Vannak napok, amikről már az első kávé közben kiderül, hogy rosszak. Katasztrófák. Mert hát kihívás már az első kávéig is eljutni. Az én napindításommal eltörtem egy bögrét és vele együtt beterítettem a fél konyhát padlótól a mennyezetig a frissen lefőtt feketével. Hurrá. Majd a második elfogyasztása alatt nem túl jó híreket kellett olvasnom az emailjeim között. Újabban olyan problémákkal fordulnak hozzám a beosztottjaim, amiket tudniuk kellene egyedül, maguk közt megoldani. Szóval úgy döntöttem, ma a sarkamra állok. Csinosan, nyárias blúzban és ceruzaszoknyában indultam be a galériába, aztán amint kiléptem a taxiból, szó szerint is a sarkamra álltam. A vadonatúj magassarkúm sarka egy könnyed reccsenéssel tört ki. Sebaj, van másik az irodában. Na de ennyit a magabiztos, tekintélyt parancsoló főnök kinézetről. Hogy az egész történet kerek legyen, a hajamat is lenyomta a kalap, így a szőke tincseim egy körben olyanok lettek, mintha egy rossz vasalás áldozatai lettek volna. A napközbeni problémák átvészelése után az órára pillantva realizálom, hogy vége a napnak, ezután nem jöhet már semmi katasztrófa. Kivéve, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépek az épületből, szakadni kezd az eső és én áldom magam, amiért nem fehér blúzt vettem. Az esernyőm sehol, a taxikat egytől egyig elhappolják előlem. Sétálok, vagyis magassarkúban csónakázva szinte szaladok a két utcával odébb levő tömbig, ahol már csak egy reményem van, az öcsém. Bőrig ázva, magamban szitkozódva, kék kalappal a fejemen húzódok be a védelmet nyújtó tető alá, majd a kapukódot harmadszori próbálkozásra pötyögöm be rendesen. Nagyot szusszanok, legalább a lift működik és már tényleg csak a kopogás választ el attól, hogy beálljak a zuhany alá és elmeséljem Valeriannak, milyen egy elcseszett napom volt. Megtorpanok az ajtó előtt, majd három gyorsat csengetek. Van kulcsom a lakásához, de nem szoktam rátörni. Elég volt egyszer rajtakapni a kanapén...
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Még csak pár napja vagyunk az országban. Valerian volt olyan kedves, hogy lejöjjön elénk a reptérre, aminek elmondhatatlanul örültem. A lányom a franciát sokkal jobban beszéli a kortársaihoz képest, az angollal viszont nem került még értelemszerűen túl közeli kapcsolatba. Megért egy-két szót, de többnyire csak hallgat és próbálja kisilabizálni, miről is lehet szó. Nem tartottam túl fontosnak, hogy már ilyen fiatalon két nyelvet kezdjek el tanítani neki. Ha ideköltöznénk esetleg valamikor, akkor pedig úgy is hamar rá fognak ragadni a különböző kifejezések, szlengek, meg úgy az egész nyelv. Szerencsére Valerian tud mindkét nyelven és valamilyen szinten úgy tűnt, talán egy kicsit felüdülésnek is számít neki, hogy valakivel franciául is beszélhet, nem csak angolul. Az elmúlt 3-4 nap többnyire pihenéssel és a cuccaink berendezkedésével telt el. Ma viszont úgy gondoltam, ideje lesz valami értelmeset is kezdeni magunkkal, mert ez az egy hónap így pillanatok alatt el fog telni. Reggel elmentünk bevásárolni, aztán hogy a kultúrák minél jobban keveredhessenek, valami olasz kaját gondoltam ki a fejemben – bár a boltig érve nem igazán tudtam, mi lesz a nyerő. A nap és úgy igazából a lakás is a miénk volt. Valerian napközben írt, hogy szerinte nem fog ma hazajönni, szóval sajátítsuk ki nyugodtan addig a magunk rendje és módja szerint az egészet. Talán még jobb is. Így legalább tudok a lányommal főzni és utána bőven ráérek feltakarítani mindenhonnan. Azt már megtanultam – a nehéz úton -, hogy legalább a főzés idejére húzzak kötényt mind rá, mind magamra. Miután kiszedtem a