Damian & Annie

as. Bonnie and Clyde

Borzasztó, ahogy árad szavaiból az irónia, mégis csak mosolygok, mert tudom, hogy most is aggódott értem. Láttam rajta, ahogy a kórházba vitt, bár próbálta leplezni. Ismerem azonban az embereket és, ha valaki, hát én nagyon jól tudom milyen az, ha valaki megjátsza magát. Már pedig ő igyekezett lazának tűnni, de valójában aggódott. Édes volt tőle, mint ahogy az is, hogy nem hagyott magamra és most sem hazafelé vitt, hanem hozzá.
Elég rendesen meg is lep ezzel a húzással, hiszen most, hogy már tudom, hogy zsaru talán azt várná az ember, hogy majd még jobban félti a személyét, de ehhez képest nekem úgy tűnik, mintha ettől nyugodtabb lenne. Előtte szóba se került a lakása, sőt, ha visszagondolok semmi olyanról nem beszéltünk, ami elárult volna róla bármi konkrétat. Most meg épp befelé sétálunk abba a lakóépületbe, melynek kilencedik emeletén lakik Mr. Damian Whitman nyomozó.
-Láttad a lakásomat, szóval tudod jól, hogy én sem palotában lakom. Nem kell aggódnod amiatt, hogy majd más szemmel nézek rád.- nevetem el magam mikor szabadkozni kezd, hiszen, ha tudná, hogy milyen körülmények közt éltem az anyám mellett, akkor azt is tudná, hogy annál még egy aluljáró is otthonosabb. Nem nézek ki belőle semmi fényűzőt, de azok alapján ahogy megismertem arra tippelnék, hogy praktikus ember. Kis lakás, minden kéznél van és tényleg csak olyan dolgok, amelyek szükségesek. Ugyanúgy, mint az én szalon feletti lakásom.
-Hát egy ilyen G. I. Joe-tól, mint te vagy, ezt várná az ember.- sóhajtok fel drámaian, de igazából, ha fel akarna cipelni se hagynám, hogy megtegye. Fáj ugyan a seb, sőt, ahogy megy ki az érzéstelenítő, talán egyre jobban érzem, de nem halok bele. Kaptam bogyókat, azok majd segítenek.
-Tehát okos kutyus.- vonom le a következtetést, majd szavai hallatán gyilkos pillantást vetek rá rezzenéstelen arccal. -Az anyám élete csakis a drogról szólt. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy rühellem. Hacsak nem fogja ezeket annak érzékelni.- lóbálom meg az orra előtt a zacskót, amiben a kórházból kapott gyógyszerek vannak arra az esetre, ha nagy fájdalmaim lennének. Nem hiszem, hogy van bennük morfin, de végül is azt érezheti Hector.
-Te jó ég. Csoda ezek szerint, hogy az én nevemre emlékszel.- csóválom a fejem röhögve, majd nagyot nyelek ahogy nyílik az ajtó és Hector megjelenik, de hála az égnek nem veti rám magát, hanem a gazdit teperi le. Gyönyörű szép kutya, annyi szent, de azért nem mernék rá megesküdni, hogy nem bántana, ha így ismeretlenül le akarnám taperolni, úgyhogy nem kisérelem meg.
Végül aztán mégis csak megpróbálok spanolni a németjuhásszal, amit hála az égnek elég jól fogad. Imádom a kutyákat, csak nekem sosem volt még sajátom.
Kíváncsian lépek be a lakásba Damian után, majd körbe járatom rajta a tekintetem egy nyomozós megjegyzéssel, mire kikéri magának a hivatalos hangnemet.
-Mit? Csak megállapítottam, hogy Damian Whitman nyomozó, akinek névre szóló irodája van, ebben a lakásban él. Ennyi.- jegyzem meg ártatlan mosollyal az arcomon, majd ahogy közelebb sétál hozzám, le is lohad az arcomról. Fogalmam sincs mire készül, de közelebb húz magához, máris végig fut gerincemen a kellemes bizsergés és csak megkukulva állok előtte. A tilos szóra kapok csak észbe, de akkor meg a nyakamra hintett csók tereli el a figyelmemet. Teljesen elveszi az eszemet ezzel az aljas húzással. -Ja igen, a kószálás... - harapom be finoman alsó ajkamat huncut pillantással, de erre egyszerűen fogja magát és odébb áll. Mi a fene? Incselkedik velem vagy mi? Alig tudok észhez térni a révületből.
