Mióta megismertem Hectort, az életem még zavarosabb, mint volt, pedig már előtte sem nevezhettem unalmasnak, de legalább egy jóképű pasi nem zavart bele a képbe. Most viszont nem elég nekem, hogy egy elcseszett akció után FBI nyomozók kerestek fel, még itt van Ő is, aki édesen megnyugtatott mikor pánikoltam, majd lesmárolt aztán bedugott egy taxiba és haza küldött. Nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet. Nem, mintha le akartam volna feküdni vele, de ez... kicsit fura volt. Azóta pedig nem is keresett, de azzal próbálom nyugtatni magam, hogy talán át kell neki is gondolnia azt a csókot, ahogy nekem. Lehet, hogy csak hirtelen felindulásból jött az egész, ahogy ott ücsörögtem, mint egy törött szárnyú madárka? Basszus, és én mindent elmondtam neki! Talán, azért nem keres, mert rájött, hogy egy velejéig romlott nő vagyok, aki ráadásul bűnrészes egy gyilkosságban. Nem csodálkoznék azon, ha végül megfogadta volna a tanácsomat, miszerint maradjon távol tőlem, mert úgyis csak bajba sodrom. -A francba már. Nem is volt olyan nagy szám az a csók!- csapom le az asztalkámra a ceruzámat, majd felpattanok és ide-oda kezdek járkálni a szalonban. Mára már nem várok vendéget, így megpróbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy vázlatokat készítek, de nem megy. Képtelen vagyok nem ezen az egész baromságon kattogni és, ami a legdurvább, hogy nem az FBI-os kalandomon agyalok, hanem azon a nyamvadt csókon. -Valószínűleg búcsú csók volt. Többet se fogom látni és talán jobb is így.- magyarázok fennhangon, majd a fejemet csóválva, unott ábrázattal veszem tudomásul, hogy újabban már magamban beszélek. Talán, ez is azt jelzi, hogy lassan elmegy az eszem, de akkor legalább majd nem a sittre, hanem a diliházba csuknak be. Egyre jobb. Ott legalább nem lesz bajom abból, ha eljár a szám, hiszen ott mindenki dilis és engem is annak tartanának. Nem kellene azon aggódnom, hogy a pasi, akinek kitálaltam mindent felad-e a zsaruknak vagy sem. Nem, Hector nem tenne ilyet. Az nem lehet! Akkor már rég jöttek volna értem és kattant volna a csuklóimon az a csini karperec. Na meg, mi haszna lenne abból, ha lecsukatna? Az ég világon semmi. Az ajtóhoz sétálok, lehúzom a rolót és bezárok, majd úgy döntök, hogy az lesz a legjobb, ha egy forró zuhany segítségével megpróbálom kitisztítani az elmém, aztán leülök a tv elé és butítom magam valami szarsággal. Valami majdcsak képes lesz elterelni a figyelmem, nem? Az emeletre sétálok és már közben elkezdem levenni a felsőmet, amit ledobok a kanapéra, majd bevonulok a kis fürdőbe. A vizet már előre megnyitom, hogy mire alá állok kellemes hőfokú legyen, végül lehunyt szemmel élvezem, ahogy a cseppek végig csordogálnak az arcomon. Sikerül valamennyire ellazulnom, de beugrik egy újabb gondolat: mi lenne, ha felhívnám? Vagy inkább ne? Esetleg az FBI-nak szóljak, hogy lenne mondanivalóm? Basszus, mégis mihez kezdjek? Törölközés közben már odáig jutok, hogy talán új iratokat szerezhetnék és leléphetnék a városból. A személyazonosságom cserélgetésében amúgy is jó vagyok, végre komolyabban is hasznosíthatnám és akkor megúszhatnám az egészet. Új életet kezdhetnék. Fognám a kis cuccaimat -mint például a köntösömet, amit éppen magamra kapok- és eltűnnék Stone és mindenki elől a fenébe. Mi lehetne a nevem? Sharon? Michelle? Hailey? A csengő hangja rángat vissza a valóságba és tekintve, hogy nem várok senkit, kíváncsian indulok el a földszintre, hogy megnézzem, mégis ki a franc kereshet ilyenkor...
Nem tudok aludni. Jobb oldalamról a balra fordulok, a plafont bámulom, miközben Byron a kutyám az orrával bökdösi az oldalamat. - Fejezd már be – morgom az orrom alatt, majd megsimogatom a fejét. Azon gondolkodom, mégis mi a fene lenne a megfelelő lépés. Annie hangfelvétele még mindig a mobilomban van, egyelőre nem vittem be a rendőrségre. Be kellett volna. Meghallgattam vagy tizenhatszor. Rengeteg információ van benne ahhoz, hogy elfogjunk egy-két embert, csakhogy ebben az egy-kettőben ő is benne van. És a picsába is, akkora egy fasz vagyok! Mégis minek csókoltam meg? Mi a francért? Miért? Nem kellett volna, nagyon nem. Ezzel csak jobban erősítettem azt az érzést magamban, hogy nem kellene belesodornom a bajba. De már nyakig benne van, úgyhogy majdnem mindegy. Ez az egyik, amin napok óta kattogok. Nem kellene, de ezen jár az agyam. Sokkal inkább máson kellene. Újabb nyomokon, helyzeteken, amik segíthetnek közelebb vinni a megoldáshoz. A tekintete. Annyira ismerős, fogalmam sincs honnan, de amikor a Brooklyn-hídnál álltunk és rám pillantott, belém hasított a felismerés, hogy már láttam valahol korábban. De hol?! Bassza meg! Hát persze! Ó, hogy mekkora egy ribanc! Ezt nem hiszem el! Fél pillanat alatt pattanok fel az ágyból, Byron pedig hangos ugatásba kezd. - Kuss legyen – ripakodok rá, hiszen így éjfél környékén a szomszédok nem igazán örülnek annak, ha a kutyám ugatásba kezd. Már emlékszem! A bárban. Évekkel ezelőtt. A barna paróka! Jóságos ég, hogy nem jöttem rá eddig? A fejem két pillanat alatt paprika-vörös lesz, hiszen akkor ott a bárban ellopta tőlem a pénztárcám, ami még a kisebb baj volt. Az órát is lecsente rólam a kis ravasz, ami tényleg nagyon sokat jelentett nekem. Egy ideig rá voltam állva az ügyre, hogy megtalálom, de feladtam egy idő után, mert más ügyek vonták el a figyelmem és belenyugodtam, hogy a karóra, amit anno a gyerekemtől és az anyjától kaptam, már nem lesz meg. - Annie! – kiáltok fel, és pillanatokon belül fel is öltöztem, majd a kocsim felé tartok futólépésben. Ha nincs a szalonban, reggelre kinyomozom a lakhelyét. Ha nem keríti elő az órát pár órán belül, kurva gyorsan felnyomom és holnapra már a börtönben fog csücsülni, az biztos! Rengeteg harag van bennem, a gázra taposok és a megengedettnél jóval gyorsabban hajtok a kijelölt cél felé, majd körülbelül tíz perc után le is parkolók egy hangos gumicsikorgással a szalonja előtt. Csengetek. Egyszer, kétszer. Türelmetlenül dörömbölök hármat az ajtón… - Annie, nyisd ki azt a kurva ajtót! – kiáltom most már tényleg türelmetlenül, így fel-alá mászkálok az ajtó előtt és már fordulnék is, mert látszólag nincs itt, mikor hallom, hogy kattan a zár, így hátra arcot vágok. - Na végre - morgom és kérdés nélkül óvatosan arrébb tessékelem az utamból, hogy be tudjak lépni és ne az utcán kezdjek el üvöltözni az éjszaka közepén. Mérhetetlen ideg van bennem, így ökölbe szorul a kézfejem és ott próbálom levezetni a dühöt. A szemeim szikrákat szórnak, így miután becsukta az ajtót kinyújtom a kezem és nekiszegezem a kérésem. - Kérem vissza, ami az enyém.
A csengetés megismétlődik még legalább háromszor, amit aztán hangos dörömbölés és egy ismerős hang cseppet sem kedves felhívása követ. Hector az, rögtön felismerem de az, ahogy követeli az ajtó nyitását megrémiszt egy pillanatra, így sietősebbre veszem a figurát. Nedves hajam, miközben lesietek a lépcsőn hol arcon csap, hol csak simán a bőrömre tapad, de most ezzel se foglalkozok. Sokkal inkább azon pörög az agyam, mi történhetett, hogy ilyen feldúltan zörget az ajtómon. Talán, felkereste az FBI? Lebukott, hogy hamis alibit biztosított nekem? Mégis, mi történhetett? A kulcsért nyúlok, majd ki is tárom az ajtót. Enyhén nedves bőröm a hűvös levegő nyomán libabőrös lesz, így reflex szerűen összébb húzom magamon a köntöst, mely alatt csak egy vékony szatén baby doll van, így nem mondhatni, hogy melegen öltöztem, de mégis ki a franc várt vendéget? Hectorra meg aztán végképp nem számítottam, főleg nem most, így éjfél után. Azt hittem, csak én vagyok ilyen dilis, hogy nem alszok még, de ezek szerint neki sem sikerült. De mégis, mi történhetett, ami miatt így rám ront? Eszébe jutott valami megoldás a gondomra? Hector köszönés gyanánt oda böki nekem, hogy "na végre", mire csak meglepetten fel lesek rá és figyelem, ahogy invitálás nélkül bentebb tessékeli magát. Végtére is, már ismerős neki a terep nem? -Hector! Valami baj van?- pillantok rá kérdőn, de a pillantását és az ökölbe szorított kezeit látva rádöbbenek, hogy nem aggódik. Inkább dühös. Mérhetetlenül dühös és nem tudom, miért. Csak némán -bevallom, kissé riadtan- becsukom az ajtót, be is zároüm majd figyelem, ahogy felém nyújtja tenyerét és kinyög egy számomra érthetetlen mondatot. Mit kér vissza? -Mi? Miről beszélsz? És mégis mit képzelsz, hogy így rám rontasz...miután napok óta nem kerestél?-förmedek rá értetlenül, de a biztonság kedvéért hátrálok tőle egy jó fél métert. A tekintete cseppet sem olyan, mint amilyen a hídon volt. Akkor gyengéden és aggódón pillantott rám, most viszont olyan, mint aki mindjárt elkapja a nyakam és megfojt, ha nem vigyázok arra mit mondok. -Nem értem, miről beszélsz és, hogy mi lehet olyan fontos, hogy késő éjjel rám rontasz. Ráadásul, ebben a stílusban? Világosíts már fel, kérlek, mert fogalmam sincs mit tettem.- lesek fel rá őszinte értetlenkedéssel, miközben azon kattog az agyam, miről beszélhet. Nem hagyott nálam semmit. Nem vettem el tőle semmit. Akkor, mégis mi a fene van?
Igen, ez csak egy kibaszott óra. Ellopta. És akkor mi van? Normális esetben én sem így reagálnék a dologra, abszolút leszarnám, ha lenyúlt volna egy órával, de ez az óra az az óra volt, ami nagyon fontos volt nekem. Az istenit. Mikor a szalonhoz érek, már azt gondolom, hogy Annie nincs itt, de szerencsémre végre ajtót nyit. Még jó, különben képes lettem volna felkutatni az eredeti lakhelyét és ott rátörni az ajtót. Normál helyzetben észrevenném, hogy csak egy lenge anyag takarja a testét és valószínűleg éppen most lépett ki a zuhany alól, de jelenleg nem tudok erre figyelni, így csak a lehető legóvatosabban, amennyire ebben a helyzetben kitelik tőlem félrelököm, és hogy ne az utca közepén kezdjek el üvölteni, betessékelem magam. - Baj? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy megfordulok és végig pillantok rajta. – Nagy bajban vagy, igen – teszem hozzá összepréselt ajkakkal, és a falnak támaszkodom. Én most addig innen el nem megyek, amíg meg nem kapom, amiért jöttem, szóval nagyon remélem, hogy nem passzolta el a drága az órát, különben baj lesz. - Nem kerestelek? – nézek rá kicsit értetlenül. – Mégis miért kellett volna keresselek? – érdeklődöm kicsit bunkó stílusban, ugyanis most nagyon nem az a lényeg, hogy kerestem-e vagy sem, hanem hogy hol az órám? Még a végén neki fog feljebb állni. Hm. - Vagy nagyon rossz a memóriád vagy pedig csak tetteted a hülyét, de ezt nagyon nem szeretem, megsúgom – sandítok rá és ezzel egy kicsit lejjebb is halkítom a hangerőt, mielőtt még kintről bárki azt hinné, hogy bármiféle erőszak van itt a szalonban. - Körülbelül egy éve már összefutottunk a Dead Rabbitben, nem emlékszel? – nézek rá érdeklődőn, hiszen nyilvánvaló, hogy emlékszik. Biztos, hogy ő volt… Emlékszem a tekintetére, és akkor is játszadozott velem, ahogy az elmúlt két alkalommal is, úgyhogy hiába is próbálná tagadni, nem tudná. Basszus, hogy ez eddig nem jutott eszembe!? Nem állt össze a kép, pedig még a parókáját is megtaláltam a múltkor. Ekkora balfaszt, mint én, te jóságos ég. Nem is csoda, ha hülyére vesz, komolyan mondom. Itt volt a szemem előtt és nem vettem észre. Már egy ideje letettem róla, hogy valaha is megtalálom, erre tessék. Jó, hogy nem integetett, hogy „hahó, itt vagyok, nem látsz a szemedtől?”. - Az órámat akarom, Annie. A pénz még hagyján, anélkül megvagyok, de kérem az órát – tartom még mindig a markom és várakozóan nézek rá. Ha eladta, itt helyben kinyírom. Komolyan mondom. Na jó, talán megkegyelmezek, de azonnal leadom a rendőrségen dühömben a hangfelvételt, az ezer százalék. Úgyhogy most nem is tudom, miben reménykedjem, mert az talán megadná a kezdőlökést, hogy felnyomjam őt és elinduljanak a kihallgatások.
