Azt mondják, mindenkinek van egy házas barátja, aki megpróbálja összehozni a szingli pasikat a baráti köréből a felesége barátnőivel. Néha pedig sikerrel is jár. Mivel én három év alatt a harmadik városban élek, nem igazán volt eddig lehetőségem ilyen kapcsolatokat kiépíteni. Még lakás választás alatt is az egyik fő szempontom a jó iskola körzet volt a lányom számára. Azt hittem, ezzel meg is úszom az új srácként nekem szervezett vakrandikat. Hiszen az ég szerelmére, ez már jó ideje a 21. század, nekem két gyerek után nem igazán a család a legfőbb vágyam, ráadásul pedig köszönöm szépen, tudom, hogyan működik a tinder. Ez jó néhány velős indok, amelyet minden próbálkozásom ellenére még sem hallott meg az ingatlanos, akivel valamennyire sikerült megbarátkoznom. Furán hangzik, de amikor őt kiválasztottam, akkor a neme nem volt fontos, csak az, hogy házas legyen, gyerekkel, és megértse, mit keresek én a saját lányom mellett. Így jutottam el a velem majdnem egy korú Tiffany-hoz, aki két kislány mellett pörög és úgy döntött, én vagyok a tökéletes kikapcsolódási lehetőség egy barátnője számára. Akiről annyit mondott, Anita-nak hívják és fodrász. És mivel a késői ebéd mindkettőnknek jobban megfelel mint a vacsora, kaptam egy sms-t arról, hol és mikor fog rám várni. Nekem pedig nem szokásom egy nőt csak azért megbántani, mert a barátnője túl rámenős. Szóval kettő előtt nem sokkal abba hagytam a munkát, hogy időben ott legyek az étteremnél, ami szerencsére csak két utcányira van a munkahelyemtől. Bevallom, nem az a típus vagyok, aki öltönyben és fehér ingben dolgozik, így most sem azt vettem fel. Helyette egyszerű, fekete ing és sötét nadrág került rám, ami elsőre eltakarta a tetoválásaimat. Mondanám, hogy tini kori botlás, de igazából szeretem őket. Ellenkező esetben már régen beültem volna egy lézer alá... A kis olasz bisztrónak elég kellemes hangulata van, sok kör alakú asztalt zsúfoltak be a lágy zenét játszó terembe és még most is elég szép számmal lézengenek itt emberek. A legtöbben szintén ebédre, esetleg kávéra és édességre tértek be, de nem egy helyen kinyitott laptop mellett fogyasztja el valaki egyedül az italát. Mivel fogalmam sincs róla, hogyan néz ki Anita, egyszerűen csak megállok a bárnál és jobban körül nézek a teremben, hátha kiszúrok egy harmincas, egyedül ülő nőt. Elvileg neki is van még több mint öt perce beérni, szóval addig nem akarom telefonon zaklatni, utána majd megpróbálok ráhívni, hátha itt van valahol már, csak éppen nem látom egy oszlop vagy másik vendég miatt. Nem vagyok a pontosság megszállottja munkán kívül, de elsőre nem érzem tisztességesnek, hogy elkéssek...
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
- Szóval a kék? Vagy a… krém színű? - emelem fel a két ruhámat teljes tanácstalanságban, miközben Zoe már lefekvéshez készülődve, pizsamában hasal az ágyamon. - Szerintem a piros. - köti az ebet a karóhoz, én pedig ugyanazt a grimaszt vágom, mint öt perce, amikor ezt javasolta. - Az olyan közönséges lenne. - zárom rövidre a témát reményeim szerint, és próbálom nem elképzelni a holnapi ebéd partnerem arcát, ahogy meglátna mondjuk ebben a szűk, testhezálló piros ruhában. Zoe csak a szemeit forgatja, és inkább az ágy szélére ül, egyszerre kérdőn és értetlenül bámulva rám. - Vagy fél éve nem volt egy randid se, mi lenne ha nem pont úgy néznél ki? - Hogy úgy? - dobom vissza a kérdésére válaszadás helyett az újabb kérdést. - Besavanyodva. - mondja a szemem közé a véleményét, majd mintha nem épp most gázolt volna át a lelki világomon, megy a szobájába aludni. Bosszankodva sóhajtok egy nagyot, és vissza akasztom mind a három ruhát a szekrénybe. Holnapig még van időm megálmodni, melyiket válasszam. Gondoltam én. Mert aztán reggel rájöttem, hogy olasz étterembe nem biztos, hogy szerencsés krém színű ruhában menni. Nem mintha rendszeresen leenném magam, de… kit akarok átverni?! A spagettivel mindig összemaszatolom a ruhám, úgyhogy egyrészt valószínűleg nem azt fogok enni, másrészt nem veszek fel olyan ruhát amin csak úgy világíthatna a bénaságomat jelző folt. S mivel a piros elvből kiesett, így maradt a kék ruha, amit egyébként is szeretek, és nem is áll olyan rosszul. Kicsit talán konzervatív, de ilyen vagyok, és mivel egyébként sincs kedvem megjátszani magam senki előtt, miért épp ma tenném? Legalább nem árulok zsákbamacskát. Bár a találkozásunkon nincs mit szépíteni, vakrandi lesz, azért mégis, nem érzem úgy, hogy rám lenne tukmálva, inkább kíváncsian várom, hogy milyen is lehet ez a Lucian nevű fickó. Zoe egyik osztálytársának az anyukája alakította a kerítő szerepét, ő segített lakást keresni és berendezni, a környékükre költözött nemrég a pasas a kislányával, és szerinte egész normálisnak tűnik. Mivel az elmúlt két-három évben kiemelten sok seggfejjel találkoztam, ezért egy megközelítőleg normális pasival való találkozás megéri azt a kockázatot, hogy talán mégis ő Hasfelmetsző Jack távoli leszármazottja. Általában könnyen barátkozok emberekkel, nyitott vagyok és barátságos, ez amolyan szakmai ártalom. Szóval, amikor a barátnőm megadta a telefonszámát, még egészen magabiztosan nyomkodtam be a telefonba és mentettem el, emlékszem, az esélytelenek nyugalmával. A taxiban ücsörögve gondolkodok ezen, hogy nem igazán tudok róla semmit, csak a nevét. Bevallom, még sosem csináltam ilyesmit, valahogy mindig a sablonos, bárpult mellett ücsörgős, boltban összefutós módon találkoztam a pasikkal, akikkel együtt jártam. Ilyen célzott vakrandim még nem volt, és emiatt egy kicsit talán a kelleténél jobban izgulok. Zoe tegnapi beszólása se segített, hogy szerinte be vagyok savanyodva. De már nem is maradt értelme ezen rágni magam, hiszen a taxi odaért az étteremhez, én pedig gyors fizetést követően már ki is szálltam a kocsiból. Valahogy esetlennek tűnne, ha keresgélném itt az étteremben, csomó asztal van, csomó vendéggel, magamat ismerve csak keringenék itt, és nem találnám meg. A pultot célzom meg, hogy útmutatást kérjek, talán foglalt asztalt és ez alapján megtalálhatom. De nem foglalt asztalt, így maradnak a csodás női megérzések, próbálom higgadtan pásztázni a vendégeket, vajon itt van-e már, vár-e rám valahol? Egyáltalán, mennyi az idő ilyenkor? Az órámra pillantok, épp ekkor lép be valaki az ajtón, akaratlanul is felé fordulok. Nem szoktam hinni az ilyen humbugokban, de valamilyen érthetetlen okból mosoly kúszik az arcomra. Nézem, ahogy a pulthoz sétál ő is, majd közelebb lépek, hogy meg tudjam szólítani. - Lucian Bell? - inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek. Valamiért sejtem, a nyolcvannegyedik női megérzésemmel érzem, hogy ő lesz az. Nem tudom miért, vagy ezt mire alapozom, valószínűleg csak arra, hogy hasonló a kora és a megjelenése, mint annak, akit várok.
