bellamy & leslie

a load of trouble

Emlékszem az első napokra, a folytonos késztetésre, hogy még véletlenül se engedjem elillanni az arcomra erőltetett mosolyt: apa hamarosan hazajön, és nem lesz boldog, ha azt hiszi, hogy egy pillanatig is kételkedtem benne. Később ezt az aggodalmat újabb és újabb váltotta fel, én pedig mindahány fiktív kívánságának maradéktalanul eleget tettem, habár idővel beláttam, ő sosem állított volna ilyen szigorú követelményeket velem szemben. Most mégis úgy érzem, csalódást okoztam neki.
Elfelejtkeztem a legfontosabb kívánságáról.

VENGE-COP IN ACTION - hirdeti a Times-cikk, amit utolsóként helyezek fel a társai közé a hálószobám falához rögzített mágneses táblára. Tegnap, munka után szereztem be. Randevúm lett volna az este (az első), de lemondtam, hogy órákig bámuljam az ágy széléről az üres, fehér, steril felületet. Nem tudom, pontosan mikor kezdtem elhalmozni az ügy különböző darabkáival - hajnali háromkor pillantottam először az órára, akkor csak félig volt kész. Kétségkívül több időbe telt a barkácsmunka, mint maga az anyaggyűjtés.
Nevek, időpontok, cikkek és azok a részletek szerepelnek rajta, amik kapcsán kizárólag a saját emlékezetemre hagyatkozhatok: az utolsó beszélgetéseink apával, címszavakban; anya és Bellamy konyhából kiszűrődő pusmogása... Muszáj, hogy lássam a nagyobb képet. Muszáj, de önmagában ennyi még nem elég.
Ahogy a tábla esetében, ezúttal sem gondolkozok túl sokat, mielőtt cselekednék. Az egyik percben még az éjszaka összeállított montázst elemzem, mélyen magamba szívva a frissen nyomtatott tinta illatát, a következőben már az előző napi ruhákat vetem le magamról, hogy beálljak a zuhany alá. Nem jelenhetek meg az apám egykori munkahelyén úgy, mint akinek nincs hol aludnia.

- Bellamy West nyomozóval szeretnék beszélni - mosolygok rá a recepciósra. Megszerezhettem volna az elérhetőségét ilyen-olyan ürüggyel, hogy előre értesítsem a látogatásomról, de hát akkor hol maradna a meglepetés? Eszemben sincs időt és lehetőséget biztosítani számára, hogy minden eshetőségre felkészüljön - vagy épp, hogy elmeneküljön előlem.
A recepciós a türelmemet kéri, én pedig ahelyett, hogy egy percre letenném a fenekemet az előcsarnokban, az elmúlt évek változásait szemrevételezve sétálgatok fel s alá.
- Leslie?
Meglepetten pördülök az ismerős hang irányába, nem hittem volna, hogy bárki is emlékezni fog rám közel kilenc év távlatából. Persze, a hivatásuk része, hogy alaposan az eszükbe véssenek minden apró részletet. Ennél a pontnál meg is állapíthatjuk, hogy én nem lennék valami jó zsaru, mert hiába tudom, hogy találkoztunk már, fogalmam sincs róla, hogy kivel állok szemben.
A bizonytalanság feltehetőleg az arcomra is kiül, mert az idegen elnéző mosolyra húzza az ajkait, mielőtt bármit is mondhatnék.
- Édesapád főnöke voltam.

Minél tovább várok, annál inkább maga alá gyűr a nyugtalanság. Martin Brown váltig állította, hogy hiába számítok Bellamyra a nap folyamán, túl sok a dolga, jobb lenne hazamennem. Azt is váltig állította, hogy Mark Hewson volt a legjobb embere, és mind beosztottként, mind barátként meleg szívvel gondol vissza rá, ami némileg ellentmond az egyetlen emlékemnek, ami a beszélgetésünk során beugrott róla. Főként ezzel magyarázható a frusztrációm: sosem láttam még olyan feszültnek apát, mint aznap, mikor összeszólalkoztak.

