A kezem remeg, miközben beütöm a számokat. Egy telefon kódját, amelyet itt, New Yorkban regisztráltak és már nem is biztos, hogy működik. Az adatok három évesek is lehetnek, egy rutin adatfelmérés során kerültek elő. És megváltoztattak mindent, amit eddig a mihaszna, felelőtlen tinédzser apámról tudtam. Ami soha nem volt sok. És most annak is vége... Nagy levegőt veszek és tárcsázom. Kicseng. A szívem a torkomban ugrál, miközben valaki végre beleszól. Ezen szerint még működik. - Jó reggelt, Mr. Ronannal beszélek? A nevem Lucian Bell, a MyDNAProfile-on keresztül találtam meg, ott adott le mintát nagyjából két éve, igaz? - hagyok neki időt, hogy válaszoljon, megbizonyosodhassan róla, ez nem egy tipikus munkahelyi telefonszám, amelyet a pozícióval adnak tovább az új alkalmazottnak. Nem gyakran, de megesik, hogy valaki megteszi. - A rendszer ma reggel dobta ki a nevét, az adatok alapján féltestvérek vagyunk. Valószínűleg apai ágról - teszem hozzá magyarázat képpen, mintha ettől kevésbé lenne megrázó a dolog. Pedig az, én már csak tudom. Tíz perce bámulom a publikus információkat a férfiról, aki korábban apasági teszt miatt járt itt.
Ma sem volt sokkal hűvösebb, mint az előző napokban, és kezdte rohadtul unni, hogy a hosszú nadrág szinte úgy olvadt rá és a légkondicionált helyiség sem segített, mert a napfény minden mozdulatát kaszásként kísérte, a monitort is muszáj volt elfordítani kissé, ahol egy újabb táblázattal küzdött már legalább negyed órája, amikor Ron telegonja a keze mellett rezegni kezdett. Egyetlen mozdulat. - Dempsey! Tessék?! - nem kérdezett rá arra, miben segíthet. Úgyis beavatták reményei szerint. Az emberek mindig ezt csinálták. A másik oldalról érkező szövegre a szemei még mindig az Excelt bámulták. A feltett kérdésre egyértelmű volt a válasz. - Igen, volt egy mintám ott. - minek tagadja? Emlékezett, minden hónapban jó emlékeztető volt az elutalt összeg arra a gyerekre, viszont az újabb szavakra nem volt felkészülve. - Ezt kötve hiszem. - jött az első kommentár karöltve a felhorgadó dühével. Az apja is félrekúrt? Jobban hasonlítanak, mint gondolná? - De ha igaz is lenne, amit mond, akkor az nagyon elbaszott ügy. Mennyire biztos abban, amit állít? - tette fel a kérdést, megengedve egy pillantást ki, a 30.-ról látott városképet bámulva meg.
A telefon végén a hang kissé ingerült volt, amit nagyon jól meg tudtam érteni. Ebben a baromi melegben a beton dzsungel közepén mindenki kicsit tüskésebb a kelleténél. Főleg a reggeli koffein adagja nélkül. Mindegy, amit mondok, az is bőven elég lesz, hogy felébressze. És egyből meghátrálásra késztesse. Ez sem új. Csak éppen rólam van szó, így nem tudok olyan jól alkalmazkodni, mint teljesen idegenek esetében. - Száz százalék, hogy rokoni a kapcsolat. Próbáljuk másképp, mennyi az esélye, hogy az apja ´79 tavaszán Colorado államban járt? - akkoriban még nem voltak tűnyi pontosak a terhesség meghatározások, de mivel én december 21-én születtem és nincs az a terhesség, ami túljut 42 héten, visszaszámolva az ideális intervallum valahova március végére esik. A rövidebb terhesség alapján, amit a nem túl nagy súlyom jelez, ez még lehet április vagy május eleje is. - Esetleg van vagy volt az apjának egypetéjü ikertestvére? Az ő DNS-ük az egyetlen, amely megzavarhatja az eredményt... - próbálok menekülő utat mutatni neki és egyben kideríteni, mennyire bonyolult is a helyzet. Azt meg lehet mondani, hogy rokonok vagyunk, de ikrek esetén az apa személye kétes. Az a kérdés, ki volt az adott időben az adott városban...
