Hogy a fenébe sikerült ma ilyen korán kelnem? Ez még nekem is rejtély, de az mindesetre biztos, hogy egy óra unatkozás és kétségbeesett edzőcipő keresgélés után végre készen állok. A futó felszerelésem egy jóga nadrágból (sosem jógáztam, de mindenkinek van,ugyebár) egy egyszerű pólóból és a nagyon kényelmes futó cipőből áll mindössze. A kulcsomat beadom a szomszéd bácsihoz, és akkor eszembe jut, hogy melegíteni is illene, mielőtt lemgyek a parkba leégetni magam. A rendszerem tele van mérgekkel; még ki sem hevertem a tegnap előtti bulit, és talán ezért érzem úgy, hogy szükségem lenne egy jó, izzasztó futásra. A liftre várva -igen, tudom, gyökér dolog- csinálok néhány karkörzést, meg guggolást, és ezzel le is tudom a dolgot. Na jóóóó, még néhány karkörzés, mert az nem annyira fárasztó... puff! A franc! Hirtelen fordulok meg és kissé ijedt szemekkel nézek a pasira, akit megütöttem. - Bocs, nem láttalak! Remélem, nem tettem komoly kárt benned. A malomkörzésem nagyon ütős állítólag. - bocsánatkérő mosolyt villantok rá és ha elfogadja, ha nem, elkezdek helyben futva hátrálni a lift felé. hátha kinyílik közben és eltűnök, mielőtt tovább rontanék a helyzeten. Reggelente nem (sem) kommunikálok épp a leghatékonyabban.
Reggel hat óra harminckét perc. Az időpont, amelyet a lányom a felkelésre tökéletesen alkalmasnak vél minden egyes olyan napon, amikor még nem jutok el addig, hogy kiemeljem az ágyából fél hétkor. Ilyenkor jön a fülsértő sikoly, amelytől még a holtak is magukhoz tudnának térni, jó néhány éles Apaaaa! felkiáltás mellé. Igen, hiába reménykedtem én éjszakai bagolyban, egy pacsirtát kaptam. Akinek így is tartozom némi hálával, mert több egy órával sikerült hátrább tornázni az ébredési idejét. Igen, kedves szülök, van az a pacsirta típusú majdnem két éves, aki magától legszívesebben már negyed hattól rallizna a nappaliban. Most, ha fel is ébred, ott vannak a plüssök mellette az ágyban, akiknek elmesélheti, mit akar csinálni, és persze a napocska és holdacska óra, amely időben jelzi, mikor kezdheti a műsort. Ha elég éber vagyok és nem nyomom le a szundit a saját vekkeremen, akkor pont időben érek oda hozzá is. Amikor kicsit kábább vagyok, mert éppen felébredt ő az éjszakai vihar vagy egyebek miatt, akkor nem marad más hátra, mint kiugrani, mielőtt a szomszédok panaszkodni kezdenek. Isteni szerencse, hogy a csendháborítás nem terjed ki jó tüdejű gyerekekre. És az egyik szomszéd ilyenkor ér haza az éjszakai műszakjából. Valahol DJ, azt hiszem, szóval neki általában mindegy. Megvárja a lányom reggeli kurjongatását, utána mehet aludni, mert több hangzavar délután négyig részemről nem lesz. Ma reggel nem voltam elég gyors, hála a tegnap esti esőnek és igencsak jól érthetően adta a lányom a tudtomra, hogy ő már menni akar. Mire kiszabadítottam a takaró alól, már szerintem felverte a szomszédság szendergő részét. Mindegy, ennyit túlélnek. Utána már egyszerűbb, én tíz perc alatt elkészülök, amíg ő játszik magának, és utána nincs vita arról, hogy rajta a sor. Mivel én csak később járok be dolgozni, hetente több reggel van, amelyeken neki jut a játék lehetősége a bölcsőde előtt. Meg kettő, amikor én használom ki futásra az extra időt és így korábban viszem le a szomszéd utcában lévő létesítménybe. Az ingatlanosnak tényleg tehetséges, ez a hely minden fontos ponthoz közel van. Csak néha lefáradok, mire sikerül a lányomat rávennem, hogy hagyja magát felöltöztetni, fogat mosni és megcsinálni a haját. Az