Nem, nem engedhetem, hogy elmeneküljön a nyomorultja és az, hogy egészen eddig képes volt menekülni picit sem tetszik. Sosem szoktak ilyen messze eljutni, de most már nem kell sok és elkapom. Leparkolom a kocsit hárommal az épület előtt, felveszem a szőke parókát és a kis "tatyókát", amivel a pláza picsák szoktak mászkálni. Elindulok az ajtó felé, de Adam.. Átkozott Adam Steven Rogers megint itt van a nyomomban, mondhatnám, hogy reménykedem benne, hogy nem szúr ki, de tuti kiszúrt, szaporázom a lépteimet és berúgom az ajtót és a konyha felé megyek, majd aztán az az átkozott rendőr megjelenik a küszöbön és.. csipogás. Szép lassan a plafonra nézek. - Menj ki és siess.. egy bomb.. - mondanám végig, de akkor jön a robbanás én pedig próbálok menekülni, de nem sikerül, képszakadás a kibaszott nagy sötétség vesz körbe és tudom, hogy a lökéshullámtól bevertem a fejemet valahova és valószínűleg rám omlott az épület.. Remélem nem fog kimenteni ez az ember, mert mindenhogyan halott leszek. Csak gyorsan jöjjön értem a halál angyala.
Amióta Lilith felbukkant másra se tudtam gondolni csak a bosszúra. Az aktát újranyitották, én pedig végre közel kerültem ahhoz, hogy elkapjam és megbűnhődjön a múltbéli tetteiért. Előbb a szüleim halála száradt a lelkén, aztán a kutyámat próbálta meg eltenni láb alól, később megfenyegette a számomra fontos embereket... sok volt már a rovásán. A hétvégéimet azzal töltöttem, hogy a térfigyelő kamerák arcfelismerőjének segítségével igyekeztem a nyomára akadni és úgy tűnt sikerrel jártam. Nem akartam, hogy kicsússzon a kezeim közül így azonnal a nő után rohantam és autóval követni kezdtem a városban a kocsiját. Persze kellő távolságból, amit nem szúrhatott ki egykönnyen hiszen nem volt célom a lebukás.
Miután leparkolt és kiszállt a kocsiból ~Szőkén, Práda táskával? Mi a rák?!~tízig elszámoltam magamban mielőtt magam is kiszálltam volna a saját kocsimból. A múltkoriból tanulva teljes menetfelszerelésben mentem, golyóálló mellényben meg minden hasonló nyalánkságban nehogy kilyuggathasson. Mondjuk a láb vagy fejlövést még így se úsznám meg, de legalább nagyobb eséllyel indulok neki az elkapásának mint legutóbb. A fegyver a kezemben, igyekszem a legkisebb feltűnés nélkül közel kerülni hozzá hátulról; de nem észre vesz?! ~Átkozott nőszemély!~ Érzem, hogy lebuktam és amikor megszaporázza lépteit én se óvatoskodom hanem utána rohanok az épületbe, mielőtt végleg szem elől téveszteném. Az ajtóval sem finomkodom, berúgom és látom amint a konyha felé tart. - Lilith... - Kiáltom, ám ekkor üti meg a fülemet a semmi mással össze nem téveszthető csipogás hangja.
~Bomba?!~ Úgy érzem magam mint valami elcseszett filmben, ahol a főhős épp a bomba robbanása elől menekül ki az épületből miközben a robbanás ereje méterekre repíti. Szinte lelassul az idő is körülöttem arra a pár másodpercre amíg farkasszemet nézek a nővel és tudatosul bennem érte már nem tehetek semmit sem, majd elrugaszkodva a bejárattól lendületet veszek. Elfutni azonban már nincsen időm, a robbanás lökéshulláma adja meg a kezdőlökést a végéhez majd a földön kötök ki, alaposan megütve magamat pár másodpercig a levegő is bennem szakad akkora ütés éri a mellkasomat és a tüdőmet. Az épület pedig a levegőbe röpül, a törmelék a nőt maga alá temeti és nem marad más csak a levegőben szálló porfelhő. Hitetlenkedve nézek a törmelékre, várom hogy megmozduljon, hogy előmásszon alóla támolyogva... de semmi. Semmi mozgás, semmi életjel.
