érts ezalatt. És látod pont az ilyen félreértések elkerülése végett lenne szükséges jobban megismerni egymást. Vagy számodra kevésbé fontos, hogy a munkád során elviselhető közeg vegyen körül? Jobban tetszik, ha a kollégáid az őrületbe kergetnek? - lassan rájövök, hogy nem ártott volna egy átfogóbb interjút véghezvinnem vele.
Az édesanyja miatt nem tehetek róla, de egy pillanat töredékéig mosoly kerül az arcomra.
- Ez mind szép és jó, de tegnap számot cseréltünk édesanyáddal. Ragaszkodott hozzá, hogyha történne veled bármi, egyebek. És mielőtt a torkomnak esnél, engem is meglepett, ne aggódj, így ezt vele beszéld meg. Szóval ha te nem tájékoztatod a változásokról, akkor végső esetben én fogom. - tárom szét enyhén a karjaimat jelezve, hogy itt állunk most pontosan helyzet ügyileg.
- És mivel látom, hogy a teszt szó a szívedbe mart, így nem címkézzük. Megtanuljuk hogyan tartsuk be a másoknak tett ígéreteket, hogy a későbbiekben ez ne okozzon közöttünk majd problémát. Az embereimért tűzbe mennék, de csak azokért tartom a hátamat, akik érdemesek rá. Én bizalmat szavaztam neked az okostojás viselkedésed ellenére, de örülnék, ha nem játszanád el már most az elején. - ezzel biztosítom afelől, hogy nem áll módomban kirúgni, sőt még hajlandóságot is mutatok arra, hogy fejlesszük és építgessük a kapcsolatunkat. Ő azonban már faképnél is hagyna, habár úgy tűnik zavarában az irány valahogy nem áll össze neki.
- Hé, ne szívd ennyire mellre, Dina. Jól fogunk szórakozni. - szólok utána amíg a közelben van. - Mennyien mondhatják el magukról, hogy az elsők között kóstolták meg egy új receptemet? Élj a lehetőséggel! - mert az ugyebár könnyen elillan.

Anyu ittléte már magában egy stresszfaktornak tűnt az elmúlt napok fényében. A rosszulléteimet éppen csak, hogy a hátam mögött hagytam, ismerkedtem a várossal, a szomszéddal és az egészségügyi határaimmal. A munkának úgy örültem, mint majom a farkának, de nem tetszett, hogy már az elején le vagyok tiltva. Foghatta volna az anyukám látogatására is, de az csak utána derült ki, hogy megjelent, szóval nem készülhettem fel rá érdemben. Megkaptam a lehetőséget, de még nem bizonyíthattam, ami nagyon is idegesített. A kétkezi munka adta az igazi valómat, és eltiltani körülbelül annyira volt jó megoldás, mint kitalálni, hogy ma este közösen üljünk le egy asztalhoz a leendő főnökömmel, meg a szülőanyámmal. A határok összemosása nem tartozott bele a munkaköri leírásomba, ugyan még konkrétan a szerződést se kaptam meg. Kicsit féltem, hogy Matteo meg fogja gondolni magát a gyengeségeim végett, de aztán kezdett elég fura irányt venni a beszélgetésünk, amikor hazugságra alapozta a kihagyást.
- Mikor hazudtam neked? Ne tedd már egy lapra a családomat meg a mi viszonyunkat. – mutatok előbb közénk, aztán az ablakom irányába. – Matteo őszintén mi köze van annak az anyukámmal való vacsorához, hogy le akarom mondani, meg hogy a munkában szerinted hazudok? Az égvilágon semmi köze sincs a két dolognak egymáshoz. Szerintem túl korai, hogy ennyire személyes térbe engedjelek be, ami az anyukámat illeti, és nem kell, hogy többet tudj rólam annál, amit megosztottam veled. A főnököm leszel és nem a pasim, hogy kötelező vacsorákon vegyél részt a szüleimmel. – vonom meg értetlenül a vállamat, mert kicsit elkanyarodtunk a tényleges tartalomtól. Bolhából csinált elefántot…értem én, hogy az ő szava szent, de látszott már tegnap az ajtóban, hogy mennyire nincs ínyére a közös étkezés gondolata, hát meg akartam könnyíteni mindkettőnk helyzetét, de neki akkor is kötnie kell az ebet a karóhoz.
- Miről zagyválsz? – fintorodom el és kezdek kijönni a béketűrésből. – Miért innék már korán reggel, amikor az anyám is itt van? Szerinted nem tudom elviselni őt, hogy alkoholhoz kelljen folyamodnom? A másik, hogy egyetlen injekciót kaptam tőled, mást nem szedek tudtommal, hacsak nem az eszméletlen pillanataimban lenyomtál valamit a torkomon… - kihívóan mérem végig, érezze, hogy nekem is lennének aggályaim az igazmondással kapcsolatban, de azt már nem fejtem ki, hogy mióta nyit valaki éttermet orvosi diplomával. Okkal nem avatott be, hát én sem kívánom, hogy belemásszon az életembe. A lekötelezettje vagyok, és az anyám nem tágít…szinte már látom kettőjük bájcsevejét, ha ez a drágalátos olasz nem tesz le arról, hogy ma este mindenképpen a társaságunkat élvezze.
- Miért kell ehhez egy vacsora az anyámmal? – tárom szét a karomat. – A légkörhöz ketten meg a munkatársak kellenek. – fújom ki az orromon keresztül a levegőt. – Szánalomból igen…miért értem ezt? Mert nem vagy hajlandó engedni a hétvégén dolgozni, de azt elvárod, hogy…ma este itt megjelenjek? – nevetek fel már kínomban. Totál elment az esze, képtelenség, hogy valaki ennyire ne értsen a szóból.
- Mi van? – akadok ki a végén. – Te már olyan jóban vagy az anyámmal, hogy telefonszámot cseréltek?! – vakarom meg a tarkómat és feladom a további kommunikációt. Hátat fordítok neki és megindulok a tér felé, de fogalmam sincs, hogy mi a célhelyem. Hallom a hátam mögül érkező extrákat, de csak felmutatom neki a középső ujjamat és ennyit kiáltok oda, de direkt nem nézek arra.
- Ezzel az erővel vacsorázhatsz az anyámmal is. Hívd fel. Csáó. – most már nem látok szinte semeddig a méregtől. Milyen jogon cseréltek számot? Jócskán elütöm az időt a városban, még a piacra is lemegyek, hogy jó messze legyek tőlük. Anyám addig kinyalhatja a lakásomat, én meg kitalálom, hogyan éljem túl az estét, mert biztosan nem fogok belemenni az édeshármasba. Végül két órával később érek haza, és megkezdődik a végtelenített „Dina miért nem szóltál” hadművelet…


Bezony hét előtt öt perccel az anyám kivirulva ecseteli, hogy milyen gáláns volt Matteotól, hogy meghívott bennünket az éttermébe, levéve a főzés terhét a válláról. Mire hazaértem már megbeszéltek minden részletet. Nem volt erőm veszekedni, magamra zártam a szobaajtót és kiválasztottam a legszakadtabb farmeromat, és egy szürke kapucnis felsőt. Az anyám természetesen kirittyentette magát, mondván ennek meg kell adni a módját. Rám is pirított, hogy milyen szemtelen vagyok, de nem tágítottam. Éppen úton vagyunk az étterem felé, nekem annyi kedvem sincs ott lenni, mint amennyi neki…szóval játszom a sértődött hercegnőt. Hétkor érünk oda az étterem ajtajához na és ki vár ránk…
- Áááá Matteo…istenem, de izgatott vagyok. – anyám siet előre, hogy szó szerint két puszival köszöntse a főnökömet. A kapucnit felhúzom és odaböfögök valami „Szia” félét, aztán engedély nélkül be is lépek a helyiségbe. Csodálatosan hosszú este lesz…

~  ~ 840 ~ ★ ~

Mondanám, hogy nem számít milyen viszonyt ápolok az étterem dolgozóival, mert a főnökük vagyok, de én azt részesítettem előnyben, hogy ne emeljek falat közénk, mert azzal nem csak a lehetséges programokat, de a problémákat is kizárom amikről nem árt tudnom. Szerettem összeülni velük egy hétvégén egy grillezés keretében vagy beülni egy sörre az egyik közeli bárba. Ha hívtak, mentem, mert az embernek ez jól esik, hogy nem valami elérhetetlen lényként tekintenek rá, aki nem fogadja őket szívesen. Az, hogy kit és mennyire vezetek be életem kulisszái mögé azonban megint más kérdés. Dina kiakadása azonban kezd túlzás lenni. Jó, értem én a szituáció buktatóit minden abszurd feltételével együtt. Lehet a srácokkal összefutok, de a szüleikkel ritkán. Egy közös vacsora hármasban meg olyan ami miatt mindenkinek leheletnyit magasba szökne a szemöldöke, de csak első nekifutásra. Ha jobban belegondolok akkor ez is egy üzleti vacsora, ahol megjelensz, mert hívtak. Ettől még nem nyomja majd a vállam súlyát az, hogy a vacsora végén úriember módjára megkérjem a lánya kezét. Szóval bármennyire is igyekszem, csak félig sikerül egyetértenem vele. Mert ugyebár az én fejemben sem először fordult meg, hogy visszatáncoljak a szívélyes meghívástól.
- Dina, mély levegő és értelmezd kérlek amit mondtam. Mindkettőnknek és a vérnyomásodnak is egyszerűbb lesz ha most lehiggadsz. - nyugodtabb hangnemben válaszolok mint ahogyan ő teszi, de nem úgy tűnik mint aki egyhamar arra készül, hogy leáll az ostromolásommal. Az elején nem jól indítottunk. Aztán volt egy szusszanásnyi fegyverszünetünk és mindig valahogy felülünk erre a hullámvasútra ami a kettőnk ismeretségén kísér végig. Sokszor úgy érződik mintha a masina megállna egy ponton és egyenesbe tartja az egymáshoz fűződő kellemes avagy aligha jónak tekinthető érzéseket. Aztán történik valami és a menet úgy megindul alattunk, hogy ember legyen a talpán aki nem szédül bele. Most éppen a rosszabbik felét kapom meg egyenesen Dina-VIP módra.
- Miért vagy ennyire feszült emiatt? Ez csak egy vacsora és mint mondtad, a csávód sem vagyok, de mégis akkora ügyet csinálsz belőle, amivel ellent mondasz a szavaidnak. Ez csak egy vacsorameghívás. Ha mindegyiket személyes támadásnak fognám fel, az úgy érződne mintha a fél várossal összefeküdtem volna. - ami lássuk be sok vacsorapartnerem esetében rendkívül kényelmetlen lenne. Egykönnyen nem hevernénk ki az biztos.
Már magam sem értem hol tartunk éppen ebben a szóváltásban ahol a minden is keveredik. Összezavar, nem is kicsit és ennek nem meglepően hangot is adok.
- Nem. Azért mert össze-vissza zizegsz. Ide meg oda ugrálsz a témák között, sértegetsz, de le merem fogadni, hogy már fogalmad sincs miért húztad fel magadat. - térek ki erre az alkohollal kapcsolatban, de másodpercek leforgása alatt a folytatással is megajándékozom. - Most a vacsora a baj, a helyszín vagy én? Vagy azzal van problémád, hogy pihenni küldtelek a múltkori után? Micsoda szörnyeteg vagyok! De tudod nyugodtan bejöhetsz és leküldhetsz egy műszakot, ha annyira fitten érzed magadat. - reagálok hevesebben most már én is. Azok után, hogy a szemem láttára esett össze, csak nem fogom őt beállítani a munkába. Azért ennyire az én eszem se ment el. Mi értelme lenne hogyha úton-útfélen pihennie kellene? Többet hátráltatna mintsem segítene. Aztán meg mehetnénk bele olyan beszélgetésekbe megint amire nincs szükségünk, mert nem hozhatom fel ellene a teljesítményét hiszen nem volt 100% formában. De ebben az esetben mit keresett a munkába? Ördögi kör az egész! És a végén ki jönne ki hibásként? Természetesen én. - Vagy a számcsere ütött ennyire szíven? Az édesanyád törődik a hogyléteddel, de mily meglepő, hogy ez is felháborít téged. - tárom szét enyhén a karjaimat, aztán sóhajtok egyet. - Örömmel hallom egyébként, hogy legalább felelősségteljes vagy. - dünnyögöm. Mert a fenébe is, azért valahol megnyugtató, hogy nem keveri a bűnös élvezeteket.  
A tarkómat dörzsölöm végig tenyeremmel, aztán fejemet is ingatom mellé amikor bemutat egyet.  
- Az érzés kölcsönös. - rikkantom még utána, de ennél több időt nem szánok erre a gyerekes vitára.  


