A magasan ívelő sikoltás olyan elemi erővel rántott ki az álmomból és ébresztett fel egyúttal, hogy sikerült még össze is rázkódnom a hangra, ugyanazzal a lendülettel pedig majdnem le is csúsztam az ágyról.
- Hattie! - hevenyészett mozdulatokkal tűrtem ki a kusza tincseket az arcomból, kótyagosan megindulva a zajforrás felé így reggel... basszus, 4:59-kor, ahogy a pillantásom rácsúszott a faliórámra, aminek a mutatóinak kattogását csak három hónapomba telt megszokni, de már egészen jól tudtam aludni annak zaja mellett. Most mégis más keltett fel, és ahogy szinte úgy vágódtam ki az ajtón, hogy a lakótársam élet-halál harcát nézzem meg, a bugyiban ácsorgó amúgy pucér testére nem voltam felkészülve. Megrökönyödve fogadtam be a látványát, és mielőtt zavartan elfordultam volna, hogy hagyjam szabadon modellkedni így ádámkosztümben, megszólalt.
- Már megint egy lepke, Cora, én ezt nem bírom! - létezett az arachnofóbia, a tripofóbia, és talán még a kuloulrofóbia tüneteit is képes lettem volna elfogadni, de ebben a helyzetben csak próbáltam nem elnevetni magam. Hihetetlen, hogy az amúgy aranyos és sokszor színes kis jószágok mennyire képesek voltak kikészíteni Hattie-t, aki amúgy a Tennessee állambéli rendeckek világából jött és ha hittem volna a sztereotípiának, akkor hivatalos angolként olyan szinten el kellett volna őt kerülnöm, hogy csak úgy porzott volna mögöttem az út. Szerencsére a szüleim nem ilyen nevelésben részesítettek, anyám részéről mindig is képes voltam egy-egy nagyobb társaság háttérbe húzódó tagja lenni, ami pedig apa hagyatéka volt, egy olyan lenyomata a jellememnek, amiért nem lehettem neki elég hálás.
- És annyira megrémültél, hogy leszakadt a ruhád? - kínomban megköszörültem a torkom, úgy lépve le a lány, és leginkább a lepke és köztem feszülő távolságot, hogy befoghassam a fenevadat.
- Hát.. nem, tudod, nem rég értem haza és végre nem ébredtél fel rám. Bocs, hogy felsikítottalak, nem volt szándékos - de persze még mindig nem fedte el magát, és nem is kellett volna ennyire prűdnek lennem, de az ő meztelenségétől én magam is annak éreztem magam valamennyire. A fene vigye el!
- Semmi gond nincs, Hattie. A lényeg, hogy életben vagy - futólag elmosolyodtam, hogy a tükrön bőszen és hősiesen feszítő alig három centis szőrös szárnyú lepkére ráborítsam az üres fogmosó poharat, úgy mozdítva meg, hogy még csak véletlenül se tegyek kárt a kicsi állatban. Óvatosan balra húztam a tükröződő felületen, kerülve Hattie nagyon is pucér dekoltázsát a pillantásommal, arra koncentrálva, hogy a bal kezem tenyerére csúsztathassam a pohár száját. A lepke óvatos mozdulatokkal rebbenőn repkedett a kiutat keresve a pink műanyagon keresztül. - Ezek a vis major esetek elég veszélyesek tudnak lenni - álcáztam volna torokköszörülésnek a halk nevetésemet, de a lakótársam átlátott rajtam, és a felkapott, gombócba gyűrt törölközővel dobott meg, amire kirobbant belőlem a nevetés.

Általánosítható, ha nehezen viselem a különféle zajokat éjjelente, úgy a visszaalvásra sem vagyok képes, ezért míg Hattie a zuhanyzással volt elfoglalva, nekem sikerült túljutnom az első reggeli irtó erős kávémon, amit a nappali nyitott ablaka elé húzott széken üldögélve kortyoltam el az alattunk elterülő Brooklyn látképét nézve. Mondjuk a negyedikről még nem volt túl nagy moziélmény mindez, mégis rámosolyogtam a még nem túl erős napfény sárga fényárjában fürdő fák lombozatára, és a legyek után kapkodó madarak csicsergését hagytam meg háttérzenének.
