want you to tell me that i'm broken, that i'm finally choking, i'm not worth the rhyme i'm just a dime, a rusty token tell me that i'm fucked up, mentally unstable, tell me that i care too much about my whole damn fable
Az este meglepő mód nem... szar. Vagyis, nem teljesen. Escortozok, szóval, mint mindig, most is magától értetődik, hogy nem fogok kicsattanni az örömtől, de amennyire az escortos esték mennek, ez még a skála tűrhetőbb felén helyezkedik el. Sőt. Nemhogy az ablakon nem akarom kivetni magam (hello, 36. emelet), de a helyzethez mérten egész jól szórakozok is. Beszélgetek, iszogatok, néha pedig még egy-egy őszinte nevetés is kiszökik a számon. Kész csoda. Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy egy meleg férfi kísérőjeként szolgálok egy nevesincs, feltörekvő New York-i tervező divatbemutatóján, de nem mondhatnám, hogy panaszkodok. Éppen ellenkezőleg. Összeteszem a két kezem, amiért egy éve volt szerencsém kifogni Freddie-t, az indokolatlanul pénzes divatkritikust (tényleg nem tudod, hogy tudta ebből ennyire megszedni magát), amikor is egy erősen homofób közegű üzleti vacsorára keresett magának női escortot. Jól klappoltunk, és attól függetlenül, hogy már kibújt a mentális szekrényéből, azóta is havi rendszerességgel kért külön engem maga mellé egy-egy eseményre. Szimplán azért, mert kedvelt - és bónuszként még a lelkiismerete is tiszta maradt. Tekintve, hogy nem egy csapatban játszottunk, nem kellett attól tartania, hogy kényelmetlen helyzetbe hoz egy-egy váratlan mozdulattal, vagy a nem teljesen udvarias poénjaival, én pedig annyira felszabadultan viselkedhettem, amennyire csak tudtam. Vagy így, vagy úgy, de mindkettőnknek megérte, még ha nekem jobban is. Az esemény a felső tízezres körökhöz képest nem egy nagy durranás, ami persze még mindig azt jelenti, hogy vízként folyatják a pezsgőt, indokolatlanul drága ruhákat viselnek, és rengeteg, fogalmam sincs, mennyire fontos ember fordul meg akár csak néhány perc erejéig a tágas, márványpadlós hallban, a divatbemutató előtt és után is. Pusztán azért kételkedek az ittlétük hosszában, mert a divatbemutatón magán biztosan nem volt ennyi szék, mint ahányan kóvályognak jobbra-balra. Ugyanakkor, lehet ők csinálták jól; megjelentek, mentek egy kört, köszöntek, akinek fontos, és mentek tovább. Bumm, megúsztad az év hatodik absztrakt haute couture bemutatóját. Egy kissé hálátlannak érzem magam, amiért hidegen hagy a divat ezen oldala – én a h&m-mel is elvagyok, az már más kérdés, hogy modellként rengeteg tervezői ruhám van, amiket csak úgy kaptam -, tudva, hogy hány lány ölne egy munkáért, ahol objektívan ugyan nem, de szubjektíven talán szép ruhákat nézegethetnek, ÉS senki nem fogdosná a feneküket. - Mit gondolsz? – kérdezi Freddie, ahogy egymásba karolva közeledünk a tapasokkal és apró, de természetesen kacsalábon forgó palotából szalajtott szendvicsekkel teli svédasztal felé, aminek biztos akad flancosabb és franciább neve, elvégre simán svédasztalnak hívni valamit elég snassz, de vagy nem ismertem a szót, vagy nem jutott eszembe. Oh, well. Remélhetőleg senki nem fog rákérdezni. – Ha engem kérdezel, nem kell sokat várnunk az első plágiumvádakra. Az a gyöngyberakásos sifonszoknya azzal a mintával és színekkel… arcátlan másolata Laura munkájának. Fogalmam sincs, hogy írhatok erről bármit is, ami nem tűnik majd totális lehúzásnak. Nem igazán tudom, kire gondolhat Laura alatt, lévén, hogy legalább három különböző tervező ugrik be ugyanezzel a keresztnévvel, de azért bólintok, miközben kiszolgálom magam a második pohár pezsgőmmel. - Nem volt semmi szembeszökően új ötlet, amennyire láttam – értek egyet részben, mert… tényleg nem volt. – Nosztalgikus stílus, ugyanúgy, mint idén és tavaly minden. A retrohullám még mindig tart, gondolom. Most Freddie bólogat, a fél kezében már egy szendviccsel, aminek a tetejére valaki, valahogyan hattyút hajtogatott egy darab sonkából. Wow. Új szintekre emelkedik az origami. - Ebben egyetértünk, még ha nyilvánvalóan nem is ugyanakkora szenvedéllyel – vigyorog rám, aprót lökve a vállamon a vállával. Elmosolyodok, míg ő folytatja. – Remélem, nem bánod, hogy ennyiszer rángatlak el magammal divateseményekre! Hiába, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy lássam a fancsali arcodat; mindig megnevetett. Hitetlenkedve vonom fel az egyik szemöldököm. – Egy férfi, aki korban nem lehet az apám, nem akarja, hogy megvillantsam a mellem, és még tisztel is, jaj, csak ezt ne? Kézzel-lábbal kapálózok, hát nem látod? - Elfelejtetted a tőlem kapott ruhákat – kacsint rám játékosan, szakszerűen végignézve rajtam. Elégedett lehet a látvánnyal (ami tudom, hogy a méretezés pontosságának szól, és nem nekem, mint nőnek, úgyhogy nem zavar), mert nagyot biccent. - Remélem tudod, hogy ezeket soha máshova nem tudom felvenni. A munkájából adódóan Freddie sokkal pozitívabban gondolt a haute couture-ra, mint én, és a legtöbbször az alkalomra illő ruháimat is ő választotta ki, illetve finanszírozta. Az ügynökség ritkán enged meg ilyesmit, hiszen kétélű fegyver megengedni egy kliensnek, hogy azt adjon ránk, amit csak akar, de Freddie amolyan VIP tagnak számított, voltaképpen csak azt nem tehette meg, amit nem akart. Különben is, nincs problémám a választásaival; mindig gyönyörűen választ, sosem kényszerít túl rövid vagy kihívó ruhákba, és ugyan a mostanié dekoltáltabb, mint amit kényelmesnek tartanék, előre kikérte az engedélyem. - Soha ne mondd, hogy soha – von vállat, és vidáman odaint egy elegáns, negyvenes nő felé, majd grimasszal az arcán fordul el tőle. – Különben is, nincs okom visszakérni őket, én sem fizetek értük. El sem hinnéd, hány tervezőhöz fordulhatsz egy méretre szabott ruháért, akik aztán nem hajlandóak semmit elfogadni érte. Azaz, semmi pénzbelit. A jó szavaknak a blogomon mindig örülnek, csak azt felejtik el mindig, hogy ez nem így működik – vigyorodik el. - Szóval, kihasználod őket. - Voltaképpen igen. A csendes nevetésünknek részemről egy elsétáló szőke üstökös vet véget; pontosabban, az ahhoz tartozó arc. Megfeszülök, és heves pislogásba kezdek, hátha csak a szemem szórakozik velem, de nem, az alak nem tűnik el, nem változik mássá. Alicia marad. A terem mintha forogni kezdeni. Miért, miért, miért ekkora kurva a karma? És miért éppen most? Nem mintha máskor szívesebben szembenéznék vele, de… mégis. Létezik valami felsőbb hatalom, ami kiszagolta, hogy jól érzem magam, és ez nyilván nem maradhat így, ezért ideküldte a múltat? - Hé, Freddie, megengeded, hogy egy kicsit szétnézzek? – érdeklődök halkan a kísérőmtől. Freddie, aki időközben szenvedélyes gesztikulációval teli beszédbe elegyedett egy öltönyös férfivel, meglepetten néz rám. – Hmm? Ó, persze, menj csak! Találkozzunk a liftnél egy… - az órájára pillant -, két óra múlva? - Természetesen – sajtolok ki magamból egy udvarias mosolyt, inkább a társalkodó partnere, semmint Freddie érdekében. A mosdók felé veszem az irányt. Az emlékek olyan élesen villannak újra és újra a gondolataim közé, mintha csak tegnap éltem volna át őket, nem pedig évekkel ezelőtt. A kezem nem remeg, de határeset, az orrom pedig fantomszerűen megtelik a szex mindent elsöprő szagával, hiába tudom, hogy a levegőben csak drága parfümfelhők lengedeznek. Mire a női mosdót jelölő ajtóhoz érek, hányni tudnék, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne csapjam be magam után. A fülkék felé fordulnék, és csak ekkor tűnik fel az alak, aki az egyik tükör előtt igazítja a sminkjét. Ó, baszdmeg. Remélem, a hányás még tud várni egy keveset. - Hello, Alicia – köszönök rekedten, pedig szívem szerint csak kifordultam volna a helyiségből. - Kicsi a világ, mi? De nem akarok menekülni, és nem csak azért, mert mindez nem Alicia hibája, hanem mert nem akarom megengedni magamnak ezt a gyengeséget. Nevetséges, hát hány éve nem láttam már, és elég egyetlen pillantás, egy emlékbevillanás, hogy az összeesés határára kerüljek? Nem, még mit nem. De nagyon kéne egy cigaretta.