Az elkövetkezendő órák készülődéssel telnek. A főzés és az estére tervezett menü összerakása segít abban, hogy kizárjak mindent ami egész nap történt és fog történni, miközben az sem utolsó szempont, hogy ilyenkor rajtam kívül egy árva lélek se tartózkodik az étteremben. A belső térből beszűrődő meleg hatású fény kontrasztként töri meg a konyhai kékséget, de mégis otthonosnak érzem ennek kettősét.  
A kóstolás sem maradhat el és miután végigpörgetek fejben mindent, hogy amit késznek vélek, az tényleg kész is legyen, még hazaugrok átöltözni. Nem tehetek róla, de amióta Aims elültette a gondolatot a fejemben az állítólagos kedvenc ingemről, azóta arra várok, hogy lecseréljem. Aims persze nem lelkesedik a döntésem miatt, én meg maradok a hagyományos ébenfekete ing mellett, hozzá társuló fekete nadrággal. Az ing felső gombját begombolatlanul hagyom, az ujját pedig könyékrészig feltűröm. Semmi kirívó, sem kedvencnek titulált.  
Dina és az édesanyja időben érkeznek meg, nekem pedig minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy elrejtsem szórakozottságomat a drágaság megjelenését illetően. Ha a korábbi nem lett elég jelzés arra, hogy a lázadó korszakát éli, akkor ez határozottan bebiztosítja őt. A kinézetét érintő bókolással egybekötve üdvözlöm az édesanyját, majd az asztalunkhoz kísérem őt és még a szék kihúzása sem maradhat el. Ezt követően Dina székéhez lépek, de előtte még egyszer felmérem őt.
- Menő felső! Milyen szöveg is áll rajta? - futom végig a sorokat, aztán ez a mosoly még hangsúlyosabb lesz. - 'Akkor se tudnál kezelni, ha útmutatóval érkeznék?' - vonom fel a szemöldökömet szórakozottan. - Rendkívül passzol hozzád. - jegyzem meg, de aztán erről eszembe jut valami. - Pedro, ő a jobbkezem. - pillantok magyarázatom miatt most az édesanyjára. - Ő korábban vett nekem egy 'A konyha királynője' feliratos kötényt. Szórakoztató darab és egyáltalán nem kihasználatlan. - csak úgy mellékes információként mondom ezt el. Habár Dina fogalmam sincs mit akart most ezzel elérni. Ezután egy másik asztalhoz lépek, ahova korábban odakészítettem kényelmes távolságba mindent amire szükségünk lesz, hogy ne kelljen a konyhába szaladoznom érte.  
- Bort kérnek? - térek vissza két üveggel. - Ez egy 2016-os Montrachet, egy kiváló fehérbor. - adom hozzá plusz információként és ha az édesanyja úgy dönt, hogy elfogadja, akkor töltök is a poharába belőle. Ezt követően Dina felé irányul a tekintetem. - Számodra pedig hoztam egy alkoholmentes bort, de ha nem felel meg, akkor bármilyen más itallal is szolgálhatok. - az időt figyelembe véve valamikor az indulás előtti időszakban vehette be a gyógyszerét a betegsége miatt, így ha lehet megkímélném őt az alkoholtól, kihagyni azonban nem szerettem volna. - Ma étel tekintetében egy sertés szűzpecsenyét készítettem, háromféle erdei gyümölccsel, a desszert meg maradjon egyelőre titoknak. - vázolom fel elmosolyodva amíg Dina döntésére várok.

Az estét nem vártam annyira, hiszen még mindig a szóváltásunk járt a fejemben. Miért kellett egyáltalán elfogadnia a meghívást, aztán módosítani a helyszínt az étteremre? Már attól is kellemetlenül érzem magam, hogy egyszer a lakásában kötöttem ki, és ő szedett össze a városban, aztán már fél hivatalosan a főnököm is, most meg az anyámmal cserélt telefonszámot? Csak én érzem az iróniát a gyorsaságban? Nem hinném, hogy mindenki szüleivel ennyire jó kapcsolatot ápolna és már az első adandó alkalommal meghívná őket az étterembe egy sajátos vacsorára. A körülmények adták a furcsa hangulatot, ami végigkísérte a délutánomat. Anyának be nem állt a szája arról, hogy Matteo egy aranyember, és mekkora szerencsém van, hogy ilyen szomszéddal áldott meg a sors, aki még munkát is ajánlott nekem. Nem szerettem volna ünneprontó lenni, de azért ez nem így történt, de bármit is mondtam volna, ami negatív fényben tüntetni fel az úriembert, vakvágányra ment volna. Az anyám elhatározta, hogy nála fessebb férfi nem létezik. Természetesen ebből következett az, hogy lassan harminc vagyok, és még nem találtam meg önmagamat. Szinte már nevethetnékem támadt a nagy kioktatásától. Elváltak apával pontosan a karrier miatt, ezért szóba hozni az én magánéletemet totálisan nem volt fair. Anyunak és nekem hasonló a vérmérsékletünk, szóval a vitáknak sincs eleje se vége, mert mindketten arra törekszünk, hogy a miénk legyen az utolsó szó. Belefáradtam a dologba és bezárkóztam a szobámba. A készülődést külön kezdtük meg, kicsit se bántam, hogy befoglalta a fürdőmet és még onnan bentről is replikázott, hogy nem tartok rendet. Az este hamarabb jött el, mint terveztem volna, de ha már az anyám a fejébe vette, hogy ott a helyünk, nem sok választások akadt.
Az öltözetemben fejeztem ki a nemtetszésemet az irányukba. Pontban hétkor már az étterem ajtajában állunk, és várunk a bebocsájtásra. A főnököm naná, hogy kicsípte magát. Matteo és a fekete ing nem rossz párosítás, meg tudja adni a módját, elvégre olasz és a vérében van a divat. A lazaság rólam jobban süt, persze a drága mama nem nagyon díjazta, hogy nem vettem fel a „szerinte alkalmas viseletet.” A nyájas üdvözlés a részemről elmarad és inkább betessékelem a kis fenekemet anélkül, hogy hívnának. Nagyon csendes a környezet, de közben igencsak hívogató is. Egészen más szemmel figyelem a környezetet, és bárki is tervezte meg a miliőt, jó munkát végzett vele. Az elismerő szavak bennem rekednek, csak a tekintetem pásztázza a környezetet, de hamarosan az invitáló fél is csatlakozik és kihúzza előttem a székét.
- Micsoda gáláns lovag. – jegyzem meg és helyet foglalok, de úgy bámulja a felsőmet, hogy félő leszek, de rákérdezek, hogy nem tetszik-e a mellméretem neki, vagy annyira meg akarja érinteni, hogy elé nyomom, de aztán csak a felsőmön lévő felirat izgatja.
- Szerintem találó megjegyzés. – felelem neki és az államat támasztom meg a karommal. A mesedélután el is kezdődik, mialatt máris a másik asztalhoz sétál át. Az anyám issza minden egyes szavát és fel is nevet a kötényen.
- Igazán leleményes a jobb keze. Mióta dolgoznak együtt? – kérdez rá merő kíváncsiságból, én meg az ételt fixírozom. Innen nem tudom bemérni, de az illatok jók. Pedro mesélte, hogy Matteo szeret kísérletezni a konyhában és a legtöbb étel az étlapról a saját remekműve. Micsoda újdonságokat sajátíthatok el egy olasz séftől? Azon még nem kattogtam, hogy mi vette rá, hogy Franciaországban nyisson éttermet, de biztosan megvan a saját kis története, és ha az anyámon múlik, akkor ma este terítékre kerül.
- Úristen imádom a borokat. – amit tudni kell Anne Dupontról, hogy ízig-vérig francia, és az alkohol a második anyanyelve. – Csak nem a borokhoz is ért? – emeli a poharát a töltéshez, én meg majdnem elhányom magam ettől a sok szirupos megjegyzéstől. Végül én is megleszek kérdezve, de szinte a homlokom közepén ragadnak a szemöldökeim.
- Tessék? Mégis milyen gyógyszert? – értetlen fejet vágok, mert reggel is ezzel jött, most meg kiborul a bili nálam is. Kihúzom a hátamat és a rendes borra mutatok.
- Abból kérek. Nem szedek gyógyszert, az injekció óta nem vettem be semmit, érthető? – támaszkodom meg az asztal szélén. Anya kapkodja a fejét közöttünk.
- Na de Dina…nem lehetnél egy kicsit kedvesebb? Ez az úr mentett meg… - jaj csak a szülői szigorral ne jöjjön.
- Köszi anya, tanultam illemet. Nincs az égvilágon semmi bajom. Miért kell úgy kezelni, mint valami beteget? Kórtörténetet ne mutassak? – hadonászok és anya a fejéhez kap.
- Komolyan elegem van. – pattanok fel és megindulok a mosdók irányába, hogy kicsit lehűtsem magamat.
- Én kérek elnézést a lányom viselkedése miatt. Kicsit hajlamos…szóval a vérmérséklete igen nagy. – sóhajt egyet. – Dina valóban nem szed gyógyszereket, sőt orvost sem nagyon szeret látni. Az ájulások két-három havonta előfordulnak nála, aztán elmúlnak, ha kap vitamint. Nem derítették ki mi baja, és hát nem túlzottan rajong azért, hogy kísérletezzenek rajta. Megnézem lehiggadt-e. – mosolyodik el bocsánatkérően, aztán a lánya után indul meg, hogy ellenőrizze őt.

