-…rendben, köszönöm a munkátokat, azt hiszem végeztünk – eresztettem szabadon a Vélemény rovat munkatársait, mikor úgy tűnt végre sikerült az utolsó cikket is befejezni, korrektúrázni és lektorálni. Igazából az egész társaság úgy nézett ki, mint akik nem aludtak két napja… és nagy eséllyel ez így is lehetett, mert az utóbbi időben nekem se sok lehetőségem volt rá. A határidők mindig elég kemények voltak és persze, mindig közbejöhet valami váratlan helyzet, ami megnehezítette a munkánkat az újságnál. Viszont aznap este úgy hittem, végre sínen vagyunk, már csak a technikai részlegnek kellett továbbítanom a fájlokat, utána pedig jöhetett a jól megérdemelt pihenés. Vagyis… ez volt az eredeti tervem. Semmi se tűnt akkor kellemesebb elképzelésnek, mint hazamenni, lefőzni egy nagy adag kávét, aztán egy könyvvel a kezemben bebújni az ágyba – és nagy eséllyel elaludni olvasás közben. Másnap nem sok teendővel számoltam, hiszen szombat lévén se az újság, se az egyetem miatt nem kellett korán kelnem, hacsak valamelyik drága rokonom, barátom vagy lakótársam nem zavarja meg a nyugalmam.
Fél szemmel persze láttam, ahogy a Hír rovat tagjai úgy rohangálnak, mint valami megzavart hangyaboly, de a Washington Square News-nál mind tudtuk: náluk aztán tényleg percről percre borulhatott minden, hiszen a legfrissebb és a legnaprakészebb információkat kellett szolgáltatniuk, az pedig, hogy mit nevezünk „aktuálisnak”, az percről percre változhatott. A leadás előtt mindannyiunk munkája megsokszorozódott, de ahogy elnéztem Warrent, akkor aztán tényleg valami nagy volumenű történhetett, elvégre elég ritkán láttam őt ennyire… felpörögve? Talán ez lenne a legjobb szó a szituációra. Sose vallottam volna be senkinek, magamnak is nehezen, de valahol élveztem nézni, ahogy próbál rendet vágni a káoszon, irányítani a többieket és felügyelni a munka haladását. De miért lenne nekem ezt zavaró elismerni? Mert egyfelől kedvemre való volt látni a küzdelmét – és bár sokak szerint a legszebb öröm a káröröm, azért én ezzel nem teljesen értettem egyet. Vagyis… szóban elleneztem ennek támogatását, más kérdés, hogy mélyen legbelül azért néha én is engedtem az érzésnek.
A másik kellemetlen tényező ennek kapcsán az, hogy piszok jól állt neki a vezető szerep. Egy igen apró, igen kicsi részem valahol megértette azokkal az ábrándos tekintetű lányokkal, akik vágyakozva néztek Bradfordra és képzelték el, milyen is lenne, ha ez a felső tízezerbe tartozó „herceg” – hah, sose nevezném így, maximum tömény iróniával – észrevenné őket és megvalósulna az a bizonyos modernkori tündérmese. Erre a végkonklúzióra egy horkantás után még én is elmosolyodtam, elvégre magamhoz képest is elég abszurd gondolatmenetnek hangzott és csak egy dolgot jelenthetett: ha már Bradfordon is megakad a szemem, akkor biztosan túl régóta nem élek normális párkapcsolatban. Kivételesen igazat kellett adnom Nanának… és bár fájdalmas kimondanom, de Olivernek is. Ha még egy indokot kellett volna mondanom erre a felettébb kusza és kellemetlen elmélkedésre, akkor bizony a fáradtságot róttam volna fel indoknak, ezért lassan felemelkedtem a helyemről, hogy célba vegyem a konyhát, hiszen amíg megcsinálok magamnak egy kávét és megiszom azt, addig a „hihetetlenül gyors” számítógép becsomagolja egy RAR fájlba a cikkeket. Vagyis mertem remélni.
Szinte abban a pillanatban indult el Warren is, oldalán Lucyval, kabátjukat magukra kapva a kijárat felé és eléggé úgy tűnt, hogy valami „nagy” dolog történhetett, hiszen csak nem hagyták volna magukra a gépeik előtt iszonyat tempóban kattintgató és gépelő, vagy papírhalmokkal rohangáló kollégákat, ha csak egy kis szünetet akartak volna maguknak. Tény, én vagyok az egyik, aki nem mindig ért egyet Bradford vezetési stílusával, de ő pont nem az, aki magára hagyná a társait a bajban.
De alig pislogtam kettőt, már csak a Hír rovat hátrahagyott tagjai és én voltunk csak az irodában, így jobbnak láttam mielőbb lerendezni a kávé problémát, még mielőtt valaki megelőz, akkor pedig biztosan a kelleténél több időt töltök a munkahelyemen… amivel részemről általában nincs baj, de egy igen nagy részem már nagyon kívánkozott abba a bizonyos meleg ágyba, egy kancsó kávé társaságában.
Pontosan ezért indultam volna el, ha hirtelen nem pillantom meg, ahogy valaki épp befelé kukucskál a szobába. Nagyon kereshetett valakit, vagy legalábbis ez volt a tippem, ahogy láttam, miképp nézelődik, épp ezért úgy voltam vele, hogyha már úgy is kávéért készülődőm, akkor inkább leszólítom előtte, mert ha elkap egy Hír rovatost… nem garantáltam, hogy az illető mélyről jövő szeretettel reagál majd minden feltett kérdésre.
- Szia, segíthetek valamiben? – sétáltam hozzá közelebb és próbáltam a tőlem telhető legbarátságosabb formámat felvenni, fáradtság ide vagy oda. Tény, nekem egyszerű volt, hiszen a fejemben már ott volt a gondolat, hogy hamarosan már otthon leszek, miközben a többiek… hát, ők ezt nem mondhatták el magukról.

