To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

A fehér, kézzel sodort kis rudat az egyik végénél többször az asztal felületéhez koccintom, és minek után késznek nyilvánítom a tökéletes kis hamist, az asztalon várakozó frissen elkészülteket egyesével a fémdobozba helyezem, katonás sorba, mialatt az idegesítő, mégis szórakoztató háttérzajt és a péntek esti műsort is már sokadik perce Jake és Troy biztosítja. Drake nem hazudtolva meg önmagát, nem tanúsít nagy figyelmet a gyermeteg balhénak, tőle ki is nyírhatnák egymást, fontosabb dolga van; a fal mellé húzódva vitatja meg ügyes-bajos kis dolgait telefonon a ki tudja, hogy hányadik nőcijével, akit a hét folyamán magába bolondított. Bőrdzsekijének fémes betétjei úgy csilingelnek miközben heves mozdulatokkal kapálózik a levegőben, mint egy-egy megvadult szélcsengő, kintről pedig vad duruzsolás és zene, hozzájuk társuló női sikoltozások zaja szűrődik be. Mint egy állatkert.  
- Ó, te szerencsétlen… így fogd már azt a nyomorult gitárt! Hát mi bajod van ma neked? Teljesen elmentek otthonról? Bolond vagy?! – Tetézi és egy jókora koppanás jelzi, hogy ökölbe szorított kezével ráhúz egyet a másik fejére. Te jó ég.
- Hagyd már! Nincs kedvem hozzá!
- Nincs kedved… nincs kedved?! Fél óránk van, hogy mondjuk azoknak az idiótáknak valamit, te pedig azt mondod, hogy nincs kedved? Ezért ültünk össze mindahányan? Ricky, csinálj vele valamit, mielőtt szétrúgom a picsáját! – Uszít rá engem is. Sokadik alkalom, hogy tőlem várják a nézeteltérésükre a megoldást, és bár szó se róla, hátrányos helyzetben érint engem is a gyerek ellenkezése, van, amikor én se vagyok elég, hogy valakit jobb belátásra bírjak. Vagy, szimplán nincs kedvem hozzá… amúgy meg, ha valahova én kellek mentőövként, ne adj Isten iránymutatónak és ítélet hozónak, rég elvesztünk.
- És mit csináljak? – Emelem rá a tekintetemet, amin ő, mint árulkodó és szító fél, megütközik egy pillanatra. Valószínűleg tisztában van azzal, hogy a kisujjamat se fogom megmozdítani azért, hogy jobb belátásra bírjam a másikat. De egy próbát tudom, megért.
- Szólj rá!
Felvont szemöldökkel, horkantva nézek végig a mókás kettősön. Az egyik tagbaszakadt, elanyátlanodott tartással, öklömnyi boci szemekkel mered rám, nyakából hevederen lóg a fekete elektromos, mintha fogalma se lenne, mit kezdjen vele? A másik vöröslő nyakkal, azon duzzadó erekkel és én mondom, az idegtől még a haja is égnek áll, ahogy arcán haragos grimasszal pöffeszkedik, szemeiben értetlenség. Egyszer ki fogják nyírni egymást. Siethetnének.
- Mi vagyok én, az anyja? – A fémdoboz zárja halkan kattan, majd a bőrdzsekim belső zsebébe ejtem.
- Az kéne még!
- Nem, de ha rám nem hallgat!
- Mert rám talán fog. Nem nevelek felnőtt embereket. Van neki anyja, apja, nyújts be nekik panaszt, hogy rosszul nevelték a kölyküket. Amúgy meg, ha nem akar játszani, nem fog játszani, hol érdekel engem? Kár ezen lovagolni. - Amúgy se a mi emberünk.
- Idióta! – Húzza ismét tarkón, és sértetten, vagy épp háborút vesztetten dobja le magát az egyik szabad fotelba.
- Csak hisztis – emelem a számhoz a korábban sodort cigaretták egyikét, a végét pedig meggyújtom. A nem túl nagy, de öt fő számára lihegőnek tökéletesen elegendő helyiségben már így is alig látni a cigifüsttől, plusz egy nem oszt, nem szoroz, és nagyjából a levegő is olyan nehéz tőle, hogy harapni lehetne. Pár percig még csendben figyelem Troy nyűglődését, ahogy ide-oda toporog, mint kezdő buzi a gőzben. A gitárt csak ímmel-ámmal piszkálja, sértetten és duzzogva, és mintha azt várnánk el tőle, hogy gyermeki tudásán messze túlteljesítve Gary Moore-i magaslatokba szálljon, dobbant egyet.
- Nem tudok ma játszani!
- Jól van, azt hiszem ezt meg is beszéltük… - lököm fel magam a kanapéról. Telefonomat felnyalábolom az asztalról, a maradék, fehér zacskóban tárolt dohányt elrendezem, hogy minél kisebb párnaként kerüljön a zsebembe, már indulok is az ajtó irányába.
- Te most… te most komolyan lelépsz?
- Nagyon úgy tűnik. Majd szóljatok, ha megemberelte magát, vagy találtatok helyette mást – biccentek felé, s pillantásomat látva – bár igyekszek nem a leggyilkosabbak egyikét elővenni fenyítés gyanánt – máris vigyázz állásba vágják magukat. – Adios! – Szalutálok.
Bevallom, én se szándékoztam túl sok időt eltölteni velük, épp csak annyit, hogy letisztázzuk a hely tulajdonosával, hogy a következő egynéhány hétben számíthatnak a szolgálatainkra. Hogy aztán ebből mi lesz? Oldják meg. Mindnek van valami baja, hasfájása, egyiknek nincs kedve játszani, a másik a kurváival van elfoglalva, akkor én minek törjem össze magam azért, hogy némi alamizsnáért parádézzak? Ha nem, nem.
A benti fülledt meleg után kifejezetten kellemes érzés a város estébe hajló, egyre csípősebb szellője, hiába, hogy szagok tekintetében hasonló a helyzet. Füstös, áporodott, csak keveredik hozzá egy kis benzingőz, itt-ott csatorna szag vagy utcai hot dogosok portékájának ismerős ketchup és mustár illata.
A telefon megállás nélkül, egész idevezető úton zúg a zsebemben... sanszos, hogy a többiek dűlőre jutottak, jobb később, mint soha, de ez legyen már a holnap problémája. Valahol még kapóra is jött a menstruáló nőkére emlékeztető hisztijük; nem kellett lemondanom a tetoválás renoválást.
- Estét! - Lököm be magam előtt a szalon ajtaját. - Remélem most kevesebbet késtem, mint legutóbb.