lasagnét a sütőből és ráreszeltem a parmezán sajtot, a jó adag mozzarellát, visszateszem a forróságba, hogy még egy 15-20 percig készülhessen benne. A csengetést hallva leveszem a kötényt és ráterítem az egyik székre, majd szólnék a lányomnak, hogy maradjon a fenekén, de nem igazán van rá szükség, jól elvan a kis kifestőjével – bár annak is a negyedét én csináltam meg… Főleg azokat, amikre ő időközben ráunt. Elfordítom a kulcsot a zárban kétszer és kinyitom az ajtót. Kell egy pár szívdobbanásnyi idő, hogy a felismerés hatására metodikusan kihagyjon egy ütemet az enyém. – Elsie... – meglepetten szólalok meg, de ez hamar őszinte mosolyba fordul át és sokkal felvillanyozottabban szólalok meg újra – Elsie! – majd gondolkodás nélkül, ahogy az remek szokásom, lépek közelebb hozzá és ölelem meg. Nem tart sokáig ez a fajta köszöntés, mert játékidőn túl ugyan, de sikerül észrevennem magamat, majd amilyen hirtelen vontam a karjaimba, olyan hamar távolodok el tőle és lépek vissza az ajtóba. – Bocsáss meg. Kicsit elragadtattam magam. – szólalok meg első sorban az anyanyelvünkön és csak remélni tudom, hogy még nem felejtett el mindent. – Gyere be gyorsan, nehogy megfázz itt nekem! Azt sosem vakarom le az öcsédnél – invitálom be sietősen, bár a gondolkodást most is a szomszédban hagyom. Nem azzal, hogy behívom, hanem azzal hogy a simaarc-szakállaspofa változás mellett amúgy van egy lányom is. Egy gyermekem, ami nekünk kettőnknek nem adathatott meg és ez sikeresen éket is vert közénk. Ettől függetlenül továbbra sem szeretném, ha beteg lenne a vizes ruhái miatt.
Pozitív gondolkodással próbálkozom annak ellenére, hogy ma még semmi jó nem történt. A szemeim előtt most csak az lebeg, hogy előrelátó voltam amikor hoztam át az öcsém lakásába néhány holmit és perceken belül biztonságban tudhatom magam. Melegben, letusolva, egy kávét szürcsölve fogom megvárni, míg eláll az eső és közben elmesélem neki ezt a lenyűgözően szar napot. Vagyis ezt tervezem egészen addig a pillanatig, amíg az ajtó ki nem nyílik. Már szólásra nyitom a szám és forgatom a szemem, mondanám, hogy milyen kicseszett lassú és remélem nem egy csaj miatt kellett várnom... A szavam azonban elakad, mert nem Val áll előttem. Az évek múlásával megváltozott, de persze sosem tudnám elfelejteni az arcát. Levegőt sem veszek, annyira meglep a találkozás. Automatikusan ölelek vissza és szívom magamba az illatát. Elfog az az érzés, amikor az ember hasában pillangók repkednek és már nem is vacogok. Mint egy rongybaba, olyan vagyok amint elenged, azt hiszem ez a találkozás mindkettőnket épp ugyanannyira meglepett. - Milyen szép vagy - fejemet oldalra biccentve nézek végig rajta. Hát rajta az idő csak javított, pedig egyébként sem volt min... Igazából meg sem hallom amit mond. Sokszor játszottam el korábban a gondolattal, hogy milyen lenne ennyi idő után újra látni és nem hittem, hogy ennyire egyszerű és jó lesz. Nem érzem azt a kellemetlen feszültséget, amit hittem, sőt. Boldogan bólintok rá és követem a lakásba. - Te jó ég, megleptél! - miközben az előszobában állok meg és kezdem el levenni a cipőm, valamint a kalapom, nagy vigyorral nézek rá. Hét év. Ennyi idő alatt azt hiszem sikerült elengednem a negatívumokat és most őszintén tudok örülni annak, hogy újra látom. - El sem hiszed, milyen napom volt, mintha összeesküdött volna ellenem a világ - sóhajtok fel, majd indulnék a vendégszoba felé, ahol a dolgaimat tartom, de megelőz egy pöttöm kislány, aki bátortalanul dugja ki a fejét az ajtó mögül. Nem esik nehezemre összerakni a képet amikor Dennist apának szólítja és hozzábújik. Ebben a pillanatban