Mikor azt mondja, hogy nagy bajban vagyok, az első gondolatom az, hogy talán tényleg lebuktam, bizonyítéka van a zsaruknak ellenem, őt pedig rántom lefelé magammal, mert hazudott. Abból viszont, ahogy néz rám, nem igazán tudom, hogy inkább fenyegető ez a "nagy bajban vagy" vagy netán figyelmeztető akarna lenni. Mindenképpen furcsán viselkedik, szóval fogalmam sincs, mi a franc történt. -Lebuktam, igaz?- kérdezek csak ennyit nagyot sóhajtva, majd a padlóra szegezem a tekintetemet. Ennyi, vége. Megyek a sittre és még ezt a haláli pasit is magammal rántottam a szarba. Tudtam én, hogy jobb lett volna, ha nem avatkozik közbe, a francba is! Én hülye liba, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan tiszta ideg, még szóvá teszem, hogy nem keresett, amire természetesen irtó bunkón reagál. Rosszul esik, de nem hagyom, hogy ezt láthassa rajtam, szóval csak fapofával, szikrázó szemekkel lesek rá. -Nem is baj. Most megkerestél, de fogalmam sincs mi bajod van velem. A múltkor még a hős lovagot játszottad, most meg...- pillantok rajta végig meglehetősen lenéző stílusban, a mondatot pedig hagyom tova szállni a levegőben. Egy igazi gyökér, de tényleg. Rühellem, mikor valakinek van valami baja, de ahelyett, hogy nyíltan kibökné azt várja, hogy kiszedjem belőle a tök felesleges kérdésekkel. -Én meg azt nem szeretem, mikor valaki nem tudja értelmesen kinyögni mi a szar baja van! Bökd már ki mi a franc bajod van velem?!- förmedek ráá dühösen és egyre rosszabbat sejtek. Nem a múltkori dologról van itt szó. Valami más lappang a háttérben és már van is tippem micsoda, csak épp nem így akartam, hogy kiderüljön. El akartam neki mondani... majd egyszer. Valamikor, de nem épp most, mikor a szar amúgy is hullámzik a fejem felett. Ahogy kérdőre von egészen a falig hátrálok és beharapom alsó ajkam, úgy pillantok fel rá. Baromi nehéz a szemébe nézni, de most már mit csináljak? Összerakta a képet. Rájött. Elástam magam előtte és késza, de a fenébe is, akkor még nem tudtam, hogy újra keresztezi majd egymást az utunk. Mellesleg már akkor is szívdöglesztő pasinak láttam és volt is miatta egy kis rossz érzésem. -Igen. Találkoztunk.- sóhajtok megadóan, miközben bólintok is egyet, majd lenézek a tenyerére, amit még mindig felém tart. Most komolyan vissza akarja kérni a pénzt, amit egy éve elloptam tőle? Nem, mintha nem tudnám körülbelül mennyi volt, mert tudom. Meg szoktam jegyezni az ilyen dolgokat, de ez most komoly? -Az órádat?- kerekednek el szemeim, hangom pedig föntebb szökik majd' egy oktávval és közelebb is lépek hozzá el a biztonságot jelentő faltól. Arra mondjuk gondosan ügyelek, hogy a köntöst összefogjam magam előtt, de szabad kezemmel odébb lököm a tenyerét. -Most komolyan egy rohadt óra miatt csinálod nekem a fesztivált? Egy kibaszott óra miatt beszélsz velem úgy, mint egy utolsó szemétládával? Ide jössz nekem az éjszaka közepén, hogy lekezelő és bunkó módon visszakérd azt, amit egy éve loptam el tőled?- förmedek rá szikrázó pillantással, és rohadtul nem érdekel, hogy úgy kell fel lesnem rá, annyira magas hozzám képest. Persze, erősebb is, de kit érdekel? Mit fog most csinálni? Felpofoz? Addig fog élni...
Annie nem arra gondol, amire kellene, mikor megjelenek. Nyilván a múltkori kis incidens miatt aggódik, amikor a rendőrök őt keresték. - Lebuktál, igen, csak éppen nem a zsaruknál – mondom neki, de olyan ideges vagyok, hogy komolyan hallom a saját pulzusom a fülemben. Ez csak egy kurva óra, Damian, ez a reakció nagyon nem normális. Tudom én is. De annyira élénken él az emlékeimben, ahogy Chuck akkoriban odatotyogott azzal a hülye órával. Mintha tegnap lett volna. Az viszont, hogy nem kerestem, normál esetben még el is gondolkodtatna, de ez most nem az a helyzet. Nagyon nem. A hős lovag? Jó ég, ha tudná. - Nem vagyok hős, meg lovag sem – morgom immár kicsit halkabban, és esküszöm, kicsit el is kap a lelkiismeret furdalás, de aztán újra az ellopott tárgyra gondolok és el is száll pillanatok alatt. Mintha nem is lett volna. Aztán fél pillanat alatt őt is felhúzom, vagy felhúzza magát, ezt nem igazán tudom eldönteni, de elég hangosan rám förmed. Mondjuk tényleg kibökhettem volna hamarabb, ott a pont. Csak gondoltam tudja, hogy mi lehet a bajom, ha ennyire ideges vagyok. Mi más lenne? Ja, végül is lehetne még egy-két dolog, nem mondom. Aztán kibököm végül, mi a problémám. - És ezt csak így mondod? Korábban nem tudtad volna kinyögni és azt mondani, hogy „bocs baszki, hogy megloptalak” vagy valami hasonló? – akadok ki erre egy kicsit még jobban, de már mérsékelt hangerővel. Mélyen szívom be a levegőt és próbálom magam lenyugtatni. Csak egy óra. A boltban másikat is kapni. De Chuck soha többet nem fogja nekem ajándékozni. - Igen, az órámat – jelentem ki határozottan, de az elkerekedett szemei nagyon nem tetszenek. Ha tovább adta, az ezer százalék, hogy itt kő kövön nem marad. Most veszem csak észre, hogy egészen a falig hátrált, én pedig léptem utána, de azért megtartottam az egy lépés távolságot. Azért azt csak nem gondolta, hogy kezet emelnék rá? Sosem ütnék meg egy nőt. Előbb szúrom le magam. Figyelem, ahogy megkerül, de amit a fejemhez vág, még jobban felidegesít. Nagy levegőket veszek, mélyeket, hagyom, hogy átjárja a tüdőm, kicsit bent is tartom, mielőtt még kifújnám. - Az az óra értékes volt! – csattanok fel a mondata közepén. – Nem érdekel, mikor loptad el, hogyan és miért. Kell nekem, érted? – lépek egyel közelebb, de már halkabb vagyok ismét kicsit, addig, amíg megint nem idegesít fel ő vagy éppen én hergelem fel magamat. – Ugye megvan még, Annie? – kérdezem ezúttal halál nyugodt hangnemben, ahogy aztán arrébb lépek tőle, mielőtt még azt hinné, hogy rátámadok. Nem ismer még eléggé, nem tudhatja, hogy nem tennék ilyet. Le kell nyugodnom. Az ajtóhoz megyek és rányitok, de két rántás után jövök csak rá, hogy bezárta maga után az ajtót. A kulcs viszont benne, így egy mozdulattal kizárom és kimegyek a szalon elé, hogy rágyújtsak egy cigire. Az majd segít lehiggadnom, ugyanis ezzel nem sokra megyek, úgy vettem észre, és azt se éppen volt jó nézni, hogy Annie megriadt tőlem. Picsába. Miért pont ő volt az? Pedig abból a vonzalomból érezhettem volna. Tudhattam volna! Ugyanaz volt ott is, abban a bárban, meg a múltkor is. Körülbelül három perc pöfékelés után már egy fokkal nyugodtabban megyek vissza és pillantok rá Anniere. - Add vissza. Ha kell, kifizetem – kérem most már tényleg higgadtan, hátha így többet érek el, mint dúvadként.
Némiképp megnyugtat, mikor kinyög végre annyit, hogy nem a zsarus témáról van szó, mert komolyan mondom, már kezdtem azon agyalni, hova a fenébe szökhetnék el. Még Szibéria is eszembe jutott, csak ne kelljen börtönbe mennem, mert ez az egész történet nem érne ennyivel véget. Biztos vagyok benne, hogy amint megtudná Stone, hogy a zsaruk nálam szaglásznak, eltetetne láb alól, mivel túl sokat tudok. Tuti, hogy nem kockáztatná az egész bandát miattam, annyira pedig nem biztos, hogy bízik bennem, hogy azt gondolja nem köpnék. Főleg, hogy újabban ez jár a fejemben, de akkor meg meghalok. Bár ez most tök mindegy. Jelenleg itt egy baromira dühös pasi, aki nem rég csöppent az életembe és épp az első durva veszekedésünknek nézünk elébe. -Igen. Erre már rádöbbentem én is.- vágom oda kissé megtörten, meglehetősen halkan, mivel most szembesültem csak igazán azzal, mennyire nem a hős lovag ácsorog előttem. Az a pasas, aki a múltkor kisegített, majd megcsókolt és átölelt nem ez a pasas, aki így nekem ront amiatt, hogy épp most jött rá, hogy egy évvel ezelőtt én loptam meg. Mellesleg már akkor is forrott köztünk a levegő, ezért is kellett olyan gyorsan lelépnem. Csoda, hogy meg bírtam szerezni a pénzét meg azt az órát, de tudtam, ha tovább maradok, az ágyamban kötünk ki és az mindent megbonyolított volna. Erre tessék. A sors most visszapasszolta nekem Hectort, mintha azt akarná tesztelni, mennyire tudok ellenállni, bár ahogy jelenleg áll a helyzet, nem nagyon kell ezen agyalnom. Azt hiszem, ezek után többé nem fogom látni meg az is lehet, hogy nem is akarom. Így nekem rontani... eszem megáll. -Ja, mert akkor nem kaptál volna hasonló idegrohamot, igaz? Megveregetted volna a vállamat, hogy ügyes voltam és elsétáltunk volna a naplementébe nevetgélve.- vágom oda gúnyosan, mikor számon kér, miért nem mondtam ezt el előbb. Mégis, hogyan kellett volna elmondanom? Hogy álljon az ember a másik elé egy ilyen közölnivalóval? Hát hülye vagyok én, hogy ilyesmit a másik orra alá dörgöljek? -Szégyelltem magam, oké? Igyekeztem jó benyomást kelteni benned és nem a tudtodra hozni, hogy egy aljas kis sunyi tolvaj vagyok, mert kétlem, hogy ez bárkinek is imponálna. Érted már?- közlöm vele majd, hogy nem suttogva, meglehetősen megfáradt ábrázattal, mintha évek óta rám nehezkedő súlyt akarnék épp ledobálni magamról. Igen. Azt akartam, hogy kedveljen és ne adj' Isten még vonzódjon is hozzám, de ebben nem igazán lett volna segítségemül az, ha ezt bevallom. Így is elég volt a múltkori lebukásom, amitől szerintem cseppet se lettem vonzóbb a szemében. Baromi tetszett nekem és nem akartam, hogy csalódjon. Hát ennyit erről. Nagyot sóhajtva pillantok le magam elé a padlóra, de mikor konkrétan az órát kezdi követelni rajtam, teljesen elképedek. Még csak nem is egy Rolexről van szó. Mi a francért kell neki most az az óra annyira? Dögöljek meg, ha értem mi folyik itt. Miközben milliónyi hangulatváltozáson esik át a kedves vendégem, csak némán bámulom. Hogy tud valaki így kiborulni egy óra miatt? Úgy üvölt velem, mint egy hatalmas oroszlán, ami épp a frászt akarja hozni a zsákmányára és azt hiszem, ez részben sikerült is neki, mert folyamatosan hátráltam tőle. Azok után, amit anyám pasijai műveltek sokszor, nem bízom egy férfiban sem, hogy ne veszítené el annyira a fejét, hogy szétverje a fejemet a falon. Nem tudhatom, mi mindenre képes Hector, hiszen alig ismerem, szóval igen. Kicsit tartok tőle, de minden idegszálam arra figyel, mikor lendül esetleg a keze, mert akkor tuti biztos, hogy kikaparom a szemét, tökön rugdosom és talán még meg is fojtom. Réges rég, mikor anyám nem egy monoklit szerzett magának egy-egy faszparaszttól megfogadtam, hogy sosem fogom hagyni, hogy bárki azt tegye velem. Nem érdekelne, ha maga a Pápa is pofozna fel, azt is leszúrkálnám zok szó nélkül, szóval, ha Hector végül úgy dönt, hogy kezet emel rám... Csak szó nélkül bámulok rá és még a kérdésre sem reagálok. Ismét olyan nyugodtan és édes hangon beszél hozzám, mintha észre vette volna, mennyire nem tetszik, hogy üvöltözik velem. Idő közben, amíg közelebb jött hozzám, még levegőt venni is elfelejtettem és, csak akkor fújom ki, amikor elindul az ajtó felé. Nem szólok neki, mikor már másodjára akarja kiszaggatni tokostól a bejáratot, hogy be van zárva. Inkább megvárom, míg magától jön rá, végül, amikor kimegy nagyot sóhajtok és az eddig megfeszült vállaimat most kicsit hagyom ellazulni. Lehunyom szemeimet, beletúrok a hajamba és próbálok lenyugodni. Basszus, tényleg nagyon ijesztő, ahogy nekem esett. Ha eszembe jut milyen édes és gyengéd volt velem a múltkor, hát ez most nagyon kiábrándító. Olyannyira elgondolkozok, hogy amikor visszatér, én még mindig ugyanott ácsorgok, ahol hagyott. Némi riadalommal sandítok fel rá, mert még az is megfordul a fejemben, hogy stukkerért ment ki és most itt a helyszínen fejbe akar lőni, de mikor végül megszólal, megnyugszok. Klasszisokkal jobb az a hangnem, ahogy most beszél. -Nem kell a pénzed. Várj meg itt.- közlöm vele, majd anélkül, hogy egyáltalán ránéznék elindulok a lépcső felé, fel az emeletre és neki látok felöltözni gyorsan. Elhatároztam, hogy elviszem a másik lakásra, visszaadom az óráját, aztán még a számát is kitörlöm. Így lesz a legjobb. Ezek után úgyse várhatok semmi jót és talán nem is akarok. Nehezen viselem, amikor valaki így ordibál velem, mert nem vagyok se fogyatékos se egy kibaszott katona. -Gyere.- vágok csak oda ennyit, miközben felkapom a slusszkulcsom és kimegyek az ajtón. Megvárom, míg ő is kilép az utcára, bezárom az üzletet és a kocsim felé veszem az irányt, ami az övé mellett áll az út szélén. -Beülsz mellém vagy inkább jössz utánam?- pillantok rá érzelmek nélküli arccal, majd attól függően hogyan dönt, behuppanok a volánhoz és már indítok is a másik lakáshoz. Ha jól sejtem, a lakótársam most épp nincs otthon, szóval legalább nem kell neki magyarázkodnom, miért is trappolok be oda az éjszaka közepén egy pasival az oldalamon, hogy aztán tíz perccel később lelépjünk onnan. Mert ezt tervezem. Szó nélkül visszakapja azt a szart, aztán elfelejthet.