-És ugye mindenki tudja, hogy az embert az vonzza leginkább, ami tilos, nemde?- lesek utána mosolyogva, miközben tovább járkálok és leskelődök, végül mikor ő maga is elmondja, hogy mi merre található, a fürdő igazán csábítóan hat.
-Szerintem szuper. Sosem értettem miért akar valaki kétszáz négyzetméteren fogócskázni.- sandítok rá, majd alaposan megnézek magamnak mindent. Látszik, hogy nem sokat van itt, mert alig van valami személyes a lakásban. Se fotók, se érdekes használati cuccok, melyek bármilyen hobbira utalnának, maximum a könyvek árulkodnak a gazdájukról. A hatalmas franciaágy láttán furcsa gondolatok jutnak eszembe, de elhessegetem őket és inkább csak megállapítom, hogy szépen rendbe van téve. Így már az is kiderül, hogy nem egy hanyag pasasról van szó, bár eddig is ezt sejtettem, mert szép rend van. Agglegény lakáshoz képest meglepő dolog.
-Nem bánod, ha letusolok? Idegesít ez a kórház szag.- fintorodok el egy pillanatra, majd végig pillanatok magamon és hát meg kell állapítsam, hogy nem igazán vagyok szalonképes. -Meg talán kellene valami ing vagy ilyesmi is. Tudom, csak a baj van velem.- sóhajtok végül mosolyogva, de nem akarom én sokáig ugráltatni. Letusolok aztán leteszem a hátsómat, hogy végre azzal foglalkozhassak, ami igazán érdekel. Azaz, hogy miről is akart beszélni. Hiszen, arról volt szó, hogy megtudhatom, ki is ő valójában.
Ha pedig dob egy inget, már el is vonulok hogy akrobatákat megszégyenítő mozdulatok keretében letusoljak úgy, hogy a kötés ne legyen vizes. Nem egyszerű feladat, de sikerül, így végül magamra kapom a ruhadarabot, amit Damian adott és kisomfordálok a fürdőből. Vagyis inkább kibicegek.

Damian & Annie

as. Bonnie and Clyde

Meglep a kérdése és szerintem tökéletesen le is olvasható ez az arcomról, amikor rápillantok. Hogy nézek rá? Basszus. Mindazok ellenére, amit megtudtam róla, még mindig Őt látom a legjobb pasinak a világon. Sőt. Talán az hogy a jó oldalon áll, még egy kicsit dob is az egészen, mert ezek szerint jó ember lehet. Hiába, hogy átvert és megvezetett, ha jobban belegondolok, az Ő helyében én is ezt tettem volna. A munkáját végezte és kész. Bár ettől függetlenül még mindig úgy gondolom, hogy jóval előbb beavathatott volna. Néha eltöprengek azon, hogy ha aznap nem futok össze vele a raktárban a rendőrségen, vajon mikor mondta volna el, hogy ki is Ő valójában?
-Ahogy egy zsarura néz az ember.- válaszolok végül csak ennyit, majd nyelek egy nagyot és inkább elpillantok róla az említett lift felé. Cseppet sem bánom, hogy van a lakásban, mert tudom, hogy amennyiben csak lépcső lenne, úgysem hagynám magam felcipelni azon. Ennyire azért nem vagyok nyegle kisasszony.
Hála az égnek gyorsan felérünk a lakásához, de ott kell szembesülnöm azzal, hogy nem él egyedül. Az első gondolataimat viszont gyorsan félre söpri a tény, hogy egy kutyáról van szó. Egy kutyáról, amit saját magáról nevezett el. Nem tudom, hogy ezen sírnom vagy inkább nevetnem kellene. A végén viszont inkább a csúnya nézés kerül előtérbe, mivel meggyanusít azzal, hogy talán drog van nálam. Hát ez kész. De legalább leesik neki gyorsan, mekkora hülyeséget kérdezett.