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

Hiába, hogy jól esik a hűvös októberi idő miután az emberektől beszuszogott és izzadtságtól, számos ki tudja, hogy milyen füsttől fullasztóan büdös szórakozóhelyet ott hagytam - szívja azt a szart akinek kedve van hozzá, nekem nincs - annál jobb érzés az arcomba csapó meleg. A tea édeskés illata émelyítő, mégis mosolygásra késztet, ahogy a soha nem tapasztalt otthonosság érzés magával ragad. Ja nem. Abszurd. Soha nem voltam és valószínűleg nem is leszek - be vagyok oltva ellene - az a szentimentális jellem, akit magával ragadtak az évszakok sajátosságai. Nem érdekelnek a virágok – na még jó - nem érdekel, hogy nyáron kötelezően le kell menni valamelyik partra áztatni a seggünket, süttetni a hasunkat, nem vonzanak az őszi kávékülönlegességek, nem éltet, hogy kötött pulcsiban behúzódjak és az őszi falevelek változatos színével foglalkozzak. Ha pedig a karácsonyról van szó, az már eleve tiltólistás és szitokszó a számomra. Míg más az összetartozással a családdal és a szeretettel, én inkább a haraggal, a kiszolgáltatottsággal a magánnyal és a lemondásokkal azonosítom. Vagy a veszteségekkel. Mert nyilván, mi mással? Másnak száncsengő meg „hulla hó”, nekem bú meg bánat, hát kurva jó… nem kevés felesleges felhajtással együttvéve. Engem nem a boldog, békebeli időkre emlékeztet, nem érdekel se az ajándék se a sült gesztenye meg a fa, mikor maga a gondolat is fojtogat, hogy nemsokára beköszönt az idő, mikor az emberek megtébolyult, vad vásárolgatásba kezdenek úgy, mintha nem lenne holnap.
- Bele telt egy kis időbe – bár nem is törtem össze magam siettemben - legközelebb majd tedd ki a jelet szöszi, hogy hamarabb idetaláljak – nem, mintha amúgy nem menne, vagy ténylegesen térképre lenne szükségem. Épp eleget járok ide ahhoz, hogy csukott szemmel is megtaláljam a célt. Pofátlanság ne továbbja. Tíz perc még oké, negyedóra még elnézhető, főleg, ha a tömegközlekedésre fogja az ember. Hogy mi az én mentségem a több, mint fél órára? Nincs. Elindulhattam volna előbb. Igen, elindulhattam...volna. De nem tettem, mint ahogy soha nem teszem, és ha valami, akkor az idő mindig relatív volt számomra, mindig, minden körülmények között máshogy telik és sajnos vagy sem, el kell fogadni, hogy minden vagyok és voltam, de pontos, az soha. – Vagy dobj egy sms-t, hogy ne basszam el az időmet idióták miatt. Nem éri meg, hülyeség – legyintek. Könnyű lenne másokat hibáztatni, nem is teszem. Nagyon békésen eltekergettem a cigiket magamnak, legalább máshonnan már nem fogok ilyen sokat késni miattuk. Legalább úgy egy napig.
Vigyorogva bújok ki a dzsekimből, amit az egyik szék támlájára hajítok. Súlyos, nehéz anyaga tompán puffan, a benne lévő ezer zsebében magammal cipelt holmik kis ideig még csörömpölnek és zörögnek, míg megtalálják a maguk végleges helyét.
- Jöhet így sorba, ne kímélj! A teát viszont kihagyom – felhúzott orral rázom a fejemet. Minek igyak édes forró itókát, ha ihatok belőle hideget, szénsavasat és gusztustalanul cukrozottat, ami ráadásul fel is frissít?
- Mi van? Elbújt a Nap és máris "szar szutyok" az idő? Neked nem örülni kellene? Többen jönnek majd varratni. Nincs strand, nincs kinti móka, lehet dolgozni – a nyár nem a legmegfelelőbb idő a tetováltatásra és bár sokan képesek rá és törődni is tudnak vele, hát én nem tartozok közéjük, ellenben azok közé, akiken kiszokott fogni a tudomány. Lusta, ostoba, trehány fasz vagyok és nem vigyázok mások munkájára úgy, mint illene. Ha már a saját bőröm kinézete, állapota és egészsége nem érdekel, azzal legalább foglalkozhatnék, hogy valaki kemény munkát és hosszú órákat öl abba, hogy újra és újra feltámassza a régi, már elhalványodott, rossz állapotú, földeken dolgozó öregemberek kiszívott firkáira emlékeztető „rajzokat” rajtam, vagy épp a friss és újonnan kapott költeményekre, melyek megkapják új helyüket. De hát nem foglalkozok vele, kár belé a szó.
- Nézd, ez lesz a soros – húzom lejjebb a fekete pólóm nyakát és automatikusan rogyasztom a térdemet, hogy lássa mire gondolok. Szerencsétlen indiánt megedzette az idő, közel sem olyan már, mint fénykorában. - Időbe belefér? - Az enyémbe biztos... maximum csak otthonról tudnék elkésni.

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Legközelebb majd egy egész rezesbandával érkezek – csak épp nem azokkal a fejre ejtett idiótákkal, akik közül az egyik hisztis picsaként toporzékolva zenélni se akar, mert valamilyen oknál fogva „MA nem tud”, a másik pedig mellé asszisztálva nemhogy megoldást keresne és a telefonját túrva keresné a gitározni képes haverokat, akiket ugrasztani lehet vészhelyzet esetén, inkább duzzog. – Tudod jól, ha énekelni akarsz hallani csak kérned kell. Nem még engem hibáztatni azért is, hogy elkések miattad – művi sértettséggel ingatom a fejem, majd egy vállvonással és egy elnyújtott – háááát – megjegyzéssel szem forgatva nemet intek. – Nem, ezt azt hiszem nem tudom garantálni.
Nem azzal van a baj, hogy a gyökerek feltartanak, vagy rajtuk kívül bárki más. Ha valakit, akkor engem nem lehet ott tartani, ahol nem akarok lenni. Tök mindegy, hogy kivel beszélgetek vagy nem beszélgetek, csak hallgatom, akár a Brit királyi család valamelyik tagjáról is szó lehet, ha nagy mesélésben is van és az életének vagy a világ nagy problémáival terhel – mert nyilván nekem nincs elég bajom - a mondat közepén sarkon fordulok és ott hagyom a francba. Inkább az a bibi, hogy mindig az utolsó utáni pillanatban kezdek bele mindenbe és akármibe, azt gondolva, hogy még van időm befejezni és van időm az indulásig. És mikor, ha nem akkor kapcsolok, hogy késésben vagyok, amikor már ott kellene lennem, ahol nem vagyok. Ki érti ezt?
- Nem! Lehet… kicsit… - fő a határozottság. Fenntartom a változtatás jogát.
A kioktatás jellege inkább mosolyra késztet, minthogy magamra venném és nem csak azért, mert egy számomra elképzelhetetlen példát hoz fel ellenem. Én meg a házasság? Még egy olyan idiótát, aki elfogad engem maga mellé, nem hordhat hátán ez a Föld. Sokkalta azon ütközök meg, hogy én állandóan azt hirdetem, hogy nem nevelek embereket, mert semmi közöm a dolgaikhoz, szokásaikhoz, mindenki olyan amilyen és ahogy megnevelték a drága jó szülei. És különben is, ki vagyok én, hogy bárkinek utat akarjak mutatni? Pont én. De ha valaki engem akar jóra bírni vagy változtatásra sarkallni, az mégis jól esik. Más kérdés, hogy általában olyan, mintha a falnak beszélne.
- Ne sajnáld, ebben is jól nézel ki.
A verést és az ölelést is hasonlóan szórakozott, talán túlságosan is lelkes vigyorral állom. Tenyerem finoman lapogatja a hátát, és bár van valami kellemesen baráti a mozdulatban, amivel igyekszek hozzá igazodni, mégis kimértebbnek és idegenkedőbbnek érzem magam a szokásosnál. Nem vagyok egy ölelkezős fajta, de vannak körülöttem olyanok, akik mégis igénylik. Emiatt pedig jól idomítható majomként mondjuk úgy, hogy egyre ügyesebben fogadom és viszonzom a nagy összeborulásokat.
Két karomat a melleim előtt keresztezve, méla unalommal, majd felfelé kúszó szemöldökkel hallgatom végig a szentimentális ábrándozásait. Az üveget csak ezután szisszentem fel, hogy igyak belőle néhány kortyot.
- Soha nem fogom megérteni ezeket a lányos rajongásokat. De mégis előbb tudok azonosulni a Halloweennel, mint a szörfözéssel – nem épp az a fajta vagyok, akit könnyű elképzelni deszkán egyensúlyozás közben, miközben égig érő hullámokon lovagol. És nem csak elképzelni nehéz, nem is vagyok ilyen. Talán soha nem is láttam még testközelből az óceánt úgy igazán, épp csak amennyit New York látni enged belőle. Magamat ismerve a homokos parton is bőrdzsekiben ülnék, kár is lenne energiát fektetni abba, hogy valaki elcibáljon oda.
- Remek! – Utasítására kibújok a felsőmből, amit a bőrdzseki mellé száműzök, magamat pedig leteszem a szokásos helyemre.
- Általánosan? Általánosan elég sokszor kell rájönnöm, hogy akkora címeres barmokkal vagyok körülvéve, hogy ülve nyalják a Holdat és néha könnyebb lenne nélkülük. De amúgy minden jó, amikor épp nem szar – az, amit a színpadon láthat belőlünk az ember, közel sem azt mutatja, amilyen viták, balhék szoktak zajlani a „színfalak” mögött. Troy és Drake már régóta mellettem vannak, még a középiskolás évekből. Hosszú évek óta zenélünk együtt, kezdetben csak szórakozásból, manapság egyre komolyabban, nincs is különösebb probléma közöttünk. Viszont ott vannak az átmeneti tagok, azok, akik ideig-óráig vannak mellettünk. Ideiglenesen. Velük csak a baj van. Valahol persze érthető, nem egyszerű a beilleszkedés, de legalább ilyen kemény megfelelő embereket találni. A rock számos formájában meg kell állniuk a helyüket, ami nem egyszerű, főleg, hogy manapság alig lehet olyanokat találni, akik tényleg életformaként tekintenek rá.
- A helyekkel szerencsére nincs baj. Ide-oda nehéz már beférni, de figyelni kell a lepattanó lehetőségeket. Ha tényleg érdekel, átküldök néhány helyszínt, amúgy is rég láttalak már felénk. A végén magamra veszem – jegyzem meg felé lesve. – Ha esetleg ráérsz, vasárnap lesz egy kis „ereszd el a hajamat”. Lazább buli lesz, hörgés nélkül, néhány sajáttal...

