Sosem tanulok. Ezt akár írhatnám a síkövemre is, csak múlt időben, eléggé jól is illene oda. Miután csúfos vereséget szenvedtem, az lett volna a legkézenfekvőbb, ha félretolom a dolgot és egyszerűen csak … teszem a dolgom. Csak azt és semmi mást. Ment is, úgy … két napig tényleg ezen voltam. Talán csak amiatt van az egész, hogy Bellel megakadtunk. Mikor odamentem hozzá, nem hittem volna, hogy ez lesz. Persze, sejtettem, hogy nem oldódik meg a dolog magától, de valahogy reméltem, hogy elindulunk valamerre, ahelyett, hogy folyton kettőt lépünk hátra mindig, ha egyet haladunk, mert kiderül, csak falak vesznek körbe minket.
Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy miért hittem, egyedül majd többre megyek egy másik ügyben. Nem vagyok nyomozó, azt hiszem az már kiderült, hogy ez jobb is így. Marshallnak sem igazán beszélhettem a dologról, egyikről sem, mert nem volt kedvem hallgatni a kioktatást, és biztosan elmondja anyának is, ami pedig a legkevésbé sem hiányzik most. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy kihagyni őket jó ötlet volt, de nem érezném magam miatta ilyen rosszul, ha valóban így volna.
Jobbra fordulok az utcán, és úgy harminc-negyven méter után pillantok megint hátra. Rohadt életbe. Két fekete férfi jött utánam, távolról nem volt könnyű alaposan felmérni őket, de volt egy olyan érzésem, hogy akadnak náluk … szabálykövetőbb állampolgárok, hogy finoman fogalmazzak. Az autóm pedig messze parkolt, nem jöttem vele be megint, miután egyszer kis híján ellopták, úgyhogy maradt a séta. Ami nem töltött el nyugalommal, mert nemcsak rossz és barátságtalan, de ismeretlen környék is volt ez nekem, hiába voltam az utóbbi időben sokat itt, próbáltam inkább a nyilvános helyeken megfordulni.
Vettem még két kanyart, kissé megszaporázva a lépteimet, remélve, hogy az emlékezetem nem hagy cserben és jó irányba tartok. Hátra pillantottam és már éppen fellélegeztem volna, mikor újból feltűnt a két alak, és lehet, hogy csak én képzeltem be, de mintha ők is megnyújtották volna a lépteiket. A táskám felé nyúltam, hátha kicsit nagyobb biztonságban érzem magam, de épp az ellenkezőjét értem el. Pár éve felvetettem Marshnak, hogy segíthetne egy gázpisztolyt szerezni ,de nemet mondott, ahogy a sokkolóra is. Pedig most mindkettőnek nagyobb hasznát vettem volna, mint a táskában szorongatott gázspraynek.
Határozottan cserbenhagyott a memóriám, mert mikor felpillantottam már messziről kiszúrtam, hogy zsákutca felé sétálok. Visszafordultam, már-már szinte futva, hátha előbb kijutok, minthogy ideérjenek. Még épp időben fékeztem le, hogy ne ütközzek nekik.
-  Hé, hova sietsz így? Eltévedtél? – szólított meg az egyik, vigyorogva.
-  Muszáj neki, mert már nem először látom itt. Nem ez a bige volt ott pár napja a Jackson’s-ba? – néztek össze ketten. Ha jól rémlik, az annak a bisztrofélének a neve, ami a műhely közelébe volt, ahol nem olyan régen sikerült totál felsülnöm.
-  Csak hadd menjek. Kérlek – teszem hozzá, nem túl szívélyesen, de a legkevésbé sem érzem azt, hogy erősködnöm kéne.
-  Kér, hallod? Azért ennél biztos megy szebben is, igaz? Próbálkozz csak, mi ráérünk.
Láttam elsétálni pár alakot mögöttük, de vagy egyikük se nézett be a sikátorba, vagy pusztán csak nem érdekelte őket, hogy mi történik itt.
-  Abban meg mi van? – bökött az állával a vállamon átvetett kameratáska felé.
-  Semmi, csak …
-  Ez ilyen kamera izé, láttam már. Mi vagy te, természetfotós? – röhögtek össze, de én nem igazán voltam humorérzékemnél. A kezem továbbra is a táskámban volt, a gázspray köré fonódva, de őszintén szólva… nem tudtam használjam-e. Vagyis, inkább, hogy mikor. Eddig még sosem kellett, plusz ketten vannak.
-  Azok drága szarságok, igaz?