Fáradt vagyok.
Az a fura, ambivalens fáradtság ez, mikor már túllendültél a valódi „álmosság” határmezsgyéjén, és rég bent jársz a főleg több műszakban dolgozók kialvatlan birodalmában. Amikor érzed, hogy valami, tán a józan eszed, ott lüktet, kopogtat a szemed mögött, azt sugallva: hunyd le! De amint meglenne rá a lehetőséged, egyszerűen mélán bámulod a plafont.
Velem pontosan ez történt. Tegnap későig iktattunk; Nora hiánya és Athena szabadságolása finoman szólva is megdobta az aktakukackodást, mivel ők ketten (Nora főleg az állapota végett) jószerivel egész nap ezt csinálták. Egy idő után már számok, nevek, kódsorok ugráltak a szemem előtt akkor is, ha pislogtam, és a karakterek elkezdtek lefolyni a képernyőről, úgyhogy valamikor hajnali kettő tájékán utolsóként lekattintottam a villanyt az irodában.
Alig telt el azóta nyolc óra, a délelőtt órái ólomlábakon húzva haladnak mellettem, de tudom, hogy nem tudnék aludni. Valami fenntart. Nem tudom, pontosan mi; bár meglehet, hogy egyszerűen minden.
Apa leszek. Megint. A mostani térdemmel nem leszek képes az oviban leülni azokra az apró padokra. Bár azt sem tudom, megyek-e valaha az oviba… Fogalmam sincs, Lilia mennyire szeretné, ha közöm lenne hozzá. Hozzájuk. Még nem mondtuk el a gyerekeknek, de csak kis idő kérdése, hogy mindenképp észrevegyék. Mit mondunk Charlie-nak? Ezt kérdezgettük magunktól, de nem lettünk okosabbak. A legjobb talán az lenne, ha a kölyök meg se tudná, hogy…
Aztán ott vanna az ügyek. Stelláé, amin közösen kell dolgoznom azzal a manhattani J. Edgar Hooverrel, Zoráé, ahol továbbra sincs előrelépés (ellenben ennyi biztonságikamera-felvétel mellett bizton állíthatom, hogy a reptéri mosdókon jelzett takarítási időpontok kamuk), aztán volt egy elrablási ügyünk, aminek a vége gyilkos öngyilkosság lett… Nem tudom. Ilyenkor tényleg elgondolkodom, hogy kezdek kiöregedni a szakmából.
Megdörzsölöm a szememet, úgy lépek be az IU félig leharcolt épületének üvegajtaján. Odalent egyenruhások hada sürgölődik, mivel ez az egyik kerüli rendőrőrs is, és csak a felső két emelet a miénk. Vannak civilruhások is; áldozatok, családtagok, bilincses letartóztatottak, akik arra várnak, hogy végre levegyék az ujjlenyomatukat, és mehessenek a cellájukba. A recepciónál áll egy pizzafutár is. Az egyik távolabbi helyről, innen tudom, hogy Peterson őrmester várva várt csomagja. Le kellene mondania a pizzáról, mert már az utolsó fitt-tesztjén is csak azért ment át, mert a felügyelő a veje.
Tompa vagyok, de határozott. Most már muszáj történnie valaminek. Muszáj előre lépnem valamivel! Akármivel. Szinte eszembe jut, hogy templomba kellene mennem;de ott is úgyis csak DeFalco nyomozó járna a fejemben. Az, ahogy kifeszítették a szökőkútra, mint valami kifacsart Jézust.
Szellemeket látok. Ez nem meglepő, igazából; sokszor suttognak az elmém mélyén, és még többször ébredek sikolyokkal és kétségbeesett segélyhívásokkal teli álmok utójával, meg némi epével, a számban. Néha, főleg, ha a sötétben ülök a bérleményemben, az árnyak mozognak, és alakok bontakoznak ki belőle; néha a pokol kutyái, néha az a nyolc éves kisfiú, akit még rendőrként én találtam meg nem messze a bronxi botanikus kerttől egy árokban – még egy pedofil, akit sosem kaptunk el, vagy nem vallotta be –, néha Lilia mered rám vádlón, és Mark… Ő sosem vádol. De csalódott. Én vádolom magamat helyette is.
Most viszont mintha előttem is lennének. Látok egy villanást, egy ismerős arcot, de aztán pislogok egyet, és már nincs ott. Amit – akit – viszont biztosan látok, az a bűnügyi főigazgató, Martin Brown háta. Összevonom a szemöldökömet. Ő vajon mit keres itt? Aztán eszembe jut, hogy azt hiszem, a Jefével, vagyis Seeley kapitánnyal volt valami megbeszélni valója. Valami PR-dolog, ami a legkevésbé sem érdekelt.
El is sétáltam volna mellettük, ha nem akad meg a szemem valamin; egy nyakláncon. Egy nagyon, nagyon ismerős nyakláncon.
Szó szerint megtorpanok és sarkon fordulok, pedig már rég a liftek felé sétálnék. Ma nem éreztem magamban a lépcsőzés örömét, és félek, hogy mire felérek a harmadikra, elhányom magam. Nem kellett volna az energiaitallal próbálkoznom.