~  ~ 840 ~ ★ ~

Dina belépése az étterem életébe már az első alkalommal sem alakult túl megszokottan. Az hogy valaki csak úgy beszambázzon az épületbe és átvegye az irányítást a távollétemben egy olyan idegen fogalomnak tűnt azok számára akik velem dolgoztak, hogy még a mai napig ezernyi verziójuk lenne arra mi volt az első benyomásuk, hogy miképpen alakul majd a mi történetünk. Nem biztos, hogy bárki is a közös munka mellett tette volna le a voksát. Velem azonban az volt a helyzet, hogy jobban érdekelt ki és hogyan teljesít. Azokkal akikkel jól kijöttem, de az étterembe nyújtott munkájuk nem hozta az elvárásokat, ő velük aligha tudtam volna mit kezdeni. Felajánlhattam nekik, hogy megkapnak minden segítséget amire szükségük van, sőt még ajánlásokkal is ellátom őket, de azt nem preferáltam, ha az éttermemből kísérleti labort csináltak. Szerencsére ez csak két alkalom volt, de nem haraggal váltunk el egymástól. Dina esete komplikáltabb abból a szempontból, hogy nem jól indítottunk, aztán a folytatás is elég necces volt, de mégsem fojtottuk meg egymást. Dina tudott és volt esélye fejlődni, ha igazán akarta, én meg nem voltam bosszúálló típus, aki megvétózta volna az esélyeit csak mert nem alakítottunk még ki életre szóló barátságot egymással. Ő jól végzi a munkáját, az étterembe meg ritkán futunk össze ahhoz, hogy egymás idegeire menjünk. A mostani vacsora azonban egy olyan helyzetet teremtett közöttünk, aminél egyszer egy oldalon állunk, utána meg ütköznek a véleményeink. Számomra nem volt ennek mélyebb jelentése annál mint aminek egy külső szemlélő is megítélhette: három ember együtt vacsorázik és reményeim szerint jól alakul majd. Az hogy ez a három ember milyen kapcsolatban áll egymással nem feltétlenül releváns, hiszen felnőtt emberek vagyunk, akik egy estére képesek félretenni bármi is nyomja a szívüket. Aims szerint nem, de sok helyzetben elég különböző a véleményünk. Én meg úgy gondolom, hogy Dina egy értelmes és tehetséges nő, az édesanyja felé pedig szimpátiával adózok és ha ő szeretne jobban megismerni, akkor nincs ellenemre. Ha tőlem nem, akkor abból a néhány interjúból úgyis megtudhat részleteket amiket az évek során készítettek velem. Persze azok sok esetben nem túl hitelesek, mert szeretnek ráfeküdni a sokkfaktorra, én meg végtelenül egyszerű vagyok ehhez. Ez azonban más napra tartozik.
A vacsorára mindkét hölgy időben érkezik, én meg a tőlem megszokott udvariassággal köszöntöm őket és kísérem őket a helyükre. Dina édesanyja egy bájos, csevegést preferáló teremtés, de a lánya ennél zárkózottabbnak tűnik ma. Persze, megértem, valahogy ki kell törnie annak a nemtetszésnek ami eluralkodhatott rajta amiért akarata ellenére belerángatták őt egy ilyen szituációba, én meg már csak azért sem hozom fel. Dina mindent összevetve úgy érzem, hogy bármilyen apróságra ugrana és azonnal lehetőséget látna benne amivel indokolhatná miért vet idejekorán véget az estének. Ha nem muszáj, én nem fogom a kezdőlökést megadni neki. Ezért is reagálom le egy mosollyal amikor a borral kapcsolatban félreértésekbe ütközünk. A felháborodását eltúlzottnak érzem, de mivel tudatában vagyok annak, hogy mindezt direkt műveli, így csak azzal járulok hozzá a játékához, hogy a kedvére teszek. Lehetséges, hogy megpróbálkozik rossz színben feltüntetni engem, de egyelőre ő az aki kifogásolhatóan viselkedik.
- Akkor máris töltök a másikból. - egyezek bele nyájasan, de sokat nem kell arra várnom, hogy kisiessen a mosdóba mintha éppen a lelkivilágába tapostam volna valamivel. Elmosolyodok ezen, majd végül egy bólintással rendezem le amikor az édesanyja is követi őt és leülök a helyemre. A kezem ügyébe akadó poharamból iszok egy keveset és az este folyamán most először nézek rá a telefonomra is. Aimeetől három üzenet, Pedro meg kettőt hagyott, amikre előbb vetek pillantást. Tudom Aims mit akar és ahhoz kell egy nagyobb lélegzetvétel.
'Ma este jössz a bárba? Vanessa fog fellépni.
Valami kacsintós fejet akart a végére írni, de egy pontot írt közé így az egész emoticon félrecsúszott. Visszaírom, hogy dolgom van és máskor bepótoljuk, mire azonnal érkezik az üzenet, hogy megadta Vanessanak a számomat. Inkább nem reagálom le, helyette Aims üzenetét olvasom el.
'Hogy megy?
'Ki az a Vanessa? Pedro tőlem kért engedélyt, hogy megadja a számodat. Megsúgom, engedélyt megadtam.
Sóhajtok egyet, de erre nincs energiám. Viszont az üzenetek között meglátom Dina nevét és kisebb keresgélések után egy cikket küldök neki azzal a címmel, hogy: 10 intő jel, hogy a vacsora partnerem gyerekesen viselkedik.' majd még egyet azzal, hogy:' Összetörték a szívemet. Mit tegyek ezután? 15 tipp ami segít túljutni ezen!
Magamban jókat mosolygok ezen, aztán beleiszok ismételten a boromba. A mosdó felől semmilyen mozgolódás nem történik, de fojtott hangok ugyanakkor szűrődnek ki, így gondolom még mindig megy a tanácskozás. Vajon a desszertig sikerül eljutnunk?

Frusztrál a szituáció, hogy a leendő munkahelyemen vacsorázunk, a főnököm az anyukám kedvében akar járni. Szürreális élményként könyvelem el, hogy egyáltalán belementem ebbe. Szerintem nem normális, és nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy szimpla étkezésre. Matteo a boltban szedett össze, aztán a lakásán kötöttem ki félájultan, és az orvosi segítségével lettem jobban. Belül tudtam, hogy tartozom neki, de annyira nehezemre esett másoknak kifejezni a hálámat. A szüleim még hatéves korom előtt elváltak, és meg kellett tanulnom egyedül boldogulni. Valahogyan mindig kívülállónak éreztem magamat, és hiába szerettek mindketten, nekem mégis zűr támadt a szívemben. Gyökerek nélkül nőttem fel, nincs testvérem, akihez kötődhetnék, csakis a szüleim vannak, mint elérhető rokonság..a világ két ellentétes pólusán. Nem véletlenül kötöttem ki Annecy-ben, vonzott valami a nagyszüleim városában, és ha már anyanyelvként használtam a franciát, akkor itt akartam megmutatni, hogy igenis képes vagyok egyedül is létezni. A biztonságot saját magamból meríthettem, és igen szerettem az anyukámat, ragaszkodtam is hozzá, de nem akartam keverni a magánéletet és a munkát. Matteonak értenie kellett volna, hogy ezzel a személyes terembe piszkít be, de senki nem hallgatott meg, és jó mókának fogták fel, hogy egy asztalhoz ültessenek. Mikor kértem meg az anyámat, hogy vacsorázzunk együtt a főnökével? Eszembe se jutott, hogy a közelébe engedjem őt. Már az is kibaszta a biztosítékot, hogy telefonszámot cseréltek. Nem ismertem Matteot, nem volt elég időm, hogy ekkora bizalmat előlegezzek meg a részére. Totálisan más nézeteket vallottunk, még emlékszem arra is, hogy nem akart alkalmazni, és Pedronak kellett meggyőznie róla, hogy adjon egy esélyt nekem. Most meg úgy teszünk, mintha ez a nagy szívesség az ő ötlete lett volna és megtoldjuk még egy ingyen étkezéssel is, hogy az anyám kedvében járjon? Felháborított és hangot is adtam neki már a délelőtt folyamán.
Hasztalan ellenkezek, és érzem, hogy nem lesz jó az este, valamiért az anyukám ragaszkodik hozzá, hogy hétkor az étterem ajtajában rostokoljunk, aztán meg nyáladzó stílusban lássunk neki a Matteo által készített fogásoknak. Nem kételkedtem benne, hogy finomat főzne, és ha talán a képletben nem szerepelt volna az anyám…jó szívvel mondok igent az estére. A körülmények változtak, és be kell érnem azzal, hogy csendben szenvedek. Anya hozza a formáját és máris lekenyerezi a férfit, bár meg kell hagyni, hogy a drága szomszédom se marad el a dicséretek osztogatásában. Az első fogásig sem jutunk el, mert az alkoholon össze is szólalkozunk. Az állapotom felemlegetése egy kényes pont, nem is igazán tetszik, hogy szóba hozza. Többször is a nyelvemre fut, hogy megköszönjem neki az aznapi dolgokat, de minduntalan visszatáncolok, mert nem érzem, hogy őszintének hatna ebben a helyzetben. Matteo meggondolja magát, és töltene az általam kért borból is, de megelégelem a színjátékot és felpattanva a székemről a mosdó irányába indulok meg. A vállammal lököm be az ajtót, és támaszkodom meg a kagylón a két tenyeremmel. A tükörképem elég zaklatott összhatást mutat.
- Miért nem maradhattam otthon? – teszem fel a költői kérdést, de hamarosan az anyám is csatlakozik hozzám.
- Dina… - elég annyi, hogy felé forduljak és végigmérjem.
- Kérlek ne kezdd, hogy mennyire illetlen vagyok… - tartom fel a kezemet, mire bólint egyet, és ekkor tudom, hogy az én köröm jön, hogy kiöntsem a lelkemet előtte.
- Miért kell neked mindenkit megismerned, akihez közöm van? Matteo a főnököm lesz, de még egy percet sem dolgoztam nála hivatalosan. A rosszullétemnek hála a hétvégére ki is vett. Nem gondolod, hogy azért utaztam ide, hogy saját életet kezdjek és végre kitaláljam, hogy mi akarok lenni? Miért nem tudod megérteni, hogy nélküled is boldogulok már? – csípős a nyelvem, de roppantul kihúzta nálam a gyufát.
- Nem tudtam, hogy így érzel. Dina nincs azzal baj, ha keresed önmagadat. Gondoltam jó móka lenne a ma este, és közösen eltöltünk egy kis időt. Könnyebb lett volna, ha ezekről hamarabb szólsz, mert akkor személyesen mondtam volna le a meghívást. – a szemembe mélyed és behajtja az ajtót.
- Anya…értsd meg ez az én időm, az én szabályaim. Kellemetlenül érint, hogy a fejem fölött döntöttetek, mintha nem lenne beleszólásom. Jobb lett volna, ha én főzhetek. Meg tudtam volna mutatni Matteonak, hogy nem hiába mondott igent…és Pedro kedvességét viszonozhattam volna, hogy kiállt mellettem. Sokat jelentene, ha nem oldanál meg mindent helyettem. – veszek egy mély levegőt.
- Rendben kislányom, de azt gondolom innen már üres gyomorral nem mehetünk haza…és láttad a tálakat. Matteo remek szakács, ne menjen kárba, amit ma este értünk tett, rendben? Holnap pedig azt csináljuk, amit te szeretnél. – lép közelebb hozzám, hogy ölelésre tárja a kezeit.
- Oké. – enyhülök meg, és odalépek hozzá. Hiányzott mindennek ellenére, hogy itt legyen, de amint megnyugszunk, már közösen hagyjuk el a helyiséget, és csak akkor veszem észre, hogy a telefonom időközben jelzett. Kiemelem és végigfutom az üzenet tartalmát, eközben megrándul a szám széle is, de nem reagálok rá. Matteo az asztalnál ülve kortyolgatja a bort, aztán felkapva a fejét találkozik a pillantásunk.
- Kóstoljuk meg, amit csináltál. – amolyan békeajánlat a részemről, és le is ülök az eredeti helyemre.
- Matteo mióta foglalkozik főzéssel? – érdeklődik anya és egy mosollyal az arcán kortyol bele a saját poharába is, de közben néha rám sandít és kacsint is mellé egyet.