“Memories are bullets. Some whiz by and only spook you. Others tear you open and leave you in pieces.”
Mindig szórakoztat, mikor gazdag, férjes emberek bérelnek fel maguk mellé escortnak. Egyrészt viccesnek érzem, hogy pont rám van szükségük, másrészt kárörömmel gondolok az otthon ülő feleségükre, aki minden bizonnyal gyémántnyakéket kap majd kárpótlásul apuka görbe estéjéért, mit sem tudva a dologról. Ül a nagy luxusban, bármit megvehet magának, csak épp azt nem tudja elérni, hogy a férje ne kúrjon félre. Hogy ne vágyjon másra. Mind másra vágynak… Nem értem, nők miért akarnak férjhez menni. Nem találkoztak még egyébként férfiakkal? Mert aki úgy jobban ismer párat, vagy egészen sokat, mint mondjuk én, az eléggé leszűrheti a konklúziót: a pasik a farkuk után mennek. És a farkuk fene kíváncsi egy dolog. Szerethetik odaadással a feleségüket, mondhatják, hogy ő a legjobb barátjuk, lehet ő a mindenük, ha egy csinos kis csaj elriszál előttük, és kínálkozik a lehetőség, hát a farkuk a csinos kis csaj szoknyája alatt fog kikötni előbb-utóbb. Az asszony meg megkapja szíve minden szeretetét. Hova dugja? Vegyük például a kedves Joshuát. Évek óta visszatérő vendégem, egyébként chicagoi, felesége van, három szép gyereke, kettő már nagykorú, az utolsó most van egyetemválasztó körúton valahol. Neki ruhagyártó cége van, pár tucat, valószínűleg olyan helyen, ahol nem gond az, ha hat évesen már dolgozik a gyerek. Nyomás alatt nő a pálma, ugyebár. Tajvan. Tajvani cégei vannak, tudtam én, hogy tudom. Szóval Joshua alapvetően tök normális, ha nem számítjuk, hogy attól gazdagszik meg, hogy kiskorúakat dolgoztat, valószínűleg embertelen körülmények között. Ha nem ő, hát megtenné más, nem? Joshua teljesen nyugodtan alszik, köszöni szépen. Pár orgazmus után biztosan. Reggel felkel, zabkását reggelizik gyümölccsel, mert fő az egészség. Képen csókolja az asszonykát, homlokon a három gyereket, akik egyébként még mindig otthon laknak, fejenként két autóval a garázsban, saját lakrészben, és valószínűleg azért vannak épp fent, mert nemrég jöttek haza valami buliból, a konyhába járultak valami kajáért. Bevágódik a Teslába, mert hát Joshua óvja a környezetet, az számára fontos, bemegy a céghez, eldolgozgat egész nap, vannak jobb, rosszabb napjai, aztán hazamegy, megvacsorázik csodás családja gyűrűjében, akik csillogó szemmel figyelik, amint elmondja, épp rossz vagy jó napja volt a melóban. Elvégre nekik sem mindegy, hány millió a profit aznap. Ezek után, bezárkózik a dolgozószobájába, és pornót néz, míg el nem jön az ideje, hogy lefeküdjön. Ha a pornó különösen jó volt, és beleürítette a napi feszültséget egy gondosan odakészített ultrapuha, ötrétegű papírzsepibe, akkor az asszony fellélegezhet, és békésen, egymást átölelve szenderülnek álomba a szatén ágyneműben. Ha nem volt jó a kínálat, vagy esetleg megzavarták abba, hogy élvezze a pornóját, akkor természetesen az asszonyka odafent a hálóban aznap teljesíteni kénytelen. Lehetőleg sötétben, misszionárius pózban, minél kevesebb hanggal, hogy a kedves, dolgos férj nyugodtan képzelhesse, hogy a nagymellű tizenéves pornószínésznőt farkalja. Szerencsére ettől hamar ellövi, amit el kell, ezúttal még zsepire sincs szükség. Alvás, anyuka kicsit később csatlakozik, valószínűleg gyorsan megmosdik előtte. Aztán vannak napok, mikor Joshua üzleti úton van. Fontos, kihagyhatatlan utak ezek, amiket az asszonyka csak unna, és különben is, neki magának is annyi dolga van, hát ki találkozik a lányokkal a klubból, ha nem ő? Szóval Joshua egyedül megy pár napos üzleti utakra, ide-oda. Tajvant kifejezetten kedveli, mindenféle jó hely közel van hozzá, kiruccanhat. New Yorkban nincs ideje, vagy kedve felkeresni ilyen helyeket, viszont ismer egy nőt, aki garantál neki bárkit, aki a kedvére szolgál, miközben még villogtathatja is az oldalán. És Joshua ezt élvezi. Joshua ezt megtervezi, akkurátusan. A ruhát, a cipőt, az alsóneműt, de persze csak miután alaposan átnézve a kínálatot, kiválasztja a megfelelő nőt. Az ártatlan tekintetű szőkéket kedveli, így ma én is ártatlan tekintetű szőke vagyok. Joshua egyébként ötven felett van, lassan hatvan, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy folyton retró szerelésekbe bújtat. Ma egészen konkrétan úgy érzem magam, mint egy ledér diszkógömb. Komolyan nagy a kísértés, hogy valamelyik reflektor elé állva nekiálljak pörögni, biztosítva ezzel a kellő hangulatot. A ruhám kvázi flitterekből áll, kurva kényelmetlen, szúr, viszket, zörög. Hogy mitől ledér? Gyakorlatilag nincs háta. Annyira nincs háta, hogy nem tudtam alá BUGYIT venni. Bugyit. Nem mintha különösebben zavarna, hogy kommandóban nyomom, de leülésnél komolyan figyelnem kellett, hogy ne forduljon el a ruha, mert különben a taktikusan aszimmetrikus kivágás pont kivillantotta volna a vágatomat. Mikor állok, tulajdonképpen csak a derekamból látszik több, mint bármilyen miniszoknyában látszódna, de nagyon hamar kinézhetnék nagyon illetlenül. Joshua imádja, míg a divatbemutatót néztük, végig a fenekemet markolászta, persze ruhán belül. Nekem meg a füléhez hajolva arról kellett suttognom, miként is elégíteném ki orálisan őt, és a modellt, amelyik épp előttünk lépked. Joshua szereti az ártatlanul kinéző szőkéket, akik egyébként kurvára nem ártatlanok, hanem nimfománok. Így ma én egy ártatlanul kinéző szőke nimfomán vagyok. Nem tudom, hányféleképpen vagyok képes még elmondani, milyen szívesen leszopnám, és ez azért nagy szó, mert alapvetően egész sokféleképpen el tudom mondani, ez a munkám. Ki kell mennem a mosdóba, így a fülébe sutyorgom, hogy jöjjön utánam, tegyen magáévá a női mosdó fülkéjében, aztán otthagyom. Ezzel el lesz egy darabig. Nem fog utánam jönni. Joshua imádja, mikor mocskosan beszélnek hozzá, de hogy illetlenül viselkedjen nyilvánosan? Joshua egy balfasz. Ha eddig még nem lett volna nyilvánvaló. De ma este Joshua az én balfaszom, szóval hajrá nekem! Érzem, ahogy felkarcol a ruha több helyen is, miközben pisilek, ami egyébként tök praktikusan egyszerű bugyi nélkül. Nem higiénikus, tudom. De egyszer-egyszer belefér. A táskámban amúgy mindig van egy, mert valamiért szeretik eltépni, vagy elrakni későbbre, ami rajtam van. Visszaigazgatom a szoknyám, meg hát a kivágást, az ebben a szerelésben a legfontosabb, aztán kilépek a fülkéből, és nekiállok megigazítani a sminkemet. Oda sem pillantok, mikor belép valaki, ennyire biztos vagyok benne, hogy Joshua nem fogja rámtörni a mosdóajtót. Mikor először felbérelt, még lekapcsolt villanynál csináltuk. Ennyire volt gátlásos. Mondjuk nekem jobb volt úgy, de hát nem nekem kell, hogy jó legyen… Azóta azért már fejlődtek a hálószobai igényei. Manapság arra próbálom rávenni, hogy próbálja meg elkapni az asszonyt is hasonló stílusban, hátha meglepődnek. Aztán a nevemen szólítanak, és én lepődök meg. A tükörből az érkezett nőre nézek, és kicsit hunyorogva próbálom felismerni, honnan is ismerős. Mert ismerős. És tudja a nevem. Mikor bekattan, honnan is, széles mosolyra húzódik a szám, bár inkább kaján, mint vidám. – A miénk meglehetősen. Csodálkoztam is, hogy egy ideje nem láttalak. Szülési szabadságon voltál, vagy valami? – kérdezem piszkálódva, végigtekintve rajta. Nem mintha bármi probléma lenne az alakjával, ami azt indikálná, hogy szült. Egyszerűen csak… szemétnek lenni vicces. Persze csak így privátban, odakint úgy tennék, mintha nem is ismerném. Mert nem is ismerem. Ami a hálószobákban történik, az ott is marad, és minden új esemény egy új tiszta lap. Máskülönben nem éltem volna túl az elmúlt éveket. Hmm… Mi is a neve… Va…nessa? Viola? Veronica? Nem, valami… kicsit franciás. – Egyébként szólíts Sabine-nak, kérlek. Többnyire azon a néven ismernek ezekben a körökben – teszem hozzá, miközben befejezem a púderezést, majd nekiállok felfrissíteni a rúzsom. Csak azért tudhatja az Aliciát, mert akivel aznap este voltunk, még apa kollégája volt, ismert gyerekkoromból. Van pár olyan, aki azóta is felkeres. Va… Valerie. Már ha ez az igazi neve. Szóval Valerie és én szolgáltattunk neki egy kis műsort annak idején. És Valerie nem örül nekem. Szomorú. – Ennyire nagy problémát okoz, hogy összefutottunk? Nekem szép emlékeim vannak rólad – fordulok felé, és megint végigmérem. Na már most. Nem vagyok leszbikus. De hetero sem igazán. Egy szép nő az egy szép nő, sokkal hamarabb elszórakozok vele, mint egy hatvanas, pocakos pasival. Mondjuk Valerie már akkor sem volt túl lelkes.