– Leslie? – szólítom meg bizonytalanul a lányt. Még hunyorgok is hozzá kissé, kezemben a tárcámat és a telefonomat szorongatom. Meg egy pakk cigarettát. Igen, most már egészen biztos vagyok benne. Mark legidősebb lánya nem hasonlított túlzottan az apjára, ellenben az anyja tökéletes kis mása volt. Egy olyan mása, akit nem láttam már vagy öt éve. Alsó hangon. És akit most sem tudom, miért látok.
Aztán a látóteremről lekerül a szűrő.
– Bellamy! Épp Miss Hewsonnal beszélgettem – fordul felém a kameráknak is beillő vigyorával az igazgató. Idősebb nálam nagyjából tíz évvel, de azt hiszem, jól tartja magát. Az biztos, hogy volt már ráncfelvarrása, és a fogát is hetente fehéríti. Ezt a titkárnője mondta. De a mosolyát most aligha nem tényleg láthatatlan kameráknak szánja: sosem hív a keresztnevemen. – És arról meséltem, milyen sok futó ügyed van, úgyhogy most talán nem a legalkalmasabb időpont a nosztalgiázásra…
– Minden tisztelettel, főnök, azt szeretném én eldönteni – jelentem ki színtelen hangon. Nem kedveljük egymást; ő is tudja, én is tudom. Annyi a különbség, hogy én még a sajtó szeme láttára sem vagyok hajlandó hazudni róla. Alakoskodni. Arra van még időm…!
Alig láthatóan rándul meg a szemöldöke sarka. Megkérdőjeleztem a hierarchiát, mint mindig; nem tetszik neki, mint mindig. Legszívesebben valószínűleg rám üvöltene, mint a csimpánzok, aztán megdobna fekáliával. De ahhoz túl jól manikűrözött a keze; évtizedek óta nem volt helyszínen. – Munkaidőben nem engedhetjük meg magunknak a személyes találkozásokat ilyen túlterheltség mellett.
– Hét órája csekkoltam ki a rendszerből. Hivatalosan még öt órán át nem dolgozhatok. Úgyhogy gondolom meg fog bocsájtani nekem egy órát. Főleg, hogy nem magánjellegű – pillantok a lányra, és a táskájára, ami remélem, rejt egy jegyzetfüzetet vagy tabletet. Felé biccentek az állammal. – Leslie újságíró. Vállaltam, hogy nyilatkozok egy cikkéhez egy régebbi ügyről.
Most már egészen egyértelműen feszül meg Brown arca. – Én…
– Maga indítványozta, igen – bólintok. – Teret kell adnunk annak, hogy a rendőri munka előítéletei leomoljanak, mégpedig közösségi szereplés vállalásával. Vagy valami ilyesmi volt abban az emailben, amit a PR-osztály küldött ki. Jól mondom?
Nem olvastam azt a szaros e-mailt, de nem nehéz kitalálni. Mindig ezt írják. Nem tudom, hogy csak nekem célozzák-e, vagy más is ugyanezt kapja, mindenesetre, sosem állt szándékomban nyilatkozni senkinek. Na jó, néha talán igen. Ha a riporter képes értelmes kérdést feltenni. – Jól – bólint továbbra is a PEOPLE-magazin címlapjára illő vigyorával, aztán megszorítja Leslie vállát, és bizalmaskodva közelebb hajol. – Ha van bármi, amivel segíthetek, keress meg bátran. Gondoskodunk a kollégáink családjáról. Az apád milyen büszke lenne rád…!
Valóban. Azt hiszem, az lenne; főleg, mert nem lett nyomozó. Bár meglehet, ez inkább az anyja büszkesége. Martin tovább lép a recepciónál ülő rendőrnőhöz, és beszédbe elegyed vele, de érzékelem, hogy a szeme sarkából minket figyel. Úgyhogy kitárom a karom, és a liftek felé gesztikulálok. – Akkor keressünk egy jó helyet az interjúhoz, rendben? – kérdem, mintha valóban előre megbeszélt tervről lenne szó. Bízom benne, hogy a lány belemegy a játékba, és úgy tudunk tenni, míg látnak minket, mintha nem volna teljesen életidegen a dolog. A lobbi visszhangzik is; így nem szegezhetek neki kérdést.
– Hogy van édesanyád? – fordulok felé, mintha az időjárásról kérdezném. Remélem, hogy jól; de a legkevésbé sem érdekel jelen pillanatban, alig tudom visszafogni a lábamat attól, hogy idegesen toppanjon. A kezem ökölbe szorul, és csak akkor engedem ki, mikor a liftajtó bezáródik mögöttünk, mi pedig végre egyedül maradunk. Most szánok egy pillanatot arra is, hogy felmérjem magamnak; öt év sok idő. De már akkor sem láttam igazán, csak futólag. És valószínűleg részegen. – Szóval… Helló.
Ez határozott volt.
– Finomkodhatnék ugyan, de… Mit keresel itt?