remélem elfogadható kezdésnek o.o | ⚶

Mivel egyébként is távol áll a napirendem a normálistól, általában nem esik nehezemre az éjszakai ügyelet a klinikán, most is teljesen jól megvoltam, ücsörögtem egy adag alvó kiskutyával, meg a tankönyveimmel, és tanultam. Csak kétszer jött valaki, viszonylag könnyen el is tudtam látni őket, ezt hívják sima ügyeletnek. A baj reggel kezdődött, mikor mentem volna el, de kaptunk egy hívást, hogy a közelben kigyulladt egy labor, és több sérült állatot is mindjárt szállítanak, főként égési sérülésekkel, és füstkárral. Persze maradtam. Rohammunka volt, és cseppet sem könnyű, vagy hálás. Mondhatni kicsit belehaltam, ahogy több állatka is a kezeim között, mikor a tüdeje végérvényesen feladta a szolgálatot. Háromkor végül kiebrudaltak a klinikáról, mondván hogy 36 órája bent vagyok, menjek a fenébe, de leginkább haza, és aludjak, már csak megfigyelési munkák vannak egyébként is. És adminisztráció. Azt mondjuk nem bánom, hogy félig-meddig megúszom.

Metró helyett egyszerűen csak sétálva indulok meg hazafelé, mert úgy érzem, minden testrészemnek szüksége van rá, hogy megmozgassam kicsit, még akkor is, ha a lábaim már eléggé fáradtak. Jó, minden egyes tagom. Ugyanakkor viszont olyan lehetetlenül ébernek érzem magam, hogy tudom, most képtelen lennék elaludni. Így aztán végül felszállok az egyik buszra, ami épp a másik irányba visz, mint a lakás, de nem bánom, elücsörgök fél órát, kifelé bámulva a semmibe. Egyedül, de emberek között. Mikor kicsit a környezetemre eszmélek, és rájövök, hogy merre járok, leszállok az első adandó alkalommal, hogy becserkésszem Phil’s Steaks food truckját, mert ma úgy emlékszem, erre szoktak tábort verni, a 47-en, a Park és a Lex sarkán. És tényleg, ott vöröslik. Egy kis gondolkodás után rendelek két special steak-et, mindenféle sajtot bele opcióval, és alaposan elcsomagoltatom.
Az órámra nézve megállapítom, hogy W lassan végez mára, szóval úgy döntök, betámadom a szerkesztőségen. Egyedül enni depresszív. Egyedül lenni depresszív. Ella és Cam nincs a városban, és Nate mindig egy wild card, sose tudom, éppen merre lehet, meg kivel lehet, Sera elsírná magát, ha meglátna a szakadt farmeremben, meg „let the sunshine in” feliratú csibesárga pólómban. W is fintorogni fog a street foodomra, de ha kicsit panaszkodok neki, milyen szar napom volt, megeszi. Talán haza is jön velem. Nem bánnám, ha néznénk valamit, vagy ilyesmi, és nem kéne éberen fetrengenem az ágyban, a plafont bámulva, az orromban az égett szőr szagával. Mire a szerkesztőséghez érek, egészen sikerül is magam felvidítanom ezekkel a lehetőségekkel, és már-már beszökdelek a területükre, még ha óvatosan is, figyelve a rakományomra.

Persze hirtelen nem látom, szóval keresni kezdem. Nem sok sikerrel, és nem is úgy néz ki a banda, mintha lenne most idejük elmesélni, merre van Warren. Már épp kezdek elkeseredni, mikor jön egy srác, és megérdeklődi, segíthet-e valamiben. Halványan ismerős, máskor is láttam már, mikor erre jártam. Azt hiszem. – Hali – mosolygok rá vidáman, miközben óvatosan lepakolom a táskáimat magam mellé a földre. Kivéve azt, amiben a szendók vannak, hát kaját nem rakunk a földre, ha egy mód van rá. – Bonnie vagyok, Warrent keresném. Bradfordot. Azt hittem, ilyenkor még bent lesz, bent szokott, nem? – lesek megint be a helyiségbe, ahol általában fel szoktam lelni, de nem látom a kabátját sem, ahol a helye van. – Nem szóltam mondjuk, hogy jövök, csak úgy… Na mindegy. Nem tudod, visszajön-e a közeljövőben? Vagy itt lehet, csak nem látom? – bombázom meg a kérdéseimmel az egyébként elég fáradtnak tűnő srácot, de hát ezt mind tudni szeretném, és ha nem kérdezem meg, nem árulja el magától, gondolom.
Sokkal több mindent szeretek tudni, mint amit az emberek önként megosztanak velem, többnyire. Némelyek olyan zárkózottak tudnak lenni. Rég rá jöttem már, hogy ha csak azt kérdezem, „merre jártál?”, akkor némelyek képesek annyit válaszolni, hogy „dolgoztam” vagy „otthon” és nem is értem, hogy lehet ennyivel lerendezni. Hát mit dolgozott? És történt valami izgalmas közben? Ez a pasi is tuti annyit mondana magától, hogy „nincs itt”, vagy valami hasonló tőmondatos feleslegesség, elvégre látom, hogy nincs perpillanat itt. A szűkszavú emberekkel szörnyen nehéz kommunikálni. Camből is úgy kell kiimádkozni MINDENT, pedig őt évek óta ismerem, szóval igazán tudhatná már az igényeimet. Ez a random srác még nem tudhatja. Na majd most.

imádtam <3 | ⚶