want you to tell me that i'm broken, that i'm finally choking, i'm not worth the rhyme i'm just a dime, a rusty token tell me that i'm fucked up, mentally unstable, tell me that i care too much about my whole damn fable
Ha nem érezném úgy, hogy az ebédem, illetve a vacsora gyanánt elfogyasztott pezsgő ütős kombinációja épp úgy akarja telibe színezni a falat, mint egy modern festőművész az üres vásznat, értsd, különösebb logika vagy megfontoltság nélkül, elképzelhető, hogy a szemem elé emelném a kezem. Na, nem azért, hogy ne lássam Aliciát, az elég gyerekes megoldás lenne, és sok hasznát se venném, tekintve, hogy a baj már megtörtént, de a ruha, amit visel, szemfájdítóan villog a szemembe. Nem tudom, hogy egészen eddig csak én nem feltételeztem a potenciális Miss USA Diszkókirálynő ’88 helyezését, vagy a rosszabbik végét fogta ki a „kliens választ ruhát” játszmának, de nem irigylem. Az a szabásvonal biztosan van elég kényelmetlen hozzá, hogy ne érje meg a látványt, hiába van fenomenális alakja. Egy részem a szépségét látva nem is érti, miért nem ad egy esélyt ő is a modellkedésnek, még ha tudom is, hogy nem mindenki akarja elhányni magát az escortozás gondolatától is. Fura népek. Nyelek egyet, és grimaszolva fogadom a szám kellemetlen ízét. - Már nem dolgozok annyit, és finomhangoltam egy keveset az ügyfélkörömön – felelek csak ennyit, miközben a táskámba nyúlok egy Tic Tac cukorkáért. Szinte büszke vagyok magamra a megfogalmazásért, mintha a „már nem dugok pénzért” bármivel rosszabb lenne. Az is, csak nem itt, és nem most, ebben a társaságban. Nem ismerem elég jól Aliciát, és őszintén, nem is akarom - semmi személyes, de senkivel nem akarok jóban lenni ezekből a körökből -, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, ezt a fejleményt ő inkább hátralépésnek tekinti, semmint fejlődésnek. Valahogy annak a típusnak érzem, aki erre inkább csak felvonná a szemöldökét és megkérdezné, miért csinálom ingyen azt, amiért mások fizetnek is. Kétlem, hogy megértené a „nem akarom magam ennél is nagyobb kurvának érezni” érvemet. - Gondoltál rám? – vonom fel a szemöldököm, félig-meddig elkönyvelve magamban, hogy a hangom ismét normális. Vagy valami olyasmi. – Megható. Pedig nem is a legjobb formámat hoztam – teszem hozzá, és a mosdókagylókhoz lépve egy kis hideg vizet engedek a csuklóimra. Nem hiszem, hogy Aliciát túlzottan meghatná, ha pedig mégis, legfeljebb elkönyvel gyenge gyomrúnak – amit már amúgy is volt lehetősége megtenni. És még finoman fogalmaztam. Az az este, amikor megismertem Aliciát (azaz, most épp Sabine-t) messze nem volt ugyan a legrosszabb escort-dugós élményem, de az volt az első… többszemélyes kalandom, egy férfival és több lánnyal, és sose fogom tudni megbocsátani, amiért hagytam magam megvenni valami ilyesmire, ahelyett, hogy esélyt adtam volna a saját kísérletezéseimnek. - És te, Sabine? A diszkógömbködés jobban fizet? Gondolj rám, ha új munkaerőt kerestek – biccentek egy piszkálódó mosollyal a ruhája felé, erősen megnyomva a – nem igazi - nevét. Nem mondanám, hogy egy csapásra jobban vagyok, mert ez nem így működik, de megtanultam már, hogy érdemes minden apró, normálisra emlékeztető kapaszkodót megragadni, ha leakarod rázni magadról a kellemetlen érzéseket. Az élcelődés pont ilyen. Ha úgy viselkedsz, mintha minden rendben lenne, előbb-utóbb talán el is hiszed. Fake it 'till you make it, baby. Nekem szép emlékeim vannak rólad. Még ha csak piszkálódik is, más esetben bókként értelmezném, attól függetlenül, hogy férfi vagy női szájból hangzik-e el, de a körülményekre való tekintettel képtelen vagyok neki örülni. Minden lány arra vágyik, hogy valaki megdicsérje a teljesítményét, amiért fizettek neki. Jól színleltél orgazmust, ügyesen tartottad vissza a könnyeidet, ezt is mondhatná. - Örülök, hogy legalább az egyikünknek jó volt – motyogom, és én is előkapom a rúzsomat, inkább a mozdulat megnyugtató hatásaiért, semmint mert tényleg szükségem lenne rá. Egy minőségi rúzs manapság két napig is rajtad marad, hacsak te nem akarod úgy. – Kivel érkeztél és hány éves? Ötven és a sír között? A legtöbb escortért fizető pasas idős volt. Ha fiatalok voltak, általában a heteroszexualitás hiánya kapcsán kérték a segítségünket. Mint Freddie, aki azt hiszem, fiatal harmincas lehetett, de nem mernék rá megesküdni. Jobban félti és őrzi a korát, mint egy középkorú nő. Amikor végzek a sminkem igazításával, a plafont kezdem fürkészni, annak reményében, hogy füstjelzőmentes a helyiség. Nem látom készülék nyomát, úgyhogy megkockáztatom a dolgot, és rágyújtok. Már az első füstfelhő kieregetése után tisztábbnak érzem a fejem. - Kérsz? - nyújtom a cigarettatárcámat Alicia irányába, nem kommentálva a meglepően érdeklődő tekintetét.
“Memories are bullets. Some whiz by and only spook you. Others tear you open and leave you in pieces.”