a pillangók hirtelen halált halnak és a gyomrom a torkommal együtt szorul össze. Nem kérdeztem, a család pedig nem mesélt. Úgy kezeltük a régi szerelmemet, mintha nem is létezett volna. Semmit sem tudtam, főleg azt nem, hogy apa lett. Ráadásul nem is olyan pici gyerek apukája. - Ó! Szia, Elsie vagyok - szólok hozzá az anyanyelvén egy barátságos mosoly kíséretében. Ha valaki, akkor Dennis biztosan tudja, mennyire nem őszinte ez a mosoly, de esküszöm igyekszek nem egy szörnyetegnek tűnni, aki hisztérikus sírásba kezd itt helyben. Majd a zuhany alatt, ha eljutok addig.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Te is. Még így kicsit csapzottan is – nevetem el magamat jóízűen. Annyi év telt már el a szakításunk óta, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy valaha látni fogom-e még. Az öccsével ha nem is napi, de heti-kétheti kapcsolatban maradtunk, viszont mióta ő is kiköltözött ide Amerikába, kicsit nehezebb volt találkozni meg úgy általánosságban beszélgetni az időzónák miatt. - Őszintén? Te is engem. Bár én vagyok az, aki ittlétének nem sok értelme van, annak meg már pláne, hogy az öcséd lakásán én nyissak ajtót. Azt viszont legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd pont te fogsz egyszer betoppanni – a szokásosnál is többet beszélek, és innen tudhatja általában valaki, hogyha kedvelem. Alapvetően sem tudom befogni a számat, mindig van mindenhez valamilyen hozzáfűznivalóm, de valamiért jobban szeretem hallatni a hangomat olyanok közelében, akik képesek is eltűrni az agymenéseimet. - Kíváncsian várom, hogy elmeséld. Nemsokára kész a va… - nem tudom befejezni a mondatomat, hiszen látom Elsie-t hirtelen megtoppanni, majd a tekintetét követve a lányomat is meglátom a közelben. Odajön hozzám, mire én rásimítok a szőke hajára, bár inkább a magam nyugtatására, semmint az övére. Látom, ahogy a régi szerelmem szemeiből az eddigi csillogás teljesen kifakul, mosolya pedig csak arra szolgál, hogy ne tűnjön modortalannak. Amint bemutatkozik, a lányom felpillant rám, én pedig csak biccentek egyet, hogy ő is szépen mutatkozzon be, ahogy tanítottam neki. Oda is slattyog hozzá, és már sokkal bátrabban, határozottan és illedelmesen nyújtja ki kicsi kezecskéjét Elsie felé, hogy aztán egy légvétellel elmondja a nevét, Chloé Elsie Callies, és hogy mennyire örül a találkozásnak. Azt nem tanítottam neki, hogy mondja oda mindenkinek még mellé, hogy ”nagyon szép vagy”, de egy gyereket mikor lehet megállítani abban, hogy kimondja, amit gondol? És igen, képes voltam középsőnek ezt a nevet adni neki. Elise-t akartam elsőnek, de vagy az anyakönyvvezető értette félre, vagy én mondtam véletlenül az exem nevét. Hazaérve meglepődtem rajta, de azóta csak örülök neki. Legalább valami emlékeztetett rá, és azokra a szép időkre, amiket együtt megéltünk. – Jól van, kicsim, menj vissza a kifestődhöz, megyek én is mindjárt – szólok oda kisvártatva, és megvárom, míg magunkra hagy kettesben. Közelebb lépek Elsie-hez, majd a karjára simítok. Keresem a tekintetét. - Jól gondoltam akkor, hogy az öcséd nem említette neked. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod… Úgy néz ki, van mit behoznunk. A vendégszobát befoglaltuk Valerian nyaggatására, de a cuccaid ott vannak a helyükön, azokhoz nem nyúltunk. Menj, zuhanyozz le, és... add ki magadból, amit ki kell. Addig én kiveszem a sütőből a kaját. Lasagnét csináltunk. Keresek addig valami italt is, lehet ránk fog férni. Vacsi után pedig majd megbeszélünk mindent, jó? - kérdezem tőle kedvesen, megértően, és ha eddig nem húzódott el, akkor még mindig lágyan simogatva a felkarját.