utóbbi még nem nagyon megy továbbra sem, így azt hiszem, lassan inkább ideje fodrász után nézni. A bölcsődei táskát inkább este töltöm fel, akkor éberebb vagyok mint hajnali hétkor kávé nélkül. Egy óra az átlagos idő, mialatt strartra készen leszünk mindketten. Ma sikerült hozni, így edzőruhában, vállamon a hátizsákkal és Diana-val a kezemben lépek ki a lakásból. Ugyan már itt a nyár, de a reggelek még eléggé hűvösek, így rendszeresen van nálam egy pulcsi és ő is megkapja a saját kis kabátját. Kék és eredetileg fiúknak szánták, de őt még ebben sem nézné senki félre. Nekem meg kiütésem van a rózsaszín dolgoktól. A folyosó nem túl nagy, miközben visszafordulok, hogy bezárjam az ajtót, a lift előtt álló nő közel kerül hozzá, hogy súrolja a hátizsák, és csak azért nem történik meg a dolog, mert meglendíti a kezét és ő maga üt bele. Na, ez biztos nem volt kellemes dolog. - Semmi gond, a táskát találtad telibe. Meg talán szegény Fehérnyuszi-t - ha jól emlékszem, akkor mára ő a kiválasztott alvó játék Diana-nak. A legtöbb gyerek egyetlen egyhez ragaszkodik, de nekem sikerült beszerezni hármat is ugyanabból az anyagból, semleges színekben, így mindig cserélődnek. Van Fehérnyuszi, Sárganyuszi és Kakinyuszi. Igen, az utolsó barna. - Te vagy az új szomszéd, ha jól sejtem. Lucian vagyok, vagy Luke, ő pedig Diana - fordulok felé a kislánnyal a karomban, aki most is vidáman kalimpál a lábával és megpróbálja elérni a kulcsaimat. Ezeket jobb lesz gyorsan zsebre vágni. Egyébként is mindig attól tartok, beejtem a lift aknába...
Ahogy megfordulok, és meglátom, kit/kiket csaptam le kis híján, kicsit még kínosabban érzem magam. Bassza meg! Még csak az kellett volna, hogy szegény kislányt üssem meg! Isteni szerencse, hogy ilyesmiről szó sincs, főleg, hogy kezd derengeni a hajnali ébredés egyik fő oka. Eddig azt hittem, csak álmodtam, de úgy tűnik, mégiscsak gyereksírásra ébredtem reggel. Ha ezek után... Áh! Inkább bele sem akarok gondolni, micsoda pletyka lehetne egy ilyen szerencsétlen egybeesésből. Lelki szemeim előtt elúsznak a durvábbnál durvább szalagcímek: FELHÁBORÍTÓ! Felébresztette sírásával, erre leütötte a kétéves gyermeket a züllött írónő. - Nincs bocsánat! A rossz életű celebíró megverte a szomszéd gyerekét, mert az túl korán ébresztette sírásával. Ennél tovább hálisten' nem jutok a horrorba illő ötletekkel, inkább csak kedvesen, zavartan mosolygok rájuk. - Ez esetben illő lenne a nyuszitól bocsánatot kérnem... - szememmel keresem a plüsst, de igazából már el is engedem a béna mentési kísérletet. Főleg, hogy közben megérkezik a lift. Odapillantok, mintha azt mérlegelném, elszaladjak-e szégyenemben, de azért annyira nem nagy a baj szerencsére. - Igen, én vagyok az. - nyújtom a kezem felé, de mikor feltűnik, hogy nincs szabad keze, kissé sután meglapogatom a karját. - Zetta vagyok, vagy csak Zé, ahogy tetszik. Örülök a szerencsének! - legkedvesebb mosolyommal a kislány felé fordulok és integetek neki. - Szia Diana. Pont olyan szép neved van, mint amilyen te vagy. - közben persze kiszúrom, hogy Luke is edzőruhában van, úgyhogy még hozzáteszem. - Te is mész edzeni apuval? Egész korán kezded! - a kalimpáló kislány keze után nyúlok, mintha a bicepszét tapintanám ki finoman, két ujjal, de aztán hátrébb is lépek, egyenesen a lift irányába. - Fittipaldi program első szabály: edzeni mindig lifttel megyünk. - mondom vigyorogva és megnyomom a lift tartógombját, várva, hogy ők is belépjenek, ha jönni akarnak.
