• Szakmája számára a hivatása. Kisfiú korában ámulattal vegyes áhítattal és csodálattal nézett fel az apjára, aki szintén lánglovag volt még aktív éveiben. Már akkor eldöntötte, hogy a nyomdokaiba akar lépni és soha nem fordult meg a fejében, hogy másfelé terelje az élet. Ha visszamehetne az időben, hogy újra pályát válasszon, akkor is itt lenne, ahol most van.
• Elvégezte a mentőtiszt képzést is és mind a mai napig vállal szolgálatot a tűzoltóság mentőautóin. (Leginkább túlórában beugrósként, bármelyik állomáson, ahol szükség van plusz emberre.)
• Délen született, amerikai apa és szerb anya gyermekeként. Keresztnevét az anyai nagyapja után kapta, akivel sosem találkozott. Kamasz volt, amikor a család északra költözött. A mai napig hallatszik a kiejtésén, hogy honnan jött.
• Dohányzik. Néhány alkalommal már próbált leszokni, de összességében véve a kudarcok után rájött, ez hamvában holt ötlet. Már egyáltalán nem akarja letenni a blázt.
• Komolysága olykor mogorvaságnak hat. Nem szereti a viccet és nem értékeli a könnyelműséget. A felelőtlenséget pedig megveti. Egyenes embernek tartja magát, de nem szenved kényszerű őszinteségi rohamoktól. Csak akkor beszél, ha úgy gondolja van is mondanivalója.
• Udvarias és segítőkész, de távolságtartó. Nem nyílik meg egykönnyen és vannak dolgok, amiket akkor is megtart magának, ha teljesen megbízik a másik félben. Nehezen mutatja ki az érzéseit és még nehezebben beszél róluk. Nem igazán a szavak embere.
• Szeret uralkodni magán és nem elveszíteni a fejét. Hideg fejjel fontol meg mindent és hagy időt arra, ha szüksége van lehiggadni. Kontroll alatt tartja a saját életét, de arra nem érez késztetést, hogy másokéba beleszóljon vagy belefolyjon (ha nem muszáj).
• Bal válla és lapockája három éve égett meg egy épülettűzben. A munkáját szabotáló sérülése nem maradt utána, de a bőr összeégett annyira, hogy ma is látható nyoma van.
• Ritkán engedi el magát és ereszti ki a fáradt gőzt. Szívesebben fojt magába mindent, számára így könnyebb megbirkóznia az elé gördülő nehézségekkel.
• A kutyája valójában a feleségéé volt és eleinte nagyon nem kedvelte. Ma már viszont semmi pénzért nem mondana le róla és szívesen tölti az idejét a társaságában.
• Van fegyvertartási engedélye és fegyvere is, amit az éjjeli szekrényében lévő széfben tárol.

3 éve

A riasztás valamivel hajnali kettő után futott be. Álmos tekinteteknek nyoma sem volt a tűzoltó kocsiban ülő társak szemében. Mind megszoktuk, hogy ilyenkor minden másodperc számít és senki nem engedheti meg magának, hogy akár egy kicsit is figyelmetlen legyen csak azért, mert az éjszaka kellős közepe van. Másoknak megadatik, hogy ebben az időben egyik oldalukról a másikra forduljanak, átkarolják azt, akit éppen maguk mellett találnak, de ezek nem mi vagyunk.
Hat perc. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy megszólalt a diszpécser hangja és kiadta az utasítást, hová vezényeltek. Az épület felső emeletén az ablakokból kicsapó lángnyelvek már bőszen nyaldosták a külső burkolatot. Társasház, lehetséges bajba jutottakkal. - Baker, Higgins és Topolski a tetőre szellőztetni. Vasquez, Martin, Leroy és Kidd, velem az emeletre. Maszkot tegyetek fel. - az utasítás egyértelmű és rövid volt miután sikerült felmérni a helyzetet. Az oltás nem kezdődhetett meg addig, amíg a lakások nem lettek ellenőrizve, különben élve megfőtt volna a keletkező forró párában, aki esetleg bent rekedt, velünk együtt. A tetőre a kocsiról, létra segítségével jutottak fel a kollégák, nekünk pedig a bejárat és a lépcsőház maradt a maszkok feltétele után. A füst a látási viszonyokat merőben nehezítette. Mondom egyszerűbben; szart se láttunk. Fekete volt és nagyon sűrű. Az első két emelet még tartotta magát, de a harmadikat már elérték a lángok, a negyedik vagyis a legfelső emeleten pedig már alig volt olyan hely, amelybe ne harapott volna bele az egyre inkább elhatalmasodó tűz.
Egyesével haladtunk, lakástól lakásig, ajtótól ajtóig, mindegyiket betörve és bekiáltva, a lakók után kutatva.
Egy idősebb férfi már a földön feküdt, amikor rátaláltam. Eszméletét vesztette a füsttől. A csuklójára helyeztem a megfelelő eszközt, aminek a segítségével kihúztam az egykori lakásából. Vasquez vette át a folyosón a felszólításomra, az utolsó lakásba, ami a legjobban a lángolt, én akartam bemenni. Az ajtó betörése után azonban már nem sok mindenre emlékszem arról az éjszakáról. A födémszerkezet hangos reccsenéssel adta meg magát és zuhant alá. A mennyezet egy része rám zuhant, az padló beszakadt és egy emelettel lejjebb estem. Az ütéstől eszméletemet vesztettem, az sem rémlik, hogy teljes hangerőn visított a szerkezet, amely akkor hivatott megszólalni, ha a viselője nem mozdul.
A kórházban tértem magamhoz. A bal vállam pokolian fájt. A bőr a húsra égett bár látványra inkább mondanám azt, hogy szenesre olvadt. Nem ez volt az első eset, hogy ilyen sérülést láttam, de az első, hogy magamon. Mégsem bírtam másra gondolni, minthogy nem tölthetem itt az időmet, amikor eközben Claranak olyan kevés maradt hátra…