Nem szeretem, ha a hős lovagnak láttak. Sosem voltam igazán az. Talán, egyszer a kőkorban, úgy tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Akkor még naiv voltam és azt hittem, a szerelem minden, amid lehet. Pedig nagyon nem, de azért persze meg kell hagyni, hogy ha nincs, akkor tud hiányozni néha. Annie reakciója a várt, nyilván nem esik jól neki, hogy a múltkor még olyan kedvesen viselkedtem vele, most pedig majdhogynem teljesen meg van rettenve itt előttem. Nem szándékoztam ezt elérni, de ha egyszer felidegesített a tény, hogy megrövidített a kedvenc órámmal, nincs mit tenni. - Nem baszki, de nem esett volna olyan kurva szarul – vetem oda, mert... most ez tényleg lehet, hogy egy kicsit megsértett. Ennek ellenére tudom, hogy ha ő tudná, kivel áll szembe, nem hogy soha többet nem állna velem szóba, hanem az is lehet, hogy egyenesen pisztolyt rántana és lelőne. A helyzet az, hogy simán el tudom ezt képzelni róla. – Azt hittem, már vagyunk olyan viszonyban, hogy közölhesd, de mindegy – játszom idegesen a sértődött kisgyereket, aztán még mindig tartom a kezem, hátha vére odaadja azt a kurva órát, mert kell és kész. És addig nem megyek el, amíg vissza nem kapom. Ha pedig nem kapom vissza... nos, arra inkább nem gondolok, csak ha majd ott tartunk. Akkor nagyon pipa leszek, az ezer százalék. Mikor „színt vall”, értetlenül meredek rá és olyan ábrázatra vált az arcom, hogy teljes mértékig jól tükrözi a „mi a fasz” fogalmát. - Ha valaki jó benyomást tesz nálam, magasról szarok arra, hogy mit csinált a múltban. Foghattad volna az órát, odanyögsz egy bocsánatot és kész. Érted? Ennyi lett volna. A hazugságot sokkal inkább utálom ennél – magyarázom vadul hadonászva ide-oda, gesztikulálva, de nem is értem, miért mondom ezt neki. Nem kellene belebonyolódnom semmibe, jobb lenne itt pontot tenni mindennek a végére és másnál szerezni információkat. Annie-t pedig kihagyni, amiből lehetséges. Ezt kellene tennem. Ideges vagyok, amiért nem haladunk egyről a kettőre, hogy nem adja oda. Adja és már itt sem vagyok! Lenyugszom kicsit. Nyugodtabb hangnemben kérem tőle, tényleg kifizetem, ha kell, ha a pénz kell neki. Aztán úgy döntök, hogy kell egy cigi nekem, neki pedig kell az a két perc, amíg ő is magához tér. Mert nyilván, láthatólag megrökönyödött kicsit, amiért így nekiestem. Képtelen voltam uralkodni az indulataimon, ami még engem is meglepett kicsit. - Jó – reagálok ennyit a kérésére, és figyelem, ahogy felszalad a lépcsőn abban az egyébként kibaszott szexi vékony anyagú köntösben, amit ha nem ez lett volna a szituáció, valószínűleg már leszedtem volna róla. Tehát akkor megvan az óra. Nyugtázom is ezt magamban, mikor visszatér azonban üres kézzel, oldalra biccentem a fejem. Nem tudom mit akar. Talán nem itt van, hanem a lakásán. Hoppá. Kimegyek, a kérdésére pedig vállat vonok. Mit érdekel engem. - Mindegy – mondom, de aztán végül úgy döntök, jobb lesz, ha – Veled megyek – mondom, aztán behuppanok az anyósülésre és némán bámulok kifelé az ablakon, mint valami sértett pöcs, aki összeveszett a nőjével. Talán először kérnem kellett volna, nem rátámadni. De hát az istenért, miért nem adta már vissza korábban? Megköszörülöm a torkom és azért igyekszem memorizálni nagyjából az utat, de nem vagyok most olyan idegállapotban, hogy a munkámmal tudjak foglalatoskodni. - Akkor... megvan még? – kérdezem, hogy megnyugodhasson a lelkem, mert az ujjaimat már a lehető legjobban letördeltem. Nem vagyok beszédes, kicsit szarul érzem magam, amiért így rátörtem, de azért ő is jobban tette volna, ha egyszerűen visszaadja és színt vall, mielőtt még rájövök, hogy hazudott. Mikor odaérünk, kiszállok a kocsiból és automatikusan megyek utána, nem gondolok arra, hogy talán nem akarja, hogy bemenjek. Talán ki kellene nyögnöm egy bocsit. Tudom, hogy halálra van sértve, de lehet, hogy az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egymást. Ha megkaptam az órát, akkor le kell lépnem. Azért feltrappolok utána, és ha engedi belépek a bejárati ajtón. - Minek tartottad meg? – Kétlem, hogy óragyűjteménye lenne. Nyilván azért lopta el, hogy eladja és pénzt csináljon belőle. Érdekes a nő...
Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Komolyan azt várom, hogy felébredjek, mert ez csak valami idióta (rém)álom lehet, amit az esti kínai kaja vagy a laza kis borozásom okozhatott. Hogy tud valaki ennyire kifordulni önmagából? Persze, sejtettem én, hogy Hector is tud dühös lenni meg tombolni de, hogy épp velem ordibáljon a saját szalonomban az éjszaka közepén egy nyamvadt óra miatt, erre soha nem gondoltam volna. -Viszonyban? Pontosan, miféle viszonyban is vagyunk?- pillantok rá értetlenül, némi számonkéréssel a hangomban, mert nem igazán értem, miért gondolta azt, hogy attól, hogy megnyíltam neki majd egy ilyen dolgot is simán bevallanék. Ki a franc tudná a másikkal lazán közölni, hogy "bocs már, de egy évvel ezelőtt poénból megloptalak"? Akartam ezt közölni vele valamikot, a távoli jövőben de nem így. -Valóban? A hiszti és dühroham alapján, amit most lejtettél itt nekem kétlem, hogy abban az esetben nem estél volna nekem. Szemmel láthatóan kurva fontos neked az a rohadt óra és, ha ezt így közöltem volna, mint ahogy te most vázoltad, biztos sokkal lazábban fogadtad volna, igaz?- vágok vissza, mert szerintem akkor sem veregetett volna vállon, ha mondjuk ezzel nyitok. Teljesen meg van veszve, ami miatt egyre jobban érdekel, mitől is olyan fontos az az óra. Értékesnek nem kifejezetten értékes. Én is inkább, csak poénból loptam el, vagy franc tudja miért. Még jó, hogy nem adtam el valami zálogosnak, mert ez képes lenne itt helyben kinyírni. Ebben biztos vagyok. Megragadná a nyakam és addig szorongatná, míg meg nem fulladok. Simán kinézném belőle ezek után. -Fordított esetben, ha olyat tennél ellenem, amit szégyellsz, kétlem, hogy egy pohár bor mellett ücsörögve lazán elmondanád. Vagy tévedek? Igaz. Te biztos sokkal tökéletesebb vagy nálam és remekül kezelted volna a helyzetet, amikor szembe találod magad azzal, akit egy évvel korábban megloptál és azt hitted, hogy a büdös életben nem látod többé.- nem, mintha védeni akarnám magam, de azért jár a szám az érdekemben. Miért kell most úgy ordibálnia velem, mintha megöltem volna valakit? Hova lett a "számíthatsz rám" meg az egyéb nyalánkságok, amikkel a múltkor rávett arra, hogy elmondjak neki mindent? Azt se kellett volna, mert lehet, hogy egy ilyen bedühödés ahhoz vezet majd legközelebb, hogy elmegy a zsarukhoz és felnyom. Már, ha lesz legközelebb, mert ezek után azt hiszem, soha többé nem akarom majd látni. Megunom ezt az egész vitatkozást. Elegem van mára mindenből, de legfőképp Hectorból és az órájából. Az emeletre indulok, hogy felöltözzek és visszatérjek a slusszkulcsommal. Lezárom ezt az egészet, vissza kapja az óráját és befejeztük. Bár az rohadtul kíváncsivá tesz, hogy vajon miért olyan fontos neki az az óra, de nem hiszem, hogy elmondaná. Miért is mondaná? Most derült ki, hogy egy hazug tolvaj vagyok és Ő az ilyet nem szereti, szóval miért osztana meg velem bármit is? Nem nézek rá se akkor, amikor elindulunk kifelé a szalonból, se akkor mikor beülünk a kocsiba. Megvárom, míg eldönti, hogy mit akar és amint bevágódik az ő ajtaja is, elindulok. Nem akarok se beszélni vele, se ránézni. Borzalmasat csalódtam benne, mert azt hiszem, "amilyen viszonyban vagyunk", nyugodtan eljöhetett volna és megkérdezhette volna, hogy mi van. Erre ő inkább azt választotta, hogy a frászt hozza rám azzal, hogy ordibál velem az éjszaka közepén. Arra sem válaszolok, amikor rákérdez, hogy meg van-e még az óra. Sejthetné, hogy amennyiben nem lenne meg, nem indulnék el vele hajnali fasztudjamikor a lakásomra. Mégis, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni? Gyanítom, épp szeretné kicsit oldani köztünk a feszültséget vagy nem tudom, mi a célja ezzel a kérdéssel, de akkor sem válaszolnék rá, ha ezen múlna az életem. Őrlődjön csak és idegeskedjen, ahogy én tettem az elmúlt fél órában, mikor azon aggódtam, hogy meg fog-e ütni vagy sem, mert annyira el volt szállva az agya, hogy simán kinéztem volna belőle. Mikor odaérünk még mindig nem szólok egy szót se. Leállítom az autót, kiveszem a kulcsot és elindulok a lakás ajtajához, amit a lehető leggyorsabban próbálok kinyitni, hogy minél előbb túl essünk az egészen, aztán ágyő. A kérdése viszont meglep, így amint belépek a lakásba meg is torpanok úgy kb a második lépésnél. Nem pillantok rá még ekkor sem. Háttal állok neki és nagyot sóhajtok. Tényleg. Miért is tettem el azt az órát? Talán, emlékezni akartam Rá és arra a hülye estére vagy lehet, hogy tolvaj pszichopata vagyok, aki eltesz valamit, ami az "áldozatáé" volt. Franc se tudja, miért tettem el. -Nem tudom. Talán akartam valami emléket.- és ennyivel el is intézem a választ, na meg megspékelem egy vállrándítással. -Várj meg itt.- közlöm, mikor rájövök, hogy ez itt fog baktatni utánam befelé, nekem pedig semmi szükségem arra, hogy a cuccaim közt mászkáljon vagy bármi érdekeset megtudjon rólam a szobám alapján. Hiszen, az elég sok mindent elárul egy emberről, nem? Bár, már így is elcsesztem az egészet. Nem lett volna szabad idehoznom, mert így már nem csak a szalonról tud majd, hanem erről a mentsváramról is. Én hülye liba! Mondanom kellett volna, hogy várjon meg ott és inkább elvinni az órácskáját egyedül, bár ez most már teljesen mindegy. A szobámba lépve elcsodálkozok, milyen rég is jártam ott. Manapság, mióta az a balul elsült rablás megtörtént, pláne nem akarok itt lenni. Szívesebben vagyok egyedül a szalonban, ami miatt a lakótársam talán, már haragszik is rám. Nem tudom. Odasétálok a könyvespolchoz, ami az ágyam mellett ácsorog és bár jó pár kötet megtalálható rajta, két polcrészen inkább csecsebecsék és egy-két díszdoboz található. Az egyiket elveszem onnan, kinyitom és magamhoz veszem azt a kurva órát. Ha agyon vernének se tudnám megmondani, miért nem adtam el. Talán, mert nincs annyira értékes, ami miatt kockáztattam volna, hogy megtalál ez a fasz a zálogosnak köszönhetően. Biztonságosabb volt, ha itt hagyom, ahol senki sem keresi. Rezzenéstelen arccal, szúrós pillantással térek vissza a bejárathoz, majd bármiféle megjegyzés nélkül nyomom Hector kezébe az óráját. Más esetben most szégyenkeznék, bocsánatot kérnék és még én érezném magam szarul, de most... pokolian dühös vagyok, csalódott és inkább a sírás kerülget ezek miatt. -Vissza viszlek a szalonhoz.- közlöm vele, ezzel is utalva arra, hogy húzzon kifelé az ajtón vissza a kocsimhoz, majd, ha veszi a lapot és így tesz, visszazárom az ajtót és amilyen gyorsan csak tudok, beülök a járgányomba és indítok is.