Egész szórakoztató a szomszéd lány, legalábbis elsőre. Szerintem még a húszas évei végén jár csak és nem úgy néz ki, mint akinek van gyereke. Mégis látszik rajta, hogy alapvetően nem ellene van a kicsiknek. Azt egyszerűen meg lehet érezni abból, ahogyan egy nő próbál eltávolodni tőlük. Nem szokásom a lányomat ráerőltetni bárkire is, de nekem alap, hogy amikor velem van, akkor ő is része az egész programnak. Röviden szólva, ő nem csak egy divatos élő kiegészítő, mint jó néhány öleb, amelyet a gazdája beleszoktatott a táskájába. Diana egy élő, lélegző, saját akarattal rendelkező gyerek, aki hamarosan fel fog nőni és próbálom kiélvezni a tényt, hogy én ezt az elejétől a végéig végig tudom nézni. Sokan azt mondják, csak egy anya tud szerelmes lenne a gyereke minden mozdulatába és áhítatosan figyelni őt, de ez nagy hülyeség. Én simán elcsodálkozom rajta bármikor, hogy Di megint milyen ügyesen csinált meg valamit, ami korábban még nem ment neki, vagy hogyan fedezett fel új dolgokat. Amíg az új dolog nem azt jelenti, hogy megtanulta kinyitni a gyerekzárral ellátott szekrényeket. Az nem játék... - Igazából ő a másik utcában lévő bölcsödébe megy. Korán nyitnak, így van időm letenni és elmenni futni még munka előtt - mondhatni, ez számomra az én idő. Reggelente van egy óra, amit azzal töltök, amivel csak szeretnék, mert a lányom már a bölcsödei dadusokkal játszik és még nem kezdődött az irodai bezártság. A legtöbben, akik oda hordják a gyereküket, azért teszik, mert közel van a lakásukhoz, a munkahelyük viszont sokszor Manhattan, amihez jó néhány perc metró vagy tömegközlekedés vezet át. Egyik sem a legkellemesebb. Én megúsztam ezt, és utána nem érzek hiányt, ha munka után egyenesen haza megyek, elküldöm a bébiszittert és csak Dianával foglalkozom egész estig. És bűntudatom sincs, amiért nem vagyok a lányommal, amikor megtehetném... - Ez a szabály tetszik - jegyzem meg, miközben belépek a liftbe és úgy fordulok a számlap felé az oldalán, hogy Diana elérje és megnyomhassa a nullást. Tudom, egy alig két éves kislánynak nem kellene ismernie a számokat, maximum az ujjait, de ő mindig meglep a kíváncsiságával. És amúgy is szeret mindent nyomogatni, itt pedig nagy kárt nem tud tenni semmiben, mert csak egyetlen sort ér el, ahol a 0 és -1 van. Maximum levisz az épület alatti parkolóba, nem nagy ügy... - Megkérdezhetem, mikor költöztél be? Nem is vettem észre az egészet, amíg ki nem cserélték a nevet az ajtón - teszem hozzá magyarázat képpen. Oké, én sem vagyok éppen új itt, csak áprilisban érkeztem, de akkor egy idős pár lakott mellettem. Nem igazán voltak oda a gyerek zsivalyért. Viszont maguktól keltek korán, őket sem zavarta a reggeli készülődés. Én pedig nem igazán vettem a szívemre, hogy el sem búcsúztak tőlem, hiszen összesen ha háromszor beszéltem velük két hónap alatt és abból kettő félre kézbesített levelek miatt volt. - Sikerült már találnod a környéken megfelelő futó terepet? Van itt néhány szép utca, de trükkösek a sikátorok - na, így mondjuk burkoltan, hogy nekem az elején párszor sikerült elvétenem őket, pedig alapvetően jól tájékozódom. A fő utcákat egymásra merőlegesen és egymással párhuzamosan alakították ki, de azóta változott némileg a terep és most van néhány térképészeti gordiusz csomó erre is...
Kezdőlap
