Mostanában sokat gondolkozom azon, hogyan tudnám hasznossá tenni magam. Sokat gondolkozom azon is, hogy hasznos vagyok-e a társadalom számára. Jelen pillanatban elég egyszerű a válasz: nem. Már évek teltek el, mégsem tudok magammal mit kezdeni. Ennyi időnek elégnek kellett volna lennie a továbblépéshez, nem? Nem tudom, hogy kéne ezt csinálni, hogy lehet jól csinálni. Én egész biztos rosszul csinálom, mert folyamatosan megrekedek valahol. A csoportterápia sokat segít, hiába esett nehezemre az első alkalommal még bemenni is. Az ottani társaságban is kezdem egészen jól érezni magam. Ott senki nem ítélkezik, nem véleményez, egyszerűen csak meghallgatjuk egymást és próbálunk egymásnak tanácsot adni – ebből a részből én jellemzően kimaradok. Sosem voltam az a tanácsadó típus. Sokszor magamról nem tudom eldönteni, mit kéne csinálnom, ha pedig döntök, általában rosszul. Inkább nem trachtálom a többieket a rossz ötleteimmel. Mégis… jól esik ott lenni olyan emberekkel körülvéve, akikkel kicsit hasonló cipőben járunk. Amennyire utáltam eleinte és amennyire mérges voltam Norára miatta… néha egészen várom a délutáni órákat. Még az eleinte irritáló terapeutánk, Maxine Wolfe is egészen átment a semleges zónába nálam a negatívból – ami nagy szó. Legalább ezzel lekötöm magam. Meg az alkalmi munkákkal, amiket bevállalok, hiszen valamiből pénzt is kell szereznem. Nem álom melók, de fizetnek, nekem pedig egyelőre erre van szükségem. A mai alkalmi munka volt eddig talán a legalja az itteni létemnek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki óriási táblával a nyakába akasztva fog egy üzlet előtt ácsorogni, igyekezve jó benyomást kelteni és minél több járókelőt meggyőzni, hogy ugyan fáradjanak már be a boltba. De a mai nap én voltam ez a szerencsétlen. Az ilyenek általában mindig felrúgják, fellökik, megverik, de szerencsére ilyen nem történt, viszont az esélyt sem adom meg ennek, ugyanis többet oda nem megyek. Ennél még az áruházi szórólapozás is egy fokkal jobb.
Rossz szokásom esténként kávét inni, de mindig ilyenkor jut eszembe, ilyenkor kívánom meg, nekem pedig általában nem fordul meg a fejemben, hogy emaitt esetleg ne tudnék aludni. Szeretem az ízét, ráadásul a kávézás egy igazi kis szeánsz; mindig ugyanúgy készítem el, sok tejjel és három cukorral. Először lefőzöm, aztán belerakom a három cukrot, öntök rá némi hideg tejet, ezután pedig még berakom jó egy percre a mikróba. Évek óta így csinálom, és akárhányan is megszóltak már miatta (Tényleg lehűtöd a meleg kávét, aztán megmelegíted? Igen, tényleg.), én így csinálom. A cukros dobozkát elővéve viszont szomorúan konstatálom, hogy csupán két kanálra elég cukor van benne. Ettől függetlenül meg fogom inni, de nem olyan jóízűen. A bögrét a mikróból kivéve a nem túl nagy, de egy személyre pont elég konhyaasztalhoz ülök. A forró feketét kavargatom, közben pedig a napok óta nyitva lévő füzetbe körmölöm le a következő pontot: delfinúszás. Nemrég elhatároztam, hogy összeírom azokat a dolgokat, amiket szeretnék kipróbálni, megcsinálni, olyan helyeket, ahová el akarok menni. Amolyan bakancslista-szerűség. Eddig szerepel rajta már a szabadesés, tetováltatni, megtanulni olaszul, búvárkodás, elutazni Ausztráliába. Ezekhez jön hozzá most a delfinúszás. Pont az utolsó betű kanyarintásánál szólal meg a csengő éles hangja, amire azonnal felkapom a fejemet. Ki lehet az ilyenkor? A vakkantásból – ami akaratlanul is mosolyt csal az arcomra – következtetek csupán arra, hogy a drága szomszédom lehet az ajtó túloldalán. A kukucskálón kipillantva sejtésem beigazolódik. Egyik kezemmel a bögrét szorongatom, a másikkal kipattintom a zárat, majd ajtót nyitok. Még mielőtt a normáknak behódolva üdvözölni tudnám az ad hoc vendégemet, a kis szőrös négylábú olyan vehemenciával lebben be, hogy azzal a mozdulattal hátrébb is parancsol az ajtóból. Kis híján a bögrém a földön landol, de csupán némi kávé löttyen ki a padlóra, amit Kedd azonnal nyalogatni is kezd.
- Jézusom, ne, te már pörögsz így is eléggé, nem kell neked a koffein. – Azonnal a nyakörvénél fogva húzom arrébb, ő pedig rögtön el is megy onnan. – Ne haragudj – egyenesedem fel és bocsánatkérően nézek a férfia. – Gyere csak be – intek neki, közben pedig elindulok a felmosófáért a konyha melletti kis helyiségbe. – Minek köszönhetem a kellemes meglepetést? – kérdezem immár a kiömlött kávé felé sétálva a felmosóval a kezemben.