-Jól van, de ne vidd messzire a bogyóimat. Éjszakára biztos kell egy-két szem.- sóhajtok gondterhelten, mert a sebem kezd egyre jobban lüktetni, és a doki szerint nem kizárt az sem, hogy belázasodok.
-Szerencséd. Csak egyszer szólíts máshogy és biztos, hogy nem úszod meg a tökön rúgást. - mosolygok rá szemtelenül, mert arra baromi allergiás vagyok, ha valaki más néven szólít. Főleg, ha az illetővel már szexeltem az irodája asztalán. Basszus, miért jut ez mindig az eszembe? Egyértelmű, hogy nem jelentett semmit. Csak a pillanatnyi hév meg millió más érzelem következtében volt. Nem jelentett semmit. Legalábbis, próbálom ezt bemagyarázni magamnak azóta is.
Nem tetszik neki, amikor túl hivatalosra veszem a figurát, de én épp emiatt élvezem az egészet, de végül aztán megkönyörülök rajta. -Damian.- búgom vigyorogva, miközben közelebb simul hozzám és már épp elkezd a szívem vadul dübörögni, mikor aztán hirtelen elhúzódik. Szórakozik velem, ez egyértelmű de én is tudok ám aljas lenni. Csak még ne bánja!
-Kell a veszély az unalmas hétköznapokba.- pillantok rá mosolyogva, bár vamiért úgy sejtem, hogy nem kifejezetten élvezi ő ezt a veszélyes játékot. Hiszen, az állásával játszik minden alkalommal, amikor velem van és nem feltétlenül fogható rá, hogy épp a munkáját végzi. Ez sem épp a munka része, hogy a kórházi fuvar után most még haza is hozott a lakására. Nem hiszem, hogy megdicsérnék érte.
Helyeslően bólogatok, mert én is vígan el vagyok a szalon fölötti kis lakásban, úgyhogy nagyon is értem, miért elég neki ekkora. Arra a kis időre, amíg itt van megfelel, ráadásul minden elfér, amire szüksége van.
Apropó. Nekem meg egy zuhanyzásra van szükségem, amit meg is említek neki, Ő pedig azonnal felajánlja a segítségét, mint egy igazi lovag.
-Azt hiszem, meg tudom oldani de, ha sikítok, akkor összetörtem magam.- kuncogok, de azért nem így tervezem a tusolást és hála az égnek sikerül is úgy véghez vinnem, hogy a sebem se ázik el és én se töröm ki a nyakam. A kopogás hallatán óvatosan résnyire nyitom az ajtót -mondjuk nem is zártam be, nehogy tényleg bajom legyen és még be se tudjon jönni -, a pólót pedig, amit benyújt mosolyogva elveszem. Azért kedves tőle, hogy nem sétál csak úgy be, bár tekintve, hogy már alaposan végig tudott nézni legutóbb, kicsit vicces is.
-Köszönöm.- kuncogok odabent, majd tekintve, hogy nincs nálam semmi cucc, csak a pólót kapom magamra, ami körülbelül a combom közepéig leér, úgyhogy kellően takar, miközben Damianhez vonulok. A kérdése azonban már megint durván meglep. Egy pillanatra még a levegő is bent reked a tüdőben, miközben felpillantok rá kissé kétségbeesetten. Tudom, hogy ezt mondtam neki, amikor lebukott de nem gondoltam volna, hogy épp ezt a kérdést szegezi majd nekem. Végül kieresztem tüdőmből a levegőt és lepillantok a lábujjamra, mintha olyan baromi érdekes lenne most ebben a pillanatban.