Nem veszi magára a szenyózásom, igazából nem is bánom, nőket a külsejükkel bántani aljas, és ebben az esetben még csak nem is lenne igaz, nem úgy néz ki, mint aki szült. Van annyi minden más, amivel lehet piszkálni embereket, a külső az olyan üres téma erre. Szinte unalmas. Úgyis bárkibe bele lehet kötni, nem? Azért értem, mit mond, legalábbis érteni vélem, mit jelent nála, hogy finomhangolt. Ismerek lányokat, akik szintén finomhangoltak. Priscilla nem sokáig tűri őket nálunk, egy idő után átkerülnek diszpécser szerepkörbe, majd szép lassan eltűnnek. Nem minden munka jár szexszel, de nem sok olyan van, ami kifejezetten úgy indul, hogy nem lesz szex, és azok nem is fizetnek sokat. – Hmm… Ha neked úgy megéri – vonok vállat nemtörődöm stílusba, mert tényleg semmi közöm hozzá. Megértem az indokait. Ismerek nálunk is olyan lányokat, akik ebből lelkiismereti dolgot csinálnak, sápítoznak, hogy eladják a testüket, nem tudják élvezni, undorodnak ettől-attól. Na már most, én nem vagyok a legbevállalósabbak között, Priscilla nagy bánatára, de amit csinálok, azt jól csinálom. És tulajdonképpen élvezem is, csak bele kell élnem magam, és jó képzelőerővel kell rendelkezni. Ez a munkám. Szeretek jó lenni abban, amit csinálok. És szeretek jól keresni. - Mint te is mondtad, ez a világ kicsi, és hát… az azért nem egy mindennapi este volt – magyarázom, miért is vettem észre, hogy… nem vettem észre az utóbbi időben, hogy itt lenne. Másokkal is így van, akikről tudom, hogy hasonló körökben mozognak, nincs is más dolgom ilyen estéken, mint megfigyelni. Megfigyelni embereket, kapcsolatokat, fejben jegyzetelni, inkább, mint hogy arra figyeljek, ami éppen történik néha. Iszonyat unalmas tud lenni egy-egy ilyen… Pláne a hatszáztizennegyedik. Felnevetek, mikor beszól a ruhámra, mert hát semmi olyat nem mondott, amire ne gondoltam volna magam is. A fejem fölé emelem a kezeim, és megpördülök párszor, a förmedvény kifejezetten csilingel közben, mire megint fel kell nevetnem. Röhejes. – Ne is mondd. A mániájuk annak a korszaknak a leggiccsesebb ruháját rám adni, amiben épp nagy kanok voltak. Úgy tűnik, a mai a nyolcvanas években ért szexuálisan. Bár lehet, hogy hamarabb kapott meg egy diszkógömböt, mint egy nőt – jegyzem meg, ahogy abbahagyom a mozgást, és pár másodpercen belül a csilingelést is. – Egész este azon gondolkodom, vajon felkérnek-e még ma hangulatvilágításnak– teszem hozzá, vigyorogva. Még csak nem is ez a legszörnyűbb ruha, amit hordtam meló kedvéért, szóval nem panaszkodom. De viccelődni lehet, sőt, igazából csak azt érdemes. Nem kaphatok mindig Diort, Versace-t, Dolce and Gabbanat, Chanelt. Néha diszkógömbnek kell lenni. Szexi diszkógömbnek. Íme. Elhúzom a szám, ahogy arra utal, ő nem élvezte a kis közös munkánkat, mert… tessék, ezzel most utólag tönkretette az egészet. Szeretem a szexet, szeretem a szexet nőkkel, és mivel az akkori pasi nem volt egy Adonisz, Valerie volt az este fénypontja. Erre kiderül, hogy kvázi erőszakot tettem rajta, amitől az egész… Mehh. Nagy híve vagyok annak, hogy mindenki azt tesz a hálóban, amit szeretne, egészen addig, amíg tényleg szeretné. Mármint mit érdekel engem, ha valaki arra izgul, hogy másokat fenékbe rak? Hajrá neki! Csak ne az én fenekembe. A határaim szerencsére könnyen meghúzhatóak, és azokhoz tartom is magam. Ha Valerie nem volt kényelmes azzal, ami történt… nem kellett volna megtörténnie. – Tessék, most utólag elrontod nekem is az egészet – sóhajtok fel, mintha én lennék az áldozat. Oké, kicsit az is vagyok. Nem szeretek olyat csinálni másokkal, amit azok nem akarnak. Tudom, fura vagyok. Vagy csak nő. A férfiak ilyen szempontból kevésbé finnyásak, ők úgy vannak vele, hogy a nő csak nem tudja, mennyire akarja valójában, hiába mond nemet. Persze nem mind. De a többségük. – Mint az esetek kilencven százalékában… De a jobbik fajta, szóval nem panaszkodom. Csak a ruhaízlése hülye – mutatok végig magamon, ezt prezentálandó, mikor rákérdez, kivel jöttem. Mármint értem én, jól nézek ki benne, de jól néznék ki valami olyanban is, aminél nem áll fenn a veszélye, hogy el fogja vágni az ujjait, miközben majd megpróbálja levenni rólam pár óra múlva. Vagy nem viszketek tőle MINDENHOL. Igen, most egy nem viszketős ruhát el tudnék viselni. Cigivel kínál, én pedig egy kis gondolkodás után elveszem. Joshua szivarozik, néha ő azt szívja, miközben én… Szóval ő nem tartozik azok közé a vendégeim közé, akiket zavar. – Jól sejtem, hogy nem füves, ugye? – kérdezem azért, bár nem is tudom, milyen válaszban reménykedek. Határozottan feldobná a bulit, ugyanakkor meg Joshua abban nem igazán szokott benne lenni. Én mikor hogy. Néha jól esik. Például mikor olyan ruha van rajtam, ami szétkarmolja a seggem. Mindenesetre most rágyújtok arra, ami van, mivel nem gyakran szívok, épp eléggé el fog lazítani ez is. – Na és veled mi a helyzet? Hagy találjam ki… Valami meleg pasi karján jöttél? Egyébként úgy nézünk ki, mintha ránk hányt volna a csillámfaszláma – merem végig magunkat a tükörben, nem kicsit cinikusan. De még az ő ruhája is sokkal élhetőbbnek tűnik az enyémnél. A meleg pasik ilyen szempontból jobbak, ők nem élő szexbabát, hanem élő próbababát öltöztetnek.
want you to tell me that i'm broken, that i'm finally choking, i'm not worth the rhyme i'm just a dime, a rusty token tell me that i'm fucked up, mentally unstable, tell me that i care too much about my whole damn fable
Valamivel könnyebb úgy teljesen (vagy majdnem teljesen) kivenni a részem a beszélgetés menetéből, hogy sikerül megtalálnunk egy közös nevezőt a „beszólok, de nem akarlak igazán bántani” hozzáállás jótékony mezején. Ismerős terepet jelent, és ha másra nem is tanított meg ez a hivatás, az ismerős dolgokra való ösztönös, monoton reakciót egy életre a fejembe verte. Nevess, amikor viccet hallasz, legyen akármennyire is lapos, hümmögj és érts egyet, amikor a partnered hangsúlya lelassul, vagy habozásba kezd. Egyszerű, mint most visszazökkenni az élcelődés világába. Igazából ironikus, hogy Alicia látványa kavarta fel a gyomrom – noha nem abban az értelemben, ahogy ez normál esetben hangzana -, és ő az, aki meg is nyugtat. Ha van Isten, beteg a humora. Nem mindennapi este, ebben egyetértünk, forgatom meg a szemeimet, de inkább nem kommentálom. Haladjunk előre, a múltat pedig felejtsük el, ennek a hozzáállásnak köszönhetem, hogy még élek – de a depresszióm tiltakozna vele, hogy mennyire megy hatékonyan ez a felejtés dolog. - Ne légy előítéletes – vigyorodok el a kis előadására, és a kifejezés valamivel őszintébb, mint amennyire nem az. – Lehet, hogy tapadtak rá a diszkógömb-ruhás csajok, és csak az emléket szeretné felidézni. Ha a frizurákból és a bajszokból indulunk ki, abban az időszakban mindenkinek volt esélye. Meg a hasitasikból, amit valamiért tízévente újra elővesz valami beállt divatszaki, mert nincs is jobb, amikor önkielégítesz a kulcsod előhorgászása közben. Ki tudja, talán tud valamit, amit a többi földi halandó nem. Nem mintha bármi problémám lenne a nyolcvanas évekkel, szívesen élnék is benne. Ki ne vágyna egy kis hidegháborúra, Madonnára, és még erőteljesebb szexizmusra? Főnyeremény. Felsóhajtok, és engedem, hogy egy kevés irritáció is megjelenjen a hangomban. Ez igazából jó hír; a harag egy olyan érzés, amivel nap, mint nap szembetalálom magam, tudom, hogyan kell kezelnem, a PTSD-tünetekről ezt viszont nem tudom elmondani, és érthető okokból soha nem is akarom. – Te voltál az est legkevésbé zavaró eleme, tudod jól, ne játszd a sértettet. Ha azt akarod, hogy azt mondjam, szép melleid vannak és jó vagy az ágyban, tessék: szép melleid vannak és jó vagy az ágyban. Boldog vagy? Remek, akkor engedd el a témát. Láttuk egymást vagináját, éljen, legyünk puszipajtások, és soha ne emlegessük újra. Értelemszerűen nem Aliciát hibáztatom a dolgokért, ő ugyanolyan… hát, nem áldozat, mert magamat sem nevezném annak, de mindenesetre olyan volt azon az estén, mint én. Nem tehet semmiről, különösen arról nem, hogy fényévekkel jobban kezeli a lelkivilágát, mint én. Legalábbis feltételezem, hogy van lelkivilága, még ha ennek jelét eddig nem is nagyon adta. Nem sértegetni akarom, csak megállapítottam. Őszintén, irigylem tőle. - Sajna, nem. – Szomorú tény, de ezek csak sima mentolos cigaretták. Nick által nem nehéz fűhöz jutnom nagyjából bármikor, amikor megkívánom, sokszor még házhoz is hozza - szinte hallom a fejemben a kérdést Alicia hangján, hogy dugunk-e -, de túl nagy lenne a kísértés, ha escortozás közben is tartanék magamnál. Állandóan be lennék szívva, és lehet, hogy a társaságaim fele ezt észre se venné, mert nem tartanak többnek egy húsdarabnál a karjukon (vagy ázsiai húsdarabnál, ha épp rasszistákkal van dolgom, és hangsúlyozni akarják az „egzotikumomat”), ellenben a másik felük olyan borzalmas értékelést hagyna rólam a közvetítőcégnél, hogy soha többet nem vágyna rám senki, mint kísérőre. Persze, dugni továbbra is dugnának velem, de kétlem, hogy oda valaha is vissza tudnék térni, most, hogy tudom, milyen nélküle. Mint megpróbálni kávé nélkül élni, miután koffein került a szervezetedbe. Sok sikert. Ha szükséges, meggyújtom a cigijét, mielőtt az ajkaim közé csippenteném, és ugyanezt tenném a sajátommal. Most ugrik a majom a vízbe, gondolom, ahogy felfelé fújom az első füstfelhőket, de – egyelőre – nem zúdul ránk egy második özönvíz. - Ezt egyedül a ruhámból megmondtad? Lenyűgöző – vallom be, szégyentelenül a padlóra hamuzva. Úgyis feltakarítják, legalább így lesz mit. – Felkapott divatblogger, és kérlek alássan, ez egy… basszus, elfelejtettem, kinek a ruhája, szóval maradjunk a csillamfaszlámánál – pillantok le magamra. Tény, nem az én ízlésem ez a Ms. Disney Hercegnő akármicsoda, de sokkal élhetőbbnek tűnik Alicia ruhájánál. Én csak a mellem kiesésétől félek, nem a seggemétől. Az előbbit legalább látod, amikor megtörténik. - Akarsz lőni egy fényképet? – intek a tükrök felé. Nem gondolom komolyan, de ha tényleg vágyna rá, én nem veszem el tőle az örömöt. - Ha októberben posztolod, senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy ezek jelmezek. Drágák, de akkor is. - Hogy megy a munka általánosságban? – érdeklődök újra, majd pontosítva folytatom. – Vannak terveid a jövőre? Én épp lakásra gyűjtök; ezért csinálom még mindig ezt a szart.
