Chacha alapjában véve egy folyton mosolygós és pozitív egyéniség, aki remek problémamegoldó képességgel rendelkezik, ami nem árt munkáját tekintve. Imád utazni és emberekkel foglalkozni, ezért is döntött a légiutas-kísérő mellett. Bár legtöbben azt hiszik, hogy az ebben az iparban dolgozó hölgyek törékenyek, koránt sincs így. Hiszen nap, mint nap megannyi nehéz bőröndöt kell felhelyezniük az utasok helyett, ennek következtében jó fizikumú lányról van szó, aki minden követelmények megfelelt. Tud pihenés nélkül 50 métert, sőt többet is úszni; jártas a harcművészetekben és remekül tájékozódik. Valamint jól bírja azokat a hosszú utakat is és a kevés alvást. Emellett még számos nyelven beszél anyanyelvi vagy felsőfokú szinten, mint a koreai, francia, kínai, angol vagy japán. Mindig is egy aranyos és talán kissé naiv lány volt, de az évek alatt megtanulta, hogy a legjobbnak hitt barátok között is ott az ellenség. Főleg azóta a baleset óta.
Sajnos elveszítette azon képességét, hogy mások arcát felismerje, számára minden arc ugyanolyan, csak a ruha más. Ez kissé meg is törte őt, hiszen sokat van emberek közt, és ha képes elmenni a szülei mellett anélkül, hogy felismerné őket... Egy rossz embernél játssza ezt el, és már áshatja is a gödrét, amiért figyelmen kívül hagyja azt, akit nem kéne. Chacha hiába erős mind kívül, mind belül, de egyelőre nem hajlandó elfogadni ezt az állapotot és egy rossz rémálomként éli meg mindennapjait. Néha van, hogy pánikroham tör rá egy nagyobb tömegben, ezért inkább lehajtott fejjel vonszolja végig magát az ilyen utakon, még csak véletlen se fusson ismeretlen ismerősbe. Elégé változékony a kedélye, hiszen a fejében minden összezavarodott, de próbálja játszani azt, hogy minden rendben van és semmi sem történ.

Megannyi repülőbalesetről hallani manapság, ez mégsem tántorította el Aicha Na Eun Dubois-t a repüléstől. Még kiskorában volt lehetősége kipróbálni és talán ott szeretett bele az egészbe. Ámulattal figyelte azokat a kedves és szép néniket, akik kiszolgálták az összes utast és eltűrték azt a megannyi idiótát 13 órán keresztül. Aicha minden évet kitűnően zárt, lett volna esélye bekerülni a legnevesebb egyetemek egyikére, ám ő egyikbe se jelentkezett. Helyette a Stewardess képzést választotta, úgy gondolta, hogy az az életforma passzolna hozzá legjobban. Hiszen ingyen utazhat, világot járhat, ki ne szeretne egy ilyen munkát? Persze, neki nincs annyi ideje körülnézni valahol, mint annak, aki nyaralni ment, de így is több olyan helyen járt már, ami magától eszébe se jutott volna. Tagadni se tudja, mennyire imádja ezt a munkát. Persze voltak már kellemetlenebb dolgok is egy-egy repülés közben, de nem lehet egy munka se állandóan csak jó. Édesanyja mindig is attól retteget, hogy nehogy egyszer aztán pont az a gép zuhanjon le, amin ő van. Amennyi terrortámadás van manapság, szinte minden alkalommal úgy búcsúznak el egymástól, mintha az lenne az utolsó, hogy látnák egymást. Ezért Aicha mindig ki is nevette, hiszen bízott abban, hogy ennél ő jóval szerencsésebb. Míg egy napon, - pontosan 2019. május 23-án – meg nem érkezett New York-ba.

„Egy Stewardess-t ütöttek el tegnap este tizenegykor Huyler Street-en. A nőt azonnal kórházba szállították, aki azóta is súlyos állapotban van. Feltehetőleg a sofőr volt a hibás, aki a tilos jelzés ellenében is tovább hajtott…”
„ A francia származású légiutas-kísérő a 3 héttel a baleset után még mindig kómában van…”- S még megannyi hír szólt róla. Csak a szállást ment volna elfoglalni landolás után, s még a cél előtt sikerült egy figyelmetlen sofőrbe botlania. Ennek következményében 1 hónapig kómában feküdt.