Egy ideje már nem randiztam senkivel. Nem sok nő van, aki szívesen jön össze egyedülálló apákkal, hogy utána pár hónap múlva búcsút mondjon nekik egy újabb költözés miatt. Én pedig bevallom, soha nem titkoltam, hogy amint a fiamat felveszik egyetemre, közelebb fogok hozzá jutni. Elvégre ő az én fiam, mindegy, mit mond egy DNS teszt. Furcsa, de számomra semmi különbség nincs attól, hogy nem én nemzettem biológiailag. Sőt, az sem igazán fontos, hogy ezt mikor tudtam meg. Andyt öt évig úgy neveltem, mintha az enyém lenne, Dia esetében már a születése előtt tudtam, hogy nem az. Mégis ugyanannyira szeretem őket. Csak nem ugyanúgy viselkedem velük. Ami nehéz is lenne, mivel van köztük több mint tizenhat év és amíg a lányomat a lila póni plüss érdekli, a fiam éppen most érettségiziik le. Ráadásul én is idősebb és sokkal elővigyázatosabb lettem. Régebben semmi bajom nem volt azzal, hogy Andy minden felületre felmászik, kinyitogatja az ajtókat és szekrényeket, ráadásul visítva rohangálni kezd, amint zöld területre ér. Ma ez másképp van. Dia miatt a legjobb alacsonyan álló bútoron gyerekzár van, az éles sarkakon védő gumi és ha azt látom, hogy szüksége van a mozgásra, akkor gyerek biztos helyre viszem. Meg persze sokkal többet vagyok része az életének, mint Andyvel tettem munka és tanulás mellett, amikor biztos lehettem benne, hogy az ex-nejem figyeli. Nem kellemes érzés, hogy délutánonként így is egy dadus van vele, én sokszor csak az estékre érek oda, de valószínűleg egy-két hónap múlva rendeződni fog a helyzet és utána már nem kell állandóan a munkahelyemen tartózkodnom. Berendezkedik a cég, kiderül, kik a megbízható és stabil munkatársak, elkészül a teljes alkalmazotti és felettesi lánc. Több nem kell... A randi javaslata Tiffany-tól annyira meglepett, hogy először belementem és hagytam, hogy elrángasson javalatokat tenni a falak színeire. Eszembe sem jutott, hogy több információt kellene kérnem tőle a partneremről. Valahogy úgy voltam vele, ha a tökéletes lakást megtalálta számomra hosszú távra, akkor egy ebéd partner esetében nem nyúlhat mellé. Annyira. Utána majd kiderül, ha az illető megjelenik és bemutatkozunk egymásnak... Mire a pulthoz érek és felmérem a termet, már nem vagyok ott egyedül. Mondanám, hogy a semmiből, de inkább csak a fa építmény másik oldaláról elindul felém egy szőke, takaros nő, mosolyogva. Akaratlanul is az én ajkaimra is ráhúzódik ez a vidámság, és amikor megszólal, már a szemembe is eljut. Ezek szerint neki jobb megérzései vannak, mint nekem. Vagy egyszerűen csak ő kapott képet Tiffany-tól. Az igazolványomat lemásolta a hölgy. Bár, hogy ki az, akit tényleg meg lehet ismerni az igazolványa után, azt nem tudom... - Anita? - teszem fel a kérdést a biztonság kedvéért, de igazából előre sejtem a választ. Ezzel a nővel eddig még soha nem találkoztam, az biztos. Ő viszont tudja a nevemet. Nem kell erős matek, hogy valaki rájöjjön, mégis honnan. Amíg válaszol, van időm végig nézni rajta. Átlagos magasság, szőke haj, szolíd, mélykék ruha. Kifejezetten takarosnak és magabiztosnak tűnik benne. Elegánsabb nálam egy fokkal. Ez általában így van, a legtöbb nő szeret ezzel tisztában lenni. Az általánosítással már kevésbé, szóval nekem le kellene állnom a dologgal. Tudok én illedelmesen viselkedni is ám, ideje megmutatni. - Örülök, hogy eljöttél. Hol szeretnél ülni? Ablak mellett, valahol a terem közepén vagy esetleg valamelyik boxban? - mivel nagyon kevés információm volt a lányról és nem tudom, mennyit árult el neki Tiff azon kívül, hogy szingli apuka lennék, egyszerűbbnek tartottam, ha minden lehetőséget nyitva hagyok. Nekem igazából mindegy, hogy hol ülünk le, csak már megtanultam, hogy nem mindenki szeret a kirakatba kerülni vagy bírja a közvetlen napfényt. A terem közepe viszonylag szabad tér, ami szintén lehet megnyugtató és rémítő is. Nem akarom, hogy már az első percekben kényelmetlenül érezze magát, így hagyom, hogy válasszon és utána vezetem csak oda az asztalhoz és ha kell, húzom ki neki a széket. A pincérek természetesen már vagy két perce ugrásra készen nézik az egész közjátékot és egy azonnal fel is bukkan étlappal a kezében. Néhány perc halasztás, amíg kihozzák az italokat és felveszik az étel rendelést, majd elkezdődik a kissé ügyetlen beszélgetés. Egek, mennyire nem kedvelem, mikor ilyen kevés információt kapok valakiről. De valahol el kell kezdeni, nem? - Bevallom, nem tudok sokat rólad, Tiffany White még a vezetéknevedet sem árulta el nekem. Annyit említett, hogy fodrászként dolgozol és van egy lányod - azt persze elfelejtette közölni, hogy hány éves. Mivel vakrandin vagyunk, azt eléggé valószínűnek tartom, hogy Anita nem házas és nincs barátja sem, minden más azonban sötét rejtély számomra. De nem akarom, hogy Anita úgy érezze, vallatom, így az a legegyszerűbb, ha hagyom, hogy magától osszon meg velem pár dolgot. Utána sokkal könnyebb lesz egy beszélgetést folytatni...
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Bevallom, még sosem randiztam olyasvalakivel, akinek gyereke volt. Nem azért, mert bármi gondom lenne ezzel, hanem mert egyszerűen eddig más fajta férfiak találtak meg. Kihasználós, felszínes majmok, leginkább. Én is fiatalabb voltam, és butább is, de nekem is benőtt a fejem lágya, és már kifejezetten “kellemes” izgatottsággal várom, hogy milyen is lehet egy első találkozás egy igazi felnőtt emberrel, aki pontosan érti, hogy mi a felelősség meg a kötelesség, és nem derogál neki foglalkozni a gyerekével - vagy épp a más gyerekével. Szóval, nagyon is kíváncsi vagyok, ami a legfurcsább, hogy rá is, meg a gyerkőcre is, mert az, hogy egy gyerek milyen, mennyire boldog és kiegyensúlyozott, az megmutatja a szülők jellemét is. Vajon mi történhetett az anyukával? Remélem nem halt meg! Az olyan borzasztó lenne, ha valaki ilyesmit mesél (mert sajnos néha mesélnek ilyesmit, mert megtörténik), mindig elpityeredek, nem bírom száraz szemmel hallgatni, ha egy kisgyerek elveszíti az anyukáját. Belegondolni is szörnyű. Na meg abba is szörnyű belegondolni, hogy tényleg képes lennék sírvafakadni, ha erről lenne szó, ráadásul egy elhunyt, szeretett feleség emlékével nem lehet versenyre kelni. Nem is szeretnék. Tiff már nem egy párt hozott össze az ismerőseink közül, ő azt szokta mondani, hogy jobb szeme van az ilyesmihez, mint Cupidónak. Hát nem tudom… Fura ez az egész, annyi más lehetőségem lenne, Tinder, társkeresők, villámrandi esték, véletlen találkozás a tisztítóban?! Valószínűleg végtelenül kínos lesz az egész, és ha még más körülmények közt szimpatikusak is lennénk egymásnak, akkor is feszült lesz eleinte a hangulat. Remélem, hogy nem, de az információhiányos környezetnek megvan ez a hátulütője. Nem mondanám, hogy bujkáltam, csak éppen a belsőépítészek egész jól végezték a dolgukat, amikor igyekeztek néhány ponton meghittebbé tenni az éttermet, így fordulhatott elő, hogy gyakorlatilag szinte a semmiből léptem oda a frissen érkező férfihoz. Hű, de magas! Vagy én lennék alacsony? Az mindenesetre jól esik, hogy viszonozza a mosolyomat, egy kicsit még megnyugtató is. - Igen, én vagyok. - bólintok, de a mosolyt mintha az arcomra ragasztották volna. Anita, nem Agatha vagy Alberta, olyan sokan képtelenek megjegyezni ezt az egyszerű nevet, hogy néha egy sarokba tudnék kuporodni tőle. Nem jövök zavarba, amikor gyorsan végignéz rajtam, hiszen én is így teszek, ez teljesen normális reakció, ha az ember ismeretlennel találkozik. Tetszik, hogy Luke nem öltözött túl, látszik, hogy kényelmesen érzi magát az ingben és a nadrágban is. Alapvetően én se mindig csípem így ki magam, de valahogy úgy éreztem, hogy úgy illik, ha csinosan öltözöm. Nem utolsó sorban mégis csak az első benyomás elég meghatározó, ha slampos vagy ápolatlan lennék, az ezerszer rosszabb lenne. - Nem is tudom, most értem még csak ide, nem igazán tudtam körülnézni, hogy hol van hely. - gyorsan körbe futtatom a pillantásom az éttermen, és ki is szúrok egy asztalt nem messze tőlünk. Az ablak mellett van, de némi dús növényzet azért megakadályozza, hogy a kirakatban legyen az ember. A nap már nem tűz oda, és ezekkel a mediterrán virágokkal egészen barátságos kis kuckónak tűnik. - Mit szólsz ahhoz? - intek lágyan az asztal felé, épp csak annyira, hogy jelezzem az irányt, de még ne kalimpáljak mint egy félnótás. Ha megfelel neki az asztal, akkor határozottan indulok el felé, és bár nem szoktam hozzá a szék húzogatáshoz-tologatáshoz, azért elfogadom a gesztust némi pirulás kíséretében. Ilyet se éltem még át, hogy valaki figyelmes legyen, pedig hát ez lenne a normális. Amikor a pincér kérdezi, először csak egy mentás limonádét kérek, ha innék is valamilyen bort, azt majd az ételhez választanám ki. Illetve, ha Lucian nem inna ilyesmit, én se fogok, nem vagyok alkoholista, hogy fényes nappal magamban igyak! Amíg a limonádét várom, csendesen, érdeklődve figyelem őt, mert bár szoktam csacsogni a munkahelyemen, de egyébként nem igazán. A kérdése és észrevétele jogos, így elmosolyodok, és bólintok. Nekem is új és kényelmetlen ez a helyzet. - Cooper. Anita Cooper. És én is örülök neki, hogy itt vagy. - mivel (feltételezhetően) pontosan olyan kínosnak érzem az egész helyzetet mint ő, ezért egy együttérző mosollyal pillantok rá. - Tiff szereti, ha nehezebb kihúzni belőle az infókat, mint az FBI-ból. Egyszer a gyerekek múzeumba mentek az osztállyal, és mivel én aznap egy esküvő miatt sokáig dolgoztam, ő ment el a szülőire, ahol a részleteket elmondták. Szerinted tudtam még aznap este, hogy hová fog másnap menni a gyerek? - bár még mosolygok, de azt láthatja, hogy egyáltalán nem tetszett a dolog, hogy a lányommal kapcsolatos információt tartott vissza előlem. - A vége az lett, hogy felhívtam az osztályfőnököt, mert nem volt kedvem belőle kiszedni a dolgokat. - teszem még hozzá már elég széles mosollyal, mintegy megnyugtatóan, hogy ne gondoljon teljesen felelőtlen szülőnek. Nem mintha mintaanya lennék, de van nálam rosszabb is. Mielőtt még jönne a “mit lehet tudni rólad?” kezdetű esetlen de annál hasznosabb kérdés, inkább úgy döntök, magamtól kezdek el mesélni. - Kettesben élek a lányommal, Zoe már tizenöt éves. - nyilván össze fogja pattintani a dolgokat, hogy jó fiatalon szülhettem, ezért erre már nem is teszek kitérőt - Az ő sulija révén ismerem Tiffanyt, egész jól összebarátkoztunk. Gondolom ezért is szervezte ezt meg nekünk, imád szervezkedni. - naná, hiszen ő az SZMK elnöke, és ezt kábé MINDENKINEK elmondja, ha találkozik vele. Ami nem is baj, az iskola jó nevű, magán intézmény, és bár elvileg egyházi iskola, azért nem vakbuzgó hitűek vezetik. Normális, átlagos, biztonságos. Nekem ez a legfontosabb. Amíg beszélek, igyekszem végig tartani a szemkontaktust, nem túl tolakodóan, csak, hogy érezze, hogy tényleg figyelek rá. - Neked mennyi idős a lányod? - természetesen emlékszem rá, hogy kislánya van, és abból kiindulva, hogy Lucian is fiatalos mint én, nem hinném, hogy Zoenál idősebb lenne. Aztán lehet, hogy majd jól meglepődök! - Miért költöztetek a városba? A munka miatt? - záporoznak a kérdéseim, de semmi presszionálás nincs a hangomban, kitérő választ is elfogadok. Időközben az étlapot is megkaptuk, de még nem nyitom ki, inkább figyelmesen hallgatom a választ, ha kapok.