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Na nézd már – hörrenek a szemöldökömet ráncolva, s mint aki elzárkózik a további kommunikációtól, összefűzöm a karjaimat és színpadiasan hátrébb lépek – illik így hátba támadni? Ez fájt – paskolom meg gyászos tekintettel és arckifejezéssel a szívem helyét. Helyét, igen. Nem vagyok érzelgős fajta, nem fogom telesírni a párnámat, ha valakinek nem a kedvence az általam képviselt műfaj. Ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Boldog is lennék. Pont ez a jó a zenében. Mindenki megtalálja a magának megfelelőt, és én első körben azoknak zenélek, akik vevők a munkásságomra. Akiket pedig hidegen hagy, annak kívül tágasabb vagy sétáljon pár tíz-húsz métert, a soron következő helyen biztos megtalálja a számításait. Azt az egyet nem bírom elviselni, mikor ujjal mutogatnak kijelentve és a világ leghatározottabb állításával, hogy „ez szar.” Én is elég sok műfajt tudnék akként jellemezni, de ezen a téren legalább szorult belém némi intelligencia és megtartom magamnak a véleményemet.
- Csak az őszintét – csapom össze a tenyeremet és megdörzsölve azokat, közelebb battyogok hozzá, hogy élvezhessem a kitüntetett figyelmét. Egy kis fenyítés, egy kis ölelés. Minden földi jó és azt hiszem mindkettő kijár nekem is néha.
Szemeimet összeszűkítve, homlokomat vadul ráncolva figyelem míg az őszről áradozik meg Harry Potterről és a párjukkal sétáló kislányokról.
- Te nagyon romantikus hangulatban vagy, Evelyn. A babérjaimra törtek... kislányok sétálgatnak a párjaikkal kézen fogva… esernyő alatt! - Sorolom az ujjaimat egyesével hajtogatva ki az öklömből. – Remélem rendes a tag. – Sok mindennek tartom magam, hülyének pont nem, és a sorok között is jól olvasok. Általában. Az, hogy nem tiszta a jelenlegi kapcsolati státusza számomra, csak és kizárólag annak tudható be, hogy az utóbbi időkben nem jártam nála – nem is tudom már, mikor renováltattam utoljára - és vele se találkoztam egyetlen olyan helyen sem, ahol korábban egyszer-egyszer felbukkant. Volt alkalom, hogy elcsíptem őt a tömegben haverokkal, viszont nem lepek vele meg senkit, ha azt mondom, hogyha nem megyek oda egy ismerőshöz, annak oka van. Vagy túl sok alkohol, vagy túl sok… más… vállalhatatlanul pedig nem kívánok senkinél se alkalmatlankodni főleg, ha társasága van. Kérem szépen, ez dicséretes annak tudatába, hogy milyen szinten szét tudom csapni magam néha, de erre mégis képes vagyok figyelni.
- És ez egy ideig így is marad – szögezem le. – Amíg nem érzem szükségét, hogy ezen változtassak, kár lenne összetörni magam – nem szívesen lépek ki a komfortzónámból, amennyiben az élet dolgairól van szó. Nancy… nevelőanyám… elég sokszor fejezte már ki az aggodalmát emiatt, és heti egy-két alkalommal, ha beszélünk… HA beszélünk… eljajongja, hogy elherdálom az életemet. Most is szinte hallom, ahogy csicseregve próbál a lelkemre beszélni, hogy keressek „értelmesebb” társaságot és menjek vissza az egyetemre, jót tenne nekem, ahelyett, hogy a bizonytalanra próbálnék alapozni. Ja, pont annyira jót tenne, mint amennyire jót tett akkor, amikor csináltam.
- Ja, hogy ennél konkrétabbra számítottál? – Horkantok vigyorogva, miközben közelebb csúszik a székkel. Megrázom a fejem. – Nem egyszerűek, csak megnehezítik a dolgot. Alapból nem lenne baj, amikor mindenki működőképes és napra kész vagy tettre kész, akkor jobb nem is lehetne. Mind egy rohadt zseni. De tényleg! Amihez kell, ahhoz nagyon értenek, de vannak az olyan napok amilyen a ma is... kijelenti az egyik, hogy „ma nem tud zenélni”. Ok és magyarázat nincs, csak a tény. Na ezzel próbálj meg kezdeni valamit, amikor ott állsz a hely tulajdonosa mellett, aki arra vár, hogy kitalálja, van-e értelme abba az öt köcsögbe ölni az idejét. Mondhatnám, hogy csak ki kellett volna rugdalni a színpadra, de ezt nem ilyen fából faragták. Én meg nem állhatok be mindig valaki helyére, ha épp nincs kedvük zenélni – mobilis vagyok, szeretem a zenét és annak minden formáját. Énekelni, zenélni, dalszöveget írni vagy hozzá zenét. De ezer fronton miért állnám meg a helyem, ha azért vannak különböző „posztok” egy bandán belül, hogy azon legyen egy fix személy? – Úgyhogy egy hely valószínűleg ugrott.
- Nahát! Ismerhetem őket? Jól tippelek, hogy a pasid is közöttük van? – Próbálok közben nem izgága üzemmódban ide-oda ficeregni, csak magam alatt vágnám a fát vele. Hiába vagyok már tűedzett – minden értelemben – néha azért megvonaglik az arcom. Érzékeny terület. – Mi történt? – Ha meglettek lőve, az túl sok jót nem jelent.
- Minél többen, annál jobb. Átküldöm majd a címet.  