~  ~ 840 ~ ★ ~

Őszintén nem volt ötletem arra, hogy ez az egész vacsora milyen formában fog majd minket elszórakoztatni. Utoljára úgy egy évvel ezelőtt volt bármiféle próbálkozásom amikor egy olyan nővel vacsoráztam együtt akivel a fogások végén nem ráztunk kezet és búcsúztunk el egymástól a közös munka ígéretével. Nem volt hosszú életű a dolog, de arról nem a választott étterem tehetett. Egyszerűen túl sok mindenben különböztünk, így a beszélgetésünk úgy a desszert előtt ki is fújt. Csoda, hogy még az ételek megkóstolásáig eljutottunk, de valószínűleg akkor még mindketten úgy voltunk vele, hogy adunk egy esélyt egymásnak hátha még javulhat a helyzet. Nem történt meg. Most két nővel vacsorázok vagyis vacsoráznék együtt, de ők jobb közegnek tartják az étterem mosdóját, mint az én szerény társaságomat, ezért egyelőre megrekedtem a várakozó fázisban, ami ugyan nem esik nehezemre, de az erősségeim közé sem tartozik. Még jó hogy Pedro nem lett beavatva abba, hogy mi is a mai programom amiért Vanessa lepasszolását választottam, ami szerinte nyerő ügy lett volna. Eltudom képzelni mennyire röhögne azon a helyzeten ahogyan itt ülök egyedül az asztalnál és egy női magazin oldalán bújom a különböző cikkeket a randi rovatban, hogy meglepjem egy-kettővel Dinat a távollétében. A poén, hogy véletlenül még sikerült arra is rányomnom, hogy kérek tőlük értesítéseket, így amíg ki nem találom hogyan adagolom be ezt a szerencsétlen technikai malőrt Aimeenek anélkül, hogy részleteket osszak meg a vacsoráról, addig várhatom a különböző cikkeket mindenről ami lehet egy gyomorszájon vágással ér fel majd a férfiúi büszkeségemnek.  
A poharamban lévő bor gyorsabban kezd elfogyni, mint ahogyan azt kedvelném, de mivel ötletem sincs meddig fognak ők ott odabent időzni így nem lenne szerencsés csacsi részegre innom addig magamat. Aimee és Pedro üzenetei felváltva jelennek meg telefonom képernyőjén, én meg az utolsókat már inkább ignorálom. Őket ismerve minél többször adsz választ, annál nehezebben szabadulsz tőlük.
Dina és az édesanyja percekkel később térnek vissza, én meg egy mosollyal fogadom őket. Úgy tűnik bármilyen alkura is jutottak, mindketten nyugodtabbnak tűnnek. Vajon azt beszélték meg, hogy a vacsora melyik pontján fognak eltenni láb alól? Dina felém irányuló ellenszenvéből levonva képes vagyok elképzelni, hogy csakis a menekülőterv az ami miatt a kis vadmacska visszahúzná a karmait. Rákérdezni pedig a jó szerencsém érdekében még sem merek.
A beszélgetést Dina anyu indítja meg amiért őszintén hálás vagyok, mert a korábbi kiruccanásuk után nem tudnám honnan vagy hogyan folytassam tovább a szegényesen megkezdett társalgásunkat. Nem bújtam még annyit azt az online magazint, hogy tudjam egy ilyen esetben mik számítanak tabunak és melyik témák viszonzásként nem robbantják a képedbe a terveidet. Gondolom Dina-tól megkérdezni, hogy: Lehiggadtál már? pont ellent mondana annak amit valójában szeretnék. Lehet, hogy sok szempontból fura ez a helyzet számomra, de azt senki nem mondhatja rólam, hogy eddig rossz vendéglátó voltam vagy hogy ne vettem volna előre a vendégeim érdekeit. Nem most fogom elkezdeni.
Az ételeinket az asztalhoz viszem, aztán válaszolok is a felém irányuló kérdésre.
- Amióta elköltöztem olaszból, ennek már azonban több, mint négy éve. Szinte hihetetlen mennyire repül az idő. Még emlékszem miután elintéztük a papírokat a hellyel kapcsolatban és utána eljöttem ide. Ott meg ott falak voltak, jócskán leszűkítve az egész helyet. - mutatom is közbe, hogy miről beszélek. - Ez a fal mögöttem pedig citrom színű volt. Sokat alakítottunk rajta mielőtt végleg megnyithattunk volna, de minden percét bőven megérte. - mesélem el nekik elmosolyodva. - Édesanyám meg a húgom ők ott maradtak, hogy kövessék a családi hagyományokat, de Beatrice tervezi, hogy másfél év múlva csatlakozik a csapathoz. Ez viszont a jövőre tartozik. De térjünk inkább magára, Ms. Úgy hallottam a lányától, hogy sokat utaztak mindig is. Merre jártak már eddig? - a kérdésem mindkettőjük irányába szól. - Látták esetleg a Banff Nemzeti Parkot? Ez Kanadában található és állítólag gyönyörű hely, amit az egyik ismerősöm, ha nem ajánl minden találkozásunk alkalmával kétszer, akkor tartanék attól, hogy kicserélték őt. - szórakozottabban teszem ezt hozzá. - Azonban megsúgom, hogy ő nagyon elfogult is, hiszen a nászútjukon járt ott, így mindig örültem volna egy külsős véleménynek. - vonom meg ezt követően finoman a vállamat.
- Jut eszembe. A desszerttel kapcsolatban szeretnék egy kis változást eszközölni. Szóval mit szólnának, ha megbeszélnék milyen édességre vágynak, aztán közösen elkészítenénk? - ajánlom fel. Úgyis a dolgok átbeszélése jól megy nekik mint ahogyan azt előbb is érzékelhettem. - Dina, milyen kapcsolatban állsz az édességek elkészítésével? - kérdezek rá, hiszen ez neki is egy jó lehetőség lenne a gyakorlásra.

Vannak dolgok, melyeket nehezen kezelek többek között, ha valaki megmondja nekem hogyan érezzek/cselekedjek. Az édesanyám mindig csak „jót” akart, de állandóan az az érzete támadt az ember lányának, hogy inkább irányítana és konkrétan kijelölné a megfelelő ösvényt, de nem támogatna. Szerettem az anyukámat és a nagy általánosságban ki is jöttünk, de ma a kivétel erősíti a szabályt következett. Annecy a nagyszüleim, és az ő szülővárosa, annyi a rokonom meg a történet erről a vidékről, hogy kénytelen voltam a saját szememmel megnézni. Itt ragadtam és keresem a helyemet. Munkát vállaltam, a lakást is fent tartom, szóval kezdene sínen lenni az életem, amikor megkapom, hogy biztosan ez az a hely, ahol el tudom képzelni a jövőmet? Több ízben forgatta ki a szavaimat, aztán jött az újabb meglepetés. A rögtönzött látogatásnak egy vacsorameghívás lett a vége. A főnököm és az anyám egy asztalnál. El se akartam hinni, hogy ez velem esik meg, gondoltam egy kandikamerás műsor elszenvedője vagyok, de a sors nem volt annyira kegyes, hogy a vicc kategóriában maradjunk meg. Anya számot cserélt Matteoval, és ezek ketten a hátam mögött szövetkezve jutottak el oda, hogy ma este hétkor az étterem ajtajában álltam és vártam a bebocsájtásra. Nem elég, hogy nappal ezen a helyen leszek, most meg úgy kell tennem, mint egy jó kislánynak, aki élvezi, hogy górcső alá veszik? Nekem igenis kényes szituáció volt a család fogalma. Nem szerettem volna a gyermekkoromról csevegni, fényképeket mutogatni, vagy megnyílni annak a férfinak, aki félájultan kapart össze. A szóváltásainktól zengett az épület, a tér, de még néha az étterem is, pedig alig pár napja ismertem őt.
Anya természetesen más véleménnyel volt a meghívásról és azonnal lecsapott az ajánlatra. Olyan kár, hogy még az ételek megkóstolásig sem értünk el, mert a mosdót választottam a társaságuk helyett. Bosszantott a puszta jópofizás, nem éreztem jól magam, mindenki mosolygott és kedveskedett a másiknak. Az álarcot meghagytam volna az első igazi munkanapomra, de hála a ma délelőttnek ez a kis esemény előrébb lett hozva. A tükörben a dölyfös arcképem köszönt vissza, roppantul idegesített, hogy anya ide is kicsípte magát. Mindig túl akart tenni rajtam, és ez alól Matteo személye sem volt kivétel. Az egyedül töltött percek nem nyúlnak sokra, mert anya követ és kezdetét veszi a fejmosás. Nehezen türtőztetem magamat, de aztán csak kibújik a szög a zsákból. Frankón elegem van a szánalmas tekintetéből, és csak kibukik belőlem, hogy mennyire idegesít az ittlétünk, de tulajdonképpen az, hogy még mindig gyereknek vagyok kezelve. Köszönöm szépen, de egyedül is feltalálom magamat a városban, nem kellenek útmutatók ehhez. A végén anya győz meg arról, hogy menjünk vissza, és megígéri, hogy nem szól bele az életembe. Az átmeneti fegyverszünetet megkötjük, és ha nem is teljes jó kedvvel, de higgadtan térünk vissza az asztalhoz. A telefonom rezgése zavar meg, de nem veszem elő, mert illetlenségnek tartom társaságban azt nyomkodni. Az anyukám ismételten átveszi a szót és oldja a kissé feszült légkört. A boromat is megkapom, szóval vidámabban látok neki az étkezésnek. Abban Matteonak igaza volt, hogy főzni tud és ez a szűzpecsenye isteni. Nem szólalok fel, pedig már a számon van, hogy megkérdezzem milyen fűszereket használt. Az étterem története bontakozik ki előttünk. Nem tudtam, hogy négy éve nyílt meg. A falak és a tér is másképpen nézhetett ki az elmondottak alapján. Bólogatva szúrok a villámra a köretből és a másik kezemmel a talpas pohár alját szorongatom.
- Beatrice a húgod, és ő is ennyire…temperamentumos, mint te? – érdeklődöm szimplán a párbeszédükbe avatkozva. Őszintén érdekelne, hogy milyen a testvéri viszony egy olasz famílián belül. A terelés megvan, én meg hümmögve pillantok ismét a félig üres tányéromra. Az ételek mennyei formát öltöttek.
- Jaj, ott még nem jártunk. – szólal meg anya, és érzem ahogyan az asztal alatt a bokámra egy kisebb ütést mérnek. Feljajdulnék, de a pohárba fojtom a nemtetszésemet. Majdnem sikerül is félrenyelnem, de csak a szemem könnyesedik be tőle.
- Jól vagyok. – mutatom, hogy folytassák a megkezdett beszélgetést tovább. – Én régész vagyok, nem tudom, hogy Dina mit mesélt, az édesapja meg pilóta az Egyesült Államokban. Mondhatni minden kontinensen jártunk. Kambodzsa, Vietnám, Európát majdnem végigutaztuk, akkor természetesen az USA, de Kanada még kimaradt, ugye szívem? – néz rám az anyám.
- Ó, igen…de én tervezem, hogy a nyáron elmegyek Torontóba. Apa gyűjti nekem a repülési pontokat. – jegyzem meg epésebben a kelleténél. Anyának az az egyik gyengéje, ha apával töltöm a nyarat. Matteo a desszertkészítésre tereli a figyelmet, de anya gyorsabb megint.
- Egy igazi tiramisut megkóstolnék, olasz…édesség. – mosolyodik el és koccint a főnökömmel. Kezdem feleslegesnek érezni magamat, vagy émelygés masszírozza a gyomrom falát?
- Öhm…nem az én felségterületem, de szívesen segítek. – kortyolok bele a poharamba, és amíg ők egymással vannak elfoglalva töltök egy második kört. Kicsit sem félek, hogy meg fog ártani, hiszen enélkül lehet ma este valaki nem éli túl a vacsorát.
- Jobb ötletem van, addig én elő is készítem a konyhában a terepet…majd csatlakozzatok. – negédes biccentéssel kapom fel a poharamat és indulok meg a konyha irányába. Egy lépés, egy korty. Imádom a borokat.