Gonna fight till the end

I won't turn my back again, gonna stand and face the rain

bellamy & leslie

a load of trouble

Mintha valami elveszett volna, mióta utoljára itt jártam; minden levegővétellel hiányérzetet és ürességet szívok a tüdőmbe. Valaha csupa ismerős arc vett körül, és nem tudom eldönteni, hogy most magamat, vagy őket érzem betolakodóknak. Azt hiszem, mindannyiunkat.
Annak idején legalább hetente egyszer megfordultam erre. Volt, hogy kifejezetten anya kérésének tettem eleget a látogatásommal: apa nem dolgozott a szükségesnél (sokkal) többet, és kihagyta a McSorley’s-t is, ha tudta, hogy a kislánya idebent vár rá. Noha akadt, aki rossz szemmel nézte a jelenlétem, mondván, az IU központ nem gyermekmegőrző, én mindig is szerettem itt lenni, rendezgetni az asztalon hagyott aktákat, pörögni apa székében. Vajon hogy festhet most az egykori irodája? Modernebb? Lepukkantabb?

Türtőztetem magam, hogy ne pillantsak körbe két percenként, Bellamy után kutatva a folyosón el-elsiető, várakozó és cseverésző emberek között. Eszem ágában sincs felbátorítani Brownt, hogy aztán tovább győzködjön a távozásomat illetően, a negédes bizalmaskodása pedig egyébként is válaszlépéseket követel. Mindenek előtt igyekszem azt a benyomást kelteni, hogy nem sejtek hátsó szándékot a figyelmessége mögött, illetve, hogy megtisztelőnek találom, hogy időt szán rám. A későbbiekben is előnyömre válhat, ha elnyerem a bűnügyi igazgató szimpátiáját, de engem sokkal inkább az itt és most izgat: miért próbálja megakadályozni, hogy beszéljek Bellel?
Alkohol problémák, Eddie Mensch. Én sem repesnék a gondolattól, hogy az egykori barátom kislánya bárminemű kontaktusba kerüljön egy ilyen zűrös egyénnel. Mikor legutóbb láttam őt, Reidet próbálta kifaggatni az iskola udvarán, nem éppen beszámítható állapotban, és ha valaki átlép egyetlen határt, azt javarészt ezer másik követi, ami nyomozóként könnyen megkérdőjelezhetővé teheti az ítélőképességét, az alkalmasságát.
Csakhogy Martin nem volt az édesapám barátja, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Rólam vagy az ügyről kell, hogy szóljon az igyekezete.

Épp egy másodperccel azelőtt érzem meg, hogy valaki figyel engem, hogy a nevemen szólítana. Döbbenetes, milyen hamar ráismerek a hangjára annak ellenére, hogy öt évvel ezelőtt találkoztunk utoljára. Azt hittem, frusztrált leszek a jelenlétében, hogy a legrosszabb emlékeim törnek majd felszínre vele kapcsolatban, mégsem érzek mást, mint megkönnyebbülést, és a viszontlátása iránti örömet. Végtére is a családunk része volt. Egy kicsit most is az.
- Üdvözlöm, nyomozó! - köszöntöm szórakozottan. Pimasz megjegyzések hosszú sorai várakoznak türelmetlenül a nyelvem hegyén, kezdve azzal, mennyire eljárt felette az idő, egészen a kezében tartott doboz cigarettáig, Brown jelenlétére való tekintettel azonban visszanyelem őket. Nagyon bölcsen, ugyanis egy szempillantás alatt kereszttűzben találom magamat. Ha tehetném, popcornnal a kezemben hallgatnám végig a méredzkedést, Bellamy viszont akaratlanul is eszembe juttatja, melyik oldalon állok, mikor munkaügynek titulálja a beszélgetésünket. Habozás és szemrebbenés nélkül bólintok, ezzel erősítve meg az állítást.
- Nagyon szépen köszönöm, uram - mosolygok rá hálásan, majd Bellamyra pillantva fűzöm hozzá: - Ígérem, nem tartom fel a szükségesnél tovább. - Őszintén szólva nem fűzök sok reményt az első próbálkozásomhoz. Nos, legalábbis eddig nem fűztem, a jelenlegi körülmények azonban sokkal bizakodóbbá tesznek. Brownnak azonnal feltűnne, ha túl hamar rázna le egy interjú megszokott időtartamához képest.
- Azt hittem, erről már gondoskodtál - jegyzem meg, miközben elindulunk a liftek felé. Oké, talán túlságosan is beleélem magam a szerepembe. Bellamy már kevésbé tűnik fesztelennek; mikor meglátom az ökölbeszoruló kezét, vissza kell fognom magam, hogy ne simítsam támogatón a vállára a tenyeremet. Helyette fecsegéssel próbálom elterelni mindkettőnk figyelmét. - Remekül. Eleinte aggódtunk, hogy rosszul fogja viselni a hiányunkat - tudod, egy éve már Reid is csak hétvégente jár haza -, de egészen kivirult. - Biztosan megkönnyebbült most, hogy mindannyian elkezdtük felépíteni a saját életünket és nem kell tovább aggódnia amiatt, hogy bármelyikünk is elfecsérli a tehetségét.
Mire visszakérdezhetnék, a liftajtó bezáródik előttünk, én pedig rendkívül hálás vagyok az időzítésért. Kínos lett volna a családja felől érdeklődni úgy, hogy tudomásom szerint többet tudok róluk, mint ő maga.
- Heló - felelem elmosolyodva. - Előbb talán keressünk egy csendesebb helyet. Mit szólnál a tetőhöz? - A válaszát meg sem várva nyomom meg a legfelső emelethez tartozó gombot. - Nem vagyok a dohányzás híve, de valami azt súgja, jól fog esni közben egy-két szál.