“Memories are bullets. Some whiz by and only spook you. Others tear you open and leave you in pieces.”
- Nem előítélet, hanem az évek alatt leszűrt tapasztalat – biggyesztem le az alsó ajkam, mikor azt mondja, előítéletes vagyok. Nem mintha ne lennék az, előítéletes vagyok, mint a fene, és még csak nem is vagyok hajlandó szégyellni magam miatta. Sok minden miatt nem vagyok hajlandó szégyellni magam, ami miatt mások szerint kéne, de én meg jól elítélem őket, ha már ők is engem, szóval ennyi. – És nem csak úgy általánosságban, hanem ezzel a konkrét pasival. Mikor először csináltuk, lekapcsolta a villanyt. Mármint érted, nekem az nem épp hátrány, de neki akkor meg nem volt mindegy, hogy ki fekszik alatta? – forgatom a szemem. Mai napig nem értem az ilyeneket. – Szerintem a neje volt neki az első, az is csak misszionárius pózban, mert úgy illik. – Ezt mondjuk úgy kifejezetten tudom is, tényleg csak úgy csinálta vele. Közben meg tőlem igényli, hogy mocskosan beszéljek hozzá minden nőről, aki kicsit is megmozgatja a fantáziáját, szóval nem igazán értem a pasi dinamikáját... De nem is azért fizet, hogy értsem. Felvont szemöldökkel nézek Valerie-re, ahogy ingerülten arra kér, ejtsük a kis édeshármasunk témáját, én meg így elgondolkodom, hogy akkor úgy mégis miről szeretne velem beszélni? Már nem fekszik le másokkal pénzért, szóval arról nem. A közös szép emlékekről sem. Gondolom felszedni sem szeretne, szóval így...? – Nem épp bókokra vadásztam, bár köszönöm. Szép melleim vannak, és jó vagyok az ágyban – vigyorodom el, aztán felvetem a fejem, hátradobva a hajam, amitől megint csilingel a ruhám, szóval nagyon hatásvadász a mozdulat. Annak is szántam. –Egyébként meg már ne is haragudj, de ha úgy szeretnék tenni, mintha a te traumád is engem érintene a legrosszabbul, akkor az az én dolgom, oké? – kérdezem kihívó hangsúllyal, bár nehéz komolyan venni még saját magam is. Egy színpadias sóhajjal visszafordulok a tükör felé, megigazítani a hajam, amit elcsesztem a nagy dobálással, de azért a tükörből rákacsintok. Egyébként annyira nem is láttam a vagináját. Mármint... láthattam volna alaposabban is. Azt talán még ő is jobban élvezte volna. A puszipajtásság meg már tudtommal meg volt, és emlékeim szerint jó volt benne. - Ahh nem is baj, melóban annyira nem szeretem, csak ha a másik is szív, mert betompulok tőle, azt meg azért nem mindenki tolerálja – vonok vállat arra, hogy nem füves a cigi, és mikor felajánlja, a gyújtója fölé hajolok én is a kölcsönkapott szállal, mélyen leszívva az első slukkot. Vagy két hete az első. Próbálok nem ráfixálni, szívás lenne akkor elpatkolni rákban, mikor végre összegyűlik annyi pénzem, hogy nem kell dolgoznom. Milyen kiábrándító lenne már? Plusz hát néha sokáig kell bírnom levegő nélkül, és nem esztétikus, mikor egy nőt szopás közben elkap a köhögő görcs, mert a tüdeje lepra. Pedig hű, de rá tudnék szokni a cigire... – Elie Saab – mérem végig újra, mikor azt mondja, elfelejtette, kitől van a ruha. Csak nekem tök egyértelmű? – Mondjuk attól még csillámfaszlámás, de nem egy rossz darab. Innen tudom, hogy nem olyan adta rád, aki meg akar húzni. – csak hogy tudja, miért tippeltem meleg pasira kísérőként. A nem meleg pasik sem mindig kint-a-fenék-és-a-cici szörnyűségeket adnak rám, csak a szexuálisan egyébként visszafogottabbja. Általában inkább olyan ruhákat, ami egy számukra szex-szimbólum jellegzetes megjelenését utánozza. Ha még egyszer olyan ruhát kell viselnem, mint Sharon Stone az Elemi ösztönben... Felnevetek, ahogy javasolja, hogy lőjünk egy képet, mert csakis. Kilógó fenekű diszkógömb akartam lenni egyébként is Halloweenkor. – Tudod, hogy mit tenne most egy képpel rólunk az a csillámos filter? Amelyik amúgy is indokolatlanul csillámot rak mindenre. Két fehér paca lennénk, kivéve a cicijeid, meg a fenekem. Megkapó kép lenne, mehetne az albumba – fordulok háttal a tükörnek, és pózba vágom magam, hogy megnézzem, milyen a látvány. Ja, csodás lenne. Nem mintha amúgy nem néznénk ki jól a szó szoros értelmében. Csak ne lenne ennyire túlszexualizálva, és lenne ennyire élhetetlen az egész. Ezekből a gondolatokból a kérdésével visszaránt a valóságba, mire szívok egy újabb slukkot a cigimből. Jó mélyet. – Én nem sietek annyira abbahagyni ezt az egészet, ha eddig nem lett volna egyértelmű. Ebben jó vagyok, itt kiismerem magam, ez az én világom. Nem éppen azért dolgozom, mert különben éhen halnék, még ha úgy is indult... Mármint... én tökre megértek mindenkit, aki menekül ebből, de én nem érzek rá késztetést. Szóval ha olyan beszélgetésre vágysz, amiben elpanaszkodsz valakivel, hogy mennyire rossz ez, meg milyen sanyarú sors, akkor nem én vagyok az embered. Azt sajnálom, ha ezt úgy kell csinálnod, hogy nincs más választásod, azt senkinek nem kéne megélnie. De akkor nem épp ugyanazt az oldalát éljük ennek – mondom elkomolyodva az előző bolondozás után. Ezért nem barátkozok nagyon más escortokkal, mindegyik azt hiszi, hogy majd rokonlelkek leszünk, és elpanaszoljuk egymásnak a sanyarú sorsunkat, de... senkinek nincs köze ahhoz, miért csinálom, amit. És nem lesz jobb attól, ha picsogok róla. Ezt dobta a gép. Meg a drága papa. Nem véletlenül voltak az első kiszemeltjeim a legközelebbi barátai, remélem hall róla, hogyan tartja el magát nélküle a szeme fénye. Csak hogy neki is szar legyen.