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Úgy néz ki, hogy taszítom a boldog és romantikus embereket – ha már én nem vagyok az. Búval baszottnak se tartom magam, mégis van bennem egyfajta félelem és vonakodás, nehogy berántsanak és belefojtsanak a rózsaszínpamacsos, habzó és nyáladzó kis életükbe. Emiatt kerülöm a társaságukat. - De képzeld el, hogy néznék ki, ha itt tölteném az időm javát. Tetőtől talpig firka lennék - ami nekem nem lenne az ellenemre, de ismerjenek már fel odahaza valahogy!
- Hogy is szokták mondani? Minden lány ilyen pasira vágyik? – Lehet. Talán ezért is számítok örök agglegénynek. Gondolom én. Esetemben ahogy szóba jött bárkivel a testiség és a viszonzott vonzalom, ott nem kellett kétszer kérnie senkinek, hogy tegyem, amit tenni kívánok és ők se kérették sokáig magukat. – De az tény, hogy ritka, mint a fehér holló az olyan - és most tök mindegy, hogy nőkről vagy pasikról van szó - aki nem él vissza bizonyos helyzetekkel. – Én se tartozok közéjük. Különc vagyok a magam módján, de nem ebben a témában. - Remélem benne megtaláltad az emberedet – bár nem tudok teljes mértékben azonosulni az érzéseivel, a mosolyom mégis ott virít a szám szélében. Ki vagyok én, hogy bárkinek is elrontsam a jókedvét csak azért, mert nem tudom viszonozni az ő boldogságát? Nem mellesleg, ha valakitől, hát Evelyntől aztán végképp nem sajnálnám soha, ahogy egy különleges kapcsolatot sem.
- Egyelőre maradok a tököknél és a jól bemelegített kis csigaházamnál. De azért kösz – nyilván nem mondanám azt, hogy „soha”, de jelenleg nem érzek semmiféle késztetést azt illetően, hogy ezen változtatni akarjak. Jó így nekem. Komfortos.
- Nem hiszem, hogy bárki is mondhatja a munkájával kapcsolatban, hogy „nincs kedvem, nem csinálom”. Túl sok ügyvéd, rendőr vagy a mi esetünkben zenész, énekes lenne már munkanélküli ilyen úrifiú hozzáállással. Képzelj el egy már befutott zenekart a turnéján! – Hozom fel példának. - Azt mondja a mit tudom én… pont az énekes, hogy nem érzi a flow-t, „bocsika” és miatta törölni kell a koncertet – felelősségteljes gondolkozás lenne az enyém? Nem… csak átérzem és van tapasztalatom benne. - De oké, szarok rá, mondja azt, hogy ez neki nem a munkája, hanem a hobbija, egy… szenvedély… - elmélázok egy pillanatra. Szenvedély, hát hogyne! Pont úgy is viselkedik. - De legjobb tudomásom szerint szereti és akarja is csinálni. Akkor? Ha hisztis picsa hangulatban kelt fel, ha nem, csinálni kell, szorítsa össze a kurva fogait és húzzon kifelé a színpadra, főleg, hogy vannak kötelezettségei most már felénk is. Nem egyedül van – megbízható és értelmes kölyöknek tűnt még a kezdetben, aztán elindult a lejtőn lefelé, bár… pont nekem nem lehet egy büdös szavam se. Az én életem egy örökös vágta a lejtőn és ki tudja, hol állok majd meg? Mégis bizonyos esetekben, ha meg is kell erőszakolnom saját magam, de megcsinálom azt is, amihez épp nincs kedvem, vagy úgy érzem, hogy „ma nem fog menni”. Levezetésképpen pedig – Jada nagy örömére – adok az élvezetnek az éjjel.
- Csak érzékeny. Semmi para – intek a kezemmel, hogy ne a fejemet rángassam össze-vissza. Mazochista egy pöcs vagy te, Simmons!
Hümmentve biccentek a név hallatán. Hallottam már róluk, bár ki nem műveltem még magamat a munkásságukból – my bad – ettől függetlenül nem ismeretlenek a számomra. Komoly tekintettel, üveges szemekkel a bakancsom orrát fixírozva hallgatom végi a sztorit, a repkedő hírességneveket, a lehetőségeket és természetesen a balszerencsét is. Úgy néz ki, hogy fortuna mostanában bal lábbal rugdossa ki magát az ágyból... hogy rohadna meg.
Amint egy pillanatra abbahagyja a bőröm fércelését, én is ellazulok és ezt a pár pillanatnyi közjátékot kihasználva felé fordulok.
- Evelyn. Olyan arcot vágsz, mintha azt mondták volna, hogy idén elmarad a karácsony – horkantok elfojtva egy mosolyt, majd barátian megpaskolom a térdét. – Ne lógasd az orrod! Minden kezdet nehéz. De ha már van mellettük egy nagyobb név - ami tényleg mázli és szerencse - aki lehetőségeket biztosít, szerintem nincs mitől tartani. Talán pont ő a garancia arra, hogy nem maradnak basszeros nélkül – igyekszek minden tőlem telhetőt megtenni, hogy néhány bátorító szóval eltüntessem azt a végtelenül elkeseredett grimaszt az arcáról. De ismerem a történet árnyoldalát is. - Nyilván nem egyszerű találni olyat, aki képzettségben is eleget tud nyújtani, aki konyít a zenéhez és feltudja venni a fonalat, képes alkalmazkodni és akar is… - szám szélét rágcsálva, némi matekolást követően sóhajtok, majd folytatom. – Ha nem találnak valakit rövid időn belül és elkezdenék a munkálatokat, én is segíthetek, amennyiben igénylik. Nem kell, hogy a basszeros hiánya vesse vissza őket. – Legalább mi zenészek tartsunk össze...vagy mi.

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Erre még alszok egyet. Vagy kettőt – hüvelykujjammal dörzsölöm át a szemöldökömet – de azért előzetesen megkérlek rá, ha egyszer úgy állítok be, hogy „itt a testem, rendelkezz felette, úgy firkálod össze, ahogy akarod”, ne vedd túl komolyan! Szondáztass meg, csináltass velem egy drogtesztet vagy bármi – hatalmazom fel. Szoktak ehhez hasonló agymenéseim lenni, olyanok, amit józan állapotomban nem biztos, hogy komolyan is gondolok. Ilyenkor egyszerűbb – és bölcsebb is – ha megpaskolják a hátamat és irányba állítanak, hogy menjek szépen haza.
- Persze, mert abban már nincs ott az „élvezet”. Mindenki szőke hercegre vár fehér lovon, aki intelligens, gazdag, jó fej, jó a humora. De ha megkapja, akkor rájön, hogy nincs semmi kihívás és a biztonságérzet is unalmassá válik egy idő után, az együttlét megszokottá és „természetessé”. És ez fordítva is igaz, ha valaki ugyan ilyen, csak nőben. És nem, nincs tapasztalatom. Csak elsőosztályú lelkisegélyszolgálat vagyok esténként – csaposként, bartenderként nem egyedüli feladatom, hogy szót fogadjak a „tölts még!” felszólításnak, de kutya kötelességem – és nincs is más lehetőségem - végighallgatni minden siránkozó nő- vagy férfiegyént, akik éppen szakítottak vagy kirakták őket. Hát mert pont úgy nézek ki, mint akinek ehhez kedve és türelme van, mi? Aztán győzzek jópofát vágni egyikhez másikhoz, vagy épp a nap folyamán már a huszadikhoz, majd beléjük kapaszkodva kitegyem őket a küszöbre, jelezve, hogy kívül tágasabb és különben is, záróra. – Remélem tényleg így van és következő alkalommal, ha ide enne a fene, nem sírdogálni fogsz nekem miatta. – Talán nem ez a legtökéletesebb módja, hogy kifejtsem az aggodalmamat az ő kis lelkivilágának irányába, de tudja, hogy ami a szívemen az a számon, és soha nem fogom mások érzékenysége miatt nem kimondani azt, amire gondolok. A kendőzetlen igazság amúgy is őszintébb, még ha… kegyetlen is.
- Erre még visszatérünk – nem mondok ezzel igent, de nemet se. Nyilván nekem se ártana olyan programokat is beszervezni a meglévők közé, melyek kizökkentenek a mindennapokból és kicsit „élőbbnek” érzem magam tőlük… ráadásul Nancy is megnyugodhat, hogy másodszülött örökbefogadottját nem szippantotta be teljesen az élet sötét oldala és még hajlik is a fejlődés felé. Há’ vagy nem, csak tud integrálódni, ha nagyon akar.
- Ezt a fiatalabb generációnál figyeltem meg én is. Megbízhatatlanok és míg egyik nap „rocksztárok” akarnak lenni meg zenészek, két nap múlva már úrifiúk vagy hercegnők és azt gondolják, hogy az ölükbe hullik minden, tenni már nem kell érte – fintorgok. Talán nem is az a helyes megfogalmazás, hogy a „fiatalabb generáció”, hanem egy olyan réteg, ahol szabadon váltogathatja az ember a szokásait, amikor nincs igazán tétje annak, hogy dolgozik vagy sem, mert eltartják vagy anyuci és apuci lehetőségeket teremt neki. Persze az emberi sorsok különbözőek és mindenkinek más nehézséget osztottak születése pillanatában, emiatt nem lehet utálkozni. De ez még nem jelenti azt, hogy nekik jogukban áll semmibe venni azokat, akiknek esetleg azon az egy fellépésen múlik minden. – Majd bevezetem, hogy néha nekem se lesz kedvem énekelni. Megnézném a fejüket – nem, az nem én lennék. Sokkal jobban éltet az, hogy ott álljak, mint másokat kellemetlen helyzetbe hozni… vagy, mint bármi más. De azért egy fanyar humorú „vicc” erejéig még elsüthetem, csakhogy lássam a képüket. Aztán én maradnék ott a szarban, mind lelépne és alapíthatnék egyszemélyes zenekart. Minden szerepben: Ricky Simmons.
A banda szerencsétlen helyzete az elevenembe… fogalmazzunk úgy, hogy az „emberségembe” talál, s bár első körben nem az jut eszembe, hogy majd beugrósként megpróbálom őket kihúzni a csávából arra az időre, amíg nem találnak maguk mellé valakit, de végeredményében ezzel se csinálnék nagyobb őrültséget, mintha valamelyik ismerőst beajánlanám. Akadnak néhányan, bár ők aligha lennének olyan szinten kompatibilisek bármely műfajjal, mint amennyire én annak tartom magam.
- Tudom. De mondanám, ha nem gondolnám komolyan? – Vonom fel a szemöldökömet kérdő tekintettel, majd elnyomva egy apró mosolyt, először csak ingatom a fejemet, majd bólintok néhányat.
- Nem tudom, mit szólnának hozzám, de... lássuk meg. Vagy lássák meg – első körben azt, hogy miféle véleménnyel lesznek, mit fognak leszűrni a látottakból és hallottakból. Nem tudhatom biztosan, hogy melyik fordult már meg azokban a körökben, ahol én és a srácok is jelen szoktunk lenni, de néha olyan vad pletykák kapnak szárnyra, melyekre nem feltétlenül büszke az ember, ha nem igazak, akkor sem. Márpedig egy magamfajtát nem nehéz kipécézni, mert „azok a mocskos rocker vadállatok”. Hát basszuk meg…
- Van valami amit érdemes előzetesben tudnom róluk?

