The wind is blowing comforting my sad heart, Time is passing again, someday, at the end there will be a bright smile.
Ujjaim először végig csúsznak a poharam szögletes élén, aztán a talpán, végül visszatérnek a pereméhez, hogy újra kezdhessem ezt a végeláthatatlan körforgást, most már sokadik alkalommal. A pohár fenekén még hullámzik egy ujjnyi whisky, de percek óta csak szemezek vele, nem emelem az ajkaimhoz a poharat. Valahogy nem kívánom. Talán érthető okom van rá, de ezt mindenki maga döntheti el. Nem igaz? Más jár a fejemben, egészen más foglalkoztat. Hosszú évek óta először jutottam el ahhoz az igencsak számomra kényelmetlen ponthoz, hogy megpróbálkozzak egy randival. Nyilván, nem vállaltam fel a lejáratás lehetőségét (most sem), ezért az internet melegen széttárulkozó karjaiba vetve magam, egy vakrandival igyekeztem feltölteni az űrt az életemben. A tükör előtt állva még megkérdeztem magamtól, hogy készen állok-e ilyesmire? Aztán végül már csak annyi maradt a gondolatfoszlányból, hogy azzal biztatom magam, hogy ha másra nem is, hát akkor arra mindenképpen tökéletes este lehet, hogy kikapcsolódjak és emberek közé vessem magam. Két olyan tőlem kvázi távol eső dolog, melyek akár a régi kézzel rajzolt mesékben lévő főhősök ősellenségeiként állták volna meg helyüket az életemben. És mégis itt vagyok. Talán jól is elsülhetett volna, ha egy órával ezelőtt megjelenik a lány. Nem tűnt csalónak, olyan lelkesedéssel áradozott erről a helyről. Én pedig naivan bedőltem neki. Az Ottiliaval átélt kudarcok után, (mint a viszonzatlan szerelem ostoba hagyatéka) és az Aydaval való őskáosz(a lakó társ bizonytalan célozgatásai) közepette azt reméltem, hogy nem lehet baj belőle, ha inkább kiszaggatom magam ebből a háttérképből, és átemelem egy új helyzetbe, új szituációba. Vagy csak reméltem, hogy ez a lány ellát tanácsokkal.
És a legrosszabb az egészben, hogy a törzsvendégeknek, és az erőszakosabb férfiaknak hamar feltűnik egy olyan elárvult, magányos és sebzettnek tűnő lány jelenléte, mint amilyen én vagyok. Nem tartom magam kiemelkedően szépnek, a lábaim sem érnek a torkomig, és a járomcsontom sem csap arcon senki mást, úgy a szempillám sem - de pár ital után megeshet, hogy én sem válogatnék a helyükben. Azonban ahogy egymás után megkörnyékeznek, s egyre fojtogatóbbá válik a helyzetem, próbálok megmenekülni. Egy ilyen alkalommal ragad karon az egyikük. Jóval izmosabb, erősebb tőlem. És részegebb is! Látványosan gyöngyözik a homloka, talán az öltöny nem a legkézenfekvőbb választás az alkohol fűtötte helyekhez. Hiába kérem szépen, durvábban, nem ereszt. Tekintetem körbe fut a környezetemben, de nem lelek mentőövet. Leszbikusként még inkább megvisel a férfiak érintése - noha erőszak és erőszak között nincs értelme különbséget tenni -. Így esik meg aztán, hogy amikor egy férfi elhalad mellettünk, olyasmit teszek, amire én sem számítok magamtól. - Szívem! Azt hittem nem érsz ide! - kiáltok rá, amennyire a hangzavar, a zene, és a mellettem motyogó alkoholgőzben fürdőző férfi engedi. Ha a férfi nem is vesz figyelembe, a mellettem álló elengedi a karomat. Én pedig tovább küldöm nonverbális jelzésem afelé, akit kinéztem a tömegből. Még arra is rávetemedek, hogy integessek neki. Viszonylag józannak tűnik, aztán megeshet, hogy csömörből vödörbe esem... Ezért nem járok bulizni - ha anyám még egyszer megkérdezi.
Kezdőlap
|| 
