Régóta tervben volt már egy új lakótárs toborzása, de nem mertük ország-világ számára kikürtölni a hírt. Egyrészt, mert nem lenne szerencsés fél New Yorkot körbevezetni a lakásunkban, hogy lássák, mi mindent tudnának meglovasítani, arról nem is beszélve, hogy időnk sincs ennyi betörőre; másrészt mindannyiunknak akadnak olyan ismerősei - közvetlenek és közvetettek egyaránt -, akiknek véletlenül sem szeretnénk, ha a fülébe jutna a dolog. Tény, hogy nem ezek a világ legkedvezőbb feltételei, viszont nem lehetnek olyan reménytelenek sem, ha máris akadt egy jelentkezőnk.
Magyar. Magáról az országról hallottam már egyszer-egyszer, arról azonban fogalmam sincs, mennyiben különbözhet a kultúrájuk, a habitusuk. A nyelvük első blikkre sok mindenben eltér a miénktől, nem szoktam hozzá, hogy képtelen legyek kimondani egy idegen nemzetiségű nevet, pedig az ázsiaiak aztán szeretnek nyelvtörőket alkotni. Balasz, Balasz, szerintem nincs az a nő vagy férfi, aki egy egész éjszaka alatt ennyiszer ejtené ki a nevét (próbálná), mint én az utolsó öt percben pánikszerűen, az érkezését várva. Csak remélni tudom, hogy nem fullad bele a csuklásba.
Onnantól kezdve figyelem, hogy megtorpan az épület bejáratánál, így mikor végre megszólal a kapucsengő, késlekedés nélkül nyomom le a gombot és köszöntöm őt a mikrofonon keresztül. Ha idáig sikerült eltalálnia Brooklyn útvesztőiben, házon belül már nem adódhat gondja. Az egyszerűség kedvéért persze odaállok az ajtóba, hogy ne kelljen végigbogarásznia a számozásokat.
- Szia! - mosolygok rá barátságosan, ahogy hallótávolságon belülre kerül, majd kissé hivatalosabbra véve a figurát kezet nyújtok. - Leslie Hewson. - Talán ha még egyszer hallanám a nevét a saját szájából, ki tudnám ejteni.
Miután szemtől szemben is letudtuk a bemutatkozást, arrébb húzódom, hogy beléphessen a lakásba, ami kis szerencsével az övé is lehet a jövőben.
- Megkínálhatlak valamivel? Víz, üdítő, tea, kávé, forrócsoki, netán valami erősebb? - Csak egy szavába kerül, és már teljesítem is a kívánságát, cserébe pedig nézelődhet a konyhában, sőt, a bárszékek egyikét is kisajátíthatja magának. Ez a kedvenc helyiségem mind közül, világos és nyitott, habár tágasabb is lehetne. A tűzhely és a falon lógó edények csillognak a tisztaságtól.

Otthon se egyszerű menet az albérletkeresés, azt kell mondjam, itt, New Yorkban sem másabb a helyzet. Amilyen könnyen összejött ideköltözésünkkor az a kecó, éreztem, hogy nem fog sokáig tartani a nagy öröm, egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – és igazam is lett, ugyanis idő közben a tulaj kitalálta, hogy neki mégis szüksége van a lakásra, és nem tudja nekem kiadni. Pontosabban, a későbbiekben, úgyhogy van két hetem, hogy összecuccoljak és tovább álljak. Ezzel nem is lett volna nagy gond, elvégre a cuccaim nagy része még mindig kartondobozokban lapult, de hogy én két hét alatt másik albérletet találjak? Az szép menet lesz.
Mondanom sem kell, két napon belül már minden csapattársam tisztában volt vele, hogy vészhelyzet van, a szaktársak közül is az, akikkel legalább már látásból ismertük egymást, és ennek köszönhető az is, hogy pár nappal később az egyik óra után egyikőjük egy nevet, és telefonszámot rejtő cetlit nyomott a kezembe, mondván, egy próbát megér. Valami barát barátjának a barátja keres lakótársat… Miért is ne? Inkább, mint hogy haza menjek lakni!
