Az előítélet egy borzalmas dolog. A legtöbb ember, ha rám néz nem lát többet, mint egy szép, cuki pofit, de aztán nagyot koppan az álluk. Sokan nem hiszik el, mikor elárulom mi a munkám. Persze nem vagyunk már ismeretlenek, de azok számára igen, akik nem szívlelik a nu metált. Ha egy híres Dj állna elém, biztos vagyok, hogy én sem ismerném el őt. Nem szívlelem azt a stílust, de ettől még nem írom le a munkáját. Nem sértődöm meg, ha valaki nem ismer meg. sőt néha felemelő érzés tud lenni az hogy nem rohannak oda a kávézóban, vagy a boltban, hogy hadd készítsenek egy közös képet. Persze szeretem a rajongóinkat, de néha őszintén bevallva sok tud lenni a szeretetük.
Amúgy igaz nem vagyok egy igazi metálos csajszi. Persze félteni sem kell engem, nem dőlök be mindennek és nagyon is kiállok magamért. A többiekkel együtt sok mindenbe belemegyek, legyen az pucér fürdés éjjel a tengerben, vagy éppen kiugrás egy repülőből. Szeretem az adrenalint, de néha jól jön egy kis nyugalom. Ilyenkor leginkább a menhelyen vagyok, vagy a lovam hátán vonulok el a világ elől. Az állatok mindig is közel álltak hozzám és mindig is tudtam, hogy valahogy egyszer én is segíteni fogok nekik. Láttam, hogy mennyi szeretetet tudnak adni az embereknek, csak sajnos néha ők nem kapják vissza ezt. Ezért kellenek olyan emberek, akik gondoskodnak róluk.
A Banda a családom, a legjobb barátaim, a támaszaim, akikre mindig és mindenben számíthatok. Imádom őket minden hülyeségükkel együtt. Persze ahogy minden családban vannak rossz és szép napok is, de szerencsére több a szebb, a rosszakon meg hamar túllendülünk.
A dob meg hát a másik nagy szerelmem. Már nem is emlékszem, hogy mikor kezdődött a vonzódásom iránta. Nagyim mindig azt mesélte, hogy már babaként is szerettem püfölni a lábosokat, dobozokat egy bottal és olyankor mindig fülig ért a szám. Ő mindenben támogatott engem, amíg tehette, amiért nagyon is hálás vagyok neki. Sosem próbált lebszélni arról, hogy zenész legyek, sőt az első koncertünkre még el is jött, de aztán rádöbbent, hogy neki ez már túl sok, de ennek ellenére nagyon is büszke volt rám.

Bár az életem nem indult egyszerűen mégsem panaszkodom miatta. Nem változtatnék rajta, hisz lehet akkor most nem az az ember lennék, akivé váltam. Büszke vagyok magamra, szeretem a munkám, a családom…
A szüleimet nem ismertem, vagyis jobban fogalmazva nem emlékszem rájuk. Még nagyon pici voltam mikor elveszítettem őket. Nagymamám nevelt fel engem, akinek a mai napig hálás vagyok. Még a gyönyörű Franciaországban születtem, Toulouseban, de végül nagyimmal együtt az Államokba költöztünk. Egy remek lehetőséget kapott, amit nem akart kihagyni. Nem sokra emlékszem az akkori életemből. Inkább csak a képek, vagy mesék miatt tudok bármit is róla.
Sajnos két éve annak, hogy itt hagyott minket. Nehéz volt elbúcsúzni tőle, de tudom, hogy jobb így neki. A betegsége miatt sokat szenvedett, bár sosem lehetett látni ezt rajta. Az egész banda nagyija lett. Mindannyian imádták, ahogy ő is mindenkit imádott. Mikor megállás nélkül próbáltunk mindig készített nekünk valami finomságot. Bár csak az első koncertünkön volt ott mégis ő volt a legnagyobb rajongónk.
Mindig mindenben támogatott engem. A tanulásban is mindig segített. A mai napig nem értem, hogy hogy volt képes annyi munka mellett még velem is ilyen sokat foglalkozni. Mindig mosolygott, mindig pozitív volt és szurkolt nekünk. Halála után megtaláltam azt a dobozát, amiben minden cikket megtartott rólunk…