want you to tell me that i'm broken, that i'm finally choking, i'm not worth the rhyme i'm just a dime, a rusty token tell me that i'm fucked up, mentally unstable, tell me that i care too much about my whole damn fable
- Ahogy mondod, legalább neked sem kellett őt látnod. Én csak örülnék neki – vonok vállat könnyedén, az egyik könyökömet a másik kezem tenyerén támasztva meg, miközben a mosdókagylónak dőlök. – Gondolom nem egy alsóneműmodell testével áldották meg az égiek. Éppen elég felemelő lehet hallani a „vajon megáll a szívem, vagy nem áll meg?” szuszogásokat, meg érezni a sörhasát a tiednek csattani. Ugh, bocs, ezt nem kellett volna vizualizálnom – érintem meg fintorogva a hasam, amikor az újra a tartalma kiadásával kezd fenyegetni. Hála az égnek, elég néhány mély levegőt vennem és kismacskákra gondolnom, hogy magam mögött hagyhassam a nem túl vonzó, középkorú test emlékét, amit az agyam előszeretettel vetített le elém. - Szegény nő. Reméljük, hogy legalább ő is ismeri a szeretők fogalmát. Vélhetőleg igen. A gazdag feleségeket sok mindennek lehet nevezni, de az önfeláldozó elég ritkán kap helyet a felsorolásban, és még ha mínuszos intelligencia hányadossal is rendelkeznek, a pornók korában nagyjából két percükbe telik rájönni, hogy a szexuális életük messze nem ideális. Persze, ilyenkor szokott bekövetkezni a másik véglet, amikor is átesnek a ló túloldalára és szent meggyőződésük lesz, hogy a jó szex bizonyára pont olyan, mint amit a képernyőn láttak - elvégre hogy sikított már az a nő -, elolvasnak egy rakat „miért jobb az anál a hagyományos szexnél?” cikket, és csak a megvalósítás során jönnek rá, hogy áú, ez igazából fáj. Jobb esetben egy ilyen koppanás után kezdődhet el valójában a testük és az azzal járó élvezetek megismerése. Rosszabb esetben pedig sosem lesz orgazmusok. Szomorú, de legalább egy luxusautóban siránkozhatnak miatta. Aki azt mondja, hogy a pénz nem boldogít, hazudik. Esküszöm a csillagokra az égen (nem mintha New Yorkban látnánk belőlük bármit is, úgyhogy igazából mindegy), megpróbálom Aliciát komolyan venni, de a csilingelésnél megtörik bennem valami. Eddig nem realizáltam, hogy ez a ruha egy szélharang is. Micsoda multifunkció. Nem nevetek hangosan fel, de egyikünk sem hülye; tudjuk jól, mit jelent az elfojtott horkantás, amit hallatok. - Rendben, drámakirálynő, ahogy neked jól esik. Nem tudtam, hogy ekkora mártír vagy, de ha szeretnéd, kereshetünk neked egy keresztet, amin megfeszülhetsz. – Igazából majdnem biztos vagyok benne, hogy voltam már legalább egy olyan saints and sinners partin, ahol az egyik meghívott szexi Jézusként érkezett, kereszttel meg minden. Amennyit verik a nyálukat a pénzre és a befolyásra, a gazdagok néha olyannyira nem tudnak a jó ízlés határain belül maradni. A társadalomtudomány szempontjából ez biztos érdekes téma lehet, de testközelből látni nemes egyszerűséggel csak undorító. - Oh, igen, az lesz az – biccentek a ruhám tervezőjének nevét hallva. Általában jobban kiismerem magam a márkák és a tervezők között, már csak a „nappali” munkámból adódóan is, de az is tény, hogy ritkán kérnek fel haute couture fotózásokra. Vélhetőleg alacsony is vagyok hozzá, és szerintem rasszban sem hozzám hasonló karaktert keresnek. – A cégem többnyire amúgy sem hagyja, hogy az ügyfél válasszon ruhát, pont az ilyenek elkerülése érdekében, de a melegek valahogy mindig kivételt képeznek a szabály alól. Nem mintha bánnám, vagy érdekelne. Mindaddig, amíg nem esik ki semmim sehonnan, nekem igazából mindegy, mi van rajtam. Fehérneműben is lazán elsétálgatok, ha az esemény azt követeli, csak nem mindegy, milyenben. - A partnered biztos értékelné – somolyodok el, szép lassan kivégezve a cigimet. A tekintetemmel követem a beállását a tükör elé, de egyébiránt nem követem. Nem ittam még eleget az ilyesmikhez, hiába én voltam a felvető fél. – Ha még nyomnák rá két rúzsfoltot, helyben elmenne. Megspórolhatnád az esti szórakozást. Meglep a kirohanása, de nem tudom, hogy azért, mert nem gondoltam rá, hogy támadásként érzékeli a szavaimat, vagy azért, mert meglepő szenvedéllyel áll ki magáért. Mintha ez a téma egy gyengepont lenne, ha beismeri, ha nem. Talán az is, talán csak belelátom. Ennyire azárt nem izgat. - Oké, oké, mély levegő! Jeez, ez csak egy kérdés volt, nem hordtalak el Babilon szajhájának – emelem fel megadóan az egyik kezem, míg a másikkal eloltom a csikkemet a mosdókagyló oldalán, olyan szép fehér. Volt. – Nem azért kérdeztem, mert azt akarom, hogy végighallgasd tragikus sorsú életem litániáját, és hidd el, amikor azt mondom, hogy kicsit sem érdekel, ha addig akarod ezt csinálni, amíg milfbe, majd később gilfbe nem fordulsz; bár az ízületeidet előre sajnálom, ha ez a terv. Csak azt kérdeztem, hogy van-e célod, és megosztottam veled a sajátomat. Nem kell ennyire felkapnod a vizet akkor sem, ha nincs. Nem mondom, abban az esetben idióta vagy, de hé; mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy szeretné. Már csak azért sem árt egy terv a jövőre nézve, mert milf escortokkal is ritkán találkozni, hát még gilfekkel. Ellököm magam a kagylótól és a tükör felé fordulok, de a cigi semmilyen nyomot nem hagyott a rúzsomon, úgyhogy ezen felbátorodva rágyújtok még egyre. Aztán ha Alicia így folytatja, egy harmadikra. Néha nagyon megértem, miért tartják a férfiak hisztisnek a nőket. Ettől függetlenül beletérdelek a heréikbe, ha ilyet mernek mondani, de legalább megértem, honnan jönnek, ha ez nyugtatja a törékeny lelkivilágukat. Vagy férfiasságukat - egyik erősebb, mint a másik, csak lehetetlen eldönteni, melyik. - Elmondtad mostanság valaki fontosnak a környezetedben? – kérdezem, kicsit közelebb hajolva a tükörhöz, hogy megigazítsak egy egyenetlen alapozó foltot. A szemem sarkából Aliciára nézek. - Valaki kidobott az életéből? Ezért ez a heves reakció? Mert az szopás. Legalábbis, gondolom, hogy szopás. Szerencsém van; három emberrel osztottam meg eddig önként, hogy mit csinálok, abból egy a nagyanyám, még egy a nagyapám, akik jobb is, hogy nem akarnak tőlem senkit, a harmadik pedig Nick, aki… szerintem abban is támogatna, ha sztripper lennék. Túl jó barát, hogy ne tegye. Jobb, mint amit megérdemlek.
“Memories are bullets. Some whiz by and only spook you. Others tear you open and leave you in pieces.”
Elvigyorodom, ahogy azt mondja, ő csak örülne a lekapcsolt villanynak, mert hát bizonyos szempontból igaza van. Bizonyos szempontból meg nem. – Joshua épp az egészen szépen öregedő pasik táborát erősíti – jegyzem meg, az igazsághoz híven. Szerintem sosem lehetett jóképű a pasi, most sem az, távolról sem, inkább az a kocka féle, de nem is visszataszító. – És egyrészről egyetértek, másrészről viszont… marha sokat fizet azért, amit csinálunk, és akkor jön legközelebb is, ha valami olyanban van része, amiben otthon nem. Meg honnan kapnék sok plusz vackot, ha nem azoktól, akiknél sikerült elérni, hogy visszajárjanak? – teszem fel a költői kérdést, mert erre nem igazán várok választ. Sehonnan. Én meg szeretem a vackokat, amiket kapok. Tulajdonképpen egyik sem nagyon hasznos, olyan szempontból, hogy nem hordom őket a mindennapjaimban, de drágák, mint a fene, és egy nap jól fognak jönni. Na meg szépek. Szeretem, ha valami szép. Könnyebb elviselni egy Jimmy Choo cipőben az általa is emlegetett nem kívánatos érintéseket, mint anélkül. Legalábbis nekem. – Nem tudom, a nejéhez még nem volt szerencsém. Ha lenne, megosztanám vele, hogy Joshua egészen idomítható, ha szexről van szó, éljen a lehetőséggel – vonok kicsit vállat. Ha azok ketten kicsit is szeretik egymást, még jó is lehetne a nemi életük. Ha nem, akkor… tök mindegy. Szerencsére a jelek szerink sikerül elérnem, hogy ne vegye komolyan a hisztizésem azon, hogy számára a korábbi találkozásunk nem volt jónak mondható. Helyes. Attól még mondjuk tényleg nem vagyok oda a dologtól, de hát ez van, haladjunk tovább. Kerülöm a kínos kapcsolatokat, márpedig ha erre rápörögnék, ez azzá válna. Nem mintha annyit találkoznánk, pláne mostanság, de akkor is. – Nem, köszi, a vallási szimbólumok sosem hoztak lázba. Egy koronát. Na, azt esetleg felvennék, ha van kéznél – bólintok rá a végére, még mindig pökhendi stílusban, mert az amúgy nagyon megy. Gyerekként is az voltam, amihez aztán visszanyúltam mindig is, ha nehéz helyzetbe kerültem. Még ha belém rúgnak, akkor is tudok úgy kinézni, mintha én tennék szívességet a másik lábának. - Hmm… Érdekes. Nálunk attól függ, miért fizetnek. Ennek a vacaknak a hordásáért – intek végig magamon – egész sokat kapok pluszba. Ne tudd meg, hány jelmezes bulin voltam már Leia hercegnő… - forgatom a szemem. Én nem tudom, Carrie Fisher hogy ugrált abban a cuccban, amit rám szoktak adni, de gratula neki, mert nekem kihívás nem kettévágni magam a fémpántokkal, minden egyes alkalommal, mikor megmozdulok. Egyáltalán nem szexi érzés, mit ne mondjak. Ezzel a ruhával nagyjából egy komfort zónába esnek, bár ez hangosabb. A saját tükörképem fixírozásából átváltok az ő fixírozására, mikor felveti, hogy két rúzsfolttal el is intéznénk mára a drága Joshuát. Hát nem tudom… Ennyire azért nem könnyen kielégíthetőek már az igényei. – Nem, ennyire nem kétségbeesett. Na már most, ha nézhetné, amint odarakod azokat a rúzsfoltokat… az már lehet, hogy elég lenne – jegyzem meg vigyorogva, aztán kicsit megrázom a fenekem, ezúttal direkt megcsilingeltetve a ruhát. Tulajdonképpen csak viccelek, már csak azért is, mert úgy vettem ki a szavaiból, hogy nem igazán hajlik ebbe az irányba, akkor meg minek erőltessük? Pedig akár még kaszálhatna is vele, alig csinálva valamit. Felvont szemöldökkel nézek rá, ahogy csitítgat, pedig nem is voltam heves. Maximum kicsit expresszív. És de, tulajdonképpen épp leszarozta a