Óra után fel is hívtam, megtudtam a címet, meg azzal a lendülettel egy találkát is lebeszéltünk még aznap délutánra, én pedig, mivel a kiköltözés határideje vészesen közeledett, a délutáni szeminárium után már rohantam is megnézni azt a bizonyos lakást. Igaz, itt nem egyedül fogok lakni, de valamit valamiért, legalább nem fog a gatyám is rámenni a rezsire meg a bérleti díjra.
- Szia! – hála az égnek az adott lakás mint kiderült, csak néhány tömbbel van arrébb a helytől, ahol most lakok, így egész könnyen sikerült odatalálnom, miután pedig az épület megvolt, az adott számot megtalálni már kész gyerekjáték volt.
- Balázs Csíkszentmihályi, örvendek. – nyújtok én is kezet felé, bár nagy reményeket nem fűzök ahhoz, hogy a vezetéknevemből bármit is megjegyez. Ha a keresztnevemmel boldogul, már az is nagy eredmény, abból kiindulva, hogy megküzdenek vele az amerikaiak.
- Wow, jó kis választék. Valami üdítőt elfogadok, köszönöm. Amúgy nincs bajom a töményebbel se, de így edzés előtt inkább nem kockáztatnék. – követem a konyhába, de nem foglalok helyet, csak a pultnak támaszkodva veszem alaposabban is szemügyre a helyet.
- Egyébként, ha nem titok, hogyhogy lakótársat kerestek? Valaki elköltözött, vagy valami más oka van? Hmm… a konyhát amúgy használni is szoktátok, hogy olyan patyolat tisztaság van, mint ha valami lakberendezési magazinhoz fotózták volna, vagy csak a látogatók tiszteletére lett így rendbe vágva? – érdeklődök félig-meddig komolyan, mert oké, hogy a konyhában legyen rend és tisztaság, de ha a lakás többi részében is ez az elvárt szint, akkor lehet, hogy mégsem én vagyok az ő emberük…

Ebből a távolságból már biztosra vehetem, hogy a vonásai megegyeznek a facebookon lecsekkolt férfiéval, ami kezdésképp nem rossz: húsz százalékkal csökken az esélye annak, hogy egy csalót vagy egy sorozatgyilkost invitáltam meg az otthonomba. A kézfogása rendben van, és úgy tűnik, nem illetődött meg magától a gesztustól sem, holott a korosztályunk egy része kimondottan nevetségesnek tartaná. Túl is vagyunk az első lépcsőfokon. Ugyanakkor magammal szemben is akad egy elvárásom, amivel nyilvánvalóan nem jutottam előrébb, ezért kevésbé önálló, ám annál diplomatikusabb módszerhez folyamodok.
- Oké, szólíthatsz Lee-nek, ha elárulod, hogy szoktak becézni azok, akik hozzám hasonlóan nem tudják kimondani a nevedet. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogom megtanulni - teszem hozzá eltökélten. - Csak egy átmeneti megoldás. - Mondjuk egy hét erejéig. A vezetéknevéről viszont hallani sem akarok.
Ha magától nem venné le a cipőjét, miután belép a lakásba, megtorpanok az út közepén és jelentőségteljesen a fal mellett sorakozó lábbelikre pillantok. Nem vagyok tisztaságmániás, de akadnak gyengéim, és biztos lehet benne, hogy mire elköszönünk egymástól, minddel tisztában lesz.
- Hajlamos vagyok túlzásba vinni a vásárlást, ha tudom, hogy vendégünk lesz. Azon kívül mégiscsak hárman lakunk itt, mindenki mást preferál... - magyarázom vállat vonva. Nem vásárolunk be valami gyakran, de olyankor a fél üzletet kifosztjuk.
Ajkaimra mindent tudó mosoly ül, mikor elutasítja a töményet.
- Vagy úgy, tehát nem bírod. Nem szégyen. - Szó sincs itt manipulációról, csupáncsak tudni szeretném, hogy vészelné át a rá váró megpróbáltatásokat. Nem vagyok olyan jó fej, hogy rendszeresen feltakarítsam más hányását. - Vízilabda, ugye? Mióta játszol? - Láttam róla képeket, és érdekelne, vajon karrierépítési célzattal utazta-e át a fél világot, vagy mert valami újra vágyott. Ehhez azért elkel pár bemelegítő kérdés.