Mikor azt hinném, rosszabb nem lehet már, a nap legnagyobb csapása a biztonságot nyújtó családi zugban ér. Néhány percig repkedtem a föld felett tíz centivel, mert őszintén megörültem a férfinak, aki egyszer a világot jelentette. Akinek nem adhattam meg, amire vágyott, de valaki más igen. Már tudom, hogy az egész napos szívás csak felkészítés volt arra, mikor megpillantom a kislányt. Az érzések úgy kavarognak bennem, hogy pár másodpercig esélyesnek tartom, hogy helyben elájulok. Megrezzen a szemöldököm mikor bemutatkozik, de azt hiszem egy kis ideig nem leszek semmi mást kimondani, csak hogy köszönöm. Tündéri és csodaszép, pont amilyennek elképzeltem annak idején a lányunkat. Keserédes érzés ez, hisz örülhetek, mert Dennis legalább megtalálta a boldogságot, ezzel szemben nekem megint szembesülnöm kell a ténnyel, hogy hibás vagyok, mint egy gyártósori eszköz, amiből kihagytak egy alkatrészt. Ő, Chloé lehetne az én lányom is. A miénk. Lehetett volna. - Őszintén örülök a boldogságodnak - mosolyodom el halványan. Annak ellenére, hogy eltelt ez a pár év, mintha az a láthatatlan fal nem épült volna fel. Mintha csak beszélnénk minden nap. Nem érzem úgy, hogy elhinné, ha megjátszom magam. Tudja, mit érzek, felesleges lenne titkolni és félrebeszélni. Az viszont, amit mondok, igaz, az öcsém barátja igazán jó ember és megérdemli, hogy az apukája lehessen egy csodálatos kislánynak és párja az ő édesanyjának. Nem ellenkezek az ellen, hogy meséljen, bár szívesebben lennék most az esőben taxira várva. Bólintok és megpróbálom magam összeszedni. Végigsimítok a karomon levő kezén, aztán a vendégszobába megyek. Farmert és fehér pólót viszek magammal a fürdőszobába, ahol bedobom a ruháimat a szárítógépbe. Úgy cselekszem, mintha nem én irányítanék. Abban a pillanatban pedig amint belépek a zuhanykabinba, záporozni kezdnek a könnyeim. Miért? Miért éppen most, miért akkor, amikor már úgy éreztem, hogy túlléptem rajta és találtam valakit, aki elfogad úgy is, hogy sohasem lesz közös gyerekünk? Mintha a sötétségből előbukkanna egy szellem, ami a derekamat megragadva ránt vissza a mélybe. Fogalmam sincs, mennyi időbe telik, míg kisírom magam a meleg víz alatt, de a fürdőszobából sikerült gőzkabint csinálni. Szörnyű, ami a tükörből tekint vissza rám, szóval megpróbálkozom némi sminkkel. Még nedves, göndörödő hajjal, de a történtek ellenére egészen normális kinézettel sétálok ki a konyhába. Eldöntöttem, hogy nem maradok tovább, nem kínzom magam, de megérzem a Dennis-féle lasagne illatát és rájövök, még nem ettem semmit, a kedvencemet pedig nem utasíthatom vissza. - Változtattál a recepten? - teszem fel a kérdést a tál mellett ácsorogva. Remélem, hogy a válasza nem lesz. - Egyébként nem szeretnék útban lenni, ha hármasan szeretnétek lenni már megyek is. Csak csomagolj ebből egy adagot.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Köszönöm – felelem kurtán és halványan elmosolyodva. Legszívesebben mondanám, hogy a legboldogabb akkor lennék, ha te is az életünk részét képeznéd, de csendben maradok. Több okból is. Ha együtt maradunk, az én csodás lányom valószínűleg soha sem születik meg, abba pedig a mostani tudásommal valószínűleg belerokkannék. Azt pedig túl sok tényező akadályozza, hogy mi valaha is újra egy párt alkossunk. Hozzá teszem, egy elég nagy részem ellenkezik is ellene, hisz ki tudja, hogy ő azóta meglelte-e a boldogságot itt Amerikában. Néha beszéltünk róla Valeriannal, de mindig csak egy keveset. Az viszont biztos, hogy mellettem nem volt elég boldog, hisz akkor nem úgy váltunk volna el, ahogyan. Amint ő távozik a fürdőbe, én azon