A rozoga kocsiban partra vetett halként vergődve, egyre inkább nyakatekert pozícióban próbáltam megtalálni a lehetőségeimhez mérten a legelviselhetőbb pozíciót. Értelemszerűen nem találtam meg, viszont arra hamar rájöttem, hogy a nyakam reggelre rohadtul be lesz állva és örülhetek majd annak, hogyha nagyjából harminc fokos szögben el tudom fordítani. Izmaim fáradtan adták meg magukat a kényelmetlen póznak. Rendellenes volt, amibe belekényszerültem; fejem az ajtónak támasztottam, egyik lábam a vezetőülésnek támasztva – ez relatíve kényelmesnek tűnt – míg a másik a csomagtartóba lógott; ha a képet akarnám leírni egyszerűen csak annyit mondanék, hogy jelen pillanatban olyan kiszolgáltatott vagyok, mint bármelyik nő a nőgyógyásznál – csak éppen rajtam volt gatya. Időnként sikerült elbóbiskolnom, viszont a pillanatnyi mélyálmokból rendszerint hirtelen ébredtem ráadásul irdatlan baromságokat álmodtam és a világ semmi kincséért nem jött volna előbb a hajnal, hogy valamit kezdhessek végre magammal. Dehogy. Az este még jóformán el sem kezdődött. Tizenegy óra volt és mindenféle idióta haladt el a kocsi mellett. Ordítottak. Hangoskodtak. Mindent csináltak, amihez rendszerint nem volt idegem. Az emberek többsége alapvetően idegesített, viszont valljuk be, hogy ez az érzés kölcsönös volt; előszeretettel űztem hobbit abból, hogy túlfeszítsem a másiknál a húrt és jelentős sikerek álltak a hátam mögött, mert egyszerűen zseniális módon találtam meg azt, hogy kinek hova és mikor kell szúrni. Kopóösztön vagy valami kísértetiesen hasonló marhaság. Lustán elnyúlva bámultam a villódzó fényeket. Nem mondanám, hogy megbabonáztak, viszont a monotonitása leragasztotta a szempilláimat újra és újra – végérvényben eredménytelenül, ezért is fészkeltem magamat a vezetőülésbe és hajtottam valamivel arrébb, mert amennyire altatóan hatott, annyira idegesített is. A dagonyázásomat legalább hat méterrel arrébb folytattam és különösebben nem zavarta lelki világomat az sem, hogy nagyjából közvetlenül előttem állt egy oszlop a parkolni tilos jelzéssel. Ezen gondolatok között elmerülve a filozófia sötét bugyraiban éreztem, hogy az álommanók újra eljöttek, hogy baszkuráljanak – ezúttal sem hagytak békén; nevetséges képekkel jutalmaztak, mint például rózsaszín egyszarvú vagy éppen éneklő sütemény. Nem szívtam sokat – jelen helyzetben sem tartott több vissza, mint a lustaság és az elmúlt napokban megszokottá váló szemetem; minden, amit az elmúlt napokban használtam itt volt, mert egyszerűen nem jutottam el oda, hogy… kidobjam. Szétestem, egy egészen kicsit. Akármennyire is nehezemre esett elismerni, zavart a tény, hogy céltalanul lézengtem és egész álló nap… a hátsó felemet kapirgáltam; ez a mélypont. Innen már nem volt lejjebb. És míg valahol tudatom legmélyén már árkon-bokron túl jártam, hangos petárdára emlékeztető zaj és egy reflektorral felérő lámpa fénye égette át a retinámat. A kurva életbe... Megölöm azt, aki velem genyózik éjnek évadján!
- Szép estét, nyúzott hercegnőm!
A tulajdon öcsém kikent ábrázatával, hovatovább vitriolos vigyorával néztem farkasszemet az ablaküvegen keresztül... S így sanszos, hogy a végén még eltekintek az előbbi kijelentésemtől. Habár lassacskán ágyazódott be fülembe a háttérből dübörgő tuc-tuc, és hunyorogtam meg alaposan Ronnie hiányos bőrszerkóját, ideje volt rádöbbennem a nyilvánvalóra, miszerint a kakukktojás ezen a szentül meleg helyen csak jómagam vagyok.
A beragadt ajtónak nekifeszülve próbáltam kijutni a járműből, eredménytelenül. Hamar beláttam, hogy reménytelen küzdelmet folytatok, szóval feladtam. A lábam alatt békésen pihenő sörös dobozokat felrugdosva és lesöpörve az anyósülésről próbálkoztam meg a másik oldallal; éppen úgy éreztem magamat, mint amikor Ace Ventura arra kényszerült, hogy egy orrszarvú anyuka gyermekeként lásson napvilágot. Hasonlóan szerencsétlenül – de legalább ruhában (!) – ismerkedtem meg az aszfalttal, amikor az ajtó engedett az erőszaknak. Átkozott, ócska fémdoboz! A szüntelen dühöngés ellenére mégsem volt szívem eladni ezt a szart. Annyit szenvedtem már ezzel a tragaccsal… nem tudtam egyszerűen csak megválni tőle, mellesleg rengeteg időt töltöttem benne – az ember el se tudja képzelni, mennyit.
Feltápászkodtam.
- Szerencséd, hogy nem vagy zsernyák... És hasonlóan csodásat neked is, Cicafiú - arcomon elfojthatatlan mosoly terült szét és noha nem voltam teljesen tiszta állapotomban, nem tagadom, a talajjal való találkozás egy adag józanító csapást mért rám, nem beszélve az azt követő rapid ölelésről; mert hiányzott már, mint egy falat kenyér - Nem pasi ügy, mielőtt kérdeznéd...