Szürreális, ez lenne a legjobb kifejezés arra, amit érzek a helyzettel kapcsolatban. Az imént mentettem ki a halott és félig megbosszult társam lányát a bűnügyi főigazgató karmai közül, aki valamiért keselyű-módjára ragaszkodott hozzá. Nevezzük apai ösztönnek, nevezzük baráti eskünek, de éreztem, hogy közbe kell lépnem, és ezt akkor is megtettem volna, hogy ha egyébként úgy tűnik, nem hozzám jött volna.
De hozzám jött. És ez, azt hiszem, aggaszt.
Kap tőlem egy kissé értetlen, szemöldökráncolós nézést, ami a behazudott helyszín behazudott interjúra való behazudott szerzését illeti, ami nem sikerül olyan szigorúra, mint egyébként, mert közben félig vigyorgok. Kicsiként is gyorsan visszaszólt, Mark pedig csak nevetett rajta, míg az anyja általában elhűlt. Úgy viselkedett velünk, felnőttekkel, mintha közénk tartozna, és bár nyilvánvalóan nem így volt, volt benne valami egészen aranyos és szórakoztató a maga nemében. Ha jobban belegondolok, eléggé hasonlított a lányaimra. Közte meg Bailey között nem is lehetett olyan sok különbség, ugye? Szeretném a koromra fogni, de igazából fogalmam sincs, hogy mennyi idős, azt tudom, hogy a huszas évei közepe felé.
Próbálom nem túl egyértelműen méregetni. Öt éve nem láttam, akkor lettem eltiltva az egész családjuktól, mint holmi kukkoló, de sokkal többnek tűnik. Megértően bólogatok. Igazából tényleg érdekel, mi lett Mark feleségével; szeretem azt hinni, hogy már majdnem barátok voltunk, mielőtt… Mielőtt túlfeszítettem volna a húrt. – Szóval akkor továbblépett? – kérdem, és a hangomban egy cseppnyi ártó szándék sincs. Mármint, a kérdés persze arra is vonatkozik, hogy vajon talált-e valakit azóta, de nem olyan fura, „tiszteld jobban a halott barátom szellemét!” stílusban. Van, aki benne ragad a gyászában, és hagyja, hogy az élete minden területét felülírja a fájdalom. Sokáig én is ilyen voltam, azóta már csak a miriád csomagom egyike. Elvégre, ha én sem szoktam volna már hozzá, hogy mindenki eltűnik az életemből, akkor ki?
A nagyobbik döbbenet inkább az, amikor olyanok lépnek be az ajtón újra meg újra, akiket azt hittem, már magam mögött hagytam. Előttem teremnek, mint a gyalogos a figyelmetlen sofőr előtt, és esküszöm, hogy nagyon igyekszem nem megölni őket, de van, amikor már egyszerűen lehetetlenség fékezni. – Ugye tudod, hogy egy ilyen kijelentés után, ha szívbajos lennék, már rég kezdhetnél újraéleszteni? – kérdem, miközben megnyomom a kettes gombot. Onnan egy szervízlépcső vezet a harmadikra, ami lényegében már csak egy kis teraszrész, ahonnét ki tudsz sétálni az egyébként kétemeletes épület járható tetejére.
– Ugye tudod, hogy csak a szerencsén múlott, hogy itt vagyok? – kérdem, miközben körülöttünk finoman búgnak a lift vezetékei. – Ha nem vagyok inszomniás, a főnök elküldött volna téged. Legközelebb jobb, ha felhívsz – vonom meg a vállam, aztán hirtelen összevonom a szemöldököm. – Bár lehet, hogy azóta más lett a számom… Mindegy, majd megadom.
Volt egy egyezségünk Markkal, egy elég egyértelmű egyezség, miszerint bármi történne az egyikkel, a másik vigyáz a családjára. Ha nem is szó szerint, de mindig ott lesz, mint vészhelyzetben hívható személy. Azt hiszem, a felesége már rég nem gondolt így rám, de valamiért jó érzés, hogy eszerint Leslie mégis; ugyanis ha csendes helyen akar beszélni, akkor nem hiszem, hogy nosztalgiázni jött.
A lift végül csengve felfedi előttünk a valódi nyomozói munkát folytatók szintjét. A lifttel szemben hosszú folyosó nyílik, elől recepció, meg egy leválasztott kis konyha, tovább menve íróasztalok, aztán az épület hátsóbb részében fallal leválasztott kihallgatók, tanácstermek, illetve a kiváltságosabbak irodái. Én nem vagyok az, de akkor sem vinném oda, ha épp az lennék.
Ehelyett kilépés után a folyosóval szemben indulunk el, ami rövid úton, a mosdók leágazásán túl egy piros ajtóba torkollik, egy fordulónyi lépcső után pedig feltárul előttünk a tetőterasz. A város zajai hirtelen ismét elöntik az érzékeket, dudálás, motorbúgás, meg a légkondik, amik szüntelenül ontják magukból a zajt így nyár derekán. Lentről felszűrődik némi kiabálás, az utca túloldaláról meg a kínaizó pikáns illatai szállnak felfelé, ami majdnem csábító volna, ha nem lettem volna már kétszer rosszul az ottani kajától. Azóta kerülöm, mint a pestist.
Megkerülöm a kantin összetákolt szellőzőit, aztán nekitámaszkodom a fémkorláttal megerősített melvéd-falnak, és már előre eleget teszek a tanácsának, rágyújtok. Szánok egy pillanatot arra, hogy a két-három emeletes épületek között elnézve kövessem egy nagy konténerszállító uszály útját a szürke kígyóként kacskaringózó folyón. Az IU épülete Brooklyn észak-nyugati részén fekszik, a Park Slope és a Gowanus között; ellátni az Upper Bayig, ahol az uszályhoz hasonló nagy teherszállító hajók vonulnak át nap, mint nap. Nyüzsgő dokk az. Sok a fekete üzlet is, persze.
– Te dohányzol? – kérdem, felajánlva neki egy szálat, majd végül így vagy úgy, de hátat fordítok a New Yorkhoz képest már majdnem szép kilátásnak (már aki szereti az ilyen urbánus tégladzsungelt), és mindkét könyököm a korlátnak vetve figyelem a lány arcát. – Szóval… Ha gondolod, kezdd, amikor jónak látod. Itt még a CIA se tudna lehallgatni – jegyzem meg humortalan mosollyal, a légkondik és szellőzők felé bökve. Mivel egymás mellett álunk, halljuk egymást, de ha már még egy vagy két emberen kéne átbeszélnem, duruzsoláson kívül nem sokat hallanék. – Ne érts félre, örülök a látogatásnak, de…
De.