Egyre kevésbé tetszett amerre elment ez a ”beszélgetés”. Próbáltam egy lépést oldalra téve előrébb jutni, de szinte egyből lekövetett az egyik, lezárva az utat. Láthatóan nagyon kényelmesen érezték magukat.
-  Nem kéne egyedül mászkálnod erre. Elkísérjünk? Merre mész?
-  Nem kell, én …
-  Hagyd már magad, mi csak … -  a magasabbik előrelépett és megragadta a szabad kezemet, mire ösztönösen húztam elő a másikat és léptem közben hátra, próbálva kihúzni a szorításából a karomat. Hangosan felkiáltott és a szeméhez kapott, én pedig megpróbáltam egyből elfutni mellette, a másik felé emelve a gázsprayt, de vagy én voltam túl lassú, vagy ő túl gyors. Elkapta a kezemet és könnyedén szorította le, majd a fal felé lökött. Nem estem neki túl nagy erővel, de így is megéreztem, ahogy a hátam neki csapódott.
-  Picsába, meg vagy?
-  Nem látok baszki!
-  Ezt kurvára megbánod, te hülye … -  nem igazán figyeltem már ekkor. Láttam és hallottam is, de nem jutottak el a szavak hozzám. Eszembe jutott az a nap, mikor anya nagyon csúnyán leteremtett, mert későn értem haza. Már eltelt pár év apa halála óta, de még akkor is szinte reszketett minden alkalommal, ha sötétedés után értünk haza. Össze is vesztem vele, nem is amiatt, mert ne érettem volna meg, inkább csak… már nem is tudom. Csak azt, hogy többször kellett volna meghalljam őt.

ain't no grave

– Hé, Red!
– Hm?
Al a kezét törölgetve áll meg a műhely ajtajában és közelebb int magához, úgyhogy visszatrappolok a felhajtón. Mára végeztem, de úgysincs miért hazasietnem. – Tudod, hogy bírlak, ugye?
– Kurvára remélem, hogy ez nem az a rész, ahol kirúgsz. Mert azért egy kicsit pipa lennék.
Megrázza a fejét. – Mit akart itt az a csaj a múltor?
– Milyen csaj?
– Tudod miről beszélek. A fényképezővel a nyakában. A fiúk látták elfelé spurizni innen. Kint voltál hátul, úgyhogy látnod kellett.
– Tudod milyenek. Azt hiszik a Bronx egy kibaszott szafari – vonom meg a vállam. – Ráérnek, túl jól élnek, keresik a szart hogy legyen miről panaszkodni. A hátsó roncsokról akart képeket csinálni aztán eladni etsyn vagy valami ilyen marhaság.
Al felvonja a szemöldökét. – Ennyi?
– Ennyi. Miért, mit gondolsz, feleségül kértem? Elhajtottam a fenébe. – Úgy tűnt, hogy ennyi elég neki, legalábbis nem akart több kérdést feltenni, nekem viszont született egy. – Miért?
– Roysonék látták ők megint a környéken. Azt hallottam, tanítani akarnak neki egy leckét.
Roysonék az egyik helyi banda tagjai voltak, akik többek között védelmi pénzt szedtek. Aki ezt nem fizette, megjárhatta, így vagy úgy. Az egyik kuzinom férje megpróbált szembeszegülni velük, de csak annyit ért el hogy leégették a delijét. Utána fizette. Nehéz elnyomnom a szemforgatást ami kikívánkozik belőlem. Hogy lehet ekkora barom az a csaj? – Hát, így járt. Mondtam neki hogy ez nem az ő terepe.
Tényleg mondtam neki. Nem az én hibám hogy nem veszi komolyan. Hányszor kell elmondani neki mire leesik? Roysonék nem totális barmok, nem annyira, hogy egy fehérrel kezdjenek ki, úgyhogy valószínűleg csak kirabolják. Az a fényképezőgép biztos sokba került, beadják egy zaciba és ennyi. Nem az én dolgom. Ebben egészen biztos vagyok.
Ennek ellenére is azon kapom magam, hogy nem hazafelé indulok, hanem kerülőúton. Tudom Roysonék merre szoktak bandázni. Rohadtul kölykök amúgy, a fejesüket, Roysonék nagybátyját egy éve lesittelték lopásért, azóta úgy rohangálnak fel-le mint a kiskirályok, csak közben egy agysejten osztozik az összes. A bátyám annak idején vele futott egy darabig, úgyhogy ismertem őket, két utcával lentebb nőttek fel. Nekem viszonylag kevés félnivalóm van ezeken az utcákon, de még így is van annyi eszem hogy ne akarjak a sötétben bizonyos helyeken járkálni.