munkám, még ha nem is konkrétan leszajházott. Nem, erre nem fogok rámutatni, mert megint túlérzékenynek titulál, pedig nem vagyok az, csak elegem van belőle, hogy a „szakmánkbeli” nők fő témája az, hogyan is akarnak kimenekülni ebből az egészből. És hülyének vagyok nézve, mikor én nem akarok menekülni. Senki nem kötött ide. – Nos… ha olyan sokáig csinálnám, a vaginám épségét jobban sajnálnám, mint az ízületeimét – jegyzem meg fintorogva, ahogy kicsit megnyitva a csapot a víz alá tartom a cigim, hogy eloltsam, majd kidobom csikket a kukába. – Másrészről meg úgy kapom fel a vizet, ahogy szeretném, köszi. Párral többször hallgattam már meg ilyen történeteket ahhoz, hogy még vidáman menjek bele a témába. Jó neked, hogy van terved. Hajrá hozzá. Hívj el egyszer egy kávéra, ha erről akarsz csevegni, így meló közben egy random női mosdóban nem szívesen állok neki felvázolni a jövőre vonatkozó elképzeléseimet. – Lehet, hogy még el is mennék. Fene tudja? Nem igazán van ember, akivel erről beszélni szoktam, lehet, hogy még jól is esne. Vagy nem. Mikor a többi csaj zúdítja rám a sok szart, akkor általában nem élvezem. Nekiállok alaposan megmosni a kezem, hogy az ujjaim ne legyenek dohányszagúak, eléggé el is merülök a dologban, meg hát… azt hittem, vége a lelkizésnek. A jelek szerint nem. Ennél is taplóbbnak kéne lennem, vagy mi? Meredek rá pár pillanatig, azt fontolgatva, hogy megéri-e átváltanom szemét picsába, vagy annyira nem kérdezett személyeset. Középutat választok: - Tudod… most egy kicsit úgy érzem, hogy a közös emlékeinknek hála jobban beleütöd az orrod a dolgaimba, mint nekem az kényelmes. Így próbálsz barátkozni, vagy valami hasonló? – kérdezem, csak hogy lássak már tisztán, mégis mit szeretne kihozni ebből a kis mosdó-szeánszból. Egy dolog elröhögcsélni azon, milyen ruhák vannak rajtunk, meg kikkel jöttünk, más dolog a jövőm felől érdeklődni, meg arról, pofon vágott-e valaki fontos mostanság az életemből. Egyébként nem. Az egyetlen fontos ember az életemben Becca, neki viszont nem fogok elmondani mindebből semmit. Nem tudom, mit reagálna. Tudom, hogy szeret, ahogy én is őt, és azt is, hogy nem naiv bolond, szóval ha hosszabban elgondolkodna rajtam, rájönne, mit csinálok. De nem jön rá. Ami azt jelenti, hogy igazából nem akarja tudni, szóval jó ez nekünk így, addig is nem kell rájönnünk, mit szólna hozzá a jólnevelt lelke, hogy a legjobb barátnője kurva. Ő sem tökéletes, megvannak a maga hibái, mégis úgy szeretem, ahogy van. De a helyzet az, hogy fogalmam sincs, nem változna-e ő is olyanná, aki hirtelen meg akarna menteni ettől a szörnyű sorstól, miközben magában szánna és lenézne egyszerre. Már így is épp eléggé jótékonysági projekt vagyok a számára, nem kell fokozni.
want you to tell me that i'm broken, that i'm finally choking, i'm not worth the rhyme i'm just a dime, a rusty token tell me that i'm fucked up, mentally unstable, tell me that i care too much about my whole damn fable
Mindig is utáltam, amikor a kliensek ajándékokkal leptek meg. Régen, amikor még a bőrömön éreztem a verejtéküket – és más testnedveiket -, és combjaim között a testük hőjét, hagytam, hogy az agyam üresjáratba kapcsoljon, és átadtam magam a jól begyakorolt, mechanikus mozdulatoknak. Testben jelen voltam, mert jelen kellett lennem, de lélekben nem, vagy valami hasonló maszlag, és ez így volt jó. Már az elbaszott helyzethez mérten jó, úgy értem. Az szexen előbb vagy utóbb túltettem magam, a kihasználtság és a mocskosság érzése valahol az ötödik és hatodik zuhany között csitulni kezdett, az ajándékok viszont, amiket egy-egy aktus után kaptam, elsőre ugyan legfeljebb csak egy öklösnek bizonyultak a gyomromba, másodjára, harmadjára, és sokadjára viszont örök emlékeztetőül szolgáltak a tényre, miszerint kurva vagyok. És hogy a konszenzus fogalma nem teljesen az, aminek az első, fizetett szexuális élményeimig gondoltam. Nem mintha valaha is azt gondolnám, hogy megerőszakoltak, mert nyilvánvalóan nem, de… a hajlandóság legalább annyira kevés a szexhez, mint a szex egy párkapcsolathoz. Persze, tudom, hogy én vagyok az egyetlen, akit hibáztatni lehet lelki nyomoromért, ettől függetlenül nem éreztem magam jobban a ténytől. Sőt. Csak erősítette bennem a tényt, hogy balfasz vagyok. Napjainkban pedig az ajándékok átvették a kimondatlan kérdések és ajánlatok helyét. „Tetszik?” vagy „Akarsz még hasonlókat látni?”, búgták hang nélkül a fülembe. „Tedd szét a lábad, és a tiéd.” Manapság nem fogadtam el semmit, egyértelmű okokból, és a régi kalandok memoárjai közül sem tartottam meg soha egyetlen darabot sem. Amiből tudtam, pénzt csináltak, amire nem volt vevő, egy darabig elástam a szekrényemben, hogy aztán az álmatlan éjszakákon megfontolatlanul a kukákba vágjam. Sose voltam jó a pénzzel, nem hiába kerültem abba a helyzetbe, amiben lassan 5 éve úszkálok, mint egy kibaszott aranyhal, aki folyton elfelejti, merről jött. Nem tudok hát túlságosan együtt érezni Alicia „vackok” iránti vágyával, még ha meg is értem a logikáját. Talán pont Freddie mondta egyszer, hogy egy megfelelő táska sokszor jobb befektetés, mint egy lakás. Na, olyan táskákkal nem leptek meg. Azokat megtartottam volna, cserkész becsszó. - Akkor elveszítenéd az ABBA-jelmezkölcsönződet, nem? – célzok Joshuára. Nyilván egy boldog, élvezetes szexszel teli házasság nem egyenlő a hűséggel, mert egyesek egész egyszerűen képtelenek nemet mondani a farkukba száguldó vérnek (ha férfiakról van szó, de a statisztikák szerint ők többször lépnek félre, és ezt csakis azért tudom, mert az ügyfeleim nagyja nős, és utána olvastam), de még mindig kisebb eséllyel kockáztatod azt, mint valamit, ami alapból szar, nem? Talán. Gondolom, emberfüggő. Mindenhol vannak hülyék, akik nem tudják, mi minden jó az életükben, amíg el nem vesztik azokat. Mint én az anyámmal. Nem volt egy kiemelkedő mintája az anyaságnak, az tény, de már a tudat is jól esett, hogy van. Vagyis, utólag esne jól. Amikor élt, többnyire csak nehezteltem rá. A gazdagoknál ez csak kiváltképp igaz lehet. Azt hiszik, minden az övék, egészen addig, amíg nem koppannak, hogy hopp baszdmeg, mégsem. - Leszaladhatok neked egy műanyagért, ezen ne múljon – ajánlom fel egy szemforgatós mosoly kíséretében. Azért valahol jól esik látni, hogy nem minden escort-lány egy szétzuhant katasztrófa, vagy egy buta liba. A céltudatos ribancság legalább visz is valahova. - Mázlista. Az én köreim nem túl nagy Star Wars fanok, nekem állandóan a Playboy-nyuszi szerepe jut. Nagyon eredeti. Egyszer mondjuk voltam Lucrezia Borgia is egy saints and sinners partin, de azt az emléket próbálom minél mélyebbre elásni. Mert soha a büdös életben nem láttam még annyi löttyedt segget, mint akkor. Elég volt ez az élmény egyszer is, köszönöm. Elgondolkodok, hogy kimondom, ami a nyelvem hegyén csücsül, miszerint, hogy hiába tükröződik az arcán az én felvont szemöldökű arckifejezésem, ahogy minden bizonnyal egymást nézzük hülyének, attól függetlenül a legújabb monológja is elég kirohanás-jellegű, hangsúlytól függetlenül, de nincs rá különösebb okom, úgyhogy nem teszem. Valahol igaza van, legalábbis azzal kapcsolatban, hogy miért beszélné meg pont velem, és pont itt a terveit, mert valóban, semmi közöm a dolgaihoz, ez pedig nem a legmegfelelőbb terep, hogy ilyen bensőséges témákról beszéljünk, ezt aláírom. Magam sem tudom pontosan, hogy miért kérdeztem rá. Nem érzem úgy, hogy különösebb célom lett volna a válaszával, ugyanakkor nem tartom magam annak a típusnak, aki ok nélkül járatja a száját. Hiszek benne, hogy a csönd az arany, a szikszalag pedig az ezüst, ha épp nincs kéznél az előbbi. Remélem, ez nem valami szentimentális faszság kialakulásának kezdetét jelzi. Nincs nekem még elég bajom? Úgyhogy bólintok. – Oké, befejeztem. Igazad van, túlzásba estem. Sajnálom – ajánlom fel, egy leheletnyit tompítva a hangom könnyedségén, hogy érezze, nem csak a kötelesség és a lezárás iránti vágy mondatja velem. Az csak úgy nyolcvan százalékban motivál. - Csak… nem is tudom, nem ismerek túl sok embert a szakmából? – vonok vállat, mert tényleg nem tudom a motivációm kérdésére a választ. Aztán akaratlanul is elfintorodok, néhány idegesítő „kolléga” gondolatára. Érdekes belegondolni, hogy Alicia még a normálisabb réteget képviselni. – Akiket pedig ismerek… inkább nem ismerném őket, ha érted, mire gondolok. Viszont nem akartam rád törni az ajtót, vagy ilyesmi. Csak, tudod, nem tudom, te mennyire tudsz másokkal beszélgetni, akik hasonlókon mentek át. Én semennyire, lehet ezért érdekelt annyira. És nem, mielőtt még azt hinnéd, nem azt mondom, hogy legyünk egymás lelki segélyszolgálatai, mert nem, és ugh, ez nem megy semerre, de… ha beszélgetni akarnál, meghallgathatlak. Biztos vagyok benne, hogy erre ismét csak valami finom szarkazmusú, kissé lekezelő életvezetési tanácsot kapok piszkálódás címszóval, és basszus, meg is érdemlem, mert nem tudom, mi jött rám, de szerintem kettőnk közül engem jobban idegesít. Régóta tudom, hogy messze nem vagyok annyira magabiztos, mint amilyen lenni szeretnék, és a depresszióra való hajlamom magasabb, mint én, de nem gondoltam volna, hogy egyszer felajánlom majd valakinek, hogy lelkizzünk. Már ha ez annak számít. Összezavarom saját magam. Nagyon nem tetszik az érzés. - Na jó, asszem valahol itt lesz a végszóm – jelentem ki. Ennyi beszélgetés bőven elég volt. Még talán sok is. A táskámba nyúlok, és ezúttal egy névjegyet veszek elő (a modelles karrieremmel jár együtt, nem az escorttal), amit a mosdó pultján Aliciának csúsztatok. – Nem kell keresned, vagy ilyesmi, de… ha szeretnél, itt a lehetőség. Kitartást Mr. Szélharang-fétissel – köszönök el, mielőtt a mosdó bejárata felé venném az irányt. Hát, ez egy határozottan furcsa beszélgetés volt.