Gonna fight till the end

I won't turn my back again, gonna stand and face the rain

bellamy & leslie

a load of trouble

Hazudhattam volna. A gyászoló özvegy remek érv lenne az ügy felélesztése mellett, és ennél nagyobb bűnöket is túlélt már a lelkiismeretem, viszont nem vagyok olyan elkeseredett, sem pedig bolond, hogy hamis alapokra fektessem a jövőbeli együttműködésünket. Az első dolog, amire szükségem van, a bizalma - na és mi az, amit a lehető legnehezebb elnyerni egy zsarunál?
Hacsak egy pillanatra is, de megfordul a fejemben, hogy több is rejlik a szavai mögött ártatlan érdeklődésnél. Nem azért, ahogyan mondja, hanem a megfogalmazás miatt: továbblépett. Bárhogy ízlelgetem is ezt a szót, túlontúl kesernyésen cseng ahhoz, hogy jót jelenthessen, elvégre az édesapámról beszélünk. Együtt kell élnünk a hiányával, a vele történtekkel és az emlékével, nem pedig továbblépni rajta, akár egy elvesztett bankkártyán, vagy egy tönkrement hangszeren. Mindazonáltal hiába keresem, nem látom jelét neheztelésnek Bellamy arcán. Én is túlteszem magamat a szóhasználaton, semmi értelme akadékoskodni, ha egyszer tudom, hogy értette.
- Próbálkozik - felelem rövid habozást követően. Próbálkozik, ahogy mindannyian, de fogalmam sincs, mi zajlik benne valójában. Régen sem volt könnyű kiigazodni rajta, ám az évek múltával, úgy tűnik, inkább válik egyre nehezebbé. - És te? - A szemem sarkából figyelem, hogyan változnak, vagy maradnak rezzenéstelenek a vonásai a kérdésem hallatán. Kegyetlen lehetek, mert az egyetlen célom, hogy hatást gyakoroljak rá, a választ már ismerni vélem. Ugyanis kétlem, hogy bármit is változott volna a helyzet, ha még Eddie Mensch halála és az utána következő két év sem hozott számára megnyugvást.
- Ugye tudod, hogy ez nem hat meg egy hozzám hasonlóan tapasztalt szívinfarktus okozót? - vonom fel a szemöldökömet. Tulajdonképpen listánk van a szívbetegséggel élő személyekről, hogy elébe menjünk a Bellamy által említett baleseteknek. Még csak az kéne, hogy eltiltsanak a kedvenc hobbimtól!
Ahogy őt ismerem, nem kellett sok szerencse ahhoz, hogy elcsípjem a munkahelyén, azonban a lottó ötöst is hamarabb nyerném meg, minthogy otthon találjam. Apával együtt azonnal ugrottak a leghalványabb nyomra is, valahányszor megcsörrent a telefon. Megjegyzem, esetünkben nincs semmiféle jelentősége annak, mikor és hol találhatok rá a legnagyobb valószínűséggel: más okból döntöttem az IU mellett. Itt kevésbé tűnik tolakodónak egy hívatlan látogatás - gondolom, főként azért, mert már hozzá kellett szokniuk -, azon kívül hivatalosabbá is teszi a helyzetet. Több teret hagyok neki, mégis kényelmesen érezheti magát, amiért a saját terepén mozog. Persze, ettől függetlenül egyeztethettem volna vele, de az emberek valahogy mindig hamarabb ráérnek, ha nem hagysz nekik egérutat.
Más előnye is volt a választásomnak, amit a felsoroltakkal ellentétben nem láthattam előre, és nem is mulasztom el szóba hozni, amint letudtam a prioritásokat.
- Ezt hamar kideríthetjük - nyúlok a mobilomért. Amíg fel nem érünk a lifttel, bőven ráérek megcsörgetni őt és átírni a számát, amennyiben szükséges. Emlékszem, nyolc évvel ezelőtt kértem el anyától, apa utolsó előtti születésnapján. Meglepetés bulit rendeztem, és délután kettőtől kezdve óránként hívogattam Bellt, hogy megtudjam, úton vannak-e már hazafelé. Szóval ha nem is cserélte le a számát, előfordulhat, hogy leblokkolta az enyémet.