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Páratlan sztorikat hall az ember. Én vagyok Manthattan és Brooklyn legtöbb agglegényének, szingli nőjének vagy özvegyének a kendőzetlen igazságokkal teli történet őrzője. És olyan jól csinálom, hogy még én se emlékszek rájuk – az „egyik fülemen be, másikon ki” szituációk szokták azokat a különleges eseteket eredményezni, hogy józanul egy büdös szót nem lennék képes visszaidézni... na de ha egyszer felöntök a garatra! A huszonhetedik és a még sok másik idióta annál is idiótább sztoriját úgy mondanám tollba, hogy abból regényeket lehetne írni.
Nagy sóhajjal biccentek egyet, s míg a mondandója végére nem ér, a cipőmet fixírozva hallgatom.
- Akkor ezt leszel kedves azoknak is elmondani, akik a pultra dőlve sóhajtozzák, hogy szeretik az asszonyt, de mennyire unják már, hogy mindig ugyan azt főzik, ugyan azt mondják, ugyan azok a kifogások, ugyan azt csinálják az ágyban, ha egyáltalán eljutnak már odáig… - szemeimet forgatva, lényem minden rosszallását és gonoszságát egybegyűrve fújtatok, jelezve, hogy ha valamivel, hát az ilyen kérdésekkel és történetekkel ki lehet kergetni a világból. Én mindent és mindenkit szépen, csendben meghallgatok amíg a türelmem és időm engedi, ráadásul a munkahelyemről se sétálhatok ki büntetlenül, mondván „idegesítenek az emberek”. Leütni sem fair a másikat csak azért, mert irritáló… ugye?
- Kösz, de nem akarom a kárörvendésből kivenni a részem. Ezúttal legalábbis tartózkodok – soha nem is kívántam senkinek feleslegesen rosszat, főleg nem akkor, ha megérdemli valaki a „happy endet”. Miért éppen Evelyn esetében akarnék eljutni addig, hogy „én megmondtam?” Csak mert nem hiszek az igaz szerelemben és abban, hogy esetleg megtalálta a másik felét? Nekem talán nem jött még össze, valószínűleg nem is fog, kapálózni meg nem is akarok érte. De ez még nem jelenti azt, hogy másnak is a saját nyomoromat kívánnám.
- Akkor ő ritka kivétel. Jó – adom be a derekamat nagy duzzogások közepette – én se mondhatom azt, hogy mind ilyen. Szerencsére… vagy általánosan, nem volt túl sokhoz szerencsém. A mai fiatalokat már nem úgy vonzza a rock, mint az idősebb réteget, vagy legalábbis nem a legjobb helyen keresgéltünk eddig - a közönség megvan, de a zenészek… inkább ne beszéljünk róla. És most tök mindegy, hogy New York milyen nagy, ha a zenészek elvesznek benne.
Talán ezért is kapok képzeletben és átvitt értelemben a szívemhez, mikor az elmondása alapján az általa személyesen ismert csapatnál is előkerült a bandák rákfenéje, az elvándorlás. Feltehetnék a kérdést – tegye már fel valaki! – hogy mégis mi a fenéért foglalkozok én más csapatokkal, ha az enyémmel is hadilábon állok? De mit csináljak? A miénk egy egyszerű kocsmazenekar kiugró tehetségekkel, de a hátországunk már rég elhullott, s magunkra maradtunk lehetőségek nélkül. Az viszont, hogy élesben is kipróbáljam magam, még ha más műfajban és más lehetőségekkel is, többet biztosítana, mint az örökös „szórakozásból zenélgetés”.  
- Azt remélem is. Az előítéletekkel már így is tele a padlás – a mai világban amikor már az is mindegy, hogy nemétől függetlenül ki mit hord a nadrágjában és kutya kötelességünk tiszteletben tartani azt, ha a kis Daniel igazából Danielanak tartja magát, akkor miért pont egy magamfajtát illetnének meg az előítéletek? Mert a kurva életbe, mégis előítéletesek! Tetovált vagyok, bőr cuccot hordok szegecsekkel, ezeréves Martense van a lábamon, bagózok és igen, alkalmak adtán drogozok is – ami már egy tökéletes előítéletalap – de ez még nem jelenti azt, hogy: rossz ember vagyok, gyerekeket erőszakolok, állatokat kínzok, feleslegesen balhékba keveredek és sorolhatnánk. Minden agysejtpusztító, rákelőidéző dolog csak és kizárólag az én, egyirányú önpusztításommal egyenlő, magamon kívül nem ártok vele senkinek. De azért nem fognak alkalmazni normális éttermekben, mert „megbízhatatlannak tűnök”, hiába, hogy nem ismernek, ráadásul tetovált vagyok… amit el lehet tüntetni ruhával, köcsögök! Nem meztelenül óhajtok felszolgálni egy háromfogásos vacsorát az elnöknek... Eleinte nehéz volt mindezt megemészteni és elfogadni, idővel viszont hozzászoktam, beleszoktam majd belefáradtam, hogy fennakadjak bármin is.
- Partyzós huszonegy éves – ül ki széles vigyor a képemre. – Gondolom alig várta, hogy betöltse és legálisan fogyasszon – na nem, mintha engem valaha is félteni kellett volna huszonegy alatt, hogy azt igyak, amit éppen megkívánok. Ha nem is én kértem ki, mindig volt mellettem valaki, aki különösebb probléma nélkül rávehető volt.
- A Luciferről, mintha hallottam volna már „meséket”… mendemondákat meg legendákat, de nem rémlik, hogy jártam volna arra. Vagy csak nem emlékszek, nem tudom – talán nem is az én pénztárcámnak való. - És ha megtörténik itt a nagy… - mutogatok magam előtt a levegőbe aprócska, körkörös mozdulatokkal – egyesülés és betörés a popszakmába, mind búcsút intenének a volt életüknek? Vagy menne együtt például a zenélés és egy nightclub vezetése? – Mert gondolom Winterberg neve garancia lehet a sikerre. Ha pedig valaki befut, miért akarna tovább vezetni egy ilyen helyet?
- Tetszenek – vallom be. - Abból legalábbis amit elmondtál, látatlanban is. Nem egyszerű csapat, főleg, ha mind ennyire más... – de mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást. - Őszinte leszek, kíváncsi vagyok, hogy mennyire lesz ez kölcsönös? Bár... végszükség esetén talán tényleg jól fogok jönni.