Kihívás is lehetett volna akár az, hogy hogyan basszuk el még inkább az ember napját. Ron inkább kételkedett másokban, mint hogy elhiggyen mindent, amit hall. Az üzleti életben elég sok szarral találkozott már és az IT területe sem volt jobb, ahol elhelyezkedett. A pénzügyi szféra pedig táptalaja volt a hazugságoknak. Még ha egészen hihető verziót is tárt elé a vonal túloldalán lévő tag. - Fogalmam sincs. Majdnem az egyhez közeledve akkorról még nincsenek emlékeim. - fintor jelent meg az arcán. Ha megszakadt volna sem tudna semmit arról az időszakról, hogy az apja hol járt, és hogy az anyja tudott-e ezekről az utazásokról. Két ujját tolta az orrnyergére, ahol végig is dörzsölte aztán az ujjaival a bőrét, mintha fájdalmai lennének. De nem, csak kezdett ingerült lenni és az apjától is válaszokat várt. A lehetőségként érkező kérdésre Ron felsóhajtott, a telefonnal a fülén állt fel a székből, hogy elsétáljon az ablakokig. - Nem tudok ikrekről a családunkban, a családfa kutatásunk egészen a tizenhetedik századig visszanyúlik, amit még anyám kezdeményezett és egy rakat pénzt elvertünk rá sok évvel ezelőtt. Kitagadott családtagok sem szerepeltek azon a listán, ami még esetleg számításba jöhetne, de semmi ilyesmi nem történt - összegzett végiggondolva mindazt, amit hallott. - Az anyja egyedül nevelte fel? - keresztkérdés. Vagy volt egy apafigura, akit annak hitt, de közben meg érezte, hogy valami nem kóser? Mégis mi a francért kereste meg? Néha jobb, ha az ember a saját háza táján söprögetett csak. Itt viszont leginkább csak az időt húzta, mert az agya nonstop betolta az ERROR szöveget a féltestvér lehetőségére. Volt neki egy normális bátyja is, aki bőven elég volt, köszönte szépen.
Oké, azt hiszem, nem ártana hamarosan kort is csatolni a DNS eredményekhez. Most nincs az információs listán az övé, így nem volt lehetőségem ellenőrizni, hogy mennyire állunk közel. A rövid válasz, nagyon. Két év sincs közöttünk. Bátyra nem számítottam. Apámról keveset tudva én mindig abban reménykedtem, hogy egy öcsém vagy egy húgom járhat a világban, akit már felnőtt fejjel nemzett. Nagy tévedés. - Az egyetlen egyéb lehetőség az egypetéjű iker lett volna. Minden más rokoni kapcsolat másfajta eredményt hozna ki a teszten. Nézze, a DNS elemző cégnél dolgozom, elhiheti, hogy háromszor ellenőriztem az eredményeket, mielőtt tárcsáztam - sőt, igazából négyszer is. Van a rokonsági kapcsolat kereső, amit lefuttattam az általa beadott apasági teszt eredményén is és ugyanúgy pozitív lett, mint minden más. Ronan Dempsey a testvérem. Apai ágon. - Igen, még a születésem előtt megszakadt a kapcsolata a feltételezett apámmal, őt keresve tartottam az adataimat a rendszerben. - és sültem fel vele, de alaposan. Nem csoda, hogy nem egy és nem két ezzel a vezetéknévvel élő feltételezett rokonnál lett a teszt eredménye szép nagy nulla számomra. Rossz felé kapisgáltam. - Nézze, tudom, hogy ez sokkoló, szívesen adok időt. De a közeljövőben szeretnék válaszokat kapni a kérdéseimre a családomat illetően, minimum orvosi indokból - mert unom már, hogy minden kórházi papíron azt kell írnom a fél kórtörténetre, hogy ismeretlen. A legfontosabb genetikai rendellenességeket szűrik a tesztek, tudom, hogy nincs hajlamom Alzheimerre, Huntingtonra és Parkinsonra, a cukorbetegségre van, de ezen kívül? Az öröklődő betegségeket és anomáliákat nem mindig tudták eddig génekig visszavezetni. A dokiknak viszont nem árt, ha tudják, mit érdemes keresni...