Mindig is a tetőterasz volt a kedvenc részem, csakhogy mire elég idős lettem hozzá, hogy egyedül tartózkodhassak odakint, már nem maradt sok időm kiélvezni a lehetőséget. Még szerencse, hogy az engedélyük hiánya azelőtt sem akadályozott meg abban, hogy fellógjak, nem igaz?
Kifújom a levegőt, ahogy a lépcsőn felérve szél kapaszkodik a szabadon hagyott tincseimbe. Olyan tisztán érzem a lenti gyorsétteremből szivárgó illatfelhőt, mintha a pult előtt állnék, a gyomrom pedig halk korgással tudatja velem elégedetlenségét, amiért a tegnap négykor elfogyasztott fánk óta nem látott ételt. Szerencse, hogy a város zaja elnyomja a panaszáradatot.
Alkaromat a korlátra fektetve torpanok meg Bellamy mellett. Testemmel félig felé fordulok, így felváltva szemlélhetem őt és a kikötőből távozó hatalmas uszályokat. Innen nem látni, hogyan fodrozódik a víz felszíne; olyan benyomást kelt, mintha csupán egy szürkéskék lepel borítaná New York azon részét.
- Köszönöm, nem. - Még idejében sikerül visszanyelnem az eredeti válaszomat, ami valahogy úgy szólt volna, ennyi erővel akár tüdőn is szúrhatnám magamat.
Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak a CIA-s megjegyzésére. Teljesen megértem, én sem szeretném tovább húzni az időt.
- Szeretném tudni, hogy foglalkozol-e apa ügyével most, hogy Ivanov képbe került - bököm ki egyszerűen, mellébeszélés nélkül. - Tudom, hogy annak idején szerepelt a gyanúsítottak között.
Sokkal többet is szeretnék ennél, viszont aligha bizonyulna kedvező taktikának mindjárt az elején lerohanni őt. Hagyok neki pár másodpercet, hogy levegőhöz jusson, mielőtt újra megszólalnék.
- Segíthetnék - folytatom a szemébe nézve. - Pontosabban szeretném, ha segítenél nekem. Együtt többre mehetnénk; a tapasztalatod és az információid, az emlékeim és a kapcsolataim.