-Nem gyűlöllek Damian, csak... átverve érzem magam. Meginogott a beléd vetett bizalmam, pedig szinte mindent elmondtam neked magamról. Megbíztam benned.- sandítok fel rá, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról, hiszen ezt azért szerintem Ő is megértheti.-Azt hittem, hogy ismerlek, de most megint olyan, mintha idegen lennél. Na jó, nem teljesen, csak nem tudom, hogy mi volt igaz és mi nem.- pillantok fel rá újra és szomorkás mosolyra húzom a számat. Pár pillanatig elgondolkodva figyelem, majd folytatom.-Ugyanakkor meg is tudlak érteni. A munkádat végezted, ráadásul igen jól én meg így jártam viszont most épp emiatt félek is, hiszen egy csomó minden van a kezedben, amit fel tudsz használni ellenem.- vonok vállat. -De nem gyűlöllek. Maximum haragszom rád és félek tőled, vagyis attól, amit ellenem tehetsz. Ennyi.- legszívesebben javasolnám neki, hogy nézze meg a Tíz dolog, amit utálok benned című filmet, de inkább nem terelem ilyen nyálas irányba a dolgot. Meg hát nem vagyok én szerelmes, csak kedvelem. Az tök más, nem?

Damian & Annie

as. Bonnie and Clyde

Még szerencse, hogy az idők során egész jól megtanultam hazudni, mert amikor most válaszolok, nem igazán látok kétkedést vagy bármi mást Damian arcán, bár az is lehet, hogy Ő is príma, ha a hazudozásokról van szó. Ja, hát igen. Végtére is, egészen régóta megvezetett már és hazudott nekem, szóval még az is lehet, hogy Ő sokkal profibb nálam. Minden esetre a témát azzal, hogy zsaruként nézek rá hagyjuk is szépen eltűnni és inkább áttérünk a bogyóimra meg arra, hogy bemenjünk a lakásába.
Bólintok, amikor szól, hogy a hálószobába tette a gyógyszereimet, majd alaposan megfenyegetem azzal kapcsolatban, hogy esetleg elfelejtse a nevemet és véletlenül máshogy szólítson. Nagyon durva lenne, ha ilyesmi történne, de eddig sem volt baja ezzel, szóval kétlem, hogy épp most kezdene Bridgetnek meg franc tudja minek szólítani.
-Azt mindjárt gondoltam. Akkor vigyázz is rájuk!- kuncogok, bár amikor közelebb húzódik hozzám, minderről el is feledkezek. Teljesen elbűvöl a közelsége és az, ahogy az érzékeimre hat, de mindez nem tart sokáig, mert véget is vet neki pillanatok alatt. Talán nem is baj, mert még a végén semmi sem lesz majd a komoly beszélgetésünkből, amire viszont nagyon is szükség van. Mint ahogy némi veszélyre is az életben, amit szóvá is teszek neki, de nem csak ő lepődik meg ezen, hanem még én is.
-Fogalmam sincs Damian, csak próbálom lazán kezelni a helyzetet. Nem tudom. Nem tudok semmit.- sóhajtok gondterhelten, majd legyintek is inkább egyet, mert még magam sem tudom igazán, hogy mit kellene tennem. Akár le is rázhatnám. Eltűnhetnék a városból és kész. Azzal minden problémám megoldódna egy időre, csak épp semmi kedvem megint a nulláról kezdeni mindent. Együtt is dolgozhatnánk, de baromi veszélyes és utálom azt az érzést, mikor meg vagyok róla győződve, hogy csakis saját magamra számíthatok. Ő a pandúr, aki el akar kapni, Stone meg lehet, hogy előbb vagy utóbb kinyír. Igazság szerint mindenképp csapdában érzem magam.
A tusolás kicsit segít ezeket a gondolatokat odébb taszigálni, mert addig is inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy vigyázzak a combomon lévő kötésre, mikor pedig megkapom a pólót és kivonulok, Damian azonnal nekem szegezi a következő kérdését. Azt hiszem, nem rossz feltétlezés részemről az, hogy talán egészen eddig ezeken kattogott idekint. Odabicegek a pulthoz és lehuppanok a székre, hogy ne terheljem feleslegesen a lábamat, mert szerintem most egy elég hosszas beszélgetés vár ránk.
