Láttam, ahogy felvillant a telefonom kijelzője, majd fél percnyi csengés után elsötétült, hogy aztán egy kis idő elteltével újra jelezni tudjon nekem, miszerint hangüzenetem érkezett. Nem kellett elmentenem a számot ahhoz, hogy tudjam ki volt az, aki az elmúlt napokban hívogatott. Tulajdonképpen már attól a pillanattól kezdve fel voltam készülve erre a hívásra, amikor megláttam a MyDNAprofile által küldött koszorút és részvétnyilvánítást Benedict koporsója mellett. Most azonban mégsem tudtam fogadni a hívást és bájcsevegésbe kezdeni egy ismeretlennel, aki átvette a bátyám helyét a cégnél.

De aztán egy bormámoros estét követően végül az alkoholtól vezérelve mégis lejátszottam az ismeretlen által hagyott üzeneteket, amiknek a száma addigra már négyre rúgott. Hónom alá csaptam a tequilás üveget, kezembe kaptam egy feles poharat na meg a telefonomat és ezzel a kedves hármas fogattal vonultam félre a szobámba. Megfogadtam, hogy akárhányszor szánalmat hallok ki a hívó fél hangjából vagy bármiféle egyéb furcsaságot, amelyet az átlag emberek rendszerint tanúsítanak azokkal szemben, akik elvesztettek egy hozzájuk közel álló személyt, inni fogok. Törökülésben elhelyezkedtem a földön és töltöttem magamnak egy pohárkával, majd rákattintottam az első hangüzenetre.
"Üdv, a nevem Lucian Bell, a MyDNAprofile-tól kerestem és Kayla Davenport-tal szerettem volna beszélni. Kérem hívjon vissza, ha alkalmas lesz. Köszönöm."
Szánalom ugyan nem volt benne, de a cég nevének említésétől a hideg is kirázott, így megengedtem magamnak, hogy lecsússzon az első pohár tequila. És az újabb töltés után már jöhetett is a következő üzenet.
"Helló, itt Lucian vagy Luke, amelyik szimpatikusabb. Nem tudom megkapta-e az előző üzenetemet, de ha lenne pár szabad perce, akkor vissza tudna hívni? Fontos lenne. Köszönöm."
Sose szerettem a türelmetlen embereket, így lecsúszik a második pohár tequila is. Nem szerettem, ha siettettek és ha bele akartak kényszeríteni egy olyan találkozóba, amelyre én még nem voltam felkészülve. Jöhetett a harmadik üzenet.
"Üdv, itt megint én, Luke. Nézze Kayla, nem akarom zaklatni, de a héten beköltöztem a bátyja régi irodájába és összepakoltam a személyes holmijait. Gondoltam érdekelnék Önt és szívesen elvinné őket. Vagy, ha nem szeretne idejönni, én is elvihetem bárhová. Csak szóljon."
Szemeimet forgattam és ezúttal nem töltöttem magamnak külön, hanem egyenesen az üvegből ittam ki az adagomat. Dühös voltam, s egyre nehezebben kaptam levegőt is, éreztem, ahogy eluralkodott felettem egy bizonyos fajta pánik, amit csak egy módon csillapíthattam. Még több alkohollal. És hogy jobban fájjon, jöhetett az újabb üzenet.
"Hello, itt Luke. Eltelt már egy kis idő, mióta először kerestem, de még mindig nem jelentkezett. Nem szeretném sürgetni, de nem tudom, hogy meddig tudom még őrizni ezt a dobozt az irodában. Vannak benne régi polaroid képek gyerekekről, gondolom Önöket ábrázolhatja. Meg egy dedikált baseball labda és egy lezárt boríték is, amire az Ön neve van írva. Ezek eléggé személyes tárgyak, úgyhogy kérjem hívjon fel. Nem szívesen adnám más kezébe..."
A labda említése után sírásban törtem ki. Az egyik legkedvesebb emlékem fűzödik ahhoz a bizonyos Mets meccshez és annak felidézése csak még jobban összetört. Bármit megtettem volna azért, hogy elkerüljem ezt a találkozót, de féltem attól, hogy mire összeszedném magam annyira, hogy emberi állapotomban találkozhassak az utódjával, addigra a doboz valami szeméttelepen végzi.

Kettő napomba telt, mire egyáltalán rávettem magam arra, hogy autóba üljek. Majd órákba telt, mire végül be is indítottam azt és elindultam Brooklyn-ba, de oda is a megbeszélt időpont után jócskán nagy késéssel érkeztem meg. Nem beszélve arról az időről, amit a parkolóban, a kocsiban ülve töltöttem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy semmi szükség arra, hogy én betegyem a lábam azon az ajtón és az emberek szánakozó pillantásainak kereszttüzében látogassam meg az új ismerősömet.
"Itt vagyok a parkolóban. Ki tudna jönni?"
Bepötyögtem gyorsan az üzenetet és még azelőtt a küldés gombra kattintottam, mielőtt meggondolhattam volna magam. Ha szerencsém van, akkor Lucian avagy Luke empatikus annyira, hogy megengedje nekem, én diktáljam a tempót ebben a helyzetben s nem kezd majd el erősködni, hogy bemenjek az épületbe.

Kayla & Lucian

"The sky was cloudless and of a deep dark blue."