Napfény, kirakat, kuckó. Egész érdekes kombináció, de ha az ember nem szeret sötétben lenni és vágyik a diszkrécióra, akkor kifejezetten racionális döntés. Mégis, ennyiből nem lehet sok mindent levonni. Anita megérkezett, remekül néz ki és első benyomás alapján egy inteligens, határozott nő, de ez még messze nem a vége a személyisége felmérésének. Fogalmam sincs róla, mennyire impulzív alkat, mennyire játszott szerepet a választásában, hogy kifejezetten szép és megnyugtató az a leander bokor, amely a kiválasztott asztal mellett virágzik. Leander, igen. Ha kell, még a pontos genetikai fajt is megmondom. Hogy honnan tudom? Egyetemi kémia és biológia, amely kellett ahhoz, hogy elvégezhessem a munkámat. Sajnos általában sokkal több növénynek ismerem fel még ma is az angol és latin nevét, mint a legtöbb nem meleg férfitól ez elvárható. Kivétel néhány tehetséges kertész, tájépítész és persze egy-két tanár. Mindegy, ez csak elgondolkodás. Az agyam új helyeken mindig kattog, próbálja befogadni az információkat és igazából segít is, hogy ne valami mást kezdjek el figyelni. Mondjuk az előttem haladó randi partnerem fenekét a ruhában. Férfi vagyok, oda néztem, tudom, hogy formás, de rajta felejteni a tekintetemet? Annál azért talán jobb az önuralmam. Legalábbis én magamtól nagyon-nagyon remélem, hogy így van. Eddig működik a dolog, sőt, az úriember viselkedésemet még egy pirulással is díjazza. Remek, nekem felér egy jutalommal. Kevés nő van, aki ezt nem várja el és mégis tud rá reagálni. Feminizmus meg mindig. Engem nagyon be tud zavarni. Mindegy is, ha ez azt jelenti, hogy a lányomnak jobban lesznek az esélyei mint az én tizenéves koromban voltak a pályakezdő nőkéi, akkor teljes mértékben támogatom. Meg elviselem. Limonádé. Nem is rossz választás meleg napokon, bár én jobban szeretek a víznél maradni. Soha nem voltam igazán rajongója a cukros-édes cuccoknak, vagy a túl sok citrusnak. A pincér jelenléte időt ad, hogy jobban megnézzem őt magamnak és még így is sikerül az első mondanom kifejezetten kérdéssé alakítani. Mázli, hogy Tiffany tényleg nem arról híres, hogy információkat oszt meg, mert ez így alapos okot ad, hogy meséléssel kezdjen. Még mosolyognom is kell rajta, hogy vele nálam is jobban játszik, ezek szerint. Nekem legalább volt annyi eszem, hogy a szükségtelen kérdésekre csak akkor válaszoljak neki, amikor ő megtette az enyéim közül az egyikre és azok általában sokkal fontosabbak voltak az én szempontomból. És egyébként is, amit nem kérdezett meg, arra nem feleltem. Szegény, nagyon meg fog még lepődni, ha egyszer Anita mesélni kezd neki is. Előtte persze nekem teszi meg és igencsak elkerekedik a szemem, mikor kiderül, hogy bizony már tizenöt a lánya. Akkor vagy sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, vagy még tinédzserként lett anya. Később talán rákérdezek, most ez modortalanság. Meg persze rajtam a sor a mesével, amint lepakolja a pincér az italokat és felveszi az étel rendelést. Nekem a tengeri tál tetszik, halak, kagyló és rák speciális bundában sütve. Ehhez gyakorlatilag köretnek elég némi saláta. Megvárom, hogy Anita is rendeljen és távolabb lépjen a pincér, mielőtt én is neki kezdek. Tiffany jól titkolódzik, de mint mondtam, vallatni nem tud. Szerencsére. - Diana jóval fiatalabb, még csak húsz hónapos. Most jutott el oda, hogy mindenre és mindenkire fel akar mászni, amivel rendszeresen rám hozzá a frászt. Nem akarok elképzelni, mit fog még művelni, ha már fel tud jutni a nagyobb mászókákra és csúszdákra is a játszótéren - már így sem vagyok jó abban, hogy figyelmen kívül hagyjam őt. Igazából mióta ide költöztünk, folyamatosan rajta tartottam a szememet, amíg vele voltam. Nem vagyok nyugodt, ha nem látom és még akkor is figyelem, amikor éppen telefonon beszélek valakivel. Ez New York, a legnagyobb város, ha valaki el akar tűntetni egy gyereket, ráadásul pedig nem csak az én szememben szépség egy szőke, kék szemű tündér. - Részben igen, a munka az oka. Volt egy lehetőség, és megragadtam, mikor rájöttem, hogy így közelebb lehetek a családomhoz is. Tiffany nem kérdezte, így neki nem meséltem el, de nem Dia az első gyerekem. A fiam, Andy, már tizennyolc éves, szeptembertől ösztöndíjjal felvették az egyetemre ide, New Yorkba. Az anyjával él Denverben, utoljára Diana születése után találkoztam vele személyesen - persze azóta is beszélünk, főleg telefonon és interneten, hetente többször is, de valljuk be, nem sok minden tud helyettesíteni egy valódi ölelést vagy némi tényleges lelki támaszt. Az exem, Melanie sok mindennek mondható, de hogy jó anya vagy feleség lenne, azt soha senki nem merné róla állítani. Igazából eléggé aggódtam Andy miatt az elmúlt években ahhoz, hogy minden lehetséges alkalommal megpróbáljam elérni és ellenőrizzem, minden rendben van-e. Most pedig már tényleg csak pár hónap és itt lesz. Fel akarom gyorsítani addig az időt. Utána meg lelassítani, mielőtt az anyja kitalál valamit... Anita arcát figyelem, érdekel, mit gondol a helyzetről. Nyilván a tény, hogy én is fiatalon váltam apává annyira nem lehet zavaró számára, inkább az egész tizenhat év után vállaltam egy második gyereket, akit teljesen egyedül nevelek sztori akaszt ki sokakat. A munkahelyemen például a hátam mögött a nők fele azon gondolkodik, mi vitt rá, hogy így döntsek. Megkérdezni persze nem merik a dolgot. Mindegy, akár feltesz ezzel kapcsolatban Anita kérdést, akár nem, nekem ideje, hogy visszatérjek olyan témára, amelyről szívesen beszél. Például a lánya. Szülők általános beszéd témája. - Milyen tinédzser Zoé? Koraérett? Vidám? Meglepően okos? Kezdi már kitalálni, mi szeretne lenni? - kíváncsiskodom, miközben iszom egy korty vizet. Érdekel ez a nő és az, amit a lányáról mesél, őt is jellemezni fogja. Alig várom, hogy halljam!