- Igen, elköltözött. - Végül is valóban elköltözött, miután közös megegyezés alapján erre kértük, tehát igazat mondtam. Akár hallhatott is volna pletykákat az incidensről, lévén, hogy baráti kapcsolatok vezették hozzánk. Ha nem, annak csak örülni tudok, nem szeretném, ha azt feltételezné, túl könnyen indokot találunk a lakótársak kiutasítására - a barátnőm követett el mindent, hogy megelégeljük a jelenlétét.
- Biztosra akartam venni, hogy egy vércseppet sem hagyok magam után - válaszolom szemrebbenés nélkül, és megvárom a reakcióját, mielőtt megengednék magamnak egy mosolyt. - Nos, vannak emberek, akiknek elég letörölniük a pultot egy vizes szivaccsal és elmosogatni, miután csinálnak valamit a konyhában. Én az az ember vagyok, akinek elég kinyitnia egy tejet, hogy mindent összefröcsköljön, szóval ha valami nagyobb volumenű sütésbe-főzésbe fogok, kénytelen vagyok nagytakarítást végezni. - És nem a félmunkáról vagyok híres, ha valamit megcsinálok, azt a legalaposabban teszem. Még szép, hogy úgy csillog, mintha egy magazinhoz fotózták volna!
- Egyébként legtöbbször inkább rendelünk. - Gondolom, ez nem fogja meglepni. Épp ezért kulcskérdés a következő: - Te milyen kajákat szeretsz?

Az, hogy egyből a lehetséges becenevemre terelődik a szó, akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, mondhatni, már vártam… bár a másiknak előnyére szóljon, legalább egész jól fogadta szemrebbenés nélkül a teljes nevem, semmi pofavágás, grimasz, meg hüledezés, ahogy a többség szokta.
- A „Balu” megfelel? Vagy ha nagyon nem ár rá a nyelved, még egy „Blaise”-ben is kiegyezek. Lee. – mentem bele a játékba, arra meg inkább már nem is reagáltam, hogy ilyen elszántan a fejébe vette, megtanulja a nevemet. Tény, nem egy bonyolult valami, ettől függetlenül a többség az istenért se boldogul vele, vagy ha mégis, akkor sem egészen ugyanolyan a kiejtés. Mindenesetre, az elszántsága legalább dicséretes.
- Áhh, vagy úgy. Képzelem, ha vacsira jöttem volna, minimum 7 fogásos terülj-terülj asztalkám? Vagy csak a vásárlást meg a készülődést, a főzést nem fenyegeti ilyen veszély? – kérdezek vissza, miközben a cipőben ott hagyom a bejárat közelében a többi mellett.
- Ó, hogy én ne bírnám? Nem ismerem a lakótársaidat, de így látatlanba, szerintem együtt se bírnátok leitatni úgy, hogy én dőljek ki elsőként. Már ha nem egy rakás masszív alkoholistával laksz együtt. – teszem hozzá a biztonság kedvéért, mert sosem lehet tudni, de ha egy rakás csaj az eddigi lakótárs, ráadásul hasonló alkat, mint Lee… nos, ciki lenne, ha szarabbul bírnám tőlük. De ha mégis versenyezni támadna kedvük és rosszul állna a szénám, akkor is van pár trükk a tarsolyomban még a kolis bulikból.
- Nézzenek oda, csak nem végignyálaztad a Facebook oldalamat, mielőtt jöttem volna? Igen, vízilabda, a kérdésedre pedig, hogy mióta játszok, csak annyit mondanék – előbb tudtam úszni, mint járni gyerekként. Te pedig újságíróként dolgozol, igaz? Milyen területen? – kérdeztem vissza, mert ha már lakótársak leszünk, nem árt, ha én is ismerem valamennyire, nem csak ő nyomoz le minden oldalról. Mondanám, hogy biztosan rossz firkász beidegződés, de belegondolva, ha én keresnék magamnak új lakótársat, valószínűleg én is tudni akarnám, ki az illető.