~  ~ 770 ~ ★ ~

A személyiségem sokszor eléggé bicskanyitogató, de arra még nem volt példa, hogy egyszerre két nő is faképnél hagy a vacsora közepén. Egy már megtette, de mentségemre szóljon kegyetlenül rossz napom volt, az égvilágon minden is összejött, ő meg olyan témákat hozott fel amiket nehezen tűrtem már olyan későn. Nem mintha amúgy lettem volna ilyen hárman párban helyzetbe, hiszen nem vagyok mohó, egyszerre egy partner is bőven elég és a fantáziám sem ütötte meg ezt a bájos szintet, de a lényeg, hogy ez baromira földbe tapossa az önbizalmamat. Persze tudom, hogy nem az én hibám (részben esélyes) hiszen nem vagyok kiképezve anya-lánya beszélgetésekre, de attól még igenis fáj. Már csak az étel miatt is, ami bár nem veszne kárba, hiszen elegendő lenne egy telefont megejtenem Aims felé és másodpercek múlva már az asztalnál türelmetlenkedne, aztán az étel volt majd nincs alapon a semmi martalékává válna. Viszont mint étteremtulaj, számomra a visszajelzés igenis fontos és ez most szimplán olyan, mintha az alsó határérték alatt pontoztak volna. Olyanok mindig is akadtak és fognak is, akik abban lelik élvezetüket, hogy a másiknak keresztbe tegyenek, de reméltem, hogy azért ennek az estének nem ez lesz a vége. Mégiscsak én erősködtem, hogy találkozzunk itt, meg hogy majd én összedobok egy menüt, aztán meg a végén lebőgnék előttük.  
Elütöm az időt ugyan néhány melléktevékenységgel amíg mindketten vissza nem érnek és úgy tűnik nyugodtabb a hangulat, mint korábban. Lehet ez a vihar előtti csend, de itt vannak, így talán lesz esélyem lecsillapítani a vihart mielőtt az elsodorna mindannyiunkat.
Dina-anyu érdeklődése után én sem maradok le a visszakérdezéssel, de előtte még a kollegina kérdése a húgommal kapcsolatban mosolyt csal az arcomra, miközben a boros poharam vékony peremét csodálom. Tölteni még egyet vagy nem tölteni? Ez itt a kérdés.  
- Bea, hű, nos ő sokkal nehezebb eset, mint én. És ha ezt hallaná valószínűleg kapnék tőle egy szép családias monológot, de hát milyen az a testvéri kapcsolat amelyben nincsen olykor egy kevés drámai vonulat? - hangsúlyosabb ívvel mosolygok Dinára. - De mindig is pozitívként fogtam fel ezt. Olyan volt, mint egy vödör hideg víz, ami felébreszt és rájössz, hogy valamit nagyon benéztél, így ideje változtatni. Beatrice nagyszerűen képes erre. - gondolkozom el, aztán az édesanyja részéről kapott választ sem hagyom figyelmen kívül. Főleg mivel én kezdeményeztem ezt a témát.  
- Régész. - ízlelgetem ezt az egy szót. - Ez bámulatos és számomra rendkívül megfoghatatlan. Egy élmény lehet ennyit utazni. Általában sikeresek az útjaik vagy miképpen működik ez? Csak akkor mennek, ha biztosan tudják, hogy találnak ott valamit? - őszintén érdeklődök, mert életem során ő az első régész akivel összefutottam, így természetes, hogy érdekel mivel is jár egy ilyen életmód folytatása. Az én családom ennél földhözragadtabb és egy kezem is elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam hányszor jött össze egy családi kirándulás. Apám és anyám beosztása általában ellentétesen jött össze és mindig nélkülözhetetlennek mondták magukat, ami tökéletes alibi volt arra, hogy már megint miért nem hagyjuk el a várost. Szomorú vigasz, hogy magam is ilyen vagyok, de örüljek legalább annak, hogy most már megértem őket? A gyerekkori énemnek reggelig magyarázhatnám, tenne rá magasról a dologra.  
Dina is persze hozzáteszi a gondolatait nem sokkal később. - Miért pont Toronto? Mit szeretnél ott megnézni? Ne érezd úgy, hogy vallatnálak, csak információkat gyűjtök, hátha hasznosabban tudnám eltölteni azokat a szabadnapjaimat amikkel talán majd egyszer félúton összetalálkozom. - iszok bele az italomba, de most már elhallgatok.
A desszert elkészítésének felvetésével úgy tűnik sikerült sikert aratnom és mintha már egyikük sem akarna olyan lelkesen menekülni. Aztán persze úgy érződik, hogy elszóltam magamat, amikor Dina nem meglepően önállósítja magát és aszerint dönt, hogy nélkülünk vág bele.
- Ez csoportos lett volna, de értékelem a lelkesedésed. - szólok utána, aztán az édesanyjára mosolygok. - Csatlakozzunk? - a bólintás egyből érkezik és bevárom őt ahogyan követjük Dinát, akit már csak a konyhában sikerül elkapnunk.
- Ha már így benne vagy a közepébe, akkor problémát okozna, ha bemutatnád a tudásodat? - persze a közelben leszek, mert a poharában lévő bor vészesen lesz egyre kevesebb, de talán még nem lebeg annyira az alkoholmámorba, hogy ne lenne képes alakítani egyet s mást. Ha már nekem fog dolgozni, akkor jó lenne látni mennyire jó befektetés is ő valójában. Bár talán nem az elfogyasztott italok után kellene ezt igazándiból felmérni, de bármit is alkot most, az úgysem egy teszt arra, hogy a csapatba tartozik vagy sem. Ez csak egy szimpla vacsora, ahol jól kellene éreznünk magunkat mindenféle ítélkezés nélkül.

Ígéretet ugyan nem tettem, de a fegyverszünet is hasonló egyezmény két fél között. A vacsorát nem akartam tönkre tenni, csak nehezen emésztettem meg azt, hogy az anyám szervezkedett a hátam mögött, a főnököm meg a kedvében szeretett volna járni. Jól látszott, hogy mennyire jól kijönnek egymással. Anyát egyenesen lenyűgözte, hogy Matteo éttermet vezet, miközben a múltjában egy komolyabb iskolát is elvégzett. Minden álma lett volna egy hasonló gyermek, aki tudja, hogy mit akar az élettől, és tenne azért, hogy a céljai valóra váljanak. Cserébe kapott engem, aki közel a harminchoz még mindig nem tudja, hogy mit akar, nincs egyetlen kézzel fogható tárgya sem, vagy a nevére szóló ingatlan/kocsi. A leghosszabban megtartott munkám is két év volt, aztán tovább álltam, mert a változás hívott. Bármennyire is fel szeretnék érni anya elvárásaihoz, most csak idegesít, hogy a gyengeségeimről traktálja a jó népet. A másik álláspontom meg az lett volna, hogy még ki is nézné Matteot egy tökéletes férjalapnak. Saját tulajdonnal rendelkezik, a családja kifogástalan, külsőre nem rossz (várj ma délelőtt anya azt mondta nekem, hogy Matteo nagyon is helyes, és nem érti, hogy miért nem mozdultam rá az első adandó alkalommal). Nem firtatom, hogy bennem semmit sem mozgatott meg a leendő munkaadóm, na jó ez így nem igaz, mert amikor nem voltam észnél, egy kicsit vonzónak találtam. Ma este is remekel, mármint az ing és a haja is jól áll…beismerem, ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna előfordulhat, hogy ráhajtok, de mindent felülír a nyers stílusa. Az olaszok hangosak és veszekedős népség, nekem meg az valahogyan nem imponált, hogy minden áldott napomat egy kiadós vitával indítsam el. Nem áltattam a kis agyamat, hogy a jövőben még bőven lesz lehetőségünk összeakasztani a bajuszunkat, de ma este jobb lenne a békésebb körülmények megtartása. Kifejezetten próbálkozom a mosdós visszatérésünk után, hogy ebben a szellemben folytassam az estét, de amint szóba kerül a családja megint kibújik belőlem az igazi énem.
- Ó, akkor nem is baj, ha csak téged ismerlek. – futólag említem csak meg, bár első ízben nagyon sértő lehet ránézve, hogy nem akarom megismerni a testvérét, ha már az én anyámnak főzött vacsorát.
- Nem úgy értettem, de nekem nincs testvérem, így a testvérek közötti viszály fogalmát sem tudom definiálni. – biccentek felé és az újabb szófosás elkerülése érdekében a pohárba fojtom a maradék józanságomat. Anya hozza a behízelgő oldalát, amin meg sem lepődöm. A fegyverszünet részét képezi, hogy viselkedem, de már az asztal alatt járnak a lábaim és mehetnékem van. A szűzpecsenye isteni a szósszal együtt tüntetem el a tányéromról azzal a különbséggel, hogy a többiek lassan étkeznek, én meg magamba lapátolom. A beszélgetés része nem kötelező, mégis minden fordulóval bele vagyok vonva. Az utazásainkról anya számol be, én meg kontrázok, hogy egy percig se érezze úgy, hogy Athénban fogom tölteni a kéthetes szabadságomat a nyáron.
- Mert oda olcsó a repülő és mert Kanadában van. Nem kifejezetten a város érdekel és az ottani látnivalók. Apával bérlünk egy kisebb gépet és akkor én is vezetem majd. – vonom meg a vállamat. Direkt rejtem el benne az üzenetet, mert arról még nem beszéltem előtte sem, hogy van engedélyem a kisebb repülőgépek vezetésére. A desszert felhozása pont kapóra jön, mert így van lehetőségem elszabadulni az asztaltól, és elkészíteni, ha már ők ketten egymás szájában vannak. Felpattanok a poharammal együtt (nem üres haha) és besétálok a konyhába. Felkapcsolom a lámpát és körülnézek a helyiségben. Azonnal megszáll az ihlet és bennem buzog a tettvágy, hogy alkossak valamit. Nemsokára mindannyian követnek, miközben az alsó szekrényből halászom elő az egyik nagyobb lábast.
- Nem, megcsinálom. Szórakoztasd az anyámat. – suttogom a szavak végét egy mosolyba burkolva, aztán nekilátok a hűtőből kipakolni az alapanyagokat.
- A régészet érdekli Matteo? Igazán hízelgő, hogy még eggyel sem találkozott. Mindig odamegyünk, ahol éppen munka adódik, erről általában a főnökömtől kapok utasítást. Szabadúszóként mozgok, nem szerződtem le egyik múzeummal sem, szóval a legtöbb esetben terepen dolgozok akár hónapokon át. A főnök saját vállalkozást működtet. Most éppen az egyik régi ógörög területen fedeztek fel egy ismeretlen templomot, nem messze az Akropolisztól. – merül bele a részletek feltárásába. Ezen a ponton az anyámat biztosan megnyerte magának. Négy tojást emelek ki a tartóból és helyezek le a pultra, aztán kettéválasztom őket és a lábasba küldöm a sárgáját, a fehéret a nagy gépbe öntöm a pult másik végén. Kutyafuttában belekortyolok a poharamba, aztán körülnézek és a másik oldalon lévő óriási szekrényben akadok rá a porcukorra.
- Merre találom a mascarponét? A hűtőben nem találtam. – kérdezek rá Matteo felé pillantva immár a sárgáját a cukorral elosztva kevergetve.