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Vegyes érzelmekkel vagyok tele, azóta, hogy megpillantottam Lucian-t. Esküszöm, milliószor rosszabbra számítottam, és így, hogy kifejezetten jól néz ki, valahogy átrendeződtek a lapok. Mármint, én fel voltam rá készülve, hogy (amilyenek a korombeliek, és szülők manapság) egy diszkréten pocakos, enyhén (vagy nem annyira enyhén…) kopaszodó, közepesen bizalomgerjesztő arcú emberrel találkozok, és ez így volt jól, mert a fent leírt férfinál azért a magam kategóriájában jobban nézek ki. Volt egy minimális önbizalmam, nem idegeskedtem magam túl, mert úgy álltam hozzá, hogy úgyis a belső tulajdonságok döntenek, nálam amúgy is általában azok döntenek. Így történhetett meg, hogy Zoe apján kívül egyetlen jóképű pasival jártam, vele is még az őskorban. És akkor megpillantottam Luke-ot, aki jól néz ki és határozott, látszik rajta, hogy magasról tesz mások véleményére… én meg a komplexusaimat kamatostól kaptam meg a nyakamba abban a pillanatban. És még udvarias is. Elpirulok a gesztustól, mert jól esik, és mert még lányos zavaromban vagyok a személyétől is. De azért egy limonádét sikerül rendelni, általában nyáron, ebédhez ezt szoktam inni, inkább mint valami tartósítószeres lónyálat… a vizet meg sajnos annyira nem szeretem, elég ritkán esik jól, pedig tudom, hogy egészségesebb lenne. Inkább, a kínos csendet elkerülve válaszolok a kérdésére és tovább is gördítem a beszélgetés fonalát. Tudom, hogy mindig megváltozik az arcom és a hangom, ha Zoe kerül szóba, de nem tehetek róla, egyszerűen imádom, ahogy minden anya tenné. Ő az, akiért reggel felkelek, és elkezdem a napot. Nyilván az a kósza meglepettség se kerüli el a figyelmemet, amivel Luke nyugtázza Zoe korát. Ezek szerint fiatalabbnak gondolt? Vagy csak egyszerűen nem tűnök úgy mint akinek van egy kamasz gyereke? Nem tudom, mindenesetre jól esett, tőle most ezt szinte bókként fogtam fel. Grillezett zöldségekre esik a választásom, fésűkagylóval. Megmosolyogtat, hogy ő is tengeri herkentyűket rendelt, pedig az ilyesmit nem mindenki szereti… vagy csak az én ismerőseim ilyen földhöz ragadtak. A lányáról kérdezem, és lám csak lám, neki is megered a nyelve, így van ez a szülőkkel, szeretünk a porontyainkról beszélni. Őszinte figyelemmel nézem őt, miközben beszél, és néha bólintok is, jelezve, hogy feldolgoztam az infót. Diana, és húsz hónapos. - Addig kell örülni amíg egy gyerek eleven. Ha a lányom csendben ült volna a szoba közepén, azonnal orvoshoz vittem volna, hogy biztosan beteg, mert ő szeretett mindig csintalankodni. - jegyzem meg halvány mosollyal, de közben belül szar szülőnek érzem magam. Én miért nem aggódtam ilyesmin sosem? Miért engedtem a lányomat a pocsolyában hemperegni, és miért nem kaptam frászt amikor a mászóka legtetejéről integetett le nekem? Jézus, tényleg rossz szülő vagyok, ha hagytam, hogy ilyesmiket csináljon és nem féltettem őt egy pillanatra sem! Vagy valahol kettőnk közt lenne a helyes út? Nem ennyire laza de nem is ennyire aggódós? Igen, valószínűleg. Mindenesetre hálát adok az égnek, hogy Zoe megúszta a gyerekkorát komolyabb sérülések és csonttörés nélkül. Bólogatok, feldolgozok. Tizennyolc éves fia is van, ami már csak azért is mosolyogtat meg újra, mert akkor hasonlóan fiatal korában vált szülővé, mint én. Nem kérdezem meg, hogy miért vártak ilyen sok időt a második gyerekkel, vagy miért vállalta be egyedül a kislány nevelését. Biztosan megvolt rá az oka, hogy miért vett egy ekkora édes-kesernyés terhet a nyakába, én pedig nem fogom ezt most firtatni, csak megértem. Ha én kerülnék olyan helyzetbe, hogy váratlanul nézzek gyermekáldás elé, én is újra végig csinálnám egyedül is akár. Az ember a gyerekéért bármit megtesz. Épp csak egy kicsit méláztam el ezen a gondolaton, miközben Luke kezeit néztem. Szeretem a kezeket, főleg ha valakinek szép, és ápolt kezei vannak. Sokat elárul az emberről, és az ő esetében például csupa jót. - Zoe? Ő… - rövidet sóhajtok, majd félig aggodalmasan félig tanácstalanul kunkorodik fel a szám sarka. - Aranyos kislány. Mindenkinek a sajátja a legszebb és legokosabb, de eddig lekopogom, tényleg nem volt vele gondom. Kicsit aggódok is a kamaszkor miatt, hogy majd lesznek nagy veszekedések és ajtó csapkodás, de eddig megúsztuk a dolgot. Csak az bánt, hogy ahogy a feje tele lesz egyre felnőttebb gondolatokkal és a fiúkkal, úgy egyre kevesebbet mond el nekem belőlük. Távolodik tőlem, pedig ugyanazok a szabályok vannak érvényben, és nem lehet oka panaszra. - kicsit zavarba jövök, iszok is egy korty limonádét, mielőtt magamra erőltetek egy komoly arckifejezést, hogy tudjam állni a tekintetét. - Liberális szülőnek tartom magam, nálam fő a bizalom. Amíg azt el nem veszíti, azt csinál amit akar, mert tudom, hogy nem fogja átlépni a határokat. Hogy most mégis miért állt neki titkolózni, azt sajnos nem tudom. - egy rövid, tanácstalan vállvonással zárom a gondolatot. Őszinte ember vagyok, ő pedig teljesen logikus kérdést tett fel. Én se tapsolnék, ha megtudnám, hogy annak a gyereke akivel ismerkedek épp negyedszer járja meg a javítót… Azt meg amúgy is tudja, gondolom legalábbis, hogy Tiff elmondta, hogy egy egyházi magániskolába járatom a lányt, így azért olyan NAGYON liberális nem lehetek. - Tudom, kicsit indiszkrét lesz, de nem hagy nyugodni a gondolat… - pillantok rá komoly arccal, majd azért elmosolyodok épp csak egy pillanatra. - Hogyhogy épp a kicsi lány van veled, és Andy maradt az anyukájával? Én nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy a pici babám olyan messze legyen tőlem. - értetlenül vonom össze a szemöldököm. Talán anyatigris típus vagyok, de tényleg, ha Zoe elmegy a szüleimhez nyaralni Texasba, már akkor tiszta rosszul vagyok, pedig tudom, hogy csak pár hét az egész. - Nem akartam belemászni, ha nem akarod nem kell rá válaszolnod, csak… érdekelt. Közben megérkezik a pincér is újra, apró falatkákat hoz egy tányéron, bruschetta, ha jól látom, különböző verziókban. Nem a legjobbkor érkezett, mert már belátom, hogy tapintatlan voltam. Épp csak egy kicsit “elcsesztem, légyszi bocsi” arccal nézek rá, amikor megint ketten maradtunk az asztalunknál. - Valamiért van egy olyan megérzésem, hogy te sem cserélnél életet senkivel sem, semmi pénzért. Diana szerencsés. - természetesen arra gondolok, hogy van egy normális, gondoskodó, féltő apukája, amiért például az én lányom ölni tudna. Nekünk nem adatott meg soha, hogy valaki Zoe apja legyen, illetve egyszer volt egy rövid de annál boldogabb idő az életünkben, amikor majdnem családdá váltunk egy férfival, csak sajnos a dolgok másképp alakultak. A kislány hónapokig sírt utána, kész horror volt, azóta nem is engedtem senkit a közelébe, hogy megszeresse és aztán jó nagyot csalódjon. Vajon Luke teljesen úgy rendezkedett be, hogy egyedül csinálja végig az egészet? Nehéz lenne elmondani, szörnyen határozott jellemnek tűnik. Inkább könnyedebb téma felé próbálom terelni a beszélgetést, nyomás vissza az unalmasnak tűnő, de annál biztonságosabb “általános tudnivalók” rovathoz! - Tehát, te tudod, hogy én fodrász vagyok, de Tiff nem mondta, hogy te mivel foglalkozol. - töretlen érdeklődéssel pillantok újra rá, és csak remélem, hogy még nem néz teljesen hülyének. Mert egy kicsit tényleg mintha eklektikusak lennének a gondolataim, pedig általában normális vagyok. Sőt, az esetek többségében tök normális… valószínűleg csak eszméletlenül zavarban vagyok, de hogy miért arra nehéz lenne rájönnöm.