Telnek a másodpercek és nem történik semmi. Nagy nehezen leszek csak túl a döbbeneten, hogy aztán a romokhoz rohanva dobáljam el a törmeléket, míg a Rá nem találok. ~Vajon meghalt?!~ Nem fér a fejembe, hogy miért szólt, hogy miért próbált figyelmeztetni. Lassan meg sem tudom számolni hányszor tört már az életemre, ártott nekem vagy fenyegette meg a szeretteimet. Tudom, hogy nem ki kéne ásnom hanem ott kéne hagyjam, de mégsem vagyok rá képes. Nagy nehezen megtalálom a karját, a pulzusa után kapok, kitapintom... alig érezhető olyan gyönge. Kétszer akkora erővel és gyorsasággal dobálom odébb a törmeléket. Most minden perc számít. Kiemelem a törmelékből és egy tisztább helyre viszem, a földre fektetve finoman elhelyezem. Most, míg eszméletlen megengedem magamnak azt a luxust hogy ne gyilkosként tekintsek rá, hanem a szeretett nőt lássam benne. Most oly békésnek tűnik, mintha csak édesen aludna.
- Lili... Lilith! - Szólongatom, rázogatom finoman; de hiába, semmi reakció. Megremeg a kezem, ahogy immáron egy kezemmel tartom törékeny derekánál fogva, a térdemen pihentetve a fejét miközben a téglavörös haját simogatom. Éveken át gyűlöltem az emlékét, a halálát kívántam és tervezgettem miként állok bosszút mindazért, amit a múltban tett. De most, hogy a halál tornácára került páni félelem fog el a puszta ténytől, hogy végleg elveszíthetem. Elégtételt kéne éreznem, méltó büntetését megkapta a sorstól mindazért, amit a családommal tett. És mégsem vagyok rá képes. A mellkasomban éktelenkedő hatalmas lyuk mérete nem hogy csökkenne pont fordítva, épp hogy nő a gondolatától is, hogy Őt is elveszítsem. Minden ellenére ami történt, még mindig szeretem. Sosem szűntem meg szeretni Őt... ~Bárcsak felébrednél!~
Nem, rohadtul nem erre számítottam, nem akartam én ekkora bajba keveredni, annyira egyszerűnek tűnt az egész, de tényleg! Csak elindultam erre a munkára, A. hagyott nekem egy borítékot és jöttem, felszerelkezve és amúgy is olyan hangulatom volt, hogy bárkit megöltem volna szívesen, még talán a szüleimet is.. na jó, ez rossz vicc volt, őket amúgy is megölném, de sosem fog kiderülni, hogy ki a franc hagyott ott engem azon az átkozott lépcsőn. Nem bánom, egyáltalán nem bánom, hogy ezt lett belőlem, hogy egy gyilkos lettem, aki pénzért oltja ki mások életét és szerintem ezen nincs is mit szégyellni. Ez éppoly munka, mint a takarítóké, ők is eltüntetik a szemetet és én is így teszek, csak nem a saját szemetem, hanem másokét. Mondhatnám,hogy mindenre felkészültem, hogy mindenre számítottam, ami itt szóba jöhet, de most jelenleg két olyan dolog is volt, amire nem számítottam, kezdhetném a kisebbik gonddal, de nem.. Szóval Adam követett, ez lenne a kisebbik gond, mert simán meglépek előle, de azért mosolyogva látom, hogy nincs vele kutya, tuti nem halt meg.. de azért inkább fejbe kellett volna lőnöm, mert szeretem tőle elvenni a számára fontos embereket, ez olyan, mint egy hobbi. Na de a másik gond az az, hogy csapdába csaltak és nem számítottam rá, hogy valaki bombát fog rakni az épületbe.. Ami fel is robbant és én szóltam annak az idiótának, hogy menjen ki, mégis magam szívtam meg és jön a nagy fekete semmi.. biztosan megfogok halni, mert nincs ki megmentsen és meg is akarok halni, nem akarok küzdeni az életemért.. ha megment az csak rosszabb lesz.. elég volt nekem ennyi is, túl sokat éltem így is.