Másfél órával később már nem bírtam tovább otthon maradni, és noha voltak óráim a nap folyamán, bőven volt még időm mással is foglalkozni. A Fordban elfordult a kulcs, a motor pedig akadozó dorombolással zúgott fel, ami egyet jelentett azzal, hogy lassan szervizbe kellene vinnem, mert amúgy is esedékes volt a műszakija miatt. Hiába vehettem volna új autót, jobb és fényűzőbb kocsit, olykor ragaszkodtam a megszokotthoz. A reggeli forgatagot még így is sikerült elkerülnöm, és nem egészen húsz perc alatt beérni a Kensingtonba, ahol a megszokott parkolóhelyet foglaltam el, négy perccel később pedig már le is pakoltam a táskámat az irodában, hogy ugyanazzal a lendülettel már mehessek is az istállókhoz, csak a szandált cseréltem zoknira és bakancsra, hogy ha esetleg olyanba lépnék bele, mint amibe nem kellene tiszta lábbal, utána ne borzként bűzölögjem végig az egész napot.
- Cora! Jó reggelt! - kapott el Felix a folyosón, aki olyan friss volt, mint egy ötnapos száraz kenyér a napon aszalódva. A kis törpe már megint cirkuszolhatott éjjel, most jött a foga, ami egyet jelentett az állandó pityergéssel és fájdalommal. Felixnél meg a nem alvással. Így harminckét évesen elégszer kaptam már meg otthon, hogy miért nem jött össze a gyerek Nicholasszal, próbálkozhattunk volna jobban. Nos.. egészen jó szexuális éltünk volt, nem azért nem jött össze a gyerek, mert nem akartuk volna. Csak.. mindig volt egy csak.
- Szia! Három kávé után meglátogatsz Maple-nél? - mosolyogtam rá, el sem titkolva azt, hogy láttam, mennyire leharcolt. Whitney, a felesége sem lehetett jó állapotban, de megegyeztek, hogy a nő marad otthon a porontyokkal, addig Felix megment néhány lovat itt, a lovardában, és talán el is menekült az állandó gyerek regulázás elől, így ő lehetett a jó zsaru-rossz zsaru párosból a jó. Mert anyu mindig csak azt szajkózta a gyerekeknek, hogy ne menjenek ide, ne lökjenek le semmit, azt meg ne próbálják, de hallottam már olyat is, hogy a kisebbik a kis Nutellás pelenkáját dobálta szét a szobában. Élvezetes lehetett utána takarítani. A bólintást talán meg sem várva sétáltam át a kicsi ló bokszához. Elhúztam a reteszt, az apró paták pedig megindultak felém. Automatikusan túrtam bele a világosbarna sörénybe, hogy a nagyobb jógalabdát megemelve Maple társaságában menjek ki a karámig, de mielőtt elgurítottam volna a labdát neki, a kifejlett, labrador nagyságú póninál is majdhogynem kisebb kislányra mosolyogtam rá, aztán a fölé tornyosuló férfire.
- Jó reggelt! A hintót valahol elhagytam, de lovunk már van a projekthez... - nevettem el magam, és habár nem ismertem túl jól a férfit - leginkább csak névről -, a kislányt pedig végképp nem, néha sikerült elkapni a páros látványát a lovarda területén az utóbbi időszakban. Rendszerint mindig valami mást csináltam, ritkán volt szokásom odamenni bárkihez is csak úgy ismerkedni, mert az esetek nagy részében zavarba jöttem ezektől a találkozásoktól. Ez inkább a felnőttekre vonatkozott, mert a gyerekek többsége túlságosan is a szívemhez nőtt egyetlen pillanat alatt. Náluk talán a lovak iránti szeretetem volt erősebb. - Tudok segíteni nektek valamiben? Vagy célirányosan van elképzelésetek, mit szeretnétek? - érdeklődtem tőlük, miközben Maple már nagyon várta volna a labdáját, cápaként körözve, tipegve körülöttem.