Szinte látom, ahogyan forognak a fogaskerekek a fejében. Olyan, mint egy hatalmas szerkezet, amely lassan mozgásba lendül. Feldolgozza a tényeket, próbálja kitölteni az üres tereket és a végeredmény egy rossz következtetés. Mint mindig. Valahogy hiába nem divat ma már a házasság és népszerű a válás, a hagyományos értékeket képviselők szeretik azt gondolni, két gyereket csak ugyanaz az anya hozhat világra ugyanannak az apának. Pedig ez már régen nem igaz. Sokkal inkább a társadalmi helyzettől függ a dolog és a megcsalás is eléggé hétköznapi lépés. Ennek végeredményeként pedig nekem van egy jól fizető munkám, mert aki csak egy kicsit is kétségbe vonja, hogy a gyerek, akit nevel az övé, az szépen hozzám fordul némi nyállal. Több tíz éves titkokra tud fény derülni, mikor valaki jobban megnézi azokat az eredményeket. És a legrosszabb az egészben, hogy sokszor olyasmit is látunk a tesztben, amit nagyon nem kellene. Valahogy sokkal bizalmatlanabbá tud tenni valakit ez a munka a másik nemmel szemben. Vagy éppen a férfiak mindenkit ágyba vivő vonásával. És a végére én mindig rádöbbenek, hogy azokat kedvelem, akik rólam feltételeznek tévesen hűséget. Mert nekik sem fordul meg a fejükben a megcsalás lehetősége. Ennyi bizonytalan anya mellett pedig nekem kincset ér a dolog... - Lehet, hogy a körülmények eltérése miatt, de valahogy számomra mindig az volt fontos, mikor Andy ennyi idős volt, hogy tudja, baj esetén van kihez fordulnia. Először segítek neki megoldani, utána esetleg kap némi fejmosást, de számomra a bizalom első sorban mindig azt jelentette, hogy amit nem akart elmondani és nem valami élet veszélyes ügy, azt nem kellett. Ha úgy könnyebb volt neki, akkor megírhatta emailben is. Igaz, én nem vele éltem együtt, sokszor tényleg csak telefonon tartottuk a kapcsolatot - leginkább azért, mert az exem mindent megtett annak érdekében, hogy minimalizálja a láthatást. Minden negyedik hétvégén pár órára, felügyelet mellett. Ez minden volt, csak kényelmes nem, és ha ezen múlik a fiam is elidegenedik tőlem. Kész szerencse, hogy mi ketten jobban bántunk a számítógépekkel, okostelefonokkal mint ő. És soha nem diplomás férfiakkal kezdett. Hogy lealacsonyító, ha ilyeneket mondok egy nőről? Meglehet, de pontosan ezért nem mondom ki hangosan. Melanie idősebb volt nálam és húsz évesen én voltam az a hülye, akivel el tudta hitette, hogy teherbe ejtette. Ami azt illeti, ha nincsenek a komplikációk, valószínűleg azóta Andynek anyai ágon lenne még néhány testvére. Én kiszakadni akartam mindig is abból a világból, amelybe születtem. Tanulni, jó munkát végezni. Számára az egész mást sem jelentett, mint keresni egy férfit, aki mellett nem kell dolgoznia... - Ez... ennél kicsit bonyolultabb - megvárom, amíg a pincér odébb kerül, közben pedig van lehetőségem összeszedni a gondolataimat, hátha úgy kevésbé lesz a dolog sokkoló. Meg egyből nem akarok olyasmit elmondani, ami igazából nem az én titkom, hanem két tinédzseré. Nehéz dolog nem hazudni és nem sokat mondani egyszerre. - Andy anyjával elváltunk, több mint tíz éve. Ő kapta a felügyeleti jogot. Jó ideig nem volt senki, akivel közös gyereket mertem volna vállalni, ő pedig ezt rendszeresen kihasználta. Három éve kaptam egy állás lehetőséget az ország másik felén, akkor kerestek meg Diana vér szerinti szülei, felajánlották, hogy fogadjam örökbe a meg nem született babát és vigyem minél messzebb. Egyedülálló férfiként én a listák végére kerülnék, de nyílt választással csak a szülők nyilatkozata kellett, hogy ő az enyém lehessen. Az ex-nejem... fogalmazzunk úgy, nem igazán fogadta jól a híreket. Mikor utoljára láttam, nekem támadt és megpróbálta kitépni a kezemből az újszülött Diana-t. Jogilag láthatnám a fiamat havonta, de nekem kellene Denverbe utaznom hozzá és a lányomat nem merem vinni... - így kivártam, amíg elvégzi a középiskolát és amikor felvették egy egyetemre ösztöndíjjal, azonnal abba a városba kezdtem el lakást és munkát keresni magamnak. Szerencsére New York-nak nem csak egyetlen egyeteme van, ráadásul pedig itt aztán tényleg belefér egy kisebb labor berendezése is, annyi kétes esetben van szükség a független apasági tesztekre. Az állami laborok ennél sokkal elfoglaltabbak, nekik minden mást is kell nézni, itt pedig elég, ha valaki fizet érte és azonnal vizsgáljuk a mintákat. A gazdag férfiak, akik meg akarnak bizonyosodni róla, hogy a szeretőjük tényleg tőlük esett teherbe, ezt megtehetek ugyanitt kódnéven és titokban. Nekem pedig ennyi idő alatt sikerült jó vastag bőrt növesztenem és szemrebbenés nélkül intézni ezeket a helyzeteket is... A pillantásom végül a falatkákra esik, hagyom, hogy Anita összeszedje a gondolatait. Ez persze nekem sem fog megártani. Tényleg minden úgy történt, ahogy elmondtam, csak két részletet nem említettem. Az egyik, hogy azért nem én kaptam a fiam felügyeleti jogait, mert a feleségem bebizonyította, hogy biológiailag nem is az enyém és talált egy balekot, aki apának vallotta magát. Jogilag láthattam őt, hiszen évekig én neveltem és nem tett volna jót neki a szeparáció, de igencsak megszabták, mit lehet és mit nem. A másik, hogy pontosan kik is Diana valódi szülei. Ezt még egy ideig el tudom titkolni, de később már nem sok lehetőségem lesz rá. Ahhoz túlságosan hasonlítanak. És igen, ezzel a témával eléggé komorrá tettem a hangulatot. Megesik, ezt sehogy sem lehet szépen és könnyedén tálalni. Próbának megfogom az egyik bruschettát, amelyen ránézésre olíva bogyós krém van és beleharapok. Feldolgozási idő, igen. Szerencsére Anitának nem kell olyan sok, mert máris témát vált. Hála az égnek. Bár nem tudom, mennyire fogja érdekesnek vagy botrányosnak tartani a munkámat. - DNS elemzés. Egy olyan cégnél vagyok, amely apasági perekben segít főleg, de mellette vizsgálunk betegségekre való genetikai hajlamot és végzünk családfa kutatást is. Már amennyire tudunk, az utóbbi elég nehéz, ha kisebb népcsoportokról van szó, például minimális létszámú indián törzsek vagy elfeledett európai falucskák lakói. Ahhoz túl kevés a minta - van olyan, aki saját bevallása szerint egy indián rezervátumban nőtt fel, minimum félig bennszülött ránézésre is, de mivel abból a törzsből nem nagyon rendelkezünk mintákkal, főleg angolszász eredetet tudunk neki felmutatni. Vagy mexikóit... - Ez nagyrészt kémcsöveket és papírmunkát jelent napi szinten - meg néha telefonokat, emaileket és nem túl kellemes esetben bírósági megjelenéseket is. Az utóbbit nem nagyon kedvelem, ilyenkor a felek elég vérmessé tudnak válni, csak hogy bizonyítsák az igazukat. És nem mindig tudják. - Beismerem, minél többet kérdezett Tiffany, annál kevesebbet meséltem neki. Remélem azért nem most akarsz elmenekülni, mert szerintem az a mi rendelésünk a pincérnél - oké, soha nem voltam egy humor Herold és ezután sem leszek, de némi vicc talán segít most. Legalább egy kis mosolyt csal az arcára. Evés közben a beszélgetés is be fog lassulni, szóval bőven lesz ideje eldönteni, akar-e engem másodszor is látni. Az a baj, hogy eddig hiába figyeltem a mimikáját, ezt nem tudtam kikövetkeztetni. Szóval el kell érnem, hogy kimondja. Addig pedig, téma váltás. - Tudom, elcsépelt kérdés, főleg, ha az embernek gyereke van, de mit szeretsz csinálni szabad idődben? - de ez legalább olyasmi, ami tényleg érdekel. Azt látom rajta, hogy mozog eleget, de fogalmam sincs, általában egy fodrász mennyit szokott talpon lenni, így ez nem igazán segít nekem. Mindegy, nagyjából fél éve ez az első komolyabb randim, szóval ha vissza akarok rázódni, akkor nem árt, ha kérdezgetek is.