~  ~ 770 ~ ★ ~

Nyilván elengedhetetlen, hogy elképzelés nélkül történjen meg egy vacsora ígérete. Ha egy új beszállítót próbálsz megfűzni akkor abban reménykedsz, hogy a végén elégedetten zárhatod majd a napot. A legjobbat akartam az étteremnek, ahogyan a vendégeimnek is, szóval ami az üzleti frontot taglalja, akkor ez tiszta sor. Majd ott vannak a randi partnerek. Van egy szabályom: az első randi alkalmával nem főzök. Volt már olyan, hogy valaki ezáltal akarta felmérni az éttermünk minőségét? Röhejes, de megtörtént eset. Pedroval azóta sem tértünk igazán észhez emiatt, de a mai napig vicces sztoriként könyveltük el. A pozitív oldala a dolognak, hogy egyáltalán nem jöttünk ki jól a csajjal, de mondjuk úgy első és utolsó alkalom volt. Visszakanyarodva az eredeti témához, a randevúk olyan 50-50%-ba telnek. Vagy jó az 75-25-nek is, mert van az az eset amikor jól alakul és csak egy éjszakáig tart, meg olyan is amikor beiktattok utána még pár találkozót. Aztán ráeszméltek a közös program közepén, hogy csak a külső nyomás hatására próbálkoztok mindketten. Aztán itt ez az eset, ami se nem üzleti, se nem randi, inkább egy szülői értekezletnek nevezném, ahol az új beosztottam megismerése történik egy kicsit részletesebben ahogyan szerettem volna. Abszurd a helyzet? Elmondhatatlanul. De volt már kellemetlenebb, így nem én fogom magamra vállalni az este elrontását. Az igazat megvallva jól is szórakozok, mert hát Dina csak önmagát hozza - vagyis egy ismerős részét amivel az eddig megélt ismeretségünk alatt többször is összefuthattam. Nem tudom, hogy ez lesz az alap beállítás nála vagy van ennél kevésbé harciasabb is, de maradok ebben a hitben, aztán remélhetőleg kellemes meglepetésekkel leszek gazdagabb az idő és a közös munka múlásával.
Szóba kerül a húgom, meg a munkánk, Dina megjegyzése pedig egy mosollyal egybekötött bólintást eredményez tőlem.
- Amúgy sem jönnétek ki jól. Bea visszaküldött volna átöltözni, szóval még szerencse, hogy a jófej tesóval találkoztál ma. Én tudom értékelni a humort, Beatrice már kevésbé. Ő rettenetesen kényes néhány dologra és azt vallja hogy a humornak annak megvan a maga helye. - jegyzem meg mindezt neki, miután kiveséznénk az utazással kapcsolatos vágyálmainkat, de aztán mintha a desszert ígéretével valami gomb bekapcsolásra került volna nála és már a konyha felé is araszolt, hogy maga készítse el a desszertet, míg mi az anyukával társalgunk, ami már önmagában is nem hétköznapi helyzetet szül. Persze, nagyszerű ez is, de nem vele fogok együtt dolgozni a továbbiakban, így bár végigkövetem a kapott válaszokat, itt-ott és ahol szükséges reagálok is, de a figyelmem jobban koncentrálódik a kisasszonyra meg a kialakuló káoszra, amit másodpercek leforgása alatt maga köré teremt. Talán a bor mentség lesz majd erre. A mascarpone felkutatását a kérdése után önzetlenül magamra vállalom és végül át is adom neki.
- Gondold végig mikre van szükséged, aztán készíts magadhoz oda mindent, hogy kéznél legyenek. És legfőképpen tarts rendet. Amint látod kiválasztottál egy elég zsúfolt felületet, ez pedig ha most éppen nem is, de a továbbiakban akadályokat okoz majd. Ezt itt. - ragadom meg az egyik útban lévő és felesleges tálat. - Átrakjuk ide. Tessék, mindjárt nagyobb helyed lett. - kacsintok rá, aztán hátrébb lépek és most az édesanyja felé fordulok.
- Na már most mivel úgy tűnik a lánya kivonta magát a társalgásból, így mit szólna ha beavatna milyen is Dina valójában? Tudja egyikünknek sem hétköznapi ez a helyzet, de ha már benne vagyunk, hozzuk ki belőle a legjobbat. Szóval, mit gondol, könnyű dolgom lesz a lányával? - mosolygok a nőre, aztán Dina felé irányul a tekintetem. - Eddig jó. - biztatóan mutatom fel neki a hüvelykujjamat, majd karjaimat összefűzöm a mellkasom előtt. Ha már itt vagyunk, talán nem árt felmérni mire számítsak. Azt már tudom, hogy páciensek nem éppen a legjobb és könnyen bocsátkozik feltételezésekbe minimális információkkal is. Nekem viszont jó lenne tudni mit kockáztatok, ha a csapatomba fogadom őt, mert ha forrófejű lesz és már csak azért is dacolni fog velem mert én az én vagyok és mi nem éppen jöttünk eddig ki jól, annak nem feltétlenül fogok örülni. Egy ilyen a többieket is hátráltatja, ami kihatással lesz a vendégekre. Minél jobb értékelést kapunk annál hosszabb életű lesz az étterem és én még nem terveztem most bedobni a törölközőt.

Nem tudom hol kezdett félremenni ez a történet, de az anyám és a leendő főnököm bimbózó kapcsolatát már nem tudtam józanul elviselni. Az anyámat nehéz volt vendégül látni a saját lakásában, mert lássuk be, de neki köszönhettem, hogy volt fedél a fejem felett. A nagyszüleim már nem éltek, és anya örökölte az ingatlant, de mivel járta a világot, így nem volt szüksége rá. Kihasználtam, hogy üresen áll a kecó és eldöntöttem, hogy ideköltözöm, aztán meg kezdek valamit a szürke hétköznapokkal. A francia az egyik anyanyelvem volt, így gondot sem jelentett a városban való létezés, pedig az itt élők elég sznobok tudnak lenni, ha a saját nyelvükről van szó. Néhány sztereotípia helytálló, és bizony a franciák nem a kedvességükről voltak híresek. A mostani elképzelés az lett volna, hogy a vendéglátásban próbálok szerencsét, de két helyen is elutasítottak, mert nem volt tapasztalatom a konyhai világban. Nem értettem, hogy minek kell ahhoz ész, hogy felszeleteljek néhány zöldséget vagy összedobjak egy mártást, de Pedrót meg tudtam győzni róla, hogy adjon nekem egy esélyt. A baj csak az volt ebben a kis sztoriban, hogy nem Pedro uralta a tulajdonosi széket, hanem egy olasz beutazó. Egy másik ország szülöttje, ahonnan a pizza is származott. Még most sem tudtam volna megenni az olaszok nagy kedvencét, de emiatt nem fogok belekötni. Matteo minden volt az elején, csak megértő és együttműködő nem. Valahogyan nem értettem a ma esti pálfordulását sem. Az anyámat és engem is vacsorára invitált meg az étterembe, ahol ő főzött. Gyanúsan álltam az esemény elébe, mert több sebből vérzett az elképzelés. Minek ülnék le vele egy asztalhoz? Az állásinterjú sem a megszokott keretek között zajlott és az esélyében sem bíztam meg teljesen. Nem engedett a hétvégén dolgozni, és már tanúja volt annak is, ahogyan majdnem kidőltem a bolt padlóján. A legrosszabb énemmel találkozott, aminek a létezését se mutattam volna be, ha rajtam múlik. Világéletemben arra neveltek, hogy álljak meg a saját lábamon, nehezemre esett segítséget kérni, vagy megbízni másokban. A főnök a fizetést adta azért, amit letettem az asztalra. Nem kellettek külön gesztusok, hogy lekenyerezzen, vagy az anyámat lenyűgözze. Anne Dupont imádta a felhajtást, ha a középpontban lehetett. Apa sokkal lazábban kezelte volna a helyzetet, és nem várja el, hogy vacsorára hívják, de anya mindig elérte, amit akart. Többek között puccba vágta magát ma estére, és engem is rávett, hogy az akaratom ellenére legyek jelen. A bor adta magát, a legjobb barátommá fogadtam ebben a kellemetlen hármasban. El kell ismernem Matteo valóban kitett magáért, mert a főétel remekül sikerült, de amint felhozta a desszert elkészítésének a lehetőségét, éltem vele bármilyen beleegyezés nélkül. Bizonyítani is szerettem volna neki, hogy jó vagyok abban, amire felvett, de eddig nem sok alkalmat tudtam volna felmutatni erre. Anya a beszélgetésben erős, én a tettekben. A pohár borral meg a két lábammal foglaltam be a konyhát.
Hamar feltalálom magam és néhány pörgéssel teremtem meg az alapokat. A tojások szétválasztásával kezdek, aztán a mascarpone után kutatok lázasan, de nem találok se a hűtőben, se a raktárban. Gondolom a főnök jobban tudja, hogy minek hol a helye, ezért egy kérdés formájában tartom fel egy fél másodpercre, aztán megint átengedem édesanyámnak a színpadot.
- Köszi. – felelem szűkszavúan, de csak belém köt. Nem szólok bele a nagy magyarázkodásba, de aztán igaza lesz, mert a jobb könyökömmel majdnem leverem az egyik tálat, amit eltesz az utamból.
- Figyelek rá. – mosolyodom el kicsit bárgyún, de csak addig, amíg a rumot ki nem mérem és a keverőbe nem töltök bele pár cseppet. Nem szeretném túlzásba vinni az ízét, de csak a cukorral egyetemben tehetem bele a mascarponét. Anya csak hümmögve figyeli a kettősünket. A főzés nem a legfőbb vonulata, mindig valami kajáldában kötöttünk ki, ezért mondhatni ez a hiányosságait táplálja. Valamiben igazán jó akartam lenni, amiben ő nem, és a főzés ennek bizonyult.
- Dina milyen? – gondolkodik el hangosan anya, de én inkább a hozzávalókra fókuszálok, a fülem mégis ott van, ahol az ő beszélgetésük folyik.
- Makacs és önfejű, de ha igazán akar valamit, akkor azt tűzön-vízen át viszi. Higgye el Matteo, Dina jó munkaerő lesz. – hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Jól hallottam, hogy megdicsért?
- Megcsinálom a fehérjét is habnak. – terelem a témát, mert mindketten felém pillantanak, aztán anya közelebb megy a főnökömhöz és suttog neki valamit, amit már innen nem is tudok szájról leolvasni.
- Én úgy gondolom, hogy most elmegyek, és csinálják meg azt a desszertet. Hagyok egy kis teret neki. Vigyázzon rá, én sétálok egyet a téren. – úgy döntök, hogy a kávéfőzésre összpontosítok, de nem nagyon értek a nagyüzemi gépekhez, és mire észbe kapok már anya és Matteo nincs a konyhában. Meglepődöm azon, hogy egyedül maradtam, de ahogyan elfordulnék…minden lelassul előttem. A pultnak a szélében kell megkapaszkodnom, hogy ne essek össze. Az ujjperceim kifehérednek a nagy erőlködésben, és egy-két szekundumra le is hunyom a szemhéjamat, hogy a szédülés abbamaradjon. Végül kissé bágyadtan nyitom ki a szememet, de akkor már nem vagyok egyedül a konyhában, és elég szorosan ragaszkodom a pulthoz…