-Ott voltam, mert oda kellett mennem. Nem szórakozásból vállaltam be a melót, mikor tudtam jól, hogy akár le is bukhatok. De miért érdekel ez téged? Talán előbb vagy utóbb becsuknak és akkor így jártam. Emiatt felesleges aggódnod.- vonok vállat, bár azért mélyen legbelül nem vagyok ennyire laza ezzel kapcsolatban. Nem szeretnék börtönbe menni. Szeretek szabadon élni és azt csinálni, amit akarok de, ha jobban belegondolok, ez rohadtul nincs így most se. Megszabadultam ugyan az anyámtól, de helyette most egy bandába tartozok, ahol megvannak a feladatok.
-Csak épp én ezeket soha nem használnám fel ellened. Nem tudnék neked ártani, maximum csak akkor, ha védekezésképp lenne erre szükségem, mert te megszívatsz. Nem kell attól tartanod, hogy majd elrohanok a rendőrségre és elárulom a piszkos kis dolgaidat, mint ahogy arról sem beszélnék nekik, ami kettőnk között történt.- válaszolom őszintén karba tett kézzel, amivel talán picit igyekszem is elzárkózni előle, mert mostantól így kell sajnos hozzá állnom. Még akkor is, ha konkrétan már az ég világon mindent tud rólam. Tudja, hol lakom, hol élek, hol melózok, honnan jöttem... mindent tud.
-Tőlem maximum csak amiatt kell félned, amiben megegyeztünk. Mindent megteszel azért, hogy ne én húzzam a végén a rövidebbet. Ez volt az alkunk, cserébe pedig én is segítek neked. Ennyi.- vágom oda ridegen a tényeket, hiszen erről van szó végül is. Ő beépült én meg megtudtam, hogy zsaru, de nem köpöm be mindaddig, míg megpróbál segíteni rajtam. Vehetjük valami vádalkunak is lényegében. Azt meg már inkább nem hangsúlyozom újfent, hogy nem tudnék neki ártani még úgy sem, hogy csúnyán átvert. A fenébe is. Még mindig Ő a gyengém, még akkor is, ha zsaru. Hogy a fenébe akarhatnék neki rosszat? Ráadásul ezidáig többször is kihúzott már a szarból, mint ahogy ma este sem hagyott pácban.
Fürkésző tekintettel bámulok rá, mikor felteszi az újabb kérdését, azaz, hogy mi lesz, csak épp azt nem tudom, hogy mire gondol pontosan. Talán, ez látszik is az arcomon, de végül válaszolok arra, amire szerintem gondolhatott.
-Tovább játszuk a szerepet és végezzük a dolgunkat, amíg elég bizonyítékot szerzel Stone ellen. Utána meg... nem tudom. Talán az lenne a legjobb, ha a nagy finálé előtt felszívódnék, nem?- pillantok rá tanácstalanul és bár tudom, hogy talán nem vele kellene ezt megbeszélnem, de zsaruként akár választ adhatna arra, mekkora esélyem van meglógni anélkül, hogy köröznének később.
-Vagy mire gondoltál? Mivel mi lesz?- nyelek egy nagyot, mert az is lehet, hogy ő nem erre vonatkozólag tette fel a kérdést. Az is lehet, hogy az érdekli, hogy velünk mi legyen, bár ez hülyeség. Szórakoztunk a múltkor egy jót, de kétlem, hogy tovább akarná csinálni, mikor a karrierje a tét. Ha bárki is megtudná, hogy összeszűrtük a levet, miközben neki az ügyre kellene koncentrálnia, biztos nem dicsérnék meg. Talán el is vennék tőle az egészet az pedig nekem se lenne jó.