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Még sosem volt olyan randim, ahol ennyit elmélkedtünk volna! Vajon Luke ilyen típus, ő hozza ezt elő mindenkiből, vagy benőtt a fejem lágya? Nem tudom. Örülök annak, hogy azt látom rajta is, hogy komolyan veszi ezt a találkozót - már amennyire egy vakrandit komolyan lehet venni. Nyilván nem itt dől el, hogy ásó-kapa-nagyharang, de ha az ember eleve rossz hozzáállással érkezik, semmi jó nem tud kisülni belőle. Minden komolysága ellenére, rajta is érzek egyfajta nyitottságot, ez pedig határozottan tetszik. Sokan nekiállnak hüledezni, vagy egyből hátraarcot vesznek, amint megtudják, hogy Zoe mennyi idős. Nem értem, miért ennyire elrettentő egy gyerek, vagy az, hogy fiatalon szültem őt meg. Hiszen itt a bizonyíték, hogy talpon maradtunk, egész szépen nevelgetem, dolgozok, nem függök senkitől és semmitől. Ha egy ilyen felfogású pasival találkoznék, én inkább örülnék neki, mint menekülnék, de hát ez van, sose értettem én a férfiakat. Mondjuk, ők se engem… Vajon Luke mikor fogja menekülőre? Vagy ő felül tud majd emelkedni ezen a helyzeten? Kizártnak tartom, hogy ő csapja ki nálam a biztosítékot. - Az jó, ha tudja, hogy számíthat rád. Bár az én szüleim is így gondolkodtak volna. - röviden megcsóválom a fejem - Amikor kiderült, hogy váratlanul terhes lettem, első körben segítség helyett az abortuszról próbáltak meggyőzni, az egyébként vallásos, texasi, templomjáró szüleim. - szerintem még mindig elegendő indulat szorul az egyébként kellemesnek mondható hanglejtésembe ahhoz, hogy sejtse: kicsit sem voltam boldog az ötlettől. A mai napig képtelen vagyok teljes szívből megbocsájtani nekik, hogy egy pillanatig is bántani akarták a babámat. Inkább iszok egy kortyot, majd újra elmosolyodok - Talán igazad van. Zoe mindenesetre azt tudja, hogy rám számíthat, bármi is történjen. A többi úgysem számít igazán. Mindenki követ el hibákat, ki kisebbet, ki nagyobbat. - nem vagyok a nagy bölcsességek embere, de nem is erről vagyok híres. Nekem elég, ha megvan a magamhoz való eszem, és tisztában vagyok vele, hogy képtelen lennék szerezni egy diplomát, mert nem tudok (és sose tudtam) leülni és tanulni. Különben is, szeretem amit csinálok, élvezem a munkám, hogy emberekkel foglalkozok. Épp ezért Zoeval szemben sincsenek ilyen jellegű elvárásaim, nekem az a fontos, hogy boldog legyen, és tisztességes munkát végezzen, legyen büszke saját magára és arra, amit elért. Nem érdekel mennyi vagy milyen plecsnit szerez. Inkább legyen egy boldog pincérnő, mint egy boldogtalan bíró. Inkább a gyerekekről kérdezek, de amint megtettem, már bánom is, látom, hogy ez valamivel mocsarasabb talaj, mint amilyennek tűnt kívülről. Bólintok egy kicsit, amikor azt mondja, hogy ez egy összetett kérdés. Tyűűha, mibe nyúltam bele! Mégse egy anyától lenne a két gyerek? Mondjuk, ekkora korkülönbséggel, sejthettem volna. Remélem, legalább az egyik ex jófej, vagy nem is tudom… hát mondjuk arra, amit mesél, arra pont nem számítottam. Próbálok nem a padlóig esett állal bámulni rá, de nehéz ép ésszel feldolgozni, amiket mond. Igazi hülye picsa lehet az exe, az a lánctalpas boszorkány fajta. Hogy képes megkeseríteni valaki a volt férje életét annyira, hogy bár szeretett volna, mégse vállalt még egy gyereket mással? Egyszerűen tényleg, komoly küzdelmet jelent, hogy akár csak ezt az egy részletét megértsem és feldolgozzam annak, mit mondott. A másik dolog az, hogy akármennyire is nézem, és újra nézem őt, valahogy esküszöm, meg nem mondtam volna, hogy egy kislányt egyedül nevelgetni, ez lenne a titkos vágyálma. Oké, nyilván nem így tervezhette, de mindentől függetlenül, ez sem éppen átlagos történet. Főleg így, hogy kvázi menekítette a kicsit (nekem legalábbis a vigye minél messzebb erre enged következtetni), a szülei kérésére. Bólintok hát újra, és nagyokat kortyolok a limonádéból. Fogalmam sincs, hogy erre mit mondhatnék, azt hiszem hivatalosan is megvan az első olyan randim, ahol nem az én élet történetemtől akadt ki mindenki. Mármint, nem akadtam ki, ez nem jó kifejezés rá, inkább csak… annyi sok információ volt néhány mondatba sűrítve, hogy próbálom kibogozni a részleteket is. Feldolgozok. Szerintem még pár percig biztosan. - Ha jól sejtem, Andyt is többet tudod majd látni, ha már végzett a suliban, és elköltözhet az anyukájától. - mert nem kell hozzá nagy ész, hogy összerakjam, hogy valószínűleg a srác se rajonghat ezért a helyzetért, és inkább az apjához húzna. Amit nem is csodálok, mert ez a kábé két perces sztori elégnek bizonyult ahhoz, hogy megállapítsam: Luke nem a baltás gyilkos, de még csak nem is távoli rokonok. Kifejezetten, sőt talán túlságosan is normális. - Remélem Dianaval új életet tudsz kezdeni, amibe már nem tud bele piszkálni senki sem. Szerintem klassz dolog, hogy ha ilyen furcsa úton-módon is, de egymás mellett kötöttetek ki, sosem lehet tudni mi miért történik de mindennek oka van. Persze, Luke hagyott még bőven gondolkodni valót nekem így ebéd előtt… Az a paradicsomos falatka pedig éppen elég csábító ahhoz, hogy megkóstoljam, és nem is tévedek, mert finom. Még nem jártam ebbe az étterembe, az otthonunkhoz közelebb van egy kis olasz kuckó, de az ételeik határozottan finomak. Ez, amit most kóstoltam, legalábbis finom. - Ez elég izgalmasan hangzik! - bólogatok, ahogy mond pár részletet a munkájáról. Bár nekem nincs szükségem ilyesmire, de manapság egyre divatosabb dolog ez a DNS tesztelgetés, talán az emberek kevésbé bíznak már a partnereikben, vagy ennyivel képmutatóbb lett a világ, nem tudom. - Lehet, hogy butaságot kérdezek, de tényleg meg tudjátok állapítani egy ember származását egy mintából, milyen nemzetiségűek az ősei, honnan származik? Mármint, ez olyan hihetetlen dolog, hogy ennyire különbözőek lennének az európaiak az eszkimóktól és ilyesmik. - elgondolkodok ezen, meg azon is amit mond. Ha túl kicsi a népcsoport, vagy nincs tőlük elég minta, ők se tudnak biztosat mondani. Megint bólogatok, majd elmosolyodok, amikor azt mondja, hogy ez kémcsöveket és papírmunkát jelent. - Nem lehet mindenki autóversenyző, és te valamiért ezt választottad. - vonom meg a vállam mosolyogva, mert szerintem ez a legfontosabb, hogy ő akarja-e, szereti-e ezt csinálni vagy sem. Kíváncsian fordulok a pincér felé, valóban, mintha a mi tányérjaink lennének már a kezében. Értékelem a humorát, így tovább mosolygok, miközben az arcát fürkészem. - Amíg nem borul ki szó szerint egy csontváz a szekrényből, én nem menekülök… és éhes is vagyok. - teszem még hozzá jókedvűen, hogy oldjam ezt a kissé komollyá fajult beszélgetést. Talán így, hogy ezen a “kötelező körön” túl vagyunk, már valamivel könnyedebb lesz a dolog. Az ételnek isteni az illata, és egészen takarosan van tálalva is. Otthon azonnal széttúrnám az egészet, és úgy tömném be a fejembe kanállal, de tudok kulturáltan is étkezni, így csinos, apró falatkákban állok neki elpusztítani a finomságokat. Azt legalább már láthatja Luke, hogy nem diétázok, amúgy sem az én stílusom, hogy számolgassam a kalóriákat. - Hát, leginkább új dolgokat próbálok ki. Mivel nincs túl sok időm magamra, így általában azt csinálom, amit éppen szeretnék. - mosolyodok el mintegy bocsánatkérően. Ő ennél komolyabb embernek tűnik, mint hogy a fejéből kipattanó gondolatokat kövessen. Pedig nincsen ebben semmi rossz, csak épp szokatlan. - De talán, ha valami hobbi féleséget kellene mondanom, akkor szeretek elmenni vasárnaponként a közeli piacra, egy idős nénihez. Már évek óta ismerem, nála szoktam antik teáscsészéket venni, ezeket gyűjtöm. És szeretek ellátogatni egy állatmenhelyre is, önkéntesként kutyát sétáltatok, takarítok és ilyesmi. Az előző lakásainkban nem lehetett állatunk, így amikor kutyát vagy macskát szeretnénk simogatni, elmegyünk oda Zoeva, így legalább segítünk is egy kicsit és mi is jól érezzük magunkat. - lassan fogy az étel a tányéromról is, és bár eleinte feszélyezve éreztem magam, mostanra elmúlt ez az érzés. Mindenkinek megvan a saját bőröndje tele a múltja kellemes vagy épp kellemetlen történéseivel, és talán itt az ideje, hogy ne ítéljem a saját pakkomat túl nehéznek. Van, akiét csak targoncával lehet mozgatni, például Luke élete sem egyszerű, a fiával exével és a kislányával tarkítva. - Diana szereti az állatokat, szoktatok vele az állatkertbe menni? - érdeklődök a kicsi felől, mert bevallom, imádom a gyerekeket. Az én lányom már elég nagy, de szívesen tölteném az időmet egy ilyen csöppséggel. Sejtem, hogy ez még ha minden jól is alakulna, akkor se holnap történne, hiszen ahogy régebben én védtem Zoet a párkapcsolataim okozta csalódásoktól, gondolom Luke se visz mindenkit haza egyből. - Gondolom, neked még leginkább ő köti le a szabadidődet, szoktatok valami különlegeset csinálni? Vagy van valami szokásotok, amit sosem hagynátok ki?