Telnek a másodpercek és nem történik semmi. Nem tűnik úgy, mint aki a közeljövőben magához akarna térni. ~Vajon meghalt?!~ Egyre inkább úgy néz ki, mintha... mintha nem is lélegezne. Ijedtség lesz úrrá rajtam, amint kezemet az orra előtt elhúzva realizálom már ki tudja mióta nem is lélegzik. A pulzusát tapintom ki újra, de már szinte nem is érzem. Nincs idő segítséget, orvost hívni. Csak Ő van itt és én, másra nem számíthatok, cselekednem kell. Mázli, hogy kaptunk rendes kiképzést pont az ilyen esetekre vonatkozóan is. Szóval előkaparom az elsősegély tudásomat valahonnan mélyről és miután ellenőriztem a lány légútja tiszta, mesterséges lélegeztetésben részesítem remélve, hogy nincs még késő. Most minden perc számít.
Lilith vállainak magasságában helyezkedem hát el úgy, hogy kényelmesen elérjem a mellkasát illetve a fejét. Mivel fennállhat a gerincsérülés lehetősége különös figyelemmel és óvatossággal járok el a lány fejének és testének mozgatása esetén. A válla bal oldalához térdelve hajolok fölé, miközben a fejét hátraszegem. A jobb kezemmel a feje felett, hátul átnyúlok; majd 3 ujjal megtámasztom az állát óvatosan. Jobb fülemmel az orra és szája fölé hajolok - hogy érezzem és halljam ha esetleg mégis levegőt venne - és ezzel párhuzamosan figyelem a mellkasát is (hogy lássam a mellkasa emelkedését és süllyedését, ha lélegzik). Mivel a pulzusát kitapintva nem éreztem, korábban feltételezem hogy nincs már keringése és nekem kell ezen segítenem.
Mentőt kéne hívni vagy legalább segítségért kiáltani, de senki sincsen a közelben. Egyedül vagyunk. Egy másodperc alatt leizzadok, mert jól tudom most jön a legkritikusabb pontja a dolognak: a mellkaskompresszió. Ha elrontom, akár meg is ölhetem vele; viszont ha meg sem próbálom, akkor is meghal ugyanúgy. Tehát nincs igazából veszteni valóm, ha meg akarom menteni. ~Tényleg meg akarom?~ Merül fel bennem a kérdés. Simán itt is hagyhatnám mondván az élet megadta azt az elégtételt, amire vágytam és a Sors megbüntette. De nem érzek elégtételt, helyette csak még rosszabb a tudat hogy így Őt is elveszíteném végleg. ~Ha valaki megbüntetheti, ha valaki felelősségre vonhatja Lilith-et vagy hívják akárhogyan is valójában; nos az ÉN lehetek csak és kizárólag!~
Nem szemérmeskedem, a nő felsőjét felhajtva és a melltartóját megoldva tapintom ki a szegycsontját a mellkasának középvonalában, annak alsó felétől kellő távolságban - 2 harántujjnyit mérek ki a feje irányába - állok neki a kompressziót végezni. Pár nyomás után ráérzek arra, hogyan is kéne ezt: se túl erősen, se túl óvatosan nem ténykedem. Egységes kéztartást veszek fel, a mellkasára merőlegesen nyújtott karokkal, csípőmmel előre dőlve, egyenletes tempóban és sebességgel nyomom le újra és újra, majd engedem fel teljesen miközben fennhangon számolni kezdek. - Egy... kettő... három... négy... öt... Gyerünk Lilith! Nyolc... kilenc... tíz... - Beszélek hozzá, miközben a számolást tartva nem zökkenek ki. Azzal most nem törődöm, hogy esetleg a bordája fog eltörni, hiszen tudom jól a sikeres újraélesztés bordatörés nélkül szinte nincs is. Inkább maradjon életben és csontja törjön, minthogy elveszítsem! ~Gyerünk kislány, ne hagyj cserben! Térj magadhoz, ébredj fel!~