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

Elhúzott szájjal vonok vállat.
- Igen… talán így kellene működnie egy egészséges kapcsolatnak – amit én persze nem tudhatok. Nem vagyok a hosszútávú kapcsolatok híve. Volt, aki mellett eltudtam képzelni magam, de aztán belelógott a kezem a bilibe. – Az emberek ostobák és nem beszélnek a bajaikról, problémáikról, inkább elvárják, hogy a másik kiszopja a kisujjából, ha valami rohadtul nincs rendben – az egyenesség mintha kiment volna a divatból. Drámáznak, – tisztelet a kivételnek – sajnáltatják magukat és eszükbe nem jutna, hogy egy kapcsolat egyik alappillére, ha a jó esetben két adott fél megbeszéli a személyes problémáit a másikkal. A hallgatás, a konfliktusok szőnyeg alá söprése csak ideig-óráig oldja meg a problémákat, melyek szépen lassan szaporodni és sokasodni kezdenek. Az elmérgesedő konfliktusokat pedig még egy párterapeuta se mindig képes kibogozni.
- Szerintem úgy gondolják, hogy ha valami már megvan, egy kapcsolat biztos lábakon áll, akkor már felesleges komolyabban „megszakadni” a másikért, mert elérték a céljukat – ez is egy ok lehet, hogy miért elég nekem egyelőre az, amim van… inkább az, amim nincs. Úgy is mondhatnám, hogy talán érthető, hogy miért nem teszek azért, hogy változzon a kapcsolati státuszom; addig minek, amíg én nem érzem magam elég érettnek és késznek arra, hogy hűséggel megtartsak magam mellett egy nőt? Addig felesleges próbálkozni, csak fájdalmat okoznék másoknak. Igen, tudom, milyen az…
Halk hümmentésem mosolygósnak hat, mellkasomon karba tett kezem ujjai nesztelenül dobolnak a bőrömön.
- Kezd elkorcsosulni a világ. Nem azt mondom, mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mit akar vagy mit nem, mi az, ami foglalkoztatja és mi nem, mibe öli az idejét. De az egészen meghökkentő, hogy milyen kilengésekkel és milyen ütemben változtatják a szokásaikat, hobbijukat vagy bármi mást – az, hogy én közel száz helyen megfordultam már munka címszó alatt, az… az nem nagy szám tekintettel arra, hogy kiféle és miféle vagyok. Biztos vagyok benne, hogy hiába nem fejeztem be az egyetemet, ha egyenfrizurám lenne, ha makulátlan lenne a külsőm, tetoválás- és piercing mentes és az öltözködési stílusom is hasonlítana arra, amit a munkaadók jelentős hányada elvár az új kollégáktól, nekem is messze könnyebb dolgom lenne. Arról már nem is beszélve, hogy mekkorát tudnék "menni", ha szófogadóbb lennék, kevésbé felvágott nyelvű és őszinte, ráadásul ügyesebben tudnám kontrollálni az arcomat és az arra kiülő kifejezéseket. Vagy nem. És inkább nem... Viszont nem azért élek, nem azért dolgozok, hogy én is beálljak a sorba és kilenctől délután ötig egy irodában tologassam a papírkupacokat ide-oda az asztalon. Persze, talán sok gondom megoldódna vele és nem East Village legnagyobb nyomorában kellene éldegélnem random lakótársakkal, de jelen állás szerint ennyire futja, és ha bejönnek a számításaim lesz ez még jobb is. Én alkotó ember vagyok, művész lélekkel... ha nem is úgy nézek ki.
- Addig boldog ember amíg gyerek tud maradni ebben a világban. Manapság túl sokan vannak rákényszerítve arra, hogy idő előtt felnőjenek – nekem is bőven lett volna időm rá, senki nem sürgetett. Nancyék a világot megadták volna azért, hogy otthon maradjak velük, elmondásuk alapján nem azért fogadtak örökbe, hogy ilyen hamar kirepüljek. De hiába is minden odaadó szeretetük és gondoskodásuk, nemcsak, hogy nem tudtam teljes egészében az ő életvitelükhöz és világmeglátásukhoz igazodni, soha nem is éreztem közéjükvalónak magam. Ég és föld voltunk, hiába neveltek éveken át. Mindig kívülállónak és idegennek éreztem magam, s az első adandó alkalommal ahogy lehetett, leléptem. Ez persze maga után vont bizonyos jellegű problémákat is, mint például azt, hogy fel kellett nőni. Na a picsába bele!
- Ez dicséretes! – Bólintok. – Kemény feladatot vesz a nyakába – persze, ha valakinek van adottsága ahhoz, hogy menedzseljen egy egész csapatot úgy, hogy ő maga is zenél vagy énekel abban a bandában, akkor nincs miről beszélni és főleg nem megkérdőjelezni őt. Nem ismerem a lány által emlegetett Remy-t – még -, viszont amilyen mérhetetlenül hisz benne, amilyen elismerően és őszinte szeretettel beszél róla, velem is elhiteti, hogy ez tökéletesen működhet. – Komolyan fel fogsz csigázni engem is a lelkesedéseddel – vallom be mosolyogva, majd jókedvű, kicsit cinikus nevetéssel megrázom a fejem következő állítása hallatán.
- És az mit jelent, hogy „Saxo kompatibilisnek” tűnök? Kellőképpen különc vagyok? Megfelelően muzikális? Arcomra van írva, hogy „Saxo alapanyag”? – Sorolom a lehetőségeimet, a fejemet viszont határozottan rázom.
- Nem vagyok cserbenhagyó fajta, főleg nem akkor, ha én magam ajánlom fel a segítségemet valakinek. Nyilván nem azt mondom, hogy minden örökéletre szól és hogy biztosan tudom állítani, hogy nem jöhetnek közbe bármiféle blamák egyik vagy a másik oldalról, de… - vonok vállat – asszem’ megbízható vagyok ilyen téren.  

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Köszönöm! – Vágom rá, és bár a nagyja meglátására nem tudok válaszolni tekintettel arra, hogy pont az a fajta vagyok én is, akiről ő is beszél és aki képtelen teljes egészében beletenni magát egy kapcsolatba – igazából baszok próbálkozni is vele, aztán ki tudja, talán én is kellemeset csalódnék magamban – de a vége igencsak az elevenembe talál.
- Látod, ezért nem ártom magam olyan dolgokba, mint egy kapcsolat. De én legalább belátom, hogy nem nekem való. És nem csak azért, mert én képtelen lennék hűséges maradni… - plafon felé pillantva, elhúzott szájjal mozdítom ide-oda a fejemet… szép próbálkozás – jó, senki nem hinné el, ha azt mondanám, hogy a szerelmet illető témában én lennék a hűség mintapéldánya. Viszont kibaszott féltékeny típus vagyok és tudom jól, hogy rohadt nehezen viselném már önmagában azt is, ha a csajom valaki másra néz úgy, ahogy szerintem nem illik – taglalom egy kis ideig a megcsalás és az önbizalom témáját. Volt szerencsém nagy pofára eséshez, én is voltam fiatal és bohó, olyan, aki még hitt a szép, de lehetetlen dolgokban, mint amilyen a szerelem első látásra, a vonzás törvénye és sorolhatnánk. Soha többet.
Bólintok, és anélkül vonom meg a vállam, hogy különösebb figyelmet szentelnék az éppen engem varrogató lányra és arra, hogy ez mekkora problémát okozhat esetleg neki egy ilyen mozdulat.
- Ez igaz, de szerintem ez általánosságban nem csak az emberek hibája. Legalábbis nem önszántukból teszik. Vegyük például a munkák közötti szökdécselést… a munkáltató tudjuk, nem szeret fizetni, ellenben kihasználja az embereket, szarért, húgyért dolgozunk és akkor legyünk kibaszott hálásak, amiért egyáltalán dolgozhatunk. Nekik. Mert biztos huszonöt másik állna sorba azért a melóért, amiben mi elégedetlenkedünk. Tudom, ismerem, volt szerencsém ehhez – forgatom a szemeimet – sokunknak nincs választása, de akinek igen, és kicsit többre értékeli magát annál minthogy kizsákmányolják, az megy tovább… és a következőt is ott hagyja majd az azutánit is, ha azt érzi, hogy nem fizetik meg rendesen, nem tartják őt semmire. Csakhogy ez megszokássá válik és azt gondoljuk, hogy minden téren hasonlóan el lehet járni, akár egy közös zenekar esetében is. A kapcsolatoké már egy másik téma… - legyintek, de azt hiszem, hogy ezt már korábban kiveséztük, én pedig nem vagyok egy világra szóló kapcsolati csoda, túl sok értelmes hozzászólásom sajnos nincs.
- Hé! – Morranok fel, rosszalló, de valahol mégis szórakozott tekintettel fürkészve az arcát. – Most azt mondod, hogy akkor én egy nagy gyerek vagyok, mert állandóan kések?! – Egy egykilencven' centis apró kis csemete. Viszont tény és való, ha valaki, akkor én soha nem leszek képes tartani magamat az időhöz, és ha így haladunk én nem csak az esküvőmről fogok elkésni, de még a temetésemről is.
- Mindig nagyra tartottam azokat, akik foggal-körömmel küzdenek az álmaikért és tesznek is értük, nem csak várják, hogy a szájukba repüljön a sültgalamb. Azt pedig biztos vagyok benne, hogy tudja és értékeli, hogy ott vagytok neki mind. Emiatt addig nem aggódnék a helyedben, amíg nem adja jelét, hogy bajban lenne – de úgyis aggódni fog, mert ilyenek vagyunk emberek. Mindig mindenért már előre aggódunk, hiába, hogy mind tudjuk: azon a hídon majd akkor megyünk át.
Arckifejezését látva, túlontúl jókedvű vigyor terül el a képemen.
- Soha nem leszünk így kész, mi? – Nem mi lennénk. Sok tetoválásom már az előtt elkészült, hogy megismertem volna őt, így Evelyn ilyen értelemben inkább egyfajta… „restaurátor” szerepet tölt be, hogy mindegyik újra úgy nézzen ki, mint fénykorában. Viszont akárhányszor nála járok, több a duma, mint a tényleges munka.
- Hallgatlak – majd utánozva őt, kékjeimet én is összehúzom. – Szopóroller? És akkor még finoman fogalmaztál! – Voltaképp az egész életem egy kibaszott nagy szopás, kezdve azzal, hogy kétéves koromban árvaházba dugtak, majd évek múltán az egyetlen ember, akiben megbíztam és akihez valódi érzelmek kötöttek, a bátyám, otthagyott a picsába. Az, hogy ezen felül még a melóimat tekintve is sikerül sokszor olyan aljamunkát találnom, amit normális ember el se vállalna – bár igyekszek az ilyet már kerülni és megtartani a méltóságomat – már nem is olyan meglepő.
- Jól van, elfogadom az érveket – dobom be a törülközőt.
- Tehetségkutató? Na ez nekem új. Ilyenek még tényleg léteznek? – Évekkel ez előtt nagy divat volt "odahaza" a különböző zenei tehetségkutató műsorok követése, Nancy még a szavazást is külön kötelességének tartotta, amennyiben talált magának megfelelő „kedvencet”. Viszont azóta, hogy elkerültem tőlük és nem csoszogok el esténként a kanapéjuk mögött seggvakarva a hűtőig, elveszítettem a kontaktot a külvilággal ilyen téren.
- Nana! – Nyomom a mutatóujjam hegyét a homloka közepére, hogy kicsit eltoljam őt magamtól. – Ilyet nem játszunk! Nekem nem fogsz semmit se ingyen és bérmentve csinálni, mikor éjszakákba nyúlóan dolgozol vele és én fárasztalak ahelyett, hogy a kis barátod karjaiban, összebújva hesszölnél a TV előtt és valami undorítóan nyálas, romantikus filmet néznétek, meg tudom is én. Amúgy is lehet első alkalommal, ha meglát azt mondja, hogy „kösz, de kösz nem”, úgyhogy… köszönöm, kedves gesztus, de…nem – rázom a fejem sokkal inkább duzzogva, mint határozottan vagy szigorúan. Az idő pénz, és neki se áll a rendelkezésére egyikből se végtelen. Amiért megdolgozik, azért fizetség jár, márpedig én tartom magam ahhoz, még ha barátok is vagyunk, hogy én nem fogok anélkül távozni, hogy meg ne kapná a munkájáért a jussát.