Damian & Annie

as. Bonnie and Clyde

Valójában nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mi a válaszom, hiszen, ha nem tudnám elviselni a tudatot, hogy Ő egy zsaru, a mai akcióba se mentem volna bele. Lényegében valahol örülök is annak, hogy ez kiderült nem rég, mert míg eddig totál reménytelen volt a helyzetem, most úgy érzem, hogy talán rám is vár valami fény az alagút végén. Hiszek abban, hogy ki tud húzni a szarból, ha segítek neki és bízom abban, hogy nem verne át, de azért néha eluralkodnak rajtam a kétségek. Szóval a semmilyen válaszom után végül, csak hosszan rábámulok majd sóhajtok egy nagyot és úgy döntök, hogy megválaszolom végre a kérdését.
-Oké. El tudom viselni, hogy zsaru vagy, mert bízom abban, hogy talán te vagy az esélyem arra, hogy kimásszak ebből és végre normális életet élhessek. Úgyhogy a válasz igen, csak azt remélem, hogy nem fogsz visszaélni a bizalmammal.- válaszolom félszegen, kerülve a pillantását majd, ahogy szóba kerül az, hogy akár börtönbe is kerülhettem volna a minap, ha nem ő nyit rám a bizonyítékraktárban, szokásomhoz híven igyekszem a kemény csajt játszani. Ő azonban átlát a szitán, ami kiborít. Nem olyan régóta ismerjük egymást, mégis kiismert már annyira, hogy tudja, hazudok, amikor ilyen lazán előadom ezt a börtönös dolgot, mert valójában rettegek. Nem akarok börtönbe kerülni. Az egyetlen jó dolog ebben az alvilági életben az, hogy szabad vagyok és a gondolat, hogy megfoszthatnak ettől, szinte fojtogat.
-Pedig egyáltalán nem izgat, ha úgy alakul.- erőltetek magamra egy laza mosolyt, de a fenébe is, tudja, hogy hazudok és ez megrémiszt. -Tudod, nehéz elhinni a mai világban, hogy bárki is önzetlenül, pusztán önmagamért tesz vagy nem tesz meg dolgokat.- jegyzek meg csak ennyit, de a szavai és a felháborodása elgondolkodtat. Vajon, tényleg ennyire a szívén viseli a sorsomat?
Csendben figyelem, ahogy meglehetősen feszült hangulatban tölt magának egy whiskyt, nekem meg egy kólát, majd visszahuppan szembe velem a pulthoz. Nem gondoltam volna, hogy ez a beszélgetés ennyire nehéz lesz, bár igazából azt sem tudtam elképzelni, hogy is fog zajlani. Hát így. Feszülten és idegesen.
A következő kérdése viszont, inkább már kétségbeejtő. Tényleg el kell még magyaráznom neki, hogy miért nem használnám fel ellene mindazt, amit tudok róla? Nem elég nyilvánvaló számára? Legszívesebben a képébe vágnám, hogy "mert asszem beléd zúgtam", de nincs az az Isten, hogy ezt a tudtára adjam.
-Mert nem tudnék ártani neked.- válaszolom végül halkan, jó pár pillanatig kerülve a pillantását, majd végül ráemelem tekintetemet és próbálom megfejteni, mit vont le ebből. Aztán zavaromban inkább a kólámmal kezdek foglalatoskodni és eltöprengek azon, bele tudnám-e fojtani magam.
Akármit is érzek tudom jól, hogy semmi esélyem a boldog happyendre. Ő akkor is egy kicseszett zsaru én meg egy bűnöző vagyok és kész. Még, ha lenne is rá esélyem, hogy Vele lehessek... nem akarnám belevonni a pocsék kis életembe és bajba sodorni. De az is lehet, hogy már rég megtettem. Ennek fényében végül azt vágom a fejéhez, ami a legvalószínűbb és a legértelmesebb végkimenetele ennek az egésznek: hogy a végén felszívódok. Még akkor is, ha ezt még kimondani is fáj.
-Örülök, hogy ebben egyetértünk.- erőltetek magamra egy mosolyt, majd némán figyelem, ahogy feláll a pulttól és közli, hogy elmegy inkább ő is zuhanyozni. Miért érzem úgy, mintha egy pocsék veszekedésen lennénk épp túl, ami minden bizonnyal semmit sem oldott meg?