A kérdése igencsak elgondolkodtató. Milyen viszonyban is vagyunk? - Hát… - kezdek bele, de még én magam sem nagyon tudom megfogalmazni erre a kérdésre a választ. – Mit tudjam én, de ezt nem most fogom megbeszélni, nem ezért jöttem – váltok vissza a kelleténél kicsit bunkóbb stílusba már megint, de most tényleg nem ennek van itt az ideje, hogy ilyen dolgokról elmélkedjek. Ahogy annak sem, hogy ő azon morfondírozott az előbb, miért nem kerestem?! - Igen. Lehet, hogy akkor is kiakadtam volna, de nem ennyire és nem érezném magam átverve ennyire – húzom ki magam, ahogy megköszörülöm a torkom, de hát ez az egész szituáció nevetséges, csak ő nem tudja. Még én problémázok itt azon, hogy át lettem verve, amikor én ugyanezt csinálom vele, csak éppen nem egy tárgy, egy óra miatt, hanem azért, hogy őt és a bandáját a börtönbe csukjam. De inkább a bandáját. Meg őt is. Kénytelen leszek, nem maradhat ki, hiszen nyakig benne van a szarban. - Na, nem kell a mártírkodás, Annie. Teljesen mindegy, ki milyen ember. Add vissza azt a kurva órát és már itt sem vagyok – mondom még mindig idegesen. Kicsit bánom már, hogy rögtön idejöttem, helyre tett most Annie rendesen, talán át kellett volna gondolnom, aludnom rá egyet, de akkor is felhergelt ez az egész. Talán értené, ha elmondanám, hogy miért olyan kurva fontos az az óra, de nem akarok semmit megosztani a magánéletemből neki, hiszen már így is a kelleténél jobban belebonyolódtam a dolgokba, hiszen nagyon nem vagyok pártatlan az ügyüket illetőleg. A múltkor többet mondott el a hídnál, mint kellett volna, én pedig mindent diktafonra vettem, amiért már megint kibaszott lelkiismeret furdalásom van, mikor egyáltalán nem kellene. A munkámat végzem. Most meg kell az az óra és kész. Talán át kellene adnom a nyomozást a meglévő információkkal. Na de hol lenne akkor a sikerélmény? Nagy fogás, sokat kiderítettem már, másnak nem mennének a továbbiak könnyen. Habár nem vagyok biztos benne, hogy ezek után Annie egyáltalán szóba fog állni velem. Feldúltnak tűnik ő is. Azért megyek vele, remélve, hogy megvan még a karóra. Az út nagy része szótlanul telik. Vagyis én kérdezek egyet, de miután nem hajlandó válaszolni, úgy döntök, hogy nem próbálkozom tovább a kommunikáció kezdeményezésével. Gondolom, akkor megtartotta. Vagyis úgy sejtem, nem éppen valami kocsmába visz, ahol elszívhatjuk a békepipát, vagy valami hasonló. Érdekel, miért tartotta meg. Én, ha órát lopnék, nyilván eladnám, hogy pénzt csináljak belőle. Hát minek az nekem? - Emléket? – kérdezek vissza, mert nem igazán értem, hogy ezzel most mi akar. – Mármint… rólam, vagy mi? – ráncolom a homlokom. Persze az nagyon is megvan, hogy érezhetőleg egymásra voltunk gerjedve, de aztán olyan szépen le is rázott, mint ahogy ez indult. Tovább is mehettünk volna, és akkor talán nem lopta volna el az órát, jobban is járt volna. Ő is, és én is. Megállok ott, ahol kéri. Most tényleg nem érdekel semmi, hogy mi van a lakásban vagy egyáltalán hol is vagyunk. Leszarom. Mikor visszaér és megpillantom a kezében az órát, majdhogynem örömtáncot lejtek. Jó ég. Pár pillanatig csak nézem az tárgyat a kezemben, megforgatom és minden egyes négyzetcentiméterét átnézem. Nos, nem változott. Nem kopott, ugyanaz, mint volt. Rögtön a karomra is kattintom. - Köszönöm – nyögök oda ennyit, mert ezt azért megérdemli. Kicsit azért szégyellem magam, de ő is ugyanúgy szarul érezheti magát. Bár nem teszi szerintem, nem ez jött le a viselkedéséből. - Jó – mondok ennyit, aztán utána is megyek a lépcsőn. Halvány mosoly ül ki az arcomra, most már minden jó, boldog vagyok, de azért még haragszom rá. Meg magamra is, amiért ilyen hülye voltam, hogy ekkora felindultságomban rárontottam. – Hé – szólok utána mikor az autóhoz ér és a keze után nyúlok és szembe fordítom magammal. A szemeibe nézek, amik még mindig olyan szinten szórják a szikrákat, hogy szinte pattognak. - Ez a kibaszott óra… - idézem, ahogy ő nevezte nem sokkal ezelőtt- …baromi értékes nekem. Nem a pénzügyi értékéről, hanem az eszmeiről beszélek. Olyan embertől kaptam, aki fontos része volt az életemnek – magyarázom neki, hátha megérti. – Ez olyan, mintha te kaptál volna egy tárgyat egy olyan embertől, akit nagyon szerettél… és aztán elveszik tőled. Hónapokig abban a tudatban élsz, hogy nincs. És aztán rájössz, hogy basszus, van rá esély, hogy mégis visszakapd. Érted már? – simítok egy tincset a füle mögé, hiszen ezt el kellett mondanom neki. Mégsem konkrétan, csak nagyjából. Nem hinném, hogy erre majd meglágyul a lelke, de hátha enged egy kicsit. Habár mind a ketten meg vagyunk sértve, jobb lenne, ha pontot tudnánk tenni ennek a dolognak a végére.
Cseppet sem lep meg, hogy ő maga sem tudja megmondani, pontosan mi is van kettőnk között. Vagyis, hogy mi volt épp kialakulóban ezidáig. Pedig a múltkor Ő volt az, aki olyannyira meg akart vigasztalni és nyugtatni, hogy ennek örömére megcsókolt és most Ő az, aki úgy tesz, mintha mi sem történt volna köztünk. Pontosabban, inkább úgy tesz, mintha olyan bizalmas viszony lenne köztünk, ami megengedheti azt, hogy az éjszaka közepén így ordítson velem. Bármi is ez, konkrétan a tudtomra hozza, hogy jelenleg tesz rá magasról, azt viszont nem tudja ezek szerint, hogy később már nem is fog számítani. Elég haragtartó típus tudok lenni, ha úgy érzem, hogy valaki porig aláz és Ő most épp ezt tette azzal, hogy így ordibált velem a saját szalonomban. Pechére remekül tudom játszani a sértett nőt, akár évekig is -lásd, anyámmal sem beszélek évek óta-, és mivel úgy sejtem, hogy cseppet sem fogja megerőltetni magát annak érdekében, hogy ne akarjam a pillantásommal meggyilkolni, ez így is fog maradni. Tehát, ha készült is kialakulni köztünk valami, annak már lőttek. Csírájában elfojtottuk. -Egyáltalán nem lettél átverve. Nem vezettelek félre vagy ilyesmi, csupán elhallgattam valamit...- morgom a bajszom alatt, mikor osztani kezdi az észt, hogy neki ez milyen rosszul esett és, hogy mennyivel jobb lett volna, ha már előbb elmondom. Basszus, minek? És mikor mondtam volna? Mikor biliárdoztunk? Vagy, amikor bevédett a zsaruk előtt? Esetleg a múltkor, mikor megcsókolt a hídnál? Valóban. Mind mind olyan szituáció, amilyhez passzol egy efféle vallomás. -Nem mártírkodok, cseszd meg.- fakadok ki dühösen, ahogy elkezd kioktatni és, mintha csak rádobott volna még egy kanna gázolajat a már lángoló pajtára, csak még inkább feldühít. Mégis, ki a francnak képzeli magát, hogy így ítélkezzen fölöttem akármi miatt? Hiába mondtam el neki én marha olyan sok mindent magamról, még mindig nincs fogalma arról, hogy ki is vagyok és talán az lesz a legjobb, ha ez így marad. Ennek örömére pedig úgy döntök, hogy egy gyors átöltözés után elviszem a lakásomhoz és oda adom neki azt a szart, hogy végre eltűnhessen. Mondjuk örökre, hogy még egy ilyen vitát ne kelljen átélnem és borzalmasat csalódnom olyasvalakiben, akiből többet néztem ki. Lehet, hogy én szar ember vagyok, de azt hittem, hogy ő valamivel jobb nálam, erre tessék. Képes egy ilyen apró hülyeség miatt így nekem rontani. Nevetséges. A kocsiban nem viszem túlzásba a kommunikációt. Mi több. Egyáltalán nem is szólok hozzá, hogy érzékelhesse, mennyire vérig sértett és, hogy már így is gyertyát lóbál egy gyújtózsinór közelében. Béketűrő ember vagyok, elég sokáig vissza tudom fogni magam de, ha sokáig idegesít biztos, hogy felképelem. Talán, stílusosan fogom csinálni és előtte felveszem az óráját, hogy aztán azzal az öklömmel törhessem be az orrát, amelyiken az a hülyesége van. Még átgondolom. Én hülye végül a nagy csendet megtöröm egy totális baromsággal, amit már akkor megbánok, amikor kimondtam. Ez most komoly? Közöltem vele, hogy akartam egy emléket? Ennél idiótábbat nem is mondhattam volna, maximum csak akkor, ha azt mondom, hogy óra-fétisem van vagy ilyesmi. Most komolyan, Annie? -Dehogy. Tök mindegy. Meg volt rá az okom és kész.- vonok vállat, majd utasítom, hogy lehetőleg ne kövessen be a lakásba, végül magamhoz veszem a rühes óráját, kitrappolok vissza hozzá és a kezébe nyomom. Összefonom magam előtt karjaim, miközben figyelem, ahogy ámuldozva nézegeti azt az egyébként rohadtul semmitmondó órát és, mint egy kisgyerek, aki végre visszakapta a játékát most pedig biztonságos helyre szeretné tenni azt, azonnal a csuklójára teszi. Egek. Pasik és a hülye óráik. -Örülök, hogy segíthettem.- morgom a bajszom alatt cseppet sem őszintén, mikor megköszöni, bár be kell valljam ilyesmire nem számítottam tőle ezek után. Mondjuk érzékelhető, mennyivel nyugodtabb lett, mintha valami varázscucc lenne az az óra és azáltal lenne képes lenyugodni, hogy az rajta van. Ettől függetlenül rohadtul nem így kellett volna intéznie. Oké, talán én is elmondhattam volna már előbb, hogy mi volt anno, de neki se kellett volna így nekem esnie. Ennyi, kész, végeztünk, mehetünk haza és pont. Újabb meglepetéssel örvendeztet meg ez az este. Hector a kezem után nyúl és maga felé fordít, amiről hirtelen nem tudom eldönteni, milyen szándékkal teszi ezt. Szabad kezem ökölbe szorítom, felkészülve ezzel bármi olyasmire, ami nekem nem tetszene, de aztán... nem tesz semmit. Csak szimplán a szemembe néz, majd egy rövid magyarázatot ad arra, miért is kellett neki annyira ez az óra, de az a szöveg, csak még inkább felbőszít, melynek eredményeként szemöldökeim összeszaladnak homlokomon, ahogy hallgatom. Mégis miféle kretén megy az exe óráját viselve egy bárba csajozni? Mert akkor, mikor sikeresen lenyúltam az óráját, minden bizonnyal ilyesmi céllal ücsörgött a pultnál. Ráadásul ezek szerint a kicseszett exe miatt esett úgy nekem? De jó nő lehetett, bárki is volt az, ha ennyire oda volt érte. -Nem tartozol nekem magyarázattal, Hector, mint ahogy beszélnünk sincs miről.- vágom oda némi éllel hangomban, miközben aprócska mosoly jelenik meg arcomon, mintha máris minden újra csodás lenne. Ahogy a hajtincsemért nyúl és a fülem mögé simítja, épp csak egy picit ugyan, de teszek valami olyasmi mozdulatot, mintha el akarnék húzódni az érintése elől, pillantásom pedig le sem veszem az arcáról. Na nem, barátocskám. Azt már nem. Az nem pálya, hogy előbb felhúz, mint egy búgócsigát és belém vágja az ideget, majd miután megkapta, amiért hisztizett úgy tesz, mintha minden szuper lenne. -Sajnálom, ami történt, de visszacsinálni már nem tudom. Elmondhattam volna előbb, igen, de te is visszafoghattad volna most magad. A lényeg, hogy az órádat visszakaptad, végre nyugodtan alhatsz, szóval akár mehetünk is...- húzom el tőle a kezemet, miközben szúrósan, ugyanakkor várakozón pillantok rá. Nem tehetek róla, de tényleg rohadt pocsékul esett, amit és ahogy csinált. Ha már a köztünk lévő viszonyra akarta fogni, talán épp amiatt nem kellett volna így viselkednie.