Munkahely váltás. Az egyik fő oka annak, ha az ember hirtelen átutazza a fél országot. A másik az, amikor valaki vagy valami elől próbál elmenekülni. De mindkettő esetében előbb vagy utóbb új helyre és közösségbe lehet kerülni. A beilleszkedés általában attól függ, mennyire nyitottak az emberek az új érkezőre. Ha kiderül, hogy valakinek a helyére érkezik, akit ki akarnak rúgni, az rontja az esélyeket. A nyugdíjas állása javítja. De olyan nekem még eddig nem volt, hogy egy fiatalon elhunyt munkatárs helyét kellett átvennem, akinél még arra sem volt lehetőség, hogy maga után elpakoljon mindent. Sőt, a családja is eléggé le volt súlytva a gyásztól ahhoz, hogy ne akarjanak reagálni a megkeresésemre. Így az első hetem nagy része azzal telt, hogy átnéztem a papírokat és lezártam az elődöm ügyeit, kipakoltam a fiókokat, szekrényeket, még a cserepes növényt is bedobozoltam az ablakból, amelyik haldoklott. Nyilván valóan nem én vagyok az első, akinek szerencséje volt egy-két virágot kipusztítani a munkahelyén. Az iroda ugyan a végére már nem viselte a nyomát a korábbi tulajdonosának, de a cuccok heteken át kénytelenek voltak egy lezárt dobozban maradni a szekrény aljában, mivel a családot nem értem el. A telefonszám, amelyet a személyzeti felelőstől szereztem és a legközelebbi hozzátartozó elérhetőségét hivatott biztosítani, kicsengett ugyan, de folyamatosan figyelmen kívül hagyták, így csak üzeneteket tudtam hagyni. Egyiket a másik után, minden hétfőn, remélve, hogy hamarosan valaki tényleg megjelenik. A tárgyak egy része nyilván valóan személyes, érzelmi értéke van, nem akartam csak úgy kidobni, de arról sem volt fogalmam, hogyan másképp juttathatnám el a családnak. A lakása már nem az övé, a családjáról csak egy nevet tudok és New York nem éppen kis város, arról nem is beszélve, mennyire nem biztos, hogy itt élnek.
Már én magam is lemondtam róla, hogy igazán választ kapok, mikor egy újabb hétfő reggelen a telefon felé fordultam, készen az újabb üzenet hagyására, mikor a vörös fény felvillant. Mégis meghallgatta Kayla Davenport a korábbi kereséseket, és készen áll ide jönni pár napon belül. Megadtam neki a mobil számomat, előszedtem a dobozt a szekrényből és az asztal mellé állítottam, majd vártam, hogy felbukkanjon. A veszteséget nem könnyű feldolgozni, mindenki másképp teszi meg. Valakinek az segít, ha hozzá sem ér a szerette dolgaihoz és a szobájából egy szentélyt alakít ki. Másnak a gyász része a nagy takarítás és minden elajándékozása némi érzelmi érték kivételével. Megint más dobozol és a pincébe vagy padlásra szállít át mindent, ahol utána évekig van idő átgondolni, mi is legyen vele pontosan. Nekem teljesen mindegy, mi lesz vele, amíg nem engem kísért tovább az egész csomag...
A lány késik és nem lep meg vele. Nekem úgy is papírokkal kell foglalkoznom reggelente, így nem figyelem az időt, miközben leülök az asztalomhoz. Majd befut, amikor jönni akar, vagy holnap. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb megjelenik. Nekem pedig már régen nem szokásom felesleges dolgok miatt aggódni. A doboz itt van, elvinni vagy kidobni senki nem fogja.
A mobilom pittyanása ránt ki a pénzügyi elemzés útvesztőjéből, a megjelenő sms pedig Kaylatól van. Szóval már a parkolóban van, de tovább nem jutott. Oké, akkor majd én kiviszem a cuccokat. Leszámítva a cserepes virágot, amely tényleg pár napon belül a női dolgozóktól megkapta a megmenthetetlen jelzőt és most már semmi élő nem maradt belőle, így a kukában landolt. Az egész doboz nem túl nehéz, nem sok dolog van benne, így egyszerűen csak megemelem, a zsebembe csúsztatom a telefonomat és elindulok a bejárat felé. Délelőtt mindenki gőzerővel a dns elemző gépeket bűvöli, így nem kelt nagy feltűnést a távozásom. Sőt, mióta a kávégép éppen javítás alatt át, mindenki szeret kijutni pár percre a szomszéd épületig, ahonnan lehet elhozni pohárban is. Milyen jó, hogy mi koffein szintet nem tudunk mérni, valakinek az értéke az egekben lehet évek óta...
A legtöbb alkalmazott autóját ismerem, így nem nehéz kiszúrni azt az egyet, amely újonnal bukkant fel, mellé pedig még állnak is mellette. Egy fiatal nő, hosszú hajjal, vékony alkattal és azzal a pisze orral, amelyet már korábban megfigyeltem néhány képen. Biztosan ő Kayla.
- Jó reggelt! Örülök, hogy el tudott jönni - köszöntöm még azelőtt, hogy túl közel érnék hozzá és kényelmetlen helyzetbe hoznám. Így még van pár másodperce összeszedni magát, miközben én megteszem a hátra lévő métereket az autóig. - A doboz nem túl nehéz, de elég ormótlan, szóval szívesen segítek betenni az autóba, ha szeretné - teszem hozzá segítőkészen, miközben oldalazva átjutok két parkoló kocsi között és elérem az övét. Megállok előtte alig egy méterrel és végre jobban szemügyre veszem az arcvonásait is. Mivel DNS elemző vagyok, nem egyszer és nem kétszer láttam már szülőket és gyerekeiket, nagyjából tudom, hogyan változnak az arcok a korral. A gyermekkori képeken még ott volt némi babaháj, a szemek sokkal nagyobbnak tűntek az arcában, és a járomcsontja sem volt ennyire látható. Azt kell mondanom, neki kifejezetten jót tett a pubertás kor. Viszont a szeme nem tetszik. Mondtam már, hogy laboros is voltam?