Búskomor képpel végül Hectorra sandítok, aki úgy ücsörög ott tovább, mintha totálisan elveszett lenne, amiért a gazdi a fürdőszobában van, Ő pedig nem lehet mellette.
-Szívesen cserélnék veled, tudod? Kurva egyszerű dolog lehet kutyának lenni.- sóhajtok egyet fáradtan, mire Hector csak egy halk nyögéssel válaszol, mintha csak azt mondaná, hogy "azt te csak hiszed, kisanyám", végül feltápászkodok nagy nehezen és a hálószoba felé veszem az irányt, hogy elterüljek az ágyon. Hector nagy meglepetésemre követ és leheveredik az ágy mellé, mintha szemmel akarna tartani, amin elnevetem magam, de közvetlenül utána eszembe jut a Damiannel folytatott beszélgetésünk és megint eltölt az a pocsék érzés, hogy talán megbántottam. Láttam az arcát, amikor közöltem, hogy majd felszívódok és úgy tűnt, mintha ez bántaná. De az is lehet, hogy csak én képzelem bele, mert azt szeretném, ha így lenne. Ha közölné, hogy dehogy megyek én akárhova is, mert neki szüksége van rám.
A plafont lesem jobb ötlet híján, amíg hallgatom, hogy a fürdőbe csobog a víz, végül ahogy eláll már kezdem is az ajkamat rágcsálni. Nem akarom, hogy a nagy "megbeszélésünk" végül ilyen pocsék véget érjen, hiszen azt reméltem, hogy majd rendbe hozunk ezzel dolgokat. Ehhez képest az az érzésem, hogy csak még szarabb lett minden. Feltornászom magam ülő helyzetbe és várom, hogy megjelenjen, végül ahogy kinyílik a fürdő ajtaja, mindenféle előjelzés nélkül beszélni kezdek.
-Igazad van.- közlöm és csak ezek után pillantok felé, majd folytatom.-Minden egyes alkalommal, mielőtt elvégzek egy melót lejátszom a fejemben a jelenetet, ahogy gubbasztok a rács mögött és rettegek attól a pillanattól. Baromira félek, hogy ez majd egyszer bekövetkezik.- sóhajtom, miközben egy nemlétező cérnaszállal babrálok a pólója alján. -És tőled is rettegek, mert túlságosan kiismertél és, mert bízok benned annak ellenére, aki vagy... és attól is rettegek, hogy másképp tekintek ránk, mint te és a vége egy durva pofáraesés lesz.- a végére a hangom teljesen elhalkul és csak ekkor szánom rá magam, hogy Damianre pillantsak, hogy lássam, miként hatottak rá a szavaim. -Tessék. Őszinte voltam, nem játszom a kemény csajt.- vonok vállat félénk mosollyal az arcomon, ahogy tovább gyűrögetem magamon a pólót, amiből az Ő illata árad, ahogy az egész rohadt ágyból is. Igen, tuti, hogy belezúgtam, ha már az illatára gondolok épp.

Damian & Annie

as. Bonnie and Clyde

Szeretnék bízni benne. Annyira nagyon szeretnék. Úgy, ahogy az elején bíztam, amikor megosztottam vele mindent a gyerekkoromról és erről az egészről, csak akkor még azt hittem, hogy egy oldalon állunk. Mondjuk átvitt értelemben ez most is igaz, hiszen egyre inkább kezdem elhinni, hogy tényleg őszintén segíteni akar rajtam. Legalábbis, a szavai is ezt sugallják, melyeken kicsit el is nevetem magam. Igen. Elég nagy bajba kerülhetne miattam és, ha ezt figyelembe veszem, talán tényleg hinnem kellene neki, ha már ennyit kockáztat értem. A fenébe is. Akár zsaru, akár nem, minden tette azt igazolja, hogy érdeklem és törődik velem. Hiszen kicipelt a kocsijába és elvitt a kórházba, ahol aztán meg is várt. Ha tojna rám magasról, simán ott hagyott volna, de ehhez képest ő még ráadásul fel is hozott a lakására, hogy ne legyek egyedül.