Szerintem nem reagáltam túl. Egyszerűen fontos az óra és kész. Ő nem szólt róla, hogy anno ellopta. És valóan nem hazudott, nem kérdeztem, de az istenért, hogy kérdeztem volna, ha csak most jöttem rá, hogy honnan is ismerős nekem Annie annyira. - Igen, így már sokkal jobb a helyzet, végül is – meredek rá haragos tekintettel, és arra várok, hogy odaadja vajon vagy várat, esetleg már nincs is meg? Persze, hogy jobb lett volna, ha elmondja. Az elhallgatásnál minden rosszabb. Most ez például pont nem olyan komoly szituáció, de ha együtt vagy valakivel és megcsalod, de nem kérdezi, te pedig nem mondod el és egyszer kiderül, nem jöhetsz azzal az indokkal, hogy: csak elhallgattam. Ez merő hülyeség. - Dehogynem. Éppen azt teszed – vágok vissza, hiszen tényleg mártírkodik. Bármennyire is próbálja tagadni, most azzal tesztel, hogy mit szólnék a fordított esethez. Nem érdekel semmiféle fordított eset. Semmi más nem érdekel, csak az a kurva óra. Olyan nehéz ezt megérteni? Aztán végül beadja a derekát, én is nyugodtabban kérem tőle, hiszen rájövök , hogy a szép szavakkal talán többet érek el, mint az üvöltözéssel, de hát ha egyszer olyannyira felidegesített, hiába mondod az ember fiának, hogy csak halkan, csak nyugodtan. Nem megy. Legalábbis nálam ez nagyon nem így működik. - Milyen ok? – nézek rá kérdőn, hiszen nem igazán értem, miért tartotta meg. Na, nem mintha nem örülnék neki, repesek a boldogságtól, hát nem látszik? Az állítólagos indoka viszont tényleg meglep. Igaz, forrott a levegő akkor is köztünk, de bombázó, nyilván volt jó pár pasi –akiknél gondolom merőben kihasználta, hogy ilyen jól néz ki- akivel hasonlóan beindult a kémia. Mindtől megtartott valamit? Az érdekes egy fétis lenne, hahh. Faggatom kicsit, talán azt akarom, hogy kimondja, amit hallani akarok. Vagy nem is tudom már mit akarok, egyáltalán minek jár az eszem már megint ilyen hülyeségeken? Mikor végre megjelenik az órámmal, minden aggodalmam elszáll és a vérnyomásom is csökken szerintem úgy százhúszról rögtön kilencvenre, így már tudok normálisabb hangnemben is kommunikálni, mint eddig. - Látom, repesel a boldogságtól – jegyzem meg merő iróniával a hangomban, és a szám sarka is megrándul egy mosolyféleségre. Szívom a vérét kicsit, most már ilyen hangulatba keveredtem itt, na meg őszintébe. A faszt. Ezt nem kellene azért. Nem is értem, minek magyarázkodom. Azért utána nyúlok és magam felé fordítom, hogy elmondhassam neki –úgy nagy vonalakban-, miért volt fontos ezt visszakapnom. - Lehet így van – helyeslek. Pedig de, beszélnünk van miről, csak éppen erről nem tud. Nem is kell neki, csak azt nem tudom egyelőre, hogy a francban fogom kihúzni magam a szarból, hogy újra információkat osszon meg velem. Tényleg le kellett volna nyugodnom, mielőtt idejövök hozzá. Mindegy, ezt már merőben elbasztam. - Képtelen voltam nyugodtabb hangot megütni, tudom. Nem így kellett volna. Bocs – próbálkozom. Próbálkozom, jó? Még ha ez nem is az erősségem, igyekszem valahogy úgy bocsánatot kérni tőle, ahogy az imént ő is tette. Látom a szemében, hogy nem esett neki jól, de nekem sem esett jól, hogy ő nem mondta el. Amikor már a fél életét tudom, pont ezt nem tudta volna közölni? Úgy mellékesen. - Akkor… legyünk kvittek– ajánlom fel ezt az abszolút kurva nagy faszságot, de ki tudja, hátha működni fog. Ahogy elhúzódik, a reakcióidőmnek hála egy pillanat alatt kapok utána és rántom magamhoz közel. Baromi közel. – És ezt akár meg is pecsételhetnénk egy…- hajolok hozzá egyre közelebb, mint akinek elment az esze… ismét. Te fasz! Ha engedi –és nem annyira makacs-, egészen a kocsiig hátráltatom, aminek neki is nyomom, ezzel nem sok menekülő utat hagyva neki és aztán megcsókolom. És ebben minden benne van. A harag, a megnyugvás, az izgalom. Vadul csókolom –persze ha nem lökött el magától-, tenyerem pedig a csípőjére simít. „Borzasztó”, milyen hatással van rám, pedig nem kellene, nagyon is tiltólistás nő, ha azt vesszük, de ha egyszer beindít még ezzel a kis pattogásával is. Rögtön olyan jelenetek jelennek meg lelki szemeim előtt, amik már nem itt kint, hanem odabent folytatódnak.
Nem gondoltam, hogy a ma estémet majd megfűszerezi még egy komolyabb vita, amit ráadásul Hectorral kell lezavarjak. Azt hittem, hogy egyszerűen el fog felejtődni az az eset és most, hogy megismert már nem is fog vele foglalkozni, nem rakja össze a kirakós darabkáit, erre tessék. Kár volt ennyire alábecsülnöm. Mindezek mellé még le is mártíroz, amivel végképp kiborít. Mártírkodnék? Miért? Mert próbálom védeni magam? Akármit is csináltam anno, akkor sem volt korrekt, hogy így nekem esett. -Semmilyen ok. Nem volt olyan nagy értékű óra, hogy kockáztassam miatta a lebukásom.- magyarázok nagy értelmesen, ami részben igaz is, de nagyrészt nem emiatt tartottam meg. Ezt viszont nem fogom az orrára kötni, mert nem kell tudnia, hogy már akkor is rohadt vonzónak tartottam. Érezhető volt köztünk már akkor is a vonzalom, ezért is menekültem el olyan gyorsan onnan, még mielőtt végzetes hibát követtem volna el. Most is közel álltam ahhoz, hogy hülyeséget csináljak, de ez az ordibálás észhez térített. Alig várom, hogy visszaadjam az óráját és lelépjen. Mégis, mikor már jóval nyugodtabb lesz a hangulat és már ő is neki áll viccelődni, megenyhülök én is. A francba is, valamennyire azért jogos is volt, hogy kiakadt, de a múltkori gyengédsége után nem számítottam ilyen dühöngésre tőle. Minden esetre az ironikus megjegyzésére nem mondok semmit, csak félig meddig elmosolyodok és úgy sandítok fel rá. Akármennyire is haragudtam vagy haragudott rám, érezhetően megenyhülünk mindketten, de azt azért még közlöm vele, hogy se magyarázattal nem tartozik, se semmi egyébbel. Nincs miről beszélnünk ezek után és kész, ő pedig rá is bólint. Ennyi volt, kész. A múltkori estét jobb is, ha elfelejtem. Mentségére szóljon viszont, hogy legalább beismeri, hogy durva volt. Hiszen, nyugodtan is beszélhettünk volna erről és megfordul most a fejemben a kérdés, hogy vajon mi lett volna, ha nincs már meg az az óra? -Spongyát rá.- bólintok egyet, mintha nyugtáznám a megjegyzését, de mozdulok is egyből, hogy végre eltűnhessek a közeléből. Amúgy is összezavar teljesen, ha ilyen közel húzódik hozzám. Így már végképp hajlamos vagyok elfelejteni azt, ami történt és inkább a hülye testemnek átadni a gyeplőt, ami a vitánk ellenére is -vagy inkább azon felspanolódva- kívánja Őt. A múltkori csók semmi egyébre nem volt jó, csak arra, hogy még többet akarjak belőle. Ő pedig, mintha pontosan jól tudná, hogy mi jár a fejemben, nem enged elsétálni, hanem visszaránt magához és egészen addig késztet közeledésével a tolatásra, míg végül már nincs hova mennem. Na nem, mintha annyira bánnám, de a fenébe is! Miért csinálja ezt velem? Mintha a kis játékszere lennék. Előbb leordítja a fejem aztán meg, mikor már minden szuper meg akarja pecsételni a békét egy csókkal? Igen. Pontosan ezt teszi, én idióta liba meg hagyom és még élvezem is. Azonnal átkarolom a nyakát és úgy simulok hozzá, mintha teljesen megszokott lenne, hogy ezt teszem. Legalább olyan hevesen és vadul viszonzom csókját, mint amilyen az övé is, csípőm pedig önkényesen simul a lehető legjobban ágyékához. ~Nesze neked te baromira makacs és határozott nőszemély. Egészen addig vagy olyan vagány, míg be nem indít egy meglehetősen szexi pasas, aki aztán úgy szórakozhat veled, ahogy csak akar.~ Eme gondolat örömére megszakítom a csókot, tenyereimet pedig mellkasára pakolom, hogy eltolhassam magamtól egy gyengédebb pofon erejéig. -Bocsi. Ezt mindig ki akartam próbálni.- súgom oda lihegve, bújkáló mosollyal arcomon, mert pillanatokkal később meg már azon kapom magam, hogy két kezem gallérjába markol így húzva vissza magamhoz, ajkaim pedig máris az övéi után kutatnak, csak előbb inkább végig barangolják nyakát és állát egyaránt, míg el nem érik céljukat. Teljesen beindultam tőle. Legszívesebben itt a helyszínen leráncigálnék róla mindent...
- Jó, ezt a választ elfogadom – vonok vállat, hiszen tényleg nem nagy értékű. Neki. Ezt aláírom. Én bármennyi pénzért sem adnám el, mert nekem a mindent jelenti. Az emléket. A fiam emlékét. És végre megkapom. El sem hiszem. Pedig már tényleg kezdtem letenni róla, hogy valaha visszaszerezhetem, ugyanis emiatt az egész új ügy miatt teljesen letettem arról, hogy a barnaság után nyomozzak, aki akkor a bárban lenyúlt. Erre nem kiderül, hogy itt kuksolt a szemem előtt mindvégig? Hihetetlen, mik vannak, és hogy ez a nő mennyi meglepetést tartogat nekem. Rögtön enyhül is a haragom, főleg ahogy közben megjelenik lelki szemeim előtt, ahogyan fél órája még egy leheletnyi anyagban ácsorgott előttem, én pedig ahelyett, hogy haragomban nekiestem volna egy kicsit másképp, üvöltözni kezdtem vele. Uh, pedig mennyire szexi volt. A kocsinál végül felajánlom, hogy felejtsük el a dolgot. Én megpróbálom elfelejteni azt, hogy lenyúlta a kedvenc órámat, ő pedig elnézi nekem azt, hogy az éjszaka közepén üvöltözve rárontottam. Egész jó alku. Az az ötlet pedig, hogy pecsételjük is ezt meg, még jobb. Legalábbis nekem baromira tetszik. Nagyon is. Ahogy ő is. Arra nem számítok, hogy ilyen könnyen rá is bólint a dologra –mármint arra, hogy kvittek legyünk-, de ahogy menekülőre fogná, rögtön vissza is rántom magamhoz és az autóig hátrálásra késztetem. Ott aztán a tenyerem rögtön a csípőjére simít, egészen a dzsekije és a felsője alá. Ujjaim végig zongoráznak a gerince mentén, a csókunkat pedig elmélyítem, amennyire csak lehet. Vadul vonom magamhoz, ágyékom az övéhez nyomom, mígnem eltol magától. Ne már. Ennél már csak az lep meg jobban, amikor egy pofon csattan az arcomon. Meglepettségemen rögtön a csattanás helyére kapom a kezem, és oldalra biccentett fejjel nézek le rá, de mondani nincs időm semmit, ugyanis újra magához ránt és most ő csap le rám. Ó basszus, teljesen megőrjít. Jobbom a fenekébe markol, aztán felcsúszik a kezem a nadrágja pereméig, hogy aztán beakasztva pár ujjam, újra olyan közel húzzam magamhoz, amennyire csak lehetséges. - Nem akarunk bemenni? – hajolok a füléhez és úgy búgom bele a szavakat. A hangom olyan rekedtes, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ez a mondat tőlem származott. Rögtön hatással is van rám, a nadrágom odalent is kezd szűkülni, és már alig várom, hogy ő maga ráncigálhassa le rólam, én pedig az ő gönceitől szabadíthassam meg. Minél hamarabb. - Ha nem megyünk be, itt az út szélén foglak levetkőztetni, Annie – hajolok el tőle és pimasz mosolyra görbül a szám széle. Amennyiben ő is benne van, a csípőjénél fogva előre terelem, hogy menjen csak, nyissa az ajtót, a lakótársa remélem nem tartózkodik itthon, mert akkor nem lesz túl kellemes éjszakája. Ellenétben velünk, mert nekünk már majdnem biztos, hogy az lesz, és tényleg elfelejthetjük az órával ezelőtt történteket. Ha nincs benne, nagyon szomorú leszek, ugyanis már alig férek a bőrömbe, és nem létezik, hogy ő azt mondja, állj. Annál láthatóan jobban be van ő is indulva rám. Ha benne van a dolgokban, időt sem hagyva neki passzírozom a falnak az ajtó csukódása után és kezdem el levenni róla a dzsekit, illetve a felsőjét. Lágy csókokat hintek a kulcscsontjára, majd pár centivel lejjebb, a melle vonalára. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki eddig, hogy nem tepertem le már az első pillanatban. Egy pillanat alatt kapom fel úgy, hogy a lábait a csípőm köré fonhassa és meg se álljak vele addig, amíg nem érünk valami ágyszerűség vagy legalább kanapé közelébe. Ott rögtön ledöntöm, hogy aztán a nadrágjától is hamar megszabadíthassam és két tenyerem a feje mellett megtámasztva adok neki egy újabb vad csókot. Nyelvemmel végig szántok a hasán, egészen a fehérneműalsója pereméig, ahol újabb csókokkal halmozom el.