~  ~ 770 ~ ★ ~

Ezen a vacsorán olyan most részt venni, mint egy tanulmányi kiránduláson. A téma adott, nagyjából tudom is, hogy mire kellene számítanom, mert azért van egy erős elképzelésem arról milyen procedúrákat tartalmaz mások fogadtatása. Nem először, sem utoljára csináltam ilyet. Ebbe viszont még került annyi pikantéria, hogy hiába fújod kívülről az etikettet és vagy a világ legnemesebb házigazdája, akkor sem fogod kitalálni mit hoz majd számodra ennek a két nőnek a társasága. Ha rajtam múlik Pedro erről csak hetek múlva szerez majd tudomást, ha meg Aimeen, akkor már ma este amikor Pedro rákérdez miért passzoltam, hogy bemutasson a héten már a harmadik nőnek. Mintha nem az ő agyát tágítanám azzal, hogy az étteremmel teljes az életem és egy kapcsolat most aligha férne bele. Az meg hogy még keressek is meg ki-be ugrossak a bizonytalan randikból a következő programba, pedig pont nem hiányzik. Mindezt összevetve valószínűleg Pedro már tud mindenről.  
Az már lejön, hogy Dina sokkal hevesebb természettel lett megáldva, mint édesanyja. Amíg az utóbbival tudunk két értelmes és összefüggő párbeszédet ledarálni, addig Dina aligha tud megülni a formás hátsóján. (Az hogy ez az információ miképpen létezik a birtokomba, nem lényeg) És bár örülök, hogy félig nyerő szériába vagyok az estét illetően, mégis valahogy minden sejtem azt súgja miképp Dina véleménye nagyobb hangsúlyt fog adni a most lezajlottakra.
A konyhába követem őt és ha szükséges - meg akkor is ha nem - megosztom vele a tanácsaimat, közbe meg persze ügyelek arra is, hogy törődő házigazda legyek, meg arra is, hogy Dina miképpen találja fel magát a konyhába. Szeretném őt a csapatomba tudni, így az vessen rám előbb követ, aki nem lenne kíváncsi mit is várhat majd a beosztottjától. Az édesanyja felé tett érdeklődésem sem véletlen, a kapott válasz meg mosolyt vált ki belőlem, közben meg karjaimat összefűzöm a mellkasom előtt.
- Ez határozottan biztatónak hangzik a közös munkánk fényében. Szeretem, ha a csapatom képes feltalálni magát. - itt Dina felé téved a tekintetem, aki minden koncentrációját a süteménybe fekteti most bele és minél elszántabban próbál minket kizárni. Minden bizonnyal épp annyira jár sikerrel, mint korábban én is.
Ugyan tovább feszegetném a Dina-témát, és igen, belemennék még a gyerekkori élmények forgatagába is, de a harmadik felünk úgy dönt, hogy kettesben hagy minket.
- Kikísérem. - mosolyogva és udvariasan előre engedve őt mutatom az utat, majd pár egyszerű köszönet és szóváltás után nem húzzuk hosszadalmasra az elbúcsúzást. Az arcán elégedettséget vélek felfedezni, ez pedig több, mint amire számítottam volna a kezdetekben.
A konyhába vezető visszaúton még megállok az asztalunknál és a poharamban árválkodó bort az utolsó cseppig felhajtom. Veszekedés lesz a vége vagy ma a vérnyomásom fellélegezhet? Tanácstalan ajakbiggyesztéssel nyúlok el az üvegért és még egy keveset töltök a poharamba, aztán azt is felhajtom. Ne bízzuk a véletlenre.
- Na, hogy áll az a mestermű, Ms. Dupont? - nagy lendülettel lépek vissza a konyhába, de egyből alábbhagy minden elszántságom, ami még egy csatára is felkészített volna. - Hé..hé..óvatosan. - megindulok felé, de előtte kinyúlok egy székért, amihez majd szándékozom őt vezetni. Odalépek hozzá, egyik kezem a derekára simul, a másik meg a kezét keresi, előtte azonban megállapodok a csuklójánál és kitapintom a pulzusát.
- Gyere, ülj le ide. - utasításom inkább kérésbe fordul át, aztán már csak akkor lépek el tőle amikor megbizonyosodok róla, hogy stabilan ül. Egy poharat emelek le a többi közül, majd jobban megnyitom a hideg vizet, hogy előbb elérjem a víz megfelelő hőmérsékletét, amivel aztán megtöltöm a poharat.  
- Szédülsz csak vagy fájdalmat is tapasztalsz? - a poharat átnyújtom neki, de egészen addig nem engedem el, amíg nem tartja őt is biztosan. - Tudtam, hogy a bor nem jó ötlet. - szűröm ki szavaimat a fogaim között, aztán a homlokára simítom futólag a kézfejemet, hogy hőemelkedés vagy láz nyomát keressek ezáltal. Szerencsére egyikre sem lelek.  
- Felkerestél már egy orvost vagy még mindig halogatod? - teszem fel a kérdést, mert legutóbbi beszélgetésünkből az lejött, hogy mennyire nem veszi komolyan bármi is zajlik vele. - Márpedig így nagyon nem leszünk jóban. Ha velem dolgozol, két lehetőséget tudok elképzelni. Az egyik, hogy kérünk időpontot az egyik helyi dokitól vagy.. - elhallgatok egy pillanatra, mert a nagy elszántságomba át sem gondoltam még mit akarok neki mondani. Volt egy élet, elvárás vagy nevezzük akárhogy amit szándékosan magam mögött hagytam. Azzal, hogy beintettem a családomnak, a hozzájuk fűzött kötelék is megsérült, de nem bántam egy percét sem. Apám és Pietro elképzelései nem az enyémek és sose lesznek. Azonban valamit az ember sosem tud elnyomni teljesen. -.. vagy engeded, hogy én felügyeljelek ezen a területen. - leguggolok elé és most így nézek fel a szemeibe. Egy pont a Guerriero család akaratának, de amíg nem verjük nagy dobra, addig ügy sem lesz belőle.

„Dina mindenki jó valamiben.” – édesapám gyakran hangoztatta, hogy nem vagyok elkésve és meg fogom találni a nekem szánt utat is, ellenben anya mindig az orrom alá dörgölte, hogy „hol kellene” már tartanom a társadalmi elvárások szerint. Nem nézte jó szemmel, hogy a nyomdokaiba lépek, és majdnem harminc évesen is az utazásokkal meg a sorsom céljának megtalálásával töltöm a mindennapjaimat. Kudarcként élte volna meg az anyaságot és most rajtam vezeti le a sikertelenségét? Nem igazságos, hogy meg akar változtatni, pedig tudja nagyon jól, hogy nem hallgatok a tanácsaira és csak azért nem fogok férjhez menni meg gyerekeket szülni, mert ő szerinte már benne vagyok a korban. Apa sok mindenben másképpen támogatott, és ezért is hiányzott annyira, hogy most ő legyen velem, és ne az anyám. A rosszulléteim kellős közepére jelentkezett be, mint valami királynő és az utolsó szalmaszálon lógott az idegrendszerem a ma esti vacsorával egyetemben. Az olasz és az anyám közös bájcseveje émelyítően jó úton haladt egy megalapozott barátság felé, miközben én mindent elmondhattam volna, de azt nem, hogy Matteo a barátom lesz. Az első perctől kezdve egymás agyára megyünk, hol én oktatom ki őt, de aztán nem rest az adósom maradni, és valami mondvacsinált indokkal a padba küldeni. Nem is csodálom, hogy addig fészkelődtem, amíg a konyhában nem kötöttem ki. A csevegés nem az erősségem, nincsenek barátaim, nem időztem azzal, hogy mások érzelmi világával legyek elfoglalva, amikor a sajátom is egy kisebb kihívásnak felelt meg. Az új város nem volt annyira új, de már régen jártam erre, hogy mindent betéve ismerjek. Barátkoztam a helyiekkel, most tapasztaltam ki, hogy hova érdemes segítségért fordulni, melyek a legjobb boltok, mikor érdemes kávéért sorban állni a sarkon lévő pékségben. A franciák nem kedvesek, de ha közéjük tartozol valamilyen formában, akkor segítő jobbot nyújtanak. Az anyanyelvemként is elkönyvelhettem volna a franciát, de mégsem gyakran használtam, hacsak rá nem voltam szorulva. A mostani alkalommal is inkább a tettekkel bizonyítanék Matteonak, hogy az édességet nyugodtan rám bízhatja, addig is az anyámat szórakoztatja. Nem folyok bele a párbeszédükbe éppen elég nekem az, hogy megtaláljam a hozzávalókat és egy értékelhető tányérdesszertet tegyek le az asztalra, ha véget ért a kutakodás. Észre se veszem, hogy útban van néhány dolog, mert az olasz elveszi előlem. Az anyámat kérdezi meg arról, hogy milyen munkaerő lennék. Pont a legrosszabb embertől kér tanácsot, aki évente tizenkét alkalommal lát, és abból szűri le, hogy mennyire éretlen vagyok, meg gyerekes a felnőttes dolgokhoz. Nem bosszantom tovább magamat, mert egy elmegyógyintézetben fogok kikötni és életem végéig pszichomókusok fogják a számat rágni, hogy meséljek a gyermekkori traumáimról. A sütés nem a kedvencem és mégis most akkora örömmel láttam neki a tiramisunak, mintha engem kértek volna fel az évszázad főfogásának elkészítésére. Az étterem jól felszerelt, el kell ismernem, hogy Matteo ügyel rá, hogy minden a legmodernebb legyen, akár a hűtő vagy a sütő állapota. A gépekkel még hadilábon állok, de a tojás szétválasztása meg a mascarpone megszerzése után arra eszmélek fel, hogy egyedül vagyok a konyhában. Az anyám és a főnököm eltűntek, és fogalmam sincs, hogy meddig maradok itt egymagam. Nem firtatom, hogy mi lehet az oka a távozásnak, mert tesz róla a fránya szédülésem. A tengelyem körüli pontok megszűnnek létezni és a stabilitás egy régi kor emlékévé foszlik szét. A pultban még sikerül megkapaszkodnom és lehunynom a szememet. A forgás nem marad abba, de sokkal kevésbé zavarja meg a fejemet, mint előző alkalommal, amikor össze is estem. Akkor szemlélem újra két barna íriszemmel a világot, amikor társaságom akad. Matteo mosolya azonnal leolvad a szájáról és másodperceken belül terem mellette, akár egy őrangyal. A kezébe kapaszkodom és megvárom, hogy a fenekem alá tolja a széket. Nem feltétlen ódzkodom a személyes terem megsértésétől, de örülök neki, hogy nem időzünk sokat centiméterekre a másiktól. Az aftershave illata az orromba kúszik és hirtelen fekete pöttyök tánca keresztezi a szemem előtti látványt ahogyan az ingén pillantok felfelé egészen a zöld íriszekig. A leüléssel nem várunk sokat én meg hálásan eresztem ki a levegőt és döntöm neki a hátamat egy stabil felületnek.
- Csak szédülök. – erősítem meg a feltételezésében és elfogadom a felém kínált vizespoharat. A számhoz emelem és bele is kortyolok, de nem húzom le az egészet, utána meg szépen a combomra állítom és a csuklómat köré igazítom, hogy ne löttyenjen ki a tartalma.
- A bor valóban nem volt jó ötlet. – mit mondhatnék nem igazán díjazom, hogy ebben az állapotban talált rám, mert a történelem megismétli önmagát. A légzésemre fókuszálok, de nem hagyja, hogy lehiggadjak.
- Mikor kerestem volna fel egy orvost? Két napja voltam rosszul Matteo. – sóhajtok egyet és a fejemet ingatom az abszurd kérdésére.
- Mi a mások opció? – vetem fel, de aztán leguggol elém és a saját szolgálatait ajánlja fel. Hallgatok egy darabig és csak őt figyelem mellékesen. A hosszú szempilláit, az arca barázdáit, a sötét hajtincseit, melyek a homlokába lógnak.
- Ajj…miért kell ennyire idegesítően komolynak lenned? – fakadok ki, de csak finoman, a hangomban semmilyen él sincs. – Tény, hogy nem dolgozhatok, amíg ez fennáll. Gyermekkorom óta számtalan orvosnál jártam, de egyik sem fejtette meg, hogy mi a bajom. – iszok bele a pohárba ismételten aztán folytatom. – Időnként lemerül a szervezetem vitaminkészlete és rám törnek ezek az epizódok. Fáradt vagyok és ingerlékeny…de legfőképpen enervált. A napot is átaludnám, ha tehetném. Vitaminkúrára van szükségem. – pillantok hosszasan a szemébe. – Hamar kiürül a szervezetemből a B12 vitamin és akkor hajlamos vagyok amolyan kómás állapotba kerülni. Nincs biztosításom, állandóan úton vagyok. A gyógyszertárban se tudtam volna kiváltani azt a nyamvadt injekciót, ha te nem veszed meg. Nem kaptam még fizetést és nagyon kell a meló, hogy tovább tudjak lépni. Az anyámnak erről egy szót se, rendben? – kérlelem őt. – Naponta eggyel két-három napon át már jobb lesz a helyzet, de nem tudom mit tehetnék egészségügyi kártya nélkül. Nem látnak el. – vonom meg a vállamat. – Ez az igazság, amiről nem akartam beszélni neked és minél hamarabb munkába állni, hogy legyen pénzem megvenni, vagy felíratni. – elnézek másfele, mert rám tör a szégyenérzet. Ez az igazi Dina.