Valójában unom ezt a semmit, tényleg semmi sincs itt, csak sötétség és csak vagyok, mintha nem is élnék. Meghalni nem halhatok meg, hisz még a pokolból is kivetnének azok után, amiket tettem, ne nem mintha nagy hívő lennék, távol áll tőlem az ilyesfajta gondolkodás. De nem halhatok meg, túl kell élnem, nem érhet így véget minden.. még be kell fejeznem az ügyet és el kell kapnom azt a semmirekellő férget, aki ebbe a helyzetben kényszerített. Túl kell élnem, meg kell tennem mindent! Így tehát próbálom meggyőzni magamat, hogy kerüljek ki ebből az állapotból. Bár az agyamban pont most futnak le azok a képek melyeknek nem szabadna és hát.. miért kell pont most eszembe jutnia ezeknek? Végül egy köhögőroham keretében próbálok felülni, de kibaszottul fáj mindenem, talán eltört kettőnél több borda és nem fogok tudni egyedül lábra állni sem. Szememet csípi a füst, de még így is azzal az emberrel kerülök szembe, akivel nem akarok.. - Mondtam, hogy húzz el innen Rogers. - mondom neki halkan, majd ahogyan csak tudok felállok, bár elég ingatag és gyenge vagyok, de próbálok elindulni a szemétláda után, de végül csak összecsuklom.. - Ha megtalálom megölöm.. - mérgelődöm továbbra is halkan..
Azt hinnéd, hogy az újraélesztés olyan mint ahogy a filmekben van... idealizált, azonnal működik és varázsütésre magához tér a másik. Nos, a valóságban ez nem éppen így működik. - Huszonkettő... huszonhárom... huszonnégy... Lilith! Maradj velem... Huszonnyolc... huszonkilenc... harminc... - Fejezem be az első 30 nyomás számolását, majd a nő fejét hátra szegve - biztosítva a levegő tüdőbe való áramlását - vettem egy jó mély lélegzetet és a bal kezemmel az orrát befogva, jobb kezemmel az álla alá nyúlva kétszer a szájába fújtam a levegőt ütemesen egy-egy másodperc erejéig. Minden befújás után figyeltem a mellkasát, hogy megemelkedik-e. És vártam. Vártam, a csodát. Hogy magához térjen. Minden egyes cselekedetemet egyetlen, zsigeri ösztön irányította: meg akartam menteni. ~Nem veszíthetem el!~
Bármennyire is akartam gyűlölni őt, nyilvánvalóvá vált számomra hogy koránt sem vagyok túl rajta. Bármi is történt a múltban és bármennyire is fájdalmas még csak ránéznem is azok után amit tett arra a gyönyörű arcára, melyet most reszkető ujjaim simítanak végig. A bőre még mindig olyan puha, mint amilyenre emlékeztem régről. - Lilith! Kérlek... - Hajolok fölé, rimánkodom és könyörgöm nem törődve azzal ki lát vagy hall meg minket. Hiszen úgysincs itt senki rajtunk kívül. Senki sem jött a segélykérő kiáltásaimra, csak ő van itt és én. Tehetetlen düh lesz úrrá rajtam. - ... térj magadhoz! A fenébe is, ne merészelj meghalni! A rohadt életbe! Nyisd ki a szemed! - Ütöm a nő mellett többször egymás után az aszfaltot, majd végül a mellkasát is egyszer; mintha a fizikai fájdalom könnyíteni tudna a lelkin amit érzek.