- Nocsak, azt ne mondd, hogy az eddig háziállatként tartott nyuszi most végezte a fazékban nálatok. – csaptam le a magas labdát a vér említésére, bár magam sem gondoltam komolyan, hogy ilyesmire vetemedne – Vagy szimplán ennyire béna vagy a konyhában, hogy ilyen gyakran vágod el az ujjadat? – passzoltam vissza a labdát egy újabb kedves kérdés kíséretében, miközben alaposabban is szemügyre veszem magamnak az előbb említett helységet.
- Hogy én? Bármit megeszek, nem vagyok válogatós. Bár, hogy a klasszikust idézzem, „Nem azért küzdöttem fel magam a tápláléklánc csúcsára, hogy vegetáriánus legyek. – szóval a zöldség nálam a körettel egyenlő, úgy még hajlandó vagyok megenni, de mint főétel? Ne vicceljünk, kérem…
- Hmm, mondjuk az se rossz, bár egy idő után elég unalmas tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy a főzésnek is megvan a maga hangulata. A lakótársaid, mind amerikaiak vagytok, vagy van külföldi is a csapatban? – dobom be az újabb kérdést, mert az sem éppen elhanyagolható információ, ha ide költözök.

- Baloo, mint a Dzsungel könyvében és a TaleSpinben? Már nem is akarlak a rendes neveden szólítani. - Hívhatnám akár kapitánynak is. Én generálissá lépnék elő, a többiek számára pedig beköltözési sorrend alapján osztanám ki a kettő közt elhelyezkedő rangokat.
- Nos, kezdjük ott, hogy nem jöttél volna vacsorára - szögezem le. Mivel Balu csupán egy a három rengeteg jelentkező közül, nem fáradoznék ennél komolyabb vendéglátással. Illetve ha mégis, biztosan nem olyankor tenném, mikor egyedül kell fogadnom őt. - Ellenkező esetben valószínűleg csak három fogással álltam volna elő, azok viszont egytől egyig különlegesek lettek volna - válaszolom sejtelmesen, elvégre azt már kevésbé tartom kizártnak, hogy a közeljövőben sort kerítünk rá; addig is meggondolatlanság lenne részletekbe bocsátkozni. Ha őt választjuk lakótársunknak, meg kell adnunk a módját az ünneplésnek, ehhez pedig jó kezdet lehet egy vacsi.
- Foglalj helyet, kérlek! - paskolom meg a hozzám legközelebb eső bárszéket, amint útban a hűtőhöz elhaladok mellette. Mégiscsak jobb lenne, ha kényelembe helyezné magát, míg letudom a kiszolgálását.
- Nem győztél meg - húzom el a számat kétkedve. - Ne aggódj, köztünk marad. Biztos akad itt valami a te súlycsoportod számára is... - Ütközésig nyitom a hűtőajtót, vállam fölött futó pillantást váltva Balázzsal (legalábbis bízom benne, hogy nem kerüli el a figyelmét), hogy megadjam neki az utolsó visszakozási lehetőséget, mielőtt nekilátok az üdítők módszeres kipakolásának.
Miután gondoskodtam az italáról és letettem elé egy tál süteményt, magam is letelepedek az egyik székre.
Naná, hogy végignyálaztam a profilját! Az édesapám zsaru volt - habár neki erről aligha lehet tudomása -, én pedig újságíró vagyok, mindennapos kapcsolatban NYC legrosszabb rémálmaival. Ilyen körülmények között az ember lányába hamar beleivódik az elővigyázatosság, hogy a kíváncsiságról, mint mozgatórugóról, ne is beszéljünk.
- Bűnügy. Tehát ha jóban akarsz lenni velem, tudod, mi a dolgod - kacsintok rá cinkosan. - Különben a barátod fecsegett a munkámról, vagy te is utánam jártál? - Mert ha nem, akkor elég felelőtlen és vakmerő húzás volt idejönnie, függetlenül attól, mennyire bízik az ismerősben, aki leadta a drótot az albiról.
- És a vízilabda miatt költöztél ide? - térek rá a valódi kérdésre.
Nevetnem kell, mikor meggyanúsít a nem létező háziállatom kivégzésével, majd ismételten a hiányosnak feltételezett konyhai tudásomra utalgat. Lényegtelen, hányszor kerülgetjük ezt a talányt, nem fogom az orrára kötni a megfejtést.