cora & will

Ennél zöldebb parkolót New Yorkban ezelőtt aligha láttam, sőt, a fülemnek még a kerekek alatt pattogzó sóder is idegenen hatott. Hiába nőttem fel a vidék vidékén, azaz egy ranchen, a betondzsungelben hamar elfelejti az ember, honnan is jött. Nem egyszerű a Földön maradni, amikor minden csak egyetlen kattintásunkba kerül, mindenhonnan makulátlan nadrágszárral térünk haza, és nem látjuk a talajt a betontól, vagy az eget a fényszennyezéstől.
– Készen állunk? – Hátranéztem a volán mögül, az anyósülés fejtámlájába kapaszkodva. A gyerekülésben a szemem fénye, Laney csücsült, méghozzá teljes zsokéfelszerelésben, pedig a versenyzéshez még nőnie kell egy keveset. – Rád aztán mernék fogadni, alig vered a tíz kilót.
Ártatlanul pislogott vissza rám, hiszen egy szavamat sem értette. A tipegő-nyelvet mindig az anyja beszélte jobban, nekem még gyakorolnom kell a gügyögést.
– Szóval, szeretnél pacikat látni? – fogalmaztam újra neki egy elnéző félmosollyal.
– Igeeen! – lelkesült fel erre Laney, két kezét a magasba repítve.
– Igeen... – visszhangoztam halkabban, már ajtónyitás közben. Még szerencse, hogy Laney túl kicsi észrevenni, milyen gyengére sikeredett a kiáltás, elvégre egy hároméves büszke gondviselőjeként mindössze két pohár eszpresszó választott el attól, hogy menten lefejeljem a kormányt.

Hiába mondják a világ első városának, New York az utolsó hely, amit gyerekbarátnak neveznék. A levegő csupa szenny, gyep helyett beton borít mindent, a belső terek nem túl tágasak, a külső terek meg nem túl biztonságosak. A törpével mégis jobban megvagyunk itt, mint otthon, és az is előny, hogy mindig akad meló, méghozzá közvetlenül a szomszédban. A testvéreimmel mi úgy nőttünk fel, hogy legfeljebb hétvégente láttuk apánkat, és én nem kívánnám ugyanezt a saját lányomra. Én meg Emily egészen működőképes felnőttekké alakultunk, de néha úgy érzem, a bátyámra máig ráférne egy apafigura, aki megneveli. Mégis, mi mindig ott voltunk egymásnak, Laney-nek viszont senkije nincs rajtam kívül, és ezt nem téveszthetem szem elől. Ritkán tartózkodom tőle egy kerületnél távolabb, vagy ha mégis, akkor sem túl sokáig.
...Vagy ha mégis, akkor valamelyik pótanyjánál hagyom, ott amúgy is jobb dolga van. Oké, lehet, hogy nem vagyok a tökéletes szülő – és éppen ezért lesem a törpe minden kívánságát, mintha tényleg az a királylány volna, akinek időnként felöltözik. Kétlem, hogy ez volna a gyereknevelés netovábbja, de képtelen vagyok nemet mondani Laney-nek. Hogy is utasíthatnám el, mikor még a könnyeket is nehezemre esik kipislognom a szememből, akárhányszor az anyjáról kérdez? Még szép, hogy a játékboltban fogom elszórni a havi fizetésemet, hogyha ezzel mosolyt csalhatok az arcára. Még szép, hogy minden közös pillanatunkat a lovardában ütjük el, hogyha ezzel kárpótolhatom a külön töltött időért.
Meg se tudnám mondani, mikor kezdődött pontosan a lovas (vagy inkább pónis?) őrület. A töpszli mindig új szakterülettel áll elő, ami iránt rajongani lehet, és a dinoszauruszokat nemrég felváltották a rózsaszínebb témák, esetünkben a hercegnők, pontosabban a pónikat megülő hercegnők. Kellemest a hasznossal. Elsősorban attól függ az aktuális érdeklődési köre, hogy melyik Netflix-mesét rakom be neki éppen, bár a lómániában az odahaza tett látogatások is közrejátszanak. Laney régebben félénken a pólóm anyagába temette az arcát, ha a ranchünk karámjainak a közelébe vittem, de úgy látszik, a harmadik szülinapja meghozta a bátorságát. Amint felfedezte a dinoszauruszok és a fújtató csődörök közti hasonlóságokat, azonnal szerelembe esett. Volt dínó, nincs dínó.