A dühöm amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnik is el. Na nem azért, mert megegyezünk, hogy egálban vagyunk tekintve, hogy ő leordította a fejemet én meg elhallgattam előle egy igen fontos információt, hanem, mert a hirtelen közelsége teljesen eltereli a gondolataimat arról, hogy nekem most még mindig duzzognom kellene. Pillanatok alatt vált a hangulatom dühösből inkább huncutkodósra, ahogy szabályosan nekem esik. A csókja pedig... basszus, annyira érezni rajta a vágyat, a némi neheztelést, a megnyugvást és még millió más érzelmet. Meg se közelíti a múltkori csókunkat, ami inkább volt gyengéd és finom. Na nem, mintha ez nem ízlene, hiszen egyből begerjedek tőle, főleg, ahogy csípőmre simuló tenyereivel melehetősen erőteljesen magához von. Lelki szemeim előtt már egy, kicsit a jövőben játszódó mozdulatsor jelenik meg, ami csak még jobban feltüzel. Képtelen lennék nem ugyanígy reagálni erre a durva érzelmi bombára és teljes testemmel hozzá simulni, de aztán megfogalmazódik bennem az, hogy most Ő konkrétan úgy szórakozik velem, ahogy csak akar. Meg ahogy én is akarom, hogy szórakozzon, mert baromira élvezem, de egy pillanatra eltolom magamtól, miközben megjegyzem magamban, milyen izmos a mellkasa. A pofon csak úgy jön. Már, csak azért is, hogy érzékelje, mennyire dühös voltam rá az imént, bár leginkább a poén kedvéért teszem, mert a pofa, amit utána vág még jobb kedvre derít. Amúgy is sok filmben láttam már ezt a jelenetet és már-már szerepelt a bakancslistámon, hogy kipróbáljam egyszer. Rögtön utána viszont újra átadom a terepet a vágynak, minek köszönhetően sietve ismét magamhoz húzom és most én támadom le ajkait egy igen forró csókkal. Olykor ajkaiba sóhajtok, néha még egy halk már-már nyögésnek titulálható hangot is hallatok, de tényleg képtelen vagyok uralkodni magamon. Olyan ez, mintha egy hetek óta áhított ajándékcsomagot megkapna az ember, amit aztán kapkodva, sietve igyekszik kibontani és még arra sem ügyel, hogy a csomagolással óvatosan bánjon. Szívem szerint a gönceit is úgy tépném le róla, de a fülembe suttogott szavai visszazökkentenek a jelenbe és eszembe juttatják, hogy konkrétan a kocsim mellett ácsorogva fogunk mindjárt egymásnak esni. Hangjából süt a vágy, forró leheletét érzem a fülcimpámon, ölem pedig tökéletesen érzékeli, mennyire nem bír már magával és ez csak olaj a tűzre. Nem beszélve a következő mondatáról, minek hallatán legszívesebben felsikoltanék, hogy "Basszus, gyerünk! Csináld!". -Gyerünk befelé.- suttogom alsó ajkamba harapva, majd engedve a terelgetésének megindulok a bejárat felé, miközben egyik kezét megfogom és finoman magam után húzom. Amint záródik az ajtó, szinte vele egyszerre indulok meg, hogy a csókunkat immár odabent folytathassuk, de ő bizonyul erősebbnek, mivel egész testével a falnak passzíroz. Édes Istenem, bárcsak ilyen passzírozásban lenne mindig részem! Sietve érkezek a segítségére, hogy megszabadíthasson a dzsekimtől és a felsőmtől, miközben meg-megszakítjuk a csókunkat, de az én kezem se tétlenkedik. Az ő dzsekije is a földön végzi, majd pólója aljáért nyúlok, amit aztán cseppet sem finoman leráncigálok róla, hogy végre forró bőréhez érve simulhassak hozzá. Egyik kezem az övcsatjánál a nadrágja peremébe akasztom, úgy húzom még közelebb magamhoz -mintha ez lehetséges lenne-, míg másik kezem finoman hajába túr, ahogy élvezem az apró csókokat, melyekkel egyre közelebb evickél melleimhez. Kezeim ügyesen esnek neki az övnek, amit pillanatok alatt kicsatolok, nem beszélve a nadrág gombjáról és a sliccéről, de nem jutok tovább, mert az ölébe kap. Arcát két tenyerem közé fogva csókolom tovább, majd egyik karommal átkarolom nyakát és már semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy akarom Őt! Amióta először találkoztam vele mást sem érzek, mint ezt és bármennyire is igyekeztem ellenállni, most már képtelen vagyok rá és nem is akarok. Megszédít a gondolat, hogy hamarosan az a két rohadt nadrág, ami még az ágyéka és az ölem közt van akadályként, eltűnik onnan és végre valóra válik az, amiről olyan sokat fantáziáltam már. Nem foglalkozok vele, hogy mi lesz ezután vagy, hogy miért nem kellene ezt tennem. Teszek rá magaról, mennyire megsértett egy órával ezelőtt. Most, hogy érzem a bőre illatát és azt, hogy mennyire kíván Ő is, nem érdekelnek a lehetséges következmények. Ahogy ledob a kanapéra és a nadrágomat kezdi lehúzni, megemelem csípőmet, hogy ezzel is a segítségére legyek, majd ahogy fölém magasodik és ismét megcsókol, körmeimmel finoman végig szántom izmos hátát, kezeim fenekére csúsznak és tolni kezdik lefelé a farmert róla. Basszus, mekkora mázli, hogy Raina valószínűleg csak reggel fog hazajönni! Azt tehetünk egész éjjel, amit csak akarunk és pontosan tudom, mit akarunk mindketten. Lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva élvezem csókjait, majd azt, ahogy nyelve elindul lefelé a hasamon egy apró, láthatatlan ösvényen. Hátam ívben megfeszítem, egyik lábam félig felhúzom, miközben kezem a kanapé karfájába mar fejem mellett és türelmetlenül várom a folytatást, vagyis azt, hogy az utolsó akadályoktól is megszabadulhassunk.
Minden nap, új nap. Új nap, új esély, meg még ki tudja mennyi ilyen szar mondás sorakozik a világban, de abban biztos vagyok, hogy ma éjjel kábé a teljes állomány nyolcvan százalékával megbombázták és megsemmisítették az agyam. Kemény négy óra leforgása alatt. Ha kényszerítenek, sem bírtam volna tovább maradni, nem még önszántamból. Nem még egy randi keretében. Nem is tudom, mit gondoltam... Oké, sármos volt, intelligensnek tűnt, még az elején, na meg a Brooklyniaknál van, nem Manhattenben, szóval, ha úgy vesszük igazából nem is annyira kolléga… Ugye? Szóval, eljöttem. És minél közelebb kerülök a hálószobám ajtajához, annál biztosabb vagyok benne, hogy a lehető legjobb döntés volt Dean spiritiszta kommandós sztorijai helyett az ágyamat választani. Hajnali három van, de azért még így is bőven tudok aludni reggelig. Annie-nek nem írtam, hogy hogy lesz az éjjel, eddig úgyis éjjeles voltam, biztos azt hiszi, ma is meló van, de nem is baj, nem volt kedvem körbemagyarázni neki a szitut. Úgyis azt mondta volna, hogy merő hülye vagyok, és hát igaza is lett. Sosem találkozott még Leonnal – hála az égnek –, de állítólag, ő már most látja rajtam, hogy totál belé vagyok zúgva a pasiba, meg az öt év múlva születendő gyerekeinket is... Meg vagyok áldva ezzel a sok spirituális lélekkel. De azért hiányzik, hogy dumáljunk végre egy nagyot. Mostanában alig találkozunk, és nem is nagyon tudok róla semmit, mivel rendszeresen úgy osztanak be, hogy váltjuk egymást a lakásban. Néha a világ legrosszabb lakótársának érzem magam, ráadásul, ha rajtam múlna, Zuckerberg sem termelné meg azt a napi egy milliárdot. Ha valaki nagyon el akar érni, el lehet… előbb-utóbb, de nem lógok egyfolytában a neten, és a telefon sincs mindig a kezemben. Épp azon morfondírozok, hogy hagyok neki egy cetlit a konyhapulton: van-e kedve holnap összefutni a fürdőszobában, reggel 7-kor, legalább egy meghitt, közös fogmosás erejéig, mikor végül sikerül is beletalálnom a zárba, és a kelleténél kicsit lendületesebben bevágni az ajtót. Hupsz. Ennyit arról, hogy halk leszek. Ám a látvány, ami fogad, el is feledteti velem, hogy visszazárjam. Ledermedek, és a szituációt elemezve ácsorgok jó néhány pillanatig. Te jó ég. Bár a fickó nem is olyan rossz… ebből a szögből. Az első meglepetés után nagy a kísértés, hogy elvigyorodjak, de inkább csak elfordítom a fejem, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, és úgy harapok a szélesedő ajkaimba. - Bocsi… Öm. Úgy látom, itt most eléggé zavarok. – Állapítom meg a nyilvánvalót, és sebtében el is gondolkodom, hogy mit kezdjünk most ezzel a szituációval. De bárhogy is, az a helyzet, hogy muszáj elmennem mosdóba. Mégpedig sürgősen. – Ugye, van rajtad nadrág? – szánom a kérdést főleg a fickónak. Ebben a részletben most nem vagyok száz százalékig biztos. - Mert akkor megfordulnék, és elosonnék gyorsan a fürdő irányába… - Mondjuk kezdésnek. De amint kimondom, már fordulok is hátra.
Nos, valahogy mindenre gondoltam, hogy meg fog ma történni -igen, még mondhatni a pofonra is számítottam-, csak arra nem, hogy majd egy ilyen veszekedés után egymásnak esünk megint. A múltkori után már elhatároztam, hogy mostantól csak és kizárólag az információk miatt fogok találkozni Annievel és nem másért. Amikor meg leesett, hogy ő lopta el tőlem az órát, akkor méginkább biztos voltam ebben. Na de erre persze rá kellett cáfolni, mert hát miért is tennék úgy. Főleg, ha ennyire beindít. Képtelen vagyok másra gondolni így, hogy már visszakaptam, amiért jöttem, minthogy magam alá gyűrjem. És igen, ha nem megyünk be, akkor képes vagyok itt kint belekezdeni a dolgokba, így a kis pofonom után igen szívesen veszem, hogy belemegy, hogy beengedjen a lakásba. Beérve pedig rögtön nekilátok leszedni róla a göncöket, amik már teljességgel feleslegesen vannak rajta, minek az? - És máskor ne merészelj ajtót nyitni egy olyan falatka köntösben, mert majdnemhogy illegális – mondom rekedtes hangon, ahogy végigcsókolom a mellei vonalát és az ölembe kapom mielőtt még megszabadítana a nadrágomtól. Pedig már elég jól esne levenni, ugyanis szűkül a helyzet odalent, nem is kicsit. Nagyon kívánom, a testem minden porcikája akarja a nőt, de ez tulajdonképpen már az első perctől fent áll. A hülye nem érzi csak a kémiát. A kanapéra döntöm és megszakítva a csókot leráncigálom a nadrágot róla. Hát, ezt a testet kár rejtegetni. Nagyjából ennyit tudok megállapítani, miközben végig siklik a tekintetem rajta tetőtől talpig. Engedem, hogy lejjebb tolja a nadrágot rajtam, de mivel a türelmem már nagyon is fogytán van, így ujjaim a fehérneműje alá csúsztatom, miközben újra vad csókban forrunk össze. Először, azt hiszem, csak rosszul hallok. Mintha a zár fordult volna az ajtóban, de... csak nem. Nem zavartatom magam, tovább csókolom, mikor aztán már csak arra kapom fel a fejem, hogy az előszobából egy hang szólal meg. Méghozzá isten őrizz, de elég ismerősnek hat. Fogalmam sincs, honnan egyelőre. - Nem hiszem el, baszki. Ölj meg – morgom magam előtt alig hallhatóan, miközben feltápászkodom Annieről és felelek a kérdésre. - Még épp időben – mondom, aztán helyre téve a dolgokat, visszagombolom a nadrágom és megfordulok, hogy megnézzem, kivel állunk szemben... hogy... hogy kivel? Éppen szólásra nyitnám a szám, de semmi más nem fut ki rajta több, mint egy „bassza megy". - Akarom mondani helló – mondom, és megpróbálok úgy helyezkedni, hogy Annie mögé kerüljek és a mint aki activityben próbálja elmutogatni a: „kussolj" jeligét, cipzárt rajzolok a számhoz és még a mutatóujjam is odateszem. Tulajdonképp azt hiszem, csak nekem lehet ilyen balszerencsém, hogy összetalálkozom egy volt kollegámmal, aki újonc volt amikor együtt dolgoztunk, és én meglehetősen bunkó voltam vele. Annie egy zsaruval lakik együtt? Nooooormális? Istenemre kérlek Raina baszki... egy szót se, mert ha ezt itt most elbaszod nekem, akkor egy cseppet idegesebb leszek a kelleténél...