Ráfordulok Roysonék utcájára. Az épület előtt ahol laknak a lépcsőn néhány kissrác ül; nehéz megállapítani hogy a testvéreik vagy a gyerekeik, esetleg vegyesen. – Hé!  Merre vannak Roysonék?
– Miért akarod tudni? – biccent felém az egyik kölyök. Mennyi lehet, kilenc? Tíz?
– Biznisz.
Ezen elgondolkodik, mintha meg tudná állapítani mennyire mondok igazat, aztán elmutat az utca vége felé. – Arra mentek. Fordulj jobbra, szerintem ott lesznek.
Követem az utasítást, remélve, hogy a kölyök nem csak szórakozik velem. A legtöbb helyen már égnek a fények a társasházak ablakaiban, jó pár helyről a tévék vagy a párkapcsolati viták és gyerekbőgés hallatszik ki. Az egyik helyen néhány  papírfecni repül ki az ablakon; szerintem spanglipapír lehet. Azért biztos ami biztos, kibújok alóla és szaporázom a lépteimet. Az utca végén nem találom őket, de még épp látom befordulni őket a sarkon túl. Ez az a pont ahol még haza tudnék sétálva, legfeljebb feltételezésekkel, de nem konkrétumokkal. Mi a szarért is vagyok itt? Egy palacsintaseggű hógolyóért? Mintha fordított esetben a kisujját is mozdítaná.
Francba.
Azelőtt megindulnak a lábaim hogy a fejem tudatosan meghozná a döntést, és mielőtt különösebben meg tudnám gondolni magam, meghallom a beszélgetés hangját. Már ha annak lehet nevezni. Ez az idióta tényleg képes volt önmagától befordulni egy zsákutcába? Úgy néz ki.
Mikor utánuk fordulok nem sokat látok, itt csak az utcai fények maradnak, de a körvonalakhoz épp elég. És hallom amit kell.
– Hé! – szólítom meg őket fennhangon és még füttyentek is egyet. Mindketten felém kapják a fejüket; a közelebb álló hunyorogva felém hajol.
– Mi a szart akarsz, Redding?
– Ti mi a szart csináltok, seggarcok? Szerinted ha erre jönnek a zsaruk gondolkoznak fél percet is hogy lőjjenek?
– Szarok a rendőrségre!
– A nagybátyád biztos büszke lenne. – Amennyire innen meg tudom állapítani Leslie-nek nincs baja. Egyelőre.
– Szétbaszta Dean szemét, baszod!
– És akkor mi a terv? Bevered az orrát? Térj már magadhoz és húzzatok innen mindketten!
Az idősebbik Royson elgondolkozik, gondolom épp mérlegeli hogy mennyire is szereti az öccsét aki épp a szemét fogva görnyed. És mennyire éri meg érte a börtön. Végül zsebre vágja a kezét és hátrálni kezd Leslie-től. Mondd neki valamit, amit nem értek, aztán felém fordul. – Csak azért, mert tiszteljük a Nagy Redet, vágod? De ne próbálj ilyeneket húzni legközelebb, mert kurvára a rossz oldalunkra tudsz kerülni!
Ahogy a fiatalabb, de magasabb elhúz mellettem diret levesz vállal. Kibaszott zsiráf. Utánuk nézek míg kellő távolságba nem érnek ahhoz, hogy biztos legyek benne, nem gondolják meg maguk és rántanak elő egy rugóskést. Ez hatalmas hülyeség volt a részemről, de még nagyobb Leslie-éről.
– Neked valami kinked a halálközeli élmény, Hógolyó? – fordulok felé. Fogalmam sincs mit kezdjek a ténnyel, hogy rohadtul ijedtnek tűnik, és hacsak nem rosszul látom, mintha sírt is volna, bár lehet hogy csak a gázspré csapódott vissza az arcába. – Mit nem értettél azon, hogy ez nem neked való környék, ha? Azt hitted csak a hobbim ilyen hülyeségeket mondani?
Sóhajtva közelebb lépek hozzá, aztán a munkásnadrágom zsebéből elővadászok egy zsebkendőt. Mivel nem voltam otthon, nem tudtam átöltözni, de a kezem azért elég tiszta, Jade miatt pedig amúgy is mindig van nálam. – Szarul festesz. Csináltak valamit?

the ballot or the bullet