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Egy normális világban, normális életben és normális, de legalábbis elvárt körülmények között egy kapcsolatnak az őszinteségen és a hűségen kellene alapulnia, nem? – … de… kellene. Nekem meg glória van a fejem felett…ja nem... Nem ismerem ezt az életet, de egy részem talán üvölt azért, hogy ez változzon – mert a változás jogát fenntartom - és legyen valaki, aki ráncba tudná szedni a hozzáállásomat. Jó lenne – igazából könnyebb lenne - ha valaki elhitetné velem azt, hogy a magam nemében én is értékes vagyok, de hiába, egész életemben csak hánykolódtam ide-oda és nem volt senki, és nem csak szerelem téren, akihez igazán kötődni tudtam volna. Nem hiszem, hogy ez mostanában változna meg. Nem vagyok én olyan szerencsés…
- Nem teljesíthetetlen egyik elvárás sem. Sőt, azt hiszem…  ennek kellene alapnak lennie – vallom be halkan, mintha tartanék attól, hogy rajta kívül más is hallhatja ezt az imidzsemet romboló, bizonytalan lábakon álló kijelentést. – Velem pont az a baj… – bólintok – nincs önuralmam. És az az igazság, hogy soha nem is volt szükség arra, hogy önuralmat gyakoroljak valami miatt. És amíg képtelen vagyok ezen változtatni, talán egyelőre nem is akarok, addig valószínűleg nem leszek a hűség mintapéldánya sem – azt hiszem szükségem van még a „rocksztár” életre. - Tudom, hogy ez így nem helyes... viszont – tartom magam elé a mutatóujjamat - amíg nincs kihez hűséges legyek, nem is vétkezek a normális és elfogadható emberi normákkal szemben – nincs meglévő vagy jövendőbeli kapcsolat a láthatáron, és amíg egy-egy alkalomra „próbálok fel valakit”, amikor éppen úgy hozza a helyzet, akkor egyikünk se arra játszik, hogy x idő elteltével már meg is tartjuk a menyegzőt. Vannak azok az emberek, akik túl sokat csalódtak már, és végre valahára szeretnék megtalálni az igazit… Evelyn is ilyen. És ott vannak azok, akik életükben egyszer csalódtak igazán nagyot, és köszönik szépen, elég is volt. Azt hiszem én az utóbbihoz tartozok… legalábbis a téma tekintetében. Boldog ember lennék, ha egész életemben csak egy nagy csalódás ért volna.
- Ez igaz – bólintok. – Rossz példa volt… azt akartam mondani, hogy nem mindig mi magunk alakítjuk úgy a dolgot ahogy, hanem a körülmények elszenvedői vagyunk. A rohanó világ, a helyzetek és a körülmények miatt kell, hogy váltsunk, és azok miatt is mondunk le a hobbinkról… mert jön valami új hepp, valami új, éppen aktuálisan jobbnak tűnő szórakozás. Mert ebből is divatot csinálunk – én legalábbis sokáig ilyen voltam. Egyszer a tetoválás nyűgözött le, és nem csak a gyűjtögetése, hanem ki is akartam próbálni, mint mesterséget, mert körülöttem is mindenki azzal bajlódott. Azán kipróbáltam magam a grafika és a fotózás világában is. Végül mind-mind szépen elfelejtődött, mikor jött valami új és beletellett egy kis időbe, míg megtaláltam a magam tényleges útját. Nem mindig voltam olyan kitartó, mint most, hiába is szapulom a „mai” kölyköket… mondom ezt a kőkemény huszonhét éves fejemmel. Minden esetre én se voltam jobb.
Halkan sóhajtok. - Népbetegség. Főleg a maximalisták körében – és azok esetében is, akik úgy gondolják, hogy rajtuk kívül senki nem képes megcsinálni semmit elég jól. Rohadt életbe, hogy mennyi ilyet ismerek és milyen cseszett idegesítőek… margón megjegyzem, én is ilyen vagyok.
– De, az egészséges aggodalom talán építi majd és rájön, hogy kicsit leereszthet, mert vannak olyanok körülötte és mellette, akik, ha kell, át tudják venni tőle egy kis időre a gyeplőt. Nem ismerem, de nem lehet, hogy itt van alapjáraton a probléma? Hogy mindig volt valaki vagy valami, aki miatt „túlzásokba kellett esnie”, ahelyett, hogy biztosították volna afelől, hogy „minden rendben lesz”? – de nem lesz…ezt a sztorit is ismerjük.
Apró biccentésekkel hallgatom végig a tehetségkutatót illető témát, majd ciccentve egyet elhúzom a számat.
- TV – hezitálok. - És gondolom oda már fixen kell a plusz ember…? - Állapítom meg, ám a hangom mégis kérdőn cseng, hiába, hogy inkább csak hangosan gondolkozok, minthogy hozzá intézném a szavaimat. Zsenikém, ha valahol indulni akarnak, oda már egy stabilan álló csapatra van szükség.
- Mhm… - dünnyögöm vigyorogva. Sokszor ezért se tudja senki, hogy hol keressenek vagy, hogy létezek-e egyáltalán. Mindig csak keresnek – már aki keres… – de soha nincs írásos nyoma annak, hogy valaha tényleg ott jártam, ahol a mendemondák születnek.
Úgy néz ki, hogy viszonylag gyorsan sikerül eltántorítanom az ingyen munkától. Szemöldökömet rosszallóan ráncolva fürkészem az arcát, s csak azután kezdenek el lágyulni a vonásaim, hogy kapok egy barátibb ajánlatot.
- Jól van. Akkor a ház vendégei vagytok. Csak még időben szólj, hogy hány embert kell becsempészni a hátsó ajtón – vigyorgok. Nincs szó semmiféle becsempészésről, de tény, nem sokan szeretik, ha nagy sorbaállásaik közepette megjelenik egy-két olyan ember, akik átvágnak rajtuk és hamarabb jutnak be, mint ők. Ezért van fenntartva egy másik ajtó, ami a nívósabb helyeken művészbejáró néven fut.
- Tehát hentelős gyilkosok… hát, végülis… - lesek a plafon felé elgondolkozva – ennek is van valamiféle… bája? Asszem’… Naivan azt gondoltam, hogy Ének az esőben, meg Büszkeség és balítélet pártiak vagytok meg egymás vállán pityergősök – ha jól olvas a jelekből, rögtön leszűrheti, hogy csak viccelek. De tény, olyan nagy mélységekbe még soha nem mentünk a beszélgetések alkalmával, hogy mi lenne számára az ideális randi film?
- A következő egy-két hónapban mennyire vagy betáblázva? – Gondolok itt arra, hogy bőven lenne mit renoválni még rajtam.