Még mindig emlékszik arra, milyen volt mikor magához tért. Zúgott a feje és homályos volt a látása. Szipogást hallott és érezte, hogy egy ismerős kéz szorítja az övét. Szeme levándorolt megkeresni a tulajt. Biztos volt benne, hogy az édesanyja az, ám bárhogy is nézte őt, nem tudta felismerni. Betudta annak, hogy még nem tisztult ki a feje, hogy még idő kell, mire minden helyre kerül, hiszen nem kicsit ütötte be a fejét. De aztán teltek a napok, eltelt két hét, majd egy újabb kezdődött, de még mindig nem látta, hogy ki ül mellette. Először félt bevallani, de rájött, hogy magától nem jön helyre és ezzel hiába ijeszti meg a szüleit, valahogy tisztáznia kell, hogy miért nem tudja, hogy ki várja a mellette lévő széken.

-A prozopagnózia, más néven arcvakság.- hallatszott az orvosi diagnózis, miután pár vizsgálaton túlesett. Pont amitől tartott, hogy ez nem csak egy átmenet. Az arcfelismerési képesség hiányát jelenti. A betegek nem ismerik fel ismerőseik arcát, olykor még a saját arcukat sem és ez lehet ideiglenes is, ám úgy tűnik, nem Chacha esetében.
- Gyógyítható? – valószínűleg a válasz a nem lesz, de reménykedik abban, hogy némi remény azért még maradt a számára.
- Ez egy nem mindennapi betegség. Van rá műtét ugyan, de 25% annak az esélye, hogy sikeres lesz és rendbe jön. De az is előfordulhat, hogy rosszabb lesz, esetleg nem éli túl, így megfontolandó, hogy bele vág e. – Betegség. A szónak a hallatán a hideg is végig fut rajta. Mindig is igyekezett, hogy egészséges legyen, erre tessék, oda a fiatalsága. Jobban örülne, ha teljesen megvakult volna, akkor most nem lenne miért szégyenkeznie. Ugyan ki hinné el neki, ha elmesélné? Vagy, kinek mondhatná el úgy, hogy az ne húzzon hasznot belőle? Lemondhat minden olyan dologról, ami eddig normális volt. Nem mehet el randizni, mert nem tudja kihez kéne leülnie, hogy ne legyen belőle félreértés. Nem sminkelheti magát, anélkül, hogy ne szembesüljön azzal a ténnyel, hogy egy idegen néz vissza rá.

Szeretné azt hinni, hogy ez csak egy rossz és borzalmasan hosszú álom, amiből bármikor felkelhet. De sajnos nem lehet az, hiszen mindent érez, amit álmában nem érezhetne. A kórházban, útban a büfé felé is érzet minden koccanást. Igyekezett csak a földet bámulni, így sajnos elkerülhetetlen volt, hogy mással ne érintkezzen. Görcsösen tette meg azokat az apró lépteket. Ökölbe szorítva apró kezeit próbálta összeszedni az erejét. Ám, egy tolószék került a látóterébe, ami miatt muszáj volt felnéznie, hogy másba ne menjen bele. Kár volt. Túl sok ember volt már ott. Emberek, akik ijesztően hasonlítottak egymásra. Férfiak és nők egyaránt. Érezte, ahogy végig szalad rajta a pánik és egyre sűrűbben kellett a levegő után kapnia. Próbált lenyugodni, de nem ment, egyre csak rosszabbul érezte magát. Ijedtségében akaratlanul is felsikoltott, majd a fal tövében, sírva rogyott össze, hogy térdeit átölelve próbáljon magához térni. Még hallotta, ahogy valaki mintha felé futna, de igyekszik inkább minden zajt kizárni. Úgy érzi, hogy ő ebbe bele is tudna őrülni. Ő nem akar így élni, ez így nem élet!