- Robby! Gyere, sietnünk kell. - Szólítom az elkóborolt fiamat a szupermarketben, aki már megint elvándorolt az édességes részleghez. Komolyan, valahányszor magammal hozom őt vásárolni, valamiért mindig ott köt ki. Pedig, mindig is igyekeztem megtartani nála az egyensúlyt, kiváltképpen az egészséges ételekkel és a cukros édességekkel kapcsolatban. Soha nem mertem megkockáztatni az elhízást nála, bár amennyit mozogni szokott.. igencsak csekély esélyt látok arra, hogy az a veszély a közeljövőben fenyegesse a fiamat. Mikor látom, hogy nem igazán akaródzik visszajönni hozzám, én indulok el az irányába, de félúton a pillantásom megállapodik egy ismerős kék szempáron. A vér is megfagyott bennem abban a pillanatban. Toby. Az alatt a fél tized másodperc alatt, a gondolataimban újra és újra lefuttatom az esetleges opciókat, amik szóba jöhetnek ahhoz, hogy ezt a találkozást most megússzam, de egyik sem tűnt a legjobb végkimenetelnek.. az egyetlen megoldás, ami még talán szóba jöhet az lenne, ha Robby nem jönne ide hozzám egészen addig, míg Toby-val beszélek. Vagyis, amennyiben meglátott. Bár, ha a jószerencsémen múlik, akkor biztos kiszúrt. Végül, ahelyett, hogy köszönös nélkül hátat fordítanék neki, inkább küldök egy mosolyt az irányába, majd el is indulok felé. - Szia. - Köszönök neki anélkül, hogy Robby felé pislognék, megbizonyosodva arról, hogy még mindig ugyanott van, ahol eddig tartózkodott. Általában nem kell őt félteni, csak most is legyen jókisfiú..
Azzal nem számoltam, mikor úgy döntöttem, visszaköltözök New Yorkba, hogy normális bútorokat kell majd vennem a lakásomba; arra még volt összegyűjtött pénzem, hogy megvegyek egy kisebb lakást Brooklynban és ne éhezzek az első fizetésemig, de arra, hogy a lepukkant, még csak ki sem húzható kanapé helyett, amit az előző tulaj hagyott maga után, új ágyat kell majd vennem, nem gondoltam. Minél több éjszakát töltöttem viszont otthon, annál tisztábban láttam, hogy ez a helyzet tűrhetetlen; öv szorosabbra húz, itt az ideje összespórolni pénzt a lakás felújítására. Új festés és parkettázás sem ártana, igazából minden bútor helyére jöhetne új… de azért annyira messze még nem akartam menni a tervezéssel. Lényeg a lényeg, jelenleg nem volt sok dolog, amin spórolhattam volna; kivéve a kaját. Annak pedig alapból híján voltam, Angliában a lakótársam felelőssége volt a konyha feltöltése és a főzés, így egyelőre a bevásárlás tudományát nem sajátítottam el. Tervben volt, hogy valamennyire főzni is megtanulok, de kevés olcsó hozzávalóból nem lehet egykönnyen, így arról lemondtam. Már éppen a kassza felé tartottam a kosarammal, amiben nem volt túl sok minden: olcsó szeletelt kenyér, sonka, sajt, tojások, rizs, babkonzerv és ketchup. Amíg van, eszek toast szendvicset, aztán átváltok a rizs, tojás és bab variálására. Egy dolog akasztott meg a kasszához menet: Juliette. Megtorpantam, mikor találkozott a tekintetem, összeráncoltam a homlokomat, mivel egyre zavartabbnak tűnt és már kezdtem aggódni, hogy menten összeesik; tettem felé egy lépést, köszönésre nyitottam a szám, de megelőzött. - Szia– köszöntem vissza, halvány mosolyra húzódott a szám és még két lépést tettem, hogy leküzdjem a köztünk lévő távolságot. – Minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki szellemet lát – próbáltam enyhíteni a hangulatát, ilyen közelről szinte érezni lehetett rajta, mennyire feszült. Csak azután jöttem rá, hogy talán én vagyok az oka, miután ezt kimondtam, de pillanatok alatt el is hessegettem a gondolatot. Ez hülyeség, mikor szakítottunk, még tininek számítottunk, most már felnőtt emberek vagyunk; már rég túltette magát rajtam. Most viszont, hogy már megszólaltam, inkább befogtam a számat és nem támadtam le még egy „hogy vagy”, vagy egy még rosszabb „mi járatban” kérdéssel; csak néztem a szemébe, próbáltam kissé el is mosolyodni, hogy oldjam a feszültségét és vártam, mit mond.
Abban a percben, amint Toby fogadta a köszönésemet, majd el is indult felém, már tudtam, hogy hiba volt köszönnöm neki. El kellett volna menekülnöm előle, amíg esélyem volt úgy tenni.. bár, lehet a kasszánál újra egymásba botlottunk volna. Áh, mindegy, ami történt megtörtént, ezen már ha akarnék se tudnák változtatni. Még mindig ugyanolyan szépek voltak a szemei, mint korábban, csak egy jóval férfiasabb, izmosabb kiadásban nézett vissza rám. Ezeket az íriszeket, ha akarnám, sem tudnám elfeledni, hiszen valahányszor a fiamra nézek, pont ugyanezt látom. - Persze, minden a legnagyobb rendben van. - Mosolygok vissza rá, s közben minden erőmmel azon vagyok, hogy az álcámat tökéletesre csiszoljam. - Csak nem számítottam rád itt. Mi újság veled? - Próbálok valamennyire őszinte maradni, majd kisvártatva érdeklődni is kezdek arról, hogy miújság vele. A kérdésemet követően, fél szememmel a fiam irányába is sandítok, hogy megbizonyosodhassak arról, még mindig ugyanott tartózkodik, ahol eddig is volt, majd a szívem azonnal ki is hagyott pár ütemet, mikor nem találtam őt az édességek között. - Anyu, anyu, ezt megveszed? - Csendül fel ekkor egy hang a hátam mögülről, minek hallatán az infarktus is kis híján utolért, hogy jobb legyen. Még csak ez hiányzott. Tessék. Ennyit a jó kisfiamról, aki soha nem okoz problémát! - Hey, hát te meg hol voltál, kisherceg? - Kérdezem megjátszott aggodalommal, mert természetesen tisztában voltam a tartózkodási helyével.. sőt, reménykedtem benne, hogy még egy darabig ott fog maradni és megkíméli az anyját egy kínos beszélgetés kezdetétől. - Persze, tedd csak a kosárba, sőt tudod mit? Hozz nekem is egyet, jó? - Teszem még hozzá kissé zavartan, majd miután Robby egy széles vigyorral az arcán elviharzott mellettünk vissza az édességes részleghez, egy mély levegővétel kíséretében fordítom a tekintetemet ismét Tobby fele. Végülis, nem is biztos, hogy össze fog állni benne a kép.. Robby nem is hasonlít rá.. a szemén kívül, mert az egy az egyben az övé. - Ne haragudj, hol is tartottunk? - Próbálok visszarázódni, mintha mi sem történt volna az imént.
Kezdőlap