Egyáltalán nem bánom, hogy magától ilyen irányt vett a lelkesedése, mivel egyébként is több friss levegőt kívántam neki, mint amennyit Brooklynban vagy az alkalomszerű hazalátogatások során kapott.

Már az istállók felé tartottunk, amikor Laney-t felkaptam a cserjeszintről, és a nyakamba vettem. Tudom, hülyeség, de némelyik angol telivér marmagasságban már bőven verte a másfél métert, és nem akartam palacsintát a gyerekből.
– Micsoda úrinépek – jegyeztem meg somolyogva, miközben elhaladtunk egy lány mellett, aki blézerben trónolt a lova nyergében, míg egy másik a kantárnál fogva vezette. Odahaza legfeljebb elnyűtt farmerben és lazára engedett szárral ültük meg a lovakat, sőt, Nate-tel annak idején szőrén is versenyt rendeztünk. A feszes lovaglónadrágoktól és fénylő csizmáktól olyan érzésem támadt, mintha Brooklynból egyenesen a tengerentúlra csöppentünk volna. A valóságban persze még Kansasig sem sikerült eljutnom – szerencsére –, nemhogy Londonig.
– Mekkora póni! – ámuldozott Laney odafentről, a telivérre mutogatva. Örültem, hogy az a ló nem beszélt angolul, mert szerintem mindkettőnket képes lett volna a porba tiporni, ha megsértődik.
– Ugye tudod, hogy nem minden póni, amin ül valaki? – puhatolóztam.
– Te most a pónim vagy – közölte Laney, majd maga elé mutatott, és a sarkával jól oldalba rúgott. Még jó, hogy sarkantyút nem vettünk a csizmájára. – Gyorsabban!
– Azt hiszem, a nagynénédre ütöttél – mormoltam alig leplezett mosollyal. Vágtába ugrottam volna Laney kedvéért, de szerintem a lovon közlekedők nem dicsértek volna meg érte. – Még pár év, és legjobb barátnők lesztek.

Amint elértük az első olyan bokszot, ahol karnyújtásnyira lebegett egy ló orra, azonnal le kellett állnunk megsimogatni. Míg Laney az óriási fenevadat idomította, én körbekémlelve próbáltam belőni, a lovarda területének melyik részén lehetünk. Telefonon kaptam ugyan némi útbaigazítást, de mivel minden istálló ugyanúgy nézett ki, nem volt egyszerű belőni a találkozási pontot. Igazából azt is lehetségesnek tartottam, hogy épp jó helyen, jó időben járunk.
És igazam is volt, ahogy ez kiderült a hátam mögül érkező üdvözlésből. Laney-vel egy emberként fordultunk meg, hiszen ekkor még a nyakamban utazott. Persze amint meglátta az új barátját, azonnal le akart szállni, úgyhogy visszaeresztettem a maga tömzsi lábacskáira. Mikor egy szinten találta magát azzal a kis valamivel, úgy elnyúlt az arca elragadtatásában, hogy az ember azt hinné, magát az Úristen arcát pillanthatta meg. De nem – mindössze egy szokásosnál apróbb póniét, és az nyilván sokkal, de sokkal izgalmasabb. Miután túllendült a kezdeti sokkon, visongva rohamozta meg szegény állatot, és rövidke karjaival megpróbálta körbeérni annak nemlétező nyakát.
– Jó reggelt! – köszöntem vissza először is a terapeutának, szintén a kezdeti sokkot követően. Lócitromban taposva nőttem fel, de élőben sosem találkoztam még Laney-méretű példánnyal. Erről szól New York, itt minden is van. Átnyúltam a lábainknál ismerkedő páros felett, hogy kezet rázhassak a nővel. – Telefonon már beszéltünk, de... – De kanadai vagyok, az udvariasság nagykövete. Egyszer bemutatkozni nem elég. – A nevem Will. Ő pedig a lányom, Laney, húsz játékpóni büszke tulajdonosa.