Szavai és rekedtes hangja, csak olaj a tűzre. Legszívesebben szóvá tenném, hogy abban a pillanatban nem igazán úgy nézett ki, mint akit bármennyire is érdekel a szerkóm, de nem akarok most ezen... lovagolni. Őszintén szólva, már teljesen meg is feledkezek arról, hogy nem rég még volt egy elég komoly vitánk. Úgy tűnik, hogy a köztünk vibráló vonzalom még azt is képes volt legyűrni, hogy egy órája még meg tudtuk volna fojtani egymást egy kanál vízben. Egyáltalán nem erről árulkodik az, ahogy egymás ajkain csüngünk és, ahogy elindul a kanapé felé ölébe kapva engem. A vér dübörög az ereimben, elmémben egyedül csak az zakatol, hogy "igen, most meg fog történni". Annyiszor fantáziáltam már erről a pillanatról, hogy most, mikor valóban megtörténik, képtelen vagyok elhinni, hogy ezt csináljuk. Na nem, mintha nem lettem volna teljes mértékig biztos benne, hogy Hector bármikor szívesen az ágyába cipelne. Leginkább abban kételkedtem, hogy én képes leszek rá, mert a legtöbb esetben, ha valaki nagyon bejön azt hajlamos vagyok túlspilázni, a vége pedig az, hogy elcseszem. Mondjuk erre ma is meg volt az esély, de hála az égnek nem így történt. Nagyon szeretném, hogy valami kialakuljon köztünk. Talán, valami komolyabb, ami már csak azért is remek lenne, mert ő ugyanabban a világban mozog, mint én és legalább Neki nem kellene magyarázkodnom, hogy milyen vagyok. Most már végképp mindent tud rólam. Még azt is, amiről azt hittem, hogy egy életre megutál majd miatta de most, hogy forró csókjaival végig kalandozik testemen és érezhetően be van rám indulva, nem úgy fest, mint aki rühellne. Egyáltalán nem. Egyre kevesebb ruha akadályoz már minket abban, hogy kiteljesedjen az, ami már elejétől kezdve szikrázik közöttünk, de a figyelmem valami kulcscsörgéshez hasonlító hangra terelődik. Na nem túlzottan, mert Hector ajkai és érintései mellett baromi nehéz bármi másra is koncentrálni, de végül rá kell jönnöm, hogy nem csak az elmém marhult meg. Tényleg kulcs csörög, pillanatokkal később pedig Raina hangja szakítja meg szapora lélegzetünket és a sóhajtásaimat. -Te jó ég... basszus.- szitkozódok, miközben fülig pirulva igyekszem kikászálódni Hector alól és azonnal a cuccaim után tapogatózni. Mi a frászt keres itt ilyen korán? Biztos, hogy elnéztem valamit és rosszul emlékszek. Hogy lehetek ennyire idióta? -Raina!- nyögöm inkább pánikolva, mint dühösen, miközben tudatosul bennem, hogy amennyiben normális családi körülmények közt nőttem volna fel, ilyesmi jelenet szerepelhetett volna már az életemben. Na nem azért, mert Raina olyan anyáskodó típus lenne, csak szimplán én érzem most magam úgy, mint egy kiskamasz, aki épp a titkos fiújával pettingel a kanapén, miközben anyuci megjelenik. Pedig, nincs okom szégyenkezni vagy ilyesmi, mégis érzem, hogy a fejem ég és minden bizonnyal olyan vörös lehet, mint egy jól megérett paradicsom. -Tehettem volna a kilincsre egy zoknit, vagy franc tudja, hogy szokták az ilyesmit jelezni...- röhögöm el magam kínomban, miközben Hector már mögöttem igyekszik rendezni sorait, én pedig sietősen a farmeromba ugrok és a felsőmért indulok. De égő, istenem. Most komolyan. Miért is nem mentünk be a szobámba, mikor egymásnak estünk? Ja hát persze. Azért, mert a franc se gondolta, hogy haza jön, ráadásul nem igazán lett volna már szerintem türelmünk ahhoz, hogy kényelmesen befészkeljük magunkat a hálószobámba. -Csak siess, mert én is szeretnék bevonulni oda.- nyöszörgöm, miközben magam sem tudom, hogy sírnék inkább vagy röhögnék kínomban, így inkább, csak eltakarom az arcom és próbálom összeszedni magam, miközben megvárom, hogy Raina berohanjon a fürdőbe. A testem még mindig a szexre van ráhangolódva, a szívem zakatol és kapkodva veszem a levegőt, bár ez lehet, hogy már nem amiatt az izgalmi állapot miatt van, mint amiért eddig. -Basszus. Sajnálom. Azt hittem, tényleg nem fog még reggelig hazajönni.- suttogom Hectornak, miközben sietve lenyúlok a felsőmért, amit idő közben sikerül kiszúrnom a földön a bejárati ajtó és a kanapé között. Nagyot sóhajtva túrok bele a hajamba, ami tuti, hogy úgy állhat most, mint egy szénakazal, futólag pedig megfordul a fejemben, mennyivel okosabb dolog lett volna, ha a szalon emeletén esünk egymásnak. Ott biztos nem kellett volna átélnem ezt a brutál ciki jelenetet. -Ez annyira gáz...- nevetem el magam, miközben eszembe jut, hogy talán ez csak valami égi jel, hogy nem kellene szexelnünk. Az Isten se akarja, hogy megkapjam azt, amire jelen pillanatban -meg jó pár hete- a legjobban vágyok. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
Összességében egy elég ciki helyzetet sikerült összehoznunk. Oké, nem szóltam, hogy ma már nem dolgozom, aláírom, ezt elbasszintottam, de nem is terveztem itthon tölteni az éjszakát, másrészt arra sem számítottam, hogy a nappalinkban forgatott pornófilmre toppanok majd haza. Azért engem is zavarba hoz a szituáció, de amíg nekik hátat fordítva visszazárom az ajtót, és hagyok néhány hálás másodpercet, hogy megtalálják a környéken széthagyott, hiányzó ruhadarabokat, viszonylag gyorsan akklimatizálódom a helyzethez. Annie nevetése, és ez a hülye zoknis poén azért old valamicskét a lakásra telepedett kínos csenden. - Bocsi, srácok. Nem ide rendelték a pizzát? Akkor már itt sem vagyok – csatlakozom hozzá én is. Már ami a szándékosan hülye poénokat illeti, aztán megfordulok, és meg is célzom a fürdőszobát, ahová eredetileg is áhítoztam. Úgy az utóbbi húsz percben. Nem akarok én – ettől jobban – zavarni, elpárolgok, mintha itt se lettem volna, ők meg, gondolom, mire végzek, már be is vonulnak majd Annie rezidenciájára, és ott folytatják, ahol az imént megakasztottam a műsort. Azért menet közben nem tudom megállni, hogy ne mérjem végig a pasast, nem feltűnően, de csak arra téved a pillantásom, mert hát a kíváncsiság nagy úr, és az előbb amúgy is csak hátsó profilból szemlélődhettem. - Sietek, de eddig nem úgy tűnt, hogy annyira sürgős lenne… – említem meg Annie-nak, egy bujkáló mosoly kíséretében. Már az a fürdőszoba. Más viszont annál inkább. Ám ekkor a férfi arcára téved a tekintetem, és… Basszus. - Damian? – szökik ki belőlem önkéntelenül is a neve, és félúton meg is torpanok, ahogy belém csap a felismerés. Érzem, ahogy a szemöldököm egészen a homlokom közepéig szalad. Jesszus. Hát erre nem számítottam. Annie is pont ezt az alakot volt képes felszedni?! Hisz’ ez egy tirpák. Egy igazi, hamisítatlan seggfej. Fél évig dolgoztam egy kapitányságon vele, de soha egy jó szava nem volt hozzánk. Sőt. Sok-sok sőt. Fú, de utáltam. Mázli is, hogy elment. Nem gondoltam, hogy egyszer a saját nappalimban fogok összetalálkozni vele, ahogy épp a lakótársamat gyömöszöli. - Rég láttalak – viszonzom az iménti hellóját, a hangomból pedig egészen halványan azért érződik, hogy nem fenyeget az a veszély, hogy mindjárt örömujjongásban török ki, de nem is ellenséges, inkább csak meglepett. Látom, hogy nagy erőkkel mutogat, hogy maradjak csendben, de most már úgyis mindegy, nem? Nem szándékosan lepleztem le, hogy ismerjük egymást, de már nem tudom visszaszívni. Gondolom, attól fél, hogy Annie majd azt hiszi, hogy egyszer már velem is landolt közös kanapén, talán épp ebben a nappaliban.
Kétszer próbáltam bejutni Annie bugyijába, de láthatólag az isten sem akarja, hogy lefeküdjünk. Pedig ő is, én is eléggé akarjuk, mint a mellékelt ábra is mutatja, de az univerzum is ellenünk van, úgyhogy lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hagynánk az egészet a picsába. És ennél nagyobb jel nem is lehetne már, amikor aztán Annie Raina nevét ejti ki, és az ismerős hanggal összepasszintva, nem annyira tetszik ez nekem. Amíg meg nem fordulok, azzal áltatom magam, hogy Annie már csak nem olyan hülye, hogy egy zsaru legyen a lakótársa... - Éppenséggel nem a pizzára voltam kiéhezve – reagálok a kis poénkodásra, a zoknisra pedig már csak megforgatom a szemem és Anniere pillantok. Vállat vonok, mikor mentegetőzni kezd. - Így jött ki. – Hát ez van, kár ezt túlragozni. Én is elmosolyodom a szituáción, visszakapcsolom az övem, majd a pólómra siklik a tekintetem, ami éppenséggel az előszobában hever. Aztán pedig találkozik a tekintetem a nőével, akinek odanyögtem egy hellót meg egy bassza meg-et. Atya úr isten... A szemeim majd’ kiesnek a helyéről, mikor Raina a köszönés helyett a nevemmel indít. Jól kezdődik, mit ne mondjak. Még el is fintorodom és az arcomhoz kapok, ahogy megcsóválom a fejem, ahogy Annie pedig értetlenkedni kezdene, olyan arcot vágok, mintha mi sem történt volna. - Igen, te vagy ugye? Az unokahúgom egyik barátnője. Nos, a múltkor pont emlegetett – kezdek bele a hülye dumába, de ebből nem valószínű, hogy le fog esni neki, hogy nem kellene úgy beszélnie rólam, mint akit ismer, csak ezt már rég elbaszta. Elindulok felé és lehajolok a pólómért kicsit lassabban, mint kellene. - Könyörgöm fogd be a szád és csak helyeselj – suttogom alig hallhatóan, aztán megköszörülve a torkom felegyenesedem és egyenesen a szemébe nézek, mielőtt még visszaindulnék a kiindulási helyemhez. Kezdek ideges lenni, ugyanis ennyire közel eddig még nem fenyegetett a lebukás, de most nagyon, de nagyon közel vagyok hozzá. És ha lebukom, akkor se nő, se információ, de még lehet, hogy Annie ki is nyír itt helyben. Túl sokat tudok ahhoz, hogy engedjen menekülni. - Milyen kicsi a világ, nem? – tárom szét a karom, ahogy megállok a két nő között és egyikről a másikra pillantok. Ha bosszút akar állni, akkor elszúrja ezt nekem, mert bevallom, tényleg paraszt voltam vele, de mindenkivel... Egy jó szavam sem volt hozzájuk, mentségemre szóljon, hogy kivoltam a gyerekem miatt. - Az unokahúgom Damiannak hív. Ez a második nevem – előzöm meg a sok kérdést és kombinálást, de érzem, ahogy szétnyílik alattam a talaj és körülbelül kilátásom sincs ebből a helyzetből. Magamra veszem a pólóm és ismét Annie mögé osonok, hogy aztán újra mutogatni kezdek. Rainára meg magamra mutatok és erőteljes hadonászással artikulálom azt, hogy: „Nem vagyok zsaru!”, majd újra a mutatóujjam a szám elé teszem. Atya világ, mi lesz itt.
Egy apró, bújkáló mosollyal majd alsó ajkam beharapásával jelzem mindkettőnek, hogy egyet kell értsek az előttem szólóval: totál nem a kaja járt épp a fejemben az imént, mikor Raina besétált az ajtón. A testem még most is nehezen nyugszik le, mert még mindig Hector érintéseinek hatása alatt van, szóval, ha azt mondom, hogy erőnek erejével kell rendeznem magam, akkor az enyhe kifejezés. Legszívesebben becibálnám a szobámba, hogy ott folytassuk azt, amit elkezdtünk, de a felismerés, miszerint ezek ketten nem először futnak össze, teljesen elvonja a figyelmem. Sőt. Mintha egy vödös hideg vizet borítottak volna rám, rögtön nem a szex körül forognak gondolataim. -Hát igen, eddig egész mással voltam elfoglalva.- kúszik egy szégyenlős mosoly arcomra, mikor Raina jelzi, hogy eddig nem volt fontos a mosdóba mennem, most viszont jó lett volna oda menekülni a helyzet elől. Sebaj. Most már maradok, mert igen csak felkeltette az érdeklődésemet, hogy mi van ezzel a kettővel. Összefonom magam előtt karjaimat, miközben hallgatom Hector... vagyis Damian magyarázatát, de őszintén szólva, nem igazán tudnak meggyőzni. Unokahúg, mi? És hirtelen még az is kiderül, hogy nem csak én vagyok az, aki szándékosan a másik nevét használta, ugye? -Azt hiszem, lesz még miről beszélnünk.- jegyzem meg a gyenge magyarázat után és tényleg fel nem fogom, miért nem mondta ezt el a múltkor? Mondjuk akkor, amikor majd, hogy nem az egész életemet elmeséltem neki. Megnyíltam előtte, elmondtam minden olyan dolgot, amit nem sok emebernek szoktam reklámozni -oké, azt nem, hogy egy éve megloptam, de ez most mindegy-, erre ő képtelen volt közölni, hogy "ja, egyébként Damian vagyok, a Hector a második nevem"? Figyelem, ahogy Damian -mellesleg sokkal szexibb ezzel a névvel, de ezt inkább nem közlöm vele- lehajol a pólójáért, miközben én is magamra rángatom az enyémet. Irtó gyanús nekem ez az egész, legalábbis nem feltétlenül hiszek mindig az ilyen véletleneknek. Vagy nagyon figyel rám odafent valaki és azon mesterkedik, hogy minél nevetségesebb helyzetekbe sodorjon, vagy tényleg ennyire kicsi a világ, mint ahogy Damian is mondja. -Tudom, mi folyik itt...- szólalok meg végül gyanakvó pillantással, ahogy végig nézek Rainán és a lovagomon, hiszen jól láthatóan Rainának nem kedvenve Damian -legalábbis a pillantásából ezt szűröm le-, Damian pedig próbál jópofa lenni. Hülye lennék, ha nem esne le rögtön, hogy mi a frászról van szó. -Ti már kufircoltatok egyszer. Vagy netán volt valami több is? Kapcsolat, ilyesmi?- pillantok hol egyikre, hol másikra, miközben legszívesebben belerugdosnék valamibe, amiért épp Raina egyik exével sikerült összeszűrnöm a levet. Mentségemre szóljon, hogy nem tudtam, hogy az exe és Damian se tudta, hogy Raina a lakótársam. Egész idáig szóba se került a neve, szóval fogalmam sem volt erről az egészről, de az biztos, hogy nem fogok azzal a pasival henteregni, aki már átment egyszer a barátnőmön is. Ilyen egyszerű az egész. -Innom kell valamit...- sóhajtok egyet végül és a konyha felé veszem az irányt, hogy magamhoz vegyek a hűtőből egy sört. Na jó, igazából hármat fogok össze, mert annyira azért nem vagyok szemét, hogy a többieket ne lepjem meg vele, mikor jól láthatóan mindenkinek szüksége van rá. Legalábbis úgy sejtem, hogy jól esne nekik. Pár pillanatig azért neki támaszkodok a pultnak és eltöprengek azon, hogy a fenébe lehetek ennyire szerencsétlen és, hogy miért hazudott Damian a nevéről. Azon nagyon tudott mosolyogni, mikor én lebuktam, hogy nem Mira, hanem Annie vagyok és akár akkor is közölhette volna, hogy amúgy neki is van másik neve, de nem tette. Miért nem?