-Hát az tény, hogy nem vagy normális.- motyogom alig hallhatóan, apró mosollyal az arcomon, miközben a pultot szugerálom magam előtt és inkább rá sem nézek. Tényleg ideje lenne komolyan elhinnem, hogy nem hátsó szándék vezérli, amikor arra próbál rávenni, hogy igyekezzek minél előbb kimászni ebből, na de utána, mégis mihez kezdhetnék? Túl idegen lenne számomra a hétköznapi ember életstílusa, viszont nem is kellene attól tartanom, hogy bármikor lecsukhatnak, leszámítva, hogy utólag is felmerülhetne a nevem akármilyen ügy kapcsán. Még akkor is, ha Ő sem tudna nekem ártani, minek hallatán nyelek egy nagyot. Elhiszem neki. Nem tudom miért, de elhiszem. Azonban így már pláne az lenne a legjobb végkimenetel, ha lelépnék majd. Nem akarnám Őt is bajba sodorni.
Cirka ezer évnek tűnik amíg tusol most, hogy elhatároztam, őszinte leszek hozzá. Ahogy meghallom, hogy nyílik a fürdő ajtaja, zakatoló szívvel várom, hogy megjelenjen és neki állhassak elmondani azt, amit akarok, de hagyok némi hatásszünetet az első szavaim után, amíg leül hozzám az ágyra. Aztán folytatom. Én magam sem hiszem el, hogy kimondtam mindazt, amit és esküszöm, szinte hallom, ahogy a szívem dübörög a mellkasomban, miközben végre válaszol. Már, csak azért is, mert igen kurta reakciót kapok, ám annál beszédesebbet, főleg, amikor finoman megérinti az arcom és megcsókol. Ez pedig azért csodálatos, mert ez most nem egy vad, vágytól túlfűtött csók. Gyengéd, romantikus és beszédes. Beleborzongok, miközben tenyerem a nyakára simítom és finoman viszonzom.
-Jaa, hát már nem most, asszem...- vigyorodok el lányos zavaromban, ahogy suttogva reagálok, majd lehunyt szemmel élvezem, míg ajkait a nyakamra simítja. Legszívesebben leszedném róla azt a törölközőt, de az újonnan szerzett varratom egyre jobban lüktet, úgyhogy el is hessegetem magamtól az ilyesfajta gondolatokat.-Ezzel most engem akarsz megnyugtatni, vagy saját magadat?- duruzsolom mosolyogva, majd egyszerűen csak átölelem a derekánál és egy hosszú pillanatig csendben ölelem. Nem igazán tudom, hogy most akkor hányadán is állunk vagy, hogy mi lesz ezután, de jelen pillanatban nem is érdekel. Most jó így hozzábújva és kész.
Aztán nagy nehezen elhúzódok tőle és a nyálamat csorgatva figyelem, ahogy boxerért megy, miközben lejjebb csusszanok az ágyon fekvő helyzetbe, de a mozdulatsor fájdalmasabb, mint gondoltam, így fel is szisszenek közben.
-Francba már. Azt hiszem eljött az ideje, hogy bevegyek pár gyógyszert.- morgom, miközben a bogyós tasakomért nyúlok és kapásból kettő fájdalomcsillapítót elő is szedek magamnak. Feltápászkodok az ágyról, akármennyire is fáj és Hectorral a hátsómban a konyhába bicegek egy pohár vízért, hogy be tudjam venni a tablettákat, majd a pulton támaszkodva ácsorgok pár pillanatig várva, hogy enyhüljön a fájdalom még akkor is, ha tudom, nem ilyen gyorsan fog ez hatni. Addig viszont Hectornak vágok bugyuta grimaszokat, amire a válasza az, hogy baromi édin biccentgeti ide-oda a fejét. -Most vagy azért lógsz rajtam, mert szimpi vagyok vagy azért, mert gyanús.- magyarázok neki vigyorogva, miközben a szoba felé lesek, hátha előkeveredik Damian is. Nem igazán akarok még lefeküdni, de félő, hogy a gyógyszer ki fog ütni.