gondolkozom, hogy miként tálaljam a dolgokat. Mármint nem a lasagnét, hanem úgy az elmúlt 6-7 év történését. Nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene, ugyanakkor nem akarom Elsie-t ennyire magába zuhanva látni. Próbálhatja tagadni, de túl jól ismerem már ahhoz, hogy el tudja ezt rejteni előlem. Nem szeretném, hogy azt higgye, ilyen gyorsan túlléptem rajta, vagy hogy már esetleg akkor is volt valakim, mikor még együtt jártuk az utunkat. A kész lasagnét a már kikapcsolt, de még forró sütőben hagyom, nehogy kihűljön. Addig a lányommal megterítünk, és keresek valami italt is a hűtőben. Bort találok elsősorban, de van még egy kevés tömény is. Nem döntök, így inkább türelmesen várok rá, hogy megérkezzen. Ahogy az ajtó nyitódását meghallom az öccse szobájából, el is kezdem kiszedni az adagokat. - Ugyan, dehogy. Még mindig olyan, ahogy szereted - mosolyodom el, ahogy rápillantok. - Hármasban? Valerian nem jön haza, szóval veled együtt vagyunk csak ennyien - felelem, miközben odanyújtom neki a tányért, rajta a kedvencével. - Na meg nehogy azt hidd, hogy csak úgy elengedlek. Főleg ilyen időben. Szóval tedd csak le szépen a formás kis feneked és jó étvágyat - teszem hozzá továbbra is széles mosollyal az arcomon. Kisvártatva én is leülök, bár a lányom valamiért nagyon toporzékol. Rákérdezek, hogy mi a baj, mire a válasz az, hogy tévét szeretne nézni. Más esetben nem engedném neki, de talán most jól is fog jönni, ha kicsit magunkra hagy Elsie-vel. Adok neki egy terebélyes tálcát, mert nem áll szándékomban még Valerian kanapéját takarítani utána. Egy-két perccel később pedig már egyedül is maradunk. Nem kezdek bele még a vacsorába, csak játszok a lasagnéval. Kell egy kis idő, mire az első szavak elhagyják a számat. - A hármasban részét a korábbi mondatodnak nem Valerianra értetted, igaz? - pillantok fel rá a tányérom bámulásából. Akármi is a válasza, ugyanúgy folytatom. - Azt se tudom, hol kezdjem a mesélést… - sóhajtok fel, de legalább már az étellel nem játszok tovább és elkezdek enni. - Ketten vagyunk csak Chloéval. Mindig is ketten voltunk, ami azt illeti - jegyzem meg, hátha ettől kicsit megnyugszik és nem fog arra gondolni, mikor állít már be a gyerek anyja. Az a hajó már rég elúszott és jobb is így. Sokkal jobb.
Nem kellett volna meglepődnöm ezen. Már akkor is szeretett volna családot, amikor kiderült, hogy kettőnknek nem lehet, ennyi idő után pedig még szép, hogy nem maradt egyedül. Ettől függetlenül mindig ő marad az első igazi, nagy szerelem az életemben és talán soha nem fogom tudni elengedni. Fáj, nagyon is, hogy valaki meg tudta adni neki a boldogságot, annak viszont örülnöm kell, hogy az lett. Egy boldog családapa egy csodás kislánnyal és gondolom az igazi francia feleséggel. A vörös szemeimet smink takarja. Felesleges eltitkolni, mit érzek, de tartom magam, ha másért nem is, Chloé miatt. Nem kell, hogy így lássa a vendégüket, de Dennisnek sincs szüksége az érzelmi hullámvasútra. - Ezért már megérte felugranom - mosolyogva figyelem a mozdulatait. Nem tudnék elképzelni ennél jobbat, imádtam már akkor is, amikor még otthon éltem és meglepett a főztjével. A hármas alatt nem az öcsémet értettem, de nem mondok semmit, csak biccentek. Azt hiszem az illendőség nem is hagyná, hogy elüldözzön, én pedig elég éhes vagyok hozzá, hogy megvárjam a vacsora végét. Odaállok mellé és segítek a tányérokkal, de kivételesen idegennek érzem magam Valerian konyhájában. Mosolygok rá és a lányára is, de leginkább szótlanul üldögélek az asztalnál. Elég annyit látnom, amennyit ebben a pár percben sikerült ahhoz, hogy megállapíthassam, nagyon jó apuka lett belőle. - Jó étvágyat és köszönöm - a vacsorát, az itt létét, a kedvességét...