Azokat is egy ruháskosárba öntve tartja, így a biztonság kedvéért leguggoltam mellé felnőtt felügyeletnek.
– Azta! – hüledeztem játékból, bár közben inkább a lányom sugárzó mosolyát csodáltam, mintsem a pónit. – Majdnem olyan nagy, mint te!
– Olyan, mint Luna! – lelkendezett Laney a pónit ölelgetve.
– Luna az egyik pónija a húsz közül – tájékoztattam Corát felpillantva, de a következő kérdést már Laney-hez intéztem. – Lunának végül megtaláltad a fejét?
– Igen – csipogta Laney szórakozottan. – Apa ágya alatt volt.
Ennek hallatán az arcomra fagyott a mosoly.
– Jól van, ezt később még megbeszéljük – nyugtáztam nyájasan, majd a térdemre támaszkodva felálltam, visszatérve a felnőttek szintjére. Igaz, ahogy karba tettem a kezeimet, még innen is a lányomat és a mérethű hátasát figyeltem, mert nem tudtam betelni a látványukkal.
– Ó, Laney-nek biztos van egy-két elképzelése – nevettem fel Cora kérdésére, bár az arcomon utólag átfutott egy húzódozó kifejezés. Nem mindig végződik jól, amikor a gyerek elképzel valamit, és végre is hajtja. Ezt tőlem örökölhette.
– Imádja a lovakat, egy kicsit túlságosan is. Mostanában semmi sem érdekli, hacsak nem csempészek bele valahogy valami pónisat. Nem tudom, ez mikor kezdődött, de... Hát, mióta... – Mély, egyenetlen levegőt szívtam be: még gondolni is nehéz volt Kelsey-re, nemhogy beszélni róla. Már az első nekifutásból éreztem, hogy képtelen leszek folytatni, és csak remélni tudtam, hogy egyelőre nem is szükséges. Lesütöttem a szemeimet és felköhögtem egy halk, hamiskás nevetést.
– Csak egy... egy kicsit más, mint volt. Kitalált egy, öhm, képzeletbeli barátot, ő is egy póni. Lala, azt hiszem, úgy hívja, és, öhm... De lehet, hogy ez normális, talán csak én gondolom túl, igen, talán túl sokat aggódom. Ha van gyereked, biztos megérted, tudod, olyan... – hadováltam hadonászva, itt-ott akadozva. A mondat egy nagy sóhajba fulladt, ahogy végre beletörődtem, hogy ebből nem fogok kikecmeregni. Tenyeremmel megdörzsöltem a tarkóm, majd vállat vontam, és süketelés helyett inkább őszintén a terapeuta szemébe néztem.
– Csak szeretném, ha volna egy jó napunk együtt. Gondoltam, ha tetszik neki, elhozom megint, de ahogy elnézem, haza se akar majd menni. Lehet, hogy nem szabadultok tőle egy ideig – vicceltem el végül az egészet, ahogy a tekintetem ismét megállapodott Laney-n. A vigyora láttán máris tudtam, hogy megérte elhoznom.
– Szeretlek – gügyögte a póninak, akit ölelgetett.
Én is szeretlek.

Általában nem az az első reakciója az embernek, hogy a hallott neveket az internet adta lehetőségekbe megpróbálja beleplántálni arcot keresve hozzá, és egyébként is a napjaim jó része azzal telik, hogy embert ember után engedek az életembe. Sérült gyerekek ők, de amikor velük tartom a foglalkozásokat, java részben a gondviselőik/szüleik is velük jönnek, akikkel valamilyen szinten ugyanúgy kell tartanom a kapcsolatot, nem mellesleg szinte a képzettség nélküli pszichológusukká is válok, mert az emberek a legtöbbször nem szeretik magukban tartani a nehézségeket. Sokszor viccel próbálják elütni ezek élét, ám nem mondanám túlságosan sikeresnek a próbálkozásaikat.