Enyhe kifejezés az, hogy Cillian ki fog akadni. Mégis hogy a jó életbe közölje Ron a bátyjával, hogy egyébként még egy rokon létezik a világban, aki az apjuk spermájából nőtte ki magát és vígan él már úgy saccperkábé negyven éve? - Igazán remek hírek ezek. - összegzett nem túl lelkesen a DNS vizsgálat alapjaival kapcsolatban. Ráadásul minek ellenkezzen, ha a másik oldalon annak a tudománynak az egyik űzője ült? Állt, ebben az esetben lényegtelen információ. Elhitte, mert el kellett hinnie. Az, hogy mikor fogja végleg feldolgozni ezt, már teljesen más kérdés. - Értem. Üdvözlöm a családban ebben az esetben, Lucian. Ír apja van. - ropogott végig a háta a gerince mentén, ahogy megmozdult, de most kicsit sem foglalkozott ezzel a ténnyel. Bólintott az ismételt tények felsorakoztatására. Egy találkozó. Kérdések. Nagyszerű. Lehunyta a szemeit az ír, elgondolkodva azon, mikor is lesz szabad órája arra, hogy megismerjen egy idegent és a családjába fogadja. Úgy nagyjából soha? Nem volt önző, nem akarta magának a Dempsey nevet, de megvolt a maga kialakított rendszere, ahova be kellene passzíroznia egy újabb személyt. - Holnap mondjuk? A Park Avenue-n lévő irodaházban dolgozom a JPMorgan Chase & Co-nál. Nincs holnap meetingem sem tervben. El tud jönni? - visszalépett az ablaktól, hogy a átlátszó üvegajtaján keresztül nézze meg magának Lindát, aki megint körmölt valamit.
Túl sok információ egyszerre. Ezt nem nehéz megérteni, nekem is az lenne, ha felhívnának vele, hogy van egy rokonom, akit eddig nem ismertem. Sőt, igazából neki nem csak egy lesz, mert én egy pillanatig sem akarom elttkolni senki elől, hogy vannak gyerekeim. Akiknek talán van lehetőségük rá, hogy egyszer találkozzanak egy olyan nagyszülővel, aki nem az alkohol és a bandák rabja. Talán. Nem tudom, mennyi esély van rá, hogy az apám még él, de talán elég jó, tekintve, hogy még nem mondta, feleslegesen keresem az öreget. Aki mellesleg ír. Remek. És én még azt hittem egész életemben, angol humorom van. Majdnem talált... - Délután kettőig munkám van, de utána bármikor megfelel. Fél háromra oda tudok érni. Vagy később, amikor önnek jobban megfelel.... és köszönöm - teszem hozzá, mert igazából ezt nem kellene azonnal megtennie. Nem egy ember van, akinek az első szavak elég lettek volna, hogy lecsapja a telefonját és soha többet ne is vegye fel. Vagy azt mondja, majd visszahív és nem keres ebben az életben már. A lehetőség, hogy holnap láthatom, megtudhatok valamit a származásomról, számomra magával ragadó. - A holnapi viszont látásra! - búcsúzom el végül egy nagy sóhajjal, mielőtt bontanám a vonalat. És még nagyjából harminc perc kell, mire fel tudok mindent fogni...
Ha nem is tervezte, hogy inna ezen a napon, most meggondolt minden lehetőséget. Végigpörgetett minden lehetséges helyet a lakása közelében. Lehet, hogy meg kellene várnia a holnapi találkozást és csak utána hazavonszoltatnia magát, miután kihányta a belét is az alkohol miatt, igazából semmi jónak nem volt az elrontója. - Ne siessen. Negyed négyre érjen ide, akkor még nem fog a forgalom sem beállni nagyon. - mert tudta, hogy mekkora káosz tudott kerekedni pillanatok alatt New Yorkban, főleg Manhattan ezen részén. De igazából nem is azon agyalt, hanem az szajkózott a gondolataiban, hogy van egy testvére. Az apja félrekúrt, miközben otthon két kölyke várta meg az a feleség, aki a tűzbe is elment volna érte. Hogy a picsába volt képes negyven évig hallgatni arról, hogy egyébként felcsinált valakit itt, az óceán túlpartján. Tudott erről egyáltalán? És mi a francért nem volt neki az otthoni nő, aki bármikor széttette neki a lábait, ha csak szexet akart? Undorodott a saját gondolataitól, ahogy az anyját meg az apját elképzelte kefélés közben. Erre sosem lehetett eléggé felkészülni. Elfelejtette lereagálni az elköszönést, a fülébe már csak az ütemesen hosszú sípolások zaja ért el, ezért a kezét leengedve nyomta ki a már amúgy sem élő vonalat. Fel kell hívnia Cilliant, de előbb meg akarta várni, mi sül ki ebből az egész ügyből.
Kezdőlap