úgy mindent. Mert fogadhatott volna másként is, elküldhetett volna és senki nem mondta, hogy igenis etessen meg miközben a gyereke is itt van. Kérdésére a fejem ingatom. Bekapok egy falatot, a ízélmény pedig már majdnem eltereli a figyelmem arról, amit mond. Hogy csak ketten vannak. Megállok egy pillanatra az evésben és átnyújtom a kezem az asztal felett. Finoman megfogom a kezét és rászorítok. - Sajnálom. Történt az anyukájával valami? - kérdezem halkan. Félek, hogy ingoványos talajra lépek a kérdéssel. Inkább várnom kellene, míg ő maga mondja el. Néhány másodperc után elengedem a kezét és folytatom az evést. Tagadhatatlan, mennyire imádom a Dennis-féle lasagnét, így éhesen pedig főleg. - Reméltem, hogy megtaláltad a boldogságot. Szívből sajnálom, hogy ketten maradtatok.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Nem könnyű ez a helyzet egyikünknek sem. Elsie-n ez azonban jobban kimutatkozik, ami nem túlságosan meglepő, hisz a régi kapcsolatunkban is általában én voltam az, aki véka alá rejtette az érzelmeit. Na meg én hallottam ezt-azt róla az évek alatt, de a mostani reakciójából arra következtetek, hogy ő nem érdeklődött felőlem, amit ugyanúgy meg tudok érteni. Ki tudja, ha a szakításunk után másfél évvel megkérdezte volna a testvérétől, mi újság van felém, ő pedig szól Chloéról, lehet most boldogabb lenne a viszontlátás. Mikor ráteszi a kezét az enyémre, egyből realizálom, hogy nem fogalmaztam teljesen egyértelműen. Nem azért maradok csendben, mert nehéz mesélnem róla, csak továbbra sem tudom, hogy honnan kezdjem el. Újra felpillantok rá, mikor megszólal. Halványan elmosolyodom és csak legyintek egyet. - Én nem sajnálom. Amilyen a szülő anyja volt, jobb is hogy nélküle nőtt fel - egyből rájövök, hogy milyen kegyetlennek hangozhatok, amint ezek a szavak elhagyják a számat. Hogy az érzelmi hullámvasút további állomásait elkerülhessük, inkább gyorsan folytatom. - Tudtommal nem történt vele semmi és még mindig valahol Franciaországban van. Miután szakítottunk, rá egy jó fél évig elég sokszor depresszió közeli állapotba kerültem, míg meg nem embereltem magam és a túllépésre adtam a fejem. Elkezdtem egy gyógymasszőri képzést, és ott ismertem meg Chloé édesanyját. Aztán szerencsés és szerencsétlen események egyenlő arányából terhes lett. Igen ám, csak mint az kiderült, ő nagyon nem akart még gyereket ebben a korban, viszont elég erős ellenzője volt az abortusznak, ezért kihordta 9 hónapon keresztül. Egy részem remélte, hogy felnő a feladathoz, de ahogy teltek a hetek-hónapok, egyre kevésebb esélyt láttam erre. Aztán amint megszülte Chloét, fel is szívódott. Azóta csak mi vagyunk ketten. Na meg a veszettül nagy családom, de szerintem őket nem kell bemutatnom - mosolyodom el, ha csak eszembe jutnak ők. A fivéreim, akik állandóan húzták Elsie-t, hogy mégis miként képes elviselni engem, vagy a húgaim, akik odáig meg vissza voltak tőle. - Szóval ennyi az én, a mi kis történetünk. Tudom, nem semmi - nevetem el magamat kedvesen, de talán egy kicsit zavartan is.