- Lehengerlően ártatlan a fantáziád - vigyorodom el. Közben elraktározom magamban a figyelmeztetést, miszerint térjek rá a későbbiek folyamán a háziállat témára.
- Ezek szerint allergiád sincs? - Ugyan a bármit megeszek elég világosan csengett, jobb szeretek biztosra menni. - Van egy ír lakótársunk is, Conor.
Mostanra valószínűleg mindketten kiittuk a poharunk tartalmát és a sütiből is volt lehetősége belakmározni, így miután újratöltöttem, elérkezettnek látom az időt, hogy belekezdjek Balu körbevezetésébe.
Egyik helyiség sem mondható igazán tágasnak, ugyanakkor kényelmetlenül szűkösnek sem. Bárki is tervezte meg a szobákat, észrevehetően törekedett rá, hogy kihasználjon minden a rendelkezésére álló teret, méghozzá inkább praktikus, mintsem zsúfolt benyomást keltve. Ebből kifolyólag sok-sok faliszekrényt és polcot lehet látni. Mindenütt tisztaság van, néhol azonban előbukkannak a természetes rendetlenség apró, figyelmeztető jelei, amik felett ügyesen átsiklottam, mikor a Balázs érkezése előtti utolsó ellenőrző körútra indultam.
Külön van a mosdó és a fürdőszoba. Utóbbi sokkal világosabb, a kádunk előtt élénkvörös szőnyeg hever, és van egy fatáblánk, amire pakolni lehet, ha valamelyikünk pezsgőzni vagy csipegetni vágyna áztatás közben.
Az árva szobácska birtokolja a legalapvetőbb berendezéseket: egy ágyat, egy apró gardróbot, íróasztalt, hozzá széket, továbbá egy éjjeliszekrényt, amin még mindig ott virít a néhai lakótársunk lámpája. Egyetlen, hatalmas ablak terül el a falon, a redőny félig leeresztve, hogy elegendő fény áramoljon be a szobába anélkül, hogy túlzottan felmelegítené. Itt az eddigieknél több időt hagyok a srácnak a nézelődésre, természetesen, és ahogy korábban, ezúttal is készségesen felelek a kérdéseire.
Utunk a nappaliban ér véget, ami nem meglepő módon a legtágasabb helyiség mind közül. A tévénk közepes árkategóriájú (volt két éve), és ha Balázs elég szemfüles, észrevehet egy Xbox-ot az alatta lévő polcon.
- Szoktál játszani? - biccentek a konzolok irányába a fejemmel, miután lehuppantam a kanapéra.

- Úgy-úgy. – bólintok az említett két rajzfilmszereplő említésére, a következő megjegyzése hallatán azonban akaratlanul is elnevetem magam – Tessék! Minden csoda három napig tart, van, ami még addig se. – csóválom a fejem azon, mennyire hamar lecsapott a becenév alternatívára. Még szerencse, hogy ezzel speciel nincs különösebben bajom, ami becenevekkel meg ki lehet kergetni a világból, azokba előbb törne bele az amerikaiak nyelve, mintsem helyesen kimondanák.
- Hmm, azt hiszem, azért ez se rossz. Már ha a különleges alatt nem azt a „fine dining”-osan különlegeset érted, amikor két falat kajával piszkolnak össze minden tányért. – teszem hozzá óvatosan, mert hát sosem lehet tudni, mostanában egészen felkapott lett ez a téma, még ha nem is az én világom.
Szófogadóan leteszem magam az egyik bárszékre, miközben Leslie-re várok, amikor azonban meghallom a válaszát magyarázatomra, miért nem lenne szerencsés most töményezni, akaratlanul is felszökik a szemöldököm, egy icipicit talán a pumpa is bennem, az aljas kis öv alatti megjegyzése kapcsán.