- Nem? Pedig jobban jártál volna – jegyzem meg egy kicsit talán gonoszkodó félmosollyal. Ha a kanapészex helyett, amin mellesleg nagyon kényelmesen szoktam teázgatni, inkább egy pizza mellett döntött volna. Fúj, remélem, Annie nem tolja ezt minden éjszakás műszakom alatt, azt hiszem, nekünk is lesz miről beszélgetni. Mázli, hogy még egyszer sem tenyereltem bele egy kis kókusszirupba. Bleh. Úgy tűnik, Damian nincs elragadtatva a saját nevétől. Legalábbis Annie és az ő arcáról is azt olvasom le, hogy valami itt nagyon nem kóser. Hazudott volna? Ám a kis műsora láttán, ebben már kicsit sem kételkedem. Szóval átverte. De vajon miért? Ez lenne az új stájsz nyomozóéknál, hogy már nem is a saját nevükön ismerkednek? Vagy csak ez az alak ilyen kretén még mindig. Az emberek nehezen változnak. Az viszont cseppet sem tetszik, hogy most Annie-val szórakozik. - Igazán? Na és mit mondott? – kérdezek vissza tettetett érdeklődéssel, és meg is várom, amíg válaszol. Csak aztán teszem hozzá. – Nem akarok ennél is nagyobb ünneprontó lenni, de nem ismerem az unokahúgaidat, Damian. És kötve hiszem, hogy ők ismernének engem. Hacsak nem tettem rád olyan mély benyomást, hogy az egész családnak rólam áradoztál. – Amit azért kötve hiszek. Utáltuk egymást. Ő paraszt volt velem, de azért engem sem kellett annyira félteni. Újonc voltam, nem hülye. De persze az évek és a rangidő… sok esélyem nem volt. Mindegy is. Így viszont már sokkal viccesebb a szituáció. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer épp Őbunkósága fog könyörögni a lábaim előtt. Pedig nem értem min aggódik ennyire, Annie azért még nem fogja leszúrni, csak mert kiderül, ismerjük egymást a melóból. Az még nem azt jelenti, hogy automatikusan le is feküdtünk. Nem értem, min parázik ennyire, mindenesetre mókás. - Ennyire szörnyű az első neved? – kérdem szélesedő mosollyal. – Most már hadd halljam. – A kapitányságon biztos, hogy mindenki Damian néven ismeri. Bár az is lehet, hogy ez csak egy újabb hazugság. Röpke merengésemből Annie szakít ki. Épp azokat megfogalmazva, amikről az előbb azt gondoltam: tuti ki van zárva. Hm. Lehet, Dam helyében mégis tartanék egy kicsit? A kérdés hallatán mindenesetre a volt kollégámra nézek, megadva a lehetőséget, hogy ő válaszoljon előbb, de ha megint olyan emeletes baromsággal áll elő, mint az előbb, inkább átveszem a szót. A zavaros mutogatása és tátogása láttán viszont fél másodperc alatt meggondolom magam. Szívott ez ma valamit? - Jaj, Annie. Damian csak az e… - gyik volt munkatársam. Igazítanám ki a félreértést, ha a pasas nem szólna közbe, és fejezné be helyettem a mondatot. A meglepetéstől el is hallgatok, és csak a tekintetemmel követem, ahogy Annie inkább a pia mellett dönt. Hűbaszki. Szerintem ez az a pillanat, amikor jobb, ha én inkább köddé válok. - Ééén meg inkább nem is zavarok tovább - indulok el a saját szobám felé, mikor Annie kimegy a konyhába. A mosdóról időközben teljesen meg is feledkeztem. Ezt jobb, ha inkább ketten beszélik meg. A kabátom ledobom a fotelba, mikor...
Nem hogy arra nem számítottam, hogy nem fogjuk tudni befejezni, amit elkezdtünk, hanem konkrétan az volt a baj, hogy olyan személy toppant be a lakásba, akivel kölcsönösen nem fogadjuk egymást tárt karokkal. Raina... Hm a vezetéknevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a tekintetével gyilkolni tudott volna némely beszólásomért. Nem sokáig tart az illúzió, miszerint majd szépen könnyedén megúszom a lebukást, de ez legyen a legkisebb baj, hogy az igazi nevemre fény derült. Ennél többre ne, mert Annie kibasz innen meg az életéből is, mint macskát szarni, ha szépen akarok fogalmazni. - Ez az igazság, ne nézz így rám – mondom, ahogy meglátom Annie tekintetét, amint szikrát szór felém. A hülye fedősztorim pedig hamar meg is bukik és ezúttal az én tekintetem ködösül be. Kösz. Hát igen, nem tudom, mit is vártam. - Szerintem meg ismered, csak nem tudtad, hogy az unokahúgom – próbálom még mindig ezt a sztorit bizonygatni itt, mire aztán Annie felé fordulok, ahogy hallom, hogy kiötlött valamit. Ahogy kinyögi a magyarázatot, a szemöldökeim magasra emelkednek és kínomban elnevetem magam. Orrnyergem a két ujjam közé csíptetve kezdem el masszírozni, mielőtt az idegességtől itt eleredne az orrom vére. - Ez abszurd, Annie – nézek rá mosolyogva. Mondjunk persze valljuk be, hogy ez még rendben is van, hogy ilyesmi megfordul a fejében, mert hát miért ne lehetne... – Nem feküdtünk le – szögezem le, mielőtt még tényleg túlpörögne az agya és összeboronálna itt minket. Bár arra jövök rá, hogy az még mindig jobb lenne, minthogy kiderülne, hogy zsaru vagyok, szóval... - Teljesen mindegy, mi a második nevem – vonok vállat. Nem szeretem a Hectort amúgy sem, csak mivel jóanyám akarta, akkor már ilyen helyzetekben simán bevethető, hogy ne a rendeset kelljen használnom. Még a végén Raina elterjeszti az egész kapitányságon ezt a nevem, ami nem is érdekelne, csak az autóversenyzésnél is ezt használom, így nem venném jó néven. Mikor újra belekezd, égnek emelem a tekintetem. Nehogy kimondd, bassza meg! - Jó, tényleg lefeküdtünk, na és akkor mi van? Részeg voltam és ő is, nem volt kapcsolat, nem kell aggódni, lenyugodhatnak a kedélyek – szólok közbe és hadarom ezt el, mielőtt még bármi mást is mondana. Nem jut eszembe hirtelen jobb ötlet, csak ez, ha már feldobták a labdát. Raina úgyis utál, teljesen mindegy mit mondok, hát Annie... Őt majd kiengesztelem valahogy. Mikor a konyhába indul, nem tiltakozom, legalább tudok pár szót váltani Rainával mindenféle mutogatás nélkül. Amikor ő is elindul, a keze után kapok és egy hirtelen mozdulattal visszahúzom a szobába. - Nehogy eláruld neki, hogy zsaru vagyok, mert az egész eddigi munkám kukában landol. Jól titkolózik a kisasszony vagy tudod kivel laksz együtt? – kérdezem lenézve rá, nem engedve el a kezét, mielőtt még meglépne innen. Mindezt persze úgy mondom, hogy csak ő hallhassa, Annie semmiképp sem. – Mindegy figyelj, ezt most nincs időm elmagyarázni, de ne buktass le. Itt a számom, majd hívj fel és elmondom – húzok elő egy névjegyet a tárcámból, majd visszasuvasztom a helyére. – De elő ne hagyd – figyelmeztetem, mert ha így történne, akkor tényleg lőttek mindennek, még az esélynek is, hogy titokban maradhat a munkám. Még a nevemet kimagyarázom, de arra már biztos esélyem sem lenne, hogy megpróbáljak beadni Annienek valami olyasmit, ami logikusnak tűnik, hogy miért titkoltam el a munkám. - Nekem is jól esne egy sör – kiáltok kifelé, ahogy aztán összepréselt ajkakkal állok Rainával szemben és még egyszer nyomatékosítom benne a szám elé helyezett ujjammal, hogy csendben legyen. Remélem nincsenek azért olyan kibaszott jóban, mert akkor nekem lőttek, ahogy a nőket ismerem.
Nem szeretem az ilyen és ehhez hasonló élethelyzeteket, mert hajlamos vagyok azt hinni, hogy valami szakállas vén majom odafent ücsörög és azzal szórakoztatja magát, hogy engem szívat. Most komolyan?! Mégis, hogy a francba jöhetett ez így össze? A lakótársam és a pasi, akire csorgatom a nyálam egy ideje kiderül, hogy ismerik egymást. És még, ha ez nem lenne elég, gyanús, hogy már volt is köztük valami, nem beszélve arról, hogy arra is ebben az abszurd helyzetben derül fény, hogy nem is az a pasi neve, mint aminek hittem. Csoda hát, ha mindezek után tényleg kezdem elveszíteni a türelmemet? -Hát bocs, ha igen nehéz ezt elhinnem.- csóválom a fejem és már azt se tudom igazán, hogy sírjak-e vagy nevessek inkább. Ő határozottan állítja, hogy Raina unokahúgán keresztül ismerik egymást, de Raina meg állítja, hogy ez tuti nem így van. Mi a franc folyik itt? Csendben figyelem csak őket pár pillanatig, mire végre leesik, hogy miről lehet szó. Mi az, amit ilyen látványosan igyekszik Damian titkolni, Raina pedig nem annyira titkolni. Hangot is adok véleményemnek, miszerint tuti biztos, hogy lefeküdtek egymással, de Damian azonnal tagadni kezd, mindezt pedig megspékeli egy mosollyal, amitől totál erőltetettnek tűnik. -Hát én eddig Hector néven ismertem, bár gondolhattam volna, hogy ez csak valami hülye művésznév-szerű valami akar lenni.- fonom össze karjaimat magam előtt, miközben szemetforgatva sóhajtok egyet. Hát tényleg ilyen könnyű engem felültetni? Hogy lehetek ennyire idióta? Mégis, hány ember szaladgál a világban ezzel a névvel? Annyira elvakított az Adoniszi külső, hogy meg se fordult a fejemben, hogy kamu az egész. Gratulálok magamnak. De tényleg. Rainára pillantok, ahogy belekezd, hogy ki is neki Damian, mire végül kibújik a szög a zsákból. Tényleg lefeküdtek egymással és valahogy az sem lágyítja a dolgot, hogy elvileg totál részegen történt az egész mindenféle kapcsolat nélkül, így végül úgy határozok -egy Damian felé küldött szúrós pillantás kíséretében-, hogy innom kell erre valamit. Semmi kapcsolat, csak a részegség? Miért? Köztünk talán van valami kapcsolat? Igazából ugyanaz a történet, csak még részegek se vagyunk, hogy arra lehessen fogni. Totál hülyének érzem magam, hogy itt hemperegtem egy pasival az imént, akinek még a nevét se tudtam. És, ha már itt tartunk... az egész este onnan indult, hogy nekem esett és rám rivallt, hogy hol van a cucca, amit elloptam tőle. Cseppet sem volt kedves jelenet, úgyhogy még az se kizárt, hogy egy nőverő pszichopatával van dolgom. Na jó, ez talán már túlzás, de én már tényleg nem tudom, hogy ki mond igazat és ki nem. Fogalmam sincs, mennyi ideig töprengek a pultnak dőlve, míg végül erőt veszek magamon és kisétálok a három sört. Leginkább Damian -baszki, ez még mindig nagyon fura- rángat vissza a valóságba, ahogy közli, hogy ő is szeretne sört. Ha lenne kedvem most incselkedni vele, biztos, hogy a képébe vágnám, hogy talán meg se érdemli, de a hangulat most nem ilyen. Inkább olyan "lőjjetek fejbe, mert atom hülyét csináltam magamból"-féle. -Igyunk a karmára, vagy bánja franc minek köszönhető, hogy ezt a jelenetet is megéltük!- emelem meg a sörömet, majd mohón ajkaimra tapasztom és sietve iszok is belőle jó pár kortyot. Az a baj, hogy a sör most piszok gyenge, ha azt nézzük, milyen gáz ez a nappaliban ácsorgós összkép. Még mindig ég az arcom és ez már cseppet sem a majdnem szexnek köszönhető. Inkább a dühnek és annak, hogy rá kellett döbbenjek mennyire nem vagyok elővigyázatos és, hogy ezzel egyenesen arányos mértékű a hülyeségem.
Istenem, ez a fickó. Szánalom. Még mindig ezt a gyenge sztorit akarja erőltetni? Szerintem egyértelmű, hogy egyiken sem vettük be. Nem csak én, de Annie-n is látom, hogy változnak a vonásai. - Igen, ez nagyon valószínű – mosolyodom el, de a szavaimból azért vastagon süt az irónia. – Már-már nyomozóra valló következtetés. – Igazából kezdek egész jól szórakozni a helyzeten, álmomban sem gondoltam volna, hogy arra toppanok haza, hogy ez a fickó fogad. Alsógatyában. De ha elkárhozok is érte, jól esik most, ilyen szorult helyzetben látnom. Azok után amilyen hányadékul viselkedett velünk. Mikor elkezdi bizonygatni, hogy nem feküdtünk le, elmosolyodom. Naná, hogy nem. A nevét pedig úgyis kiszedem majd Annie-ból, szóval nem hoz zavarba, hogy nem árulja el. Ezzel inkább csak fokozza a kíváncsiságom. És bingó. Annie ki is mondja. Hector? Most már leplezetlenül mosolygok, ha ezt elmesélem odabent, biztosan nagy sikere lesz. Mielőtt azonban megnyugtathatnám Annie-t, hogy ne parázzon, nem volt köztünk az ég világon semmi, csak munkatársak vagyunk… voltunk, hál’ istennek, a szavamba vág, és amit mond, azon még én is ledöbbenek. - Hogy mi? – Azt hittem, épp ezen fáradozik ennyire, hogy Annie ne higgye azt, hogy bármi közünk volt egymáshoz, erre most előáll ezzel a hülyeséggel. Néhány pillanatra szóhoz sem jutok, csak pillogok, hol egyikre, hol másikra. Hát ezt most már egyáltalán nem értem, de hogy meri azt mondani, hogy lefeküdtem vele?! Mikor Annie kimegy a konyhába, úgy döntök, inkább én is lelépek, különben itt helyben felpofozom. Egyetlen szerencséje, hogy most Annie vendége, és ezt tiszteletben tartom. Majd holnap ledumálom vele a dolgokat. Úgyis nekem fog hinni, emiatt nem aggódok. Ám ahogy visszaránt, az ajkaim összepréselem, és egyenesen a tekintetébe fúrom az enyém, nem sok jól olvashat ki belőle. - És mért kellene, hogy érdekeljen a munkád? Ha már kérni készülsz, előbb tanulj egy kis jó modort – húzom el a kezéből a karom, miközben beszél. Jobban teszi, ha engedi, mert csoportelső voltam önvédelemből, és nem is félek használni a tudásom. A kivel laksz együtt-re nem válaszolok. Hogyne tudnám? - Nem-nem-nem. Ennyi kevés, Damian. Ha nem mondasz legalább egy valóban jó indokot, nincs okom rá, hogy falazzak neked. – Még hogy nincs ideje?! Még hogy én hívjam fel?! Hát még mit nem. – És hazudjak a lakótársamnak a kedvedért – világosítom fel, hogy vagy kapja össze magát, de nagyon gyorsan, és villantson végre valami értékelhetőt, vagy felejtse el, hogy bármiben is segítek neki. Talán még van vagy tíz másodperce, míg Annie visszajön. Vagy már csak kilenc. Tévedsz, apukám. Kibaszott jóban vagyunk. Ahogy Annie végül kihozza a söröket, most már csak azért is elveszem, és úgy döntök, egy picikét még maradok, most már érdekel, mi sül ki ebből. - Inkább a pocsék ízlésedre – nézek rá úgy, mint aki most már szintén kivan ettől az egésztől, de azért még bujkál egy kis humorérzék a szám sarkán ülő félmosolyban. Az állítás alapján én legalább részeg voltam.
Kezdőlap