Lassacskán érthetővé válik, miért maradtak kettecskén, ami ahhoz vezet, hogy egészen magasra húzom a szemöldököm. Sosem értettem, hogy gondolhatja valaki azt, hogy jobb lesz úgy, ha magára hagyja a gyerekét. Nekem eszembe sem jutna ilyesmi. Igazságtalannak éreztem nagyon sokáig ezt, hisz azoknak van sok esetben egy csöpp gyermekük, akik meg sem becsülik és még csak nem is akarták, hogy létezzen. Nekünk pedig, akik mindennél jobban szerettük volna ringatni, csitítgatni és felnőtt koráig terelgetni a saját vérünket, az élet nemet mond. Azóta már elfogadtam, hogy nem leszek anya, azzal nyugtatom magam, hogy okkal történt. Nekem a karrierre kell koncentrálnom, ami valljuk be, sokkal jobban megy, mint azt gondoltam volna annyi idősen, amikor a családalapítás lebegett csak a szemeim előtt. - Gyógymasszőr? Tele van csomókkal a hátam - nevetek fel, ezzel elterelve a témát a nőről, akiről egyelőre nem szeretnék ennél többet tudni. Már így is elítélem, hát még ha Dennis folytatná... - Viszont minden elismerésem, hogy egyedül neveled Chloét - ha valami, akkor ez biztosan nem lehetett egyszerű. Egy férfit magára hagyni egy csecsemővel akkor is durva, ha nincs ott a család, aki támogatja és segíti, ahol tudja. - És hogy vannak a többiek? Néha szoktam beszélni a húgaiddal. Kíváncsiskodom tovább. A legjobb ellenszer a fájdalomra, ha mással foglalkozom. Most pedig bőven van mivel foglalkozni, hisz ha már így alakult, tudni akarom, hogy alakult nem csak az ő, de a családja élete is. Közben alig veszem észre, hogy majdnem teljesen elfogyott a lasagne a tányéromról. Míg hallgatom, felkelek és otthonosan mozogva a konyhában egy nagy kancsó hideg limonádét készítek. Automatikusan töltök egy kisebb pohárba a kis hercegnőnek is, majd a miénkbe kerül némi rum is. Nevezzük nevén, mojitot sikerül kevernem magunknak.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Fura most újra találkozni vele. Mikor legutoljára láttuk egymást, még fiatalok voltunk, éppen csak bontogattuk a szárnyainkat, most pedig… én apuka lettem, ő pedig fényképész, igazgató. Büszke vagyok mindkettőnkre, hogy így alakult az életünk és ennyit el tudtunk érni egymás nélkül is. Jobb lett volna együtt, de ez a hajó már sajnos rég elúszott. - Szívesen kigyurmázom belőle, ha szeretnéd. Ingyen és bérmentve természetesen - nem lenne pofám tőle bármekkora összeget is elkérni. Ez úgy általánosságban igaz a baráti körömre, családtagjaimra. Nem abba fogok belerokkanni, ha néha teszek egy-egy kivételt a hozzám közelebb állókhoz. Örülök egyébként neki, hogy Elsie ilyen megértő a helyzetemet illetően. Vagy legalábbis úgy tesz. - Köszönöm. Voltak nehézségek bőven, de szerencsére a rokonság mindenben segített. Aztán hogy az anyja merre jár, a franc se tudja. De őszintén szólva remélem, hogy így is marad és nem tér vissza az életünkbe - nem tartom fairnek, hogy az élet ilyen kegyetlen. Annak nem lehet gyereke, akinek minden álma, akinek pedig megadatik, sokszor úgy dobja félre, mint egy piszkos zsebkendőt. - Akkor nem igazán tudok mit mondani. Az öcsém az járja a világot, de hogy miből, azt meg ne kérdezd. Bár tény és való, adhatna belőle nyugodtan. Valószínűleg amúgy az a helyzet, hogya barátnője jóval pénzesebb az átlagnál, ő pedig kapva kapott az alkalmon, hogy legalább lát valamit Franciaországon kívül. A bátyám pedig az egyik párizsi Starbucksnak lett a fejese pár hónappal ezelőtt. Róla én sem tudok olyan sok mindent. Beszélgetünk, de az elmúlt hetekben elfoglalt voltam. Aztán én meg most maradok nyár végéig itt, de hogy utána hogy lesz, az még a jövő zenéje - elmosolyodom, mikor lerakja az asztalra a felturbózott limonádét. Kortyolok egy keveset belőle, majd odaszólok a lányomnak, hogy ha kér limonádét, akkor baktasson csak el ide. Ő pedig jó kislány módjára nem kezd el nyűglődni, hogy vigyem már oda én, hanem odasétál, megköszöni, majd vissza is siet a helyére. - Na és veled mi van, Elsie? Mesélj valamit te is, ne csak én jártassam a számat - nem mintha ez számomra bármi gondot okozna. De mindig is szerettem hallgatni a hangját. Úgy néz ki, ez az évek múlásával sem változott.