- Tudod mit? Állok elébe, akkor tesztelj! Az úgy is látványosabb, mint ha bármit is mondanék. Már ha persze te is bírod az alkoholt. – felelem kihívóan, mert ha már én inni fogok, ő sem ússza meg, az egyszer biztos! Ha meg nagyon eldurvulna a helyzet, akkor kérek egy sört kísérőnek, aztán onnantól nyert ügy. Mindenesetre, ahogy landol előttem egy tál süti, már veszek is belőle, nem árt az, ha van, ami szívja az alkoholt az ember gyomrában, legyen szó akármilyen sütiről.
- Bűnügy? Ejha… az… szép. – nem mondanám, hogy nők esetében erre tippelnék először, ha megtudom, hogy újságíró, de végül is, valahol azt kell mondjam, illik a csajhoz így első benyomásra, már ami ezt a pár perces ismeretséget illeti.
- Is-is. Azért annyira én is veszem a fáradtságot, hogy megnézzem, hova, meg kihez akarok beköltözni, mielőtt valami baltás gyilkos mellett, vagy egy drogtanyán találom magam. – teszem hozzá, na nem mint ha azzal bárki is büszkélkedne a Facebook oldalán, de azért csak árulkodó tud lenni egy-két fotó…
- Igen, mondhatni. Részben amiatt, részben a családom miatt. – bólintok rá, de inkább bele se megyek a részletekbe, lévén, cifrább a családfám, mint valami brazil szappanopera főszereplőjének, úgyhogy… egyelőre meghagyom a boldog tudatlanság mocsarában. Ha annyira jóban leszünk később, vagy mindenáron kíváncsi rá, akkor meg egye fene… hadd örüljön.
- Az nincs, hála az égnek. – még csak az hiányozna, hogy glutén, laktóz, vagy valami egyéb érzékenységem legyen, az biztos, hogy nehezen heverném ki! Ilyesmiről azonban szó sincs, kajából minden jöhet.
- Az írek jó fejek. – állapítom meg így látatlanba is, eddigi tapasztalataim alapján, legalábbis korán sem olyan karót nyeltek, mint az angolok, úgyhogy az már jó jel. Inni is bírnak… Ha már ivás, fogom is a poharamat, majd miután gyorsan eltüntettem még egy szelet sütit – nem, nem fogom végigmorzsálni a lakást, nem kell félni – követem is idegenvezetőmet a szobák felé, folyamatosan nézelődve.
- Hmm, egész jól néz ki. Az előző albérletemnél mindenképp jobban. – állapítom meg elismerően miután a nappaliba érünk, igaz, azt nem teszem hozzá, hogy az előzőben egyedül laktam, csak félig-meddig volt bútorozott, és az itteniekkel ellentétben, én a legkevésbé sem törtem magam azon, hogy otthonosabbá tegyem. A mai napig kartondobozokban pihen a cuccaim nagy része. És milyen jó, hogy nem pakoltam mindent ki! Most mennyi időt spórolok vele?!
- Aha, fogjuk rá. Amerikába speciel nem hoztam magammal, de otthon elég sokat gyűrtük a tesókkal meg a haverokkal. Költözés óta meg max. a medencében megy a játék. – utalok a meccsekre, miközben kíváncsi tekintettel intek a fejemmel a készülék irányába – Nálatok mi a helyzet? Mindenki rajongója, vagy csak egy-két kocka akad a csapatban?

- Csak viccelek - vigyorodom el. - Mindenki megérdemli, hogy legalább megtanulják kiejteni a nevét, ha nem is azon szólítják. - Mondanom sem kell, én a helyében nem egyeznék ki a Blaise-zel. Nos, legfeljebb akkor, ha jobban tetszene, mint a valódi keresztnevem.
Figyelmeztetően emelem magasba a mutatóujjam, mikor a fine dining életeket említi a mi szent és sérthetetlen konyhánkban.
- Ebben a helyiségben nincs káromkodás! - Ha tehetném, befognám a sütő fülét, hogy még véletlenül se jussanak el hozzá ilyesfajta szitkok. Mégis mi volt a célja ezzel Balunak, tán rám akar szabadítani egy átkot? Rémálmot? Balszerencsét? Ő sikálja ki a tepsiket, ha az elkövetkezendő hetekben minden odaég majd; nincs az a bosszú, amit félvárról lehetne venni, márpedig ha kajáról van szó...