Anita szavait figyelve sikerül kiokoskodnom azt, ami érdekel, anélkül, hogy komolyabban kérdeznem kellene. Nyilván valóan nem én vagyok az egyetlen, akinek egy tinédzser kori terhesség változtatta meg az életét. Az egyetlen különbség, hogy itt a fiam okozta a gondot, még nála ő maga volt az, akinek becsúszott egy baba. És az arca eleget elárul arról, mennyire próbálta mindenki meggyőzni róla, hogy vetesse el. Igazából, ez az a hozzáállás, amit én is ismerek, mert Andy és a barátnője rokonsága is ezzel kezdett, amikor rájöttek a dologra. Három hónap után, addig nem merték senkinek elmondani, hogy mi a gond. Persze rajtam kívül, akivel egyből alá is íratták a papírokat, amikor már nagy eséllyel biztosra lehetett venni, hogy a baba megmarad. Volt ott némi huzavona, mikor a baba neme és esetleges betegségei kerültek sorra, de egyszerűen üresen hagyva azokat a sorokat is átment a hivatalos rendszeren minden, mielőtt még igazán lendületet kaphattak volna a jövőbeli nagymamák egy hatalmas hisztihez. El nem tudom képzelni, milyen lenne ez, ha a családon kívül a párod is az abortusz mellett állna és nem lenne kihez fordulnod. Pokoli nehéz, minimum. És sokat elárul arról is, mennyire makacs ez a nő. Sok férfi számára ez kifejezetten rémítő, nem szeretik, ha nem irányíthatnak. Én már egy ideje megszoktam, hogy van, amikor az élet írja a szerepeket. Az enyémet az esetek többségében egy majdnem két éves kislány. Szóval csak értékelni tudok egy olyan személyt, akiről tudom, hogy megáll a maga lábán akkor is, ha nekem valami miatt el kell őt hagynom. Nem, nem a kötöttségeket kerülöm, csak nem áltatom magamat azzal, hogy maradnék, ha a fiam úgy döntene, ő nem fog. Egyszerűen túl sok időt töltöttem ehhez tőle távol. Ha azt akarom, hogy része lehessek komolyan is az életének, akkor nekem is tennem kell érte. Nem az ő feladata tiniként harcolni, hanem az enyém... - Új élet, igen, leginkább erre vágyom. Eddig mindig volt valami, ami visszahúzott, ha váltani akartam. Andy már van tizennyolc, szeptembertől a városban lesz, nekem pedig nem élnek már rokonaim Denverben. Ez egy olyan tiszta lap, amire már régóta várok - legalábbis azóta, hogy kiderült, mindenki számára az a legjobb, ha fogom Diana-t és elviszem az államból. Tudtam, hogy nem lesz könnyű egyedülálló apaként egy kislánnyal, azt is, hogy Andyvel így a kapcsolatom kizárólag a skype-ra fog korlátozódni, de hittem benne. Bíztam a nevelésben, amit kapott, a felelősségteljes viselkedésében és abban, hogy nem hagyja elúszni az álmait egy egyetemről az államon kívül. Fogalmam sincs, összesen hány helyre jelentkezett, de biztos, hogy volt mit írnia. Ezért nem tűnt fel az anyjának, ha ennyel kevesebb adott neki választ azt illetően, hogy felvette-e. Nem tudom, a fiam mit adott be neki, de biztos vagyok benne, hogy nincs tisztában a jelenlegi helyzettel. Vagy azt nem tudja, hogy New York-ra esett a választása, vagy azt nem, hogy már én is itt élek. Nem vagyok rajta a közösségi médián, nem nagyon vannak barátaim Denverben, akik ne ismernék annyira Melanie-t, hogy tudják, az a biztos, ha tartják a szájukat. Washington több órányi autóútra van innen, nem olyan könnyű összekötni a pontokat. Főleg, mióta nem túl kellemes hangnemben felvilágosítottam minden ügyfélszolgálati munkatársat bizonyos biztosítóknál arról, hogy mennyire fogok őket perelni, ha még egyszer ki merik adni a személyes adataimat az ex-nejemnek... - A nemzetiség megállapítás igazából egészen könnyű, a DNS-ben vannak kódolva adatok. Azoknak, akik sokáig egy helyen éltek, kialakul egy fajta mutáció, ami csak rájuk lesz jellemző. Például az eszkimóknál, mint példa, a szemeik jobban szűrik a fényt, hogy ne kapjanak hóvakságot. Azoknak, akik forró éghajlaton élnek, a bőrük viseli el másképp a napsugárzást és ezért is egy gén felelős. Ezek a gének, ha nem is dominánsan, de megtalálhatóak minden leszármazottban. Ülhet itt valaki hófehér bőrű, vörös hajjal és oroszos vonásokkal, akinek találunk a felmenői között afrikaiakat... alapvetően mi inkább a rokonsági kapcsolatokat keressük. Valaki önként feltöltheti az adatait a rendszerbe és az jelez, amikor elég magas értéket talál valaki mással ahhoz, hogy rokonok lehessenek. Például, ha sosem ismerted az apádat vagy árvaházban nőttél fel, segíthetnek, hogy találj valakit, aki legalább azt meg tudja mondani, mi a neve és él-e még. Máskor kérdéses, ki egy gyermek apja, ezért a jelölt úgy dönt, egy vizsgálat sokkal olcsóbb mint 18 évnyi tartásdíj. Szájból veszünk mintát egy pálcikával, ezt egy újszülöttel is meg lehet tenni fájdalom nélkül - régebben csak azok a fajta tesztek álltak rendelkezésére az embernek, amelyek vérrel működtek és jóval több kellett pár csepp vérnél ahhoz, hogy jó eredményt produkáljanak. Általában bizonyos kor előtt a babákon ezeket nem is végezték el, mivel nem engedhették meg, hogy egy csecsemő ennyit elveszítsen. Márpedig, ha közben az apa nem járt folyamatosan bíróságra és kért halasztásokat, akkor kinevezték papíron felelősnek a gyerekért. Épp elég mintát vettem már idősebb férfiaktól és felnőtt gyerekeiktől, hogy tudjam, régebben ennél sokkal kevesebb nyomozást igényelt a dolog. Anya állított valamit, apa más valamit, ha a bírónak szimpatikus volt az asszony, a javára döntött... A pincér érkezése segít oldani a megmaradt leheletnyi feszültséget is, így csak mosolyogva várom meg, hogy letegye elém az ételt és utána veszem fel a villát, hogy megkóstoljam. A tál tartalmából a legnehezebben a tintahal készíthető el, ha az jól van megsütve, akkor valószínűleg mással sem lesz gond, így elsőre azt kóstolom meg. Krémes íz, némi zödlfűszer és ropogós bunda fogad, mire elégedetten kapom be a másik felét is annak a darabnak. És van időm megemészteni, amit Anita mond. Talán itt nem olyan meglepő, hogy azért felhúzom a szemöldökömet. Nem a kutyákra, azt a részét a dolognak értem, csak a csészikék. Ezzel még nem találkoztam eddig. Hallottam és tapasztaltam már olyat, aki szalvétákat gyűjt, vagy gombokat, kendőket; egyszer dolgoztam a rendőrséggel egy olyan helyszínen is, ahol a tulaj a gumi kacsák megszállottja volt és mindent beborítottak a sárga gumik; ez viszont tényleg egyedi. Sőt, meg is nézném egyszer a gyűjteményét, ha megígéri, hogy nem kapok hozzá nagyon hosszú magyarázatot. Ha van tárgy, ami soha nem érdekelt, az a történelem. Valahogy nem vonz, mert elég nehéz objektíven megítélni a dolgokat benne. - Még nem igazán ismeri fel őket, így az állatkert egyelőre nem téma. A simogatóval próbálkoztam, de megijedt a kecskétől. Furcsa, semmi baja a bogarakkal, bohócokkal, de egyelőre megelégszik azzal a kutyával, amit reggelente a bölcsödébe menet simogat meg - persze csakis a gazdája engedélyével, aki egy kedves idős hölgy és lelkesedik a szőke lánykámért. Meg tudom érteni, Dia a maga módján tündér még akkor is, ha valahogy sikerült átvennie tőlem néhány fiúsabb vonást. Egyelőre csillám póni helyett labdát kér, Barbie baba helyett autókat figyeli és messze kerüli a rószaszínt, mint árnyalatot színileg. Remélem, hogy legalább kamasz koráig megmarad a fiús lány típusban, mert bevallom, nekem lövésem sincs róla, mi a különbség két pink között vagy melyik baba melyik meséből való és mire képes. Azt sem ígérem, hogy végig tudok nézni valamit, amiben lánykák vannak. Persze ismerem magamat, ha a lányom szépen fogja kérni, megteszem. Remélhetőleg egy ideig még megmarad Peppa malac és Cápa bébi mellett. Egyszer mutatta meg neki az előző bébiszitter a Dóra a felfedezőt és utána napokig kellett sálakból függyőágyakat aggatnom a lakásba. El lehet hinni, hogy a jelenlegi artikulációs képességei mellett el tartott egy ideig, mire rájöttem, mit is szeretne. Azóta pedig remélem, hogy jól elfelejtette a dolgot. - Szombat. Minden szombati nap az övé, vele töltöm. Van, hogy játszótérre viszem vagy beltéri játszóházba, imádja például a trambulinokat. Máskor egész nap rajzolni akar, várat építeni takarókból és párnákból a kedvenc plüsseinek, alapvetően hagyom, hogy ő válassza a programot. Töltött már órákat egy üveg vízzel és egy ecsettel a járda mellett, virágokat alkotva, máskor meg egymás után nézte a Tom & Jerry epizódokat. Van egy órája, az jelzi, mikor van fél hét, vagyis felkelés idő. Minden szombaton pirosan villog, így megérti, hogy aznap nincs bölcsöde és munka, hanem én vagyok vele. Volt már, hogy egy széken állva utánozta egész nap a játékaival, ahogy főztem - az elején nem volt sok minden, amit Dianával csinálhattam, de most már bontakozik ki az értelme majdnem két évesen és egyre több dologban részt vesz. Konkrétan már van öt különböző receptem gyümölcs pürére, amit megeszik, ha már cukorral nem engedem, hogy találkozzon. Egyébként sem buta gyerek, ráadásul a bölcsödében sokáig ő volt a legkisebb és most is vannak nála sokkal idősebbek, így kénytelen felnőni hozzájuk. Ha szerencsém van, akkor még a nyáron véglegesen beleszokik az új lakásba, életbe a bébiszitterrel és persze az éjszakai pelenkát is magunk mögött hagyhatjuk... - Van néhány program, amivel mindenképp várni akartam, amíg legalább a kettőt betölti. Igazából, ha rajtam múlna, a Disney hercegnőket vagy tíz éves koráig elodáznám. Előre félek, mi lesz, ha egyszer elkezd rajongani a Jégvarázsért vagy a pónikért. Andynek is volt egy időszaka, amikor főleg a tánc érdekelte, a hajam néha égnek állt tőle. Azóta néhány barátom lányait felügyeltem csak, ők simán kinyírtak. Volt, hogy napokig hajcsatokat és csillámport szedegettem a hajamból - vallom be, mert van egy erős tippem rá, hogy fodrászként neki elég jó fogalma van róla, mennyire nehéz a lila izéket eltakarítani a hajból. Nos, én nem tudtam, hogy ilyen embert próbáló, mikor este neki estem sima samponnal. Maradjunk annyiban, hogy másnap mindenki tudta a munkahelyemen, hogy én lettem a gyerekfelügyelő a kollégának. És többet férfi nem is vállalta a dolgot.