~  ~ 900 ~ ★ ~

Nem egyszer hangoztattam és nem is utoljára, hogy a Guerriero család sokszor olyan, mint a hátrafelé menet. Édesapánknak van ez a berögzült elképzelése mások életének elképzelt forgatókönyvéről és arra alapozva: hogyha már megcsináltalak, onnantól kezdve az életed irányítását ezüst tálcán nyújtod át. Nekem mindig magasba dobódott a szemöldököm akárhányszor 'mio padre ezzel a habitussal állt elénk és osztotta be a következő lépésünket. Mintha szellemi képességünk korlátozná azt, hogy önként döntéseket hozzunk a jövőnkkel kapcsolatban. Pietro ezért a felfogásért élt és halt volna, én meg megpróbáltam, de köszönöm nem kérek ebből' alapon hátráltam ki az előre megírt programfüzet soraiból, hogy végleg elvágjam a családfőhöz kötött madzagokat. A távolság felszabadító volt, ahogyan az is hogy a magam döntései által hibázhattam vagy vihettem sikerre az elképzeléseimet. Nem fogtak vissza elvárások, csak azok amiket magamnak tűztem ki, de a legfontosabb, hogy ezek a sajátjaim voltak. Távol ettől a káosztól nem nehéz elfelejteni, hogy volt egy éned, ami akkor úgy érezte a legjobb behódolni olyan akaratának, aki már valamit letett az asztalra. Mellettem szóljon, sose írtam le Antonio Guerriero hozzáértését. A maga nemében követendő példának számított és egy részem mindig is tisztelni fogja, a másik meg szánni amiért gyerekes módon eltiltott a családomtól. Azonban az az időszak olyan, mint egy túlságosan ragaszkodó szerető; akármennyire is szeretnéd távol tartani magadtól, annál inkább veled marad, mint valami emlékeztető az életedben elkövetett hibákra. Az meg már csak rajtad múlik, hogy tanulsz belőle folyamatosan vagy hagyod, hogy eluralkodjon rajtad.
Amikor Dina rosszul lett, a döntés és amik azt követték, ösztönösek voltak. Alapok, amelyeket bármely más logikával rendelkező egyed képes lett volna levezényelni. Ám amit utána felajánlottam, már közel sem ebbe a kategóriába tartozott.
A szokásos kérdések ki is buknak belőlem, melyeket párhuzamos intézkedések követnek.
- Két nap sok mindenre elegendő. Volt olyan, hogy másfél nap alatt kellett összedobni egy eseményt az étteremhez, szóval ne szédíts a kifogásokkal. - félmosollyal reagálom le ezt. - Inkább van ennek köze ahhoz, hogy szándékosan kerülöd az orvosokat, nemde? Emlékeztetnem kell téged arra, hogy tudok a fél éves kihagyásodról? - biztosan nem. Mindketten ott voltunk annál a beszélgetésnél.
Nem olyan érzés segíteni másoknak, mintha a fogamat húznák, de kinyitni azt a lakatra zárt dobozt amiben az orvosi mivoltom porosodik, olyan mintha ki akarnék vetkőzni a bőrömből. Szokatlan, valahol helytelen és vele együtt olyan mintha lassanként elengedném az elhatározásaim kezét. Mindezt azonban félrelököm, mert most nem a családi drámám a prioritás és amúgy sem Antonio lökte a karjaim közé Dinat. Később majd elég lesz foglalkoznom és együtt élnem a SAJÁT döntéseimmel. Fontos kiemelni.
- Itt valójában az a kérdés, hogy te miért veszed ennyire félvállról? - sóhajtok egyet, aztán hagyom őt szóhoz jutni, ha már társalgósabb hangulatban van és nem érez egyből késztetést arra, hogy a fejemhez vágja: menj a francba, Matteo!
- Oké, ez valóban problémát tud okozni, de nem a Mission Impossible kategória. - felelek elgondolkozóan. Vannak borús pillanataim, de én sem látok mindig mindent egy sötét napszemüvegen keresztül. Tudok a felhők között átfurakodó fénysugár is lenni mások életében, csak ritkábban mint kellene. Egy idő után az emberek ugyanis elvárják, hogy állandóan beragyogd a napjukat még akkor is amikor neked éppen az egész ég szakadt a nyakadba.
- Akkor kedves Ms. Vincent, ezzel kezdjük. Megszerezzük a szükséges dokumentumokat anélkül, hogy a folyamat során elpusztítanád magadat, aztán konzultálunk egyet a hogyan tovább kérdéssel kapcsolatban. Kitaláljuk mi ez ami benned zajlik és hogy mit is tehetnénk ellene, majd szétrúgjuk a hátsóját. Nekem, velem dolgozol a közeljövőben, szóval ha tetszik, ha nem, de egy csapat vagyunk. - a kezemet nyújtom felé, mint valami beleegyező békejobbot. - Lehet számodra még én vagyok a mumus, aki állandóan elégedetlenkedik, meg származását nem meghazudtolva söpör végig az alkalmazottain, amiben van igazság, de nem mindig vagyok és leszek ez a szörnyeteg. - mosolygok fel rá, aztán lepillantok az órámra, majd elmélkedő ráncokba szalad a homlokom. - Ez a hét egy rohanás lesz, de a következőt kezdhetnénk ezzel. Lesz egy nap amikor úgyis Pedronak adom át a stafétát, így megejthetnénk az ügyintézős randevút. - ajánlom fel. - Ha eddig nem ez jött le, nem ellenzem a közös munkát, azt viszont igen, ha az az egészséged rovására megy. Mindig mondtam, hogy egy munkának csak akkor van értelme, ha tanulsz is belőle valamit. Az meg csak úgy fog menni, ha mellette nem arra koncentrálsz, hogy ne ess be a rosszulléteid miatt a polcok alá. Szóval ez csak így fog működni. - vonom meg a vállamat, majd felállok mellőle. - Jobb már valamennyire? - nézek körbe, aztán megakad a tekintetem a befejezetlen desszerten. - Arra még van étvágyad vagy keressünk valami mást és kevésbé édeset vagy irány haza? - a lehetőségek száma végtelen, a folytatást most meg rábízom.

Borzasztóan tartottam attól, hogy megnyíljak az embereknek nem véletlenül akadt igencsak kevés barátom, ha bárkit is annak nevezhettem hosszabb távon. Az utazással együtt járt a gyökerek mellőzése is, és csakis a szüleimre számíthattam az életem első harmadában. Most valahogyan változtatni szerettem volna ezen, nem függeni mások elvárásaitól, megélni azt, hogy a magam ura vagyok. Az anyám távozása kissé frissebb szellőt ránt közénk a leendő főnökömmel, és mondhatni elindulunk egy igen pozitív úton afelé, hogy normális munkakapcsolat legyen közöttünk. A fejemet vertem be, vagy szimplán csacsogósabb hangulatban vagyok a szokotthoz képest, de beavatom egy-két igen intim információba a magánéletemmel kapcsolatban. Az ember nem szeret arról beszélni, ha le van égve és mindennél jobban szüksége lenne a munkára. A sebezhetőséget felvállalni korántsem könnyű egy idegen előtt, és abban a pillanatban meg is bánom, hogy megtettem, amikor a beszélgetésünk egy fura y kanyart vesz be és nemhogy az elejére mennénk vissza a fejlődéshez, nem…szó szerint lerombolja azt a kis bizalmat is, amit megelőlegeztem neki. Bennem izzik a vas és egyre nehezebben fogom vissza magamat, ahogyan terveket szövöget meg számon kér az egészségügyi állapotomat tekintően. Pontosan ezért szerettem volna megmaradni a munkakapcsolatnál, de az anyám vacsorára hívása is kicsapta már a biztosítékot, akkor most átléptünk megint egy olyan határt, amit nem kellett volna. Matteo nem érzékeli rajtam, hogy a mosolynak már hűlt helye az ajkaimon, hogy az előbbi könnyed megnyílásomat úgy fújta el, mint a déliek naivitását a szél az északiak irányába a háború idején. A szédülésem hamar abbamarad, de érzem ahogyan a bor és a kellő harag egybefonódik a mellkasomban és robbanni készül szavak formájában. Késő lenne felállni és elmenekülni, mert tudom, hogy ennek most itt kell véget vetnem. Amint belemerül a jövő heti tervekbe már messze járok és mereven állok fel, amint egy kis helyhez jutok, hogy a desszert megemlítésére csak hosszasan fújjam ki a levegőt.
- Már bánom, hogy megnyíltam neked. – vezetem fel a monológomat és megállok a pult közelében egy stabil pontot keresve. – Milyen jogon ítélsz meg néhány információ alapján, amiről tudnod sem kellene? Ki kérte, hogy dönts helyettem akarom-e a papírokat vagy sem? Tudod mire lett volna szükségem Matteo? Arra a kibaszott injekcióra, nem holmi papírokra, meg egészségügyi kártyák kiállítására meg orvosok felkeresésére, hogy megállapítsák mi bajom van. Harminc éve élek együtt a betegségemmel, már kiismertem, sőt talán jobban tudom, hogy mit várhatok tőle, mint tőled. Munkát akartam, hogy pénzt tudjak előteremteni, de látom ez nálad nem fog menni. Mindennek ellenére, hogy nem akartam az anyámhoz fordulni, meg kell tennem, hogy megkapjam, ami kell. Nem szeretek tartozni, és tudod mi az egyetlen dolog, amiért köszönetet mondok neked? Hogy a boltban segítettél. Kurvára nincs kedvem veled dolgozni a jövőben. Az egészségem az én dolgom, nem a tiéd, ahogyan a megoldás is rá. Ma átléptél egy határt az anyámmal kapcsolatban, hogy vacsorára hívtad, de azt hiszem, hogy a legrosszabb, hogy megmondod nekem mit kellene tennem. Nem akarok orvost látni, sem kártyát csináltatni. Munkát akartam, ezt akartam mindennél jobban, hogy el tudjak indulni az életben. – fordulok el tőle. – A közelembe ne gyere soha többet, és tartsd meg magadnak a jó tanácsokat. Az édességgel azt kezdesz, amit akarsz és keress magadnak egy új konyhai kisegítőt, mert el sem vállalom a munkát. – indulok meg a kijárat felé. Zsong a fejem kicsit a bortól, de a szédülésem elmúlt legalább. Forr bennem a düh, mert soha senki nem merte volna megmondani nekem, hogy mit csináljak. Az ajtóban fordulok vissza felé.
- Csapat? Tudod ott mindkét fél igényei találkoznak és nemcsak az, amit te akarsz, vagy jónak látsz. Jó éjt. – csapom be az ajtót és céltalanul lépek ki az éjszakai levegőre. Nagyon is jólesik jelen pillanatban, hogy kitisztítsa a fejemet. Annecy talán nem az a hely, ahol lennem kell.


(Köszönöm a játékot! Imádtam.   )

~  ~ 700 ~ ★ ~