Választhattam volna a kutyusokat, vagy esetleg a cicákat, de azt hiszem, édesapám lovak iránti szeretete belém ivódott és ezt anya sem tudta megakadályozni, de hogy őszinték legyünk, nem is akarta. A diákéveimben sem járkáltam el éjszakákba nyúlóan bulizni, inkább a karámok mentén ácsingóztam, segítettem apámnak és az orvosnak az ellésnél is, már ha nem pateroltak el az útból, mert mindig is azon a véleményen voltak, hogy nem kellene placentát látnom és még nem lehettem felkészülve arra, hogy annyi vért lássak.. pedig igazán nem rémített meg az a horror, amikor annak végeredménye egy nem is olyan picike négylábú csoda volt, akiket láttam felcseperedni, és csak az emberek olyan szerencsétlenek, hogy lassabb ritmusban nőnek fel.
Maple nem hasonlított a nagyobb telivérekre. Apró termete volt, még csak nem is arányos testfelépítéssel, mert a négy kicsi lábán egy tömzsi test növögetett, de a sörénybe burkolt nyak nem vált kecsessé. A kifejlett állat marmagassága nem haladta meg a nyolcvannyolc centimétert, és hiába ünnepeltük már meg a negyedik szülinapját is, örök gyerekként kezelte mindenki itt a lovardában. Megváltozó hanglejtéssel beszéltünk hozzá, sokkal több simogatást és dögönyözést kapott, és ha a gyerekek közt volt elkényeztetett fiatal, hát Maple sem maradt ki a sorból. Viharral például eszembe se jutott volna kimenni a fűre egy nagy jógalabdával, ő túlságosan is királyi jellemű ló volt, aki valószínűleg csak grumpy catként nézett volna rám, ha felé gurítom ezt a narancssárga lasztit.
És ha már kiskedvencekről volt szó, a kicsi lány úgy rohamozta meg Maple-t, mintha egy hintaló kelt volna életre, amin nem tudtam nem szélesen mosolyogni, és a kis sörényes hagyva, hogy ő legyen valaki világának közepe, engedte, hogy simogassák, nyúzzák, ölelgessék. A szemem sarkából látva a megmozduló férfit végre elszakítottam a pillantástól a miniatűr párosról, hogy a sötét hajú férfire tudjak koncentrálni, kezet is fogtam vele, ami nem tartott tovább az egészségesen elvárt hosszúságtól.
- Igen, már emlékszem. Én pedig Cora vagyok - mert hát.. a kanadai előzékeny zsák foltja az udvarias angol. Habár otthon voltam a szleng világában is, hiszen Londontól nem messze éltünk odahaza és itt pedig a brooklyn-i nyelvezettel találkoztam minden nap, a lehetőségeim szerint nem éltem ezekkel a furcsa szófordulatokkal. Mami megölt volna, ha nem használom ezt a csodás nyelvet, amit Chaucer, Shakespeare vagy épp Austen is művelt. Ráadásul a hölgy minden egyes kiadott művét a magaménak tudhattam, csak ennyire kedveltem azt a romantikus világot, amit ő teremtett meg, erről mondjuk nem kellett mindenkinek tudnia. Szórakozott mosoly rándult meg az ajkam szélén a plüssöket illetően, két kézzel fogva meg a labdát, mielőtt még lebénáztam volna a földre azt, de a lefejezett lovat említve nem bírtam ki, hogy fel ne nevessek. Kész horror. Én a Barbie babák fejét szedtem le anno notóriusan, anya pedig a hetedik ilyen alkalom után már kiakadva közölte velem, hogy több játékot nem fog adni a kicsi Hóhérnak. Több se kellett, szigetelőszalaggal csavartam körbe a babákat, amivel persze letéptem az összes befűzött hajukat, miután a frászt hoztam anyára, és fogadhatunk.. de megint kiakasztottam vele. Sosem sózott rá a fenekemre, nem hagyta el hangos szó a száját. Sokkal félelmetesebb volt, ha csendesen, érzelemmentesen közölte a döntéseit. Habár talpig spanyol vér zubogott végig az ereiben, néha fékezni tudta a temperamentumát.