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Tiff eddig úgy tűnik, hogy most az egyszer beletrafált. Nem csak amiatt, mert Luke kifejezetten vonzó pasi (legalábbis szerintem az, és szempontomból ez a fontos), és mert egyedülálló, hanem azért is, mert úgy érzem van bennünk valami közös. Talán ez a “gyerekét egyedül nevelő” téma, talán más, nem tudom, de valamiért azt gondolom, hogy ő nem amiatt fog hanyatt-homlok menekülni a találkáról, mert van egy kamasz lányom, akivel kapcsolatban minden felelősség egyedül az én vállamat nyomja. Sőt, ő is olyannak tűnik, aki a gyereke nevelésébe nem hagy mást beleokoskodni, ami nekem kifejezetten szimpatikus. Volt már olyan hapsival dolgom, aki a második randin már szórta a bölcsességeit, hogy miként is kellene rendszabályoznom Zoet. Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt valami hosszú életű az ismeretség. Ebben én sem tűrök ellenvetést, véleménye mindenkinek lehet, de ő az én lányom, én döntöm el, hogy mit engedek meg neki, és mit nem. Addig pedig amíg jól tanul, és nem drogozik, nem csinál semmiféle hülyeséget, addig az élet is engem igazol. Abban már most ezer százalékig biztos vagyok, hogy Luke se hagyna senkit sem beleszólni abba, hogy hogyan gondoskodjon a kislányáról, és ez a fajta határozottság nekem ha fura ha nem, de szimpatikus. Nagyobb eséllyel értené meg, hogy ez a dolog oda-vissza működik, senki se beszéljen bele a más gyerekének nevelésébe. - Örülök, hogy most úgy néz ki, megkaptad a tiszta lapot. Így legalább úgy alakíthatod az életeteket, ahogy szeretnéd, és nem fog senki se beleszólni vagy akadályozni ebben. - mosolygok rá őszintén, hiszen tudom milyen érzés ez. Amikor eljöttünk Texasból, akkor én is megkaptam ezt a dolgot. Nyilván más a helyzet, mert ő nem annyira fiatal, mint én voltam amikor költöztünk, és valószínűleg ezerszer jobb körülményei vannak a kislánynak, mint Zoenak voltak, hiszen én eleve csak egy kis szobát tudtam bérelni, egy eléggé lepukkant házban, mégis ha megint döntenem kellene, ugyanúgy belevágnék, hiszen mára már egy szép és tágas, igényeinknek megfelelő lakásban élünk, nekem pedig már nem csak egyszerűen van egy munkahelyem, hanem élve a kínálkozó lehetőséggel, a saját vállalkozásomat vezetem (igaz csak néhány napja). Amit az ember a maga erejéből ér el, az mindig többet jelent a számára, mint amennyinek a világ szemében tűnik. Hiszen az emberek nem látják az átvirrasztott éjszakákat, amikor a papírmunkát csináltam, vagy épp Zoenak varrtam jelmezt munka után farsangra, nem látják, hogy a kislány mennyit sírt, amiért más anyukák otthon vannak a csemetéikkel, az ő anyukája meg még szombaton is dolgozik, sokszor késő estig. Igen, volt rá precedens, hogy a Zoe pityergett, még kisebb korában, és más gyerekekkel ellentétben ő hüppögve mondta, hogy neki nem kell Barbie baba vagy szép ruha, ő velem szeretne lenni. Kemény évek vannak mögöttünk, de mindenre találtunk megoldást. Ovi után a lányom velem volt a szalonban, a vendégek is imádták, és a kolléganők is, megtanulta elfoglalni magát hasznosan, mesét nézett vagy mesekönyvet olvasgatott, kérdezgetett mindenkit, és rengeteg új dolgot tanult a válaszokból. Mert melyik ötéves tudja, hogy hogyan készül a fagyi? Ha nem elegyedik szóba a cukrász vendégemmel, és ő nem mondja el neki, akkor én nem tudtam volna ezt a tudást átadni neki. Minden rosszban van valami jó. Bólogatva, feszült figyelemmel hallgatom amit a munkájáról mesél, olyan egyszerűnek tűnik így, pedig tudom, hogy rettentően kényes és bonyolult folyamat ami nagy szakértelmet igényel. Tehát a tulajdonságok alkalmazkodnak a környezethez, ezt jó tudni. Megint bólintok, és gondolkodok. - Szóval azt mondod, be lehet tenni egy mintát, ha valamelyik hozzátartozót keressük, és ha találtok egyezést akkor szóltok róla az illetékesnek? Jól értem? - kérdezek vissza, hogy biztosan jól értem-e. És igen, Zoera és az apjára gondolok, már csak azért is, mert mondjuk az elmúlt tizenöt évben a tartásdíjat mint kötelezettséget, minden más egyébbel együtt zárójelbe is tette a fazon, és eltűnt mint szürke szamár a ködben. A lányka meg engem kérdezget, hogy mi lehet vele, nekem meg fogalmam sincs. Ebből a szokatlan kérdéskörből szerencsére kiment az étel érkezése, amit halkan meg is köszönök a pincérnek, és tőlem szokatlan módon normális, vagy inkább apró falatkákban látok neki elpusztítani. Hmmm de fincsi! Még el is mosolyodok, amikor a kellemesen szaftos, épp csak leheletnyit parmezános rizottómat megízlelem. Amikor rólam kérdez, először nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Nincs bennem semmi különös, semmi amire azt mondhatnám, hogy egyedi lenne. Marad az őszinteség, uncsi vagyok, erre a csészéim a legnagyobb bizonyítékok. Bár, ahogy Luke szemöldöke megemelkedik, nem biztos, hogy uncsi? Mosolyt csal az arcomra, de aztán inkább megint a kislány felől érdeklődök, mint hogy ezt a témát feszegetném. - Nálunk is a kutyákkal kezdődött, aztán egyszer elmentünk az állatkertbe, a kis kópé meg hazáig nyaggatott, hogy miért nem lehet nekünk otthon saját zsiráfunk, ő el is nevezné Sóskának és adna neki a csokis kekszéből vacsorára. - kuncogok, mert hát a gyerekek ilyenek, pláne amíg kicsik. Azt hiszem, ez a lány hároméves kora körül lehetett, addigra érett meg annyira, hogy fel is fogja, hogy ezek igazi állatok, bár mi már hamarabb elkezdtünk járni az állatkertbe, szerintem a lányom még járni se tudott, babakocsiban tologattam. Édes lehet Diana, és annak ellenére, hogy már tudom, hogy Luke nem a vérszerinti apja, biztos vagyok benne, hogy rengeteg dologban hasonlítanak, hiszen tanulni is sokat tudnak a felnőttektől. Mivel az étellel már szinte végeztem is (egy baja volt csak ennek a rizottónak, az, hogy keveset adtak belőle…), kissé oldalra biccentett fejjel, mindent megértő anyai mosollyal hallgatom, ahogy Luke a szombati programjaikról mesél. A Szombat mindig a kislányé. Még egy halk sóhajt is megengedek magamnak, hiszen olyan édesek lehetnek együtt. Mégis, a mosoly lassan elfogy, a helyét aggasztó gondolatok veszik át. Szinte tökéletesen kitölti Lucian életét a kis Dia, így kissé összezavarodva ülök a székemen, és próbálok rájönni, hogy miért is jött el a találkozóra. Udvariasságból? Vagy bele tudna passzírozni bárkit is az életébe, egyáltalán, tervez ilyesmit? Az ember társas lény, és bár nem vagyok romantikus alkat, a mesékből is rég kinőttem, de azért nem szeretnék vénségemre egyedül maradni. Ezzel ő is így van vajon? És itt most nem arról van szó, hogy egy ebédtől hű de nagy dolgokat gondolnék bele a találkozásba, csak jó lenne tudni, hogy bizonyos ajtók nyitva vannak, vagy zárva, mielőtt megpróbálnék belépni rajtuk. - Hát, ha jön a hercegnős korszak, azt nem lehet megállítani! - vigyorodok el szélesen - Az egyik vendégem mesélte, hogy a párjával mennyire nem akarták, hogy a gyerekük csilivili hercegnős legyen, katonás játékfigurát vettek neki, ő pedig egy délutáni csendes pihenő alatt fogta az uzsonnára kapott muffinját, és az epres krémmel bekente a baba ruháját, hogy lányos legyen. És most egy ötéves fiúról van szó. - teszem még hozzá, hogy teljes legyen a helyzet iróniája. Tényleg meséltek már nekem ilyesmit, egy fodrásznál ez szakmai ártalom, hogy tele vagyunk tragikus, sablonos vagy éppen elképesztően vicces történetekkel. Amikor pedig szóba hozza a csatokat és a csillámport, nem bírom magamban tartani a nevetést. Elképzelem glitteres hajjal, és nem tehetek róla, muszáj nevetnem. - A fiús apukák általában nem tudják, hogy a glitter örökké tart, szerintem még két-három héttel később is szedegetek le csillám darabkákat a bőrömről, amikor valakinek ilyen frizurát kell készítenem. Mostanában menő a hajfonat, és vannak akik kérnek rá csillám díszítést is. - szépen elrendezgetem az evőeszközt a tányéromon, jelezve, hogy köszönöm, finom volt, elvihetik az üreset. - A Disney mesék pedig nem vészesek, bár tény, hogy az én lányom is leginkább olyankor nézett ilyesmit, amikor betegen feküdt az ágyában. Nagymamák és bébiszitter híján, a hercegnős mesék lettek abban az időben a legjobb barátaim, én addig is tudtam főzni neki levest és teát, amíg nézte. Nem utolsó sorban így nem kellett hallgatnom, hogy legyen hó! - az utóbbi percekben nem kerestem ennyire a szemkontaktust, hiszen az ételekkel bőven el tudtuk foglalni magunkat, most viszont kezdek tényleg kíváncsi lenni rá, hogy ő hogyan érzi magát a társaságomban. - Diananak van bébiszittere, akire rá mered bízni olykor pár órára? Mondjuk délutánonként? - teszem fel a hátulról támadós kérdést, hiszen egyértelmű, hogy nem csak a kislány testi épsége érdekel, hanem az is, hogy történetesen az apjának van-e némi szabadideje. Teljesen egyértelmű és érthető is számomra, hogy ha találkozunk is újra, a lányát még hosszú ideig nem ismerhetem meg személyesen. Én legalábbis így csináltam, amikor Zoe kicsi volt, és még többet randiztam. Nem kell őket összezavarni azzal, hogy hétfőn még ezzel lát, pénteken meg már egy másikkal (nem mintha lett volna ilyen, de ez nálam elvi kérdés). Próbálom felé sugallni, hogy szívesen találkoznék vele még, de nem akarom túlságosan presszionálni se, azért nem kell nekiállnia hülye kifogásokat gyártani, jobb az őszinteség. Amíg a válaszát várom, önkéntelenül is meglazul a kontrollom az ujjaim felett, és izgatottságomban a kedvenc gyűrűmet kezdem el birizgálni, teljesen önkéntelen a mozdulat. Szerintem a radarkáim totál berozsdáltak, és nem megy át semmiféle kódolt üzenet Luke számára...
Kezdőlap