Annyiszor mondják az idősebb rokonok, ismerősök a gyerekeknek, hogy hasonlítanak erre vagy arra a szülőjükre – gyakran még pontosan megmondani is tudni vélik, melyik vonást kitől örökölte, orrtól a fülcimpáig –, hogy elvesztette az értékét. Nyilván nem mondhatom, hogy ahogy a lazán a korlátnak dőlő lányt figyelem (mennyi idős is? Lehet, hogy megharagudna már, amiért még mindig lánynak hívom, de ez amolyan öregkori betegség. Örökké pelenkában látod őket), egyértelműen Markot látom benne. Többek között például azért, mert Leslie-nek némileg kevesebb bajusszőre van, mint az apjának volt, és a barkója sem olyan elavult… Határozottan sok van benne az anyjából, legalábbis, ha a külső jegyeket nézzük. De van benne valami megfoghatatlanul Mark. A szemében, például; nem a szeme formája, talán még a színe sem (bár, mint azt Lilia duzzogva megjegyeztem, mikor a lazacszínűt rózsaszínnek hívtam: én 16 színt látok, mint egy öreg Windows), egyszerűen az, ahogy néz. Nem tudom, nem-e csak az akarás végett látom így, és valójában csak képzelem az egészet, de ha nem, csak elképzelni tudom, az anyjának milyen nehéz lehet mindig ezzel szembesülni reggelente. Az ember hozzászokik, igen, mint ahogy én is hozzászoktam Mark vigyorgó képéhez a vitrinben, ahol a szolgálat közben elesett társaink képmása feszít az örökkévalóságnak, de nem lesz egyszerűbb. A fájdalomküszöböd nő.
Helyeslően bólogatva gyújtom meg a saját szálam, aztán a piros-fehér doboz visszasüllyed a zsebembe. Majdnem olyan szangvinikusan, ahogy a szemöldököm emelkedik meg a kérdésére; nem, nem is arra. Arra, amivel magyarázza. – És te onnan tudsz Ivanovról, hogy…? – A neve nem volt publikus. Úgy értem, természetesen szerepelt már az újságokban, akkor is, mikor annak idején körözést adtunk ki ellene (eredménytelenül), meg most, év elején is, mikor januárban összefüggésbe került a Dordevic-üggyel. De már annak is fél éve;  legújabb nyomozásunkban, amit személyesen én vetettem fel az ügylistára, tekintve, hogy María engem hívott, ismét előkerült, de… Amennyire én tudtam, egyelőre még nem szivárgott ki az információ, hogy őt vádolnák annak a David nevű fickónak a megölésével a motelben. A legutóbbi cikkekben legalábbis csak annyit olvastam, hogy „maffia-leszámolásról” s társairól hadoválnak. Részben igaz volt persze, de a „maffia” fogalma, s a mai, aktív szervezett bűnözési csoportok valós lénye két külön evolúciós ágra tehető.
Mégis, úgy sejtem, Leslie tud valamit erről. Eszembe jut, hogy a magazinnál dolgozik, igen – egyszer olvastam ott a nevét, a metróaluljáróban találtam a padon, mikor unatkoztam –, de kíváncsi lennék, lehozott infóról van-e szó. Ha ugyanazon személy neve túl sokszor jelenik meg a lapokban, az általában nem tesz jót; úgy tünteti fel, mintha New Yorknak meglenne a személyes Jokere, csak épp  a Batmanje nem. – Leslie – sóhajtom, kifújva egy adag fehér füstöt – , azt hiszem, öt éve elég világosan a tudtomra lett hozva, hogy anyád nem szeretné, ha a családotokhoz közöm lenne…
Azóta öt év telt el, igen. Leslie lényegében felnőtt volt, még ha ebbe őrületnek is tűnt belegondolni, gondolom, valamelyest a saját élete ura… Mégis, kellemetlen érzés fészkelődik be a bőröm alá, mint a szkarabeusz. Mintha megszegném az eskümet, azzal, hogy beszélek vele – nem mintha ez lenne az első ilyen eset, de néhány életben tartására szükségem van, hogy legalább néha el tudjam hinni magamról, ér valamit az adott szavam.
Aztán Leslie folytatja, és azon kapom magam, hogy majdnem megégetem az ujjamat a felgyűlő és le nem pöckölt hamuval. – Segíthetnél? És mégis hogyan? Hacsak nem a spájzban rejtegeted Lyubeket… – megvonom a vállam. Tudom, hogy el kellene küldenem. Az lenne a legbiztonságosabb. De van itt valami halovány sejtés, amit jobb híján ahhoz tudok hasonlítani, mint mikor az ember érzi, hogy tüsszenteni fog, de még messze van tőle. Egy halvány, csiklandós érzés, ami nem hagy nyugodni.
Brown valamiért nagyon el akarta küldeni. Volt abban valami különös. De nem tudom hová tenni.
Lepöckölöm a hamut, és mélyet szívok a cigarettából, mielőtt folytatnám. – Tudod a választ.. Mindig dolgozom az ügyön. A gond az, hogy Lyubek Ivanov olyan, mint egy folyami angolna, ha kifogtad, még akkor is kicsúszik a kezedből. Valahogy mindig meglóg; mint valami… Szellem. Néhány havonta felbukkan a neve, tesz valamit, aztán nyom nélkül eltűnik. Nem hiszem, hogy a mostani esetek különbek lennének a korábbiaktól… – szabad kezemet a vállára helyezem, hogy megszorítsam. – Ne éld bele magad olyasmibe, amiben csak bukni tudsz. És még kevésbé próbáld belesodorni magad. Megértem, hogy… igazságtalannak érzed a dolgot. Az is. De amíg nem találunk fogást Lyubeken, pontosabban azokon, akiknek dolgozik, addig nincs mit tennünk.
Már öt évvel ezelőtt is tántoríthatatlan voltam a ténytől, miszerint belsős segítsége van, talán járőri szinten is, de magasabb körökben bizonyosan. Egyszerűen túl jól tudták, hogy hol vannak egységek és hányan, mikor járőröznek, mik a bevett ellenőrzési stratégiák… Mindet kijátszottak, ő is és Mensch is.
Ismerték a riasztórendszer kódját a Hewson-házhoz. Rendőrségi készülék volt, olyan, ami egyenesen hozzánk tartozik, nem egy külön védelmi céghez. És a tény, hogy épp egy potenciálisan belső körökbe vezető nyomozás közben rendelték el a kiiktatását… De nem engedhettem meg magamnak, hogy mindenkiben kételkedjek bizonyíték nélkül. Egyetlen ember nem képes mindenkivel szembeszállni, mindegy, mennyire akarja; ezt a nehezebb úton tanultam meg.
– Eddie Mensch-re ráment az életem. Az egész életem – teszem hozzá komolyan, szemöldökráncolva. – Még csak most jelent meg a fejedben a gondolat, most léptél a cselekvés útjára… Úgyhogy még idejében figyelmeztethetlek: ne hagyd, hogy Ivanovra a tiéd menjen. Nem ér annyit. Vagy nem bízol benne, hogy Nekem sikerülni fog? – Oldalra döntöm a fejemet. Segítséget ajánlott, aztán az enyémet kérte… Ez nagyon úgy hangzik, mintha nyomozni próbálna. Azt viszont csak nyomon lehet elkezdeni, nem a vakvilágba. – Vagy szerinted tudsz valamit, amit én nem…?
Őrületnek tűnt; nyolc éve más sem töltötte ki a gondolataimat, mint ez az ügy. És Én ne tudnék valamit, ami elég egyszerű volt ahhoz, hogy egy tapasztalatlan újságíró észre vegye? Nem lehetetlen; de kétségbeejtő lehetőség volna.

Gonna fight till the end

I won't turn my back again, gonna stand and face the rain