- Elképzelésem szerint a fine dining ételeket azoknak az üzletembereknek találták ki, akik félnek, hogy rosszkor jön rájuk a gyomorégés vagy a puffadás. - A másik teóriám, hogy kínos lenne órákon át két falat között, vagy közben társalogniuk. Kevesebb étel, kevesebb akadály. Épp csak annyi falatra van szükség, amennyi időt akarnak nyerni a rágással, illetve amennyi ideig el akarják húzni a beszélgetést.
Hogy mit lát ezekben a "gasztronómiai csodákban" bárki más, arról már fogalmam sincs.
- Nem is sejted, mennyire - válaszolom a létező legmagabiztosabb mosollyal az arcomon, noha az alkoholtűrő képességem nagyjából egy harminckilós kislányéval vetekszik. Szerencsére ebből kifolyólag kénytelen voltam megtanulni, hogyan hitessem el az ivócimboráimmal, hogy legalább ugyanannyit fogyasztottam, mint ők, így nem tartok tőle, hogy éppen a potenciális lakótársunk fog leleplezni. Amennyiben ez bekövetkezik, még mindig visszautasíthatom a jelentkezését, és tovább dédelgethetem a titkomat.
Feltéve, hogy megfelelőnek találja, töltök magunknak egy-egy pohár Captain Morgant. Magamnak colával és lime-mal ízesítem - mértékkel, hogy ne vegyen el a rum ízéből -, és Balázsét is feldobom valamivel, ha igényli.
- Hát akkor vitorlát fel! - emelem koccintásra a poharam.
Ritkán szerzek akkora meglepetést a szakmámmal, hogy a beszélgetőpartneremnek a szava is elálljon. Úgy hiszem ugyan azon okból, amiért mindig a rossz emlékeket idézzük fel először, ha a múltban keresgélünk; a többségnek hamarabb jut eszébe egy bűnténnyel kapcsolatos cikk, ha az újságra gondol, mint a legfrissebb sztár pletyka. Egy utcai lövöldözés, egy terrorcselekmény híre az egész napunkra rányomhatja a bélyegét, ha pedig valamilyen úton-módon a részesei voltunk, akár egy egész életre is. Tehát természetes, hogy ha nem is azonnal erre asszociálnak, sem olyan döbbenetes számukra ez az irány.
Persze, ettől függetlenül megeshet, hogy valaki egészen mást feltételez rólam.
- Pedig biztos annak is megvannak a maga előnyei - kuncogok fel szórakozottan. Azt már csak gondolatban fűzöm hozzá, hogy úgy is azok a legveszélyesebbek, akik a külső szemlélő számára ugyanolyan gyámoltalannak és elbűvölőnek tűnnek, akár Balu vagy én - gondoljunk csak Ted Bundy-ra. Őket viszont képtelenség volna tudatosan elkerülni.
A család-témát nem szándékozom feszegetni, ez talán az egyetlen határ, amit (többnyire) tiszteletben tartok egy új ismeretségnél. Azért remélem, nem a maffiózó papája elől futott idáig.
- Nálatok sok a külföldi? - érdeklődöm, miután jó fejnek titulálja az íreket. Feltételezem, saját tapasztalatból beszél.
Nos, szebb szavakkal is illették már a lakásunkat, minthogy "egész jó", de visszanyelem az elégedetlenségemet.
- Köszi. Igyekeztünk a legtöbbet kihozni belőle - mosolygok rá természetesen. Meglepődök, mikor a testvéreit említi, ez a részlet elkerülte a figyelmemet. - Szóval vannak testvéreid! Fiúk, lányok? - Bele sem akarok gondolni, milyen lenne, ha Reid vagy Logan ilyen távol költözne tőlem. Legalábbis feltételezem, hogy nem a családjával együtt jött az Államokba.
- Mikor mindannyian itthon vagyunk, ezzel döntjük el, ki a soros a mosogatásban - vigyorodok el. - Egyszóval igen, mondhatjuk, hogy mind azok vagyunk. - A világbéke érdekében remélem, nem remekel benne túlságosan hozzánk képest.
- Nos - kezdek bele, miközben a dohányzó asztalra csúsztatom a még félig tele poharamat -, készen állsz az igazi kérdésekre?