“Memories are bullets. Some whiz by and only spook you. Others tear you open and leave you in pieces.”
Pár pillanatig értetlenül nézek Valerie-re, ahogy arra céloz, Joshuát elveszíteném, aztán rájövök, hogyan is érti, és elnevetem magam. – Lehet, bár őszintén, nem hiszem. Nem magam miatt, másokat is ki szokott bérelni, egyszerűen csak... a férfi, aki egyszer már félrelépett, nem hagyja csak úgy abba, mert otthon jó a szex. Nem mondom, biztosan vannak monogám férfiak, bár én ugye nem azokkal találkozom főként. Mi. De olyannal még nem találkoztam, aki félrement, és utána soha többet – csóválom meg a fejem szórakozottan. Kísértem egyszer egy hatvan éves férfit, és őt tényleg csak kísértem, mert a felesége rosszul érezte magát, nem tudott vele utazni, így felbérelt engem. Nem a férfi, hanem a nő. Édes egy pasi volt. Esze ágában sem volt meghúzni, és ezt igazából az este végéig nem is nagyon akartam elhinni, csak mikor kiszállt a közös taxiból, fizetett egy valag pénzt a taxisnak, hogy vigyen, ahová akarom, és otthagyott. Mármint... nem ehhez vagyok szokva, oké? Szóval vannak ilyen szent Grálok, gondolom. Vagy az is lehet, hogy onnan egy melegbárba ment, és egész éjjel egy néger csődörrel döngettette magát. Ki tudja? Mindenesetre attól nem félek, hogy Joshua leszokna a mellékúrásról, ahhoz túlságosan élvezi. Csak vigyorogva vállat vonok, mikor azt mondja, leszalad nekem koronáért. Mit mondhatnék? Ha kérnem kell, már nem az igazi, és különben is, épp dolgozunk mind a ketten, bármennyire is elvicceljük ezt az egész szituációt. A gyárban a futószalag mellől is ki lehet menni egy cigire, itt is vannak pillanatok, mikor nem kell szexéhes libát játszanom. Volt már olyan kliensem, aki még a mosdóba is követett, na az kissé fárasztó volt. – Mivel nem magadtól jutott eszedbe, annyira nem is akarom. Ennyi erővel jöhettem volna abban – mondom azért, csak hogy értse, miért is nem szalajtom le valami közeli jelmezboltba. – A Playboy-nyuszi hacuka legalább kábé élhető. Leia melltartója fémből van. Fémből. Inkább ragasztok nyuszifarkat a fenekemre, akár többet is, mint az. De egyébként ja... nincs sok hervasztóbb látvány egy csapat ötvenes, hatvanas embernél, akik nagyon szexin próbálnak kinézni – fintorodom el én is kicsit, mert itt és most lehet. Akkor és ott soha. Pedig olyan átéléssel tudok fintorogni... Sokkal kevésbé tartom viccesnek, vagy érdekesnek ezt az új irányt vett beszélgetést köztünk, szerintem ezt elég világossá is tettem számára. Elbohóckodom én, még azt is mondom, hogy szimpi, de ugyan ne próbáljunk meg csoportterápiát tartani a budin, mi, a „rosszéletűek”. Nem vagyok rá vevő. Szerencsére azt hiszem, veszi a lapot, visszakozik, én meg csak biccentek rá, miközben a kezeim mosom. Szó szerint és képletesen is. Lehetett volna jobb vége is. De nicsak, még sincs vége, csak folytatja. Beszarás, még itt a végén tényleg kiderül, hogy barátkozni akar. Érzem, ahogy elkifejezéstelenedik az arcom, mintha még az sem tudná, erre most hogyan is kéne reagálnia. Valószínűleg azért, mert az agyam sem vette még fel a tempót. Nem beszélgetek olyanokkal, akik hasonlón mentek át, és direkt. Nem akarom. Szükségem van a tudatra, hogy ami történik velem, az egyedi. Hogy az én utam az én utam. Nem lehetek a milliomodik liba, aki nem tudott mást tenni a megélhetésért, mint hogy eladja a testét. Nem. Az nem én vagyok. Csinálhattam volna mást, választhattam volna mást, most is választhatnék mást. Az én történetem nem olyan, mint az övék. Nem olyan, mint azoké, akik a nyakamba szokták zúdítani a szarjaikat. Hogy mondod meg valakinek, aki könnybe lábadt szemekkel elmeséli, hogy fiatalon megerőszakolták, kidobták otthonról, rászokatta őket a barátjuk a drogra, majd elkezdte árulni a testüket, ha akarták, ha nem, hogy te tulajdonképpen... csak nem szeretted a munkákat, amiket kipróbáltál, nem volt pénzed, és ez tűnt a legkönnyebb és leggyorsabb útnak? Sehogy. Nem mondod meg. Előveszed a fapicsa személyiséged, és elküldöd a búsba, mert az még mindig kedvesebb valahol. Nem mintha bárki vádolhatna kedvességgel, nem is szoktak. – Engem sem hiszem, hogy ismerni akarsz. Valószínűleg okkal nincs kivel beszélnem, ha nincs kivel beszélnem, nem igaz? – mosolyodom el hidegen, távolságtartóan. Mert igazából ez a helyzet. Ha nem lennék az, aki, ha nem lennék olyan, amilyen, nem lennék egyedül ebben. De az vagyok, aki. Olyan vagyok, amilyen. Sabine. Hiába hív Aliciának. – Kitartást az új élethez, Valerie. Találd meg a számításaid – mondom halkan, mielőtt még elhagyná a mosdót. Precízen, lassú mozdulatokkal szárogatom a kezeim, tekintetem a névjegykártyán pihentetve, sokkal több időt áldozva erre az egyszerű mozdulatra, mint egyébként kéne. Vissza kéne találnom a szexi diszkógömb hangulatba, de nehéz. Tessék, megint csak egy jó példa arra, miért nem elegyedem szóba kollégákkal. Hát kellett ez nekem? És különben is, ha épp kifelé tart ebből a szarságból, akkor mire kellenék én? Hogy visszarántsam? Mikor meglátott, szinte rosszul volt, láttam, épp ez érintett engem is rosszul, ezért eredt meg a nyelvem vele. Miért akarná újra átélni? Beszélni róla? Mikor a legjobb módja túl lenni bármin, ha előre nézel, és nem hátra? Előre. Lehunyom pár pillanatra a szemem, sóhajtok egy nagyot, és mosolyt varázsolok az arcomra, majd még egyszer ellenőrzöm a sminkem, a ruhám, a hajam, de még a szemem csillogását is, hogy minden a helyén legyen. Ott van. Az ajtóból lépek vissza azért az átkozott névjegykártyáért, bár magamban fogadkozom, hogy nem fogom használni, csak nem akarom otthagyni bárki prédájául. Majd otthon kidobom.
Kezdőlap
, 
//
, 