A temetés napján nagyon meleg volt a reggeli órák ellenére. Tikkasztó hőség, az a fajta, ami az évszak ellenére is kifejezetten kirívónak számít. Napok óta ez jellemezte az időjárást. A fekete öltöny csak úgy itta magába a forróságot és tompa gondolataim között ott kószált, hogy aznap egészen biztosan sokkal több riasztás fog befutni, mint egyébként szokott. Azt hiszem könnyebb volt ezzel lefoglalni magam, mint a részvétnyilvánításokat fogadni, miközben folyamatosan az ing gallérját igazgattam. Úgy éreztem menten megfulladok tőle.
A diagnózist akkor alig néhány hónappal korábban kapta Clara, egyáltalán nem kecsegtető kilátásokkal. A rák már mindenhol jelen volt a szervezetében, kemoval és sugárral is kevesebb, mint egy évet jósoltak neki. Mint utólag kiderült, annyi sem jutott. Az utolsó hónapok leginkább a megszokott hétköznapokban teltek, ő akarta így. Én rühelltem.
A hetekkel korábban megégett vállam még messze volt attól, hogy teljesen rendbe jöjjön, ezért a kötés is veszett módon zavart. A legjobban ezekre emlékszem abból a napból. Na meg, hogy Kedd, Clara kutyája a temetést követően az ágyon fekve vonyította végig a napot. Azt hittem, megfojtom. Mást azonban képtelen vagyok visszaidézni, mintha az a nap valamiféle homály lenne, sűrű, fekete füstben telt volna a következőkkel egyaránt.
Rémlik, hogy napokig tele volt a hűtő mindenféle étellel, ahogyan az is, hogy legtöbbtől felfordult a gyomrom. Csak egy-egy üveg sörért nyitottam ki, más azonban nem kellett onnan. Fogalmam sincs végül hová lett vagy ki dobálta ki, akkoriban nem érdekelt, ma pedig már nem lenne értelme kideríteni.
Emlékszem arra is, hogy a kanapén feküdtem az idő nagy részében a tv előtt és, hogy képtelen voltam a műsorra figyelni vagy egyáltalán azt felfogni, hogy özvegy lettem. Arra is, hogy amikor már nem tudtam többet inni, elaludtam és amikor magamhoz tértem, kezdődött elölről minden.
Az első nap volt a legrosszabb, amikor vissza kellett térjek a munkába. Sajnálkozó tekintetek fogadtak, kímélni akartak és a hogylétem felől érdeklődtek. Azt kívántam, bár ne tennék. Idővel persze valamivel könnyebb lett, főleg akkor, amikor már elfelejtettek állandóan aggodalmaskodó képet vágni. Nem éreztem jobban magam semmivel sem, de legalább a mindennapok szürkesége visszatért a megszokott árnyalatához és ettől elviselhetőbb - ha jobb nem is - lett.