Az ijedt kétségbeesésem oly mértékű dühbe csapott át, hogy még a könnyem is kicsordult. Mintha attól hogy kiabálok az eszméletlen nővel, hamarabb térne magához. Nem gondolnám, de ez valahogy mégis működött. Klisésen, mint valami filmben... de végül csak magához tért, bár távol van attól hogy jól legyen. Minimum megrepedt a bordája ha nem tört el attól, amit műveltem vele. Idegesen nevetek fel, miközben vállaimról mázsás súlyok gördülnek le. Látom, hogy próbál felülni ám ezt nem hagyhatom, nem szabad mozognia. Erővel nyomom vissza a mellkasánál fogva a földre, ügyelve arra ne engedjem felkelni, miközben minél kevesebb fájdalmat okozzak neki.
- Ne, ne mozogj még! Lehet, hogy komolyabban megsérültél... - Mondom neki, ám a nő mit sem törődve intelmemmel igyekszik magáról lerázva felállni és elindulni. - Hová mész?! - Kérdezem tőle megrökönyödve, bár igyekszem nem kimutatni belül teljesen összetör az hogy ilyen ridegen beszél megint velem. Ahogy elindul és pár esetlen lépés után összecsuklik, reflexből, azonnal utána kapok és lába se éri a földet mert ölembe zuhan. - Kórházba kéne vigyelek, szarul festesz... - Suttogom, magamhoz ölelve. ~Nem mintha megérdemelné, hogy megmentettem.~
Kissé sem lep meg engem a nőies picsogása az ellágyult tettei, mert hát nem is tudom.. ő mindig is ilyen kis nőies volt, mondhatni én voltam a kapcsolatban az igazi domináns egyed, csak el kellett nyomnom az igazi valómat, mert neki nem én kellettem.. Hanem az a lány, akit megismert, talán ha tisztában lenne mindennel, hogy holtestek hadát hagyom hátra, akkor nem is akart volna újraéleszteni engem, de megtette és talán én nem éppen úgy reagáltam és tettem, ahogyan ő azt elvárta volna.. Mire számított? Arra, hogy a nyakába borulok és megköszönöm neki, hogy megmentett? Nagyon el van tévedve. - Nem kell értem aggódnod.. - mondom neki hangosan és mérgesen, majd hát próbálok felállni, de nem igazán megy, nagyon nem megy.. Még csak nem is figyelek rá, leszarom, hogy mit akar nekem mondani, most az a legfontosabb, hogy elkapjam és megöljem azt, akit meg kellett volna itt ölnöm. Előkapok egy kis injekciót, amit a combomba vágok, nagyon erős és koncentrált fájdalomcsillapító. Nem, teljesen nem veszi el a fájdalmat, de minimalizálja annyira, hogy útnak eredjek. - Ha nem lettél volna itt, akkor már rég befejeztem volna ezt a küldetést! - mondom neki mérgesen, majd felállok. - Most pedig menj és nyald ki a szomszédodat, engem meg hagyj dolgozni.. - indulok el a kocsim felé.
Kezdőlap
Amióta Lilith felbukkant másra se tudtam gondolni csak a bosszúra. Az aktát újranyitották, én pedig végre közel kerültem ahhoz, hogy elkapjam és megbűnhődjön a múltbéli tetteiért. Előbb a szüleim halála száradt a lelkén, aztán a kutyámat próbálta meg eltenni láb alól, később megfenyegette a számomra fontos embereket... sok volt már a rovásán. A hétvégéimet azzal töltöttem, hogy a térfigyelő kamerák arcfelismerőjének segítségével igyekeztem a nyomára akadni és úgy tűnt sikerrel jártam. Nem akartam, hogy kicsússzon a kezeim közül így azonnal a nő után rohantam és autóval követni kezdtem a városban a kocsiját. Persze kellő távolságból, amit nem szúrhatott ki egykönnyen hiszen nem volt célom a lebukás.