A suliban a csajok nem igen bírtak engem. Én voltam az a csaj, aki nem rajongott a sminkért, nem azzal foglalkozott, hogy hogy néz ki, melyik pasi a dögösebb… Én inkább fociztam, vagy baseballoztam. A fiúkkal mindig jól kijöttem. Azt hiszem e miatt is utáltak a csajok…
Tizenhét voltam mikor találkoztam Sebivel és Seannel. Egy bolond testvérpárt sikerült megismernem bennük.. Bolond, de imádnivaló testvérpárt. Akkor már jó pár éve doboltam, de csak otthon a nagyimnak, a tanáromnak. Szerettem, vagyis a mai napig szeretek dobolni, de akkor még nem hittem azt, hogy egyszer ebből fogok megélni, hogy posztereken fogok megjelenni a többiekkel, hogy példakép leszek fiatal lányoknak. Eleinte csak jó bulinak tartottam. Alapítani akartak egy bandát. Elszóltam magamat, hogy jah tudok dobolni… Onnantól nem volt megállás. Addig szekáltak, míg végül nem doboltam nekik.
Tetszett nekik a játékom, nagyon is. Felajánlották, hogy csatlakozzam, én meg csatlakoztam. Amint mondtam akkoriban azt hittem csak egy jó kis buli. Egy, max két évet adtam magunknak. Többet nem. Ahogy a filmekben is lehetett látni a garázs bandákat, ahogy sok fiatal megpróbálta, de utána feladták. De ŐK nem ismerték azt a szót, hogy feladni… Meg is lett az eredménye. Most már nem tudnám máshogy elképzelni az életem, főleg nem nélkülük. Sebinek köszönhetően megtanultam a jelbeszédet is. Bár nagyon is jól tud szájról olvasni én mégis úgy éreztem ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, és sokszor könnyebb is így kommunikálni.


A csapat a dobolás mellett van egy másik nagy szerelmem, egy másik nagy szenvedélyem. Szeretek segíteni másokon, főleg adni egy újabb esélyt a boldog életre. A banda sikerének köszönhetően meg tudtam nyitni a saját menhelyemet. Kiskoromban örökbe fogadtunk egy fiatalabb kutyát, akit előző családja magára hagyott. Imádtam őt és rengeteget tanultam tőle a szeretetről, a türelemről, az odaadásról. Az ő elvesztése is nagy űrt hagyott a szívemben. Neki köszönhetően sok hasonló sorsú kutyával találkozhattam. Sajnos a legtöbben nem találták meg új otthonukat, de voltak, akik igen. Sokat segítettem a helyi menhelynek, és már akkor tudtam, hogy ha lesz lehetőségem én is mindent megteszek azért, hogy egy új esélyt, egy új életet adhassak az elhagyatott állatoknak.
Mind e mellett mikor éppen nem turnéztunk, vagy gyakoroltunk, vagy próbáltunk magunkhoz térni a buli után elvégeztem a kutyakiképző sulit. Sok kutyának szüksége van támogatásra. Egy félénk kutyát, vagy éppen egy agresszívabbat, túl aktívat nem szívesen fogadnak örökbe, érthető okok miatt. Ezért vagyok én, hogy a „reménytelen” eseteknek is találjak új otthont. A srácok mindenben támogatnak, sőt mikor idejük engedik még be is segítenek. Mindig öröm számomra az a pillanat mikor az egyik védencemnek sikerül egy új otthont találni. Szinte ugyanolyan felemelő érzés mint fellépni a színpadra, ha nem jobb. De psszt ezt el ne mondjátok a fiúknak.