To: Evelyn

“Follow your heart but take your brain with you.”

Szemöldököm néhány milliméterrel feljebb csúszik, s egy pillanatra az az érzés kerít hatalmába a bizonytalan szavai hallatán, hogy bár kimondja, de talán ő se hiszi el őket. Akaratlanul is elvigyorodok, majd leszegett fejjel horkantok egyet.
- Mondhatnánk, hogy ahogy a komoly kapcsolatok, úgy ez sem való mindenkinek, de… sokan nem önszántukból választják ezt az utat – vonok vállat hanyagul, mikor egy pillanatra megemeli a tetoválóeszközt és nem kell attól tartani, hogy elront valamit. Nehéz nyugton maradnom, nem tagadom. Rémesen fárasztó az örökös kényszermozdulataimmal együtt élni. És nem csak nekem, másoknak is. Erről valószínűleg Evelyn is tudna mesélni. - Ez talán azoknak való, akik elköteleződési problémákkal küzdenek – mint én - de szükségük van arra, hogy ideig óráig szeretve legyenek, foglalkozzanak velük, de kurvázni nem akar eljárni – arról vitatkoztatunk, hogy azok minek számítanak, akik bár nem az utca mentén intik le az aktuális partnereiket, de mindig valaki másnak bújnak az ágyába. Mentesülök a súlyos vádak alól, ha azt mondom, hogy az esetek 90%-ában ismerem a partnereimet? - Mindenkinek szüksége van egy kis gyengédségre, odafigyelésre. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az hazudik – jelentőségteljes pillantással bökök magam felé. Igen, én is ilyen vagyok. Előszeretettel hirdetem az érzéketlen macsót, akinek nincs szüksége olyan apróságokra, mint az érzelmek, mert minek? De nagyon is tudom élvezni a becézgető érintéseket, a kedves, szép szavakat. - Ki kell elégíteni a szükségleteiket, nem érik be azzal, bocs nyers leszek, hogy félrevonuljanak, előcsapjanak egy pornót, a farkukat és… - mégse fejezem be a gondolatmenetet. Felesleges, valószínűleg sejti, hogy miről beszélek, én pedig nem akarok tahó paraszt lenni – amúgy is az vagyok, nem kell tetézni.
Kisebb-nagyobb bólintásokkal hallgatom őt végig és adok kimondatlanul is igazat a szavainak.
- A lehetőség mindig adott – értek egyet. – De végül is, mindig mi vagyunk a magunk legnagyobb ellenségei és hátráltatói. Általában mindig magunkat vetjük vissza. Pont így a rendelkezésünkre álló idővel se vagyunk képesek úgy gazdálkodni, ahogy kellene és mire észrevesszük, elszaladt mellettünk az egész élet – mindig ott vannak a bizonytalanságok, a megfelelési kényszer, a reszketve rettegés, hogy nem fogunk elérni semmit, nem úgy haladunk, ahogy azt elképzeltük. Ezer meg egy ponton fordulhattam volna vissza én is, és annál is több sarkon ácsorogva dönthettem volna úgy, hogy nem ugrok fejest az előttem álló lehetőségekbe, mert nem látok utánuk és mögöttük semmit. Egyszer-egyszer tényleg megfutamodtam. Nem véletlenül nem fejeztem be az egyetemet se. Nem láttam, hogy mi van utána, mikor elsődleges célom nekem a zenélés volt és az éneklés. Nem hazudok, számos alkalommal megfogalmazódott bennem, hogy folytatni kellett volna – végül is, jobb később, mint soha – és nem az első kudarcnál vagy bizonytalanságnál meglóbálni a fehér zászlót, hogy kösz, de kösz nem. Aztán hol tartok most? Ugyan ott… sehol.
- Ámen! - Nem azt mondom, hogy mindig minden szavam arany és úgy fog történni, ahogy megjósolom. Nagy általánosságban mégis jobban tudom menedzselni mások életét és életvitelét, mint a sajátomat. Rohadt jó életviteli tanácsosztogató vagyok, hogy mit hogyan kellene vagy, hogy nem. Nagyon sok minden ragadt rám az évek alatt ismertségekből vagy a random emberek által elmondottakból egy-egy hosszúra nyúló műszak alkalmával. Egy probléma van… én nem lennék képes a saját tanácsaim szerint élni. Legalábbis nem mindig.
- Na jó! – Csapok rá a térdeimre. – Akkor reménykedjünk abban, hogy meglesz a… kémia… vagy, hogy szokták mondani. A végén még magamra venném, hogy miattam kerülnének kellemetlen helyzetbe – bár biztos találnának nálam különbet is.
Sok ember életében lennék kivetnivaló tényező. Nehéz velem az együttélés és a létezés. Vannak olyan szokásaim, ami másoknak az agyára mehet, például ha ideges vagyok rágom a körmömet és a bőrömet. Káromkodok, képtelen vagyok mozdulatlanul megülni a seggemen, mindig jár a lábam, valamit mindig birizgálnom kell. Túl sok minden zajlik egyszerre az agyamban, a gondolataim pedig sokszor gyorsabbak annál, mint ahogy jártatni tudom a számat, aminek eredményeképpen egyszerre akarok mindenről is beszélni. Aztán természetesen újra neki kell esnem a mondandómnak, amihez meg nyilván lusta vagyok és morgok is a másik értetlensége miatt. Hát miért nem érti amire gondolok?! Mindig verem a lábamon a tamtamot, mintha csak dobverőnek használnám a kezeimet, míg a lábaim szolgálnak dobként vagy cintányérként. Arról már nem is beszélve, hogy rühellek mosogatni, legjobb kifogásként használva, hogy „felpuhul az ujjamon a bőrkeményedés, nem fogok tudni gitározni.” Aztán vagy együtt éreznek, vagy két flegma pislogást követően elküldenek az Isten faszára, hogy csakugyan húzzam el a picsámat mosogatni. Ha mind ezekkel elfogadna a csapat, bár nem házasodni készülünk, már nyert ügyünk van. Hiszek annyira magamban és a tudásomban, hogy elég lehet nekik akár hosszabb távon is. Aztán vagy megszokunk vagy megszökünk...
- Borzalmasan hangzik – grimaszolok nevetve. – Ez az én dolgom lenne - emelem a szám elé a kezemet eltartott kisujjal. Nem titok, de soha nem kérdezte senki, hogy kiféle, miféle vagyok, a vérem mégis Angliához köt, brit felmenőkhöz. Én elméletileg ide születtem New Yorkba, de a bátyám már egészen öntudatánál volt ahhoz, hogy ismerje az anyánkat. Ő pedig küldetésének tartotta, hogy felkutassa a családot odahaza, így amint belépett a nagykorúak körébe, megpattant és hosszú évekig nem is láttam őt, csak hallgattam az ígérgetését, hogy értem fog jönni. Azóta is jön. Hogy ezek fényében britnek vallom magam? Nem…
- Ne csinálj ilyet, hülyeség! – Rázom rosszallóan a fejemet. – Majd írd meg a szabad időpontokat, jó? Igazodok hozzád – könnyebb, ha nekem kell máshoz igazítani a "naptáramat", mint másokét én hozzám. Ha nem a srácokkal zenélünk, akkor valamelyik frenetikus szórakozóhelyen, bárban tengetem az időmet és hallgatom a szívhez szóló drámákat, vagy épp nézem végig páholyból poharakat törölgetve, ahogy ketten-hárman bucira verik egymás fejét. Viszont a munka az munka, és olykor nekem is be kell ugranom mások helyett. A világért se rabolnám az idejét azzal, hogy utolsó utáni pillanatban le kell őt mondanom, csak mert valamelyik idióta beteget jelentett, mert beszakadt a körme. De jó lenne, ha már ennek vége lenne… De addig is, még itt van nekünk a maradék hátralévő idő, hogy boldogítsuk egymást Evelynnel. Hogy mi lesz utána? Valószínűleg megkeresem azokat az idiótákat, hátha sikerült jutniuk valamire.