- Ugyan, semmi szükség rá... - ó dehogynem, a gondolataim egészen gyorsan el is kallódnak, eszembe jutnak az emlékek. Imádtam, amikor masszírozott, meg amikor mást csinált az ujjaival. Gyorsan el is hessegetem a gondolatokat, mert máris érzem, hogy kezd kipirulni az arcom. Amikor ma elindultam otthonról, nem sejtettem, hogy ilyen délutánban lesz részem. Biztosan tudom, hogy sok idő kell majd hozzá, hogy fel tudjam dolgozni mindazt, amit láttam és amit hallottam, most mégis úgy érzem, eljött az ideje ennek a beszélgetésnek. Jól esik hallgatni és újra látni őt. Vannak érzések, amik soha nem múlnak el, főleg azután, ahogy mi elváltunk. Lezáratlanul, szorongva és tele rossz érzéssel. Most mintha mindez elszállna és egy tiszta lapra firkálnánk. - Tervezed, hogy ide költöztök? - felvonom a szemöldököm miközben rákérdezek. Egy apró reménysugár, amibe már majdnem belekapaszkodom, amikor visszaránt a mélybe Chloé megjelenése. A kicsi lány felforgatta az apja életét, de biztosan tudom, hogy ő az értelme mindennek. Elmosolyodom. Vegyesek az érzelmeim a gyerekkel és az egész ittlétükkel kapcsolatban. Egyszerre örülök, hogy itt lesznek ha többet nem is, de nyáron, de ugyanígy elfog a rémület, hogy látnom kell őket. Látni Dent a gyerekével, akinek nem én vagyok az anyja...szar érzés. - Szívesen vigyázok rá, ha Valeriannal el akarnátok menni egy pasis estére - hogy miért dobom fel az ötletet, arról fogalmam sincs, egyszerűen csak kiszalad a számon. Magamon meglepődve megvonom a szemöldököm és inkább belekortyolok a mojitoba. Megvonom a vállam a kérdésére. Leginkább vagyok, most nincs semmi különleges, amiről órákon keresztül tudnék mesélni lelkesen. - Galériát vezetek és fotózok. Próbálok több lábon élni, hogy ne váljon unalmassá az élet. Azt hiszem, karrierista lettem. Inkább dolgozom hajnalig a képeimen, mint hogy elmenjek szórakozni a lányokkal, de jól van ez így.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Ó, ne viccelj már, Elsie! Tudod jól, hogy nekem ez egyáltalán nem gond. Amint lefekszik a kicsi, meg is ejthetjük, ha szeretnéd - felelem kedvesen mosolyogva, olyan őszintén, amennyire csak tudom. Nem azért ajánlom fel neki, hogy hátha ezzel levetkőztethetem megint, csak tudom jól, hogy egy-egy masszázs milyen jót tud tenni az embernek. Bár én pont nem szeretem, mikor engem masszíroznak – ugyanakkor az is igaz, hogy szakképzett masszőrnél még nem voltam egyszer sem. Lehet változna a véleményem, ha nem a bátyám medve-kezei lennének az egyetlen támpontjaim ebben a témában. Kérdésére bólintok párat, mielőtt szóra nyitnám a számat. - Megfordult a fejemben, inkább fogalmazzunk úgy. Chloé még fiatal, és pont most kellene beiratnom az iskolába. Meglátjuk még, hogy mennyi angol ragad rá a következő hónapokban, és hogy egyáltalán szeretne-e itt maradni, vagy feltétlenül hazavágyik. Túl sok még a feltételes tényező, de igen. Van egy ilyen terv is, és személy szerint én nem bánnám, ha megvalósulna. Így közel a harminchoz egy kis vérfrissítés talán nekem sem ártana - felelek neki kicsit hosszabban, próbálva lefesteni ezt az egész szituációt. Nem egyszerűen csak fekete és fehér, ennek a legfőbb oka pedig a lányom. Én neki szeretném a legjobbat és az, hogy ide költözzünk, messze nem a legrosszabb dolog, ami történhet vele. Sőt. - Tényleg? - a meglepettség és a felüdülés egyszerre kúszik ki az arcomra a felvetését hallva. - Vigyázz, mert a szavadon foglak! - mutatok rá az ujjammal játékosan, mielőtt újra egy kis komolyságot húznék magamra. - De biztos, hogy nem baj? - kérdezem kedvesen, halványan ugyan, de boldogan mosolyogva rá. El sem tudja képzelni, hogy mennyire örülök neki. - Karrierista lettél? Édesem, te már akkor is karrierista voltál, mikor együtt voltunk. Csak nekem meg túl jó volt a meggyőzőképességem, hogy inkább velem foglalkozz és-vagy kapcsolódj ki - ahogy beszélek, egyre és egyre szélesebbre húzódik a mosolyom. - Viszont! Pont ezért is ajánlom, hogy menjünk el valahova! Vagy menjetek el a kollégáiddal, ahogy jobban tetszik. Vegyél ki egy szabadnapot, élj kicsit. Aztán ha tudok, addig besegítek a munkában. Most amúgy sem lesz túl sok dolgom. Ezért jó a turistaélet - dőlök hátra, széttárva a karjaimat, amolyan enyémavilág beütéssel. - Aztán max megkérjük az öcsédet, hogy addig vigyázzon Chloéra, bár nem nagyon szorul már rá ennyi évesen. Na, gyerünk! Rúgjunk ki kicsit a hámból, rám is rám férne már! - tagadni sem tudnám, hogy egyből izgatott leszek a gondolat miatt. Rég volt már rá példa, hogy én utoljára bulizzak egy igazit. Bár ha bejátsszák a Toto számát, és mellette még iszok is, akkor tuti mélydepisen jövök haza.
Kezdőlap