A családi idillbe a kérdésemmel pofátlankodtam bele, amivel Willt is sikerült felhúznom a Törpilla-szintből, de úgy tűnt, nem bánta. Legalábbis.. egy ideig biztosan kényelmes volt a guggolás, de az ember lábai aztán elmacskásodnak mindig.
- Látta már Laney a Mulant? Csak mert akkor fog kiteljesedni a szerelem - jegyeztem meg mosolyogva, nem leragadva annál a momentumnál, amikor Will hangja megváltozott, tétova pillanatban elmerülve. Nem ragaszkodtam hozzá, hogy azt erőszakolva rá kifejtse a gondolatait, mert ha őszinték vagyunk, én sem gondoltam úgy, hogy boldog-boldogtalannak képes lennék beszélni az öcsémről. Hagytam, hogy egy hasonló témára átnyargaljon, miközben a pillantásom olykor a kicsi lovat fürkészte és a vele foglalkozó kislányt. Mégsem szakítottam félbe a beszédet, ami ömleni kezdett a férfiből, amit nem bántam. Ritkán találkoztam olyan férfival, aki nem csak egy-két szóban vállalta a véleményét, de Will nem tűnt túlságosan összeszedettnek egyelőre, egyetlen biztos pontja volt minden elejtett szavának és mondatának: a lánya. Ő volt a gondolatmenetének középpontja, ami szívmelengető látvány volt, csak egy cseppnyi szomorúság költözött a szemeimbe, főleg akkor, miután Laney bevallotta Maple-nek, hogy odáig volt érte. Megköszörültem halkan a torkom, tétován egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom.
- Nincs még gyerekem. Legalábbis sajátom nincs. Egy kicsit mégis úgy érzem, hogy minden egyes kicsi, akit hozzám hoznak, hogy foglalkozzak velük, mégis azzá válnak idővel. Mindegyikőjüket szeretem és fontosak nekem, és.. - vontam meg a vállaimat. - szeretek segíteni rajtuk - fejeztem be a vallomásomat, már bizonyítéka sem volt az arckifejezésemben a korábbi elgondolkodó szomorúságnak. Átvette a helyét a büszkeség, és az, hogy nem csak Hannah, de a kis Jack, Oscar, Nicole fejlődésének szemtanúja lehettem, ellágyította az arcvonásaimat.
- Szerintem ha éhes lesz, mindenképpen haza akarna menni az apukájával - hessegettem el a gondolataimat a betegeimről, hogy a jelenre koncentráljak. - Meg szeretnétek maradni ennél a kicsi lónál? - váltottam át a tegezésre. Azzal még nem gyalogoltam bele a lelkivilágába remélhetőleg, közvetlenebb, kötetlenebb forma is volt, ám ha a magázódást szerette volna, hát váltok, minden probléma nélkül, hatszáz bocsánatkéréssel megspékelve. - Mondjuk azt hiszem, a döntést már meghozta Laney, nem hiszem, hogy bármelyik nagy kancánk vagy ménünk ekkora hatással lenne rá. Úgyis mozogni hoztam ki egy kicsit, ha gondolod, kint maradhat játszani a lányoddal - pakoltam le magam mellé a jógalabdát, aztán leguggoltam mellé, egyik kézzel tartva a labdát, hogy ne guruljon el mellőlem, a másikkal a kislány keze mellett beletúrtam a lovacska sörényébe. Puha volt a látszat ellenére, és az állat pedig igen jól táplált. Igazából imádott habzsolni, és amúgy már rég diétára kellett volna fognunk, mert kezdett nagy pocakja lenni, de ha mindenki szerint aranyos, úgy nehéz rácsapnunk a saját kezünkre.
- Maple a neve egyébként. Kanadából származik az előző tulajdonosa - pillantottam fel lentről Will szemeibe, miközben Maple izgatottan tipegett jobbra és balra, elmerülve a szeretgetésben. Olyan volt, mint egy ugrabugráló energiabomba kiskecske, csak kissé vaskosabb testtel.